Merengőszilánkok (James Potter x Severus Snape)
Heló, mindenki! Harry Potter vagyok, hatodéves tanonc a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. Vékony testalkatú, zöld szemű srác vagyok, kerek szemüveggel és kócos fekete hajjal. Ez a nagyra nőtt, zsíros hajú denevér pedig velem szemben a Sötét Varázslatok Kivédése tanárom, Severus Snape. Jelenleg kitágult orrlyukakkal fújtat dühösen, fekete szemei úgy merednek rám, mintha valami borzalmat tettem volna. És hogy mindezt miért?
Nos, az úgy volt, hogy valahonnan idekeveredett egy dementor. Senki nem tudja, miért, vagy hogyan, de ezekben az időkben a kutya nem foglalkozik ilyen apróságokkal. Szóval betévedt és mi, mármint Snape professzor meg én, mindjárt pálcát is rántottunk. Nos, a következő történések megértéséhez letisztáznék pár dolgot.
1. Apám animágus volt és szarvassá tudott alakulni.
2. Severus Snape szerelmes volt az anyámba és gyűlölte apámat.
3. Az én patrónusom egy szarvas, apám miatt.
Ezen információk után érthető, hogy én miért is álltam olyan bamba kifejezéssel, mikor mindkettőnk pálcájából ugyanaz a szarvas ugrott elő, csak épp Snapé nagyobb kicsivel. Figyeltem, ahogy a két állat ellátja a lebegő rongydarab baját, majd egy könnyed szökkenéssel eggyé válik a két jószág és immáron egyetlen, hatalmas szarvas bakká alakulva odasétál elénk. A fekete szemekben furcsa meghatottság csillant és finoman elmosolyodott a lény láttán, majd leesett neki, hogy tulajdonképpen a tanóra közepén vagyunk és ez a jelenet kényelmetlen kérdéseknek ad teret, szóval egy intéssel eltüntette a jelenséget és ezzel el is érkeztünk a jelenbe, ahol épp szemmel veréssel próbálja belőlem még a szuszt is kipáholni és jegyzem meg, sikerrel, mert egyre kevésbé kapok levegőt. Bár nem kizárt, hogy az is közrejátszik, hogy nem merek levegőt venni.
- Professzor? – cincogom férfias bátorsággal. Látszik azért, hogy már többször küzdöttem Voldival, nem?
Nem szól semmit, csak dementor módba kapcsolva ellebeg, kiszívva minden életkedvemet. Esküszöm, azért nincs csaja, mert senki nem akar dementorcsókot kapni szerelemből. Azonban a dolog nem hagy nyugodni, mármint a patrónusok és óra után megpróbálom megkörnyékezni őt.
- Professzor úr, kérem, szabad egy szóra? – állítom meg a folyosón, és mikor felém fordul, furcsa, fájdalmas lemondást látok átsuhanni a fekete íriszeken.
- Potter, tudom, hogy mit akar, de fogalmam sincs, mi történt. Fogalmam sincs, miért szarvas a patrónusom, de már jó ideje az. Elégedjen meg ennyivel és hagyjon engem békén! – azzal tovasuhog. Egyszerűen tudom, hogy hazudik. Végül annyira nem hagyott a dolog nyugodni, hogy elkezdtem kutakodni. Hermione se tudott lebeszélni, viszont az, hogy nem tudott a jelenségre normális magyarázatot adni, meggyőzte, hogy kutatni kell. Szóval elkezdtem környékezni a tanárokat az ügyben, hogy meséljenek nekem Snape-ről és apámról, de mindenhonnan ugyanazt a sablon sztorit hallottam vissza. A prof szerelmes volt anyámba, ezért utálta apámat. Csak hogy nekem ez sántított. Végül Dumbledore volt az, aki beadta a derekát, mikor elmeséltem neki a szarvasos jelenséget, és most kissé gondterhelten nézeget egy képet. Látszik, hogy azon vacillál, odaadja-e, vagy se, de én már majd megőrülök a kíváncsiságtól. Végül elém tolja.
- Ne ítéld el őket – mondja komolyan. – Csak én tudtam kettejükről. Teljesen titokban tartották.
