2015.03.29 20:24

Scorpius furcsa álmot látott. Édesanyjával egy fedezékben várták, hogy a körülöttük tomboló háború elmúljon. Ő még kicsi volt és rettegve bújt oda édesanyjához, aki mosolyogva mantrázta neki, hogy nem lesz semmi baj. Aztán valahogy kavargott a kép és ő már édesapja mellkasához bújt, szorosan, zokogott, mert tudta, az anyukáját lelőtték. Apukája ugyan visszaölelt, de nem szólt semmit. Csipogást hallott, éles csipogást, majd apja elnyúlt a feje mellett és lecsapott valamit.
Erre a hangra riadt fel, hogy azt lássa, teljes testtel George Weasleyhez simul, sőt, úgy bújik hozzá, mint álmában édesapjához és mivel érezte a könnyek nyomát az arcán, sejtette, hogy valóban sírt. A fiú épp a feje mellett húzta vissza a karját. Az ébresztő órát állította le.
- Jól vagy? – kérdezte aggódva. – Rosszat álmodhattál, mert sírtál közben. Próbáltalak felébreszteni, de csak egyre erősebben kezdtél bújni – magyarázta George, miközben visszafeküdt még kicsit.
Ő elgondolkodva támaszkodott meg a másik mellkasán, szemeivel a serkenő borostát figyelte a karakán arcon. Az ő szakálla még nem nőtt, bár néha titkon remélte, hogy nem is fog nőni. Soha nem akart volna ilyen igénytelen borostát, még akkor se, ha például az alatta fekvőnek határozottan jól állt. Állj! Ilyet nem gondolunk egy Weasleyről… Végül kétségbeesett gondolatai közül gondolatainak tárgya rángatta ki. – Hahó, Selymeske, mondj valami! – simított a szőke tincsek közé és Scorpius hirtelen magához tért.
- Jól vagyok… - felelte gyorsan. – Csak a szüleimmel álmodtam. Viszont fejezd már be, hogy Selymeskének hívsz! – zsémbelt durcásan.
- De ha egyszer az vagy! Ha animágus lennél, szerintem hermelinné alakulnál…
- Ó, fogd be! – forgatta meg a szemét, majd feltápászkodva a fürdő fele vette az irányt. – Inkább kezdj készülődni! – kiáltotta vissza, majd magára csapta a fürdő ajtaját. Tanulva az előző napi esetből, nem óhajtott a másik előtt többet tangában mutatkozni. Aludni is rövidnadrágban aludt.

A reggeliből visszafelé baktatva az iskolavezető lépett ki eléjük az irodából.
- Mr. Malfoy, Mr. Weasley… kérem, fáradjanak be egy percre – mondta halkan, halálra sápadt arccal. Kérdőn pillantottak össze, majd belépve a helyiségbe, ők is nagyon gyorsan lesápadtak. A vezetői székben Draco Malfoy tábornok terpeszkedett, kezét egy nagyra nőtt németjuhász fején pihentetve.
- Ruhe, Nero, ruhe – morogta a kutyának, majd szemei dühösen villantak a két fiúra.
Mögötte négy katona pihenőállásban szegezte tekintetét a szemközti falra, szoborként strázsálva.
- Scorpius! – dörrent egy szem unokaöccsére. – Nem a hírszerzéstől akarom megtudni, ha veled történik valami! Például, hogy elcsapnak a Roxfortból és az alsó szintre száműznek, hozzákötve egy Weasleyhez.
A hosszú hajú azonnal a mellette álló, ominózus Weasleyre pillantott, hallva a degradáló hangsúlyt és látta, hogy a fiú hasba vágva érzi magát, de tulajdonképpen nem tudta, mit várt. A két család utálkozása nem egy oldalú.
- Rám figyelj, ha hozzád beszélek! – kiáltotta a tábornok az asztalra csapva.
- Igen, bácsikám. Sajnálom – suttogta leszegett fejjel.
- Intézkedem, hogy visszakerülj az eredeti helyedre, te pedig viselkedj, és többet ne hozz rám szégyent!
Ez a felállás annyira nem tetszett neki. Még csak egy napot töltött itt, de már jobban érezte magát, mint a fenti részen valaha. A zenekarról nem is beszélve. Hirtelen bukott ki belőle a mondat, nem is gondolva rá, hogy magára bőszíti a sárkányt.
- Kérlek, bácsikám, ne! – emelte fel szürkéskék szemeit az idősebbre.
- Tessék? – kérdezett vissza fenyegetően. – Visszaélsz a jóindulatommal!
- Tu-tudom és bocsáss meg, kérlek, de én… jól érzem itt magam… Itt… van zenekar és… - nem tudta befejezni a mondatot, mert a férfi most felemelkedett és elé lépve fölé tornyosult.
