X. rész - Külön ágyakban
Claire, az osztályfőnök épp a pénteki előadás részleteit ecsetelte az osztálynak, miközben Scorpius boldog nyugalommal mosolygott kifelé az ablakon, a zárt udvart figyelve. Még mindig nem jött rá, hol lehet oda bejutni, pedig amióta először elfoglalta a helyet az ablak mellett, azóta ezen agyalt.
- Mr. Malfoy, zavarom? – kérdezte a nő élesen, és egy pillanatig a volt roxfortit McGalagony professzorra emlékeztette.
- Elnézést, tanár nő, kérem – hebegte zavartan, miközben a táblára felírt információkra pillantott. – Csak amióta ide járok, azon gondolkodom, hogy hogyan lehet erre az udvarra kijutni… Mert mindig szépen nyírt a gyep, de nem látok ajtót.
- Ó. Egyszerű. A szomszéd helyiség Mr. Friccs gondnoki irodája, onnan nyílik az ajtó. Maga nem láthat rá onnan. Megmagyaráztam?
Lelkesen mosolyogva bólogatott, majd ismét a táblára meredt.
- Már délben elmehetünk? – bukott ki belőle a kérdés.
- Igen, Mr. Malfoy, amíg maga az évezred rejtélyét próbálta megoldani, addig én épp erről beszéltem. Tíz órakor kezdődik a rendezvény és legkésőbb délig vége lesz. Utána mindenki szabad és csak hétfőn reggel találkozunk.
- Elnézést, tanár nő – jelentkezett George. – Akár haza is mehetünk a hétvégére?
- Persze! Miért ne? – nézett rá az asszonyság értetlenül, mintha ez lenne a legegyértelműbb dolog a világon.
A vörös hajú párjára pillantott és szélesen elmosolyodott.
A pénteki ünnepségen a Roxfort alapításáról emlékeztek meg. Furcsa módon, ezt az ünnepséget a varázsló szakiskolában nem tartották, míg a kommunában igen, habár elég különös módon. A Nagyterem alatti ebédlőt ilyenkor kiürítették és az osztályok szépen felsorakoztak, a dolgozókkal együtt, hogy megnézzék az előadást, amit a diákok egy csoportja kifejezetten erre az alkalomra állított össze. Ebben az évben Claire tanár nő igényes, emelkedett hangulatú műsorral készült, így a zenekarral pár nagyon szép művet tanultak meg és a kórus is kifejezetten komoly dalokat énekelt.
Scorpius már egy ideje csodálattal adózott barátja hegedű tudásának és ez a csodálat kölcsönös volt.
Fekete, elegáns öltözékben voltak mind, mivel a karmester szerint ez a szín adta meg leginkább azt a komolyságot, amit a zene megkövetel művelőitől.
Mikor a műsor véget ért, kitörő tapsviharral jutalmazta őket a közönség. George egészen kipirulva és boldogan vigyorogva vette az irányt a kijárat felé a szőke mellé szegődve.
- Még soha nem volt igazi fellépésem – vallotta be húsz centivel a föld felett.
- Nekem se. De jó érzés volt – mosolygott Scorpius.
- Aha, de most irány Roxmorts, mert ha lekéssük a Kóbor Grimbuszt, azt hiszem, Dracoék morcosak lesznek.
Egyértelmű volt, hogy a vörös hajú Scorpiusszal tart a bázisra. Mondhatni, Weasleyket megszégyenítő módon összebarátkozott a tábornokkal, aki már sokszor úgy emlegette, mint leendő utódját, persze nem előtte… Csak a háta mögött.
Szerencsére elérték a buszt és így időben szálltak le Londonban. Scorpius szinte a lépcsőkről ugrott nevelőapja nyakába, aki ezt egy percig sem bánta. Magához szorította a vékony fiút és boldogan mosolyogva pillantott Harryre és Georgera.
- Szerintem túlteng benne az apai ösztön – morogta oda a fekete hajú vendégüknek, majd mindkettejükből előtört a nevetés.
Vacsora előtt még Draco irodájában volt jelenése a hosszú hajú égedelemnek. Harry szintén a hosszú tárgyalóasztal mellett ült és biztatóan mosolygott Scorpiusra.
- Szóval… - kezdte az idősebb Malfoy nagy komolysággal. – A továbbtanulásodról szeretnék beszélni.
