SoHo XII. - Karácsony
Scorpius és George fáradtan szálltak le a Kóbor Grimbuszról. Már késő estére járt, de a kivilágított London minden pénzt megért. Karácsonyig már csak egy hét volt hátra, az emberek szinte visszaszámoltak a szívükben. Scorpius el se merte képzelni, mennyiben hat egy katonai bázisra majd az ünnep, mindenesetre a fenyőkkel és a hóval nem lesz híján, Izland természete mindig is megadta a módját. Tekintetével Dracoékat kutatta, miközben párja kezét szorongatta, álmosan kavarogva a tömeggel.
- Kicsim! – kapta el a karját Harry. Nos, nem ismerte volna fel soha, ha csak messziről látja, a fehér nyúlszőr bunda hatalmas kapucnija az arcába lógott, csupán fekete loknijai lógtak ki alóla. Zöld szemei izgatottan csillogtak és széles mosolya egészen ragyogott. – Sziasztok!
- Szia! – borult a nyakába boldogan. – Draco?
- Dolgozik – forgatta a szemeit. – Bulstrodedal jöttem.
Már indultak volna, de George nem akart megmozdulni. Csak állt dermedten és bámult a tömegbe. Scori látta rajta, hogy amit lát, régi sebeket tép fel benne, akkor is, ha próbált az indulatain uralkodni.
- Mi a baj? – fordult oda felé, de mikor követte a tekintete vonalát, ő is észrevette a bizonytalanul ácsorgó nőt.
- Anya… - suttogta a vörös hajú döbbenten.
- Szia, George! – lépett oda Angelina egy tétova mosollyal. Harry ösztönösen húzta magához nevelt gyermekét és védelmezően megölelte, miközben elszántan mérte végig a „másik anyát”. – Jó estét! – mosolygott rá az asszony. Láthatóan az utóbbi időben sok ősz hajszálat és ráncot szerzett. Kezét kissé reszketve nyújtotta a fekete hajú felé. – Gondolom, ön Mrs. Malfoy… Én Mrs. Weasley vagyok, George édesanyja… Én… nem tudom kifejezni, mennyire hálás vagyok, hogy ennyi ideig vigyáztak a fiamra… helyettünk…
Harry kicsit megenyhülve vette le a kesztyűjét és fogta meg a hideg kezet. Még nem tudta, hogy mi lesz a beszélgetés vége.
- Mit akarsz itt? – kérdezte a punk gyanakodva. Anyja szemei könnyekkel teltek meg és fájdalommal simított az arcára.
- Nagyon hiányzol nekem… És a húgodnak is! Gyere haza, kisfiam!
- Nem. Én nem fogom magam meggondolni semmiben… Scorpiust szeretem és katona…
- Apád elköltözött! – kiáltott közbe Angelina. – Senki mást nem zavart ez az egész, csak őt, meg Ron bácsikádat!
- Apa… elköltözött? – ismételte meg döbbenten.
- Igen… Állandóan veszekedtünk én… én nem tudom elfogadni ezt az egész kitagadás dolgot csak azért, mert őt választod és mert a seregbe szeretnél menni! – magyarázott kétségbeesetten Scorpius felé legyintve. – Semmi baj nincs vele, gyönyörű szép, aranyos és nagyon szeret téged, amit apád művel az értelmetlen és dühítő!
Harryben megakadt a levegő és mosolyogva pillantott a szőkére. Nocsak, nocsak… Ezek szerint az értelmetlen gyűlölködés nem jellemző az egész családra. Ez jó hír.
- Szerintem menj most a mamáddal – mosolygott biztatóan Georgera. – Sok mindent meg kell beszélnetek és hozzánk úgy is bármikor jöhetsz, csak szólj Scorpiusnak!
Egészen meglepődött, mikor a fiú felé fordult és megpillantotta az arcán végigcsorgó könnyeket. Lassan bólintott és kábán Scorpiushoz hajolt, lágy csókot nyomva az ajkaira.
- Hívlak reggel, jó?
Odalépett az édesanyjához és megölelte. Csak annyit láttak, hogy a széles vállak némám megrázkódnak.
