SoHo IV. - Az osztály
Az osztály
Scorpius Malfoy reggel fájós háttal ébredt. Lábai valami meleg és szőrös dologgal keveredtek a takaró alatt és nem, határozottan nem a cuki fajta szőrössel. Ahogy kezét a szemdörgölésből visszaejtette, valami kemény, szintén meleg domborulatra esett, előidézve egy morgó hangot. Meglepetten fordult oldalra és görcsbe ugró gyomorral konstatálta, hogy minden borzalmas dolog valóság volt, semmit sem álmodott sajnos.
- Mit csinálsz, te idióta? – mordult rá a vörös hajú. Nem méltatta válaszra, csak csendben felült és elkezdte kibontani az éjszakai fonatot a hajából. – Oi! Ha szólok, válaszolj! – vágott hozzá George egy párnát.
- Hagyj békén – felelte halkan. – Inkább te is készülj! Oda kell érnünk időben, és ha nem jössz, akkor én se mehetek.
Ó, igen, a köteles bűbáj dolog… Nos, előző nap ezzel próbálkoztak estig, de nem tudtak egymástól messzebb menni, mint a toilett. Viszont amint lefekvésre került a sor, mintha a kötél összeugrott volna, fájdalmasan csapódtak egymásnak.
- Mi a fene? – kérdezte a punk a mellkasát dörzsölve. – Ez valami hülye szerelmi bűbáj?!
Nem derült ki, de az igen, hogy amíg mindketten az ágyon tartózkodnak, azért összebújniuk nem kell. A sors iróniája volt, hogy a két hisztis gyerkőc a felnőtt lét határán elég aktívan álmodott rendszerint és így elég aktívan egymásba is gabalyodtak reggelre.
Morogva indultak meg a tantermek felé, ahol először is a tanáriban kellett felvenniük valamelyik szakot.
- Nos… - kezdte az iskolavezető, aki egy igen szigorú tekintetű, feszes kontyú hölgy személyében ült az asztal mögött. – Választaniuk kell: segéd kőműves, konyhai kisegítő, vagy betanított kertész… Milyen szakmát akarnak tanulni?
- Valami normális nincs? – akadt ki Weasley felháborodva. – Auror, vagy bájitalszakértő….
Miss Hanigannek, ahogy az iskolavezetőt hívták, egészen magasra szaladtak vékonyra szedett szemöldökei.
- Már megbocsásson, Mr. Weasley, de az iskola speciális nevelést igénylő gyerekeknek van, akik minimális mágiát tanulhatnak csak. Maguk is el fognak sajátítani egy-két varázslatot pálca nélkül, de itt semmiféle bájital nem lesz! Tekintettel vagyunk a kvibli diákokra. A mágia csak fakultatív tantárgyak keretén belül tanulható!
Scorpius jót szórakozott a magasabbik látványán, ahogy aranyhal üzemmódba kapcsolva hápogott egy sort, majd ő inkább előre lépett és megnézte a tanulható szakmák leírásait. Segéd kőművesnek nem akart jelentkezni, mert az ő fizikuma azt nem bírta volna el. A kertészben sem volt biztos… Viszont a konyhai kisegítő nem tűnt olyan rémisztőnek, hát azt választotta. Nem lepődött meg, hogy a másik persze azonnal egy másik szakmát választott, így kőművesnek ment.
- Akkor így nem együtt járunk majd suliba? – kérdezte a vörös lelkesen, de Miss Hanigan ismét elkeserítette.
- Dehogy nem. Reggel nyolctól délután egyig vannak tanóráik. Utána ebédszünet fél óra és azt követően este hatig szakmai képzés. Fél héttől hétig vacsora idő, utána szabadidő. Úgy gondolom, könnyen megjegyezhető, nem? – azzal átnyújtotta az órarendeket. – A délelőtti órákon együtt vesznek részt, és most késésben vannak, szóval induljanak!
Ahogy a két fiú összepillantott, egy mágikus dolog történt. Hirtelen egymásra hangolódtak és nem csak ismerték egymás gondolatait, de ugyanúgy is vélekedtek: Ez a hely a pokol.
