SoHo VII. - Ennyire nehéz
Ez ennyire nehéz is lehet?
A kőműves
Már több hete éltek a kommunában, teljesen nyugodtan, békességben. Napjaik csendesen teltek és Scorpius szinte minden áldott nap csinosított valamit a szobán. George időnként csak fáradtan figyelte, ahogy tevékenykedik, nehezebb dolgoknál segített, de végül megkérdezte:
- Miért fontos, hogy fa erezetűre fesd a szekrényeket, szőnyeget teríts az ágy két oldalára, virágos vázát tegyél a komódra és új függönyöket akassz fel? A képekről nem is beszélve – sandított a Csillagokat legelő unikornis című csodálatos festményre, amelyet Harry küldött Scorpiusnak ajándékba, hogy ezzel járuljon hozzá a lakhatóbb életkörülményekhez.
- Belegondolsz, még két és fél évet itt fogunk élni. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én annyira nem akarnám putriban érezni magam…
- Szóval szerinted kizárt, hogy előbb kerüljünk vissza a felső szintre? – kérdezte elgondolkodva a vörös hajú. Amióta ide került, nem lépett kapcsolatba egyetlen családtagjával sem. A vele egykorúakra nem tartott igényt, el se tudta képzelni, Rose mit művelne, ha megtudná, hogy ő megszeretett egy Malfoyt. Rose szülei különösen utálták régen Draco Malfoyt, jobban, mint az ő apja. Na, igen, az még lesz egy szép menet, amikor közli, hogy ő bizony szeretne Draco Malfoy hadseregében szolgálni…
- Hát – kezdte a szőke bizonytalanul, majd beharapta az alsó ajkát. Látszott, hogy valamit nem akar elmondani, pedig nyomja a lelkét. – Nem tudom – suttogta szomorúan, és a punk ezt már nem állhatta. Felállt, gyengéden kivette a másik kezéből az ágytakarót, majd maga felé fordította.
- Mi a baj? – kérdezte bátorítóan. – Látszik, hogy van valami, ebben mindig is pocsék voltál, szóval hanyagoljuk a felesleges köröket és mondd el, mi a baj!
A zöld szemek szomorúan emelkedtek rá, majd szégyenlősen, bizonytalanul válaszolt:
- Én nem akarok visszamenni. Szeretek itt élni… így…
Erre nem számított valóban. Kicsit meghökkenve tartotta benn egy pillanatig a levegőt, majd lassan kifújta.
- Ezt nem tudtam – felelte végül.
- Te vissza akarsz menni, ugye?
Annyira kétségbeesettnek és elveszettnek tűnt a másik, hogy a szíve sajdult bele.
- Nem tudom… De ha vissza is mehetek, neked nem kell jönni, ha nem akarsz. Szerintem megengedik, hogy maradj.
Biztatásnak szánta, de a vékony ajkak vészesen megremegtek és a szöszi sírós hangon hüppögte:
- De nélküled nem lenne ugyanaz!
Tanácstalanul figyelte a kisebbet, majd magához ölelte és gépiesen kezdte simogatni a fejét. Valóban nem lenne ugyanaz? Hülye kérdés… Persze, hogy nem lenne az. Sőt, semmi nem lenne ugyanaz. Ha vissza is mehetne, a Roxfort üres lenne. Hiányoznának az osztálytársak, a szünetek, amikor hangzavar közepette hülyéskednek. A reggelek, amikor az arany fürtös hozzá simulva szuszog még édesen, ő meg az elsárgult mennyezetre bámul. A próbák, mikor Emil elveszti a kontrolt maga felett és dobszólózik az üstdobon, hazavágva Bach Minutejét. Claire csillogó tekintete, ahogy arról beszél, hogy idén tavasszal biztosan eljutnak Londonba. A péntekek, amikor Roxmortsban vacsoráznak, mint a legelső alkalommal. Határozottan nem akart elmenni innen. Szüksége volt rá, hogy egy nehéz műszak után meglássa a fejkendős Scorpiust, ahogy „csak úgy álldogál a folyosón a sárguló leveleket bámulva az ablakon át”, miközben mind a ketten tudják, hogy rá várt. Neki szüksége volt a másikra. Elképzelte az életét Scorpius nélkül és nem tetszett neki, amit látott. Szorosabbra vette kissé az ölelést, de nem szólt egy szót sem.
