Menthetetlenül
Első SasuIta próbálkozásom.
Itachi kicsit feszülten nézett körbe az erdőben. Tekintetével társa után kutatott, de a cápaember úgy látszik, felszívódott. Enyhe szorongással a gyomrában indult meg puha, halk léptekkel a közeli tisztás felé. Utált egyedül maradni, mert olyankor mindig megrohamozták a gondolatai. Az egyébként elnyomott, rabláncon tartott gondolatai, amelyek ha kiszabadultak, egyetlen testté álltak össze. Fiatal, erős testté, rövidre nyírt, fekete hajjal és vörösen villámló szemekkel.
Sasuke…
Az idősebb Uchiha minden szabad másodperce róla szólt, amióta csak Konohában elhagyta őt. És nem is ez bántotta a legjobban, hiszen szerető testvérként mi sem természetesebb, mint az aggódás a kisebbért. De a furcsa kettősség, melyet az álarc és az igazi arc küzdelme jelentett, egyre jobban elborították az elméjét. Ahányszor csak egyedül maradt, mint most is, rohanva indult, hogy megkeresse a fiatalabbat és biztos távolból figyelje őt. Ahogy edz, ahogy a barátaival beszélget, vagy eszik egy nagyobb fa árnyékában… Ahogy a tóban fürdik… És ő eleinte csak figyelte. Majd egy hosszabb időszak kimaradt, mert Sasuke eltűnt a szeme elől és időbe telt észrevétlen a nyomára bukkanni. De mikor végre megtalálta, meglepetten figyelte a kidolgozott izmokat, a markánssá vált arcot, a szigorú tekintetet. Már nem egy kisfiút látott, hanem egy felnőtt férfit és ő érezte, ahogy az arca égni kezd, kezét önkéntelen kapta a szája elé.
Akkor fedezte fel először az aggasztó jeleket. Szíve hevesen kezdett dörömbölni a bordák alkotta börtön rácsain, szabadulásért könyörögve. Arra gondolt, milyen jó lenne megölelni Sasukét, a fülébe súgni, hogy szereti, mindennél jobban és örökké égő, olthatatlan tűzzel. Aztán puszit adna az arcára… majd összeérintené ajkaikat….
Elkapta a tekintetét és halkan tovább állt. Mikor biztos távolba ért, veszett módjára kezdett rohanni, nem törődve sípoló, fájó mellkasával. Mikor végre megállt, az se tudatosult benne, hogy vért köhög, szinte már mindennapi rutinnak számított egy kis krahácsolás, aminek néhány kisebb alvadt vér darabka lett a vége. Kitágult szemekkel meredt az előtte lévő fűcsomóra, miközben zihálva támaszkodott térdein. Ő meg akarta csókolni a tulajdon öccsét. Ő vágyott a saját testvérére! Nem csak a közelségre, de az érintésre, a csókra, a… bele se mert gondolni ettől jobban. Letörölt néhány dühös könnycseppet az arcáról és térdre esve az égre nézett. Miért?
Küzdött, napokig, hetekig, hónapokig küzdött az érzései ellen. Testvérként úgy érezte, figyelnie kell Sasukét és büszkén állapította meg, hogy öccse túlnőtt rajta, talán kissé magasabb, de mindenképp izmosabb lett. Talán az, hogy ő nem háborús időkben nőtt fel. Talán, hogy Itachi már lassan fél éve küzdött a kórral, ami a tüdejét rágta és ebben a harcban sokat vesztett eredeti erejéből. Ma már inkább a tudásából élt.
De sajnos a láncon tartott szörnyeteg is időnként elszabadult, főként álmaiban. Hányszor ébredt arra, hogy elélvezett, mert álmában Sasuke fölé kerekedve olyan dolgokat művelt vele, amiknek az emlékétől is égni kezdett az arca! Gyűlölte magát ezért, de lassan, biztosan, érezte, hogy elveszíti a küzdelmet.