Kezembe veszem a fényképet és mikor rápillantok, érzem, ahogy szemeim vasárnapi ebéd méretűre tágulnak. Apám hátulról öleli át az egyenruhás Severust, aki boldogan mosolyog. Haja koránt sem olyan zsíros, mint mostanság, sőt, nagyon is ápoltnak tűnik és… szépnek. A karvaly orra ellenére is. Egyszer csak elvigyorodik és hátrahajtja a fejét, ahogy apám a fülébe sugdos, majd kedves felmenőm, James Potter, lehunyt szemekkel, szerelmesen az arcára puszil. Döbbenten nézek fel az igazgatóra és aranyhalul magyarázok valamit, de nem érti.
- Tudom, hogy ezt nehéz feldolgozni, de tudod, fiam, a szívnek nehéz parancsolni.
- Apám homoszexuális volt? – robban ki belőlem a kérdés és mikor az öreg némán bólogat, úgy érzem, menten elájulok.
A legfurcsább az egészben, hogy szeretném kideríteni, hogy volt. Biztosan azért, mert nem éltem együtt apámmal, de korántsem ráz meg végül úgy a dolog, mint először gondoltam. Sőt, sajnálom szegény Severust, hogy nem lehettek együtt végül. Elkérem a képet és a prof lakosztályához sétálok. Mikor kinyitja az ajtót és már épp rám csukná, felmutatom szerzeményemet és szomorú, de komoly kifejezéssel nézek rá.
- Kérem, professzor! Meséljen az apámról! Az igaziról! Akit csak maga ismert! – kérem kicsit kétségbeesetten. A tanár beenged lakosztályába, amit elég kellemesen rendezett be, majd kissé hanyag mozdulattal hellyel kínál. Elveszi a képet és velem szemben a karosszékbe rogyva bámulja pár percig, majd egy könnycsepp gördül le az arcán. Letörli és egy réveteg mosollyal beszélni kezd, halkan, rekedten, megtörten:
- Sevynek hívott… Azt mondta, soha nem fog elhagyni, amíg él. Így is lett… De… piszkosul hiányzik.
Hirtelen feláll, érdeklődve figyelem, ahogy az egyik polchoz lép és levesz egy könyvet. Odanyújtja nekem és mikor belelapozok, a lélegzetem is eláll. Rengeteg kép, apámról, kettejükről. Szerelmesen, őszintén, boldogan.
- De… - kérdezem tétován – akkor miért választotta mégis anyámat?
Tényleg nem értem. Tudom, hogy anyám ellen beszélek, de itt még a felnőtt James és Severus is szerepel a képeken és őszintén szólva, szépek! Apám mondjuk, tök másképp néz ki, mint a képek alapján elképzeltem. Ha ezzel a denevérrel volt, akkor fekete tincsei mindig kócosan omlottak a homlokába, kissé még a szemébe is lógtak, hátul inkább egy madárfészekre emlékeztettek. Szemei huncut csillogással villogtak, még ezeken a fényképeken is jól látszik. Régiek, de már színesek a képek, több közülük nem is mozog. Igazi, muglifotók. Severus mindenhol harminckét foggal vigyorog, látszik, hogy majd elszáll a boldogságtól és az ő haja frissen mosottnak tűnik, száll a szélben, vagy épp jól fésülten omlik le, hogy vállát súrolja. Elég vékony fiú volt, lányos alkat, még apám halála idején is. Hogy hihette azt mindenki, hogy anyámat szereti?! Ezek ketten, ha tehették volna, szemmel is megdugják egymást.
Severus hangja rángat ki a gondolataimból:
- Anyád kiharcolta, hogy ő legyen az. James egyszer feküdt le vele, de ebből lettél te. Szóval úgy festett, végleg együtt is maradnak. Beértem volna a szerető szereppel, hiszen az akkori körülmények között más nekünk úgysem jutott – mesélte keserűen. –Az életemet adtam volna apádért, de végül fordítva történt sajnos.
Kissé értetlenül pillogtam rá, mire ő halántékához emelte a pálcáját és kihúzott belőle pár emléket, amit egy üvegcsébe tett. Odanyújtotta, majd egy mély sóhajjal hozzátette:
- Jogod van ismerni az igazi apádat. De kérlek, soha, senki ne tudjon róla többé. Rendben?
