SoHo VIII. - Otthon
Minden gondolat nélkül feküdt a másik karjaiban, fejét az erős mellkason pihentetve és a falon lógó festményt bámulta. A szünet első napja volt és pár óra múlva már Roxmortsban kellett lenniük, hogy elérjék a Kóbor Grimbuszt, ami Londonba szállítja majd őket, de nem akart felkelni. És főleg nem akart hazamenni.
- Hé, Selymeske – hallotta a másik duruzsoló hangját és érezte, ahogy az ujjak a hajába túrnak, nyugtatgatón cirógatva fejbőrét.
- Nem – jelentette ki dacosan, mire a vörös hajú felnevetett.
- Muszáj… Haza kell mennünk néha! De egy hét múlva megint itt leszünk.
Morcosan fordult a másik arca felé.
- Én nem akarok egy hétig nélküled lenni! – jelentette ki határozottan, majd némi fészkelődés után a másikhoz simult és egy lágy puszit nyomott az arcára.
Mióta kirobbant a botrány Weasleyéknél, és így köztük is tisztázódtak az érzelmi viszonyok, minden stagnált. Nem feküdtek le egymással, de gyakran vívtak szenvedélyes csókcsatákat egymást simogatva, ölelve. Nem mondták, hogy járnak és a kommuna számára nem is tűnt fel a köztük lévő szoros viszony, annak ellenére sem, hogy minden gyakorlat után a szöszi a punk nyakába vetette magát és a szája sarkába nyomott egy puszit. Ha észre is vette bárki is, nem szóltak rájuk.
Azonban most következett az őszi szünet, amire haza mehettek. Igazából a kommuna iskolájában ilyenkor leállt a tanítás, és a környékbeli gyerekek nem jártak be, így hát számukra evidens volt, hogy hazamennek. Ráadásul Draco és Harry már levélben kifejezték az igényüket arra, hogy a legifjabb Malfoy otthon tartózkodjon. Így összecsomagoltak és most már csak az hiányzott, hogy felszálljanak a buszra.
- Legalább Londonig együtt megyünk – morogta Scorpius és egy lágy csókba vonta a másikat.
Végül felöltözött. Fekete, testhez simuló garbót és fekete csőnadrágot húzott, nyakába egy színes sálat kötött, haját pedig hosszúkás kontyba csavarta, majd utazótáskáját fogva a másik felé fordult. Nem látta még George-ot elegáns viseletben és kifejezetten meglepődött a fekete ing és sötétkék, szakadás mentes farmer láttán, de tetszett neki a látvány. Minden ilyen apró alkalommal rácsodálkozott arra, milyen rohamosan lesz a másik kamasz fiúból felnőtt férfi.
- Nem félsz, hogy lánynak néznek? – kérdezte a punk végignézve rajta. Megrántotta a vállát és elmosolyodott.
- Legalább nyílt utcán is megcsókolhatlak – kacsintott és előre ment.
Az út során nem szóltak semmit, csak némán ültek egymás mellett és fogták egymás kezét. George azon gondolkodott, mi lesz, ha a szülei ott fogják várni és meglátják, milyen jó viszonyban vannak ők egymással. Vajon nagyon dühösek lesznek?
A választ három óra múlva tudta meg, amikor is elgémberedett tagjaikat nyújtogatva leszálltak a járműről. Draco és Harry Malfoyt azonnal meglátta, mert még civil ruhában is elég nagy feltűnést keltettek… Főleg Harry. Kezdet rájönni, honnan van Scori nőies öltözködése és kiállása. A fekete loknik tulajdonosa egy strasszokkal kirakott napszemüvegben vigyorogva integetett nekik, majd a mellette strázsáló, biztonsági őr kinézetű, napszemüveges fickónak súgott valamit, aki láss csodát, a tábornok volt személyesen. Csak hogy kicsit arrébb észrevette azt is, amit ebben a pillanatban a legkevésbé akart látni: a vörös hadsereget. De még Hermione és Ron is ott voltak Rose-zal, csak tudná, miért?! Kétségbeesetten nyögött fel, majd a mellette álló szőkére pillantott, aki viszont láthatóan nem vette észre a Weasleyket és most meggondolatlanul lehúzta őt egy könnyed csókra.
