Makacsság és önfejűség (Attack on Titan: Erwin x Levi)

Az óra hangos berregéssel szakította félbe édes álmát és egy morcos karlendítéssel a falhoz csapta. Felült és tarkóját vakarva vizslatta a guruló fogaskereket. Szuper. Még egy ébresztő óra ment kárba. És mindez miért? Mert megint későig hallgathatta Erwin litániáját arról, hogy ne legyen már makacs és önfejű. Mintha ő makacs és önfejű volna! Pedig alig ismeri a parancsnok pár éve őt, talán nem kellene ilyen elhamarkodott ítéleteket levonnia! Mit tud ő róla?!
Szinte automatikus mozdulatokkal öltözött fel és igazgatta meg a kendőjét, miközben gondolatban még mindig Erwin miatt füstölgött. Nem tulajdonított különösebb jelentőséget annak, hogy huszonnégy órából huszonkettőt foglalkozott a szőke hajúval, számára ez már a bioritmusához tartozott, csak úgy, mint az egymás utáni levegővétel. Menetrend szerint élte az életét. Reggel hatkor ébresztő, hat óra egy perctől kezdve pedig utálni Erwint. Immáron több éve így élt és működött.
A sors fintorának tudta be, hogy ennek ellenére a reggel nyolc órai menetrend szerinti szívdobbanás is a napi rutin részét képezte, mikor is a reggeli szemlén a másik szembe jött vele. Nyugodt, kimért lépésekkel, mint egy oroszlán, emelt fővel, lapos pillantásokkal vizslatva a katonákat és őt is. Bár néha látni vélt valami furcsa, megmagyarázhatatlan csillanást a szemeiben és a szája sarka mindig kissé felfelé görbült, mintha mosolyogna, mégsem tudta eldönteni, hogy amit látni vél, az létezik-e.
Ez a nap is hasonlóan telt, mint bármelyik másik. Erwin az alacsonyságával heccelte, a makacssága miatt korholta. Ő persze nem restellte a tudomására hozni, hogy mennyi is utálja. Mert ez fontos része volt a protokollnak. A szőke megsértette őt – legalábbis ő sértésnek vette – ő pedig sziszegve préselte ki fogai közt a másik nevét és érzékletesen lefestette az érzelmeit irányába.
Aztán elfordult és elmosolyodott. Egy ideje már nyugtalanul figyelte belső lelki világát annak tekintetében, hogy vajon miért teszi ezt. De az apró szóváltások, az egymásnak feszülések úgy kellettek neki, mint a levegő. Látta a kék szemek csillogásában, hogy a másik számára már rég nem bír mögöttes tartalommal egy-egy ilyen jelenet, illetve nem a tényleges gyűlölet áll mögötte, hanem valami egészen más, megnyugtató érzés. Ami őt is nyugalomba ringatta. Amíg a félkarú mély hangját hallotta, amíg a zafírok olyan bensőségesen villantak rá, mintha csak egy közös titkukat őriznék, addig nem volt baj. Amíg ők megengedhették maguknak, hogy csak egymásra figyelve, egymásnak élve vívják semmit érő kis harcaikat, addig nem zargatták titánok a várost, addig nem jajgattak sebesültek. Addig nem hallgatta a szél süvítését a füle mellett, míg épületről épületre lendülve, hevesen dobogó szívvel az obszcén, emberszerű lények gyengepontját kutatta.
És most is. Ott ült az asztalnál, figyelve az aranysugáron érkező tündérport kavarogni a nap beszűrődő fényében. Tekintetével végigkövette a fehér abrosz anyagának futórózsás mintáját, míg a másik csupán lehunyt szemekkel ült a karosszékben és pihent. Előtte az asztalon egy kés pihent, még a tízóraiból maradt itt.
- Nagy a csend – jegyezte meg halkan, mintha félne, hogy a törékeny üveg jelenség apró szilánkokra törik. – Túl nagy.
A másik csupán kinyitotta a szemeit és tekintetét az övébe fúrva meredt felé. Annyi minden történt abban a hosszú pillanatban.