- És mi? Mit tudsz azon élvezni, hogy egy Wealseyhez vagy láncolva?!
Nagyot nyelt és cincogó hangon próbált védekezni.
- Nem olyan vészes ám… És… van zenekaruk… - a végére már szinte csak suttogott. A dühösen villámló, kimeredt szemek elbizonytalanították abban is, hogy egyáltalán akar-e még zenélni. De aztán rádöbbent, hogy igen és újult erővel nézett fel a másikra. – Sajnálom. Tudom, hogy most ki fogsz tagadni, de én sokkal jobban érzem itt magam, mint fent.  Soha nem éreztem úgy, hogy oda tartozok. És itt lehetőségem van zenélni, szóval nem fogok visszamenni. Ráadásul nem érezném jogosnak, hogy protekcióval kerülök vissza. Hibáztam és annak következményei lettek, amit vállalok!
Egészen katonásra sikerült a kis monológja és közben Draco szeméből is fokozatosan elillant a harag, sőt, a felelősségteljes zárómondat után még el is mosolyodott.
- Furcsa egy gyerek vagy te… Ilyen még a Malfoyoknál nem született – mondta egészen lágyan és egy halk nevetéssel megkócolta a még mindig feszülten ácsorgó fejét. – Nem tagad ki senki, ne aggódj! De ezentúl az első legyek, aki értesül, ha veled történik valami, megértetted?
- Igen – válaszolt gyorsan, mielőtt nagybátyja meggondolná magát. Így se merte elhinni, hogy ennyivel megússza a dolgot. A férfi parancsot adott az emberinek és elindult, Neroval az oldalán. Kabátja szokásos palástjaként úszott utána a levegőben és el kell ismerni, valóban tekintélyt parancsoló kiállással bírt az „öreg”. Ahogy megkönnyebbülten szobatársára nézett, látta a titkolt csodálatot a barna szemekben csillogni, ahogy a tábornok után pillantott és ő elhatározta, hogy ha a végsőkig feszíti is most a húrt, megpróbál valamit. Kirohant a folyosóra és utánuk kiabált:
- Bácsikám! – Draco érdeklődve fordult meg. – George egyébként nagyon jó fej – mondta elvigyorodva, azonban a másik értetlenül húzta fel a szemöldökét.
- George?
- Igen, tudod, a csúúúnya Weasley, akihez hozzákötöttek.
Említett tátott szájjal meredt az ifjabb Malfoyra, de döbbenetét csak fokozta, mikor a tábornok is elvigyorodott.
- Ha te mondod – válaszolta, majd egy egész barátságos pillantást vetve a párbeszéd tárgyára ismét megindult.
- Te… te… te mit csináltál?! – kérdezte George az elégedetten mosolygó Scorpiust szinte hisztérikusan, de a szőke csak felvonta fél szemöldökét, amolyan igazán malfoyosan és egy félmosollyal válaszolt.
- Megalapoztam, hogy ha beadod a jelentkezésed a sereghez, ne úgy kezdjék, hogy a vezetékneved miatt rituálisan felgyújtják és ágyékkötőben, átkokat kántálva körbeugrálják…
- Szoktak ilyet csinálni? – pillantott döbbenten jótevőjére, aki azonban ettől csak felnevetett.
- Én még nem láttam, de hidd el, kinézem belőlük!
Végre George is elmosolyodott és hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
- Kösz mindent! – mondta halkan, ahogy követte a fiút a tanterem felé.
- Majd valahogy behajtom – jegyezte meg Scori elégedetten. Eszébe jutott, hogy először is utasítja a másikat, hogy többé ne hívja Selymeskének, de végül mégsem tette. Azzal magyarázta magának, hogy nem ilyen apróságra fogja elpazarolni azt, hogy a másik lóg neki.

A tanórák szokásosan unalmasan teltek. Bár Scorpiust kifejezetten feldobta, hogy itt végre nem olyan „varázslatos” a tananyag. Anna ismét sokat lógott velük, ami viszont kezdte egyre jobban zavarni, mivel a lány láthatóan nem tartotta rossz partinak a vörös hajút. Ebéd után, mikor Anna már elindult, vissza is rántotta hálótársát és dühösen sziszegte:
- Nem érdekel, hogy tetszik a lány, ne merj vele összejönni! Én nem fogom tíz méterről csodálni, ahogy enyelegtek és szexeltek, arról nem is beszélve, hogy hárman rohadtul nem fogunk aludni azon az ágyon!