- Majd írjunk – suttogta szerelmesen Scorpius, ő pedig kábán, réveteg vigyorral bólintott. – És ha tudunk, találkozzunk!
- Rendben – suttogta vissza, majd hagyta, hogy párja mosolyogva a Malfoyokhoz sétáljon. Sóvárogva nézte, ahogy Selymeske átadja a táskáját Draconak, aki most mosolyogva intett neki… Neki… George Weasleynek… Szélesen vigyorogva intett vissza és úgy érezte, el tudna szállni a boldogságtól. Nem tudta, szobatársa mit levelezik a nagybátyjával, de valószínűleg csak jókat mondhatott, ha most így viszonyult hozzá az öreg.
Jó kedve azonban nem tartott sokáig.
- Ez mi volt? – hallotta az apja fenyegető hangját és ő lehunyt szemekkel fordult meg.
- Én is örülök, hogy látlak! – jegyezte meg cinikusan.
- Azt kérdeztem, mi volt ez a jelenet?! Azok ott Malfoyok!!!
- Zseniális megfigyelés! – folytatta a szemtelenkedést és ebben a pillanatban hatalmas pofon csattant az arcán.
- Nem elég, hogy elárulod a családodat, de még szemtelen is vagy?!
- Miért árulnám el?! Scori a szobatársam és a… - itt elhallgatott és dühösen zihálva, villámló tekintettel nézett hasonló idegállapotnak örvendő apjára.
- ÉS a? Fejezd be a mondatot! A szeretőd?!
- A szerelmem! – kiáltotta vissza mérgesen. – És akkor mi van?!
- Hát ennyire nincs gerinced? Ilyennek neveltelek? Mindegy, csak valahova bedughasd a farkad? – újabb pofonok csattantak az arcán és ő eleinte csak védekezni próbált, míg végső kétségbeesésében meglendült a keze és mire észbekapott volna, már visszaütött. Ijedten kapta a kezét a szája elé, ahogy apja elboruló tekintettel nézett rá.
- Bocsáss meg, apa! Nem akartam!
- Indulj a kocsihoz! És soha többet nem mész vissza a Roxfortba. Ezek a görény Malfoyok csak rossz hatással vannak rád…
- Nem, ennek semmi köze hozzájuk, Scorpius nem görény és Malfoy tábornok se!
- Mit hallok?! – szólt közbe Ron bácsikája akit, ha őszinte akart lenni, szívből utált. – Tudod, te kiről beszélsz?! Az az alak egy gerinctelen görény! Állandóan róla szólt minden, azt hitte, bármit megtehet és ez azóta csak fokozódott! – magyarázta vehemensen. George azonban csak a szemét forgatta és végül kibukott belőle:
- Csak féltékeny vagy rá, mert egy élő legenda, a legerősebb élő varázsló a földön és még csak nem is kopaszodik, mint te, a sörhasról már ne is beszéljünk! – mordult rokonára, és ezt kivételesen nem bánta meg. Kis kora óta rajongott a tábornokért, mindent tudott róla, amit csak tudni lehetett és történetesen a „Malfoy egy igazi görény…” kezdetű nótát nem vette be, mert tudta, hogy nagybátyja féltékenysége és irigysége generálta a köztük lévő feszültséget, nem pedig Draco Malfoy tényleges viselkedése. Most azonban Ron végtelenül csalódottan és megbántottan pillantott az apjára.
- Ez gyönyörű – morogta. – Ez a te fiad! Gratulálok!
Sírni tudott volna a tehetetlen dühtől. Az a szintű vakság, ami a családját uralta, rá nem terjedt ki már, és nem tudta elviselni, hogy ez miatt neki kelljen bűnhődnie. De a legrosszabb akkor is az volt, hogy rettegett a gondolattól is, hogy többet nem láthatja Scorpiust.
Hazaérve egy szó nélkül vágtatott be a szobájába és csapta magára az ajtót. Végigvágódva az ágyán elgondolkodva nézte az éjjeliszekrényen álló kislámpát. Majd lassan tekintete az alatta fekvő oda-vissza tükörre vetült. Egy mély sóhajjal felvette. Nem tudta, hogy a másiknak van-e ilyenje, de pár perc utána megpróbálta.
