Madarak az égen (MusaHiru nagyficc)
Figyelmeztetés: Mivel ez egy NAGYFICC ezért OOC karaktereket tartalmaz. Ellenben azok számára is élvezehtő - éppen ezért - akik az animét nem ismerik, vagy nem annyira.
A temetés
Hiruma összepréselte az ajkai, miközben nézte, ahogy a hamvakat rejtő urnát a földbe süllyesztett betonkockába engedik. Szép emlékeket dédelgetett édesanyja ölelő karjairól, meleg mosolyáról, lágy hangjáról. Olyan hirtelen történt az egész. Reggel még mosolyogva indultak Musashival iskolába, délutánra már megtörtént a baleset.
Autóbaleset. A világ legostobább halála. Csupán át akarsz kelni az úton, hogy bevásárolj valamit és mégis… Nem is rajtad múlik. Hiába csinálsz mindent jól. Akkor is meghalsz.
A fiú felpillantott a mellette álló férfira. Apja komor, kifejezéstelen arccal bámulta a szertartást.
Ne sírj! Miféle férfi lesz belőled, hogy ha nem tudod elrejteni a fájdalmat? – kiáltott rá apja aznap este. – Két órája csak bőgsz, mint valami taknyos!
Határozottan részeg volt. Talán nem is tudatosult benne, ahogy meglendítette a kezét és arcul vágta a gyereket.
Belegondolt már valaki, hogy milyen ironikusan esik mindig az eső a temetéseken? Mármint a filmekben. Mert itt viszont nem így volt. Sütött a nap hétágra, meleg szellő lengedezett, körbehordozva a cseresznyefák virágainak illatát. A madarak olyan gondtalanul daloltak a fákon, hogy az már sértésnek minősült a gyászoló emberek számára.
Hiruma torkát kaparni kezdte a pofon emléke és marni kezdte a szemeit. Gyors megkereste Musashiékat. Mivel egymás mellett nőttek fel, szomszédokként, ők is megjelentek, hogy leróják tiszteletüket. A kék szemek összekapcsolódtak a barna tekintettel, amely eddig folyamatosan őt figyelte. Néma kommunikáció zajlott le közöttük és a szőke tudta, hogy barátja megvárja majd a szertartás után.
A kettőnk helye
Musashi óvatosan Hiruma mellé lopózott és gyorsan a kezére fogott, összefűzve ujjaikat.
- Menjünk – suttogta. Húzni kezdte a sápatag, fekete ruhás fiút a házukon át a hátsó kertbe. Felmásztak a fára épített kisházba és azonnal magához ölelte barátját. Azonban, mikor a vékony karok a dereka köré fonódtak és a kisebb szűkölve elfojtott sírással bújt a mellkasához, mégis meglepődött. Nem is igazán azon, hogy a másik sírt. Hiszen az édesanyja meghalt. Inkább azon, hogy ez a bújás, ez a zokogás valahogy félelemmel telt meg.
- Ne engedj el! – hallotta Hiruma könyörgő hangját. Szorosabbra vette az ölelést, miközben hátát a falnak vetve kényelembe helyezte magát. Cirógatva próbálta megnyugtatni a másikat, aki azonban csak remegve bújt hozzá. – Ne engedj vissza… kérlek!
A mondat új értelmet nyert. Hiruma nem a vigasz miatt kérte a karokat maga köré, hanem nem akar hazamenni.
- Yo-chan… - suttogta döbbenten, miközben karját még szorosabbra vette. Azonban barátja szisszenve rándult meg. Rossz érzés fogta el a barna hajút. Óvatosan felhúzta a pólót a vékony test körül. A bordák felett nagy, lilás-fekete folt terjengett. Kikerekedett szemekkel figyelte a másikat. – Még mindig…?
A másik csak remegve kapaszkodott belé, a nyakába, egészen odabújva az erősebbhez.
- Félek tőle – suttogta őszintén. – Nagyon.
Musashi el tudta képzelni. Jól emlékezett rá, hogy időnként milyen verések nyomai látszódtak a fiún. És azt is tudta, hogy a verések nagy részét nem ő kapta, hanem az anyja, akinek a halálával a férfi minden dühe Hirumán fog csattanni. Óvatosan ölelte magához a sérültet. Tényleg nem akarta visszaengedni. Pedig kívülről minden annyira jól nézett ki a Hiruma családnál. Gyönyörű, régi stílusú ház, rengeteg szobával, pedig hát csak a háromfős család lakott benne és egy szakácsnő, aki viszont az asszony halálával azonnal fel is mondott. Akárhonnan nézte, borzalmas sors várt Youichira.
Egy hete nem láttalak…
Ez a mondat akkor hangzott el, mikor Yo-chan, ahogy Musashi hívta, végre valahára kilépett a ház kapuján egy hét hiányzás után. A szőke nem szólt egy szót sem, de mikor felemelte a fejét, a zöldes monokli a szeme körül mindent elmesélt. Hagyta, hogy barátja odalépve hozzá óvatosan, gyengéden odabújjon a mellkasához. Alig merte megölelni, nem tudta, hol lehetnek rajta sebek és hol nem.
- Ma nem mész haza – jelentette ki a barna hajú komoran. – Nálam alszol.
- Nem fogja engedni. Főznöm kell és mosnom is...
Már három hónapja ez ment. Youichi még be se töltötte a tizenhármat, egy hónapja volt még addig, de az apja elvárta, hogy iskola mellett – vagy, akár helyett – vezesse a háztartást. Főzzön, mosson, takarítson. És ha valami nem sikerült elég jól, gondolkodás nélkül megverte.
- Nem fogod megkérdezni. Csak nem mész haza. Nem engedem! – homlokát a kisebb homlokának támasztva figyelte a kék íriszekben gomolygó fájdalmat. Régóta nem látott mást, csak fájdalmat, szomorúságot és kétségbeesést.
- Akkor holnap fog megverni – suttogta Hiruma elveszetten, majd lehunyta a szemeit és előre dőlt, egészen a magasabbhoz simulva.
Az én fényem
Musashi karate edzésre ment, és habár anno mindig megvárták egymást a délutáni foglalkozások után, ez már egy ideje nem így ment. Csak a reggel maradt biztos, már ha Hiruma fel tudott kelni különösebb fájdalmak nélkül és el tudott menni iskolába.
Iszonyúan hiányzott az édesanyja neki. Apja még mindig sokat ivott és még mindig sokat verte, néha már ok sem kellett neki hozzá. Akkor is erőlködött, hogy megfeleljen az iszákos férfi kesze-kusza elvárásainak. Megindult, hogy minél előbb megejtse a délutáni vásárlást. Ha valamiben nem szenvedett hiányt, az a pénz volt. Nem úgy, mint az a koszos kislány, aki most odalépett hozzá a parkolóban.
- Légyszi, adj egy kis aprót! – kezdte halk hangon, belekapaszkodva a fiú vékony csuklójába. – Nagyon éhes vagyok… - barna szemei hatalmasra tágultak a kérlelés közepette és mintha csak alá akarta volna támasztani, nagyot kordult a kis pocak.
A szőke egy pillanatig bámult rá, majd fáradtan körbepillantott.
- Hol az édesanyád? – kérdezte.
- Meghalt… - suttogta a gyermek és lehajtotta a fejét. – Három hónapja.
Bennszakadt a levegő a tüdejében. Végigpillantott a kis kolduson. Ruhái koszosak, kissé szakadtak voltak. Ennek ellenére a kislány láthatóan próbált tisztálkodni, de ha jól állapította meg, akkor valószínűleg ezt a folyóban végezte.
- Édesapád? Nagyszüleid?
A kicsi azonban csak a fejét csóválta.
- Hány éves vagy? – hangja sokat lágyult. Valami furcsa érzés kezdődött a mellkasában, majd kezdett egyre növekedni. Olyan kis picike… És egyedül maradt…
- Négy… - felelte a lányka. - …leszek… jövő héten… Már csak ennyit kell aludni – és felmutatta pici kezét, amin mind az öt ujját kinyújtotta.
Hiruma egy mély sóhajjal megkócolta a kis fejet.
- Várj meg itt! Hozok neked enni.
Mikor belépett a boltba, körbenézett. Gyerekeknek való tisztálkodó szereket pakolt a kosárba és egy-két édességet is. Persze azért vett vitamint, gyümölcsöket, zöldségeket. A ruha részlegen vett egy öltözetet, ami számításai szerint jó lehetett a kicsire.
Az elhatározás már megszületett benne és biztosan tudta, hogy mindenképpen véghezviszi a tervét.
Talán nem is kellene hinnem neki. De annyira kicsike, és úgy látszik, őszinte. Azt nem tudja eljátszani, hogy meghalt az anyja… Azt a fájdalmat nem lehet megjátszani… Vagy igen?
Végül legyőzte a félelmeit és kifizetve a dolgokat kilépett az utcára. Tekintete a kislányt kutatta, aki megszeppenve ücsörgött a padon. Odasétálva kinyújtotta a kezét.
- Youichi vagyok.
- Hikari – felelte a kislány és elvigyorodva kinyújtotta a kezét. A kézrázás után azonban Hiruma nem húzta vissza a kezét.
- Gyere! – mosolygott le a megszeppent, megilletődött csöppségre.
- Hova?
- Haza. Rád fér a fürdés és valami normális kaja.
A pici pocak újra megkordult, de tulajdonosa elfogadta a kinyújtott kezet. A szőke csak megforgatta a szemét, majd a kislányt el nem engedve a táskából elővett egy csokit.
- De remélem, azért majd ebédet is eszel…
A barna szemek kikerekedtek és áhítattal meredtek a felé nyújtott édességre.
- Ez az enyém? – kérdezte döbbenten, majd mikor a fiú bólintott elvette és gyors kibontás után a másik kezét megfogva, csokit majszolva tepert Hiruma mellett.
Szerencsére apja csak éjszakára volt várható, így bőven maradt ideje mindenre. Megfürdette a kicsit, majd tiszta ruhába bújtatta és megetette.
Akár hogy nézte, Hikari gyönyörű kislány volt. Igazi kis ördögfióka, aki folyton izgett-mozgott és megállás nélkül beszélt. Mindenről. Hogyan került az utcára, és hogyan csinált az egyik csatornában ágyat magának mindenféle kukázott holmikból. De legtöbbet az édesanyjáról beszélt. Hogy milyen volt, hogy énekelt neki altatót, hogy olvasott neki esti mesét. A szőke fiú beharapva az alsó ajkát, próbálta visszanyelni saját könnyeit, miközben hallgatta a beszámolót.
- És a te anyukád? – kérdezte Hikari körbepillantva.
- Ő… meghalt… fél éve – válaszolt rekedten. A kislány ajkaival ó-t formált, majd egy pillanatig hallgatott.
- És édesapád?
- Ő sajnos nem… - morogta, de ebben a pillanatban megcsörrent a telefonja. Összeugró gyomorral és verdeső szívvel figyelte a kiírást: Yuya. Soha nem írta volna le, hogy „apa”. Nem tartotta annak a férfit. Végül csak felvette a készüléket.
- Youichi! Ma nem megyek haza. Valószínűleg csak holnapután éjszaka érkezem. Tudod, mi lesz, ha bármi baj lesz addig… - háttérben női hang kiabált, hívogatóan.
- O-oké… - felelte, majd letette a telefont. Hitetlenkedve nézett a gondtalanul falatozó kislányra majd lassan, de annál biztosabban egy boldog vigyor kúszott az arcára. Tárcsázott és izgatottan várta a kicsöngést.
- Yo-chan? – hallotta Musashi hangját.
- Gyere át ma! – mondta lelkesen. – És aludj itt! És holnap is!
- Hát nem tudom… Tudod, hogy nem vagyok valami jóban az apáddal…
- Ő csak holnapután éjszaka jön meg. Szóval gyere!
Végül meggyőzte a fiút és letéve a telefont, vigyorogva nézett a kislányra.
- Bemutatlak valakinek…
Gen és Yuya
Musashi és Youichi gondtalan boldogsággal ültek a tévé előtt és egy videó játékkal szórakoztak. A barna hajú elégedetten pillantott az önfeledten kacagó szőkére. „Mint egy igazi kis ördög” – gondolta magában, ahogy a hegyes fogú kárörvendően nevetett a győzelme miatt. A temetés óta nem sokszor látta jó kedvűnek a másikat, így nem győzött gyönyörködni a jelenségben. Azonban a boldogság nem tartott sokáig.
- Youichi! – hallotta a részeg hangot. Yuya. – Gyere ide, te büdös kölök!
A szőke fiú megremegett mellette, majd elkomorulva felállt és kiment.
Az apja régen sikeres sakkozó volt. Azonban mikor leáldozóba került a csillaga, más megélhetés után nézett. Céget alapított, mégis, a kudarcélmény talán, vagy nem tudni mi, de valami az alkoholba hajszolta őt. Házassága tönkrement, fiát soha sem szerette. És most minden dühét és keserét a gyereken élte ki. Minden áldott nap.
Fájdalmas kiáltások és hangos csattanások töltötték be az estét. Nem akarta hagyni. Nem akarta hallani a barátja fájdalmát.
Egyszerűen kirohant a szobából, minden erejével nekivetődve az ütlegelő férfinak.
- Hagyja abba! – kiabálta dühösen.
Yuya tarkóját dörzsölve pillantott fel támadójára.
- Te? – nézett hitetlenkedve Musashira. – Gen, te mit csinálsz itt?! Ki engedte meg, hogy betedd a lábad a házamba?! – kiáltott növekvő dühvel. Feltápászkodott és öklét a barna hajú felé lendítette, de ő kitért előle és ököllel belebokszolt a hasfalba. Mikor a férfi összegörnyedt, megfogta Youichi kezét és rohant, magával húzva a fiút.
- Futás, Yo-chan! Futás!!!
Meg sem állt, amíg be nem estek a szomszéd ház ajtaján.
- Gen-kun! – hallotta az anyja aggódó kiáltását, majd egy rövidke sikoly szakadt ki a nőből, mikor meglátta az összevert szőkét. – Yo-chan, mi történt veled?!
Musashi elmosolyodva gondolt vissza arra az estére. Keserű mosoly volt ez. Azon az éjszakán a szokásosnál is jobban aggódott Hiruma életéért.
Papás-mamás
Hiruma csillogó szemekkel figyelte barátja reakcióját. A barna hajú azonban csak értetlenül és döbbenten pislogott az előtte ülő csöppségre, aki dacosan állta a tekintetét.
- Szóval ő…
- Hikari! – fejezte be a fiú helyett.
- És te őt…
- Felnevelem!
- Te hülye vagy…
- Nem, nem vagyok.
- Beszélhetnénk négy szem közt?
A másik csak bólintott és követte őt az udvarra. Ott azonban Musashi újult lendülettel kezdett rá:
- Mégis hogy képzeled ezt? Yo-chan, tizenhárom éves vagy, az ég szerelmére! Miből akarod eltartani?
- Emlékszel még, hogy kiskoromban a katonáknál fogadtam a meccsekre?
- Iiigen…
- Nos, elég szép kis vagyont szedtem össze úgy, hogy az apám nem tud róla semmit. Anya betette a bankba egy olyan számlára, amiről Yuya nem tud. Arról vettem meg most is a dolgokat. És igazából így bármikor tudnék még pénzt szerezni.
- Yo-chan, ez illegális, ugye tudod?
A szőke csak megrántotta a vállát.
- Szerintem annak is illegálisnak kellene lennie, hogy egy négy éves kislány egyedül éljen az utcán.
- De mégis miért akarod felnevelni?
- Meghalt az anyja! – sziszegte most már kifejezetten ingerülten. Hogy lehet ennyire értetlen valaki? – Egyedül van és fél!
Ahha, szóval magadat látod benne! – világosodott meg Musashi, majd inkább mégse szólt egy szót se. Egyszerűen csak elmosolyodott és odalépve megölelte a kisebbet.
- Segítek! – sóhajtotta, feladva az egészet.
- Nem muszáj… - motyogta duzzogva a szőke, de nem lökte el magától.
- Tudom. De úgyse tudsz lerázni…
- Ugye tudod, hogy ez egy életre összeköt majd minket?