Végül a tanóra hívó szava rángatta ki őket a hirtelen jött mélabúból. Szokásos napnak indult az egész. Azzal a különbséggel, hogy most előbb elengedték a kőműveseket, mert a gyakorlatukat be kellett fejezni időre. Ez szokatlanul feszített munkatempót jelentett és nem volt biztos, hogy hatkor elengedik őket. Persze, ezt nem mondta el a másiknak, mert nem tartotta fontosnak. Vagy már maga sem tudta, miért, de nem említette.
Láss csodát, a munka valóban elhúzódott és mikor végre elmehettek, a gyakorlatvezető még magához hívta, hogy váltsanak pár szót négy szem közt. Nagyon elégedett volt a munkájával és esetleges munkát helyezett kilátásba számára, ha a teljesítménye nem romlik. George azonban olyan fáradt volt, hogy még örülni sem tudott igazán és miközben fél mosollyal bólogatott, gondolatban már a konyhában járt. A fél órás megbeszélés után felkelt a székről és ekkor érezte először, hogy baj lesz. Minden izma sajgott, a dereka különösen fájt. Nehézkesen mozgott, mint valami lomha gorilla.
Lassan haladt a konyha felé és már biztosra vette, hogy a szöszi rég nincs ott, hiszen már jócskán vége a vacsora időnek. Tényleg, vajon kap azért majd enni?
- George! – hallotta az ismerős hangot és ahogy felnézett, a hang tulajdonosa aggódva rohant felé. A karja alá bújva támaszt nyújtott és együtt haladtak tovább. – Annyira aggódtam… Már a többiek is megvacsoráztak, pedig ők is késtek! Mi volt? Mondták, hogy a gyakorlatvezető benn tartott.
- Majd elmesélem – nyögte fájdalmasan. – Csak előtte hadd egyek, meg… hadd pihenjek le…
- Fáj valamid? – kérdezte ijedten Scorpius. – Történt valami?! Bántott?!
- Scori – szólt rá a tőle telhető legerélyesebben. – Nyugi! Senki nem vert meg… De kapok még kaját?
- Persze, tettem neked félre…
Leültette a vörös hajút egy székre a konyhában, mivel ilyenkor a Nagyteremben vacsora van és nem lehet a hosszú asztalokhoz ülni. Figyelte, ahogy a másik fájdalomtól eltorzult arccal megtámaszkodik a fém munkapulton, majd letette elé a megmelegített vacsorát egy nagy pohár sütőtök lével.
- Egy angyal vagy – mosolygott Weasley fáradtan. – Nélküled most nem tudom, mit csinálnék… - azzal hozzálátott a leveshez.
- Nélkülem nem lennél itt – felelte szomorúan a szőke és egy ládát odahúzva ő is leült. – Ha én nem lennék, most a Nagyteremben vacsoráznál a többiekkel, épen, egészségesen és boldogan…
George kezéből kiesett a kanál döbbenetében. Határozottan érezte a bűntudatot a másik hangjában
- Te hülye vagy – bukott ki belőle a reakció.
- Most mondd, hogy nincs igazam! Semmi gondod nem lenne, nem kellene nehéz munkát végezned, a konyhában újramelegített ételt vacsoráznod, Roxmortsban azon gondolkodnod, hogy a kevés pénzedből mit vegyél meg…
- Ki csinálta ezt az ételt?! – kérdezte ijesztő komolysággal.
- Mit számít az?!
- Számít! Ki csinálta?!
- Én – motyogta Scorpius kissé durcásan.
- Azt hittem, te csak kisegítő vagy. Ma te voltál a szakács?
- Nem, dehogy… Kisegítő vagyok… - nézett értetlenül a volt griffendélesre.
- Akkor hogy-hogy ezt te csináltad?!
- Mégis mire akarsz kilyukadni? – csattant fel a zöld szemű most már dühösen. Nem értette, mi ez a játék. És főleg, hogy sikerült így eltérni a témától?
- Arra, hogy már rég elfogyott a vacsora, de te nekiálltál főzni, hogy nekem legyen mit ennem, igaz?
Tágra nyílt szemekkel figyelte a másik határozott, borostás arcát, ahogy fáradtan és rengeteg szeretettel őt nézi, fél mosollyal az ajkain. Tétován biccentett, majd gyenge próbálkozással felhozta az előző témát.