- Scorpius Malfoy – mondta ki hangosan, de semmi nem történt. Visszahanyatlott és a párnája alá rejtette a kis tükröt. Eldöntötte, hogy az első levélben, amit olyan fél óra múlva fog megírni, javasolni fogja egy tükör beszerzését.
Scorpius szomorúan ücsörgött a bázis udvarán egy padon, miközben figyelte a pörögve, forgolódva táncoló leveleket az őszi szélben. A nap lágyan cirógatta a földet és még híre sem volt a hónak, még Izlandon sem. Néhány katona nevetve sétált el előtte, cigijüket szívva és az erős illat egy pillanatra az orrába kúszott, felidézve egy régi emléket.
George és ő a kommuna udvarán ücsörögtek az ajtó melletti padon. Igazán szép idő volt, kora ősz, a nap még egész későn hanyatlott a vérző alkony karjaiba és a fülledt, nyugodt estét csak a madarak dala töltötte meg élettel. Nem beszéltek, csak bámulták a lágyan lengedező fűszálakat, amelyek a régi, kopott téglák között próbáltak meg utat törni maguknak.
Kijött az egyik konyhai dolgozó, Jack és megállva a pad végénél rágyújtott egy szivarkára. A füst és a maró illat lustán kavargott az álló fülledtségben és ő szinte elkábulva dőlt az erős vállnak. A punk nem húzódott el, csupán fejét az ő fejére hajtotta. Ez volt az első alkalom, hogy egységet alkottak, mint összetartozók.
Mosolyogva bámult maga elé, majd a nagy fenyőfákra pillantott az épületek között és érezte, hogy egy könnycsepp kicsordul a szeméből és végigszalad az arcán.
- Mi a baj? – ült le mellé Draco, aggódva figyelve a másikat. Nero a lábához telepedett és komótosan lihegve vizslatta a területét.
- Semmi – rázta meg a fejét, de sírós hangja elárulta.
- Na, persze – nevetett az idősebb, majd magához húzta a fiút. – Meséld el nekem!
- De… ki fogsz tagadni… - hüppögte Scorpius és a tábornok arca egészen megnyúlt a döbbenettől.
- Scori, te ezeket honnan veszed? Folyton ezzel jössz, de nem foglak kitagadni.
- Akkor se, hogy ha egy Weasleybe vagyok szerelmes? – kérdezte reménykedve.
Draco megjátszott gondolkodással hümmögött.
- Hát az attól függ, melyik Weasley… Ha Ronald Weasley az, akkor de – mondta vigyorogva. Végre Scorpius is nevetni kezdett.
- Nem, nem ő az! – felelt kacagva.
- Ginny Weasleynek sem örülnék…
- Nem is ő! George az!
- Az idősebb?!
- Na! Apa! – lökte el magát nevetve a férfitól, majd mikor rájött, mit mondott, riadtan kapta kezeit a szája elé és hatalmas, zöld szemeit félve emelte az idősebbre.
Dracoban egy pillanatra megfagyott a vér a megszólítástól, majd a mellkasából kiindulva valami kellemes melegség árasztotta el. Lágy mosollyal visszahúzta a fiút és egy csókot nyomott a feje búbjára.
- Semmi baj – mondta halkan. Neki is hiányzott Ciel, kimondhatatlanul. Ugyanakkor ő szeretett volna gyereket. – Hiányzik édesapád? – kérdezte végül, lágyan cirógatva a keskeny hátat.
- Nem erről van szó – hallotta a vékonyka kis hangot és mi tagadás, ő meglepődött. – Úgy viselkedsz, mintha az apám lennél… A levelekben, amiket írsz… Mindig kérdezed, mi van velem, mindig tanácsokat adsz, kioktatsz, nevelsz… Édesapa ezt nem csinálta soha. Ő mindent anyura hagyott, ő viszont túl elfoglalt volt ahhoz, hogy ilyen dolgokkal foglalkozzon. Tudom, hogy szerettek és én is őket, de én most érzem úgy először, hogy van egy apám. Egy erős ember, aki megvéd ha kell és aki utat mutat nekem. Aki tényleg mögöttem áll.
Meghatva hallgatta a fiú szavait és önkéntelenül is szorosabbra fonta karjait körülötte. Nem tudta, hogy néhány okoskodó levél ennyit jelentett a kis árvának. Főleg, hogy ő azt hitte, a másik nem kedveli túlzottan. Megsimogatta a kis buksit és homlokon csókolta őt.