Csak bólintott. Igazából véleménye szerint jobban tudta, mibe másztak bele, mint a szőke. Furcsa módon a gondolat mégse riasztotta el, sőt… Yo-chanhoz tartozni egészen megnyugtató érzés volt.
- És hogy akarod örökbe fogadni? Ahhoz legalább tizennyolcnak kell lenned, hogy megengedjék… Az még öt év. Nekem is négy…
- Rá akarom venni apámat, hogy fogadja örökbe úgy, hogy én gondoskodok róla.
- Biztos, hogy annak a szadistának a közelébe akarod engedni?
- Csak a neve kell. A gyerek közelébe nem engedném.
Nem ér a nevem
Yuya pont úgy reagált, ahogy arra Musashi számított. Az utcán is hallani lehetett az üvöltözést és a csapkodást. Nem adta a nevét. Sem a házát. Semmijét sem adta egy kislányért, akit nem is ismert. Bár jobban belegondolva, talán a saját gyerekéért sem adta volna.
Hikari éles sikítása hasított az utca csendjébe és a barna hajú fiúnak ennyi elég volt. Berohant a házba és felkapva az első, nehéz tárgyat, ami a kezébe került, fejbe vágta a férfit, aki egy szédült mozdulattal elterült a földön, már fekvő fia mellett. Musashi felkapta a síró kislányt és magához szorította.
- Semmi baj, itt vagyok – suttogta a megnyugtató kis hazugságokat és Hikari csendesen sírdogált tovább a vállára borulva. Hevesen dobogó szívvel sétált mozdulatlan barátja felé. – Yo-chan… - szólította meg remegő hangon, de a másik nem válaszolt. – Youichi!
Letérdelt a fiú mellé és szabad kezével a véres tincsek közé simított. Csúnya seb tátongott a fiú halántékán, de nem tűnt mélynek és még lélegzett. Azonban apja lassan mocorogni kezdett és Musashi ijedten pillantott felé. Igyekeznie kellett. Hikarit letette, míg barátját a karjaiba nyalábolta.
- Gyerünk, Hiku! Mennünk kell! – közölte komoran, a csöppség pedig bólintott és követte őket.
Szülei nem voltak otthon. Az ágyra fektette az ájult Hirumát és egy hideg vizes ronggyal törölgetni kezdte a sebet és a véres homlokot. Halk nyöszörgés árulkodott arról, hogy a szőke kezd magához térni.
- Hol van Hiku-chan? – suttogta még mindig lehunyt szemekkel.
- Kint, mesét néz a nappaliban – felelte. – Yo-chan, ez így nem fog menni.
- Mire gondolsz?
- Nem mehetsz vissza ahhoz a vadállathoz!
- Tudom. De mit tegyek?
- Velünk maradsz. És a kicsi is. Végtére is… Ezt ketten vállaltuk, nem?
A kék szemek végre kinyíltak, mérhetetlen hálával pillantva a mellette ülőre. Lassan feltornázta magát ülő helyzetbe, majd előre hajolt és megölelte Musashit. Nem húzódott el sokáig, csak pihent a másik karjai között.
- Nem tudom, mire mennék nélküled…
A Takekura család
Gen szülei elképedve ültek a három jómadárral szemben. Hikari megilletődve pislogott a két fiú között, Hiruma halántékán a hatalmas seb varasodni kezdett, amitől viszont csak még ijesztőbbnek tűnt. A barna hajú arca olyan vörösre színeződött, hogy az már inkább hasonlított agyvérzésre, mint zavarra.
- Tehát Yo-chan megszökött az édesapjától és most azt szeretnéd, Gen-kun, ha mi befogadnánk a kislánnyal együtt, akit vegyünk a nevünkre… Jól értem? – foglalta össze az édesanyja egy hosszas és felettébb kínos csend után.
- Öhm… Tulajdonképpen. De mi fogjuk nevelni meg eltartani. Szóval nektek nem jelentene semmi extrát, csak azt kérjük, hogy hivatalosan fogadjátok örökbe! Különben elviszik tőlünk…
A két felnőtt meghatva pillantott össze. Igazán sikeresnek érezték magukat gyereknevelés terén, hogy ilyen jó ember lett Musashiból, de azért ez koránt sem ment ennyire egyszerűen.
- Gen-kun… - kezdte az apja egy mély sóhajjal. – Nagyra értékelem, hogy ilyen jó ember vagy és a szándékaid nemesek. De ez nem ennyire egyszerű. Miből akarjátok eltartani? Tizenöt éves korotok előtt nem dolgozhattok, maximum diákmunkát. Azt is csak tizennégy évesen. Tehát neked kellene eltartanod Youichit és Hikarit még egy évig…
Hiruma kétségbeesetten nézett a barna hajúra. Már épp szólásra nyitotta volna a száját, hogy előadja a mindenféle illegális tevékenységről szóló terveit, mikor Musashi, konokul állva apja tekintetét, megszólalt:
- Tisztában vagyok vele.
Habár egy osztályba jártak, ő egy évvel idősebb volt, mint a szőke. Az első évet újra kellett járnia, mert a nagyváros nem fogadta el a vidéki kis iskolában szerzett ismereteket. Kevésnek tartották, így csupán évismétlés feltételével vették át a fiút. Így eshetett, hogy Musashi néhány hét híján már tizennégy éves volt, míg Hiruma épp csak betöltötte a tizenhármat pár hónapja.
A szőke most megrendülten nézett az idősebbre, de az öreg egy mély sóhajjal folytatta.
- Mindazonáltal, segítünk. Befogadjuk Youichit és a kislányt, de nektek kell foglalkozni vele. Nem hiszem, hogy felfogjátok, mit is jelent nevelni egy gyereket. De amíg azt látjuk, hogy valóban mindent megtesztek, addig a nevünket adjuk hozzá, sőt, amíg talpra nem álltok, addig szállást és ételt is biztosítunk.
Kikerekedett tekintettel meredtek a mosolygó szülőkre. A szőke egyszerűen nem merte elhinni, hogy ez megtörténik vele. Valóban otthonra és békés családra lelt volna?
Csók
Mivel a házban csupán egy vendégszoba volt, azt Hikari kapta meg. Hiruma pedig Musashival osztozott egy szobán és a szűkös hely miatt egy, nagy ágyon. Már az első éjszaka különösen furcsán telt. Youichi felhúzott lábakkal ült a szétnyitott ágyon és elveszve figyelte, ahogy barátja elpakol a szobájában.
- Lehet, inkább futonok kellenének – jegyezte meg végül Gen. A Hiruma házban többek között a fekhelyek is tradicionálisak voltak.
- Jó lesz így – suttogta a szőke. – És még egyszer… Köszönöm, hogy mellettem állsz. Nem tudom eléggé kifejezni a hálámat.
- Nem is kell – mosolyodott el a másik, majd bemászott mellé és fél karral átkarolta. – Minden rendben lesz! Én tudom.
Elhelyezkedtek a takarók alatt és leoltva a fényeket elnyomta őket az álom.
Nem is olyan sokára azonban Musashi egy hangos kiáltásra és sírásra ébredt. Hirtelen erős fény érte és ő hunyorogva próbált magához térni. Az óra hajnali kettőt mutatott, Youichi azonban zihálva, könnyektől maszatos arccal állt a szoba közepén. Láthatóan alig bírt megnyugodni. Felkelt és a másikhoz lépve megölelte.
- Rosszat álmodtál? – kérdezte álmos motyogással.
- Nem, pókot láttam! Persze, hogy rosszat álmodtam – dohogott a szőke, de hangjában még mindig érződött a sírás és kétségbeesetten bújt barátjához. – Azt álmodtam, hogy utánam jött és mindenkit megölt! Hikut is és téged is!
- Yo-chan, itt vagyok és Hiku is jól van! A szomszéd szobában alszik. Nyugodj meg, kicsim! – már mindkét karját a vékony derék köré fonta, hagyva, hogy a kisebb minden erejével a nyakába csimpaszkodjon.
- Mit mondtál? – pislogtak rá a zafírok.
- Azt, hogy minden rendben van – nézett vissza értetlenül.
- Nem arra gondolok… Azt mondtad, kicsim… - ismételte meg Youichi halkan, és ahogy döbbenten, kimeredt tekintettel néztek egymás szemébe, Musashi mellkasában egy eddig ismeretlen, izgalommal vegyes félelem kezdett növekedni.
Nem tudta, mit mondhatna. Valóban így hívta a másikat és kicsit így is érezte magát. Igen, az édesapja hívta így az édesanyját. Tudta, hogy ezt a megszólítást két féle helyzetben használják: szülő a gyermekének illetve a szerelmesek egymásnak. És, ami azt illeti, Hiruma nagyon nem volt a gyereke. Sőt, amióta Hiku –chan egy hete megjelent az életükben, pont, hogy úgy érezte, nekik van gyerekük. Most nagyot nyelve fürkészte a másik meglepett arcát és várt. Maga sem tudta, mire.
- Nem vagyok a gyereked – jegyezte meg végül a szőke rekedten.
- Tisztában vagyok vele… - vonta fel a szemöldökét nagyot nyelve.
A kékségekben a döbbeneten egy kis megvilágosodás suhant át.
- Basszus, Gen… - suttogta elhaló hangon, majd egyszerűen homlokát a másik vállának támasztotta. – Ezt nem hiszem el… Mégis mióta?
- Nem tudom… - felelte és a feszültség a mellkasában a tetőfokára hágott. – Most mi lesz?
Félt, hogy elveszíti a másikat. Félt, hogy az egész varázslat, ami csupán egy karnyújtásnyira volt már tőle, az érzelmei miatt szertefoszlik majd.
- Fogalmam sincs… De ez nem helyes.
- Ne mondd ezt…
- Fiúk vagyunk mindketten…
- Tudom, és?!
- Mit szólnának a szüleid? Kiraknának minket Hiku-channal. Nem találkozhatnánk többet. Az iskolában sem engednék…
- Hagyd abba! – kiáltotta és magához szorította a másikat. – Nem akarom ezt hallani… Már évek óta ismerlek, minden pillanatomat veled töltöm. Néha úgy érzem, csak akkor van minden rendben, ha mellettem vagy. Nem vagyunk átlagos tizenévesek, Yo-chan… Évekig néztem tehetetlenül, hogy azaz állat bánt téged és esküszöm, még soha, senkit nem akartam megkínozni, de őt igen! Egy tizenhárom évesnek nem kellene ennyi bántalmazást átélnie, mint neked, és egy tizennégy évesnek nem kellene a szerelmét megszöktetnie otthonról, mint nekem!
- Gen, ne mondd ki! – kiáltott Hiruma és gyorsan kezeit a másik szájára tapasztotta. Arcán könnyek folytak és nagyokat pislogva próbált oldalra pillantva valami épelméjű tervet kieszelni. – Hidd el, én is így érzek. Hozzád tartozok, és azt akarom, hogy ez örökre így maradjon. De ez nem természetes! – a puha ajkak megmozdultak és lágy csókokat leheltek a tenyerére. Teljes értetlenséggel fordult vissza, mire a dereka körül eltűntek a karok és két erős kéz a csuklóira fonódva szétrántotta a karjait. Musashi előre lendült és egy erőszakos, fájdalmas csókot nyomott a másik szájára. Fogaik összekoccantak kissé, talán meg is harapta a másikat, már nem tudta, de nem is érdekelte. Jó érzés volt végre az annyira áhított ajkakra forrni.
- Szeretlek! Ha nem szabad, akkor is! – suttogta zihálva, mikor elváltak. – És nem csak az apáddal vagyok hajlandó szembeszállni érted, hanem az egész világgal, ha kell! – tekintetében elszántság és komolyság csillogott. A kék szemekben a döbbenet helyét átvette a gyengédség és az őszinte szerelem és most ő hajolt oda egy lágyabb, gyengédebb csókra. Ajkai óvatosan, lassan mozdultak a másikén, miközben karjai visszataláltak a másik vállai köré, ujjai a rövid tincsek közé túrtak.
Musashi újra megölelte és igen, határozottan élvezetesebb volt ez a kölcsönös, kutakodó csókolózás, mint a legelső, erőszakos és durva ütközés.
Erről senki sem tudhat
A két kiskamasz óvatosan fedezte fel a szerelem előcsarnokának minden egyes kis szegletét, titokban, mikor senki sem látta őket. Persze, azt a bizonyos határt nem csak nem merték, de nem is akarták átlépni.
Teltek-múltak a hetek, hónapok és a három gyerek között igazán szoros kapcsolat kezdett kialakulni. Musashi szülei többször is gyanakodva méregették a két kamasz fiút, nem értve az egész jelenséget.
- Nem kellene a lányok után futniuk? – kérdezte egyszer a családfő.
- Ők nem hétköznapi gyerekek – mosolygott büszkén a felesége. – Egy kisgyerek nevelése köti le őket.
És valóban így volt – első pillantásra. Ők vitték óvodába, ők hozták el. Hiruma sokszor átvállalta a főzést hétvégenként, vagy ha könnyebb napja volt, Musashi pedig foglalkozott addig a kicsivel. Aztán mikor este lefektették aludni, a két fiatal szerelmesen simult össze a szoba sötétjében.
Hikari azonban úgy tűnt, mégis megérezte a kimondatlan köteléket, mert egyik este, mikor a „nagyszülők” távol voltak, és csak hárman ültek a vacsoránál, megszólalt:
- Én amúgy anya főztjét szeretem a legjobban a világon.
A szőke fájdalmasan pillantott rá és megsimogatta a barna tincseket.
- Sajnálom, kincsem, hogy édesanyád már nem lehet veled…
Musashi is együtt érzően figyelte a jelenetet, azonban Hiku-chan értetlenül pillantott fel a tányérjából.
- Én rólad beszéltem – nézett a szőkére, aki most hirtelen levegőt venni is elfelejtett.
- Én vagyok… az anyukád? – nyögte döbbenten.
- Hát úgy viselkedsz – biccentett. – Te pedig az apukám vagy – fordult most a barna hajú felé, aki kiköpte a korty vizet, ami addig a szájában volt.
- Hogy mi?!
- Legalábbis én mindig így képzelem – vonta meg a vállát a kislány. – Így olyan, mintha igazi családom lenne…
- Hiku-chan, ez…
- Nagyon megható! – szólt közbe Hiruma Musashi zavart habogásába és dühösen villantotta a tekintetét rá. Felkelt és a karjaiba vette a remegő ajkú kicsit. – Természetesen igazi családod van. És ha anyunak szeretnél hívni, benne vagyok! És Musashit is hívhatod apunak, ugye?! – említett egyértelműen kiolvasta szerelme arckifejezéséből, hogy itt egy nemnek súlyos következményei lennének, így hát biccentett. Igazából nem is akart nagyon ellenkezni. Az apu még mindig jobb, mint az anyu… Mosolyogva mérte végig a másikat. Szinte látta maga előtt a képet, ahogy a fiú egy szülői értekezleten ül, és halál komolyan közli, hogy ő Hikari anyukája.
Az este hátralevő része egy egészen különleges, meghitt hangulatban telt. Mintha most érkezett volna el az a pillanat, amikor valóban család lett belőlük. És Musashi el tudta volna képzelni, hogy ezentúl csak hárman legyenek, mindig.
Mikor végre elérkezett a kedvenc részéhez, miszerint a meleg takaró alatt meztelenül a selymes, meleg bőrhöz simult, ami Hirumát borította és egy lágy csókot váltottak, mosolyogva megjegyezte:
- Soha nem gondoltam volna, hogy még a tizenötödik születésnapom előtt apuka leszek.
Ő kifejezetten mókásnak találta a jelenséget, azonban a szőke komolyan pillantott rá:
- Ezt senki nem tudhatja meg!
- Tessék?
- Nem derülhet ki, hogy mi folyik itt.
- Mert?
- Mert elvennék tőlünk! Ha megtudják, hogy nem testvérként, hanem anyaként meg apaként viszonyul hozzánk a kislány, totálisan kiakadnának! Hiszen mindketten fiúk vagyunk, homoszexuálisoknak nem adnak gyereket!