- De ha én nem lennék, akkor nem kellett volna főznöm… Mert akkor ez az egész nem történik meg…
- De örülök, hogy megtörtént. Előtted senki nem volt az életemben, aki ezt megtette volna értem.
Scorpius már tényleg teljesen elvesztette a fonalat. Hagyta, hogy a másik csendben egyen és nem zavarta tovább a kérdéseivel. Mikor George befejezte a vacsorát és a szobák felé indultak nehézkes mozdulatokkal, újra megszólalt, ő pedig kíváncsian fordult felé:
- Még senki nem aggódott értem igazán és senki nem tett értem ilyet. Ez az érzés, hogy valakihez tartozhatok, megéri azt a pár óra kemény munkát. Sőt, még többet is – mosolygott rá és neki hatalmasat dobbant a szíve. Összetartoznának? Nyilván a bűbáj miatt, de… Amúgy?
Hirtelen megértette önmagát. Az érzést, ahogy szorongva várta a másikat és azt az izgalmat, amivel minél gyorsabban próbált valamit összeütni, mert csak fél órát kapott a konyhában. Nem szólt többet, csak kicsit jobban simult a másikhoz.
A szobába érve segített neki levetkőzni és megmosdani, majd mikor már az ágyban feküdt, elővett egy doboz krémet.
- Van fájdalomcsillapító kenőcsöm, fordulj hasra, bekenem a hátad!
George engedelmeskedett neki, ő pedig elkezdte bedörzsölni az izmokat, amikből nem kevés akadt a fiú hátán, vállán, karjain. Érezte, hogy mind megkeményedett, befeszült a megerőltetéstől, és komoly fizikai munkát jelentett kimasszírozni, de végül sikerült, igaz, addigra a másik már aludt. Ő maga is lefürdött, majd immáron tisztán felhúzta az alvós pólóját. Mosolyogva nézte egy pillanatig a saját tükörképét. Egyszer kapott kölcsönbe egy pólót, még az első héten és azóta is mindig a fiú pólójában alszik. Nem kérdez George semmit, csupán mikor látja, hogy a mosásba dobja, akkor azonnal ad egy másikat neki.
Lefeküdt az ágyba és saját kezeit kezdte masszírozni.
- Fájnak? – kérdezte aggódva a másik. Riadtan fordult felé.
- Azt hittem, alszol – suttogta, mintha nem akarná felébreszteni.
A vörös mosolyogva megrázta a fejét, majd két kezébe vette a kis praclikat és megcsókolta őket.
- Köszönök mindent! – suttogta ő is, miközben masszírozni kezdte a kézpárnákat. – Sokkal jobb.
Scorpius döbbent tekintete lassan tovaillant, és egyszerűen csak hagyta, hogy a másik végül puhán, óvatosan megölelje, és végre elnyomja őket az álom.
A szakács
Scorpius tudott főzni. Nagyon is jól tudott főzni. Persze, ezt egyetlen ember tudta csak, George. Ő viszont rajongott lakótársa főztjéért. Meg zenetudásáért és selymes puhaságáért és jó illatáért és gyönyörű mosolyáért és biztató szavaiért… De ezeket egyelőre agya mélyére száműzte és nem volt hajlandó semmit elfogadni ebből. Aljas rágalomnak tartotta, hogy ő állítólag időről időre elbambul és ábrándos tekintetét a szöszire tapasztja! Nem! Egy Weasley és egy Malfoy normál körülmények között sorstársak sem lehetnének. Ez is csak a sors – és McGalagony – fintora, hogy összekötve dekkolnak ebben a kommunában és néha megfogadják egymásnak elalvás előtt összebújva, hogy ők bizony innen nem mennek sehova, de ez csupán kényszerbaráti dolog, hiszen mindenki tudja, hogy ha rajtuk múlik, ők sosem barátkoznak össze. Különben is, már hatodik hete dekkolnak itt lenn, lassan már biztosan letelik a büntetés és ők visszatérnek régi, megszokott életükbe. Mondjuk, fogalma sincs, mit kezdene a flancoló Weasley sereggel… Meg biztosan kényszeresen kezdené kijavítani a repedéseket a kastélyban… És éjszakánként kóvályogna a folyosókon, mert nem tudna aludni Selymeske nélkül. Mint, ahogy most sem tud.