Aggodalom csillant a kékségek mélyén és egyetértés, majd ahogy a két tekintet összeolvadt, valami más fajta kommunikáció kezdődött el kettejük között. Nem tudta volna szavakba önteni, de nem is akarta megfogalmazni azt a különös melegséget, mely a mellkasából indult, és ahogy a lomha másodpercek múltak, az egész testét lángba borította. Nem tudta eltépni magát az igéző szemektől még akkor sem, mikor tulajdonosa felállt és felé sétált. Érezte, ahogy szája kiszáradt, szíve a torkában kezdett dobogni, szemei bekönnyeztek a megerőltetéstől, de nem mert mozdulni. Csupán fejével követte a másik mozgását, míg a szőke kezével az asztalra tenyerelt és egészen közel hajolt hozzá. Nem érdekelte, hogy fejét már-már kényelmetlen szögben kell hátrafeszítenie, de úgy érezte, szüksége van rá, hogy a kékségekbe meredjen.
És akkor megtörtént. Még alig észlelték csupán, de a kés finoman rezegni kezdett az asztalon. Összepillantottak ismét és tudták, hogy amit elkezdtek, el kell halasztaniuk, bármi legyen is az. Rohanni kezdtek, fel az őrtoronyba, hogy lássák mi történik, de a horizont egyenlőre nyugalomba burkolózott. Csupán a kis kövecskék finom, alig észrevehető mozgása mutatta, hogy valami megállíthatatlanul közelít.
- Gondolod, hogy egy szörny titán lesz? – kérdezte Levi, nyugalmat erőltetve a hangjára, de a tény, hogy nem látott semmit, pedig tudta, hogy a veszély közelít, őt is épp annyira a rémület szélére sodorta, mint bárkit a toronyban.
- Nem tudom – felelte Erwin komolyan és a fekete hajú egy pillanatra lenyűgözve meredt rá. Talán ő tényleg nyugodt lenne? Vagy csupán ilyen tökéletes lenne az álarca a veszély esetén?!
- Kilovagolok pár emberrel – jelentette ki végül. – Lehet, meg tudjuk előzni, hogy ide érjen.
- És ha szörny titán? – szólt utána a másik erélyes hangon. – Kitennéd az embereid az értelmetlen halálnak?
- Akkor egyedül megyek! – felelte, de nem fordult vissza. Gyors léptekkel indult meg.
- Levi! – hallotta a parancsnok dühös kiáltását. – Nem mehetsz! Nem kapsz lovat! Megtiltom!
- Akkor ló nélkül megyek! – kiabált vissza és már indult is. Keze a 3D Manouver Gearre siklott, kioldotta a köteleket és egyik kezét az egyik pengén nyugtatta. Házról házra lendült, haladva a Wall Rose felé, biztosan koncentrálva a célra.
- Tudod, hogy nem tudsz legyőzni! – hallotta a basszus hangot, amitől a szíve mindig kihagyott egy ütemet. Levegő után kapva pillantott a mellette haladó szőkére.
- Sérült vagy, menj vissza! – kiáltotta kétségbeesve. Semmiképp nem akarta veszélybe sodorni a férfit, hiszen miatta akarta még a városon kívül megállítani a közelgő veszedelmet, őt akarta biztonságban tudni!... Őt akarta biztonságban tudni… Kimeredt tekintettel vizsgálta a felfedezés valóság tartalmát, és elgondolkodva megállt az egyik tetőt, nem messze onnan, ahol a Wall Roset legutóbb megrongálta a szörny titán. Még nem sikerült regenerálni.
- Nem vagyok sérült! Csak veled együtt megyek vissza! – állt meg mellette a felettese. – Épp elég parancsot tagadtál már meg. Most kérlek, ne makacskodj!
- Dehogy nem vagy sérült, hiányzik a karod!
- Neked meg egy kereked, mégsem neveznek rokkantnak! – kiabált most már Erwin is dühösen. A két villámló tekintet egybe fonódott, csak úgy, mint nem is olyan régen a szobában. Most azonban a megfoghatatlan, furcsa érzelem helyett mindkettőben aggodalom és rettegés csillogott. – Menjünk vissza! – kérte a magasabb szelídebb hangon.