- Miféle továbbtanulásomról? – kérdezte értetlenül.
- Ha ezt az iskolát befejezted ezt a… konyhai kisegítőt – némi kézmozdulattal rá is segített a magyarázatra – akkor azért kellene szerezned valami olyan szakmát is, amivel a varázslók világában is boldogulhatsz…
- De… én azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük – a kezdeti vigyor határozottan kezdett Scorpius arcára fagyni. – Én zenélni szeretnék… Zenekarban játszani.
- És most játszhatsz is, ezért maradtál a kommunában, de azért nem gondolhatod, hogy egy Malfoy majd felnőtt fejjel egy mugli zenekarban fog fuvolázni! –méltatlankodásában észre sem vette a tábornok, ahogy hangereje lassan, de biztosan növekedni kezdett. Azonban csemetéje érezte és jó kamaszhoz híven ő is viszonozta a hangerőt.
- Már mégis miért ne?! Azért, mert Malfoynak hívnak, nem kötelezhetsz rá, hogy katona legyek!
- Arra nem is vagy alkalmas!- kiabált most már Draco is. – De attól még lehet normális munkád! Lehetsz külügyes, mint Harry, vagy kém, vagy bármi! Nem pedig nincstelen zenész!
- Honnan veszed, hogy nincstelen leszek?
- Ugyan már, Scorpius, nem gondolkodtál még el azon, hogy miért nincsenek varázslók a mugli zenekarokban?
- Akkor majd én leszek az első!
- Nem lesz szerződésed! Addig mit csinálsz?! Éhen halsz?!
- Azt hittem, támogatsz, de látom már, hogy csak kibírod ezt a pár évet és minél előbb le akarod tudni a kötelességed! – a zöld szemekből könnyek buggyantak ki és vékony kis kezecskéi mögé rejtette az arcát. – Annyira utállak!
Draco döbbenten meredt a jelenségre. Úgy érezte, valaki mellkason rúgta, méghozzá bakancsban. A fiú elé guggolt és szelíd erőszakkal lefeszegette a kezeit.
- Scorpius, nézz rám! Figyelj, én katona vagyok. Az se biztos, hogy jövő hónapban élni fogok…
- Már miért ne élnél?! – hüppögte a fiatal megszeppenve.
- Mert katonának lenni nem életbiztosítás. Azt akarom, hogy a te jövőd biztos legyen. Mindegy, mit csinálsz, de ne szorulj segítségre, mert nem biztos, hogy ott leszek és nem azért, mert nem akarok ott lenni. Értesz?
Scori szipogva bólogatott, de nem igazán akart nevelő apjára nézni.
- Kössünk alkut! – ajánlotta a tábornok. – Ha a suli elvégzéséig lesz egy szerződésed, akkor békén hagylak. De ha nem lesz, tovább tanulsz. Mellette zenélhetsz felőlem. De lesz egy végzettséged.
- Jó – egyezett bele duzzogva. – Most megyek, jó?
Az öreg elengedte a vékony csuklókat, amiket eddig észrevétlen szorongatott és felállva nézte, ahogy Scorpius sértődötten kivonul a teremből.
- Egész jó megoldást találtál – mosolygott Harry. – Legalább lesz lehetősége bizonyítani.
- Úgyse lesz szerződése – felelte a szőke sötéten. – Itt borítékolom, hogy nem lesz szerződése.
- Tessék? – értetlenkedett most a fekete hajú.
- Mondom.
- Draco, mit akarsz csinálni? – állt fel fenyegetően.
- Semmit – azonban a válasz nem volt túl meggyőző a gonosz vigyor függvényében.
- Ide figyelj, Draco Malfoy! – kezdte dühtől összeszűkült tekintettel a zöld szemű. – Ha bármit is mersz tenni, hogy megakadályozd, hogy az a fiú elérje az álmait, én esküszöm, hogy nem állok jót magamért! Jól tudom, milyen hosszú karod van és azt is tudom, hogy szereted használni a saját céljaid elérésére, de ha valamit… ha bármit is mersz intézkedni, hogy keresztbe tegyél Scorpiusnak, én esküszöm, hogy elhagylak!
- Komolyan a tulajdon feleségem zsarol meg?!
- Ha ártani akarsz a gyerekünknek, akkor igen!