- Rendben.
- Szívem szerint megkérnélek, hogy tedd le a megszeghetetlen esküt, de e helyett csak azt kérem: anyád tisztességére esküdj, hogy nem adod tovább!
- Esküszöm – bólintok, de lábam már kipereg, annyira mennék.
Ezt a jelenetet már ismerem. Tanárom fiatalkori énjét a Tekergők csúnyán megalázzák az RBF-ek után. Anno úgy gondoltam, életem végéig tudnám nézni ezt a jelenetet és csak a hatalmas igazságérzetem reklamált, hogy nem stimmel, amit apámról magyarázott mindenki, hogy milyen jó ember volt, blabla. Na, de most, hogy már tudom, később együtt voltak, gyanítom, hogy nem ezt akarta mutatni.
Az eset után Snape megalázottan és összetörten kullogott az iskola felé. Az irányt a gyengélkedő felé vette és szipogva mesélte el a történteket Madame Pompfreenek. Az asszonyság közben ellátta őt, tiszta ruhát adott neki és bezavarta a zuhany alá
Várakozva ácsorgok a régi gyengélkedőn, figyelve Poppyt, aki megdöbbentően fiatal volt ekkor. Alig pár évvel lehet idősebb, mint Snape.
A fiú, mikor visszajön, szinte lenyűgöz az átalakulásával. Ápoltan, megszeppenve egészen aranyos. Félénken tűrkéli félhosszú, fekete tincseit a füle mögé és hatalmas, sötét szemeivel ártatlanul pillog a világra. Még engem is elbűvöl, pedig heteró vagyok. Ismét követem.
A fiú, akiről meg sem mondtam volna, hogy valaha olyan megkeseredett denevér lesz, elhagyta a gyengélkedőt és a hálókörletek felé vette az irányt. Nem kellett sokat menni, apám jött vele szembe. Meglepően magas és erős volt hozzám épest, arca borostától sötétlett, barna szemei okosan csillogtak. Hosszabbra hagyta fekete tincseit, mint én és kissé a szemébe hullott. Mikor meglátta Severust, azonnal nekitámadt:
- Heló, Snapszer! Gyengélkedőn jártál?! Ennyitől?! Hiszen még meg sem sérültél!
- Hagyj békén! – motyogta a mardekáros erőtlenül, sírásra görbülő szájjal. Egészen a falhoz húzódott és rá se nézett a támadóra.
- Ugyan már! – közelített drága felmenőm és két karjával a falnak támaszkodva állta el a préda útját. – Hogy tudnék egy ilyen cuki fiút csak úgy hagyni?
Kétségbeesett nyöszörgés tört fel a karok közül és odalépve láttam, hogy karjával védve magát, szinte zokog. Valószínűleg azt hitte, anyám miatt kell mindezt elviselnie, mert most keservesen zokogva megszólalt:
- Esküszöm, többet nem beszélek Lilyvel, csak hagyj békén!
James meglepetten lépett hátrébb kicsit.
- Severus, te sírsz?
A döbbent csendben csak a reszketeg zokogás visszhangzott.
- Sa… sajnálom… én… Merlinre, kérlek, nyugodj meg! – kiáltotta a szemüveges és gyengéden magához húzta a fiút, majd leroskadt vele együtt a földre. Addig csitítgatta lágy cirógatásokkal, míg a hisztérikus zokogás abba nem maradt.
- Most mit csinálsz? – nyöszörögte Severus, de mégis engedelmesen simult ősöm mellkasának.
- Nyugtatgatlak – suttogta a griffendéles a fekete tincsekbe. – Milyen jó illatú a hajad! És selymes…- a keze, ami a keskeny hátat simogatta, felkúszott a félhosszú tincsekbe.
Snape némán tűrte a kényeztetést és kissé nyugodtabban hajtotta az erős vállra a fejét.
- Miért bántasz mindig? – kérdezte halkan.
- Nem tudom – vallotta be James és levette a szemüvegét. – Én csak… Azt akarom, hogy foglalkozz velem… Így alakult, de…. én… sajnálom.
Mély sóhajjal magához szorította a mardekárost és egy puszit nyomott a homlokára.
