SoHo III. - Az alsó szint

2015.09.03 19:11

Scorpius Malfoy unottan baktatott le az ebédlőbe. Dracoval már két napja nem állt szóba, mivel a férfi közölte vele, hogy ilyen jegyekkel örülhet, ha Mundunguns Fletcher alkalmazza majd. Persze, az nem érdekelte a tábornokot, hogy unokaöccse komoly zenei pályában gondolkodik, mivel nem látott jövőt benne. A hosszú hajú most duzzogva huppant le a hosszú asztalhoz és morcosan kezdte piszkálni a tányérján a reggelit. Végignézett az izomagyú bandán, ami egyébként a hadsereget jelentette és hálát adott Merlinnek, hogy legalább Harry itt van. Az egyetlen értelmes lénynek tartotta közel s távol.
- Jó reggelt talán! – förmedt rá Draco. – Örülök, hogy felséged méltóztatott lefáradni. Legközelebb küldessük talán a lakosztályába a reggelit?
Scorp dühösen csapta le az evőeszközét és felállva az ajtó felé trappolt. Akkor inkább nem eszik, de neki elege van ebből a férfiak gyöngyéből! Ki találta ki azt a baromságot, hogy a buzik nőiesek és megértőek?!  Még hallotta, ahogy Harry méltatlankodva rászól férjére, de ezzel igazán nem ér el sokat. Draco Malfoynak senki nem parancsol… Igen?! Hát neki se, ezt itt borítékolja és még bagolypostán fel is adja!
Becsapta szobája ajtaját és az ágyra vetődött. A nyár utolsó hete lassabban telt, mint kellett volna. Hiányzott neki Stanley is, Stanley Longbottom, Luna és Neville dadogós fia. Bár szegény srác csak akkor dadogott, ha zavarban volt, tehát mindig, ha nem a szüleivel, vagy vele, Scorpiusszal beszélt. Igazából összebarátkozásuk várható volt, tekintve a körülményeket. A Hugrabug két legkevésbé népszerű diákjaként gyakorlatilag egymásra maradtak. Scorp szerint a sors ajándéka volt, hogy ők személyiségben is így hasonlítottak. Barátja trombitán és furulyán is játszott, így megtalálták a közös pontot.
Kopogás zavarta meg sóvárgó gondolatait.
- Scori, bejöhetek? – hallotta Harry hangját.
- Gyere! – nyögte sóhajtva és felült az ágyon. A fekete hajú mosolyogva lépett be, majd lágy, szelíd hangon kezdett beszélni.
- Sajnálom, hogy nagybátyáddal ennyire nem találjátok a közös hangot. Tudom, hogy neked most milyen rossz, és hogy szükséged lenne a támogatásra… - felvette a hajkefét a fésülködő asztalról és a morcos Scorpius mögé ülve fésülni kezdte a hosszú, aranyszínű tincseket. – De kérlek, hidd el nekem, ha Draco látja majd, mennyire komolyan gondolod ezt a zenélés dolgot, nem fog benne megakadályozni. Csak tudod, ő egy kicsit…
- Beszűkült – morogta közbe a fiatalabb.
- Nem kifejezetten ezt a szót kerestem. Inkább konzervatívnak nevezném… Bizonyos tekintetben. Tudod, ő egy zseniális tábornok, aki rászolgált a hírnevére. De érzelmileg… hogy is mondjam…
- Analfabéta? Egy tekercs vécépapír?
A fekete hajú akaratlanul is felnevetett.
- Nem vagy te egy kicsit ellenséges? – kérdezte.
- Csak realista.
- Draco jó ember…
- Tudom – sóhajtott a szőke fáradtan. – Csak végtelenül otromba tud lenni néha, de túl gőgös ahhoz, hogy ezért bocsánatot kérjen.
- Szeret ám téged…
- Én is őt – mosolygott vissza, majd megölelte Harryt. – Te vagy a legrendesebb! Hogy bírod a rengeteg kőagyú között?
- Néha nagyon nehezen… - vigyorgott Harry.