A tábornok leesett állal hallgatta a dühös kifakadást és végül végtelen csalódottsággal a hangjában válaszolt:
- Nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyet feltételezel rólam. Szeretem Scorpiust, jobban, mint ahogy azt az etikett megengedné. Soha nem fogok neki ártani. Csak egyszerűen rettegek, hogy elszúrja az életét és ez minden.
- Hogy érted azt, hogy jobban, mint ahogy az etikett megengedné? – kérdezett rá Harry meglepve. Draco azonban csak a földre pillantott, míg végül szégyentől lesütött szemmel válaszolt.
- Úgy szeretem, mintha tényleg a fiam lenne. Pedig nem én vagyok az apja, hanem Ciel. Ez… ez olyan, mintha el akarnám lopni a gyerekét… Iszonyú lelkiismeret furdalásom van.
Harry egészen meghatódott a vallomástól. Odasétált a férjéhez és biztatóan megölelte.
- Ez nem baj. Ez jó. És hidd el, ez rengeteget jelent neki. Én tudom, milyen érzés ez, hiszen én is a nagybácsimnál nőttem fel, de engem gyűlöltek. És bármit megadtam volna, hogy csak fele annyira szeressenek, mint ahogy te szereted Scorit.
- Ne emlegesd Dursley-éket – horkantott fel mérgesen. A mai napig nem tudta elfelejteni azt, ahogy tizenhat évesen úgy kellett rárúgnia az ajtót az elhízott népségre, mert szerelme olyan embertelen körülmények között sínylődött. – Ők nem emberek, csak emberszabású férgek.
- Sajnálom – kuncogott a fekete hajú. – És őszinte leszek, én is úgy gondolok Scorpiusra, mintha a mi gyerekünk lenne. Akármennyire is etikátlan, de… szerintem az lenne a rossz, ha nem így éreznénk, hanem csak valami távoli rokonnak tartanánk, akire egy pár évig még felügyelni kell.
- Pedig ő most ezt hiszi – sóhajtott szomorúan a szőke.
- Megyek, beszélek vele – csókolta arcul az alacsonyabb, majd elhagyta a szobát.
Mikor Harry benyitott Scorpius és George szobájába, a szőkét az ágyon zokogva találta, miközben feje a párja ölében nyugodott.
- Hé, Scori – ült le az ágy szélére és szelíd mosollyal megsimogatta a vékony hátat. – Draco nem akart rosszat!
- Alig várja, hogy eltűnjek!
- Dehogy is! Nagyon szeret téged.
- Hát nem látszik! Ha szeretne, érdekelné, hogy mit akarok csinálni és nem kényszerítene rám valami olyat, amit utálok!
A fekete hajú tanácstalanul nézett a punkra, aki azonban csak felemelte a kezét, jelezve, hogy fogalma sincs, miről van szó.
- Draco attól retteg, hogy nem fogod tudni magad eltartani, amikor ő már nem lesz.
- Meg hogy szégyent hozok a Malfoy névre…
- Ugyan, azt már ő megtette! – nevetett a zöld szemű és végre abbamaradt a sírás, Scorpius pedig érdeklődve fordult nevelő anyja felé.
- Tessék?
- Hát… - kezdte Harry a mesélést. – Anno nem volt ám olyan elfogadott, hogy valaki azonos neműt szeressen. Pláne nem egy Malfoy, akiknek a feladata volt, hogy továbbvigye az aranyvért. Erre Draco tizenöt éves korunkban bejelentette a családnak, hogy ha elég idősek leszünk, feleségül vesz engem. Az apja elájult, az anyja sírva fakadt, a nagyapja, aki akkor a tábornok volt, csak meredt a semmibe és nem szólt semmit. Egyedül a te apád, Ciel kívánt sok boldogságot. Aztán addig-addig dacolt és küzdött, míg a végén elfogadták, hogy velem van. Nehéz menet volt, itt a bázison sokáig nem vették komolyan. Mintha az ő férfi mivolta csorbult volna miattam. Azt mondták, hogy a buzik nem elég kemények, hogy katonák legyenek, mert folyton rózsaszínben akarnak lenni és lányosan viselkednek.
Scorpius felnevetett, ahogy elképzelte nevelő apját rózsaszínben affektálni. Valamiért még rózsa is volt a hajában.