A punk meglepetten figyelte a kirohanást, majd egy önelégült mosollyal válaszolt:
- Jól van, Selymeske, nem kell féltékenységi rohamot kapni. Nem fogok vele összejönni, nem is tetszik, oké? Nyugi, csak veled töltök minden éjszakát!
- Mintha ezt akarnám! – csattant fel a hosszú hajú. – Hidd el, örülnék, ha nem kéne veled lennem egy pillanatig se, te pedig azt döngetnél, akit csak akarsz! De sajnos, ez nem választás kérdése!
- Dehogy nem! – pirított rá, most már szintén dühösen a másik. – Pont ma reggel választottad azt, hogy velem maradj, Merlin tudja, meddig! Hozzám kötve a nap minden egyes percében!
- Az csak a zene miatt volt! – kiáltott vissza, de valahol mélyen zavarta a felismerés, hogy tényleg sikeresen a Weasleyt választotta. Pedig akkor tényleg csak a zenére koncentrált… Most meg ez a nagyképű, öntelt alak azt hiszi, hogy minden vágya minden reggel hozzásimulva felébredni. Mert hogy eddig kettőből kétszer így sikerült… - Mennem kell! – morogta elkeseredve. – Te is menj, mert elkésel…
- Az az én dolgom, ne utasítgass! – mordult rá a punk, de közben elhagyta a helyiséget. Ő pedig megindult az öltözők fele. Már a fejét kötötte be a fehér kendővel, mikor nem bírta tovább visszatartani a könnyeit és szipogva támaszkodott meg a mosdókagylóban.
- Mi a baj? – kérdezte Zoe kedvesen.
- Csak… csak felhúztak és ilyenkor régen mindig toporzékoltam, de most nem tudok és ez lett a vége – mondta az arcát törölgetve, majd mosolyt varázsolt magának. – De menjünk, különben le leszünk szidva…
Munka közben sikerült levezetni a feszültségét, ugyanis csontos húsokat kellett bárddal darabolnia. Egy ideig azt képzelte, George karját nyesi le, de végül már teljesen lehiggadt.  Műszak végére még ahhoz is fáradtnak érezte magát, hogy eljátssza, hogy meg van sértődve.
Mikor a konyhából kilépve, immár a fóliakötény nélkül, de még munkaruhában, belebotlott – szó szerint – a másikba, még örült is neki. Valamiért elfogta egy különös, eddig ismeretlen érzés, ami olyan részekből állt, hogy akkor érezte magát biztonságban, ha a másik ott volt, és hogy megnyugtatta, ha tudta, mi van a másikkal…
- Na, mi van? – morogta szintén fáradtan és nagyon koszosan George. Hangjában már nem bujkált igazi harag vagy düh, csak egy cseppnyi rossz érzés. Mikor Scorpius megbotlott, ő elkapta, a derekára és az egyik karjára fogva. Fel se tűnt neki, hogy a fiú már rég a saját lábán áll és nincs szüksége támogatásra.
- Sajnálom, hogy összevesztem veled – motyogta a szőke szégyenlősen. – Csak nem kedvelem Annát.
- Hé! Anna jó fej – válaszolta lágyan. – Tudom, hogy tetszek neki, de ő nekem nem. És ha még be is jönne, soha nem csinálnám meg veled, hogy ebben a helyzetben felszedek egy csajt. De nem is tetszik.
Scorpius egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy George miért hangsúlyozta ki kétszer is, hogy Anna nem az esete. Nem tudhatta, hogy a vörös magában szintén ezen gondolkodott.
- Oké – felelte mosolyogva. – Akkor szent a béke? – kérdezte, mire a másik egy ragyogó mosolyt villantva bólintott.
- Szent. És jól áll neked a konyhásnéni szerelés.
- Szemét! – kiáltotta, rávágva a másik mellkasára, de akkor is elnevette magát. Nem tudott komolyan megsértődni ezen a mondaton. Társa is nevetett és a könyökét tartó kéz hüvelykujjával megcirógatta a karját, minek hatására elhallgattak és mosolyogva néztek egymásra. Aztán tudatosult bennük a szituáció, ahogy Scori George karjai közt ácsorog. Krákogva, vörösödve és zavartan pislogva léptek el egymástól, hogy aztán még kínosabban visszasétáljanak a szobájukba. Végül úgy határoztak, hogy ők bizony ezt nagyvonalúan elfelejtik.

-Megnézzük ma a zenekari próbát? – kérdezte Scori vacsora közben. – Az órarend szerint ma van.
- Minden másnap van – állapította meg George átvéve a papírt.  – Tényleg komolyan veszik magukat.
- Az csak jó – biccentett a szőke. – Ha valamennyire tényleg jók, még kiugrási lehetőség is lehet, de minimum jó referencia.