- Ó, és Mr. Weasley! – kiáltott utána még az iskolavezető, mire ő fintorogva megfordult. – Javaslom, vágasson vissza a hajából! A választott munkájánál nem tolerálják az efféle frizurákat. Sem a testékszereket – pillantott jelentőség teljen a fültágítóra.
- Értettem – morogta vissza George, majd követve Scorpiust az órarenden megjelölt terem felé.
Belépve szinte elborzadt a látványon. Nagyjából húsz diák lehetett a teremben, színes öltözékeiken kék, ujjatlan köpenyt viselve, melyet egy, a Roxfortéhoz erősen hasonló címer díszített. A régi fa táblánál egy alacsony, kerek nő állt, nagy, fekete keretes szemüveggel, majd mikor meglátta őket, az osztály felé fordult.
- Gyerekek, ők lesznek az új osztálytársak. George és Scorpius. Van esetleg becenevetek? – kérdezte most a jövevények felé fordulva. A punk a fejét rázta, azonban a szőke szégyenlősen szólalt meg:
- Scori.
- Scori… - ismételte a nő. – Szóval ők itt George és Scori. Üdvözöljétek őket!
Az osztály egy emberként kezdte harsogni:
- Örülünk, hogy itt vagytok!
- Mi kevésbé – morogta Malfoy, miközben leült a számukra kijelölt padba a kényelmetlen, fa székre. Durcásan kibámult az ablakon, ahol egy belső udvart pillantott meg. Nem tudta, hogy vagy honnan lehet oda kijutni, de mindenképpen kíváncsi lett.
Persze a másik mellé ült, nagyon nem is mehetett volna messzebb a kötél miatt.
- Én Claire tanár nő vagyok – folytatta a tanár. – Az osztályfőnök és zenetanár, most éppen osztályfőnöki órát tartunk, szóval van időnk! Kérlek titeket, mutatkozzatok be! – nézett rájuk mosolyogva, de nekik csak az jutott eszükbe, hogy olyan sokáig nem akarnak maradni, hogy megérje bemutatkozni. Végül Scorpius rászánta magát és elkezdte.
- Scorpius Malfoy vagyok, vagyis Scori. Szeretem a zenét, tubán és fuvolán játszom.
Mindenki várakozóan pillantott rá, mire ő értetlenül elfintorodott: - Ennyi!
- De jó, akkor a zenekar is bővül! – örvendezett az osztályfőnök és Scorpius akaratlanul csillogó szemekkel pillantott fel. Zenekar? Tényleg? Még a végégn lehet, hogy nem is járt olyan szerencsétlenül ezzel az áthelyezéssel?
- George Marcus Weasley vagyok, igen, AZ a Weasley, a Varázs Vicc Vállalatlánc örököse – vigyorodott el felsőbbrendűen a fiú, de a várt hatás elmaradt. Most rajta volt a sor, hogy döbbenten és értetlenül bámuljon, mire szőke padtársa kajánul odahajolt és a fülébe suttogta:
- Szerintem fogalmuk sincs, mi az a Varázs Vicc Vállalatlánc…
Igaza volt. Senki nem tudta, miről beszél. Szemeit megforgatva folytatta mondókáját.
- Hegedűn és gitáron játszok és… ennyi.
- Nahát! – csapta össze a kezét Claire tanárnő. – Lehet, megvan a prímásunk?
Páran lelkesen kezdtek összesugdolózni, sőt, volt, aki még tapsikolt is örömében, a fiúk azonban semmit sem értettek az egészből.
- Elnézést, tanár nő! – kezdte Malfoy. – Milyen zenekarról tetszik beszélni?
- Nagy zenekar. Orchestra. Komolyzenei műveket játszunk. Meg van egy kórusunk is.
Scorpius szemei bekönnyeztek az örömtől. Ha túléli a konyhai melót, ő bizony nagyon boldog lesz itt. Amúgy is utálta a mágiával kapcsolatos dolgokat, persze Malfoyként nem mondhatta ki, hogy ő nem vágyik az izgalmas máguslétre, ő tökéletesen boldog lenne mugli zenészként.
- A szüleiket értesítették már? – erre a kérdésre egyszerre kapták fel a fejüket, majd riadtan összenéztek. Megrázták a fejüket, majd könyörgőre fogták, de nagyon gyorsan.