- Hát Draco nagyon nem ilyen! – mondta nevetve.
- Ugye? – vigyorgott Harry. – Egy brutális vadállat, nem hiába sárkány animágus… De aztán végül is bebizonyította, hogy ő nem olyan. De talán, valahol az volt a kulcs, amikor először jártam a bázison és megláttak engem. Mivel Draco nélkül jöttem be, a fél sereg utánam fütyült, meg kiabáltak, hogy mit tennének velem szívesen. Aztán az ebédlőben nevelőapád lesmárolt és akkor döbbentek rá, hogy ja, ő fiú… És ők egy fiút akartak megdöngetni. Na, utána senkinek nem akadt ellene kifogása.
- De összeházasodtatok, nem? – kérdezte a szőke izgatottan.
- Persze. Ő a férjem, ezért vagyok én is Malfoy. Mondjuk, még senkivel nem sikerült megértetni, hogy nem Mrs. Malfoy… De már fel is adtam. De a lényeg, hogy Draco nagyon jól tudja, milyen helyzetben vagy. És szívből drukkol neked, de ő másképp gondolkodik. Nagyon szeret, ezért biztosra akar menni. Ha saját magáról lenne szó, zokszó nélkül kockáztatna, de a te esetedben nem mer.
- Akkor szeret azért? – pislogott megilletődve a szőke.
- Mindketten szeretünk – mosolygott Harry a fiatalabbra és lágyan végigsimított az arcán.
- Benned nem is kételkedtem – vigyorodott el Scorpius, majd felülve megölelte a fekete hajút.
Az idilli jelenetet az eddig némán ücsörgő, első sorban láthatatlanságra törekvő George korgó hasa törte meg.
- Éhes vagy? – kérdezte nevetve a két zöld szemű és a punknak csak most tűnt fel, hogy mennyire hasonlít egymásra a két hosszú hajú.
- Egy kicsit… - mondta halkan, majd a hasa ismét hangosan kordult. – Na, jó, nagyon…
- Mindjárt csinálok valami kaját – állt fel Harry az ágy széléről, de Scorpius szintén felugrott és belekarolt.
- Hadd segítsek! – kiáltotta lelkesen. – Tök jó lesz közösen főzni valamit.
A fekete hajú egy pillanatig belegondolt, milyen volt legutoljára egy született Malfoyjal főzni, és rájött, hogy nem akarja megint. De végül meggyőzte magát, hogy Scori úgyis jobban hasonlít rá, mint drága férjurára, szóval adott a dolognak egy esélyt és nem is bánta meg. Jó hangulatban, sokat nevetve készítették el az ételeket, amiért George őszinte csodálatát fogadhatták.
Scorpius egy tálcára összekészített egy adag ételt és bekopogott vele a tábornok irodájába.
- Gyere! – hangzott a mogorva felelet és ő beegyensúlyozott a tálcával. Szó nélkül letette a döbbent férfi elé, majd mosolyogva odafordult.
- Harryvel főztük. Gondoltam, biztos éhes vagy… Szóval hoztam neked is – mondta halkan, majd összepréselte remegő ajkait. Ahogy elnézte a tábornok gondterhelt arcát, ahogy összeráncolt homlokát mély barázdák szántják végig, ahogy szemében annyi aggodalom és félelem csillan, mikor rá néz, kezdte megérteni, miről beszélt Harry. Draco már nem kalandvágyó fiatalként nézi az életet, hanem… apaként… Egyszerűen beleroskadt a férfi ölébe és megölelte, egészen odabújva, ahogy kiskorában édesapjával csinálta. Boldog volt, mikor Draco visszaölelte. – Nagyon szeretlek – mondta kissé sírós hangon. – De kérlek, higgy bennem! Szükségem van a te hitedre, hogy erőt nyerhessek belőle…
Draco úgy érezte, megszakadt benne valami. Egy könnycsepp szökött ki a szeméből és ő úgy szorította magához nevelt fiát, mint utolsó mentsvárát. Nem szólt semmit, csak próbálta legyőzni a torkában növekvő gombócot.