- Szeretlek – mondta komolyan. – És soha nem foglak kitagadni! Ne felejtsd el, bármennyire is dühös leszek rád, mert ismerlek és tudom, hogy leszek még rád dühös, akármennyire kiabálok is majd, de a szeretetemen ez nem fog változtatni. És az se változtat, hogy szerelmes vagy George-ba. Azt hiszem, én vagyok a legutolsó ember, akinek ez miatt rossz véleménye lehet rólad.
Scorpius nem szólt egy szót se, csak megkönnyebbülten bújt a katonához, akit talán már nevezhet második apjának. Azonban a tényen nem változtatott, hogy George nem válaszolt neki már három napja, pedig megbeszélték, hogy levelezni fognak. Ez ismét elszomorította és akaratlanul felszipogott.
- Mit csinált veled az a szemét? – kérdezte fenyegető hangon Draco. – Kiherélem, ha bántott!
- Nem bántott – hüppögte. – Csak három napja nem válaszol a leveleimre. Pedig megbeszéltük, hogy fog írni!
- Ó… - erre nem is igazán tudott mit mondani. Szívügyekben sose volt szakértő. Viszont tudott valakit, aki zseniálisan tudta kezelni az ilyen problémákat. – Gyere – állt fel. – Bemutatlak valakinek!
Azzal hátravezette a megilletődött fiút a tankokhoz, egészen egy szénfekete, duplacsövű csodáig, aminek a gépágyúja most feléjük fordult.
- Szervusz Draco! - köszönt a gép és Scorpius riadtan ugrott hátrébb.
- Ez beszél! – kiáltott fel ijedten.
- Mit csináljon, táncoljon? – kérdezte a tábornok nevetve, majd visszafordult a tankhoz. – Szép napot, Aramisz! Bemutatom az unokaöcsémet, akit saját fiamként szeretek. Ő itt Scorpius. És épp szívfájdalma van. Tudnál rajta segíteni?
- Á, a szokásos?
- Igen! – majd ismét Scorpius felé fordult. – Mássz be a tankba! Nyugi, nem lesz bajod! De ő jobban ért az ilyenekhez, mint én – magyarázta vigyorogva.
Scorpius nem tudta megmondani, miért tett úgy, ahogy mondták neki. Megilletődötten ült bele a kényelmes karosszékbe, figyelve a hologram kijelzőket.
- Heló – cincogta elveszve.
- Szia, Scorpius! Aramisz vagyok, a tank vezérlő egysége. Kakaót? – azzal egy fém kar egy gőzölgő bögrét nyújtott felé.
- K-kösz… - nem értette, miért is van a hadseregnek kakaógyártó tankja, de most örült neki.
- Szerelmi bánat? – érdeklődött a rendszer.
- Az – válaszolta a kakaót szürcsölve szomorúan.
- Ha megadod a koordinátákat, elmehetünk eliminálni a szemétládát.
Ezt már nem bírta lenyelni – szó szerint, ugyanis majdnem visszaköpte a kakaót.
- Nem kell – krákogta. – Nem csinált semmi rosszat, csak… Nem akar nekem válaszolni… És nem tudom, miért, de semmi másra nem tudok gondolni.
- Nos, erre valóban nem a legjobb, ha kivégezzük. Viszont a Tom és Jerry kiválóan eltereli a figyelmed!
- Hogy a mi…?
Mire feltette a kérdést, már csak egy nagy kijelzőt látott, amin elindult a rajzfilm.
Jó két óra múlva már egészen megkönnyebbülve mászott ki a tank belsejéből, felfedezve, hogy már erősen sötétedik. Visszasétált a bázishoz és egyenesen Draco irodája felé vette az irányt. Mikor belépett, odasétált a férfihoz és szorosan megölelte, nem foglalkozva a megbeszélésen ülő emberekkel – akik különben is a rokonai voltak jórészt.
- Köszönöm – suttogta és egy puszit adott a férfi arcára.
- Nincs mit – kócolta meg a fejét Draco. – Menj a szobádba, Harryvel akarunk neked valamit adni, csak előtte még ezt befejezem.
Biccentett és szót fogadott. Nem kellett sokat várnia, a két idősebb Malfoy belépett a szobába egy kis dobozt nyújtva felé. Ahogy kinyitotta, egy kinyitható tükröt pillantott meg benne.