- Kérjük, ne mondják el nekik! Tanár nő, nagyon dühösek lennének!
Bele se mert gondolni, hogy Draco Malfoy tábornok, aki eddig is falra mászott a teljesítményétől, mit szólna, ha értesülne erről…
A tanár nem reagált, csupán elhúzta a száját és megcsóválta a fejét.
A tanóra véget ért, és tíz perc szünet következett. Egy lány lépett oda hozzájuk.
- Sziasztok! – köszönt kedvesen. Semmi különös nem volt rajta, mindene végtelenül átlagosnak tűnt. – Anna Rosmerta vagyok – mutatkozott be.
- A Három Seprű tulajának a lánya? – kérdezte George csodálkozva.
- Igen. És a kórus vezetője, meg csellózok.
- Itt mindenki játszik valamilyen hangszeren? – mordult a szőke, és csodálkozva vette észre saját rossz kedvét. Nem tudta, miért, de hirtelen nagyon ellenszenvesnek tartotta Annát.
- Hát nagyon sokan. Például ott van Emil – bökött a fejével egy határozottan trollvérűnek tűnő fiúra. – Benne van troll vér is – lehet, jósnak kellene mennie? – Ő üstdobon játszik. Szegény elég nehezen boldogul egyébként, de ha berakod a dob mögé, akkor hasznosnak érzi magát, és ami azt illeti, nagyon tehetséges is.
Elképedve néztek a fiúra. Valóban, láthatóan még a rendes beszéd is nehezére esett és szinte hihetetlennek tűnt, hogy egy ilyen zenekarban megállja a helyét. Anna azonban folytatta:
- Mivel fejlesztési céllal tanulnak a diákok zenélni, így nagyon sokan tudnak énekelni, hangszereken játszani.
George láthatóan kezdett érdeklődni az intézmény működése iránt és habár Scorpiusnak nem tetszett a lány jelenléte, minden szünetben ott volt és magyarázott. Még ebédnél is követte őket, be nem állt a szája, pedig ő szeretett volna pár szót váltani rabtársával négy szem közt. Végül eljött a gyakorlat ideje és elváltak egymástól. Anna kertésznek tanult szerencsére, így nem kellett tovább elviselnie a lányt és George sem hajthatott rá. Nem tudta volna elviselni, ha ezek ketten összejönnek és a tíz méteres körzetében folyamatosan enyelegnek… Plusz… Abba bele se gondolt, hogy mi lesz, ha esetleg a fiú valakivel szexelni akar? A vécén fog ülni, amíg azt nem mondja, végeztek?! Hát azt biztos, hogy nem! Amíg ők össze vannak kötve, addig Weasley önmegtartóztat!
Mire a gondolat végére ért, szabályosan forrongott a dühtől, holott eddig semmi nem utalt arra, hogy a másik a közeljövőben intimebb kapcsolatba akarna kerülni bárkivel is.
A konyhai munka során fehér ruhákat kellett viselnie, kötényt és fejkendőt, amivel bekötötte feltűzött haját. A másik választási lehetősége a hajháló volt, de úgy döntött, ott még azért nem tart.
Megmutatták a konyhát neki és őt lenyűgözte a hely muglisága. Gyakorlatilag még a házimanók is csak átrohantak rajta, ott csak emberek dolgoztak. Semmi varázslat nem hatotta át a helyet. Pár idősebb lánnyal osztották be munkára, akik segítettek neki boldogulni az eszközökkel és megtanítottak neki minden alapanyagot. Általában húsokkal kellett dolgoznia, darabolni, bontani, előkészíteni, darálni.
Nem mondhatta, hogy könnyű, de nem szakadt bele és mivel gumikesztyűben kellett dolgoznia, maszkkal az arca előtt, koszos sem lett. A ruha tetejére még egy kötényt kapott, furcsa tapintású átlátszó kötényt.
- Ez miből van? – nézegette magát.
- Fóliából, műanyag. Vízhatlan és könnyen fertőtleníthető – felelte Zoe mosolyogva, egy felsőbb éves lány.
- Zseniális! – suttogta áhítattal, majd munkához látott. Mire eljött a hat óra, kellemesen kifáradt. Úgy döntött, még vacsora előtt lefürdik, így a szobájuk felé vette az irányt.