És most megint egyedül maradt. Kisame nem beszélt hozzá, nem kérdezte és nem foglalta le a gondolatait. Ő pedig a tisztásra érve letelepedett és arcát a nap felé fordítva, lehunyt szemekkel élvezte a tavaszt. Gondolatban megint az öccsével találkozott. Karjait a nyaka köré fonta és hozzásimult. A rövidre nyírt tincsek közé túrt. A selymes ajkakra csókolt.
Lépteket hallott és ő macskaként ugrott fel, hogy az erdő sűrűjének védelmét kérje, ha kell. Azonban, mikor megpillantotta a felé közeledő alakot, benn rekedt a levegője és kitágult szemekkel figyelte a másikat.
- Sasuke… - lehelte maga elé. Nem, nem, ez így nagyon nem jó! Nem most akart vele megküzdeni, márpedig a fiatalabb láthatóan támadni fog. Ő pedig még továbbra sem képes normálisan küzdeni ellene. Sőt, most minden úgy összezavarta. A saját vágyai, ábrándjai, szemben a kegyetlen valósággal… A harcuk ugyanolyan nehézkes és elkeseredett volt, mint, amit ő vívott a fiúval. Gyorsan kimerültek, szokatlanul gyorsan. Igazából csak most vette észre, hogy öccse már így is egy csatából jött, jól mutatták az apró zúzódások. Vajon ki ellen küzdhetett? Biztos, győzött. Sasuke nagyon ügyes és erős, ő nem veszthet…
Ő egyszerűen csak nem tudott normálisan koncentrálni, így gyorsabban került a földre, mint várta és egy pillanat múlva már kezeit Sasuke kezei szegezték a földhöz. Önkéntelenül deaktiválta a Sharingant és tágra nyílt szemekkel, elnyílt ajkakkal, pihegve nézett a fölé magasodóra.
- Gyűlöllek! – sziszegte a fiatalabb és ő csak keserűen nyelt egyet. Tulajdonképpen nem is értette, mit várt, hiszen volt rá oka, hogy így érezzen.
- Sa..suke… - suttogta erőtlenül, lágyan kiejtve a másik nevét.
- Ne Sasukézz, te rohadék! Tönkretettél! Gyűlöllek! – köpte az arcába centikről, de Itachi csak annyit fogott fel, hogy még soha ilyen közel nem volt hozzá a másik, azóta a szörnyű éjszaka óta. De a szidalmak folytatódtak. – Gyűlölöm, hogy minden napom, minden egyes rohadt pillanatom csak rólad szól! Semmi más nem éltet, csak ez és egyszerűen ez kibírhatatlan!
„… minden napom, minden egyes rohadt pillanatom csak rólad szól!” – ennyi visszhangzott a fejében és egy fél mosollyal pillantott fel a másikra. Hát ugyanúgy érezne iránta a testvére? Lehet, hogy az érzelmei, bármilyen aberráltak is, viszonzásra lelnek? Szíve már a torkában dobogott és úgy döntött, ettől rosszabb már nem lehet. Minden erejét összeszedve meglendült és ajkait az oly rég óta vágyott selymes ajkaknak nyomta, ezzel fojtva bele a szót a dühöngő fiatalabba.
Nem tudta, hogy lehetséges ez, de Sasuke nem húzódott el. Egy fél másodperc döbbent meredtség után óvatosan, félve visszacsókolt. Soha ilyen boldognak nem érezte magát. Résnyire nyitva száját a csókba nyögött és legnagyobb örömére érezte, ahogy öccse nyelve a szájába siklik, feltérképezve minden egyes kis négyzetcentimétert, majd vad táncba hívja az ő nyelvét. A szorítás a csuklóin ellazult, majd teljesen megszűnt és ő karjait a másik nyaka köré fonta, majd engedelmesen széttárva combjait engedte, hogy Sasuke közéjük csúszva kissé ránehezedjen.
