Románc az Akatsuki Főiskolán Part VII. - DEIDARA POV!!!

Szőke Ciklon Blogja 2010. 11. 04.

 

Azért kezdem ezt a blogot, mert nem tudom elmondani senkinek, ami velem történik, de ahhoz túl sok, hogy magamban tartsam.

Egy főiskolás srác vagyok, bár ebben néha kételkedek. Alapvetően még barátnőm is van, de erről sokszor elfelejtkezem és csak akkor jut eszembe, amikor hív. És hogy ez miért történik így? Mert van ez az Itachi nevű srác, aki teljesen elveszi az eszem. Eleinte utáltam, majd kibékültünk és hülyéskedésnek indult, de aztán egyre többször tapasztaltam, hogy megremegek, felsóhajtok, ha hozzám ér és imádom, amikor megölel.

Volt egyszer, még előző év végén, hogy a szobatársa, aki egy csaj és tulajdonképpen jóban vagyunk, de akkor is megőrülök, hogy együtt lakik vele! Szóval ez a csaj kérdezte, hogy mit tanulok. Mikor mondtam neki, mondta, hogy Itachi is épp azt tanulja és menjek át, mert "elakadt". Én meg dobogó szívvel kaptam össze a könyvemet, meg még egyszer elrohantam fogat mosni, ha már úgyis együtt tanulunk...

Mikor átértem, Itachi minden cucca az ágyán hevert felhalmozva, ő meg ott ácsorgott a szoba közepén, az asztala meg tök üres volt.

"Öhm... Akkor... hol is akadtál el? Konan valami ilyesmit emlegetett..."

Itachi erre rámeredt a lányra, aki vigyorogva bújt el a laptopja mögött... Szóval kamu volt. Ennek ellenére visszafordult és megszólalt:

"Ó, ja igen... Hát ott aaa.... Add a könyved!"

Jellemző, azt se tudja, hol tartunk. Felháborító, hogy beleszarik az iskolába, főleg, hogy amúgy nagyon tehetséges lenne. Odaadtam neki a tankönyvet, ő belelapozott, majd odanyújtotta:

"Ezt nem értem!"

Kicsit pislogtam, mert az annyira nem volt nehéz rész, de végül zavaromban csak odafordítottam felé az oldalt és magyarázni kezdtem. Erre az az idióta egyszerűen mögém lépett, átölelt hátulról és az  állát a vállamon megtámasztotta. Innentől kezdve elég nehezen ment a beszéd és a lélegzés egyszerre és éreztem, ahogy vörösödni kezdek, de nem tudtam magamon uralkodni és a mellkasának dőltem. Aztán elérkeztünk egy olyan részhez, ami nekem se volt teljesen tiszta.

"Hát ezt én sem értem pontosan..." - kezdtem, erre szadizóm megszólalt:

"Én értem..." - és lazán elmagyarázta azt a részt, amit még én sem értettem, pedig a suli stréberének tartanak!!!! Ettől kicsit ideges lettem.

"Neked nem is kellett korrepetálás!" - mondtam kicsit dühösen. Erre rámvigyorgott, de a derekamat nem engedte el.

Leengedtem a könyvet és csak néztem rá, nem is tudtam, mit várok... Egy pár másodpercig meredtünk egymás szemébe, majd tekintetem a szájára siklott. Hülye vagyok. Nem lehet.

"Köszi!" - mondták halkan azok a szép vonalú ajkak. Én pedig erőt vettem magamon és kitéptem magam az ölelésből, majd egy "Mennem kell!" felkiáltással visszaiszkoltam a szobába, hogy az ágyra vetve magam, arcomat a párnámba fúrva merengjek azon, mit is csinálok pontosan.

Közeledett az év vége és a szomszédból, ami történetesen Itachi szobája is volt, nagy hangzavar ütötte meg a fülemet. Amikor ilyen szép, nyárias idő van, minden ajtó nyitva van és lehet hallani, mi megy a szomszédban. Kíváncsian átlestem és azt láttam, hogy Ita a mellkasa előtt összefont karokkal ül a széken és komoran mered maga elé, Konan pedig írtó kétségbeesetten magyaráz neki valamit. Mikor meglátott, azonnal elkezdett nekem magyarázni:

"Dei, segíts, hát ha rád hallgat! Itachi itt akarja hagyni az iskolát!"