Életében először kapta meg azt a bélyeget, hogy homoszexuális, még pedig a szerelmétől. Aki ugyan valóban fiú volt, de korán sem a nemi adottságaiba lett szerelmes. Hanem a lelkébe. Akkor is ugyanígy szeretné, ha lány lenne, csak akkor nem kellene titkolniuk a dolgot.
- És akkor mit akarsz most tenni? – kérdezte fáradtan.
- Mihamarabb elköltözni.
- Tessék?
- Gen, nem maradhatunk. Te, ha akarsz, maradhatsz, de Hikunak és nekem mennünk kell. Ezt diktálja az érdeke.
- És mégis miből akarsz megélni?!
- Dolgozni fogok. Iskola mellett.
- Nem vagy még tizennégy!
- Majd hazudok!
A kék szemek dühös villanása árulkodott arról, mennyire komolyan is gondolja Hiruma az állítását. Musashi döbbenten figyelte őt, amint a könyökére támaszkodva felemeli magát, hogy a szemébe nézhessen. Ki kellett volna akadnia ezen a képtelenségen, de nem tudott. Csak az járt a fejében, hogy szereti ezt a fiút és nem akarja elveszíteni. Felnyúlt és a selymes arcra simított.
- Menjünk! – sóhajtotta végül. – Én már tizennégy vagyok, apával már beszéltünk róla, hogy a cégnél dolgozhatok. De még egy-két hét, mire elintézzük, azt várjuk meg.
- Ugye tudod, hogy ez nem kötelező? Bármikor kiszállhatsz…
- Ha azt feltételezed rólam, hogy én bármikor is csak úgy kiszállnék a családomból, akkor nem ismersz. A család nem egy visszavonható dolog.
A szőke meghatódva feküdt vissza, odasimulva a másikhoz.
- Úgy beszélsz, mint valami vénember…
- Én is szeretlek…
Az ördög születése
Musashi valahogy az előkészítő kezdetére datálná az eseményt, ami előhívta az ördögöt a pokolból. Már három hónapja külön éltek, a Takekura család egy kis lakásában, amelyet eddig albérletként kiadtak, most azonban ennyivel kívánták megtámogatni az önállósodásra vágyó gyermekeket. A családfő mondjuk biztosra vette, hogy két héten belül vissza fognak költözni a gyerekek és meglepve vette észre, hogy ez bizony nem így alakult. Fia a cégnél dolgozott délutánonként és szombatonként, a nyarat pedig egy az egyben úgy végigdolgozta, mint a felnőttek. Az árva kislány gyámságára járó állami támogatást is megkapták és így már valóban fenn tudták tartani magukat.
Arra azonban nem készültek, hogy az új iskolai közegben minden lében két kanál lányokkal fognak találkozni, akik majd olthatatlan vágytól égnek a magas, izmos barnahajú iránt. Ami azt illeti, Hiruma szerint a japán diáklányok nem értik azt a szót, hogy nem. Párja hiába utasította el kedvesen a rajongókat, azok erőszakosan követni kezdték őt. Persze, mivel a két jó madár mindenhova együtt járt, féltek, hogy lebuknak. Lebuknak, hogy szerelmesek, lebuknak, hogy egy kislányt nevelnek ketten.
- Ha hagyod, én eltávolítom őket – morogta Hiruma, miközben befordultak a sarkon.
- Rendben – sóhajtott Musashi megadóan. – Csinálj valamit, mert megőrülök tőlük!
A szőke arcán pedig egy ördögi vigyor terült el. Megfordult és odasétált az egyik oszlop mögött bujkáló lányokhoz. Nem hallotta, mit mondott nekik, de alig telt el pár perc és a lányok keservesen zokogva futottak el. Gen esküdni mert volna, hogy párja ezt élvezte.
Pár nap múlva dobozok sorakoztak az aprócska lakásban. Meglepetten méregette őket, miközben lerúgta munkáscipőjét és fáradtan a konyha felé sétált, ahonnan csodás illatok terjengtek.
- Azok mik? – bökött a fejével a másik helyiség felé.
- Fegyverek – jött az egyszerű válasz, miközben Hiruma egy mozdulattal az asztal felé fordult és letette a bolognaival teli tálat.
Hikari csendesen ujjongott magának és az ételnek, mivel a kedvence volt, és a kezében tartott, megviselt plüssmackónak magyarázott. Anyja azonban csak várakozón pillantott a munkában megfáradt családfőre.
- Nem vagy éhes?
- Fegyvereket mondtál… - nyögte döbbenten.
- Így van. Meg kell védenünk magunkat.
- Yo-chan, ez… ez beteg. Nem kellenek fegyverek ahhoz, hogy megvédjük magunkat.
Az egyik szemöldök kétkedőn emelkedett meg.
- Úgy gondolod? – kérdezte, majd átvágtatva a nappalin felkapott egy géppuskát és az ablakon kihajolva ellőtt egy sorozatot. Lányos sikítások hallatszottak és futás hangja. – A kis rajongóid. És van, amelyiknek ez sem elég – sziszegte villámló tekintettel és letéve a fegyvert visszasétált. Megállt a magasabb előtt és még mindig dühösen meredt rá. A barna hajúnak itt kezdett valami körvonalazódni.
- Te féltékeny vagy! – állapította meg vigyorogva. A szőke csak elvörösödött és tervei szerint behúzott volna a másiknak, de az könnyedén elkapta a csuklóját és lefogta. – Még hozzá nem is kicsit!
- Már hogy ne lennék féltékeny! – kiáltotta dühösen. – Azok a csitrik hajtanak rád! Rád! Utálom, ha azt akarják elvenni, ami az enyém!
- Nyugi! Senki nem tud tőled elvenni! – szólt közbe Musashi végtelen türelemmel, majd odahajolt és egy lágy csókot lehelt az imádott ajkakra.
Hiruma megnyugodott és végül egy mély sóhajjal az asztalhoz lépett, hogy szedjen a lányának, aki addigra épp eleget lopott a tálból ahhoz, hogy teljesen összekenje magát.
- Hiku-chan, várd meg, amíg szedek! Ne egyél a tálból!
- De éhes voltam! És azt hittem, tovább pusziszkodtok apával!
Csak most esett le a két fiúnak, hogy tulajdonképpen a kicsi előtt váltottak egy rövid csókot.
- Tudod, kincsem – kezdte Musashi zavartan, - apa nagyon szereti anyát és ez egy általános módja, hogy kifejezd a szereteted…
Hiku azonban csak fáradtan pillantott fel rá.
- Apa, ne nézz gyereknek! Ilyet a szerelmesek csinálnak csak.
Nem tudták, hogy sírjanak vagy nevessenek a dolgon. Hikarit láthatóan nem érdekelte, hogy apukája is és anyukája is hímnemű, sőt, természetesnek vette, hogy szeretik egymást. Összepillantottak és felnevettek. Véglegesen is megpecsételődött a sorsuk és Hiruma innentől még több rettegéssel védte az ő kis otthonát és családját. Feltételezése szerint, ha mindenki retteg tőle, akkor senki nem akarja majd igazán megismerni és senki nem jut el Hikariig.
Az első éjszaka
Hiruma fáradtan nyúlt végig az ágyon, szinte automatikusan magához ölelve a hozzá simuló Musashit.
- Mi a helyzet? – motyogta.
- Semmi. Szeretlek.
A fiú jelenleg egy öt évesre hasonlított, ahogy szinte durcásan odabújt. A szőke felnevetve simított végig a borostás arcon.
- Szúr a szakállad – jegyezte meg.
- Fiú vagyok, várható volt, hogy egyszer elkezd nőni…
- Az enyémnek még se híre, se hamva.
- Röhejesen is néznél ki szakállal.
- Azt hiszed, te nem? Vagy tíz évvel tűnsz öregebbnek.
Musashi megrántotta a vállát.
- Próbáltam leborotválni, de baromi gyorsan visszanő.
- Vénember… Akkor is szúr. És kipattog tőle a bőröm.
A barna hajú megforgatta a szemeit, majd egy gonosz vigyorral az állát végighúzta a selymes mellkason. Hiruma fojtott hangon próbált kevésbé hangosan kiabálni.
- Mi csinálsz?! Hagyd már abba, reggelre tele leszek piros pöttyökkel!!! Engedj el! – azonban ez láthatóan csak ingerelte a másikat és folytatta útját a puha hason át a vékony combok belső feléig. Azonban az út végén a fiú olyan testrészeivel találkozott, amelyeket ugyan látott már, sokszor, de még soha nem érintett. Most azonban pihegve tartotta magát a fél merev tag felett, és elgondolkodva mérlegelt. A szobában csak kettejük zihálása hallatszott, majd Hiruma törte meg a csendet.
- Mit csinálsz, vénember? – kérdezte kissé komoran. A barna szemek rávillantak, majd tulajdonosuk ráborult ajkaival a szőke kezdődő izgalmára és rászívott egyet. A vékony ajkak közül sikoltás és kéjes nyögés egyvelege szakadt ki és a vékony ujjak a barna tincsek közé túrtak.
Mindketten érezték, hogy agyukat ellepi valami furcsa, őrjítő köd, amin csupán az érzés intenzitása tör át. Ösztönszerűen cselekedtek, nem gondolkodtak, de már nem is bánta egyikőjük sem. Csupán valami ősi, bennük élő ritmus szerint pulzáltak és mozdultak, úgy dörgölőzve a másikhoz, mintha valahogy eggyé válhatnának. Ajkaikkal tépték, marták egymást, falták, szenvedélyesen, elveszve. Hiruma hegyes fogai mentén még a vér is kiserkent egy kicsit Musashi vállából, de a fiút ez most nem érdekelte, csupán egy erősebbet lökött a másikon.
Élvezetüket elfojtott nyögések, halk szusszanások és a bőrfelületek csattogásainak takaró által tompított hangja mutatta. Igyekeztek nem felébreszteni a kislányt a gyerekszobában, míg ők a kanapéból kihúzható ágyon forró csókoktól kísérve teljesítették be szerelmüket végre.
- Ez… fantasztikus volt – suttogta Youichi, mikor végül izzadságtól csatakosan és ragacsosan terült el az ágyon, hagyva, hogy az ő medvéje – ahogy magában nevezte néha a másikat – ráboruljon.
- Az…
- De honnan tudtad, hogy mit kell csinálni?
- Utána néztem… Pár hete…
- Hogy-hogy? Miért?
- Mert nagyon megkívántalak és alig bírtam visszafogni magam. És tudni akartam, hogy csináljam, hogy te is élvezd.
Hiruma felnevetett, de karjait összezárta a másik körül.
- Élveztem. Nagyon.
Kurita
Hiruma meglepetten figyelte, ahogy a nagydarab srác összetörte a gyakorló bábút. Nem is látszott, mennyire erős, de ezek után még Musashinál is erősebbre tippelte, pedig a barna hajú korát meghazudtoló fizikai erővel rendelkezett az építkezés miatt. Mondjuk, ebbe belegondolva el is vigyorodott rögtön. Nagyon szerette a másik erős karjait maga körül és hát azoknak az izmoknak nem csupán munkában látta hasznát.
Most azonban visszatérve a fiú és a részeges fickó látványára, gondolkodóba esett. A Shinryuuji meccset csak azért nézte meg, mert lassan választania kellett egy középiskolát és mivel minden más szempont mindegy volt, olyat akart, ahol tud valamit sportolni. Az amerikai foci mindig is szimpatikus volt neki, de soha nem jutott eszébe, hogy ő játszana az ő alkatával. Oda olyanok kellenek, mint Musashi. Viszont titkár lehetne… Vagy valami hasonló.
Megkereste hát a srácot, aki kitörő lelkesedéssel fogadta az ötletet, hogy ő is játsszon, sőt, már akár az előkészítőben is elkezdhetnék. Nem tudta megállni, hogy ne nevessen a másik lelkesedésén. Szerette, ha valaki szívvel-lélekkel csinált valamit és Kuritára – mert így hívták a fiút – ez nagyon jellemző volt. Persze, nem akarta leleplezni magát még előtte se. Ugyanolyan ijesztő próbált maradni, mint mindig – kivéve, ha kettesben volt Musashival, a fiú úgyis csak kiröhögte.
Elgondolkodva rágta a rágóját, időnként lufit fújva belőle, miközben Kurita mellett ücsörgött. Ami a kedves párját illeti, valahogy őt is be kellene szervezni. Persze, dolgozik. De azért meg lehet oldani. Hiku négyig a kisiskolában van, az ő óráiknak azonban már egykor vége. Tulajdonképpen még pont van ideje egy délutáni edzésre, mielőtt háromra munkába menne.
Mondjuk az is hozzátartozik, hogy ezt az egészet nehéz lesz beadni a fiúnak, anélkül, hogy úgy tűnne, betáblázza az idejét.
Gondolatainak tárgya azonban épp elsétált előtte. Azt se tudja, milyen pozícióba lehetne beosztani… Csak amolyan tesztszerűen hozzávágta a focilabdát, mire a másik megfordult és még röptében elrúgta olyan erővel, hogy az átlyukasztotta a dróthálót. Ez még a szőkét is meglepte, Kurita pedig egyenesen elájult a komor fiú tehetségétől.
- Hé, vénember, nincs kedved amerikai focit játszani? – kérdezte Hiruma gondolkodás nélkül. Már tudta, milyen pozícióra szánja kedves titkos-urát.
- Öhm… Nincs… - azzal tovább sétált.
- Hé, Hiruma… Lehet, nem így kellett volna kezdeni… - jegyezte meg Kurita bizonytalanul, de a másik csak felemelte a kezét.
- Hidd el, hogy meg fogom győzni – azzal újdonsült barátjára kacsintva felugrott és Musashi után eredt. Mellette sétálva halkan, hogy mások ne hallják, nekikezdett a meggyőzésnek. – Szívem, gyere focizni, lééégysziii! – és próbált olyan kérlelő tekintettel nézni a másikra, hogy az mindenképpen hasson. De nem hatott.
- Ne, Yo-chan… Tudod, hogy délutánonként melózok, nem engedhetem meg magamnak, hogy fáradtan, vagy izomlázasan menjek munkába. Minden szabadidőm rámenne…
- És ha én mennék melózni helyetted?
Gen elnevette magát.
- Te meg az építkezés?
- Nem oda gondoltam – jegyezte meg mogorván. – De mehetek takarítani, vagy valami maiden kávézóba.
- Maiden kávézóba… - ismételte meg döbbenten, de akaratlanul is elképzelte a szöszit valami szexi kis cselédlány ruhában. Kínjában felnyögött. – Ezért este számolunk…
Hiruma elvigyorodott, úgy érezte, nyerésben van.
- Otthon is felhúznám azt a ruhát…
- Nem fogom engedni, hogy egy olyan megalázó helyen dolgozz! – zárta le a beszélgetést Musashi egy határozott mondattal. A szőke már épp nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, mikor megjelent Kurita.
- Bocsáss meg, Hiruma-kun, csak gondoltam, megkérdezem, kell-e segítség.
Egy fél pillanatig a zafírok összekapcsolódtak a barna szemekkel és mindketten tudták, hogy ugyanarra gondolnak: nem mondhatják el az igazságot.
- Kösz, nem, Kurita. A vénember meg fogja magát gondolni – jegyezte meg ridegen a szőke, Musashi pedig felvéve a fonalat válaszolt.
- Vagy mi lesz? Megfenyegetsz?
- Che… Nem. Nem bábok kellenek, hanem társak – azzal hátat fordított szerelmének és csapattársával együtt távozott.
Otthon aztán kissé görcsbe ugró gyomorral várta Musashit. Még Hikura is alig bírt koncentrálni, pedig a kislány aztán mindig az első helyen szerepelt a fontossági sorrendjében. Fáradtan megsimogatta a kis buksit.
- Jól van, kincsem! Most anyu kicsit fáradt, szóval kér egy pici szünetet – mondta halkan, majd végignyúlt a kanapén, figyelve, ahogy lánya töretlen jókedvvel beszökdécselt a szobájába. Mikor kinyílt az ajtó végre, riadtan ült fel és kitágult szemekkel bámult a belépőre. Musashi odalépett és egy elfojtott szenvedélytől fűtött csókot nyomott az ajkaira.
