The Grave (MusaHiru)
-Nyertünk ám a tegnapi meccsen – mondta rekedten. – Bár lehet, téged ez már nem érdekel…
Nem érkezett válasz számára.
Hiruma ujjai ráfeszültek a kezében szorongatott labdatartóra, miközben valami fájdalmas érzés épp a bordáit készült szétfeszíteni. Nem tudta volna megmondani, mi az. Egyszerre volt görcsös és feszítő, szúró fájdalom és nyomás a mellkasán. Ráadásul a keserű betegség a torkáig kúszott, kaparva azt, csípte a szemét, és ha kinyitotta a száját, valami nyüszítő sírásra emlékeztető dolog tört fel belőle.
Sírás? Mikor sírt ő utoljára? Még az anyja temetésén se. Mindig azt hitte, a legmélyebb fájdalmak könnytelenek. De ez, amit most érez… Bele fog őrülni.
Tekintete ismét a fekete kis eszközre siklott és üvölteni tudott volna. Dühében talán?
- Ostoba! – sziszegte maga elé, miközben a márvány hidegét már a mezén és a védőfelszerelésen keresztül is érezte. – Másodszor is… Másodszor is megtetted, pedig emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna… Ott álltál a teremben, előttem és komoly fejjel megígérted, hogy soha többet nem árulsz el! És én hülye, hittem neked! Én hülye, azt gondoltam, Takekura Gen egy komoly fiú, akinek a szavára adni lehet! Hát hol vagy most?! Hol?! – itt jött el a pillanat, mikor az érzés egyetlen pontba sűrűsödött, majd a fizika törvényeinek engedelmeskedve a nagy feszültségtől szétrobbant benne és könnyek formájában kitört belőle. Fejét hátravetette, nem törődve vele, hogy kemény támaszának ütközött és hagyta, hogy a számára oly ismeretlen jelenség maró savként végigfolyjon az arcán. Már nem akarta tartani magát. Mindegy volt. Hangosan kapott levegő után, de utána fogait összeszorította, hogy mégse verje fel a körülötte lebegő szent csendet. Fájdalmába tengernyi tehetetlen düh vegyült. – Hol vagy?! – kiáltotta keserűen a kék égnek, mintha így szavai elérhetnének az egykori rúgóhoz. Csendesen sírva várt a válaszra, de az nem érkezett meg. – Azt hiszed, nélküled is megy tovább az élet? – motyogta maga elé, de választ még mindig nem kapott. – Hát nem. Képzeld el, hogy nem! Azt mondtad, apád halálával kötelességed végleg a cég élére állni. Tessék, sokra mentél vele… „Ha egy férfi feláldozza magát másokért, azt csendben teszi!” – utánozta magának Musashi mély hangját. – Köszönöm szépen! Csakhogy te nem csak magadat áldoztad fel, te hülye vénember, hanem engem is! A szerelmünket is…
Hiruma hitt Musashinak. Hitte, hogy majd minden rendbe jön, ahogy a fiú mondta neki, miközben a félelemtől remegő szőkét erős karjaiba zárta és nyugtató csókokat hintett selymes arcára.
„Az, hogy kilépek a Devil Batsból, nem jelenti azt, hogy tőled is elszakadok” – mosolygott rá és Hiruma kissé megnyugodott. Vele marad. Legalább vele marad.
De most semmi nem maradt belőle, csupán az a kis fekete dobozszerű tárgy, amit olyan hévvel szorított, hogy az ujjai belefehéredtek. Mindkét kezét rákulcsolva a mellkasához szorította a tárgyat.
- Annyira hiányzol! – hangja szinte nyüszített, ahogy a zokogás próbált ismét felülkerekedni rajta. – Esküszöm, szinte látom az arcod, ahogy rám mosolyogsz, mintha itt lennél előttem. Még a hangod is hallom, ahogy próbálsz megnyugtatni… Hát ez lenne a vég? Tényleg megőrülök? – könnyein keresztül figyelte látomását, a borostás arcot, a sötét hajat, azt a tekintetet, amely mindig annyi szeretettel nézett rá. Mezt viselt, a bűvös tizenegyes számmal. Nézte az édes ajkakat, ahogy egy szomorú mosolyra húzódtak, majd némán formálták: „Bocsáss meg!”
- Nem megy… - suttogta elveszetten. – Hogy bocsáthatnám meg, hogy itt hagytál? Nélküled még a levegővétel is fáj, vénember…
Musashi tehetetlenül nézett rá, majd mindent feladva megszólalt:
- Mindig szeretni foglak! – majd előre hajolt és lágy csókot hintett a szőke ajkaira.
Hiruma meglepetten kapott az ajkaihoz, ahogy a hűvös szellő végigsimított rajtuk. Szemei kikerekedtek és a szertefoszló látomást figyelték. Talán nem is képzelte? Musashi eljött elbúcsúzni?
- Várj! – kiáltott kétségbeesetten és gyorsan feltérdelve kapott az utolsó foszlánydarabka után, de ujjai a levegőt markolták. – Megbocsátok! – kiabálta, miközben a sírás újult erővel rohanta meg, ezúttal olyan éles fájdalommal marva a mellkasába és a gyomrába, hogy összegörnyedt tőle és a kín a földre gyűrte. A fekete föld hűsítő selymességgel próbálta nyugtatni az oldalát és az arcát, nyomot hagyva maga után. Percekig feküdt ott, megbénulva szinte, csak könnyei folytak szakadatlan, miközben agyában egyetlen mondat munkált: Nem bocsátott meg Musashinak.
Azt hitte, csak az agya játszik vele, hogy a másik nincs ott, pedig nem hagyta volna úgy elmenni őt, hogy nem bocsát meg. De talán valahogy majd elér hozzá az üzenet, az az üzenet, melynek betűit most elkeseredetten véste ujjaival a föld hátába: Megbocsátok, mert szeretlek.
Mire az utolsó vonalhoz ért, az eső lágyan szemerkélni kezdett, majd a cseppek egyre gyorsabban hulltak, és Hiruma keserűen figyelte, ahogy a természet eltörli az ő szavait.
Nehézkesen feltápászkodott és előző támaszára pillantott.
- Holnap is eljövök majd… - mondta fáradtan. Már nem sírt. A fájdalom helyét furcsa, nyomasztó üresség vette át, amely csak nőtt benne, a lelkében, egyre nagyobb részt felemésztve belőle. Ujjaival végigsimított a márványlapba mart feliraton:
Takekura Gen
Élt: 18 évet