- Te menj! – fordult ismét a fal felé. Még hallotta, ahogy bajtársa a nevét kiáltja, de ő hirtelen levegőt venni is elfelejtett. Kicsi titánok, három és öt méteresek érkeztek a falhoz, azonban rengetegen voltak. A kolosszus és a szörny titán együtt nem alkottak olyan ijesztő ellenség képet, mint a rengeteg, nyüzsgő, kicsi titán. Mintha a föld minden pontjáról ide vándoroltak volna. – Jesszusom… - szaladt ki a száján a döbbenettől és riadtan pillantott a mellette állóra. – Tényleg vissza kell menned! Riadóztatni kell! Kell egy haditerv! Ez… katasztrófa!
- Menjünk! – bólintott a szőke.
- Nem, én…
- Levi! Hagyd már az értelmetlen önfejűséget! Feleslegesen kockáztatsz, menjünk!
- De… - nem tudta befejezni. Tisztán látta a karakteres arcra lassan, de biztosan kirajzolódó rémületet. Messziről, tompán hallotta, ahogy a férfi a nevét kiáltja és előre lendülve őt lelöki a tetőről. Még látta, ahogy az árnyék körülötte megnő, majd ahogy zuhant, tekintete még egyszer összefonódott a másik pillantásával. Az öt méteres szörny kezét a test köré fonta és megemelte a férfit, eltakarva a fejét, vállait, hogy belejthesse majd a szájába. Magasba emelkedett a kar és ő, mintha mély vízből a felszínre tört volna, levegőért kapott. Hirtelen minden hangot újra élesen hallott, a sikításokat, a hörgéseket, a döngő lépteket. Kioldotta a köteleket és szél sebesen lendült az ember szabású mögé, orvosi precizitással ejtve meg a három metszést pengéivel. A titán szemei fennakadtak és előre zuhant egy kis sikátorba.
Leereszkedett és lélekszakadva rohant a fej mellé. Látta, ahogy Erwin felső teste kissé megemelkedik és visszanyuklik.
„Beszorult csak!” – gondolta megkönnyebbülve. Odaérve azonban azt látta, hogy a férfi felső teste a szörny szájából lóg ki.
- Várj, kiszabadítalak! – kiáltotta.
- Ne, Levi, ne! – kérte kétségbeesetten a szőke. – Akkor azonnal meghalok…
Megtorpant és a derékra meredt, ahol a sárgás fogak mélyen a testbe süppedtek. Sőt… kettévágták azt. Kezeit a szája elé kapta és remegve térdre rogyott. Könnyek gyűltek a szemében, égetve, marva, hogy nem bírta és behunyta őket, ezzel préselve ki a sós mérget belőlük.
- Ne! – suttogta megtörten.
Halk hörgés érkezett az utca felől és döngő léptek zaját hallotta.
- Levi! – suttogta Erwin és elkapva a kis kezet magára rántotta a fiút. Így a fej takarásában várták ki, míg az újabb hullám elvonult.
- Mi lesz most? – kérdezte zokogva, fojtott hangon, hogy ne hívja fel magukra a figyelmet.
- Tudod, hogy nem sokára eltűnik a holttest –hörögte fájdalmasan a másik. – Addigra el kell tűnnöd!
- De és te?
- Amint a fogak is eltűnnek, a nyomás, ami miatt nem bomlanak ki a beleim, megszűnik. Meghalok.
Annyira tárgyilagosan tudta ezt mondani! Mintha csak azt közölte volna, mit szándékozik ebédre fogyasztani! Ezt nem tudta elviselni. Ezt képtelenség volt ép elmével kibírni.
Összegömbölyödött a mellkas mellett és a kézcsonkra simított. Már az a gondolat is megviselte anno, hogy Erwin Smith elveszthette a karját, de ez a gondolat… hogy perceken belül meghal, ez úgy feszítette és marta belülről, mint valami förtelmes kórság. És minderről ő tehet.
- Soha többet nem leszek önfejű és makacs, hallgatok rád, csak tarts ki! – könyörgött a parancsnoknak. – Nem hagyhatsz itt – nyüszítette elfúló hangon.