- Szia, édes – suttogta, majd megkeresve Hikarit csattanós puszikat adott a visítva kacagó kislány pofijára.
- Apa, szúrsz! – kiabált Hiku-chan, Gen pedig csak nevetett a levegőben kapálózó csöppségen. Hiruma egy pár percig meglepetten figyelte a jelenetet, majd felállt és vacsorához kezdett készülődni.
- Akkor nem haragszol? – kérdezte ártatlanul pillogva, mikor párja belépett a kis konyhába és lezuhant a székre.
Azonban a másik csak lágyan mosolygott, majd egy mozdulattal az ölébe húzta a kötényes szőkét.
- Ki az a dagadt srác? – kérdezte halkan.
A zafír szemek egy pillanatig meglepetten pislogtak, majd az ördögi vigyorból előtűntek a hegyes fogacskák.
- Komolyan féltékeny vagy? – kérdezte, de meglepetésére a barna hajú csak bólintott. – Most komolyan?! Gen, ne már!
- Közel engedted magadhoz…
- Az azért túlzás… És hidd el, hogy nem találom szexuálisan vonzónak!
Itt azért Musashiból is kibukott egy kis nevetés.
- Jó, ezt elhiszem… Akkor is, ha gonosz. De mégis mi fogott meg benne annyira, hogy egész nap együtt lógtatok?
- Szereti az amerikai focit – vonta meg a vállát. – És tehetséges is. Pluszba szerintem még tőled is erősebb, ami azért elég brutális. Nem nagyon találkoztam még tőled erősebbel.
- Cuki vagy, de ha ezzel akartad elaltatni a féltékenységemet, nem sikerült – morogta Musashi.
Most Hiruma nevetett fel, majd egy puszit nyomva párja borostás arcára, odabújt hozzá.
- Tudod, hogy rajtad kívül senki sem érdekel. Viszont a srác lelkes és szerintem lehetne valami ebből a focicsapat dologból. Tudom, hogy a Shinryuujiba akarsz menni és tudod, hogy én is agyaltam rajta. Nekik meg baromi erős focicsapatuk van! Szerintem jó pont lenne… Na, benne vagy? – hatalmas szemeket meresztett a másikra, aki végül megadóan megforgatta a szemeit.
- Benne – felelte, de a következő mozdulatával a szőke feszes fenekére markolt. – Viszont ezért az este megfizetsz – vigyorgott olyan ördögien, hogy Hiruma azon gondolkodott, leckét vesz tőle.
- Anya, mikor eszünk? – hallották Hikari vékony kis hangját az ajtóból. Hirtelen felugrottak és enyhe zavarral kezdték rendezgetni a konyhát.
- Most, édesem, most… - motyogta Youichi elveszve, de végül a gondolat, hogy mi vár rá este, pirulásra és vigyorgásra kényszerítette.
Devil Bats
Musashi egyik szemöldökét felvonva nézett a táblára írt két szóra.
- Komolyan? Ördög denevérek?! Ez… Ettől jobbat nem találtál? Nem is tudom, például… Angyali pillangók! Az olyan rémisztő lenne. Mégis mit jelent ez, hogy majd leultrahangozzuk az ellenfelet?!
Hiruma sértődötten elfordította a fejét.
- Jó, akkor mondj jobbat!
- Most mondtam. Angyali pillangók…
A kék szemek fáradtan pillantottak a másikra.
- Ha nem állsz elő használható ötlettel, marad.
- Felőlem – vonta meg a vállát a barna hajú. – Fogok én itt vitatkozni a sárkánnyal…
Kurita és Doburoku sensei halk, elfojtott kuncogása zavarta meg őket és most egyszerre pillantottak feléjük.
- Mi olyan vicces, he? – húzta el a száját Hiruma és már készítette is a fegyverét egy kis haccacáréra.
- Olyanok vagytok, mint a házasok – kuncogott a harmadik tag és a két említett nem csak hogy elfelejtett lélegezni, de az oxigén hiány miatt ijesztően el is vörösödtek, majd pedig roham gyorsan lesápadtak. Szerencsére ez Kuritának nem tűnt fel.
- Nem vagyunk házasok – morogta Musashi.
Mikor az óráknak vége lett, a szőke a lépcsőnél várta a párját. Azonban a fiút feltartóztatták.
- Komolyan amerikai focizni fogsz? – kérdezte az egyik osztálytársuk.
- Igen.
- Azzal a béna Kuritával és azzal a gyagyás Hirumával? – szólalt meg most a másik. – Komolyan, az a szöszi egy elmebeteg! Nem normális!
Halk puffanás és két jajdulás árulkodott arról, hogy valami nagyon fájt nekik. Mikor a pletyka tárgya odalesett, azt látta, hogy a két fiú a falra kenődve kapálózik, míg Musashi gyilkos tekintettel néz rájuk.
- Soha többet ne merjétek a szátokra venni Hiruma Youichit! A kisujjával se értek fel! – sziszegte dühösen. – És Kuritát is békén lehet hagyni, vagy velem gyűlik meg a bajotok…
Tudta, hogy eredetileg őt védte ilyen hévvel. Persze, biztosan Kuritát is megvédte volna, szóban… De nem akarja megölni őket érte… Mikor végre felbukkant a barna hajú, magával rántotta egy félreeső kis szertárba és szerelmesen magához húzta egy forró csókra.
- Szóval hallgatóztál – állapította meg Musashi vigyorogva.
- Véletlen volt – suttogta és további csókokért hajolt. – Szeretlek!
Agon
Hiruma ijedten ugrott fel a padról, mikor meglátta a dühös Musashit közeledni. Némán, könyörgőn rázta a fejét. Még csak az hiányzik, hogy könnyű testi sértésért lesitteljék! És ez a jobbik eset, a rosszabbik a hirtelen felindulásból elkövetett emberölés. Ismerte a barna hajút, tudta, hogy a világ legbékésebb teremtménye, de ha valaki olyat bántanak, aki közel áll hozzá – márpedig Kurita az utóbbi hónapokban a legjobb barátjuk lett – szóval akkor átment Kodiak medvébe. Kapásból fél méterrel magasabbnak tűnt, pedig amúgy sem volt egy padlócirkáló és széles vállaival dühösen magasodott bárki fölé. Olyankor Youichi is félt a közelébe menni, annak ellenére, hogy tudta, őt soha nem bántaná. Soha.
- Nocsak, az erősítés is befutott? – kérdezte a raszta flegmán, majd végig mérte Musashit. Látták, hogy egy kis félelem suhan át a szemén, sőt, már nem is csak suhant, mikor a barna hajú ismét megmozdult felé, szinte mintegy morogva. Hiruma gyors a mellkasának feszítette a tenyereit, hogy megtartsa, ha kell, bár tudta, hogy csak egy-két másodpercet nyerne vele. – Hé, medvebűvölő! – szólalt meg Agon és szinte ösztönösen lépett egyet hátra. – Fogd vissza a szörnyedet!
- Tűnj el innen, vagy esküszöm, félreállok az útjából! – sziszegte a szőke dühösen.
- Menjünk, lányok – morogta Agon és átkarolva két női kísérőjét elindult. – Szánalmasak a vesztesek, akik nem tudják feldolgozni, hogy vesztettek.
Mindenki döbbenten fordult a medveüvöltés irányába, de csak egy nagyra nőtt kamaszt láttak, akit épp a barátja próbált feltartóztatni teljes testbedobással.
A Shinryuuji diákja próbálta tartani magát, de mikor befordultak a sarkon, nem tudta visszatartani a remegést, ami átfutott rajta.
Mikor végre lehiggadt, Musashi leült a padra és maga mellé húzta Hirumát.
- Bánthatott volna – jegyezte meg megrovón.
- Miért bántott volna?
- Mert egy agresszív szemétláda, azért.
Itt csak te voltál agresszív… - gondolta magában, de nem szólt, mert még mindig érezte a dühöt párjában.
- Mi történt? – kérdezte végül Musashi. – Közted és Agon között…
- Köztünk semmi – jegyezte meg Hiruma szárazon. Kicsit olyannak hatott a mondat, mintha megcsalással gyanúsították volna. – Egyébként a fejéhez vágtam, hogy ő a vizsgán is könnyű szerrel bejuthatott volna. Felesleges volt kitúrnia Kuritát.
- És erre ő?
- Azt mondta, a veszteseket ki kell szűrni. És hogy messze vagyunk tőle. Mármint Kurita és én… Rólad nem beszélt. Azt hiszem, fél tőled…
- Most már oka is van rá – morogta a barna hajú és a karjaiba vonta a kisebbet. – Az én páromnak ilyet senki nem mondhat büntetlenül…
- Majd egyszer megfizetünk neki – mosolygott fel rá fáradtan Youichi. – De most hagyd! Úgyse tudsz mit tenni.
Elgondolkodva simogatta a selymes arcot. Furcsa, hogy mindenki azt hiszi, én vagyok a békés természet és Yo-chan a közveszélyes, agresszív állat. És a valóságban meg fordítva van… Mindig ő fog vissza… De ezt most Agon észrevette… Medvebűvölő… Hm…
Végül kézen fogva hazasétáltak. Elhatározták, hogy habár az általuk is annyira áhított iskolában magasak az ösztöndíjak, mostanra számít nekik annyira Kurita, hogy vele tartsanak a Daimonba. Végtére is, az sem egy rossz iskola.
Ő itt Hiku-chan
Musashi nagyot nyújtózva indult a metróállomás felé. Munka után volt, ráadásul szombatra szabadnapot kapott, így végre kicsit kipihenhette magát. Mikor végre kiszállt a külvárosban, szinte majdnem elaludt. Gyönyörű, szeptemberi este volt, a nap még épp csak hanyatlott, de már legalább nem égetett, és valahogy minden annyira csöndesnek tűnt. Szinte biztosra vette, hogy Youichi és Hiku valahol valamelyik játszótéren lesznek, belefeledkezve a szórakozásba. Ahogy elképzelte a képet maga előtt, szinte nem is nézte az utat, hiszen úgyis tudta már egy ideje. A Daimon majdnem ugyanott volt, mint az előkészítő iskola, ők pedig egy távoli szegletében laktak a városnak, hogy ha lehet, senki ne járkáljon erre, az ő kis világukban. Mikor azonban egy nagy és puha testnek ütközött, zavartan nézett fel.
- Elnézést… Kurita?! – kimeredt szemekkel bámulta az előtte állót, aki valóban az osztálytársa és csapattársa volt. – Hát te? – kérdezte kiakadva.
- Szervusz, Musashi-kun! Meglátogattam a nagynénémet. És most bevásárolok, majd pedig haza megyek! – felelte tudatlan boldogsággal.
- Hol akarsz bevásárolni?
- Ott – mutatott a közeli szupermarket felé. Nem vette észre, ahogy barátja hirtelen két árnyalattal sápadtabb lett.
- Mit szólnál, ha elkísérnélek?
- Az nagyon jó lenne! És mondd csak Musashi-kun, te itt laksz? – érdeklődött Kurita, miközben megindult a bolt felé.
- Hát igen, valahol… - tekintetével közben folyamatosan Hirumát és a kicsit kereste. Remélte, hogy elkerülik őket, sőt, azt remélte, hogy mindketten otthon vannak.
Azonban nem volt szerencséje. A szőke fiú sima, fekete nadrágban és pólóban épp egy bevásárló listát olvasgatott. Orrán ott ült a fekete keretes szemüveg, amit néhány hónapja szereztek be. Csak olvasáshoz kellett neki, így a fociban nem akadályozta, de Musashi soha nem fogja elfelejteni azt a jajgatást, amit a másik levert miatta. Végül csak azzal tudta meggyőzni, hogy szerinte szexi. Bár szerinte Hiruma mindenhogy szexi lenne. A bevásárló kocsiban pedig ott ücsörgött Hikari és a plüssmackójával játszott. Gyorsan pillantott Kuritára, hátha el tudja terelni a fiú figyelmét, de késő volt.
- Nézd, Musashi-kun, az ott nem Hiruma-kun? És biztos a kishúga!
Azonban a kislány a következő pillanatban erre sikeresen rácáfolt.
- Nézd, anya! Kaphatok olyan plüssnyuszis csokit?
A szőke pedig lágy mosollyal megsimogatta a fejét.
- Persze, kicsim! – felelte és odaadta neki a játékot. – De akkor több csoki ma már nincs! Árt a fogaidnak!
- Oké, anyu… Jé, nézd, ott van apu és egy nagyon nagy bácsi! – mutatott kikerekedett szemekkel Kurita és a megsemmisült Musashi felé.
Hiruma olyan volt, mint aki mindjárt elájul. Zihálva kapaszkodott meg a kocsiban, majd erőt véve magán párjához lépett és a ruha nyakánál fogva arrébb rángatta. Kurita arcán a teljes értetlenség tükröződött, a szőke már azon gondolkodott, hogy talán valami robot, aki lefagyott az információ feldolgozás közben és most újra kell indítani.
- Mégis mi a jó életért hoztad ide Kuritát?! Mióta hozunk a környékre haverokat?!
- Nem hoztam, jött ő magától! – sziszegte vissza a barna hajú. – Különben is. Szerintem rászolgált, hogy tudja az igazságot!
- Itt nem az a lényeg, hogy rászolgált-e vagy sem… Argh! – végül csak elengedte szerelmét és visszalépve a kocsihoz, kezét védelmezőn simította a kislány kicsi vállacskái köré. – Van kérdésed, Kurita? – kérdezte villámló tekintettel.
- Ami azt illeti, akad… - motyogta a nagydarab fiú.
Hikari megérezte, hogy valami nem jó és most kicsit félősen bújt az anyjához, aki viszont egy mély sóhajjal beszélni kezdett.
- Ő itt Takekura Hikari. A lányom. És az a lökött pedig az apja – bökött a fejével Musashi irányába.
- De… az hogy lehetséges? – pislogott Kurita. – Hiszen ti fiúk vagytok!
Hiruma összepréselt ajkakkal mutatott csapattársuk felé, mintha csak azt mondta volna, „Tessék, erről beszéltem!” és közben dühtől szikrázó szemekkel meredt Genre.
A barna hajú csak megvakarta a tarkóját, majd barátja felé fordult.
- Örökbe fogadtuk. Már… Lassan három éve. De nem akartuk, hogy bárki is tudjon erről, hiszen nem vagyunk még nagykorúak és ráadásul két fiúnak nem adnak gyereket. A szüleim segítenek ebben. Szépen kérlek, tartsd meg a titkunkat!
- He?! Már olyan régóta ismeritek egymást?!
- Együtt nőttünk fel, de kérlek, Kurita, ez nem a legalkalmasabb hely, hogy megbeszéljük…
- Ha van időd, gyere fel hozzánk – sóhajtott Hiruma megadóan. – Itt lakunk nem messze.
Így történt, hogy alig fél óra múlva mindannyian a lakásban voltak. Musashi és Kurita a konyhában egy csésze teával ücsörögtek, miközben az apró lábak dobogását és a szőke kiabálását hallották.
- Hiku-chan, megegyeztünk valamiben! Azt mondtad, ha eljöhetsz velem vásárolni, akkor fürdés előtt még gyakorlod a Für Eliset!
- De anyaaa! Ma már zongoráztam! És egyedül nem szeretek gyakorolni!
- Jól van! – adta fel Hiruma kifulladva. – Mivel most vendégünk van, ezért kihagyhatod. De holnap kegyetlenül bepótoljuk!
- És gyakorolsz majd velem?
- Igen. És most irány fürdeni!
- Hiruma-kun tud zongorázni? – nézett Kurita nagy szemekkel a barátjára.
- Igen. Még az édesanyja tanította neki. De ő már ugye sok éve meghalt. Igazából ezért is akarta örökbe fogadni Hiku-chant, mert magát látta a kislányban. De ezt ne mondd neki vissza – kacsintott egy cinkos vigyorral, amikor a szőke épp belépett a helyiségbe.
- Mit nem szabad visszamondani nekem? –kérdezte kíváncsian, majd odasétált a párjához és nemes egyszerűséggel az ölébe csusszant.