Egy időben reménykedett benne, hogy a szexuális vágy Sasuke iránt nem is beteg szerelem, csupán az eltitkolt testvéri szeretet egy furcsa kisülése, de most már egyszerűen tudta, hogy ez nem így van. Akarta a másikat, érezni akarta, csókolni, érinteni, szeretni. És most itt van, vele csókolózik, alatta fekszik és érzi merev ágyékának feszülni a másik férfiasságát. Önkéntelen lökött előre a csípőjével, így összedörgölve magukat és mindketten a csókba nyögtek. Sasuke egyik keze végigsiklott az oldalán, majd alányúlva a fenekére markolt, ezzel is jobban nyomva magához őt. Levegőért kapva váltak el és ő boldogan mosolyogva nézett fel testvérére.
Azonban kimeredt, döbbent és enyhén undorodó tekintettel találkozott, szégyentől égő arcot látott és neki gyorsan lohadt le a mosoly az arcáról.
- Sasuke, mi a baj? – kérdezte vágytól rekedten. Öccse elengedte őt, majd gyorsan felállt.
- Te… te egy beteg állat vagy!!! – kiáltotta dühösen. – Rámásztál a saját testvéredre! Ez undorító!
Érezte, hogy minden egyes szó a gyomrába tapos és nehézkesen ült fel, fájdalomtól könnyes szemekkel.
- De… - kezdte remegő hangon. – É..élvezted! Te is akartad!
- Az pusztán biológia volt. Semmi más! – sziszegte a rövid hajú. – Kérlek, bátyám, ne süllyedj ennél is mélyebbre! Vagy úgy gondolod, még van az Uchiha jelképnek olyan kis szeglete, amely nem a te szégyenteljes bűneidtől mocskos?!
Lehajtotta a fejét. Talán igaza van a másiknak. De sajnos ezen már semmi sem segíthet. És ő tudja, érzi, hogy akármennyire is bűn ez, Sasuke ugyanazt érzi, mint ő. És ezt nem fogja annyiban hagyni!
- Azt mondtad, rólam szól minden pillanatod…
- Igen, arról, hogy hogyan nyírjalak ki! Csak a bosszú éltet, nem pedig az, hogy megbasszalak!
Akaratlanul is felnyögött erre a szóra és ösztönösen húzta összébb a lábait. Érezte, ahogy az arca ismét lángolni kezd.
- Aztarohadt… - nyögött a fiatalabb megilletődve. – Te komolyan le akarsz velem feküdni…
Ahogy a vágytól kipirulva felnézett, szintén halvány rózsákat vélt felfedezni a másik arcán. Felállt, nem törődve vele, hogy lecsúszott róla az aka köpeny, majd odalépett hozzá, egészen közel, olyan közel, amennyire csak a másik engedte.
- Csókolj meg! – lehelte az ajkaira. – Ha te nem szeretsz úgy, ha nem vágysz rám, akkor úgyse történik semmi. Bizonyítsd, hogy nem akarsz!
- Nem kell bizonyítanom semmit! Épp elég beteg, hogy te akarod!
- Az előbb úgy tűnt, te is akarod… - suttogta, már csak milliméterekre a lágy ajkaktól. Karjait ismét testvére nyaka köré fonta.
- Mondtam már… az csak biológia volt…
- A tulajdon bátyádra? – kérdezte egy gúnyos mosollyal és látta a zavart átsuhanni a fekete szemeken, melyek most félig lehunyt pillák alól figyelték őt. – Tudod, hogy te is akarod… Mindennél jobban vágysz arra, hogy magad alá gyűrj és megmutasd, mennyivel erősebb vagy tőlem… Hát tessék! Nem csak hagyom… Kérem, hogy tedd meg! – ezzel megszüntette a hajszál távolságot kettejük között és ajkait a másikéhoz forrasztva, teljes testével hozzásimult a másikhoz.