- Szerintem mennünk kellene – suttogta oda Scorpiusnak Harry és elrángatta az újra egymásra talált családtól.
Draco minden felhalmozódott munkája ellenére már a hophálózatra kötött szobában járkált fel és alá, majd mikor a triumvirátus megérkezett, még magához sem tért Scorpius, máris a tábornok ölelő karjai között találta magát.
- Hol voltatok?! Már rég itt kellene lennetek! És hol van George?! – háborgott a férfi, de mikor Scori ijedten felpillantott, azt látta, hogy a villámló tekintetek Bulstrodera irányulnak, szóval megnyugodva hajtotta vissza fejét az erős mellkasra, miután felmérte, hogy a szorításból egyhamar úgyse szabadul.
A bajszos azonban csak védekezően felemelte a kezeit és Harry felé fordult.
- Találkoztunk George édesanyjával – kezdte volna a fekete hajú, de férje azonnal a karjaiban ácsorgó fiúra rontott:
- Mondott valamit?! Próbálkozott valamivel?! Esküszöm, levadásztatom azt a családot, ha belekötöttek valamelyikőtökbe!
- Draco! – üvöltött most már Harry. – Hívd vissza a mesterlövészeid! Kibékültek George-dzsal, szóval ő hazament.
- Micsoda?! – nyúlt meg a katona ábrázata, majd ismét magához szorította szerencsétlen Scorpiust, aki továbbra sem tudott megszólalni. – Szegény kicsikém, nagyon ki lehetsz most bukva – simogatta az arany tincseket.
- Merlinre, Malfoy, végighallgatnál?! – kiabált Harry tehetetlenül. – Nem akarják őket elválasztani! Fred Weasley elköltözött, senkinek sincs baja semmivel! Majd valamikor a szünetben jön George is! És engedd már el azt a szerencsétlen gyereket, mindjárt megfullad!
- Ó – kicsit lazábbra engedte karjait a fiú körül. – Akkor… nincs baj?
Scorpius eddigre azonban sikeresen elaludt állva, az ő mellkasának támaszkodva, minek következtében kissé elnyílt szájából némi nyál csorgott a fekete egyenruhára. A szürke szemek elkerekedtek, majd tulajdonosuk elmosolyodva a karjaiba vette az alvó gyermeket.
- Megyek, lefektetem… Ez a része úgyis kimaradt a gyereknevelésnek… - azzal magára hagyta az elfojtott röhögéstől vinnyogó parancsnokot és Harryt.
A szobájába lépve a puha ágyra fektette a hosszú hajút, majd egy krémszínű, kötött takaróval betakargatta. Ott akarta hagyni. Tényleg. De ahogy a csendesen szuszogó, összekuporodott gyermekére pillantott, akaratlanul is lehuppant az ágy szélére, és lágyan mosolyogva cirógatta az arcocskát. Pár percig biztosan ott ücsöröghetett, mert halkan kinyílt az ajtó és Harry osont be a szobába. Vigyorogva ráfogott a karjára és húzni kezdte.
- Gyere, te apák gyöngye, legalább aludni hagyjad!
Másnap reggel Scorpius arra ébredt, hogy az oda-vissza tükre berreg a farzsebében és zölden villog. Kómásan kotorta elő és nyitotta ki.
- Szia, szerelmem! – mosolygott George a tükörből.
- Szia, szívem – motyogta vissza, majd megtörölte a száját. – Mi a helyzet? Beszéltél anyuddal?
- Igen. Kibékültünk. És a húgommal is. Nagyon boldog vagyok most. És az a legjobb, hogy tényleg elfogadnak. Mindenestül.
- Az jó – mosolygott párjára. – És mikor látlak?
- Öhm… Arra gondoltunk, hogy Karácsony másnapján elhívnánk titeket ebédre. És akár itt is maradhatnál kicsit…
- Én benne vagyok – vigyorodott el Scorpius. – Bár az még jó messze lesz. De majd rábeszélem Dracoékat. Azt hiszem, nem lesz nehéz – kacsintott cinkosan, majd egy ideig még beszélgettek, de utána felkelt és rendbe szedve magát lement reggelizni. Egészen korán odaért, bár így is tervezte és még az ajtóban összefutott nevelő apjával. Odalibbenve egy puszit nyomott az arcára.