Kurita gyorsan fehéredett pár árnyalatot és hirtelen azt sem tudta, hova nézzen.
- Zavar? – kérdezte a szőke félrebiccentett fejjel.
- Ne-em… Csak annyira furcsa titeket így látni… Én… azt hittem, te is akkor ismerted meg Musashi-sant, amikor én…
- Nem – vigyorodott el Hiruma. – Mi akkor már együtt éltünk. De egyébként egymás mellett nőttünk fel. Csak az apám egy állat volt és mikor anyám meghalt, rengeteget bántott. Végül Hikari miatt majdnem megölt és akkor Gen megszöktetett. Az ő családja fogadott be minket. De persze nem akartunk örökre a nyakukon maradni, így amint Gen dolgozhatott, elköltöztünk. Azóta itt élünk.
- Meg azért Yuya is túl közel volt ott hozzánk.
- Igen – biccentet Youichi elgondolkodva.
- Yuya?
- Az apósom – felelte a barna hajú egyszerűen. Látták, hogy Kurita számára nehéz ezt az egészet feldolgozni és kissé aggódva is pillantottak egymásra. Sajnálták volna, ha elveszítik a barátjukat. Végül Musashi bizonyult bátrabbnak. - Ha úgy érzed, ezt nehéz feldolgozni, vagy ez már nem fér bele a barátságunkba, megértjük. De kérünk, hogy a titkunkat akkor is tartsd meg…
- Szó sincs róla, hogy bajom lenne ezzel! – védekezett Kurita. – Csak akkor is… egy évig hazudtatok nekem. Arról, hogy kik vagytok…
- Nézd, Kurita – sóhajtott a szőke fáradtan. – Igaz, hogy most már úgy látjuk, megbízhatunk benned, de az elején ez nem volt a homlokodra írva! Mit kellett volna tennem? Úgy kezdeni, hogy helló, Hiruma Youichi vagyok, egy pasival élek együtt, akibe szerelmes vagyok és van egy közös kislányunk, akinek én vagyok az anyja? Biztos velem akartál volna focizni! Vagy egy hónap után kellett volna közölnünk, hogy „ez itt a kész átverés, mi amúgy szerelmesek vagyunk”?!
A fiú csak a fejét csóválta.
- Igazad van, ennek nincs jó időpont. És akkor tulajdonképpen senki nem tud rólatok?
- De – felelte elgondolkodva Musashi. – A szomszédok, Hiku-chan tanárai… És bizonyos tekintetben Agon…
- Agon? – képedt el Kurita. Talán ezt találta volna a legnagyobb árulásnak, ha Agont előbbre veszik, mint őt.
- Igen, mikor meg akartam verni és Hiruma lefogott, akkor medvebűvölőnek nevezte Yo-chant.
- Hiruma fogott le?!
- Meglepő, nem igaz? – vigyorgott a szőke a maga démonságával. – Kettőnk közül az igazi állat Musashi… Ha dühös, olyan, mint egy Kodiak medve. Én kis macikám… - azzal egy csókot küldött a másik felé.
Kurita felnevetett a látványtól.
- Hát nem hiszem, hogy látni akarom, milyen, amikor Musashi-san tényleg dühös…
- Ne is akard! De én most kiszedem a gyereket a kádból, mielőtt még kipacsálja az összes vizet – kelt fel Youichi és eltűnt a fürdő irányába. A barna szemek ábrándosan pillantottak utána.
- Nagyon szereted, igaz? – kérdezte a falember halkan.
- Igen…
- Jó lenne, ha egyszer majd én is így szerethetnék valakit – jegyezte meg halkan.
Pár másodpercig csak csendben hallgattak, majd ismét apró talpak dobogása törte meg a lakás csendjét és egy pizsamás Hikari rohant a konyhába.
- Nem akaroook! – visította.
- Hiku, megegyeztünk! Miért csinálod ezt anyával?! Nem szoktál te ennyit rosszalkodni!
A kislány megfordult és dühösen meredt a szőkére, aki csípőre tett kézzel állt a konyhaajtóban. Barnai szemei úgy villogtak, mint Musashié, ha dühös. Oldalra pillantott apjára, majd elvigyorodott. Hegyes kis fogacskáival azonban kísértetiesen emlékeztetett Hirumára, megalkotva a két fiú ijesztő ötvözetét. Youichi persze gyorsan felmérte a helyzetet és most teljesen kiakadt.
- Hiku-chan, meg ne próbáld!
De késő volt. A nagy, csokoládé színű szemek kétségbeesetten pislogtak fel a rúgó játékosra.
- Apa, én még nem akarok aludni menni! Nálunk soha nincsenek vendégek, ez olyan izgi! Hadd maradjak fenn! Csak most az egyszer! Légyszi!
Persze, a barna hajú gyorsan váltott halmazállapotot, szilárdból folyékonyba és ölébe emelve a kislányt Hirumára pillantott.
- Nem lesz semmi baja, ha egy órával később fekszik le… Hadd maradjon!
A szőke csak tátogott egy sort, majd feladta és inkább elvonult, hogy feltakarítsa a fürdőszoba romjait.
- Most jó nagy bajba sodortad apádat – jegyezte meg Kurita kuncogva, mire Hikari bűnbánóan fordult az említett felé és egy lágy puszit nyomott a borostás arcra.
- Sajnálom, apa.
A fiú azonban innentől kezdve nem hallott és nem látott, mert a cukiságmérője teljesen kiakadt.
Zongora
Musashi kicsit korábban ért haza. Befejezték az építkezést és így szinte alig volt a cégnél fél órát. Mire hazaért Hiku-chan és Youichi is otthon voltak, épp a szintetizátornál ültek és egy újabb Beethoven művet tanultak.
- Mi-mi-fá-szó-szó-fá-mi-ré… idáig még egyszer, Hiku drágám…
A kislány kicsit bizonytalanul keresgélte a hangokat, de mindegyik megtalálta elsőre. A szőke arcáról őszinte büszkeség sugárzott, ha tehette volna, kihajol az ablakon és telekiabálja a várost, hogy az ő kislánya a legügyesebb.
A barna hajú csak leült a kanapéra és hallgatta, ahogy gyakorolnak. Gyönyörködött a látványban és úgy érezte, ezt a dolgot soha nem akarja elveszíteni.
- Ré-ré-mi-dó-ré-mi-fá-mi-dó… - énekelte Hiruma egy egészen magas hangon. Musashi nem is tudta, hogy párja énekhangja még mindig ennyire magas, annak ellenére, hogy pontosan és kristálytisztán énekelt. Hiku-chan zongorán követte a skálázást, majd a sor végén anyjával együtt váltottak a szövegre:
„Egyesített szellemeddel, mit zord erkölcs szétszakít
Testvér lészen minden ember, merre lengnek szárnyaid.”
- Miért is tanuljátok ti az Örömódát? – kérdezte végül a családfő, de azért a büszkeségtől neki is vigyor ragadt az arcára.
- Mert tananyag – nézett rá Hiruma értetlenül. – Feltűnt, hogy a lányod zenei iskolába jár?
- És ez nem nehéz egy kicsit egy hét évesnek?
- Látod – vigyorodott el büszkén az anyuka.
Gen csak megcsóválta a fejét. Furcsa egy szerv az agy. Ha szívünkből hisszük és komolyan gondoljuk két emberről, hogy ők a szüleink, akkor elkezdünk rájuk hasonlítani. Hikarival is így történt. Egyszerűen olyan lett, mint kettejük keveréke és ez a tény csak még inkább összekötötte őket.
Emlékezett rá, mikor Hirumát hallotta először zongorán játszani.
Gen bizonytalanul ücsörgött a szülők mellett. Az egész ház olyan ijesztően réginek tűnt, de persze, az új szomszédokhoz át kellett jönni bemutatkozni.
- Yo-chan hátul van, nyugodtan menj és keresd meg! – mosolygott rá a nő, akinek azonban már az arca hiányzott emlékeiben. Csak a furcsa, kissé vámpírszerű mosoly maradt meg. Felállt és hátrasétált. Kellemes, de kifejezetten bonyolult dallamot hallott. Valaki zongorázott. Odaérve megpillantotta a fekete hajú fiút, hegyes füleivel és hatalmas, kék szemeivel, egészen egy koboldra emlékeztette.
- Te vagy Yo-chan? – kérdezte bizonytalanul.
- Hiruma Youichi! Yo-channak csak édesanyám hívhat! – jött a határozott válasz és a kisfiú leugorva a székről elé sétált. Kicsit alacsonyabb volt, de nem sokkal és most rettent dacosan nézett a szemeibe.
- Nagyon szépen zongorázol…
- Édesanyám tanította – húzta ki magát és elvigyorodott. Ugyanolyan, vámpírszerű vigyora volt, mint a nőnek.
Igazából szinte mindenben hasonlított az anyjára, a hajszínt leszámítva. Aztán valahogy a nő halála előtt nem sokkal Youichi hajszíne megváltozott. Kiszőkült. Pont olyanra, mint az anyjáé, már-már fehérre. Minden logika azt diktálta, hogy festi a haját, de soha nem ment fodrászhoz és kicsi lenövést sem látott rajta. Sokkal inkább olyan volt, mintha megőszült volna.
Ez akkoriban volt, mikor először kapott nagyobb verést az apjától. Addig sem bánt vele kesztyűs kézzel a férfi, de akkor Hiruma zokogva kopogott be hozzájuk. Az összes ujja lila és duzzadt volt, az apja egyenként törte el mindet, amiért zongorázni merészelt, mikor a férfi nem akarta hallani. Szája felrepedt, szemöldökéből még mindig csorgott a vér. Miután a sürgősségiről visszahozták begipszelt kezekkel, a két anya megbeszélte, hogy jobb lesz, ha Hiruma pár napot most a Takekura családnál tölt. Ekkor már világos haja volt és a kocsiban még mindig szipogva bújt oda barátja mellkasához.
- Youichi, sajnálom – suttogta Gen szomorúan.
- Hívj Yo-channak… Persze… Csak ha szeretnél…
Igazán meghatotta. Ő volt a második ember a földön, akinek a fiú megengedte, hogy így szólítsa.
- Köszönöm, Yo-chan! – felelte és egy óvatos puszit nyomott az immáron szőke tincsek közé.
Határozottan emlékezett, hogy a hajnak nem volt festék illata. Nem. Yo-chan beleőszült apja bántalmazásába… Ahogy figyelte a világos tincseket, a sírás már egészen a torkát kaparta. Borzasztó még csak emlékezni is, arra a rengeteg szörnyűségre, amit Yuya elkövetett és arra a feszítő, kétségbeesett dühre, amivel neki végig kellett ezt néznie. Tehetetlenül. Csak néha tudott egy kis vigaszt, vagy pár nap nyugalmat adni, de aztán Youichinak vissza kellett térnie a pokolba.
- Mi a baj? – suttogta Hiruma és ő is felkönyökölt az ágyban.
- Csak… emlékeztem, milyen volt régen… Amikor megőszültél…
A kék szemek döbbenten meredtek rá.
- Igen – mosolyogott Musashi. – Rájöttem, hogy nem fested a hajad. Már régen.
Látva az enyhe pírt, ami a fehér arcon szétterjedt, előre lendült és szorosan magához ölelve párját az ajkaira forrt.
- Gyönyörű vagy – lehelte, miközben a csókot megszakították, hogy levegőt kapjanak. – És annyira örülök, hogy többet nem fenyeget a veszély, hogy az a szemét bánthasson… Ígérem, hogy mindig, mindig meg foglak védeni…
A másik nem szólt. Hálától és szerelemtől csillogó tekintete elég volt. Remegve viszonozta a csókokat és magára húzta az izmos testet, hogy aztán halk, elfojtott nyögésekkel magába fogadja.
Kerberosz
Hiruma elgondolkodva figyelte a vaskos csonton csámcsogó rémséget. Mert, hogy a kutya borzasztóan csúnya keverék volt, szinte démoni szemekkel és mondhatni, hogy agyarakkal. Gondolkodott is az Agyar, Kardfogú, illetve egyéb neveken, de végül bevillant a tökéletes: Kerberosz. A Pokol kutyája. Persze, ez anno hatásosabb lett volna, amikor még az apjával élt, mert most abszolút nem érezte pokolnak az életét, de az iskolában kialakított képbe teljesen passzolt. Például ma Mamori, a felügyelő bizottság elnöke, ismét megfenyegette, hogy eljárás indul ellene, ha nem hagyja abba az évfolyamtársainak a terrorizálását. Nem mintha érdekelte volna. Sőt. Minél jobban utálják, annál jobb. Annál kevésbé akarnak majd a közelébe és ez által Hikari közelébe kerülni.
Na, a kislány biztosan imádni fogja ezt a kis dögöt, bármilyen csúnya is. Állandóan minden tücsköt-bogarat összeszedett, hogy majd az lesz a háziállata. Mély sóhajjal felállt és szemügyre vette a szakadást a mezén. Meg tudja varrni. Nincs baj.
- Gyerünk, Kerberosz! – kiáltott a kutyának, aki engedelmesen követte. – Elmegyünk a kisgazdidért –vigyorodott el magának. Neki le kellett győznie a kutyát, rá kellett húznia a nyakörvet, de biztosra vette, hogy a hegyes fülű démonkislány fél másodperc alatt fogja meghódítani a dögöt.
Mire az iskolához ért, Hiku-chan épp kilépett a kapun és felé rohanva a karjaiba vetette magát.
- Anyu! Nahát, mi ez? Ő a miénk?
- Ahha. Ő mostantól a mi kutyánk, Kerberosz. Örülsz neki?
- Annyira cuki!!!! – kiabálta és nem törődve egyenruhája épségével, felkapta az állatot a karjaiba. Hiruma kicsit meg is lepődött lánya testi erején, de betudta annak, hogy apja lánya. Végtére is, fociban is rúgó lenne, ha focizna. A kutya eleinte megilletődve tűrte, hogy dögönyözzék, de aztán ahogy a szőke gondolta, nagyjából egy perc után megadta magát és összenyalta új kisgazdáját.
- Szóval ő…
- Kerberosz…
- És te őt…
- Befogadtam…
Musashinak egészen fura deja vu érzése támadt, ahogy ült a kanapén és a vele szemben ücsörgő kutyára meredt. Csak most már nem akarta lehülyézni a másikat.
- Legalább szobatiszta?
- Az.
A fiú megadta magát – mint már annyiszor – és kezeit feltartva hátradőlt a kanapén.
- Ha nem eszi meg a vacsorámat, maradhat – morogta, mire Hiruma és Hikari egyszerre vetődtek rá egy „Köszi!” felkiáltással.
Amikor megáll az idő
A férfi berohant a pályára a meccs kellős közepén és a rúgás előtt közölte Musashival, hogy az apja rosszul lett és kórházba került. Persze, hogy a fiú ott hagyott csapot-papot és elrohant. Hiszen szerette az apját. Bezzeg, ha ő, Hiruma kapott volna olyan hírt, hogy Yuya kórházban van, csak megkérdezte volna, hogy sokáig kell-e még várni, hogy meghaljon? Mondjuk Gen nem kérdezett volna semmit, csak elment volna kinyírni.
Így persze, elvesztették a meccset. A szőke őrjöngött, szinte minden berendezést összetört, majd mikor már nem volt mit összetörni, akkor az miatt dühöngött. Csak egy dolog higgasztotta le, hogy mennie kellett Hikariért az iskolába. Nem akarta, hogy a kislány ilyen állapotban lássa. Azonban, mikor hazaértek, az idegességtől képtelen volt koncentrálni. A vacsorát elrontotta, majd teljesen kiborulva leroskadt az asztal mellé. Borzalmas előérzete volt. Végül inkább pizzát rendelt.
Nem sokkal a pizza után Musashi is megérkezett. Azonnal a nyakába borult és megcsókolta. Fogalma sem volt, miért ilyen ragaszkodó, de egyszerűen mindene remegett.
- Hogy van édesapád?
- Nem jól… - felelte Musashi, majd egy mély sóhajjal eltolta magától a szőkét. – Youichi… beszélnünk kell.