Szemeim kitágultak, levegőm elakadt, dermedten meredtem a fekete hajúra.

"De miért?" - kérdeztem gombóccal a torkomban.

"Mert minek maradjak? Nincs semmi értelme! Nem tanulok, csak elbaszom a pénzt, ezzel az erővel dolgozhatnék is!"

"Hát akkor tanulj! Ha kicsit is odatennéd magad, a suli legjobbja lehetnél!!!" - kiáltottam kétségbeesve.

"Már mindegy, az első évet úgy, ahogy volt, ellógtam, most már azt se tudom, mi van."

"Segítek!" - ültem le mellé reménykedve. "Megírom az évközijeidet, csak le kell adnod őket! Engedd, hogy segítsek!"

"És mellesleg, ha most itt hagyod a sulit, akkor egy összegben kell visszafizetned a diákhiteled, vagy mész a sittre!" - mondta Konan én meg értetlenkedve néztem rá.

"Mi? Dehogy..."

"De igen, ez az új törvény!" - vágott közbe a lány és a szemeit meresztgetve jelezte, hogy vegyem már a lapot.

"Jaa, igen..." - kezdtem bizonytalanul, de mikor láttam, hogy ez felkelti Ita érdeklődését, én is rákezdtem: "Így van, egy összegben kell visszavizetni és nagyon durva kamatot raknak rá!" - lódítottam. Persze, hogy nem nézett utána. De csak idő kérdése, mikor sokall be annyira, hogy tényleg utána nézzen.

"Oké..." - sóhajtotta, majd leengedte a karjait és fáradtan rámnézett. "Tényleg segítesz?"

"IGEN!" - kiáltottam megkönnyebbülve és elmosolyodtam.

Na ez az igen majdnem olyan lelkes volt, mint amikor megkérte a kezemet. Tudom, hogy nem volt komoly, tudom, hogy vicc volt! De egyszerűen akkor, ott, úgy éreztem, repülni tudnék a boldogságtól. Majd lassan, mikor könnyekkel küszködve, síráshatáron ígértettem meg vele, hogy biztosan újra látom szeptemberben, tudatosult bennem, hogy elvesztem. Szerelmes vagyok. Pedig... rohadtul nem kéne...

Még rengeteg ilyen kis apróbb történetet tudnék leírni, de a mai nap sorsfordító volt. Berontott Hidan a szobámba, rámnézett és közölte:

"Le kell feküdnöd Itachival!" - és mindezt teljesen komoly fejjel! Én persze azonnal elpirultam, sváb fehér bőrömnek hála a legkisebb zavar is főttrák fejjel jár, és döbbenten kérdeztem:

"Miva?!" - jah, pont így beszél egy leendő értelmiségi.

"Itachi az előbb majdnem megvert engem, amiért összeköltözünk egy szobába. Nem bírom a féltékenységi rohamait! Eddig hülyéskedésnek álcázta, hogy te az övé vagy és senki ne nyúljon hozzád, de ma torka szakadtából üvöltözött velem és ha nincsenek ott a többiek, lehet, már nem élek! Komolyan, gyertek össze, vagy nem tudom, de ez már katasztrófa!"

Éreztem, hogy a szívem majd' kitöri a bordáimat. Ó, igen, hogy ne szeretnék összejönni Itachival! Bár lehetne! Eddig azt hittem, csak szórakozik velem, de akkor lehet, hogy tényleg szeret?

A gólyabálon egy órán keresztül bezárkózva ültünk a szobámban, az ágyon és beszélgettünk, meg simogattuk egymást, de akkor se történt semmi konkrét. Sajnos. Pedig annyira akartam, hogy megcsókoljon... Egymást ölelve, hátunkat a falnak támasztva ültünk az ágyon, néha a hajammal játszott, de egy puszi se csattant el, pedig azt hittem, darabokra esek, annyira remegtem érte... Szerelmes vagyok Itachiba... És ez borzasztó...