- Sevy… Sevy, ez nem mehet így tovább.
- Minek szólítottál? – emelte fel könnyes arcát a másikra.
- Sevy – felelte James a fekete szemekbe mélyesztve tekintetét. Pár pillanatig meredtek egymásra, majd a griffendéles előre mozdult és kedveskedve, lágyan megcsókolta a másikat. Severus egy kicsit habozott, majd vékony karjait a másik nyaka köré fonta. A csókolózás egyre mélyült és csupán időnként szakították meg, hogy éltető oxigén után kapva újra egymásba feledkezzenek.
Egy kavarodás után már a Tiltott Rengeteg szélén állok a havas birtokon. Látom a Tekergőket, apám kínos vigyorral toporog a kajánul röhögő Sirius mellett, míg kedves SVK tanárom gyermeki valója szinte már-már unottan figyeli őket.
Kora délután lehetett, vagy hétvége, mert a nap még fényesen sütött rájuk.
- Snapszi, csak nem a rokonaidat keresed? Sajnálom, a durrfarkú szurcsókokat nem itt teleltetik! – kiáltotta Sirius.
- Black, ne erőlködj, akkor sem vagyunk rokonok! – felelt halkan Severus és még én is megmosolygom keresztapám megnyúlt képét, akinek szintén feltűnt, hogy apám alig bírta visszatartani a röhögését.
- Te kinek a pártján állsz? – förmedt rá dühösen.
- Hát természetesen a tiéden! – kiáltotta vidáman. – De ez egy csodás hárítás volt. Mondhatnám, hogy touché! Kedves barátom, az érdemeket el kell ismerni… - azzal cinkosan Severusra kacsintott. A mardekáros szélesen elvigyorodott és elpirult.
- Mit vigyorogsz?! – kiabált most már felé a nagyhírű Black család leszármazottja és valóban egészen kutyaszerűen ugatott. Bár inkább hasonlított egy agresszív yorkshire terrierre. – Mi van, fáj az élet, hogy meg akarsz halni?
- Nem fáj semmi és halni sem akarok. Te jössz mindig az utamba. Még egyetlen egyszer sem mentem oda hozzád, de az irántam érzett megszállottságod kezd ijesztő méreteket ölteni.
Sirius Black őrjöngött. Sehogy sem tudott jól kijönni a helyzetből ezért csattogva megindult a kastély felé. Remus és Peter követték, James azonban nem torpant.
- Menjetek csak! Nekem van egy kis személyes elintézni valóm Snapszerrel – mondta vigyorogva.
Barátai csak bólintottak, majd vissza sem nézve otthagyták őket. Mikor biztos távolságon kívülre értek, James boldogan rántotta magához kedvesét, aki nevetve hagyta, hogy megpörgesse. – Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni – mondta végül Potter, homlokát a kisebb homlokához támasztva. – Szeretlek! – s azzal lágyan megcsókolta.
- Nem kell engem megvédeni – felelte Severus incselkedve. – Meg tudom védeni magam.
- Láttam. És zseniális vagy. De akkor is… Szívem szerint még Siriusnak is behúznék, pedig a legjobb barátom…
- És nekem ez bőven elég – tette Severus az egyik ujját James ajkaira, hogy elhallgattassa, majd odahajolt és most ő csókolta meg a magasabbat.
- Sevy… - suttogta kedves ősöm, ahogy elváltak. – Te vagy a legcsodásabb az egész földön…
Némi forgolódás után már a kastélyban találom magam, valószínűleg a Szükség Szobájában. Legalábbis nem emlékszem rá, hogy lenne bármi hasonló hely a Roxfortban, miszerint egy kifejezetten szexuális légyottokra berendezett szoba. Persze, lehet, hogy akkoriban még volt…
Severus az ágyban fekszik, a mélyvörös, selyem ágynemű vértengerként öleli körbe hófehér testét, hollószín tincsei legyezőként terülnek szét. Kifejezetten szép. Karcsú felső teste hanyatt fekszik, apró, sötét kiszívások mutatják a kéjsóvár ajkak útjait az előző éjszakából. Sűrű pillái alól lustán figyeli fekete szemeivel, ahogy apám öltözködik. Ő egy sokkal rusztikusabb jelenség, napbarnított bőre simán feszül kidolgozott izmaira, tincsei még kissé nyirkosak a zuhany miatt és egy-két csepp pimaszul lecsorog a hátizmok alkotta völgyeken. Borostája halk, sercegő hangot hallat, ahogy lehajol és Severus nyakába csókol. Tisztán, boldogan csillanó szemei elé fellöki szemüvegét és az utolsó simításokat is elvégzi ruháján. Kifogástalan. Tiszta, vasalt, tökéletes. Akár hogy is, de látom, miért szerették annyira a lányok.