A következő két nap már sokkal nyugodtabban és kellemesebb légkörben telt, míg végül eljött a vasárnap, amikor is a Kóbor Grimbusszal újra vissza kellett térniük az iskolába. Scorpiust ugyan csak nehezen lehetett levakarni Dracoról és akkor is azzal a lendülettel ragadt át Harryre, de végül George sikeresen felmenedzselte a buszra. Persze, ennek az volt az ára, hogy Harry megígérte, hogy a következő pénteken meglátogatja, és együtt vásárolnak majd Roxmortsban.
Mikor az említett faluban leszálltak végre, a szőke már megnyugodott és fáradtan csoszogott kedvese után, át a birtokon, a kommuna hátsó bejáratához. Azonban a szobába lépve kellemetlen meglepetés érte őket. Két külön ágy fogadta a két fiút, egymástól másfél méterre.
- Hát ez meg? – nézett George fanyalogva, majd ledobta utazótáskáját a földre. – Mégis ki a… járt itt? – morogta kevésbé szalonképesen.
- Én – jött egy szigorú hang az ajtóból és McGalagony lépett a helyiségbe. – Az idekerülésükkor megannyi panaszlevelet küldtek arról, hogy milyen mély traumát okoz maguknak, hogy egy ágyban kell aludniuk. Nos, mostanra sikerült két külön ágyat szerezni. Remélem, értékelik az erőfeszítéseimet! – közölte ellentmondást nem tűrő hangon. A két fiú kétségbeesetten pillantott össze. Végül a vörös hajú bizonyult bátrabbnak.
- Már megbocsásson igazgató nő, de mi már megszoktuk, hogy együtt alszunk, sőt…
- Ez engem nem érdekel! – emelte fel a hangját a boszorkány. – Most szokják meg, hogy külön vannak! – azzal egyszerűen rájuk csapta az ajtót. A két fiatal egy pillanatig csak döbbenten meredt egymásra, majd Scorpius szinte hisztérikusan tört ki:
- Nem, én nem, nem vagyok hajlandó, nem! – rázta a fejét. A punk odalépett és megölelte.
- Nyugi. Majd összetoljuk az ágyakat!
- Oké – bólintott a szőke és szinte azonnal feszült is a sajátjának, hogy arrébbgyaszitolja, de nem járt sikerrel. És még csak arra sem foghatta, hogy gyenge, mert George ugyanúgy nem tudta megmozdítani a sajátját, pedig az ő erejét senki nem vonhatta kétségbe. A hosszú hajú idegesen rúgott az ágy oldalába.
- A rohadt vén szatyor! Esküszöm, valahonnan megtudta, hogy egymásba szerettünk és ezt pusztán szadizmusból műveli!
- Jól van, csst! Nyugi! – próbálta lehiggasztani kedvesét a vörös hajú, de szinte meg se tudta közelíteni a tomboló kisebbet.
- Ne nyugizz itt nekem! – hisztérikázott tovább. – Én nem tudok nélküled aludni! Érted?! NEM!!!
- Oké, de attól még, hogy külön ágyakat kaptunk, nem kell külön aludnunk!
- Miért, szerinted elférünk egy ekkora ágyon?!
- Hát… majd összebújunk – mosolyodott el a magasabb és ezzel végre elérte, hogy a csapkodó szőkét meg tudja közelíteni és magához tudja ölelni.
- Rendben – szipogta Malfoy. – Az végül is annyira nem is rossz…
Így hát, mikor lefekvésre került a sor, a szöszi kényelmesen az erős mellkashoz fészkelt és behunyta a szemét. Azonban abban a pillanatban egy erős rántást érzett és a következő pillanatban már a saját ágyában feküdt.
- Mi a…?! – ült fel dühösen. – Esküszöm, ezt elmondom Draconak! – sziszegte és már indult is, hogy az oda-vissza tükrét megkeresse.
- És akkor mi lesz? – mordult rá George, aki most már szintén kezdett dühös lenni. – Gondolod, majd intézkedik, hogy Meggenya engedjen minket összebújva aludni?! Ugyan már! Gondolkozz kicsit! Inkább… Most próbáljuk meg így. Aztán reggel majd kitalálunk valamit.
A szőke nem szólt egy szót sem, csupán visszafeküdt és próbált elaludni. De nem jött álom a szemére. Megfordult a másik felé, és kaparó torokkal, égő szemekkel figyelte a széles hát egyenletes mozgását. Nem tudta, mennyi idő telt el, pár perc, vagy akár egy óra, de végül szerelme lomha mozdulatokkal megfordult és a barna szemek szomorúan pillantottak rá.
