Születni kell (Non-yaoi, Itachi)
Születni kell
Születni kell újra, meg újra.
Indulni kell a háborúba,
És harcolni kell,
Meghalni és szeretni még nem elég…
Itachi már egy ideje éberen feküdt a kemény fekhelyen, kimeredt szemekkel bámulva a kezdetekben sötét, szinte láthatatlan mennyezetet, melyet lassan a felkelő nap fényei vérszínűre festettek, majd valami furcsa, túlvilági hangulatba borulva mégis inkább átaranyozták az egész szobát. A madarak vidám koncertje beszűrődött az aprócska ablakon és a férfi számára egy groteszk jelenetté fajult az egész reggel.
Lassan felkelt és a ruhái után nyúlt. Időközben a szoba átellenes végében álló ágyra pillantott párszor. Kisame még mindig az igazak álmát aludta, és ezt így találta rendjén. Habár társa felajánlotta számára a segítségét, csak részben fogadta el. Nem gondolta, hogy saját lelkének évek óta gyűlő nyomorát más is elbírná rajta kívül, így arcát kifejezéstelen maszkba torzította, olyan néma alázattal, ahogy régen a gésák szorították el a lábukat, hogy megfeleljenek környezetük kegyetlen és irreális elvárásainak. Még egészen fiatalon tanulta meg, hogy ez lesz a legjobb mindenkinek. Némán állt pár percig a cápaember mellett, elgondolkodva figyelve békés, egyenletes légzését. Az érzelmek őrjöngő tenger módjára tépázták maszkja rendíthetetlen kő falát és az egyre növekvő gombóctól nehézkesen nyelt egyet. Soha ennyi jelentése nem volt még egy ilyen ösztönös cselekedetnek. Legalábbis nem az Uchiha életében. Talán, mikor anno Konohában magára hagyta Sasukét. De akkor még élt benne egy szikrányi remény. Fénysugár egy szebb jövőre, ahol majd újra láthatja, ahol mindent elmondhat neki. Ez adott neki erőt annyi éven át. Ezért tudta a lábát emelni és tovább haladni.
Szaggatottan szívta be a levegőt résnyire tátott száján, s minden egyes kis levegőadag apró késsé préselődött a tüdejében, mélyen a mellkasába fúródva. Kezét reflexszerűen emelte szegycsontjához, majd baljával a zsebébe túrt. Egyetlen gyökeret talált benne és keserű cinizmussal vette tudomásul, hogy a gyógynövények is készültek erre a napra. Pár percig elmerengve majszolta a gumót, nem foglalkozva keserű, csípős ízével. A fájdalom lassan tompult, de úgy tetszett, már eggyé forrt Itachi valójával és soha nem fog onnan teljesen távozni. Már régóta próbálta a halál magával ragadni a shinobit mellkasába mélyesztett karmos kezeivel, amikből a méreg lassan, de biztosan terjedt szét benne, de az ember küzdött és egészen idáig kitartott. Mert kellett. Mert célja volt.
Születni kell minden nappal újra
Álmodni azt, ami nem válhat valóra,
És harcolni kell
Meghalni és szeretni még nem elég
A nedves aljnövényzet marasztalóan csapódott fedetlen lábujjaihoz, de most egyáltalán nem bánta a természet érintését. Egy kósza pillanatig úgy érezte, a földanya könnyáztatta arcát simítja lábfejéhez, és erre a gondolatra összeszorult a szíve a mellkasában. Soha nem gondolt még bele, mennyire szereti a világot. Eddig nem figyelte meg, milyen tökéletes összhangban csivitelnek a madarak reggelente. Mintha csak Isten állna előttük egy karpálcával. Szinte látta is maga előtt, ahogy békés mosollyal az arcán vezényel a madárkórusnak. Majd felé fordul és rámosolyog. Igen, ezen a reggelen érzi, hogy a teremtő mosolyog rá, mert most jól cselekszik. Vajon eddig miért nem látta ennyire élesen a fényeket? Eddig miért nem voltak ennyire zöldek a fák? Eddig miért nem volt ilyen kék az ég?