- Mennem kell, Sevy – mondta egy nehéz sóhajjal.
- Nem tudnál lógni? Annyit hiányzol, egy óra ide vagy oda?
- Te most bűnbe akarsz vinni? – vigyorodott el meglepetten. Severus csak kissé pirulva megrántotta a vállát.
- Ki tudja… Minden esetre, ez a bűn a mennyekbe juttat, ha vállalod.
Apám szemei vadul villantak, szerintem, ha tehette volna, tekintettel tette volna magáévá a másikat. Leült az ágy szélére és egy rántással az ölébe húzta a másikat. Egy pillanatra elkaptam a tekintetem, de végül Severus nekem háttal ült James ölében , így csupán karcsú derekát, kissé nőiesen széles csípőjének finom vonalát láttam és hátraomló, fényes tincseit, ahogy fejét hátraszegve kéjesen sikoltott fel. Nem tudtam kivenni, mit művel az öregem, de az egyértelmű volt, hogy Snape veszettül élvezi és csípőjével még bele is mozog a műveletbe. Halk, cuppogó hangok jelezték, hogy az ajkak sem maradtak tétlenek. Alig egy-két perc múlva Severus a saját hajába tépve élvezett el. A griffendéles felkelt és rendbe szedte magát.
Kinyitotta az ajtót, hogy távozzon, de még utoljára szeretettel hátrapillantott párjára. Severus olyan volt, mint valami elkényeztetett macska, jólesően nyújtózkodott az ágyban. James szerelmes sóhajjal fordult ki a Szükség Szobájából, hogy azonnal bele is ütközzön egy döbbent Dumbledore-ba.
- I-igazgató úr! – nyögte megszeppenten.
- Mr. Potter! Önnek nem Lumpsluck professzor óráján kellene szorgoskodnia?
- Öhm… de… megyek is…
- Várjon! Ki van a Szükség Szobájában?
- Se…senki… - azzal behúzta az ajtót maga után. Snape a szobában maradt és meglepetten pislogott a bejárat felé. Láthatóan vacillált, hogy mit tegyen, míg végül felugrott és öltözködni kezdett. Gyorsan a másik után rohant, de a folyosón már senkit sem talált.
- James – suttogta rémülten. Rohanni kezdett, ha jól vettem ki, az igazgató felé, de hiába jutott el a mogorva kőszoborig, nem tudott jelszó nélkül tovább haladni.
Kétségbeesetten törölgette könnyeit és lassan indult meg a folyosón. Az első óra láthatóan számára egy borzalmas szorongássá fajult, míg végül valaki berántotta egy sötét barlangba.
Mint rájöttem, ez a félszemű banya mögötti alagút. Gyorsan követem őket és szorgosan reménykedem, hogy nem látok semmi intimebbet, mint eddig. Persze, azért a látvány nem lep meg, ahogy apám a falhoz préseli a kisebbet és enyhén erotikus hullámzással dörgölőzve simul hozzá, majd ajkaival a másik nyakára mar.
- James – nyögte Snape erőtlenül. – Mi volt Dumbledore-ral?
- Nyugi… Kimagyaráztam…
- Szerencse…
Forgás, pörgés, ahogy már megszoktam két emlék között és látva a következő mozdulatokat, nem is bántam. Most egy romos házban állok, gyorsan felismerem. Ez a Szellemszállás. Bizonytalanul lépkedő, bámészkodó Severus Snape közelít felfele a lépcsőn.