A zuhany alól kilépve megtörölközött és már öltözködni kezdett. A fehérneműjét már felhúzta, mikor egyszer csak nekicsapódott egy izzadt, koszos test és ők a padlón kötöttek ki. Nyögve pillantott a rajta fekvő személyre, akit hirtelen fel sem ismert.
- Mi lett a hajaddal? – kérdezte, mikor sikerült megállapítania, hogy kizárásos alapon George fekszik rajta. Gondolkodás nélkül túrt a rövidebbre vágott csíkba.
- Levágták – morogta a másik, de nem húzta el a fejét. – A fültágítómat is dobhattam a kukába, mázli, hogy a gyakorlati oktató tud varázsolni és begyógyította a lyukat… De… Te csipketangát viselsz?! – nézett le Scorpius ölére és a szőkében ekkor tudatosult, hogy valóban fehérneműben fekszik a másik alatt. Persze, ő nem volt olyan ápolatlan, mint a nagyobbik, nem hagyta olyan gusztustalanul szőrösre a lábát meg semmiét, és hát…
- Fehér nadrágot kell viselnem meló alatt! – kiáltotta védekezésül. – Tök ciki lenne, ha átlátszana valami bokszer vagy mi…
A vörös gonoszul elvigyorodott.
- Te soha nem hordtál még férfi fehérneműt… - állapította meg és a másik vörösödéséből tudta, hogy igaza van. Scorpius a tenyerei mögé rejtette az arcát kínjában és az ujjai között lesett a másikra. Halálra készen várt valami további megjegyzést, de az nem jött, a fiú csupán támaszkodott fölötte és láthatóan jól szórakozva vizsgálta az ő zavarát. Végül elvékonyodott hangon szólalt meg:
- Lemásznál rólam? Fürdened kellene, le fogjuk késni a vacsorát, pedig éhes vagyok.
Nem értette a másik döbbent tekintetét, de a fiú végül felkelt és vetkőzni kezdett. Ő lassan, az eseményeket feldolgozva ült fel végül, pont szembesülve azzal, hogy George már csak egy alsónadrágot visel és azt is épp letolja, így azonban az alatta rejlő dolgokat szemmagasságban vizsgálhatta. Felsikoltva takarta el a szemét és kirohanva a helyiségből kiabált: - Várd meg, amíg kimegyek, te idióta!!!
A punk azonban csak döbbenten pillantott utána.
- Mintha a csipketangád olyan sokat takart volna, Selymeske… - morogta maga elé, de végül beállt fürdeni.
Se útközben, se vacsora alatt nem tudott a másikra nézni, aki viszont felháborodottan ecsetelte, hogy mennyire méltatlan hozzá, aranyvérű Weasleyhez, hogy ilyen dolgokat kelljen tanulnia, mint Mugli technológia és Matematika és Fizika, az Irodalom és Mugli művészetek című tantárgyakról már ne is beszéljünk! Az egyetlen reménye a fakultatív Ismerkedés a mágiával nevű tárgy volt, de szinte biztosra vette, hogy már rég többet tud, mint amit ott megtaníthatnak.
Scorpius egyetlen gondolaton akadt csak fenn: a Weaseyk mióta aranyvér mániások? Ezt végül fel is tette, de a másik piruló arca és hebegve kezdődő magyarázata meglepte:
- Nem vagyunk aranyvér mániások. Én vagyok az, de én se nagyon, csak... Gondolom, tudod, hogy a mi családunk régen nem örvendett olyan kultusznak, mint a Malfoyok… Szegények voltak és egyszerűek. Apa viszont, amikor bejött nekik a Varázs Vicc Vállalat, sőt, lánccá nőtte ki magát, elhatározta, hogy megadja nekünk azt, amit anno ő nem kaphatott meg. És hát kicsit elkényeztetett minket. Azt akarta, hogy ne szégyenkezzünk soha, még a mardekárosok előtt se, ezért állandóan azt magyarázta, hogy mi aranyvérűek vagyunk és gazdagok, szóval milyen jó nekünk...