- Nem tudsz aludni? – kérdezte halkan a fiú.
Scorpius megrázta a fejét.
- Hiányzol – nyöszörögte sírással küzdve és úgy tűnt, ezzel betette George-nál a nagykaput.
Felállt az ágyból és elkezdte a földre dobálni a takarókat és a plédeket. A másik szintén felállt, majd megtorpant elkeseredve a szoba közepén és tehetetlenül csillogó szemekkel figyelte, amit a másik művel a takarókkal.
- Mit csinálsz? – cincogta végül.
- Ha az ágyakban nem tudunk aludni, akkor megpróbáljuk így. De ha így is szétdob minket az a rohadt bűbáj, felmegyek és rárúgom a banyára az ajtót!
Ismét megpróbáltak lefeküdni és úgy tűnt, így végre tudnak majd aludni.
Egész héten, minden éjszakát így töltöttek és ez a teljesítményükön is meglátszott. Nem tudták kialudni magukat, fáradtak voltak és minden porcikájuk fájt, de ha megpróbáltak az ágyra feküdni, hirtelen minden álom kiröppent a szemükből és csak azon gondolkodtak, hogy tudnának újra együtt lenni.
Pénteken délután aztán megérkezett Harry is, ahogy ígérte. Szokásos ragyogásával és csillogásával robbant be a kommuna életébe, akik még nem igazán láttak hasonló jelenséget. A fekete hajú ugyanis szerette, ha haja loknikban hullik a hátára,a felső tincseket kissé feltűzte. Nem vetette meg a csillogó holmikat, amik férjének hála nem egyszerű strasszokból álltak, hanem Swarowsky kövekből. (Gyémántot csak ékszerben kaphatott, ebből egyszerűen nem engedett a tábornok, bármennyire is szigorúnak tűnt.) Szóval a fenyő zöld szatén fölsőt és a fekete farmert épp úgy kövek díszítették, mint a hatalmas napszemüveget. Boldogan mosolygott és igen csak meglepődött, mikor drága nevelt gyermeke megviselt fejjel, karikás szemekkel állt meg előtte, koszos kötényben.
- Merlinre, veled meg mi történt? – kérdezte döbbenten.
- Neked is szia… anyu… - mosolyodott el fáradtan Scorpius, miközben két puszit adott a még mindig szoborrá meredt nevelőszülőjének.
- Mi… történt…? – ismételte meg a kérdést Harry, kissé követelőző stílusban.
- Hát… George és én külön ágyat kaptunk – foglalta össze Scori tömören, de mikor a másik lejjebb húzta orrnyergén a napszemüveget, ami felett egy malfoyos szemöldök felvonással rápillantott és tekintetével magyarázatot követelt, egy mély sóhajjal vázolta a helyzetet. – Szóval ez van… - fejezte be végül, mire pót anyja megindult az ajtó felé.
- Hol a szobátok? – érdeklődött ellentmondást nem tűrő hangon.
- Megmutatom – morogta a szőke.
Mikor beléptek, Harry elővette a pálcáját és néhány intéssel újra eggyé varázsolta a két ágyat, sőt, egy kifejezetten szép bútordarabot varázsolt belőlük, puha ágyneművel és elegáns ágytakaróval. Aztán körbepillantott és elborzadt.
- Amikor azt mondtad, néhány dolgot helyre kellene hozni a szobán, nem hittem, hogy erre célzol – morogta, megemelve a tapéta egy lógó részét. Ismét párat suhintott, mire a tapéta visszatapadt a falra és visszanyerte eredeti színét, a függönyök felfrissült fehérséggel lógtak egy faragott karnisról és a lógó villanykörte köré egész elegáns kis csillár nőtt. A szőnyeg kicsit rángatózott, majd puha, mély bordó perzsaszőnyeggé alakult. A bútorok a mahagóni ágyhoz igazodtak, faragások nőttek rájuk és a székek bordó drapériával bevont, kényelmes karosszékekké alakultak. – Na, így már jobb! – morogta a fekete hajú karba tett kézzel és napszemüvegét feltolva a fejére szigorúan villantotta smaragd szemeit a tátott szájú ifjabb Malfoyra. – Beszélnünk kell! – közölte vészjósló hangon.