- James? – cincogta kétségbeesetten. – Merre vagy? Kérlek, szerelmem, ne szórakozz…
Ahogy felért, egészen lányos sikítás szakadt ki belőle és ezzel egy időben valami morogni kezdett. Hangos segélykiáltás, majd Snape botladozva rohan le a lépcsőn. Néha elesik, de egész gyorsan felugrik. Lupin vérfarkasként vetődik utána, hogy megharapja, ő pedig sikítva kapja maga elé a karjait. Láttam, ahogy apám futva berontott a helyiségbe és szinte azonnal ugrott Severus elé, még a mozdulat közben szarvassá alakulva. Megmentette ugyan, de a harc közben kifáradt. Végül sikerült elrángatnia az egyik alagútba a sokkos állapotban sírdogáló Snape-et, ahol aztán csitítgatóan magához ölelte.
- Már vége. Itt vagyok… Minden rendben.
A kisebb remegve próbált lehiggadni. Együtt másztak ki a fúria fűz rejtette kis lyukon, majd megilletődve néztek végig a fél tanári karon. Peter Pettigrew tenyérbe mászó modorral, vigyorogva közölte:
- Láttam, hogy Severus hova megy és gondoltam, a legjobb, ha erről az igazgató úr is értesül…
Apám tekintete olyan sötéten villant, hogy azt hittem, felnyársalja vele Petert. De mielőtt bármit mondhatott volna, Dumbledore rájuk parancsolt, hogy kövessék őt az igazgatói irodába. Én is velük tartottam. Itt aztán hosszam, kínos magyarázkodások kezdődtek, arra vonatkozóan, miért is voltak ott ahol. Végül, számomra meglepő módon, felmenőm volt, aki nem bírta tovább és a mardekáros lábai elé borulva az ölébe roskadt.
- Rendben, feladom! – kiáltotta. – Szeretem Sevyt, ő az életem! Nem akartam őt megölni, kérem, higgye el!
Snape ijedten pillantott Dumbledore-ra, aki szúrós tekintettel figyelte a jelenetet.
-Szóval… szerelmes vagy Severusba?
James, visszaülve a székére, bíborra vált arccal bólintott.
- És Severus ezt viszonozza?
Az említett tétován bólintott.
- Fiúk, tudjátok, hogy ezt tilos? – mély sóhaj szakadt fel az öreg mellkasából. Látszott, hogy igazságtalannak érezné egy olyan dolog miatt büntetni a diákjait, amiről nem tehetnek.
- Nem választottuk! – suttogta a mardekáros halálra váltan.
- Tudom – bólintott az igazgató. – És nem is akarlak titeket ezért büntetni, akkor sem, ha a szabályzat megkövetelné. De titokban kell tartanotok! Ha kiderül, hogy szerelmesek vagytok egymásba, akkor kénytelen leszek intézkedni, megértettétek?
A két fiú bólintott, majd a férfi intésére felálltak és elhagyták az irodát.
Leszegett fejjel baktattak egymás mellett, egy szó nélkül, míg nem egy üres részre érve apám kinyújtotta a kezét és egy reszketeg sóhajjal megfogta a vékony kis kezet.
- Sevy, ugye tudod, hogy szeretlek? – kérdezte szomorúan csillogó szemekkel. – De igaza van Dumbledore-nak. Titokban kell tartanunk. Csak így van bármi esélyünk, hogy együtt maradjunk.
- Tudom – bólintott Severus kissé elszontyolodva. – Igazából bele sem gondoltam még, hogy mi lesz később.
- Hát abba én sem. De azt tudom, hogy nem akarlak elveszteni.
Váltás után ismét változik a helyszín. Ismerősnek tűnik a hely, majd lassan rájövök, hogy ez apámék háza. Halk nyögdécselés hallatszik az ajtó mögül, amely résnyire nyitva. Lépések hangja nyikorog a lépcsőn és egy vörös hajú nő lépked felfelé. Látom, hogy terhes. Szép vonalú szemöldökét finoman ráncolja, és az ajtóhoz közelít.
Anyám az. Velem terhes.
Lassan, hangtalanul nyitott be a szobába, majd szája elé kapott kezével fojtotta el feltörni készülő sikolyát. Tekintete mindent elárult: az elborzadást, a szégyent, a csalódottságot.