A magyarázkodás végére a szőke már vigyorgott. Kifejezetten aranyosnak találta ezt a történetet. A másik a pár centisre nyírt hajcsíkba túrt a fején és elhúzta a száját.
- Furcsa ilyen rövidnek a hajam… Délelőtt még vállig ért…
- De jobban áll így – szaladt ki Scori száján a mondat, mielőtt belegondolhatott volna. Ijedten, kikerekedett szemekkel pillantott a másikra, remélve, hogy nem tűnt fel neki, de nem jött össze.
- Nocsak. Mert? – kérdezte kényelmesen hátradőlve.
- Öhm… Férfiasabb… Mármint… Így… Így jobb és kész! – csattant fel és úgy döntött, vacsora befejezve, ideje a drámai elvonulásnak. Felállt és megindult az ajtó felé, de egy erős kar elkapta és visszarántotta, minek hála társa ölébe ült.
- Nem! – jelentette ki határozottan George. – Én még eszek, szóval maradsz! A hisztis elvonulásaidat pedig sürgősen felejtsd el! Nem fogsz magaddal rángatni mindenhova!
Persze, a bűbáj… Nem szólt semmit, csak duzzogva ült a másik combján. Elmenni nem tudott, mert az erős kar fogva tartotta, szóval csak várt, amíg a másik vacsorázott.
- Mennyit bírsz enni? – kérdezte negyed óra múlva.
- Sokat. Tudod, egy férfi munka után sokat bír enni… - jegyezte meg a másik vigyorogva.
- Én is férfi vagyok és én is dolgoztam…
Egy pár szemöldök szaladt magasba és a vörös hitetlenkedve szólalt meg:
- Hallod, tangás Selymeske, te inkább ne dobálózz olyan kijelentésekkel, hogy férfi vagy… - hallatszott a hangján, hogy nem szánja komoly sértésnek valamiért, de Scorpius vörösödő, tátogó feje mindent megért.
- Se-Selymeske?!
- Feltűnt, milyen kis szőrtelen, selymes vagy mindenhol – válaszolt George gonoszul kihangsúlyozva a mindenhol szót. Azt hitte, az előző zavart nem lehet fokozni, de tévedett. – Azt hitted, a tangád takar valamit?
- Aaargh! – kiáltott fel a szőke és minden erejével ütni kezdte a másikat. – Engedj el, te kretén! Szemétláda! Perverz dög! Engedj eeel! – persze nem járt sikerrel, a punk csak röhögött és hogy lefogja, még inkább magához szorította.
- Hallgass már, Merlin áldjon meg! Mindenki minket néz!
A szobáig nem beszéltek és Scorpius feltűnően sértetten fordította el a fejét, ahányszor a másik beszélgetni próbált. Már az ágyban feküdtek, mindketten a plafonra meredve, mikor úgy tűnt, megenyhült a másik haragja.
- Mit fogsz mondani a szüleidnek? – kérdezte halkan.
- Semmit – rántotta meg a vállát – Megvárom, hogy írjanak, abból kiderül, hogy valamelyik drága rokonom, vagy a fenti tanárok egyike értesítette-e őket. Ha nem, akkor eljátszom, hogy még mindig fentre járok. És te? Mit mondasz a nagybátyádnak?
- Semmit… Szerintem többet haza se megyek. Úgyis ki fog tagadni – morogta szomorúan.
- Csak nem olyan borzasztó ember…
- Nem az. Csak izomagyú. Katonaság, rend, fegyelem, siker… Ez a mindene. Tényleg, te katona akarsz lenni? Vagy miért akadtál ki úgy, mikor megtudtad, hogy ő a nagybátyám?
- Hát… sokat gondolkodtam rajta. Draco Malfoy igazából a példaképem, de persze ezt otthon nem merem elmondani…
Nem tudta, mit mondjon. Ismeri az érzést, ő se mer sok mindent elmondani „otthon”. Bár egy katonai bázist nehéz az otthonának nevezni. Ez a lerobbant szobácska is kellemesebb, mint az. Ahogy sóhajtott egy mélyet és kicsit megmozdult, a karja a másik karjához simult. Nem szólt semmit, nem is nézett a másikra, de a másik sem mozdult. Olyan elveszettnek érezték magukat, hogy még a másik közelsége is jól esett nekik.