- Ez mi? – pillantott nevelő szüleire.
- Ez egy oda-vissza tükör – magyarázta Harry. – Régen csak két tükör között működött, de ma már akinek van ilyenje, azt meg tudod keresni. A nevét kell mondanod és létrejön a kapcsolat. Szinte biztos, hogy George-nak is van ilyenje, ugyanis az ő apjáék fejlesztették tovább az egészet.
- Vagyis fel tudom hívni? – összegezte tátott szájjal Scorpius.
- Reményeink szerint, igen – biccentett Draco. – Nem hiszem, hogy direkt nem válaszol neked. Jó emberismerő vagyok, az a fiú szeret téged.
- Annyira királyok vagytok! – kiáltotta a fiú boldogan. – Köszönöm!
- Nincs mit – mosolygott Harry szelíden és kitessékelte férjurát a szobából, hogy Scori nyugodtan felhívhassa a szerelmét. A folyosón aztán magához húzta a tábornokot egy szenvedélyes csókra. – Igaza volt… - jegyezte meg két csók között. – Annyira király vagy…
- Igen? – kérdezte a magasabb egy perverz vigyor kíséretében és kezeivel a gömbölyű csípőre fogva magához húzta a másikat. Ágyékuk összesimult, jól mutatva izgalmukat, ő pedig mohón falta a piros ajkakat. – Szeretlek.. Még mindig, napról-napra jobban…
- Én is téged!
Scorpius remegve tartotta a tenyérnyi tükröt a kezében.
- George M. Weasley – mondta ki hangosan és csak remélni merte, hogy nem az idősebbet kapcsolja a bűbáj. De szerencséje volt, mert az ő punkja jelentkezett be.
- Selymeske? – hallotta a másik hangját, ami feltűnően rekedt és megtört volt, mégis áradt belőle a szeretet.
George három napja nem hallott Scorpius felől. Sajnálta, hogy nem kapott tőle levelet, pedig ő írt neki. Ezért hát nagyon meglepte, mikor este a tükör zölden kezdett villogni és berregni, jelezve, hogy hívják. Mikor meglátta a fiú tükörképét, boldogan dobbant egyet a szíve.
- Selymeske? – nem gondolta volna, hogy a több napos sírás, kiabálás és veszekedés, ami náluk ment, ennyire megviselte a hangszálait. Bekapcsolta a rejtő módot a tükrön, így a másik egy hamis képet látott róla és nem láthatta igazi, kisírt szemeit. – Mi van veled? Hiányoztál!
- Te is nekem! – hallotta a lelkes hangot. – Nagyon rossz nélküled. Jó lenne találkozni, szerinted meg tudjuk oldani? Még Roxfort előtt.
- Öhm… nem hiszem – válaszolt elszoruló torokkal. – Az a helyzet, hogy én nem megyek vissza a Roxfortba.
- Tessék?! Miért nem?! De… azt hittem… azt mondtad… - hallotta, hogy a másik a pániktól lassan sírva fakad.
- Nem én akarom így, de nem engednek vissza!
- Akkor szökj meg!
- Azonnal kitagadnának…
- Lehet, jobban járnál… Miért nem engednek vissza?
- Miattad.
- És te ebbe belemész? George, kérlek! Térj már észhez, ez már irracionális, amit a családod művel!
- Miért, azt hiszed, a te családod jobb? – tudta, hogy jobb. De még mennyire tudta… Bár annyira nem, mint hitte, hogy tudja.
- Igen!!! Ezt a tükröt is azért kaptam tőlük, hogy végre elérjelek, mivel három napja hiába írok neked, nem válaszolsz! – kiabált Scorpius szemrehányóan.
- Tessék? – kérdezte megrökönyödve. – Én nem válaszolok?! Te nem válaszoltál… Vagyis…
Borzalmas érzése volt. Egyre biztosabban tudta, hogy szülei szóltak bele a levelezésbe. Elkeseredetten hunyta le a szemét.
- Igazad van… Ez már nem normális, amit az én családom művel – vallotta be megtörten. – De nem tudom, mit csináljak…
- George, te sírsz? – hallotta a tükörből. Feloldotta a rejtő módot és oldalt fekve az ágyon a tükörbe nézett. Scorpius arcára kiült a döbbenet. – Te sírsz… - állapította meg megsemmisülten.