- James… Severus… Ti…
A volt mardekáros apám ölében zihált, kipirulva, verejtékezve. Hollószín tincsei a vállát verték, fekete szeme kéjtől ködösült el. James Pottert láthatóan nem zavarta felesége hazatérése, mert kicsit sem tűnt ijedtnek. Meglepő módon alig változott a Roxfort óta, csupán markánsabbak, férfiasabbak lettek a vonásai. Szemei dühösen villantak a nőre.
- Lilly… Azt mondtad, este jössz csak!
Severus azonban zavartan ugrott le az öléből és azonnal a ruhái után kapott. Gyorsan felrángatta farmernadrágját és sötétkék pólóját. Merőben másképp nézett ki, mint jövőbeli énje.
- Talán… én most megyek… - motyogta a hajába túrva, de anyám az útjába állt.
- Na, nem! Ebben te is nyakig benne vagy! Elcsábítottad a férjemet!
Apám, aki közben félig felöltözött, most határozottan lépett közéjük.
- Ez nem igaz! – mondta mély hangon. – Már évek óta szerelmes vagyok Severusba. Aki itt a harmadik kerék, az te vagy!
- Te…tessék? – Anyámnak láthatóan fogalma sem volt az egészről. Teljesen sokkolta a tény, hogy James Potter soha nem szerette őt.
- Jól hallottad! Jobb, ha nem kényszerítesz választásra, mert nem te nyernél!
- De és a fiad?! – kérdezte, szinte hisztérikusan. – A fiunk?!
- Attól még lehetek jó apa, hogy nem élek veled.
Lilly összeomlott. Leroskadt az ágy szélére és arcát a kezeibe temette. Könnyekkel küszködve nézett vissza ismét a két férfira. Severust láthatóan meglepte a dolgok ilyetén alakulása, mert most zavartan bámulta a földet.
- Most… el fogsz hagyni? – szipogta a nő pár perc csend után.
- Nem. Ha ezt el tudod fogadni. De ha el akarsz egymástól választani minket, akkor kénytelen leszek.
Anyám csak szomorúan bólintott.
Furcsállva állok a történet közepén, figyelve a három embert. Apám mindenre elszántan figyeli anyámat, aki azonban csak hitetlenkedve rázza a fejét. Severus pedig még mindig állhatatosan szuggerálja azt az egy pontot a szőnyegen. Mintha bántaná a lelkiismeret.
A jelenet kezd elhomályosodni, majd a jól ismert örvény magával ragad.
Ha őszinte akarok lenni, akkor lassan már-már elfelejtem, ki is vagyok, annyira beleélem magam Severus történetébe. Jó érzés ráeszmélni, hogy az én sorsom Ginnyel koránt sem ilyen kilátástalan.
Severus most épp Lucius előtt áll, kikerekedett, rémült szemekkel figyeli, ahogy a szőke kaján vigyorral mesél valamit.
- … szóval jó, hogy a Nagy Úr rájött, hogy Potterék fattyáról szól a jóslat – hallom Lucius hangját, ahogy közelebb megyek. – És hogy voltak olyan ostobák, hogy Pettigrewt tegyék meg titokgazdának! Hah…!
Snape nem várta meg a mondóka végét, csupán sarkon fordult és rohanni kezdett. Persze, követtem, majd mikor megállt és hoppanált, automatikusan körülöttem is forogni kezdett a világ és éreztem a rántást a köldökömnél. A házunk előtt álltunk. Severus kétségbeesetten zokogott fel, ahogy a kitört ajtót meglátta és berohant. Nem jutott messzire, az előszobában máris belebotlott apám holttestébe. Azon csodálkozom, hogy az utca nem csődült össze arra a szívszaggató jajgatásra, ami belőle szakadt ki hirtelen. A könnyei patakokban folytak, ahogy a test mellé térdelve az élettelen mellkasra borult.
Azonban az emeletről hangokat hallottunk és Voldemort elkiáltotta magát:
- Avada Kedavra! – zöld fény és kiáltás töltötte ki a teret. Snape felkapta a fejét és a lépcsők fele rohant.
- Harry! – kiáltotta.