- Jó reggelt – mosolygott jó kedvűen.
- Milyen korán ideértél – pislogott Draco.
- Nem fél nyolckor van a reggeli? – kérdezett vissza értetlenül.
- De, de ez eddig neked nem számított.
- De neked igen, te meg nekem, szóval… túlléphetnénk?
Otthagyta a döbbent férfit és előrement.
A bázis meglepetésszerűen ki volt díszítve… bizonyos helyeken. Karácsonyi girlandok, gömbök és boák mutatták, merre szokott Harry járni. Ott ugyanis kiharcolta az ünnepi hangulatot, míg máshol ugyanolyan komorság uralkodott, mint mindig.
Azonban, ami végképp meglepte a hosszú, szőke hajút, az a kórus volt, akik épp Harry irányításával reggeli próbájukat tartották. Meglepetten lépett a fekete hajúhoz és két puszi után az éneklő kiskatonákra bámult. Mondjuk katonai dalokat énekeltek, de ettől függetlenül egészen hangulatosnak hatott.
- Itt van kórus? – kérdezte értetlenül.
- Még Draco alapította – felelte mosolyogva és huncut pillantással figyelte a fiú kiakadt pillantását, ahogy az asztalnál mogorván reggeliző férfira bámult. – Bizony ám… Még régen, tizennyolc évesen. A fronton.
- Na nee….
Fogta magát és a tábornok mögé osont, majd a füléhez hajolt.
- Te kórust alapítottál a hadseregnél és azon vagy kiakadva, hogy fuvolán játszok?! – kérdezte vidáman. Tökéletesen úgy érezte, hogy sarokba szorította a férfit. Azonban Draco csak elmosolyodott, majd halkan megjegyezte:
- De akkor én már majdnem tábornok voltam… Te is annyit zenélsz felőlem, amennyit akarsz, csak először legyen meg mindened! – hátranyúlt és megkócolta a kis buksit. – Különben is, annak a kórusnak pszichológiai indíttatása volt. Akkor már vagy fél éve a fronton voltunk, kellett valami, amivel tartom bennük a lelket.
Scorpius közben lehuppant Harry helyére és áhítattal figyelte a történetet. Draco kérdés nélkül odatolt elé egy péksüteményt és egy bögre tejeskávét, majd folytatta a kórusalapítás történetét.
- Szerettünk énekelni – folytatta Draco. – Jobb volt tőle minden. Az edzés, a menetelés, a gyakorlat, bármi. De egy idő után, mikor már fél éve Kína határában dekkoltunk, sátrakban aludva, akkor már inkább a hazát idézte fel. Szóval egy idő után minden este összeültünk és páran énekeltünk, a többiek meg hallgatták. Mikor tábornok lettem, akkor én már nem énekeltem a kórusban, de hagytam, hogy a többiek hadd szórakozzanak vele.
A szőke fiú nagy szemekkel függött a szavakon, miközben a meleg croassaint majszolta. Szerette, mikor nagybátyja a régi történeteket mesélte. Azonban most azt is tervezte, hogy rábeszéli a világ legbüszkébb emberét, hogy az esküdt ellenségeinél töltse Karácsony másnapját.
- Apaaa – úgy döntött, ezt kapásból a nehéz tüzérséggel kezdi. – Figyelj, George hívott reggel… És szóval az van, hogy kibékült tegnap este az anyukájával, mert mikor leszálltunk a Kóbor Grimbuszról, akkor…
- Tudom, mi volt, Harry már mesélte… Szóval… Mire akarsz rábeszélni? – kérdezte az öreg mosolyogva. – Már a megszólításkor leesett. Jó stratéga vagy, de én meg öreg.
- Meghívtak minket… Azaz Harryt IS és téged IS Karácsony másnapjára. Ebédre… - beharapva alsó ajkát hatalmas szemekkel várta a választ. Láthatóan a férfi meglepődött, pár pillanatig csak nézett rá, majd megrántotta a vállát.
- Felőlem mehetünk.