Végre eljött a várva várt nap és találkozhatott Stanleyvel a vonatállomáson. Hosszan ölelték egymást, majd felkászálódtak a Roxfort Expresszre. Vidáman mosolyogva integettek az induló vonatról Longbottoméknak és a Malfoy házaspárnak, majd kényelmesen elhelyezkedtek a kabinban. Az út könnyed beszélgetéssel, mesélésekkel telt, sőt, még a hangszereket is elővették kicsit, bár a szomszéd kabinokból elég gyorsan jelezték, hogy annyira nem szeretnék hallani, szóval szigetelő bűbájt kellett szórniuk.
Minden a legnagyobb rendben ment, jól érezték magukat és el is felejtettek minden rosszat…
Legalábbis addig a pillanatig, amíg meg nem látták a Weasleyket. Az hirtelen mindent az eszükbe juttatott.
George Weasley vonult legelöl, szokásos hanyag öltözékében, haja szépen felállítva taréjnak. Mellette a húga lépdelt, akár csak ha kifutón lenne, pedig alig volt tizennégy éves. Bár mi tagadás, Celine gyönyörű fiatallá érett, megfelelő formákkal és hosszú, vékony combokkal, a derékig érő vérvörös hajzuhatagról és dús, érzékien elnyíló ajkakról már ne is beszéljünk. Nem csoda hát, hogy George úgy védte, mint valami drágakövet, ha valaki utána fütyült, hamar megtapasztalhatta a punk öklének erejét. Rose Weasley, az unokatestvérük, kissé furcsább szerzetnek bizonyult. Haja már-már afronak volt mondható, annyira göndörödött és pont akkorára hagyta meg, hogy a fejének a körméretét a kétszeresére növelje elálló, répa vörös afro frizurája. Orrában karika lógott, folyton rágózott és előszeretettel hordott szakadt harisnyát, hogy kellőképpen beleférjen George punk bandájába, mint basszusgitáros. De a legdurvább jelenségnek akkor is az ifjabb Charlie számított, aki így is hívatta magát: ifjabb Charlie. Ő még Georgetól is idősebb volt és hosszú, szinte fehér tincsei egészen a lapockája alá értek. Mindig szótlanul, némán suhant a folyosókon, szépen vasalt talárja lebegett utána, és hófehér bőrével leginkább valami vámpírra emlékeztetett.
- Nem tudtam, mi hiányzik az életemből – mondta Scorpius fintorogva.
- Ja, a griffendélesek.
- Az hagyján… De a Weasleyk! Nagybátyámnak elmeséltem, mi megy a suliba, erre azt felelte, hogy anno el se tudott volna képzelni egy olyan világot, ahol a vörösfejűek a menők…
Ezen a másik is jót mosolygott, de örömük nem tartott sokáig, ugyanis George megtorpant mellettük és a másodperc tört része alatt markolt bele a hosszú, aranyszínű tincsekbe és rántotta hátra Scorpius fejét.
- És mégis ki a te nagybátyád, hogy ilyeneket mondjon? – sziszegte villámló tekintettel.
Malfoy fájdalmasan felsikoltott és bekönnyezve próbálta lefejteni a tincseit markoló kezet.
- Draco Malfoy tábornok! – kiáltotta vissza dühösen és látta a meglepettséget kiülni a griffendéles arcára.
- AZ a tábornok?! – kérdezte meglepetten.
- Miért, hány Malfoy tábornok van még szerinted?!
- Nahát – döbbenetében el is engedte áldozatát és egy hitetlenkedő mosoly csúszott a szája sarkára. – Mik ki nem derülnek! Tuti ég most a szégyentől, hogy az unokaöccse egy ilyen kis nyeszlett hülyegyerek!
- Mr. Weasley! – szólt rá a fiúra McGalagony igazgató nő. – Legyen szíves és foglaljon helyet az asztalánál és ne inzultálja az iskolatársait!
Scorpius még mindig fejbőrét masszírozgatva ült le a Hugrabug asztalához és összeszűkült szemekkel vizsgálta a vörös punkot. Military mániás lenne? Meglepő. Nagy paradoxon, hogy pont ő rajong a nagybátyjáért.