Kissé meglep, hogy a nevemet kiabálta és főként az, ahogyan kiabálta. Féltéssel, kétségbeeséssel. Követem őt az emeletre, ahol Voldemortnak már nyoma sincs.
Severus felkapott a kiságyból és magához szorított.
- Csst, kicsim! Itt vagyok! – suttogta, s csecsemőkori önmagam megnyugodott. Tanárom leroskadt a földre és magához szorítva kezdte ringatni magát előre-hátra. Csupán keserves, elfojtott zokogása törte meg a beálló halotti csendet.
Lassan felállt velem és megindult kifele a házból. Albus Dumbledore várta a bejáratunk előtt. Szemeiből szomorúság áradt, arcán a barázdák most még mélyebbnek tűntek.
- Elkéstem hát… - mondta, majd lágyan kivett Severus kezéből.
- Hadd neveljem fel – kérte remegő hangon a fekete hajú.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.
- Miért?! Tudja, hogy szeretem Harryt!
- Tudom. És lesz még lehetőséged vigyázni rá, de egy kettős ügynök nem jó pótszülőnek.
- Kérem, Dumbledore! Akkor mégis kinek akarja adni a kicsit?! Árvaházba?!
- Nem. Az utolsó, élő rokonaihoz. A nagynénjéhez…
- Muglikhoz?!
- Igen. És most menj, mielőtt mások is ideérnek és meglátnak! Nem lepleződhetsz le!
- Kérem…
- Severus! Kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat!- vágott közbe az igazgató, mire a férfi csak leszegte a fejét és bólintott. Arrébb sétált kicsit, majd szomorúan visszapillantott kicsit és hoppanált.
Ez volt az a pillanat, amikor a merengő kidobott az emlékekből. Döbbenten zihálva néztek körbe, majd lassan realizálom, hogy merre is vagyok és ki is vagyok én. Szinte nem is gondolkodom, csak futva indulok vissza professzorom lakosztálya felé.
Kopogásomra lassan nyílik ki a nehéz fa ajtó és mögötte egy kisírt szempár és a hozzá tartozó arc tűnik fel. Előrelendülve belököm a nyílászárót és Snape nyakába borulok.
- Köszönöm, hogy fel akartál nevelni – suttogom meghatottan. Nehézkesen, darabosan ölel vissza, majd kissé hátrébb húzódik. Már fáradtan mosolyog.
- Ugyan…
Mindenképp meg akarom hálálni. Csak ez jár a fejemben. Egész este ezen rágódom, bújom a könyveket, még Hermionét is kifaggatom. Végül megtalálom a varázslatot. Tizenkét órára helyet lehet cserélni valakivel a túlvilágról. Ez tökéletes lesz… Kissé bonyolult, de remélem, hogy sikerül.
Nem akartam Severusnak kellemetlenséget azzal, hogy apámmal ápolatlanul találkozzon. Megvártam, amíg a szokásos heti hajmosása nem közeledik és arra az estére időzítettem a varázslatot. Sikerült, de valami különösen furcsa érzés volt. Fehér síkon találtam magam és valami belső motivációtól késztetve megindultam az egyik irányba. Lépéseket hallottam. Ahogy közeledtünk egymás felé, egyre biztosabban tudtam kivenni apám alakját a távolban. Amikor mellém ért, hálásan pillantott rám, és egy köszit suttogott felém, majd mosolyogva folytatta útját, csak úgy, mint én. Azonban az út végén meglepő módon édesanyám várt rám. Nem is gondoltam rá, hogy ez lehetséges, így kifejezetten kellemes meglepetés volt.
Helló, Harry Potter vagyok, és ez itt a pótszülőm, Severus Snape, aki épp a kedvenc tantárgyamat oktatja. Volt egy mélyrepülése, de egy váratlan látogató a múltból helyrerázta. A módszereit nem ismerem, bár sejtem, de nem zavar, ugyanis azóta Sevy, ahogy én is hívom, mindig mosolyog, és szemei boldogan ragyognak. Ápolt és csinos mostanában, amit a legtöbb diák még mindig tátott szájjal bámul. Viccesek igazából. Legalábbis mi mindig összenevetünk, mikor valamelyik diák zavarában elfelejti, mit is kellene csinálnia…