- Tessék? – kérdezte hitetlenkedve. – Tényleg elmegyünk?! Komolyan?! – már széles vigyorral ölelte meg Dracot. – Te vagy a legjobb, esküszöm!!!
Az idősebb csak nevetett rajta. Persze, azt nem tervezte megosztani vele, hogy ha apának hívja, annak biztos, hogy mértéktelen engedékenység lesz a végeredménye.
Az ebéd Karácsony másnapján igen kínosan indult. Celine kissé megszeppenve bámulta a hatalmas katonát az asztal egyik végén, mellette a szokásosan ragyogó Harry és ő mellette Scorpius szelíden mosolyogva. George persze rajongással figyelte szerelmét a másik asztalfőn ücsörögve. Mellette édesanyjuk, aki zavartan bökdöste az evőeszközével a pulykát a tányérján, míg időnként kissé megköszörülte a torkát.
- Köszönjük a meghívást – mosolygott Harry. – Igazán finom minden és gyönyörű a házuk.
- Oh, biztos nincs olyan szép, mint a Malfoy kúria – legyintett Angelina pirulva.
- Mi nem a Malfoy kúriában lakuk – vigyorodott el Draco is. – Hanem a bázison. Különben is, az a ház sötét és rideg és mindig is utáltam. Szóval nem, a maguk háza szebb…
A háziasszony elpirult és kissé megkönnyebbülten fellélegzett. Nem számított rá, hogy a Malfoyok ilyen barátságosak lesznek, de jól esett neki a dicséret.
- Hát köszönjük… Bár el se tudom képzelni, milyen lehet a bázison élni.
- Állati jó… - felelte George a férfi helyett lelkesen. – Vagyis hát, én imádtam ott lenni…
- Mi is szeretünk ott lakni – somolygott a tábornok. – Igaz, Scori kicsit nehezen fogadta el, de úgy látom, már nincs gondja.
Említett csak bólogatott, belefeledkezve az ebédjébe.
Innentől kezdve azonban feloldódott a hangulat és kifejezetten kellemesen telt az idő. Scorpius a megbeszéltek szerint ott maradt pár napra, utána pedig George visszakíséri majd a bázisra és a szilveszter éjszakát már ott fogják tölteni.
Celine egész végig hozzájuk sem szólt, ami azonban a szőke fiút kissé zavarba hozta. Mikor egy pohár vízért ment a konyhába és találkoztak, megpróbált vele kommunikációt kezdeményezni.
- Szia! – mosolygott a lányra, de az csak flegma pillantással nézett rá.
- Már találkoztuk…. Vagy nem tűnt fel?
- De csak… Nem igazán beszéltünk még egymással… És…
- És gondoltad, hogy majd most traccsolunk, mint valami jó barátnők? – vonta fel fél szemöldökét a lány. – Bocs, de egyelőre én még Weasley vagyok. Igaz, hogy a bátyám meg az anyám már cserbenhagyták a családot, de én még attól nem bocsátom meg azt, amit a tábornok a családommal tett. Undorító, gerinctelen féreg, aki a hadserege mögé bújik!
- Ez nem igaz! – kiáltott dühösen Scorpius. – Apa soha nem bújt a hadserege mögé! Mindig elöl állt! És nem tett semmi rosszat ellenetek!
- Ron bácsikámat is folyton lenézte! És apáékat! Csak azért, mert ők nem voltak olyan gazdagok, mint a Malfoyok!
- Ez hülyeség, a Malfoyok mind katonaként nőnek fel, nem foglalkoznak ilyenekkel!
- Persze, rajtad is látszik, mennyit csúsztál a sárban! Elkényeztetett kis görcs vagy te is!
- Persze, a konyhai kisegítő már csak ilyen luxus szakma!
- Mi folyik itt? – dörrent George hangja. Celine azonnal a bátyjához fordult:
- Scorpius elkezdett gúnyolódni velem! Leprostizott és azt mondta, hogy nem vagyok igazi aranyvérű.
George arca vészesen elkomorult és a szőke fiú egy pillanatra megijedt, hogy ezt elhiszi. Azonban a vörös hajú csak beletúrt a csíkba a fején és mellé állt.