- Levi… Nem a te hibád…
Ahogy felpillantott a sápadt arcra, zokogni is elfelejtett. A bőr egészen kifehéredett már, sőt, kissé szürkés árnyalatot öltött. A szemek alatt sötét karikák húzódtak. És mindez pár perc alatt. Ahogy lepillantott a térdéhez, forró vértócsát látott gőzölögni maga körül. Saját öklére harapott, hogy ne ordítson fel kínjában.
- Ha… ha hallgatok rád… - suttogta, és őrült módjára megvonaglott, de egyszerűen érezte, ahogy az elfojtott őrjöngés kínja megfeszíti izmait egy pillanatra. Kutyaként szűkölve görnyedt össze ismét, fejét az erős mellkasra hajtva, ahol már egyre gyengébben hallotta csak a szívverést. – Csak meg akartalak védeni …
- Ahogy én is téged – felelte az idősebb rekedt, elhaló hangon és kezét reszketve a sötét tincsek közé túrta. A kapitány elkapta az erős kezet és belecsókolt, majd könnyein keresztül a fájdalomtól eltorzult arcra pillantott. – Szeretlek, Levi Ackerman! – préselte ki magából az utolsó szavakat és a fekete hajú úgy érezte, egy kampóval feltépték a mellkasát és kirángatták a szívét a helyéről. Lassan árnyékokat pillantott meg és riadtan megfordulva látta, hogy a titán testének nagy része már eltűnt. Kétségbeesve fordult vissza parancsnokához. Két kezét a hideg orcákra csúsztatta és egészen közelről a tompuló kékségekbe nézett.
- Én is szeretlek, Erwin Smith! Szeretlek! – hadarta fojtott hangon. Nem érdekelte, hogy könnyei esőként áztatják az arcot, mely lassacskán kisimult és csak egy boldog fél mosoly ragadt meg az ajkak sarkában. Nem érdekelte, hogy a másik gyengének és megtörtnek látja őt. Azt akarta, hogy még időben elmondhassa és, hogy még egyetlen csókot válthassanak. Vagy legalább ő hadd adjon egyet, amit a férfi a halálba vihet majd! Amiből erőt nyer a nagy utazáshoz, mert nem lehet, hogy itt végleg vége legyen, nem! Kétségbeesett erőszakossággal préselte ajkait a másik vértelen szájához, lágyan mozdulva, de válasz már nem érkezett. Még nem húzódott el, mikor hallotta, hogy a szervek halk sustorgással kiomlanak a homokba. Érezte, ahogy nadrágja a térdén feszülve felszívja a tengerként áradó vért, mely már a bőrét égette a durva anyagon át. Karjait csendben zokogva az erős nyak köré futtatta és úgy érezte, nincs ereje megmozdulni.
Erwin Smith parancsnok halott. Egy öt méteres kis titánka ölte meg. Nem a kolosszus és nem is a szörny titán. Nem egy hősies manőver közben vesztette életét, és a halálában semmi dicsőséges nem akadt, ami hozzá igazán méltó lehetett volna…
A kis utcácska végénél valami magas jelent meg, sötétségbe borítva a sikátort. Hörgő-nyöszörgő hang borzongatta meg a közelben lévők érzékeit. Levi kiüresedett tekintettel emelte fel a fejét. Arcán még mindig patakzottak a könnyek és a benne gyűlő irdatlan feszültség kitörni készült. Ha valamit nem fog hagyni, az az, hogy Erwin maradványait egy ilyen rohadék megzabálja! Felállt és szembefordult ellenfelével. Kioldva a köteleket repült az áldozata felé, ösztönösen cselekedve. Tudta, mekkorát kell lendülnie és hova kell vágnia. Tudnia kellett, mert látni már semmit nem látott a könnyektől és a fájdalom, az őrjöngés és a gyász súlyos feketeségként borultak az agyára.
Nem is tudja, hogy élhette túl, hiszen a zajra még annyian jöttek oda. Tényleg nem tudta, hogyan csinálta…

… mindenesetre most jól esik neki Erwin karjai közt pihenni végre…

VÉLEMÉNY