- Mi… Miről? – hebegte kissé meglepetten. Még soha nem látta Harryt dühösnek, főleg nem rá.
- Ide figyelj, kisasszony! – kezdte közelebb lépve az idősebb. – Azt megértem, ha Draconak nem szólsz ilyenkor, mert ő az igazgatóra gyújtaná az iskolát, hogy hogy mert egyetlen álmatlan éjszakát is okozni az ő kicsi Scorpiusának, de hogy még engem sem értesítesz, az egyszerűen több a soknál! És, ha én ma nem jövök el hozzád?! Akkor jövő héten összeestek?! A fáradtság miatt elájultok?! Balesetet szenvedtek?! Azt hittem, megbízhatónak tartasz!
A szőke egy pillanatig levegőt venni is elfelejtett. Draco ilyen drasztikus lenne? Mindazon által kifejezetten jól esett neki ez a fajta gondoskodás. Régen, az igazi szüleitől ezt nem kapta meg. Megkönnyebbülten elmosolyodott és átölelte a fekete hajút, puszit nyomva az arcára.
- De itt vagy szerencsére. És én nagyon hálás vagyok ezért.
- Ezzel nem veszel le a lábamról! – hallotta Harry megenyhült hangját. Vigyorogni kezdett és úgy gondolta, még egy kicsit rátesz.
- Nekem van a legtutibb anyum a földön! – közölte vidáman, mire a másik egy „Ó, te!” felkiáltással visszaölelte.
Már átöltözve és megfürödve sétált Harry mellett vissza, a konyha felé, mikor Emil aggódva rohant vele szemben.
- Scori! Scori! – kiabálta kétségbeesetten. – Baj van! George feje vérzik!
- Mi? – kiáltott fel ijedten.
- Leesett a létráról! Pedig jól fogtam, nem mozgott! De leesett és most ott fekszik és véres a feje! – látszott szegény fiún, hogy teljesen elborította a pánik hangulat. Ezek után ép mondatokat se tudott összetenni, csak zokogott, hogy biztos megölte George-ot.
Mikor odaértek a gyakorlati helyre, George már a falnak támaszkodva ült, fejéhez egy tiszta rongyot nyomtak.
- Szia drága! – mosolygott a belépő szőkeségre kábán. Scorpius persze azonnal mellé térdelt és az arcára simított. – Nyugi, csak a bőr szakadt fel.
- Meg agyrázkódása van – közölte Madame Pompfree, aki most meglepetten mérte végig az ajtóban ácsorgó fekete hajút.
- Mr. Potter? – kérdezte meglepetten.
- Ehm… Mrs. Malfoy – mosolyodott el az említett.
- Ó, igen. Tényleg… - visszafordult a sérülthez. Lefertőtlenítette, majd begyógyította a sebet. – Kísérjék a szobájába, fürödjön le, majd bújjon ágyba. Jövő hét szerdáig csak akkor keljen fel, ha nagyon muszáj! – utasította a diákokat, majd távozott.
Harry csupán kissé lemaradva követte a többieket, majd mikor a szobaajtóban leszakadtak az osztálytársak, megvárta, amíg Scorpius beengedi. Ekkor már George az ágyban feküdt.
- Köszi az… új szobát, azt hiszem? – mondta a vörös hajú bizonytalanul.
- Szívesen – mosolygott fáradtan. – Hát Scori, azt hiszem, ma nem vásárolunk. Szerintem rád is rád fér az alvás és hát… Legyél a pároddal. Végül is, hadi rokkant – vigyorgott a szőkére, aki szintén szélesen elmosolyodott.
- Köszi, „Mrs.” Malfoy – felelte kicsit csipkelődve.
- Ó, hallgass, te átok kölök! – forgatta a szemeit az idősebb, de a boldogságot nem tudta letörölni az arcáról.
- Valld be, hogy imádod a pozíciód!
- Jó hétvégét, gyógyulj George! – kiáltotta, majd kisietett a szobából. Nem. Ő a világért sem hajlandó senkinek beismerni, hogy imádja, hogy Draco Malfoy tábornok felesége. Soha. Ő ugyan nem élvezi ezt a szerepet, ez csak… Annak az ára, hogy hivatalosan is összetartozhassanak! Semmi más…