- Celine… fussunk neki újra! Segítségül elmondom, hogy hallottam a beszélgetés felét, és nem úgy tűnt, hogy a Weasleyket kell védeni…
- De azért, mert először ő kezdte! –mutatott hisztérikusan a szőkére a lány. – Azt mondta, hogy a Weasleyk szolganépség és, hogy nekem kellene konyhai kisegítőnek tanulni, nem neki!
A punk egy mély sóhajjal közelebb lépett Celinehez.
- Figyelj, húgi… Ahhoz képest, amit apa és Ron bácsi meséltek, elég jó sztorit adtál elő. Csak az a baj, hogy elfelejtetted, hogy együtt vagyok Scorpiusszal. Együtt is élek vele. És ismerem. És soha nem mondana ilyet. Soha.
- Neked már átmosták az agyadat a Malfoyok! – sziszegte a lány és eltrappolt a szobája irányába.
- Mindjárt jövök – nézett bocsánatkérőn Scorpiusra, aki azonban ekkora már épp eléggé kikészült lelkileg. Rosszul érezte magát és semmire se vágyott jobban, mint hazamenni a bázisra és elsírni Draconak, hogy mégsem olyan idilli a helyzet, mint hitte.
- Húgi, gyere vissza! – kiabált George, majd berontott a rózsaszín csicsás szobába.
- Mi van?! – fordult meg a lány a baldachinos ágyon.
- Azt mondtad, elfogadod Scorit, most mégis mi a bajod?
- Persze, hogy azt mondtam, különben nem jöttél volna vissza! De arról nem volt szó, hogy el is kell viselnem a saját otthonomban! Ez a fiú egy átok, soha nem lehet a család tagja!
- Ezt nem te mondod meg!
- Ó, dehogy nem! Ha nem tünteted el baromi gyorsan, akkor elköltözök apához! Ugyanis én nem leszek áruló, mint te!
- Nem vagy normális, Scori neked soha nem ártott!
- De Draco Malfoy ártott az apánknak!
- Mégis mit?!
Celine hirtelen nem tudott mit mondani, majd végül dacosan elfordította a fejét.
- Mindent! Hmpf.
George úgy döntött, hogy egyszerűbb, ha nem erőlködik, szóval visszament a megsemmisülten ácsorgó Scorpiushoz.
- Sajnálom – suttogta, magához ölelve a hosszú hajút. – Nem tudom, miért csinálja. Ennek semmi értelme… - lágy puszit nyomott az arcára és ekkor érezte a sós nedvességet. – Szerelmem, te sírsz?
- Bocsi, de nekem ebből elegem van – hüppögte Scori. – Haza akarok menni. Jössz velem, vagy majd később utánam jössz?
- Ne tedd, kérlek! Maradjunk…
- Nem, figyelj, én nem…Ezt… Amit a húgod leművelt, ezt én többet nem csinálom… Nem akarok egy olyan házban maradni, ahol apámat gerinctelen féregnek nevezik!
- Apádat? – pislogott George értetlenül. Eddig azt hitte, Dracot szidta a húga. – Nem Dracot?
- Ő… ő az apám… vagyis… ezt te nem értheted – legyintett Scorpius keserűen, majd kibontakozott az ölelő karokból. Mikor a másiknak leesett, mibe is tenyerelt bele a kérdésével, már nagyon rosszul érezte magát. Visszahúzta a másikat.
- Sajnálom, nem úgy értettem. Értem, miről beszélsz, csak hirtelen félreértettelek…
- Nekem… Draco olyan, mintha az apám lenne. Én nagyon szeretem őt… Ami borzasztó, mert Cielt, az igazi apámat is szerettem, de… valahogy nem ennyire. És ettől annyira rosszul érzem magam, lelkiismeret furdalásom van…
- Ne legyen… - próbálkozott némi vigasztalással George. – Megértelek, Draco minden tőle telhetőt megtesz érted és gondolom, nagyon hálás is vagy ezért.
- Igen… És szívem szerint csak megölelném és odabújnék hozzá, hogy édes apukám, de nem lehet, mert ő nem az apám… Ő csak… a nevelőm, aki ugyan szeret, de mégse úgy.