- Sajnálom… Nagyon szeretlek. És iszonyúan hiányzol. Három napja csak az üvöltözés megy itthon, mert szerintük te rontottál meg, pedig csupán most állok ki az igazamért először. Apám naponta kétszer biztos felképel valami miatt, anyám hisztérikusan toporzékol és biztos, hogy ők pakolták el a leveleket is. Bezártak a szobába, valami bűbájjal. Ki se tudok szökni. Nem tudom, hogy fogok tudni visszamenni, de szükségem van rád! – a monológ végére már patakokban folytak a könnyei, de nem tudott tovább küzdeni ellenük. Scorpius tátott szájjal figyelte őt a tükrön keresztül, csillogó zöld szemei elsötétültek a kifakadás közepette.
- Nyugodj meg, érted megyünk! Beszélek Dracoval, biztosan segíteni fog! – mondta végül.
- Nem tudom, mennyire lenne jó ötlet.
- Nagyon. Most elbúcsúzok, de ígérem, nem hagylak ott! Nekem is szükségem van rád, én nem tudok nélküled élni!
A vörös hajú mélyet sóhajtva tette le a tükröt az ágyra a feje mellé. Nem tudta elképzelni, milyen eredménnyel szolgálhat az, ha Draco Malfoy eljön érte… Lassan elnyomta az álom, de előtte még eldugta a tükröt, hogy ha bejönnének, ne tűnjön szembe senkinek.
Reggel szokásosan kiengedték a reggelihez. A család néma csendben fogyasztotta az ételt az asztalnál ülve, mikor csengettek. A családfő értetlenül állt fel, majd az ajtóhoz sétálva kinyitotta.
- Jó napot! – hallotta meg George Scorpius hangját. – Scorpius Malfoy vagyok és George-ért jöttem.
Ahogy az előtér felé ment, látta, hogy a szőke már az ajtón belül állt.
- Scori! – kiáltott fel meglepetten és a másik most vigyorogva felé fordult.
- Szia! Hozd a cuccod!
- Na, azt már nem! – kiáltotta erélyesen Fred Weasley és elkapva a vékony felkart megrángatta a fiút. – Az én fiam lelkét te ugyan nem fogod tovább mérgezni, te Malfoy-patkány! És ha még egyszer az otthonom…
- Ereszd el a gyerekemet, Weasley, de piszok gyorsan mielőtt centinként töröm el a karodat! – zengte be a házat egy mély, erőteljes hang, majd az eddig résnyire hagyott ajtó kitárult. Draco Malfoy tábornok teljes katonai pompájában átlépte a küszöböt és a Scorpiust fogó kéz alkarjára markolt, erősen megszorítva azt. Lábánál a kutyája finom, figyelmeztető morgásba kezdett. Fred felüvöltött a fájdalomtól és elengedte a fiatalabbik Malfoyt. – Úgy – morogta Draco, majd George felé fordult. – Fiam, akarsz még katona lenni? – kérdezte komolyan és tetszett neki a hitetlenkedő öröm, ami kiült a punk arcára.
- Még csak az kéne! – szólt bele Angelina is a beszélgetésbe. – Az én fiam, egy Malfoy alatt szolgáljon! Soha! – talán még folytatta volna, ha a szőke férfi nem hallgattatja el egy pillantással.
- George nem sokára tizenhat lesz. Én ekkor lettem altábornok. Szerintem el tudja dönteni, hogy akar-e a hadseregben szolgálni az iskola után, vagy sem.
- Persze, hogy akarok! – kiáltott boldogan az említett, majd mikor a tábornok kérdő pillantásával találkozott, vigyázzba vágta magát. – Akarok, uram! – kiáltotta.
Dracot mosolygásra késztette a fiú lelkesedése.
- Akkor hozd a cuccod! – felelte szelíden. Csak most nézett le az előtte ácsorgó Scorpiusra és most tűnt fel neki, hogy egyetlen nevelt gyermeke olyan szélesen vigyorog, hogy majd szétreped a feje. Szívesen felnevetett volna a látványon, de inkább csak oldalba bökte. – Ne vigyorogj már ennyire, ez most komoly! – morogta, miközben küzdött a saját vigyorával.