Pár napig egészen nyugodtan zajlott az élet, szerencsére gyógynövénytanon kívül nem nagyon volt a griffendélesekkel közös órájuk, de ezt pedig Stanley apja tartotta, szóval nem igazán szóltak be nekik. Azonban, mikor egy rézfúvós próba után a napsütötte parkon átvágva haladtak kedvenc fájukhoz, megpillantották George-ot, ahogy épp akusztikus gitárján tépve a húrokat valami punk számot énekel. Scorpius egészen villámló tekintettel mérte végig a fiút.
- Na, mi az? – kérdezte a vörös hajú felvont szemöldökkel. – Nem hallottál még zenét?
- Zene?! Ez neked mióta zene?! Két akkordot váltogatsz és fahangon káromkodsz! Ez nem zene! – sziszegte dühösen. Persze, ezzel felhúzta a másikat, aki most felegyenesedett rajongói köréből és gyilkos szándékkal felé közelített. Scorpius szíve szerint rohanni kezdett volna, de úgy érezte, a számára legfontosabb dolog, a zene védelme megéri akár az életét is. Így hát pálcát rántott, csak úgy, mint ellenfele is. Átkok repkedtek egymásnak, szép színesek, pirosak, zöldek, a végén főként zöldek. Az egésznek egy hihetetlenül dühös McGalagony professzor vetett véget.
- Most azonnal hagyják abba! És irány az igazgatói iroda! Mindkettejüknek! – kiabálta hisztérikus dühvel.
Mindketten engedelmeskedtek a parancsnak, habár meglehetősen kelletlenül, majd az irodába lépve még mindig undorodva méregették egymást.
- Invito, pálcák! – kiáltotta az igazgató nő és pálcáik kirepülve a kezükből, az ő kezében landoltak. – Erre egy ideig nem lesz szükségük! – közölte az asszony.
- Tessék?! – kérdezték egyszerre.
- Idehallgassanak! Én évek óta nézem, ahogy magunk újra és újra egymásnak feszülnek mindenféle csipp-csupp dolog miatt. Kezd nagyon elegem lenni abból, hogy nem bírnak egyszerűen egymás mellett létezni! Ha nem adnak azonnal valami elfogadható magyarázatot az utálkozásukra, akkor kénytelen leszek megbüntetni magukat.
Pár hosszú percnyi csend feszült ki a szobára, majd egy mély sóhaj után George szólalt meg:
- Apám mindig azt mondta, hogy a Malfoyok gonosz emberek. Kiskoromban ezért kezdtem Scorpiust gúnyolni, aminek az lett az eredménye, hogy most már végleg meggyűlöltük egymást.
Most a nő Scorpiusra meredt, aki azonban csak értetlenül pislogott vissza.
- Ő tehet az egészről! – mondta ártatlanul. – Ő kezdte!
A punk csak megforgatta a szemeit, azonban McGalagony láthatóan nem volt elégedett a válasszal.
- Rendben. Akkor majd én gondoskodom róla, hogy megtanuljanak egymás mellett élni! Mostantól kezdve az alsó szinten fognak élni a Roxfortban dolgozó kviblikkel!
- Hogy mi?! – tették fel a kérdést kórusban.
- Remek, úgy látom, ha fel kell háborodni, nagyon is működik az összhang maguk között. Legalább nem alaptalan a feltételezésem. Most pedig… Mr. Friccs lekíséri önöket. Oh, és még valami! – suhintott egyet a pálcájával és egy pillanatra egy arany kötél izzott fel a két fiú között, összekötve őket. – Mostantól csak a szakmai gyakorlataik miatt távolodhatnak el egymástól! Viszont látásra!
A két fiú még örömmel mondott volna egyet s mást az igazgató nőnek, de láthatóan nem volt rá kíváncsi, így inkább puffogva követték az öreg gondnokot, aki egy széles vigyorral vezetni kezdte őket.
- Nocsak! Üdvözlöm az urakat a kviblik világában! – mondta kárörvendően.