A bűbáj nem hat, mert aranyfürt éppen munkában van. Rendezvényt tartanak a Roxfortban, mármint fent, nem itt a kis kommunában, és minden emberre szükség van a konyhán. Ő pedig most egyedül fetreng az ágyon és a mellkasát feszítő és szorító hiányérzet nem engedi közel az álommanót.
Végül feltápászkodott és farmernadrágját felhúzva, papucsban indult meg a konyha felé. Nem tudta, mit fog ott csinálni, de az biztos, hogy ő ezt nem bírja tovább. Kezében lóbálva a kulcsot, fütyörészve battyogott a folyosón, majd mikor a konyha bejáratához ért, meghúzódott az ajtó árnyékában és onnan figyelt.
Scorpius lótott-futott megállás nélkül. Utasításokat kapott, hogy ezt tegye, azt tegye, mit hozzon oda, mit mosson el. Olyan gyorsan járt a keze, hogy George magában elismerően füttyentett.
- Scori! – kiáltott ki egy női hang a tűzhelyek felől. – Kifogyott a liszt, hozz be egy zsákkal!
- Igen! – válaszolt rendületlen lelkesedéssel a szőke, majd az előtéri zsákos polchoz lépett és elkezdett húzni egy liszteszsákot. Azonban mikor az saját súlya végett megindult és meg kellett volna fognia, a fiú fájdalmasan kiáltott fel és hátrafelé kezdett zuhanni.
Lassítva látta a saját lépéseit, ahogy elindult a másik felé futva. Még sikerült időben elkapnia, hogy ne essen hanyatt és ne verje be a fejét a kövezeten és elkapta a lisztes zsákot is. Talpra segítette hálótársát s aggódva fürkészte őt.
- Jól vagy?
- Te hogy kerülsz ide? – kérdezte ijedten Scorpius, de a következő pillanatban már megölelte őt, fejét az izmos vállnak támasztva. – Köszönöm! Annyira megijedtem…
Az egész csak egy pillanatig tartott, de a vörös hajú ezután réveteg mosollyal adta át a zsákot és megbabonázva figyelte, ahogy a másik újra beleveti magát a munkába. Időnként a szőke felé pillantott és vigyorogva integetett neki. Nem tudta, mennyi ideig ácsoroghatott ott, és egy pár perce már Malfoyt se látta. Épp azon volt, hogy kimegy az udvarra, mikor az ajtónál meghallotta a szeretett hangot:
- Aludnod kéne ám. Mindjárt éjfél – a fiú mellélépve egy cukormázas muffint nyomott a kezébe, majd rákacsintva előre ment az udvarra. Letelepedett az ajtó melletti padra, ahol a többiek dohányozni szoktak és várakozóan pillantott a másikra, miközben nekilátott saját süteményének.
- Tudom – sóhajtotta George. – De nem tudok. Szorít a mellkasom és csak hánykolódok az ágyban.
Beleharapott az édességbe és azt hitte, csillagok táncolnak a szeme előtt, tűzijátékok robbannak mindenhol.
- Te csináltad? – kérdezte félig teli szájjal, amitől a szőke úgy elkezdett nevetni, hogy félrenyelt, majd köhécselve kezdett bólogatni. – Ifteni! – mormogta.
- Szóval – kezdte Scorpius, mikor már nem akart levegőhiányban elpusztulni. – Nem tudsz aludni, mert hiányzom?
A vörös hajú morcosan pillantott felé.
- Ha ragaszkodsz ehhez a megfogalmazáshoz… Akkor igen.
Azért tetszett neki, ahogy a másik boldogan elmosolyodott és egy puszit nyomott az arcára.
- Nem tudom, mikor végzek, de szerintem nem sokára. Csak vége lesz már a tivornyának…
- Jó lenne – suttogta fáradtan, majd szomorúan figyelte, ahogy a másik felkel és visszamegy a bolondok házába.
Nem is olyan sokára hallotta, ahogy Silvia szól Scorpiusnak, hogy készítsen el valami ételt, mert kevés az ember és nem tudja kire bízni. Aztán meglepődtek, hogy a szőke milyen ügyes és még több feladatot bíztak rá.