Ezt a mondatot nem akarta hallani. Nem. Bármit, csak ezt ne. Tudta jól, mi lesz ennek a vége. Hát végül feszülő mellkassal a kanapéhoz sétált és teljesen kiüresedve lezuhant rá.
- Mondd – suttogta elhaló hangon. A másik leült mellé és habár látszott, hogy nem tudja, hogyan kezdje, végül a legrosszabb módot választotta.
- Elköltözök.
- Tessék?! – nézett rá a másik döbbenten. – M…Miért?! Nem vagy velünk boldog? Vagy van valakid, vagy meguntad, vagy mi?!
- Dehogy is! Ne beszélj butaságokat! Csupán… Át kell vennem a céget. És édesanyámnak is szüksége van rám…
- Nekem is szükségem van rád! A lányodnak is szüksége van rád! Nem te mondtad, hogy a család egy életre szól?
- De igen, csak hogy nekem az anyám is a családom!
- Ez akkor sem így megy, hogy akkor minket elhagysz!
- Nem hagylak el! Ez csak átmeneti… Vissza fogok jönni és nagyon sokat leszek majd itt. Olyan lesz, mintha el se mentem volna!
- Csak épp este nélküled fogunk vacsorázni… Ketten ülünk majd az asztalnál és nem hárman. És miután lefektettem a lányunkat, egyedül fekszek le aludni…
Erre Musashi nem tudott mit mondani. A szőke már szinte kiabált, mégsem volt szíve rászólni, mert a könnyei folyamatosan patakzottak az arcán és a kiabálás tartotta vissza a teljes összeomlástól.
- Yo-chan, én szeretlek! Nem akarlak elveszíteni! – próbálkozott és felállt, hogy a másik elé térdeljen.
- Akkor ne hagyj el!
- Értsd meg, muszáj egy kicsit! De majd visszajövök! És addig is igyekszek sokat veletek lenni. Olyan lesz, mintha randiznánk…
- De én nem randizni akarok veled! Én azt hittem, számíthatok rád, hogy mi ezt ketten csináljuk, és erre most elmész?
- De nem végleg! Fogd fel úgy, hogy munka miatt! És több pénzt is tudok majd küldeni!
- Nem kell több pénz! Te kellesz! Nem fogod fel?!
- Youichi… Próbálj megérteni! El kell mennem. Ha ezt nem fogod fel, akkor…
- Akkor?!
- Akkor talán a mi kapcsolatunknak nincs jövője – jelentette ki határozottan, de arra nem számított, hogy a másik ettől csak keserves zokogásban tör ki. Ijedten húzta magához és ölelte át a szőkét. – De én ezt nem akarom. Én küzdeni fogok azért, hogy ez ne így legyen! Szeretlek!
- Én is szeretlek – hüppögte Hiruma. – De akkor hadd menjünk veled!
- Nem akarom, hogy Yuya közelében legyetek. Féltelek titeket.
Végül Hiruma elfogadta a feltételeket, hiszen mást nem is tehetett. Semmi esetre sem akarta elveszíteni Musashit. Azonban az arcán csorgó könnyeket és a mellkasában növekvő fájdalmat nem bírta megszüntetni, miközben Hiku-chant a karjában tartva figyelte, ahogy élete szerelme összepakolja a holmijait.
- Apa miért megy el? – kérdezte a kislány és ő nem bírt érdemben válaszolni. Összepréselte remegő ajkait, de csak még több könny buggyant elő a szemeiből.
- Apának dolgozni kell, kicsim! – lépett oda Gen és átvette a lányát. – De majd sokat jön haza. Hidd el, minden rendben lesz! És majd utána, ha rendbe jött minden és anya még visszafogad, akkor hazaköltözök.
- Vissza fogjuk fogadni, ugye, anya? – pillantott Hiku kérdőn Yo-chanra, aki csak némán zokogva bólogatott.
Musashi végül egy sor puszit nyomott a kislány pofijára, majd letette a földre.
- Jó legyél, kicsim! Néhány nap múlva jövök! – majd fejével intett Hirumának, hogy kövesse a folyosóra. Mikor kiléptek, elkapta a vékony derekat és magához rántotta egy ölelésbe. – Ne sírj már annyira! Megijeszted a kislányt!
- De ha egyszer félek! – zokogott fel az erős karok között. – Rettegek, hogy mi lesz velünk!
- Semmi baj nem lesz! Ígérem – suttogta a kegyes hazugságot a hegyes fülekbe. Hiszen hogy ígérhetne meg bármit is? Vajon tényleg elkezdődik most a lassú haldoklásunk? Nem akarom. Hozzájuk tartozok és be fogom bizonyítani nekik, hogy erre mindig számíthatnak!
A férfi helye
Musashi fáradtan pakolta ki azt a kevés cuccot, amit elhozott. Valóban csak átmeneti megoldásnak gondolta. Egy dolog, ha abbahagyja az amerikai focit, ha otthagyja az iskolát, de a családjától nem akar tartósan elszakadni.
„Hogy merted elhagyni a helyedet?!” – kiabált az apja dühösen, majd láthatóan minden erejét bevetve a hasába bokszolt. Mégis, Musashi szinte meg sem tántorodott és ez volt az a pont, ahol valóban megijedt és aggódni kezdett az ő mindig erős apjáért. „Mi van az ígéreteiddel? Ennyit ér a szavad? Erre neveltelek?!” Őszinte csalódottság tükröződött az öreg szemében és Musashi hirtelen azt hitte, a futballról beszél.
Csak most, ahogy látta Hirumát összetörni, mikor eljött, most kezdett rájönni, hogy az apja benne családfőként csalódott. Pedig azt hitte, a családja nem tudja a teljes igazságot. És ez valahogy szíven ütötte. Eddig nem tűnt annyira súlyosnak az, hogy eljött, de így, hogy a szülei tudják, mit hagyott ott, a csalódásuk még fájóbb.
Nem találva a helyét kisétált az anyjához, aki szomorúan pakolászott a konyhában. Úgy érezte, megfullad a kíntól és az ajtófélfának dőlve végül szólásra nyitotta a száját.
- Mióta tudjátok? – kérdezte rekedten. Az anyja egy pillanatra csodálkozva nézett rá, majd keserűen elnevette magát.
- Tizenhárom éves korod óta. De biztosak akkor lettünk, mikor megszöktetted. Persze, tudom, hogy ténylegesen csak utána jöttetek össze. De már sokkal korábban összetartoztatok. Látszott azon, hogy milyen féltéssel öleled, hogy mennyire rettegsz érte. Valahol reménykedtünk benne, hogy majd barátok maradtok, hiszen szerettünk volna unokát. De mikor közölted, hogy Youichi és a kislány ideköltöznek… Tudtuk, hogy felesleges ábrándozni tovább. Végül is, lett unokánk – mosolygott a nő, kissé nosztalgikusan. Aztán azonban gyorsan elkomorult az arca és jeges hangon hozzátette: - Ha Youichi még visszafogad ezek után, azt hiszem, hálát adhatsz az égnek érte.
Senki nem értette meg. Mindenki szerint helytelenül cselekszik, pedig ő tudta, érezte, hogy így a jó. Szerette volna, ha valaki egyetért ebben vele. Felhívta Kuritát, azonban a fiú telefonja foglaltat jelzett és mikor később újra próbálta, még mindig. Gyanította, hogy csapattársuk épp Hirumát vigasztalja és nagyon hálás volt ezért.
Ketten
Hiruma visszament a lakásba, majd hátát az ajtónak vetve újra zokogni kezdett. Hát elment. Tényleg megtette. Lassan lecsúszott a földre, átkarolta a lábait és próbált gyorsan megnyugodni. Végül is, nem hagyhatja, hogy a lánya azt lássa, hogy az anyja teljesen összetör. Végül szipogva megtörölte a szemét, és csak ekkor tűnt fel neki, hogy halk sírdogálás hallatszódik a szobából. Besétált és azt látta, amint Hikari Kerberoszt ölelve zokog. Leült a gyerek mögé és nyugtatóan kezdte simogatni a kis hátacskát.
- Kincsem, minden rendben van, ne sírj!
- Nem akarom, hogy apa elmenjen! Hívjuk vissza!
- Édesem, én sem akarom, és ő sem, de muszáj. Ez… nem választás kérdése most… - hazudta és a tény, hogy ezt hazudja, csak fokozta a feszítést a mellkasában.
- És minket miért nem vitt magával?
- Mert… ő egy veszélyes helyen van most. Neki ott nem eshet baja, de minket bántanának.
- A te apukád bántana minket? – nézett rá a kicsi hatalmas, barna szemeivel. Ő pedig keserűen bólintott. Milyen okos kislány…
Odafeküdt a lánya mellé és levette az éjjeli szekrényről a kedvenc mesekönyvét.
- Mit szólnál, ha olvasnánk egy kis mesét? – kérdezte mosolyogva, majd hirtelen felkelt. – Sőt! Tudod, mit? Csinálok forró csokit is hozzá! Jó lesz?
Hiku-chan lelkesen bólogatott.
Hiruma úgy érezte, a görcs, ami a belsejét szorongatja, kicsit oldódni kezd. Ha egy pillanatra is maga maradt a gondolataival, őrjöngve tudott volna zokogni a fájdalomtól, de amíg a lányát kellett vigasztalnia, amíg támaszt kellett nyújtania, addig tartani tudta magát. Addig szupererővel rendelkezett, mint a legtöbb anya, aki a legnagyobb fájdalom ellenére is úgy tud mosolyogni a gyermekére, hogy elhiteti: nem lesz semmi baj.
Mikor valamivel később a mese után a kislány álomba szenderült, borzalmas órák következtek számára. Halkan becsukta az ajtót és lesétált a tömb elé. Felhívta az egyetlen számot, amit a telefonjában talált, és ami nem a Takekura család valamely tagjához tartozott.
- Kurita? – kezdte sírva, mikor végre felvették a telefont és ő leroskadt a ház előtti padra. Szabad kezét a hasára szorította, mintha ezzel megszüntethetné a fájdalmat. – Musashi elment…
Az anyós
Youichi és Hikari a szokásos vásárlásból tartottak hazafelé, Kerberosz körülöttük rohangált. A ház elé érve azonban egy ismerős alakot véltek felfedezni, aki a bejáratnál toporgott. Mikor a fiú felismerte a nőben Gen anyját, hirtelen nem tudta, mire kellene gondolnia. Musashi meghalt? Vagy a maradék holmiját fogja elvinni? Esetleg Hikarit?
Mikor azonban Mei feléjük fordult, csak őszinte mosolyt látott, semmi rossz szándékot.
- Nagyi! – kiáltott Hikari és rohanni kezdett a kitárt karú asszony felé, aki felkapta a kicsit és megpörgette. Hiruma ennek ellenére gyanakodva közelített.
- Szervusz, Youichi! – ölelte meg őt is. – Rég láttalak!
- Szia, Mei… Segíthetek?
- Csak látogatóba jöttem. Ne haragudj, hogy nem hívtalak fel előtte, de nem mára terveztem, csak mivel épp erre jártam, gondoltam, megpróbálom.
Nem nagyon tudott érdemben reagálni. El se tudta képzelni, miért jött el Musashi anyja hozzá. Ettől függetlenül még beinvitálta egy csésze teára.
- Ne haragudj, de jelenleg mással nem igazán tudok szolgálni – kezdte, mikor letette a forró italt a nő elé. – Nem készültem vendégre és hát… hónap vége van… - vallotta be kicsit pirulva. – Mivel Gen már nem lakik itt, pár dologhoz szakembert kellett hívni, amiket anno ő csinált meg és… ez…
- Értem – vágott közbe a nő a kínos magyarázkodásba és kezével a remegő kézre fogott. – De legközelebb nyugodtan hívd fel Gent, majd ő eljön és megszereli, amit kell.
- Nem akartam terhelni…
- Ez hülyeség! – képedt el Mei. – Ő választotta ezt a borzalmas megoldást, szóval vállalja a következményeket! Nehogy már ti igyátok meg a levét!
Hiruma hitetlenkedve nézett rá.
- Meglepő ezt pont tőled hallani…
- Ne az anyós vicceket vedd alapul. Én jó fej anyós vagyok – kacsintott a nő és a szőke majdnem kiköpte a teáját. De legalábbis félrenyelte. Krahácsolva, kikerekedett szemekkel nézett vendégére, aki azonban csak mosolygott. – Bizony. Tudom. És Gen még mindig nagyon szeret titeket. Vissza fog jönni, ha még visszafogadod.
- Persze, hogy visszafogadom! – kiáltotta kissé indulatosabban a kelleténél, aztán pirulva és sokkal halkabban tette hozzá: - Ő az életem. A levegővétel is fáj nélküle. Ha Hikari nem lenne, én már… már… - nem tudta befejezni. Kezét összepréselt ajkaira tapasztotta és nagyokat pislogva próbált felülkerekedni a síráson. Mei csak szomorúan figyelte.
A jelenetnek Hikari vetett véget, aki egy színes rajzot hozott magával.
- Nagyi, ezt neked rajzoltam! Meg a papának, hogy jobban legyen! – nyújtotta át a kis mesterművet. A nő meglepetten figyelte a kifejezetten jól sikerült rajzot, ami egy virágcsokrot ábrázolt. Mivel a lakásban nem látott csokrot, sejtette, hogy a kicsi fejből rajzolta és így a kezdetleges árnyékolások és térábrázolás csak még nagyobb teljesítménynek számítottak.
- Ez gyönyörű! Nagyon szépen rajzolsz!
- És zongorázni is tudok! Meghallgatod? – kérdezte, azonban a választ már nem várta meg, csupán húzni kezdte magával a nagyanyját a nappali fele.
Hiruma követte őket, habár még mindig küzdött a sírással. Musashi már egy hónapja elment tőlük és azóta csak egyszer ugrott fel, hogy a kislánynak odaadjon egy új játékot. Vele szinte nem is volt ideje foglakozni. Gyors puszit nyomott a szájára és már rohant is. A hiánya pedig fizikai fájdalommal járt. Nagyon is valós görcsökkel és fájdalmakkal.
Tengerpart
Beköszöntött a nyár, de Hiruma fájdalma épp hogy enyhült. A Takekura Construction Co. a csőd szélén állt, mikor Musashi átvette, ezt Mei mesélte el neki. A fiú pedig szó szerint az életét áldozta a cégre, hogy visszahozza a piacra és senkit ne kelljen kirúgni. Ha nem dolgozott, akkor éjszakába nyúlóan pályázatokat írt. Tehetséges vezető volt, olyan, aki az iga elején áll és a legjobban húzza az egészet. Youichi nagyon büszke volt szerelmére, de ez nem változtatott a tényen, hogy éjszakánként csak az otthagyott párnát ölelhette meg, amiből viszont lassan elveszett Gen illata. Így hát kitalálta, hogy a nyarat a tengerparton fogják tölteni Hikarival. Ha már az apja úgyse foglalkozik vele, akkor miért kellene hozzá igazodni és egy szűkös kis panelban tölteni ezeket a csodálatos napokat? Hiszen a parton diákmunkával is jó pénzt kereshet és az jól is fog jönni az iskolakezdésre. Mégsem akarja, hogy a kislánya ócska, kopott holmikkal járjon iskolába!
Így hát mikor talált munkát, takarítóként az egyik szállodában, összepakoltak és elutaztak. Egy olcsó kis nyaralót béreltek, aprócska udvarral, de a célnak teljesen megfelelt. Amíg dolgozott, Hikari egy helyi játszóházban töltötte a napot, majd délutánonként a strandon pihentek.
A szőke számítása bejött, egészen megfeledkeztek az otthoni dolgokról, arról, hogy Musashi elment, hogy csak ketten vannak már. Ez hirtelen mókának tűnt és nem tragédiának.
Egy nap azonban, mikor Hikari a sekélyesben pancsolt Kerberosszal, Hiruma pedig a parton olvasott egy magazint az amerikai fociról, hangos sikítás ütötte meg a fülét, majd a kutya dühösen ugatni kezdte a vizet. Felugrott és rohanni kezdett, Hiku-chan pedig bicegve evickélt a part felé.