- Tényleg, te zenélni akarsz, nem?
- Honnan tudod? – képedt el a másik tájékozottságán.
- A suliban mindenki tudta – vonta meg a vállát. – Susan kipletykálta a rézfúvósoktól.
- De jó – morogta rossz kedvűen Scorpius. – Akkor mindenki rajtam röhögött, gondolom.
- Csak a Weasleyk. Bár én nem – a kék szemek érdeklődve pillantottak rá. – Akármennyire is utáltalak, azt tudtam, hogy zseniális zenész vagy – vallotta be egykedvűen.
Scorpius Malfoyt egészen meghatották ezek a szavak.

Végül persze tényleg elnéztek a próbára, hogy tudják, mire számíthatnak és meglepve állapították meg, hogy a zenekar nagyon jó.
- Nos? – kérdezte a tanár nő, aki a karmester szerepét töltötte be, a próba után, miközben mindenki pakolni kezdett. – Beálltok?
- Persze! – kiáltotta kórusban a két gyerek.
- Ez zseniális volt! – dicsérte Scorpius a csapatot. – Nem gondoltam volna, hogy itt ilyen működik…
- Mármint a Roxfortban, vagy a speciális igényűeknél?- kérdezte vigyorogva az osztályfőnök.
- A Roxfortban! – vágta rá lelkesen.
- Hát igen, régen karmester akartam lenni – jegyezte meg szerényen Claire. – De persze, nem lettem. De így is jó, nagyon szeretem a gyerekeket. És van egy nagy álmunk – mondta ábrándos tekintettel, majd elhúzta az egyik falrész elől a drapériát, ami a próbatermet díszítette. Mögötte egy elsárgult, kontúros plakát hirdetett egy versenyt zenekaroknak.
- Mikori ez a plakát? – kérdezte George gyanakodva.
- Ötvenkilences. De még mindig évente megrendezik – magyarázta a nő és a két fiú elgondolkodott azon, hogy hány éves lehet, az egyébként negyvennek tűnő asszonyság. Végül a szőke nem bírta ki.
- Ne haragudjon, tanár nő, de hány évesnek tetszik lenni?
Claire felnevetett.
- Negyvenhárom. Ezt a plakátot még édesapámtól kaptam. Ő karmester volt és ezt a versenyt nyerte meg a zenekarával.
- Ez szép – jegyezte meg elérzékenyülve, majd a mellette ácsorgó mamlaszra pillantott. Látta, hogy ő is egyetért vele.
- És miért nem jutnak ki a versenyre? – kérdezte George. – Szerintem vannak olyan tehetségesek.
- Nincs támogatónk – húzta el a száját Claire. – Az iskola nem foglalkozik ezzel, Mr. Friccs és Miss Hanigan hiába győzködik McGalagonyt, nem támogatja.
Több minden átfutott az agyukon ezt hallva. Először is, nem tudták elképzelni, hogy Mr. Friccs egy diákokból álló szervezetért harcol. Másrészt McGalagonyról se gondolták, hogy egy ilyen pozitív dolgot ne támogasson, bár jobban belegondolva a fenti Roxfort repertoárjából teljesen hiányzott a zene, leszámítva persze Flitwick kórusát, akik egyszer énekeltek, aztán feloszlatták őket…
Már épp nyitották volna a szájukat, mikor azonban az asszonyság búcsúzni kezdett.
- Fiúk, ne haragudjatok, de nagyon fáradt vagyok és ugye holnap iskola, akkor is, ha péntek. Tényleg, tudjátok, hogy pénteken korábban vége a műszaknak?
- Tessék? – pislogott Scorpius.
- Pénteken már háromkor elengednek titeket, és ha van még kedvetek és erőtök, akkor lemehettek Roxmortsba vásárolni, meg ilyenek. Gondolom, szükségetek van azért pár dologra, láttam, hogy mindig lapra írtatok füzet helyett, meg ilyenek. Úgyis megkapjátok a fizetést a gyakorlatért.
- Kapunk fizetést? – értetlenkedett most a vörös.
- Persze. Kifejezetten ilyen okokból kapjátok, hogy ha kell valami, megvehessétek, meg ilyenek. De most induljunk! Jó éjt, srácok!
Határozottan érződött, hogy több kérdésre már nem szeretne válaszolni, így a két fiú is visszatért a szobájába.
- Nem tudtam, hogy kapunk pénzt – mondta George elgondolkodva, mikor már az ágyban feküdtek.
- Én se, de nem bánom – felelte a szőke, majd kényelmesen elnyúlva hagyta, hogy feje a másik vállára bukjon. – Alig várom, hogy lemehessünk Roxmortsba…