Konoha felé vezetett az útja, az egyik dombról kiváló rálátása nyílt az ébredező falura. Emberek kezdtek az utcákra szállingózni és azt is kiválóan láthatta, ahogy Ichimaru kinyitja a ramenes bódét. Percekig állt és bámult a házakra, szája sarkában pedig apró félmosoly fészkelt. Aztán megakadt a tekintete egy hatalmas, elhagyatott házon, melynek kapuján a jól ismert piros-fehér jel hirdette egykori lakóinak dicsőségét. Most üresen tátongott az épület.
Megbánás kezdte hatalmába keríteni. Vajon jól tette akkor, régen, hogy a falu öregjeire hallgatott? Mit tett volna egy jó gyermek? Figyelmeztette volna a szüleit? De akkor nem akart újabb háborút. Az Akatsuki is ezzel nyerte meg magának… A karma hozhatta úgy, hogy pont ezzel űzi háborúba a világot.
Nincs senki más, aki helyedbe léphet
Itt születtél, és itt kell élned,
Nincs másik hely, nincs más idő
Meghalnod is csak itt lehet.
Hirtelen a világ színei megfakultak, a fény-árny játékok kikoptak és a madárcsicsergést is csak távolról hallotta már. Kissé a homlokába húzta a kalapot, mintha szégyellné magát. Talán szégyelli is. Az öccse miatt mindenképpen. Olyan kis gyereket árván hagyni… Danzou azt akarta, őt is ölje meg. Vajon jobb lett volna neki? Kegyes halál lett volna, ha akkor elég erős ahhoz, hogy végezzen vele? Felesleges kérdés, hiszen sem akkor nem volt rá képes, sem most. Soha nem lenne képes győzni Sasuke ellen. Nem. Csak érte él, csak ő ad neki erőt, nem tudná komolyan bántani. Lelkileg sem. Ezért nem tudhatja meg soha az igazat.
Elhaladt a tisztás mellett, ahol Sasuke Deidara ellen küzdött. Még mindig kietlen, égett pusztaság terpeszkedett ott a szőke értelmetlen öngyilkos jelenete óta. Persze, ő soha nem bírt magával. De még mindig nem érti, miért csapott össze az öccsével. Az egésznek olyan felhangja volt, mintha őt próbálta volna védeni, de ez nonszensz, Deidara mindig gyűlölte őt… nem? Bár… akadtak pillanatok, mikor a szöszi szemében tisztelettel vegyes csodálat csillant, csupán fél pillanatra, mint a hullócsillagok az éjszakai égbolton. Feltűntek, s mire felfoghatta volna, mit lát, már el is múltak. A kőrejteki nem tudta, hogy ilyenkor mindig egy pillanatra lehunyta szemét és elfintorította az orrát, ujjait keresztezte a zsebében és kívánt valamit. Ahogy a hullócsillagoknál szokás. Ez volt az ő kis játéka, egy különleges titok, ami a másikhoz kötötte. Soha nem tudta volna megmondani, miért számított ez neki olyan sokat, de kellett neki. Talán azért, mert minden ilyen alkalommal azt kívánta, hogy az öccse egészséges és boldog legyen.
Vajon, ha a szőke vissza tudna jönni, mit mesélne a halálról? Fájdalmas? Hosszú szenvedéssel jár, vagy egy pillanat alatt vége? Lesz kivel találkoznia odaát? Látja majd, mi történik azokkal, akiket itt kellett hagynia?
Újabb nehézkes sóhaj szakadt fel a tüdejéből és súlyos, ólom léptekkel tovább vonszolta magát.
Deidara… Vajon mit hihetett?
Ég és föld között
Repülj velem!