Sasuke nem küzdött tovább. Engedelmesen csókolt vissza, karjait a másik vékony dereka köré fonta, majd hozzálátott, hogy lesimogassa az idősebb ruháit.
Nem sokára már meztelenül cirógatták és csókolták egymást Itachi köpenyén fekve, majd még mindig némi bizonytalansággal a szívében, bátyja combjai közé térdelt. Ujjait a szájához tartotta és a hosszú hajú engedelmesen szopni kezdte őket.
Először csak egy ujját siklatta a szűk forróságba, de már attól is lila köd kezdett az agyára telepedni. Akaratlanul is elképzelte, ahogy az a farkára feszül az ujjai helyett és erre a gondolatra merevedése fájón rándult egyet.
Itachi saját tincsei közé túrt az érzéstől. Nem tudta eldönteni, fáj-e vagy élvezi az ujjak játékát magában, mert minden feszítés és szúrás ellenére csak az az egy gondolat bódította, hogy végre Sasukéval van. Abba nem gondolt bele, hogy hogyan lesz tovább. Nem is érdekelte. Csak a jelen foglalkoztatta, az, ahogy a tágítás abbamaradt és megérezte testvére tagját felfelé nyomulni magában. A fájdalomtól kicsordult pár könnycseppje, de karjaival a széles vállakat ölelte át, lábait pedig a másik dereka köré fonta.
- Hagyjuk abba? – suttogta a fiatalabb lágyan a fülébe, de ő csak megrázta a fejét és erőtlenül felnyögött:
- Neh… Jó ez így…
A rövid hajú várt néhány pillanatot és csak akkor folytatta a mozgást, amikor érezte, hogy már könnyen siklik ki és be. Akkor viszont szabadjára engedte vágyait és egyre gyorsabban és gyorsabban mozgott, egészen az őrületbe hajszolva az idősebbet. A végtelen teret kéjes nyögéseik és zihálásaik töltötték be, keveredve az összecsapódó testek zajával.
Itachi végül megfordította magukat, hogy ő lovagolhassa meg párját. Haja már rég kibomlott és most kissé csapzottan hullt az arca elé pár tincs, míg a többi a hátán omlott le.
Érezte az erős kezeket a csípőjére csúszni, de nem hagyta abba a mozgást, amíg át nem hajszolta magukat a gyönyör kapuján. Talán a másik ki akart belőle húzódni előtte, de ő élvezte, ahogy a forró nedv kitölti belülről. Fáradtan omlott az alatta fekvőre, nem foglalkozva saját élvezetével, amivel összekente magát is és a másikat is. Még egy utolsó, lágy csókot adott neki, majd fejét a mellkasára hajtva, pihegve feküdt el mellette.
- Nem vagyunk normálisak – hallotta Sasuke fáradt, lemondó hangját.
- Nem – ismerte el. – Sajnálom, öcsi. Nem tehetek róla. Szerelmes vagyok beléd.
- Beteg állat vagy…
- Hn… Mint ha te nem lettél volna partner.
- Nem mondtam, hogy én nem vagyok az. Úgy fest, ez már csak ilyen családi vonás…
Nem beszéltek többet, csak összebújva hallgatták az erdő és a tisztás mérhetetlen csendjét. Most valahogy semmi nem mozdult. A fák sem susogtak, a madarak sem csiviteltek. Végül elnyomta őket az álom.
- Itachi!!! – kiáltott Kisame döbbenten, mikor végre megtalálta társát, aki meztelenül feküdt a szintén meztelen testvére karjaiban és fenekéből csorgó váladék egyértelműen jelezte, hogy mi is történt közöttük. A kék bőrű döbbenten meredt a látványra és arcára egyértelmű undor ült ki. A két Uchiha álmosan kezdett ébredezni és megdöbbentő módon Sasuke védelmezőn vonta ölelésébe a bátyját. – Ti beteg állatok! – kiabált a ködfalusi magából kikelve. – Ember, bűnözők vagyunk, sok borzalmat megcsinálunk, de normális vagy?! Ő a tulajdon öcséd!!!