Egy festmény mögötti szűk kis csigalépcsőn mentek le egy olyan szintre, amiről a két fiú nem is tudta, hogy létezik. Egész kis kommuna működött az iskolában, az iskoláért. Egy világos helyiségbe érkeztek, kövezett padlóval és hatalmas, udvarra néző ablakokkal, de az udvarban veteményeskert virított, gyümölcsfákkal. Még soha nem látták a birtok ezen részét. A helyiségben nem sok látnivaló volt, néhány láda, benne termés, egy-két zsák liszt, azonban a túlsó falon nyíló duplaszárnyas ajtó mögül csörömpölések és kiáltások hallatszottak.
- Csak utánam, ifiurak! – recsegte Mr. Friccs és sántikálva haladt tovább. Belökte az ajtót és egy hatalmas, ipari konyhába érkeztek, ahol emberek és házimanók sürögtek szorgosan. Egy kedves, kövér asszonyság perdült eléjük vigyorogva.
- Friccs úr, kiket hozott ide nekünk? – kérdezte kedvesen.
- Két rossz diákot! Mostantól ők is itt élnek!
- Ó igen, megkaptam a levelet az igazgató nőtől… Nagyon rosszak lehettetek, ha ilyen szigorú volt veletek – mondta sajnálkozva az asszony, majd mindkettejüket megölelte. – És Silvia vagyok. Megmutatom a szállásotokat. Az ott, a konyha túloldalán az alsó ebédlő. Pontos mása a Nagyteremnek. Ott küldjük fel az ételeket. A szállások és tantermek pedig erre vannak, bal kéz felé.
Azzal megindult egy kisebb ajtó felé. Áthaladva szűkös, lámpákkal világított kis térbe értek, ahol két folyosó kezdődött.
- Balra vannak a szállások, jobbra pedig a tantermek és a műhelyek.
Tovább vezették őket balra, majd a folyosó vége felé egy ajtónál megállt az asszony.
- Ez lesz a ti szobátok. Jelenleg ez az egyetlen üres szoba van csak, de majd hozunk két külön ágyat, addig meg… marad a francia ágy. De elég széles, nem hiszem, hogy zavarni fog titeket.
- Nem alszok vele egy ágyban! – kiáltott felháborodottan George, Scorpiusra mutatva.
- Hát… ha akarsz, alhatsz a földön! Majd hozunk plusz takarókat. Mindenesetre… most hagylak titeket ismerkedni a hellyel. Fürdőt jobb kéz felé lelitek. És javaslom, öltözzetek át valami kényelmesebbe, mert itt nem kell egyenruha.
Azzal mosolyogva bár, de magára hagyta a két fiút, akik most döbbenten néztek körbe a szobában. A falakról hullott a festés, az ablak előtt szakadt, régi függöny lógott, valamint egy sárga, molyrágta sötétítő. Az ágy nyikorgott és olyan praktikátlanul rakták be a szoba közepére, hogy szinte semmi nem fért el mellette. Az ablak alatt régi konvektor pöfögött és a padlót ragadós, olcsó linóleum borította. Néhány ágyneműt és huzatot halmoztak az ágyukra, a fürdőben pedig csak zuhanyzót találtak, a fenti, kényelmes fürdőknek nyoma sem volt.
- Kezdem megérteni, miért olyan megkeseredett Friccs – morogta George. A szőke csupán leroskadt az ágy szélére és döbbenten meredt a padlóra.
Rossz álomnak érezte az egészet, nem tudta felfogni, hogy mi történt vele. Itt van egy olyan helyen, amiről nem is hitte, hogy létezik, de legalábbis az ő fantáziájában a pokollal egyezik meg, egy olyan személlyel, aki akár a Sátán is lehetne. És komolyan azt mondják neki, hogy többet fel sem mehet a Roxfortba? Az igazi Roxfortba, ahol nem villódznak neonlámpák, nem terjeng mindenhol étel és fertőtlenítő szag és nem kell együtt aludnia George Weasleyvel? Sírni támadt kedve az egésztől. 

VÉLEMÉNY