- Anya, anya! Megcsípett! Nagyon fáj! – zokogta a kis csöppség olyan szívszaggatóan, hogy Youichi biztosra vette, bármi is az, annak pusztulnia kell. Magához ölelte a kicsit és szemügyre vette a sebet, ami csúnyán pirosodott a kis vádlin. Azonban ahogy arrébb pillantott, meglátta a bűnöst. Felkapva a lányát a magasba, két ugrással a homokon termett.
- Medúzák! – kiáltotta döbbenten, mire a körülöttük levők is észlelni kezdték a jelenséget és mindenki észt vesztve rohant ki a partra. – Kerberosz, kifelé! – kiáltotta a kutyának, miközben a telefonja után kapva már tárcsázta is a mentőket. Nem telt bele tíz perc, a mentők már kinn voltak, de Hikari teste addigra égett a láztól és minden kis izma görcsölt. Sőt, hányingerre is panaszkodott.
- Jól tette, hogy kihívott minket – jegyezte meg az orvos. – De hivatalból értesíteni kell a hivatalos gyámot.
- Kérem, értse meg, én viselem gondját a kislánynak! – mondta el immáron harmadszorra, ezúttal már szinte sírás határon. Elkezdett gondolkodni, hogy vajon a gépfegyver mennyire lenne nyomós ok, hogy ne akarjanak tovább hivatalos gyámot keresni.
- Én értem… De kérem, értse meg, hogy nem tehetek semmit! A törvény az törvény.
- Anya… - nyöszörögte a kislány kétségbeesetten és Hiruma közelebb próbált lépni.
- Itt vagyok, kicsim… - motyogta szinte elveszetten, majd kissé ijedten pillantott az elé lépő mentőorvosra.
- Oké… Nincs közöm ahhoz, hogy miért is az anyuka szerepet tölti be a kislány életében, amikor maga láthatóan fiú – kezdte a férfi egy mély sóhajjal. – De ígérem, ha idehozza nekem a hivatalos gyámját a kislánynak, aki a korából kifolyólag kizárt, hogy maga legyen, akkor utána a szavamat adom, hogy mindenről tájékoztatjuk. De most a… lánya érdekében, engedjen minket menni!
Hiruma látta, hogy vacillál az előtte álló, miként is nevezze meg a viszonyt és valahol hálás volt, hogy végül is elismerte őt. De fogalma sem volt, hogy mit csinálhatna. A hivatalos gyám Mei. Viszont ő nem tud vezetni. Tehát Musashinak kell elhoznia.
Előre rettegett, hogy mi lesz ebből. A fiú biztosan dolgozik, dühös lesz, hogy elrángatja. De nem tehetett mást. Felhívta hát.
- Szia… Figyelj, el tudnád hozni édesanyádat a tengerpartra? – kérdezte kissé rekedt, elfúló hangon.
- Szia, Yo-chan! Mire kell neked édesanyám? – kérdezte nevetve a másik.
- Hi-Hikari kórházban van… És ő a hivatalos gyámja…
- Micsoda? Mi történt?
- Medúzacsípés… - itt már félig sírt a telefonba. – Kérlek, hozd el anyukádat, mert nélküle nem tájékoztatnak.
- Azonnal indulunk… - Musashi hangja komor és… kissé csalódott volt. Ez rosszul esett a szőkének, főleg, mivel abszolút nem érezte jogosnak.
A kórház előtt várta őket. Mikor Gen és Mei megérkeztek, a nő azonnal odarohant, és megölelte a kisírt szemű szőkét.
- Hol van? – kérdezte aggódva. – És főleg hogy?
- Az intenzíven… De többet nem mondtak – suttogta maradék hangján. Megsemmisülten vezette be anyósát és szerelmét az orvoshoz, aki azonban első körben a hivatalos gyámmal négyszemközt szeretett volna beszélni. Hiruma idegesen túrt a hajába, hegyes fogaival elgondolkodva rágta a száját, a padlót fürkészve. Egyszer csak megcsapta az a jellegzetes illat, ami mindig körbelengte Musashit és a következő pillanatban erős karok fonódtak köré.
- Minden rendben lesz – suttogta a barna hajú.
Nem tehetett róla, de erre ebben a percben mindennél nagyobb szüksége volt, így kétségbeesetten kapaszkodott az izmos vállakba, bújva a másikhoz. Csak ölelték egymást, csendben, így viszont hallották, amit az irodában beszélnek.
- Szóval maga a kislány gyámja hivatalosan, de a két srác neveli?
- Így van. A szőke fiú, Hiruma Youichi, ő akarta eredetileg örökbe fogadni. De mivel ő még fiatalkorú, vállaltam, hogy addig a gyámja leszek a kislánynak.
- Maga egyáltalán hogy jött a képbe?
- A fiam a… legjobb barátja Youichinak… Együtt nevelik a kislányt…
- Szóval homoszexuálisak.
- Ha mindenáron meg akarja bélyegezni őket… akkor igen.
- Nézze, én nem ítélkezem. A bátyám meleg és rengeteg atrocitás éri ez miatt. De meleg kamasz fiúkra bízni egy kislányt…
- Csodálatos szülők. Ne ebből az esetből induljon ki…
Musashi felhorkant és kissé hátrébb lépett Hirumától.
- Csodálatos lesz, ha a felelőtlenséged miatt elveszik Hikarit!
A szőke úgy érezte, hasba rúgták. Csak meredt az előtte álló, borostás pasasra, aki biztos, hogy nem az ő szerelme, ha azt feltételezi, hogy felelőtlenségében veszélyeztette a lányuk életét.
- Az én felelőtlenségem miatt? – visszhangozta. – Ne haragudj, de miért is vagyok felelőtlen? Nem én voltam, aki lelépett és rá se néz Hikarira!
- Ez nem igaz, hogy rá se nézek! De most is, szó nélkül leléptetek! Már csak azzal hívtál fel, hogy megcsípte a medúza. Hogy engedhetted abba a vízbe?
- Honnan kellett volna tudnom, hogy medúza lesz benne? Az egy strand! Elvileg mentes a veszélyes állatoktól! Komolyan azt hiszed, hogy ha csak egy szikrányi esélye lett volna, hogy valami történik, beengedem a vízbe?! - sziszegte dühösen.
- Úgy látszik, nem figyeltél eléggé… Nem a legjobb bizonyítványt állítottad ki magadról, mint anya!
- Ó, te apák gyöngye! Várj, rossz a memóriám, mert akárhogy próbálok emlékezni, amióta leléptél, azt se tudod, milyen jegyei vannak az iskolában! Melyik a kedvenc tantárgya? Milyen mesét szeret? Nem emlékszem rá, hogy a vizes borogatást cserélgetted volna, mikor a kis testét gyötörte a bárányhimlő! Igen, Szuperapu, csak hogy tudd, májusban bárányhimlős volt! – kiabálta dühösen. – Nem tudom, emlékszel-e, de ez akkor volt, amikor megláto… jaj, bocsi, olyan nem volt! Mert te épp önfeláldozósdit játszottál a cégednél!
- Az a cég családoknak biztosít megélhetést, többek között nektek is! – emelte meg most már a hangját Musashi. – Szép és jó, hogy iskola mellett próbálsz kis alkalmi munkákat vállalni, de szerintem nem abból éltek!
- És akkor ezzel letudva az apaság?! Egy internetbankos utalás per hó?! És képes vagy engem szidni egy baleset miatt?!
- FIÚK! – kiáltott közbe Mei, aki időközben végzett az orvosnál. Az arcán a színtiszta döbbenet látszódott. – Épp most adtam elő az orvosnak, milyen fantasztikus szülők vagytok, erre kijövök, és azt látom, hogy köptök egymásra?! A kislány is hallja, olyan hangosan kiabáltok! Azt hiszitek, nem érzi? Nem tudja, hogy azok, akiket apjaként és anyjaként szeret, miatta veszekednek? Hát ezt akarjátok?
A két kamasz zihálva nézett egymásra. Végül Gen bizonyult makacsabbnak.
- Sajnálom, de elég ingerült leszek, ha a lányomat medúzák csipkedik.
- Ó, szeretném, ha máskor is ilyen gondoskodó apuci lennél! Mondjuk a hétköznapokban! –vágott vissza Hiruma, de a nő ismét közbelépett.
- És megint állj! Az orvos elmondta, hogy nem történt mulasztás. A partnak mentesnek kellett volna lennie a veszélyes állatoktól, a medúza invázió egy teljesen váratlan jelenség. Ausztráliától sodródtak idáig egy meleg áramlattal. Nem Youichi hibája volt! És igen, fiam, törődj bele, hogy Yo-chan csodálatos anya! És igaza van, most nagyon mellette állok! Nem csak ünnepnapokon kell apukának lenni!
- Nem tudtam semmiről! – kiáltott dühösen Musashi. – Nem mondott semmit! Miért nem szóltál?
- Miért nem érdeklődtél?!
- Éjszakába nyúlóan dolgoztam minden nap, nem akartalak zavarni titeket a telefonnal…
- Az internet világában ez egy gagyi kifogás! Tudod, mit kérdezett tőlem Hikari, mikor már majdnem véresre vakarta magát kínjában?! Hogy mikor jön apa!!! Ez az egy érdekelte!!! És nem tudtam neki mit mondani! – az elkeseredett düh egy-két könnycsepp formájában távozott belőle, savként marva végig az arcát.
A barna hajúban láthatóan bennrekedt a levegő és megdöbbenve pillantott a fájdalomcsillapítóktól mélyen alvó kislány felé az üvegen át.
- Miért nem szóltál? – kérdezte kétségbeesetten kínlódva. – Miből hitted, hogy nem érdekel? Én szeretlek titeket!
- Miért nem kérdeztél soha? Legalább e-mailt írhattál volna! Én se lógok folyton a neten, időm se lenne rá. De e-mailt nézek. Minden este.
Musashi csak lehajtotta a fejét, majd kinyújtotta a karját és magához vonta a szőkét újra. Megölelte, arcát a másik nyakához fúrva.
- Bocsáss meg! – motyogta. – Ezen túl írok! Esküszöm! De kérlek, ha fáradt lennék és elmaradna, azért szólj, ha bármi van! Én… az életetek része akarok maradni, legalább annyira, amennyire lehet.
Hiruma visszaölelt és fáradtan bólintott.
- Bocsáss meg, hogy nem szóltam! – suttogta. – Nem kellett volna egyedül csinálnom, de túl büszke voltam… És sértődött. Szükségünk van rád!
Mei mosolyogva nézte a két fiút. Hát mégis okosabbak, mint a legtöbb felnőtt. Képesek voltak feladni a büszkeségüket és bocsánatot kérni azért, hogy a gyereküknek jobb legyen…
Majdnem húsz órába telt, mire Hikari átjutott a válságon. Végre csak aludt, igaz, fájdalmaktól és szenvedéstől kimerülten, de pihent. Hiruma az ájulás szélén tartott, de még mindig ott ült a széken az ágy mellett. Fogalma sem volt, Musashi hogy bírja ilyen jól ébren, a fiú… pontosabban az ő szemében már inkább férfi, még mindig ügyet intézett, telefonált, e-mailt írt, az orvosokkal beszélt, miután az anyja felhatalmazta az orvost, hogy a két fiút is teljes körűen tájékoztassa, és még arra is maradt ideje, hogy negyed óránként megkérdezze a szőkét, minden rendben van-e. Most, mikor belépett az ajtón, egyszerűen csak odanyújtott egy kávét neki. Pont úgy, ahogy szereti. Mert még emlékezett.
- Aludnod kellene egy kicsit.
- Itt akarok lenni, amikor felébred.
- Azt sejtettem – bólintott Gen. – De a doki azt mondta, holnap reggelig nem tér magához normálisan. Ha fel is ébred, azonnal vissza fog aludni és nem fog emlékezni semmire.
- De ha meglát, nyugodtabb marad.
- Ha a nagyanyját meglátja, akkor is nyugodt lesz.
Hiruma kérdőn pillantott fel a másikra.
- Anyám nem sokára bejön. Én pedig elviszlek téged és ágyba duglak.
Talán a fáradság tette. Talán a sok stressz. De a kifejezésen elnevette magát és akaratlanul is egy perverz vigyorral kísérve kicsúszott a száján:
- Tényleg?
Musashi is felnevetett, majd megfogta a kezét és felhúzta magához.
- Tényleg – suttogta az ajkaira, majd lágyan megcsókolta. – Minden értelemben.
Így hát nem sokára egy szállodai szobában találta magát a barna hajú alatt, vadul csókolózva. Érezte a cigaretta ízét a másikon, de most nem érdekelte. Különben is, ő akkor is szereti ezt az állatot, ha bagózik. Szétnyitotta a lábát, magához engedve párját, aki a bátorító mozdulaton felbuzdulva szinte elvesztette a kontrollt maga felett.
…
Gen elgondolkodva gyújtott rá egy utolsó szálra az erkélyen, miközben az üvegen át figyelte a hófehér bőrrel fedett vékony testet. Hiruma szinte elájult a második menet végén, így tovább nem erőlködött. Hagyta pihenni, hiszen láthatóan szüksége volt rá.
Elnyomva a cigarettát ő is alváshoz készülődött. Végtére is, egy ideje már ő sem aludt. Egy kis pihenés jót fog tenni.
Levelezünk
From: musashi0402@gmail.ni
To: youichi_hiruma@otaku.ni
Date: 26/08/2014, 03:00
Subject: Na, mi a helyzet?
Béna vagyok e-mailírásban. Szóval rövidre fogom.
Mi van veletek?! Ott vagytok még a tengerparton?
Csók!
From: youichi_hiruma@otaku.ni
To: musashi0402@gmail.com
Date: 26/08/2014, 20:21
Subject: Tényleg béna vagy
Szia! (Köszönés, elég alapvető dolog. Esetleg megszólítást is társíthatsz mellé, pl. Szia, Szerelmem! Tudod…)
Tényleg katasztrofálisan írsz e-mailt. (Utalás az előző levél tartalmára.)
Igen, a tengerparton vagyunk még és jól vagyunk. Hiku mondjuk fél a víztől, de szerencsére csak a tengervíztől, a medencébe még azért be mer menni. Sőt, onnan ki se lehet rángatni. Én még mindig takarítok, de legalább meglesz az iskolakezdéskor minden.
Veled mi a helyzet? Cég helyre jött már?
Hiányzol! Szeretünk!
Hiku és Yo-chan (Aláírás. Ez is az e-mail része.)
From: musashi0402@gmail.ni
To: youichi_hiruma@otaku.ni
Date: 27/08/2014, 02:13
Subject: …
Kösz a leckét! Hadd ne modoroskodjak már…
És én is szeretlek, nagyon! És Hikut is! És hiányoztok. És tudom, éssel nem kezdünk mondatot.
Ugye tudod, hogy adok pénzt, ha kell?!
A cég kezd helyrejönni. Nem sokára több is lesz belőle és akkor nem kell ilyen mindenféle munkákat elvállalnod.
Szegény kicsim, megértem, én is félnék a helyében! De remélem, majd kiheveri…
M.
From: youichi_hiruma@otaku.ni
To: musashi0402@gmail.com
Date: 27/08/2014, 21:03
Subject: Utolsó nap
Nagyon elfoglalt vagy? Nincs kedved velünk tölteni az utolsó napot itt? Akkor már én se dolgozok, csak nyaralás van. Jó lenne… És este is jó lenne… Kettesben kicsit. Másnap meg együtt visszajönnénk. Vélemény?
Szeretlek:
Yo-chan
From: musashi0402@gmail.ni
To: youichi_hiruma@otaku.ni
Date: 01/09/2014, 23:56
Subject: Szeretlek
Szeretlek, szeretlek, szeretlek.
Köszönöm, hogy elhívtál!
From: youichi_hiruma@otaku.ni
To: musashi0402@gmail.com
Date: 02/09/2014, 19:45
Subject: Re: Szeretlek
Én is szeretlek. Csak mocskosul hiányzol. Annyira szeretném, hogy vissza gyere!
From: musashi0402@gmail.ni
To: youichi_hiruma@otaku.ni
Date: 03/09/2014, 00:12
Subject: Re:Re:Szeretlek
Kérlek, ne kezdjük elölről! Vissza fogok menni, de nem most.