Vezess át az életen,
Vigyél át a túlsó partra!
Igen!
Az Uchiha rejtek minden szeglete Uchiha volt. Hideg, nyirkos, sötét… kő… Kívülálló azt hihette, minden univerzum összesített nyugalmával és magabiztosságával várja Sasukét, mint vadász a prédát, de ez nem volt igaz. Belül érezte, ahogy a szorítás a mellkasában egyre elviselhetetlenebb, gyomra mind gyakrabban hányt bukfencet. Először csak a lépéseket hallotta és gyorsuló szívverését legyőzendő, engedett a késztetésnek, hogy résnyire eltátsa ajkait és szinte érezte, ahogy a kőmaszk megreped.
A félhomályból kibontakozott végül Sasuke alakja is. Szinte észrevétlenül mérte végig a fiatalabbat. Izmos, erős fiúvá érett, és ha őszinte akart lenni, végtelenül büszke volt rá. Szeretett volna rámosolyogni, de tudta, hogy még nem jött el az ideje.
És harcolni kell
Meghalni és szeretni még nem elég…
Céllal küzdött és céllal vesztett. Már alig tartotta magát. Homályosan látta az őt körülvevő romokat és öccse reszkető testét a fal mellett. Elmosolyodott és lassú léptekkel felé indult. Köhögnie kellett és úgy érezte, a felszakadó vér most a szívét is kitépte a helyéről, olyan erővel rántott a mellkasára. Könnybe lábadtak a szemei a fájdalomtól és ösztönösen nyúlt volna valami gyógynövényért, de már nem viselte az Akatsuki köpenyt. Érezte, ahogy egy kósza csepp, megadva magát a fájdalom ostorának lassan legördül az arcán.
„Itachi!” – mantrázta magának. „Azt akarod, hogy így búcsúzz el tőle? Fájdalomtól nyüszítve és sírva? Bírd ki még egy kicsit… és aztán…”
… aztán halál. Tudta, hogy már a küszöbén állt, de nagyon fájt neki. Ráadásul még annyi mindent mondana Sasukénak! Hát már soha nem ölelheti magához? Soha nem mondhatja ki neki, hogy mennyire szereti, hogy számára ő a legfontosabb? Nem akar meghalni! Még nem! Csak egy kicsit még… Ha fáj is… Ha borzasztó is… Ha nem is teljes élet, csak legyen valamilyen élet!
Zokogni akart, de tudta, hogy most mindennél fontosabb, hogy mit tesz. Ez lesz Sasuke utolsó emléke róla.
Mosolyt erőltetett az arcára és minden erejét összeszedve megtette az utolsó lépéseket. Még feltűnt neki, hogy a világ ismét olyan színes lett, és most olyan furcsán nyugodt és csendes. Csak a fiú ijedt zihálása és az ő fájdalmas nyögései törték meg azt a végtelen csendet, ami most puha takaróként borult a tájra.
Abban sem volt biztos, hogy sikerült kimondania a fejében motoszkáló mondatot. Ujjai még érzékelték a másik homlokának selymes bőrét, arcának finom vonásait, ahogy erőtlenül lecsúsztak rajtuk, de már csak foltokat látott. A fájdalom az elviselhetetlenségig fokozódott, majd érezte, ahogy feje koppan a kőfalon. Lassan, ernyedten esett össze, fokozatosan elveszítve minden kapcsolatot a külvilággal. Kiáltani akart a fájdalomtól és biztos volt benne, hogy kinyitotta a száját, de nem hallotta a saját hangját. Mintha csak megsüketült volna.
Minden fekete volt és hideg. Nagyon hideg. És neki csak egy gondolat járt a fejében:
„Ez nagyon fáj…”
Keresem a hajnali szélben,
Vakító nap tüzében.
Te vagy az a csillag az égen,
Virágom, el ne hervadj,
Lehet, hogy megtalállak…