Mikor George megállt előttük kevés holmijával, amit szünetre hazahozott, Fred még mindig az alkarját masszírozva pillantott rá.
- Ha most kimész azon az ajtón, akkor többet nem vagy Weasley és nem jöhetsz vissza. Soha többé.
Hazudott volna, ha azt mondja, apja szavai nem esnek neki rosszul, de jobban fájt neki az a bántalmazás, amit az elmúlt napokban kapott.
- Tudom – felelte komoran, majd átlépte a küszöböt. A két Malfoy követte őt. Mikor becsukódott, pontosabban csapódott mögöttük az ajtó, megkönnyebbülve fordult Scorpius felé, aki azonnal a nyakába ugrott és boldogan megcsókolta. – Annyira hiányoztál! – mondta szerelmesen magához ölelve a kisebbet, majd észbe kapva, kissé félve pillantott a tábornokra, aki azonban csak vigyorgott rajtuk, majd fejcsóválva tovább sétált. Még hallotta, ahogy valami olyasmit motyog magának, hogy „pont olyan, mint én voltam…” de ebben nem volt biztos.
George rajongott a bázis minden egyes szegletéért. Minden tankot külön megcsodált, a TP 1000-est többször is, ami persze kifejezetten legyezgette Aramisz hiúságát és már előre örvendezett, hogy milyen helyes lesz Draco utódja, bár ezzel a kijelentéssel a szőke még azért vitatkozott volna. De mi tagadás, gyorsan megkedvelte a fiút és lélekben azért megfogalmazódott benne, hogy ha már Scorpius nem alkalmas katonának, legalább olyannal jött össze, aki igen… A vörös hajú lelkesen próbálgatta, vizsgálgatta a fegyvereket, majd vacsoránál szinte teljes extázisban áradozott arról, hogy ő álmában sem gondolta volna, hogy ennyire fejlett a mágikus hadtest. Draco csak mosolygott, majd néhány vezényszóval rendre utasította a kutyáját, aki épp a pudingját óhajtotta lopakodva levadászni az asztalról.
- Okos kutya – vigyorgott George, mikor az állat nyüsszögve az orrára helyezte a mancsait.
- Valóban – bólintott Draco komoran. – De az elődje még okosabb volt. Schlächtert nem lehet felülmúlni – mosolyodott el végre ismét.
- Na, igen – csatlakozott Harry is a beszélgetéshez. – A legyőzhetetlen trió – ujjaival idézőjelet mutatott. – Draco Malfoy tábornok, Aramisz, a tank és Schlächter, a harci kutya.
- Ő tényleg zseniális volt, vele konkrétan beszélgettem néha – emlékezett vissza a tábornok. – Egyszer kilefetyelte a kakaóm felét a bögréből – nevetett. – Aztán a maradékot meg Bulstrode itta meg. Erre közölte velem: Tábornok úr, jelentem, a kakaó-offenzívát levertük!
Mindenki nevetett az asztalnál, még az említett is, aki most csatlakozott a megemlékezéshez.
- Egyik alkalommal – kezdte a mesélést. – Perzsa követek jöttek Dracohoz. De valami felháborító ajánlattal. Persze, megölni nem lehetett őket, mert az milyen már. Rájuk uszította Schlächtert, aki kiharapta a perzsa követ nadrágját, és mint a mesékben, ilyen szivecskés alsó volt alatta! Úgy rohantak végig a bázison, azt kiabálva, hogy ez egy szörnyeteg. Schlächter meg körbehordozta a kiharapott ruhadarabot a katonák között, mint dicsőségének jelképét.
- Arra emlékeztek – kezdte most Harry. – Mikor ellenőrzést tartott a konyhában? Odament és mellső két lábát felpakolva a munkapultra, figyelte a munkálatokat. A szakács meg megpróbálta eltusolni, hogy nem pucolta meg rendesen a csirkét. Erre elkezdett hangosan ugatni, addig, amíg be nem fejezte rendesen.
Sok régi történetet meséltek el annál a vacsoránál. A végén már nem is feltétlen a kutyáról, aki az elmondottak alapján egy igazi sztár volt, hanem bármiről. Scorpius jókedvűen hallgatta az anekdotákat és közben észrevétlen összefűzte ujjait Georgéval.