- Dehogy nem! Látszik rajta…
- Nagyon sokszor hiányzik…
- Figyelj… menjünk vissza a bázisra, jó? – kérdezte végül a vörös hajú egy mély sóhajjal. Akár hogy szeretett volna otthon maradni, látta, hogy Scorpiusnak az lesz a legjobb, ha Draco közelében lehet. Nem ismerte a fiú igazi szüleit, de azt még ő is látta, mennyit változott, amióta a tábornok gondjaira bízta a sors. A szőke szipogva bólogatott és végre megnyugodott kissé.
Draco természetesen beleegyezett, hogy korábban térjenek vissza a bázisra, bár azért jelentős aggodalom töltötte el ennek kapcsán. Azonban nem jutott ideje rá, hogy az indokokat megkérdezze.
Scorpius és George még a kabátjukat se vették le a bázison, mikor mindenhol vörös lámpák kezdtek villogni és bekapcsolt a sziréna.
- Mi történik? – kérdezte George.
- Megtámadták a bázist! – kiáltotta Draco és belökte őket az irodájába. – Ti itt maradtok! NE mozduljatok el innen!
Ebben a pillanatban Bulstrode állt meg a férfi mellett.
- Tábornok úr! Dementorok támadják a bázist a hangárok felől! Jelenleg Mrs. Malfoy küzd velük néhány egységgel, de rengetegen vannak!
Az idősebb Malfoy biccentett és már rohant is a megjelölt irányba.
- Menjünk utánuk! - kiáltotta Scorpius kétségbeesetten.
- Mi? – pislogott rá a párja. – A tábornok azt mondta, maradjunk!
- De hallod, hogy baj van! Minden emberre szükség van.
- Az APÁD azt mondta, hogy maradjunk! – hangsúlyozta ki George és keményen megragadta a vékony felkart. Azonban a hosszú hajú kicsavarta a kezét a szorításból és dühösen villantotta smaragd szemeit a másikra.
- Azt azért mondta, mert meg akar védeni minket!
- De nem is lehet semmit csinálni, basszus! Nincs pálcánk, és neked a pálca nélküli varázslat sem megy még annyira.
- Nem érdekel! – kiabálta Scori és kirohant az irodából. A punk kelletlenül követte.
A hangárokban elkeseredett küzdelem folyt a dementorok ellen. Hihetetlenül sokan voltak és nem értette senki, hogyan kerültek ide.
Az egyik jármű mögött húzódtak meg először és onnan figyelték a küzdelmeket. Patrónusok száguldottak minden irányba. Bulstrode és Harry is fáradtan küzdöttek, de mindhiába. Sajnos, ezek ellen a lények ellen más nem használt, így Draco is hiába próbálkozott azzal, hogy sárkányként kirepült és lángcsóvákkal próbálta őket megsemmisíteni, de nem sikerült semmi. George és Scorpius lenyűgözve figyelte az ezüst teremtményt. Még soha nem látták Dracot sárkány formában, de szebb volt, mint bármilyen elképzelésükben. Aztán észrevették, mikor visszaalakulva újra egy gyenge patrónust idézett, hogy mennyire kimerült.
- Segítenem kell apának –mondta Scori és megpróbált felkelni.
- De te se tudsz mit csinálni! – kapott utána a punk. – Mégis mire fogsz gondolni, ami pozitív?!
- Nem tudom… - tépte ki a kezét már megint az őt visszatartó kézből. – Rád! Vagy apára! De tennem kell valamit!
- Tábornok úr, nem bírunk velük! – kiáltotta Bulstrode.
Draco megindult ismét a hangár ajtaja felé.
- Átalakulok!
- De a tűz se használ ellenük!
- Akkor megeszem őket!
Mire bárki is reagálhatott volna, ismét sárkányként repült ki a nyílt égre, azonnal kapva a lebegő lények után.
- Megeszi őket?! – ismételte döbbenten Scorpius. – Abba belehal!