Tudta, hogy ez csak jót jelent neki, mert így majd talán nem csak zöldségpucolásból fog állni az élete, de akkor is dühöngött, hogy ennek miért hajnal fél egykor kellett bekövetkeznie?
Végül már megunta az egészet és visszasétálva a padhoz, lehuppant. Karba tett kézzel ücsörögve meredt a csillagos, tiszta égboltra, majd lassan lecsukódott a szeme.
Arra ébredt, hogy valaki egy meleg plédbe bugyolálja és egy másik, összehajtott plédet a feje alá tesz. Álmosan kezdte nyitogatni a szemét és egy igen csak megviselt, karikás szemű Scorpius Malfoyt fedezett fel, amint épp őt próbálja kényelembe helyezni.
- Szia – motyogta. – Végeztél?
A másik csak elhúzta a száját és megrázta a fejét.
- Miért nem mész vissza a szobába? Itt alszol a padon.
- Igen, de itt te közel vagy – felelte félálomban. – Ha felriadnék, láthatlak… Lehet, a bűbáj miatt van… - szinte már aludt is újra, miközben még ezeket mormogta. Főleg, hogy ő ilyeneket nem akart a szöszivel megosztani.
Scorpius meglepetten hallgatta az érthetetlen motyogást, majd meghatva elmosolyodott.
- Lehet – suttogta, majd óvatosan a másik ajkaihoz hajol és egy lágy, alig érezhető csókot lehelt rájuk. – És lehet, hogy ez is.
Visszatért a munkájához. Már pirkadt, mire végre újra rendbe tették a konyhát és mindenkit elengedtek aludni. A vasárnap reggeli tennivalókat a házimanók elvállalták, így ennek hála senkinek nem kellett nagyon korán kelnie, de neki, mint diáknak, a teljes nap szabad volt.
Fáradtan sétált ki az udvarra, érezte, hogy már most alig áll a lábán. Leült George mellé és lágy cirógatásokkal keltegetni kezdte.
- Mondd, hogy végeztél – nyöszörögte első mondat gyanánt a punk.
Erőtlenül elnevette magát.
- Igen, végeztem… Gyere, menjünk aludni! – felállt és úgy érezte, itt a vég. Elsötétült előtte minden, fordult egyet a világ és számára a külvilág megszűnt létezni.
Látta, ahogy a fehér ruhás a felkelő nap fényében ismét zuhanni kezd, szőke tincsei aranysugarakként úsznak a levegőben. „Ilyen látvány lehet, mikor egy angyal lezuhan az égből” – gondolta, miközben gyorsan elkapta a másikat. A karjaiba véve a törékeny és könnyű testet visszasétált a szobájukba, majd az ágyra fektette az ájultat. Kissé megtörölgette vizes ronggyal az arcát és a nyakát, amitől a másik láthatóan jobban lett, de nem ébredt fel. Ő pedig hagyta aludni. Mellébújt és végre ő is álomba szenderült. Mármint olyan igaziba.
Reggel azonban csendes sírdogálásra ébredt. Pár pillanatba beletelt, mire kizárásos alapon rájött, hogy az ő Selymeskéje szipog mellette. (Azt nem szabad megkérdezni George Weasleytől, hogy Scorpius Malfoy mióta az övé. Az csak rá tartozik.) Riadtan nyitotta ki a szemét és vonta a karjába azonnal a másikat.
- Mi történt, mi a baj? – kérdezte aggódva.
- Fáj mindenem. Görcsöl. De nagyon – nyöszörögte a szőke a mellkasához bújva. – Segíts! Nem tudom, hogyan, de segíts!
Egy pár percig azt se tudta, mit csináljon. Honnan szerezzen gyógyszert? Vagy krémet? Ekkor azonban eszébe jutott a varázskenőcs, amivel legutóbb Scorpius megszüntette az ő fájdalmait.
- Le tudsz vetkőzni? – kérdezte, miközben a tégelyért nyúlt.
- Nem fogok előtted pucérkodni! – felelte állapotához képest egészen felháborodva a másik.
- Mintha mutathatnál újat – morogta fáradtan. – Na, Selymeske! Sztriptíz indul, vagy én tépem le a ruháidat.
Egy dühös tekintet után a szőke vetkőzni kezdett, majd immáron egy szál fehérneműben hasra feküdt.