- Kisame – kezdte Itachi zavartan, bár még maga se tudta, hogy fogja megnyugtatni a másikat. – Én… sajnálom, hogy ezt látnod kellett, de… nem kérlek, hogy megérts minket… csak… - csak mi? Ne mondja el senkinek? Tulajdonképp semmi nem lenne, ha elmondaná. - Csak kérlek, hogy fogadd el, rendben? – mondta végül. Társa hitetlenkedve csóválta meg a fejét.
- Öltözzetek fel végre! – morogta. – A gyomrom kifordul a látványtól!
Igazából maga sem tudta, hogy mit vár. A vérfertőzést keményen büntetik és nem azért, mert mindenki szerint jó dolog. De ők fiúk. Nekik nem lesz torzszülött gyerekük…
Öccsére pillantott, némi aggodalommal, azon gondolkodva, vajon megbánta-e a másik. De a lágy mosolyból, a szeretetteljes pillantásból arra következtetett, hogy nem. Elvigyorodott – már idejét se tudta, mikor vigyorgott utoljára – és gyors csókot váltott Sasukéval.
Összeszedelőzködtek és tanácstalanul, kérdőn pillantottak végül egymásra.
- És most? – kérdezte a fiatalabb, de mire kinyithatta volna a száját, Kisame válaszolt.
- Most mindenki megy tovább a maga útján és úgy teszünk, mintha ez soha nem történt volna meg! – dohogott és megindult előre. Itachi fájdalmasan pillantott testvérére.
- Én ezt nem akarom – suttogta és előre lendülve megölelte azt a személyt, akit a világon mindennél jobban szeretett. – Szeretlek, Sasuke, és nem is tudom elfelejteni ezt a napot!
- Én sem akarom – felelt halkan a másik és viszonozta az ölelést. – Szeretlek, Itachi!
Akkorát dobbant a szíve, hogy azt hitte, széttépi a mellkasát. Már olyan régen nem hallotta testvére szájából ezt a szót! Még szeretkezés közben sem. Hálás boldogan pillantott fel a határozott arcra.
- És a múltbéli bűneim? – kérdezte.
- Valahol mindig reménykedtem benne, hogy nyomós okod volt rá – mosolygott vissza a fiatalabb, de végül csak el kellett engedniük egymást, mert Kisame igencsak dühösen kiabált vissza a tisztás széléről. – Meg foglak keresni! – súgta bátyja fülébe, majd még utoljára, szenvedélyesen megcsókolta.
Itachi egész úton gyilkos pillantásokat vetett társára, aki azonban tényleg úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Végül mégsem bírta és a cápa arcú kifakadt.
- Itachi, én nem tudom, mit vártál tőlem! Az öcséddel henteregtél egy tisztáson, mit kellett volna tennem? Tapsolni és konfettit szórni?
- Mondjuk nem szétszedni minket! – kiáltott vissza dühösen, Kisame pedig egészen megilletődött a heves reakción. A másik nem elég, hogy még soha nem reagált így semmire, de most kifejezetten gyerekesen viselkedett.
- Te most hisztizel? – kérdezte döbbenten.
- Nem, én most rohadtul dühös vagyok! Mindegy, hagyjuk…
Azzal lehetőségeihez mérten előre sietett, bár sajgó hátsó fele jelentősen korlátozta a mozgásban. Kicsit egyedül kellett maradnia, hogy kiszellőztethesse a fejét és helyrerakhassa a híres Uchiha maszkját. Viszont boldogsággal töltötte el a gondolat, hogy ezúttal levehetőre kell csinálnia, hiszen Sasuke és ő ezentúl rendszeresen fognak találkozni.