Nem várta meg George válaszát, csupán előrohant a jármű mögül. Kétségbeesetten kutatott szép emlékek után, de párjának igaza volt, mert mindent beárnyékolt az, hogy Draco az életét készült feláldozni. Pedig Scorpius végre úgy érezte, családja van. Igazi, akik törődnek vele. Otthona, szerettei. Bizton merte volna állítani, hogy övé a világ legjobb apukája. Őt nem akarta elveszíteni, őt már végképp nem! Annyira szerette, mikor a tábornok megölelte őt, ő még el akarta mondani, hogy mennyire örül, hogy van neki! Mert ha az erős karok megölelték, mindig biztonságban érezte magát. Akkor semmi baj nem lehetett. Mert Draco mindentől megvédte, hiszen megígérte.
Ezzel a gondolattal kiáltott hangosan:
- Expecto patronum! – és ekkor egy hatalmas, életnagyságú sárkány robbant ki belőle. Pontosan akkora volt a patrónus, mint Draco és könnyedén suhanva végig a hangáron, ki a szabadba, tömegesen irtotta a dementorokat.
Látta, ahogy az acélsárkány meglepetten megdermed a levegőben és figyeli, ahogy a hatalmas patrónus minden ellenfelet megsemmisít, majd egyszerűen átrepül rajta és eltűnik.
Scorpius zihálva figyelte a művét, majd mikor megszűnt az egész és minden tekintet rá szegeződött, lassan körvonalazódott benne, hogy mit is tett. Félelmében remegni kezdett, ahogy a hatalmas, ezüst színű lény ereszkedni kezdett, majd visszaalakulva ért földet. Lassan kiegyenesedett, majd lassú, döngő léptekkel indult meg a reszkető fiú irányába. Pár lépésre tőle megállt.
- Neked… sárkány a patrónusod – állapította meg rekedten. – Hogy csináltad?
-A-arra gondoltam, ho-hogy te megígérted, hogy megvédesz…– cincogta Scorpius összeszorított szemekkel, egészen kicsire összehúzva magát. Arra azonban nem volt felkészülve, hogy a férfi teljesen megsemmisülten odalép hozzá és megöleli. Hallotta, ahogy szaggatottan beszívta a levegőt és sírástól rekedten kezdte:
- Igen… meg…- érezte, hogy Draco még akart valamit mondani, de már nem sikerült befejeznie a gondolatot.
- Húha – szólalt meg néhány döbbent csenddel telt perc után Harry és meglepett mosoly kúszott az ajkaira. – Azért ez nem volt semmi…
A szőke férfi csak egy fáradt, de boldog pillantást vetett felé, majd kicsit hátrébblépett.
- Pedig úgy tudtam, nem megy neked a patrónus bűbáj – vigyorgott gonoszul Scorpiusra, aki most vörösödve kiáltott fel:
- Te tudtál erről?!
Körülöttük mindenki nevetni kezdett majd George is előlépett az idő közben összegyűlt tömegből.
- Szerintem ment neki, csak a patrónus kilógott a teremből – jegyezte meg szelíden, azonban arra nem volt felkészülve, hogy a tábornok elkapja a pulcsiját és fenyegetően villogó szemekkel, fogcsikorgatva sziszegi:
- Megmagyaráznád, hogy mégis miért voltatok itt?! Hát így vigyázol te Scorpiusra?!
- E-e-e-elnézést, uram! – motyogta rémülten az áldozat, de szerencséjére egy halkan kuncogó Harry leszedte róla a vérengző fenevaddá fajult „apukát”.
- Jól van, szerelmem, nem sérült meg senki, vegyél szépen vissza! – csitítgatta hitves urát. A körben ácsorgó katonák önuralmának már az vetett teljesen véget, amikor hangos ugatás következtében betrappolt a hangárba Nero, nyomában a harcra kész TP 1000-es tankkal.
- Hol az ellenség? – kérdezte mindenre elszántan Aramisz, Draco Malfoy tábornoknak pedig kiült az őszinte, szívből jövő döbbenet okozta bambaság az arcára, ahogy a „felmentő seregre” meredt. Itt már senki se bírta elfojtani a nevetést és a hadsereg jelenlévő része teljesen szétbomlott.