Mellé helyezkedett törökülésben és lassú, masszírozó mozdulatokkal kezdett eloszlatni egy adag krémet a másik hátán. A hosszú tincseket félresöpörte és a nyakat, vállakat gyúrva indult meg lefele, a lapockák között, a derékig.
„Gyönyörű íve van a hátának” – állapította meg magában, természetesen teljesen objektíven, majd a derék részen kissé elpirult. Lejjebb húzta a fehérnemű szegélyét, hogy a derékizmokat teljesen át tudja masszírozni.
- Mit csinálsz? –nyöszörögte Scorpius zavartan.
- Csst! Jobb lesz – felelt halkan. Hirtelen úgy érezte, kezd egyre melegebb lenni, ahogy a másik kicsit megmozdult és az ő keze a formás félgömbre siklott. A bőr ott is ugyanolyan selymes volt, mint máshol. Mivel a mozdulatot szinte önkéntelen fejezte be, rámarkolt a tenyereibe simuló fenékre. A szőke jólesően felnyögött és ő ekkor már biztosan érezte, hogy merevedése van. Az a vér pedig, ami nem a farkában tolongott, az az arcába gyülekezett.
- Nem is tudtam, hogy fáj a fenekem – nyögte Scorpius, de nem nézett hátra, így nem láthatta, hogy a másik közben a poklok poklát éli át. – Ha már téged úgyse zavar, nagy kérés lenne, hogy kezdj vele valamit? – kérdezte, még mindig előre hajtott fejjel. Egy-két tincs végigszaladt a hátán a lapockái közt, ahogy a könyökein támaszkodott.
- Nem – felelte fojtott hangon George. Nem akarta, hogy kihallatszódjon a hangjából, hogy de, ez neki nagy erőfeszítést jelent. – Tedd szét a lábaid – kérte, majd közéjük térdelt. Jobban értékelte volna, ha legalább farmerban van, vagy ilyesmi, mert bokszerja csak egy ideig takart, de elég volt kétszer rámarkolnia a farizmokra és az első résen kiszabadult a merevedése, ami addigra fájón lüktetett. Ráadásul a csipkés férfitanga még mindig nem takart sokat.
Kezdte úgy érezni, hogy ha nem tesz valamit sürgősen, akkor el fog ájulni. Lassan szállt le a vörös köd az agyára és végül előre hajolt, merevedését az enyhén szétnyílt farpofák közé dörgölve, még jobban rámarkolt a fenékre és a másik nyakába csókolt.
- Sajnálom… Eddig bírtam… Ez… túl szexi… - mondta rekedt hangon egy-egy csók közben, majd csípőjével mozdult. Scorpius szájából egy élveteg sikoly szakadt fel és hátravetette a fejét az ő vállának. Érezte, ahogy az alatta fekvő hozzá dörgöli magát, mint valami rosszéletű nőszemély, de ez csak még inkább elvette az eszét. Durván mart az ajkakra, amik most elérhető közelségbe kerültek. Egyik kezén megtámaszkodott, a másiknak az ujjai a szűk bejáratot kezdték tapogatni. Egy gyors mozdulattal még belemártotta egy ujját a krémbe és felvezette a szőkébe, élvezve a kéjes nyögdécselést, ami kiszakadt belőle.
- Mondd, hogy te is vágysz rá! – kérlelte az ajkait.
- Nagyon! – suttogta vissza Scorpius és egyik kezével hátranyúlva a csípőjére simított.
Már épp egy plusz ujjat vezetett volna belé, mikor az ajtónk kopogtak.
- Mr. Weasley! Miss Hanigan várja az irodájában! Kérem, legyen szíves megjelenni ott húsz percen belül.
Zihálva nézett az alatta pihegő szőkére, akiben még mindig benne volt egy ujja. Óvatosan kihúzta, majd felült, felhúzta az egyik térdét és azon támaszkodott meg.
- Rendben! – kiáltotta morcosan, mire az illető elment. – Mit akarhat az a vén kurva? – morogta magának. Persze a sértést nem gondolta komolyan, legalábbis általánosságban, bár mikor Scorpius megfordult és fehérneműjéből kilátszott egy-két dolog, akkor nagyon átkozta magában a nőt. – Most mi lesz? – kérdezte tanácstalanul.
- Hát, neked el kell menned Miss Haniganhez – válaszolta Scorpius elfintorodva. – Utána meg… nem tudom… - nagy, zöld szemeit a vörös hajúra emelte, várakozón és reménykedőn. – Azt hiszem, beszélnünk kellene.
George bólintott, majd miután sikerült néhány durva gondolattal lehiggasztania magát, elindult Miss Haniganhez.
Scorpius akkor kezdett igazán remegni, mikor a másik mögött becsukódott az ajtó. Az egész bőre bizsergett még a másik „támadásától”, elég volt lazán végighúznia a kezét a saját oldalán és már az orgazmus szélére került. Hátranyúlva kezdte utánozni a vörös tevékenységét és nem kellett sokat tennie, hogy a saját tenyerébe élvezzen. Reszkető lábbal ment el zuhanyozni, majd felöltözve rendet rakott, kiszellőztetett és a konyhából némi reggelit is szerzett.
Mikor a másik visszaért, majdnem felrobbant a dühtől.
- Mi a baj? – kérdezte bizonytalanul.
- Apámék értesültek az egészről… Hat hét után eszükbe jutott utánam kérdezni… - morogta, miközben leült az ágyra. Scorpius mögé térdelt és kedvesen kezdte a vállát masszírozni.
- Nem hiszem, hogy baj lesz ebből. Vagy igen? – kérdezte szelíd aggodalommal, azonban George ráfogott a kezeire és szembe fordult vele.
- Figyelj, ezt ne! Ami történt… Nem fog működni. Egy Weasley és egy Malfoy nem lehetnek együtt, csak hatalmas áldozatok árán…
Scorpius mérhetetlen csalódottsággal ült vissza a sarkaira. Tekintete a másik arcát kutatta egy fél mosoly után, hogy csak vicc volt, de a komor arc meg se rezdült.
- Ez nem a Malfoyok miatt van így – felelte hidegen. – Ha jól emlékszem, az én nagybátyám határozottan hajlandó volt megbékélni a gondolattal, hogy kedvellek.
- Igen, mert a nagybátyád jó fej, de az én családom más! Árulásnak vennék, ha megtudnák, hogy nem gyűlöllek!
- És te részt veszel ebben az értelmetlen utálkozásban? – kiáltotta elkeseredetten.
- A családom! Muszáj benne részt vennem!
- És akkor mi lesz? Nem leszel majd katona, mert a szüleid azt mondják, hogy a csúúúnya Malfoy bácsihoz nem engedik a pici fiukat?
- Elveted a sulykot! – figyelmeztette George villámló tekintettel.
- Hát már bocsánat, de én ezt nem fogadom el! – csattant fel a szőke. – Az éjjel a padon aludtál az udvaron, mert ott a közeledben vagyok, és ha felriadsz, láthatsz! Te magad mondtad!
- Hát biztosan nem! – képedt el zavartan. Igazából volt ilyen gondolata, de azt hitte, nem mondta ki.
- De igen, vagy szerinted honnan vettem?! Én ezt nem fogadom el! Szeretjük egymást, és ha a szüleid szeretnek, ezt elfogadják! – kiabálta dühösen, nem is figyelve a megfogalmazásra, ami azonban a punknak feltűnt és most lágyan elmosolyodva, halkan kérdezte:
- Szóval szeretsz?
- Nem látszik? – zokogott fel elkeseredetten. – Vagy azt hiszed, minden jöttmentnek pucsítok?
Elnevette magát a képre, ami a szeme elé bevillant, majd magához húzta a szőkét.
- Ne sírj! Kérlek, ne sírj!
- Én nem vagyok képes haverként élni veled, ellenségként pedig végképp nem! – hüppögte rázkódó vállakkal.
- Én sem… Csak… Tudod, amikor megtudtam, hogy a szüleim értesültek erről, és elképzeltem, hogy most mit fognak tenni, azt láttam a legegyszerűbbnek, ha elfelejtünk mindent, ami volt.
- Rossz ötlet! – csapott erőtlenül a másik mellkasára.
George felnevetett, majd a szőke álla alá nyúlva odahúzta egy csókra.
- Imádom, amikor ezt csinálod. Csak még édesebb leszel tőle – suttogta a lágy ajkakra.