Ennyire nehéz kicsit türelmesnek lenni?
From: youichi_hiruma@otaku.ni
To: musashi0402@gmail.com
Date: 03/09/2014, 00:24
Subject: Re: Re:Re:Szeretlek
…
Kicsit…
From: musashi0402@gmail.ni
To: youichi_hiruma@otaku.ni
Date: 03/09/2014, 00:47
Subject: Re:Re:Re:Re:Szeretlek
Te még ébren?!
Találkozunk?
Fél óra múlva a szupermarket sarkánál?
Sms-ben válaszolj!
From: youichi_hiruma@otaku.ni
To: musashi0402@gmail.com
Date: 03/09/2014, 22:04
Subject: Ennek nincs értelme
Gen!
Sokat gondolkodtam. Ma elaludtam az iskolában, mert nem aludtam az éjszaka – ugyanis egy bizonyos illetővel a parkban szexeltem… A parkban!!! Komolyan?! – és arra jutottam, hogy ez így nem megy tovább. Én normális kapcsolatot akarok, vagy semmilyet. Van egy közös gyerekünk, basszus! Oké, mondhatod, hogy én erőltettem rád. Hiszen kis kölkök voltunk, mondjuk te egy évvel idősebb, mert vén csotrogány vagy, de én rángattalak bele. De akkor is, azt mondod, hogy akarod ezt az egészet. Akkor akard rendesen, vagy sehogy! Nem csak titkos éjszakai kufircok alkalmával akarok a párod lenni! Melletted akarok elaludni és melletted akarok felébredni. Miért olyan lehetetlen ez? Miért?
Nekem ez fáj!
Youichi
From: musashi0402@gmail.ni
To: youichi_hiruma@otaku.ni
Date: 04/09/2014, 02:20
Subject: És már megint…
Ezt nem hiszem el! Youichi, látod az időt?! Kibaszott kettő óra kibaszott tíz perc! Hajnal! Most fejeztem be egy munkát! Lehet, előbb kész lettem volna, de véletlen egy kibaszott démont keféltem tegnap éjjel a parkban!
Azt hiszed, nekem nem fáj? Nekem nem rossz? Azt hiszed, nem jutsz eszembe minden második másodpercben és nincs erekcióm minden egyes alkalommal?! Szerelmes vagyok beléd, te szerencsétlen! De nem vagyok már kölyök, tizenhét éves vagyok, ahogy te mondod, vén csotrogány. Meg kell tanulnom uralkodni magamon. Ezért van, hogy Hikarival is igyekszek úgy találkozni, hogy ne legyél ott, mert tudom, hogy annak az a vége, hogy a lakásban ragadok, végigkeféljük az éjszakát és másnap te nem mész iskolába, én pedig nem megyek dolgozni. Ha visszamegyek, azt úgy akarom, hogy többet ne kelljen másra koncentrálnom, csak rád és a kislányra.
Könyörögve kérlek, bízz bennem!
From: youichi_hiruma@otaku.ni
To: musashi0402@gmail.com
Date: 04/09/2014, 02:39
Subject: Re:És már megint…
HA visszajössz?...
From: musashi0402@gmail.ni
To: youichi_hiruma@otaku.ni
Date: 04/09/2014, 02:50
Subject: Re:Re: És már megint…
Látom, felfogtad a lényeget. Akkor úgy írom: AMIKOR visszamegyek.
Vissza fogok menni.
És már megint ébren vagy…
From: youichi_hiruma@otaku.ni
To: musashi0402@gmail.com
Date: 04/09/2014, 02:59
Subject: Re:Re:Re:És már megint…
Felfogtam.
Szeretlek.
Találkozunk?
*************
Hiruma
Megint ebben a rohadt mókuskerékben. Próbálunk legalább átmenetileg elszakadni egymástól, de nem megy. Újra és újra egymás karjaiban kötünk ki. Lassan felemészt ez az egész. Kibírom a napot valahogy, zombiként, próbálok nem elaludni, aztán foglalkozom a lányommal. Addig, arra a pár órára legalább kikapcsol az agyam azon része, amely újra és újra elképzeli Musashit. De amint elalszik, már csak egy dolog lüktet bennem: a vágy utána. És mi a vége? Minden második vagy harmadik nap szexelünk valahol. Le kell állítanom ezt az egészet. Nem mehet így tovább. Akkor se, ha tudom, csak vele lehet jövőm és ő is tudja. Minket egymásnak teremtettek. De ha ő most éppen kóborolni akar… Egy medvét nem tudsz megkötni vagy ellened fordul és megöl. Meg kell várnom, hogy visszajöjjön. De addig, ha kell, elbújok a világ elől. Nem akarom, hogy mire visszajön, az egész életem tönkre menjen.
Sena
A Daimon Devil Bats új taggal bővült, egy csodacsatárral, pontosabban csodarunningbackkel. Csak ez nem hangzik olyan jól. A fiú, Sena, szinte fénysebességgel fut.
Egyetlen idegesítő vonulata, hogy hozta magával az anyáskodó Mamorit is, aki a felügyelő bizottság tagja. Mókás, hogy ennek ellenére a lány csak Senát védi, de őt még a széltől is.
Hiruma elgondolkodva figyelte a lelkében élő kettősséget. Megértette Mamorit, de ugyanakkor borzasztóan idegesítőnek tartotta, hogy állandóan ki kell játszani a lányt.
- Takekura Hikari fog rúgni! – hallotta a kommentátor hangját és gyorsan a pályára koncentrált. Hikari amerikai focit játszott. Az egyes számú mezt viselte és rúgó játékos volt. Mikor ezt két hete közölte a kislány, el kellett vonulnia a vécébe sírni, majd szipogva felhívta Musashit, hogy ezt elmesélje. Hallotta a másik hangján, hogy nagyjából hasonló érzelmi reakciók söpörtek végig rajta.
Oldalra pillantva látta, ahogy Gen kicsit kihúzza magát és büszkén csillogó szemekkel nézi, ahogy kislányuk nekiiramodik.
- A pályagól sikerült! Harmincyardos rúgás! Szinte hihetetlen teljesítmény! – kiabált a kommentátor és a közönség ujjongott. Nyilván ez a foci sokkal kevésbé volt durva, mintha középiskolás fiúk, vagy felnőtt férfiak játszották volna, de azért Hiruma úgy vélte: a kisiskolás kislányok alkotta amatőr focicsapat egy-két középiskolai fiúcsapatot bealázna. Elvigyorodott, amint azt nézte, miként ünneplik a lányát.
- Én kicsi csillagom – hallotta Musashi meghatottságtól rekedt hangját maga mellől és mikor odanézett, nem bírta ki, hangosan felnevetett. A fiú minden tekintetben megfelelt a lányos apukák sztereotípiájának.
Valamivel később, mikor Hikarit várták a csarnok előtt, úgy döntött, mesél a csapatról.
- Találtam egy új runningbacket. Négy egész kettő alatt futja a negyven yardot – mondta, mint egy mellesleg.
- Az nagyon jó teljesítmény…
- Igen. Szerintem ebben az évben lehet, hogy tovább jutunk, mint tavaly… - vigyorodott el. – Ha lesznek új tagok, akkor biztosan.
- Drukkolok nektek… Ha új rúgójátékost keresnél…
- Már van rúgójátékosunk! – szólt közbe Hiruma ingerülten.
- Igen? – kapta fel a fejét Musashi. Szemeiben egy kicsi csalódottság csillant. – Ki?
- Te! És nem, nem fogok mást keresni! Tudom, hogy vissza fogsz jönni.
A barna hajú egy mélyet sóhajtott és megcsóválta a fejét, de nem cáfolta meg szerelme állítását.
A délutáni edzés után fáradtan indult Hikari iskolája felé, mikor hangok ütötték meg a fülét. A Ha-ha fivérek, ahogy magában nevezte őket, az iskola mögötti félreeső kis zugban épp sarokba szorították Senát. Nagyon dühösen közelítettek a kisebb felé, láthatóan súlyos testi sértés szándékával.
Majd Mamori lerendezi őket… Nekem dolgom van.
Frusztrált hangulatban próbált tovább indulni, mikor bevillant előtte egy kép, ahol a lány késve érkezik, és vérbe fagyva találja az általa annyira pátyolgatott fiút. Akaratlanul is belefájdult a szíve a képbe, főleg, hogy valamiért az jutott eszébe, hogy Hikarit is találhatná így. És hogy biztosan meg akarná ölni azt, aki szemtanúja volt az esetnek és nem segített szegény kis védtelen gyereken.
Morcos szusszanással fordult meg és sétált be a sikátorba.
- Hé, ti! – kiáltott oda mogorván, előhúzva egy kisebb gépfegyvert a táskájából. Sátáni vigyort villantott hegyes fogaival, majd mérnöki pontossággal körbelőtte a három jómadarat. – Hagyjátok békén a titkárunkat!
A Ha-ha fivéreket kiverte a víz, majd egy hangos kiáltással, miszerint „Ez maga a Sátán!”, elrohantak. Kifejezéstelen arccal fordult a sarokban reszkető Sena felé, majd elrakta a fegyvert.
- Jól van, most már nyugodj meg! – lépett oda és megkócolta a másik fejét. A srác kifejezetten alacsony volt, nem csupán hozzá képest. Tényleg egy kisgyereknek tűnt.
- Kö-köszönöm, Hiruma-kun! – hajolt meg formálisan, de a szőke csak megforgatta a szemeit.
- Jól van, jól van! Gyere, elkísérlek egy darabon, mert tuti visszajönnek. Hívd fel Mamorit, hogy jöjjön eléd!
A fiú bólintott és engedelmeskedett, közben gyanakodva fürkészte a csapatkapitányt, aki viszont most a táskájában kezdett matatni. Megijedt, hogy újabb gépfegyver kerül elő, de e helyett csak egy szendvicset vett ki és felé nyújtotta, mikor befejezte a telefonálást a lánnyal.
- Az előbb akkorát kordult a hasad, hogy visszhangzott a sikátorban. Gondolom, egész nap nem ettél, mert csicskáztattak.
- Hát… ami azt illeti… - hebegte Sena, majd végül elfogadta a felé nyújtott ételt és megindult kísérője mellett.
- Ha ezentúl gond van, szólj! Nekem, vagy Mamorinak – közölte a szőke komoran.
A futó játékos elgondolkodva méregette a mellette sétálót. Annyira nem illett a karakterébe ez a gondoskodás. Két lehetőségre tudott gondolni: vagy kőkeményen meg fog még fizetni ezért, vagy a másik démoni, önző és bárkit zokszó nélkül feláldozó énje csupán egy álarc és a valóságban pedig egy jó szívű, gondoskodó alak… Az utóbbi ötletet fénysebességgel vetette el… Azonban hiába várt a fizetség kijelölésére, Hiruma másnap úgy viselkedett, mintha előző nap nem történt volna semmi. Mamori nem is hitte el neki, mikor elmesélte, hogy a quarterback megvédte őt, megetette, majd még egy darabon el is kísérte.
Új munka
Musashi ígéretéhez híven több pénzt küldött már egy ideje. Azonban Hiruma, aki a valóságban az idegösszeomlás szélén állt, nem tudott úgy teljesíteni az iskolában és így az ösztöndíja megszűnt. Az igazgató egyszer be is hívatta egy beszélgetésre, ahol megjegyezte, hogy a fiú agya kifejezetten jó, az iskola elitjébe tartozhatna, és nem érti, miért nem próbálkozik kicsit jobban. És ott aztán megértette. A kék szemek fáradt megtörtséggel pillantottak fel rá, az elnyúzott arcon egy gúnyos félmosoly jelent meg és a fiú rekedt hangon ennyit mondott: „Jó, majd igyekezni fogok.”
Az igazgató nem forszírozta a dolgot. Csupán bólintott és hagyta, hogy a démon elhagyja az irodáját a maga sötét kis titkával együtt.
Persze, Hiruma nem akarta közölni a barna hajúval, hogy elvesztette az ösztöndíjat, így úgy döntött, máshonnan pótolja ezt az összeget, és munkát keresett magának.
- Kérem, nincs valami munka félállásban? Bármi! Takarítok, vécét pucolok, bármi! – kérdezte a sokadik hely tulajdonosát. Ez úttal egy pizzázóban próbálkozott. A férfi csak a fejét ingatta, majd sóhajtva megszólalt:
- Próbáld meg a szemközti Lolita Bárt. Nem jó szívvel ajánlom, de ha tényleg ennyire kell a pénz, akkor jobbat nem tudok kitalálni. Ott folyamatosan cserélődik a személyzet. De tizenhat évesen senki nem fog alkalmazni, csak azok…
- Köszönöm! – rebegte hálásan, majd felkapva a kabátját átsétált a szemközti kávézónak gúnyolt lebujba. Az ottani tulaj kissé kelletlenül méregette őt, majd unottan megkérdezte:
- Mit vállalsz?
- Bármit! Takarítást, pohárszedést, mosogatást…
- Nem úgy értem… Mit vállalsz… amúgy…?
Pár másodpercig eltartott, mire leesett neki, miről beszél a pasas.
- Hát… Őhm…
Semmit. Ezt akarta ordítani. Semmit. De nem jött ki a torkán, mert nem tudta, mennyire játszhatja el a lehetőséget. A pénz kevés volt, Musashitól nem akart többet kérni.
- Jól van, látom, nem vagy egy bevállalós típus. Ne aggódj, kiskorúként amúgy sem engedném. Na, figyelj! Takarítással és mosogatással kezdesz, aztán ha kitanultad a rendszert, akkor majd esetleg felszolgálhatsz. Semmi több. Ha ez neked elég, akkor holnap kezdhetsz.
Hogyne lett volna neki elég! Ha csak vécét pucolni veszik fel, már az is elég lett volna! Senki más nem akart délelőttönként alkalmazni egy iskolást. Így viszont minden a legnagyobb rendben volt. Reggel elvitte Hikarit iskolába, utána még odaért az edzésre. Utána az első órát végigülte, majd ellógott dolgozni négy órát. Az utolsó órára még visszaért, iskola után edzés és a délutánt Hikarival tölthette. Több, mint csodálatosnak ígérkezett. És az is volt.
Már lassan egy hónapja dolgozott ott. Az iskola igazgatójával „megbeszélte”, hogy elengedik munkába. Igazából nem is olyan régen iktatta be az „Ördög jegyzetfüzete” című kis könyvecskét, amiben elkezdett információkat felhalmozni emberekről, hogy később ezeket zsarolásra használhassa. Piszkos módszer? Talán. De nem érdekelte. Bármit Hikariért. Most már főleg.
Közeledett a karácsony és ő már ki is nézett egy szuper ajándékot a lányának, egy igazán gyönyörű kimonót, amiről Hiku mindig ábrándozott, mert hogy abban ő lehet majd a hercegnő. Persze, nem adták ingyen, így meg kellett keresnie a főnökét, hogy vállalna extra órákat, ha megengedi.
- Hát nem tudom… Figyelj, estére keresek felszolgálót. Ha gondolod, ma este ugorj be, öttől és meglátjuk, mennyire válsz be.
- És az esti műszak hogy lenne? – kérdezte kissé elbizonytalanodva.
- Négytől nyolcig, vagy öttől kilencig. De ma csak olyan fél nyolc-nyolcig lennél. Szóval, érdekel a dolog?
Egy pillanatig habozott, majd meggyőzte magát, hogy ez csak karácsonyig lesz így, utána minden visszaáll a régibe. Alig egy-két hét… Bólintott. A férfi elégedett mosollyal hátradőlt, majd felkelt és egy egyenruhát adott neki. Csupán a fazonja volt ugyanolyan a ruháknak, a lolita-kimonó, a színe mindegyiknek más volt. Ennek például olyan mintája volt, mintha a galaxist nyomtatták volna rá.
- Szerintem jó lesz. Na, akkor ötkor találkozunk!
Kilépve izgatottan, remegő kézzel kereste Musashi telefonszámát. Türelmetlenül várta a kicsöngést jelző búgások végét.
- Yo-chan? – hallotta a fiú kedves hangját és akaratlanul is elmosolyodott. Valószínűleg el is pirult.
- Szia! – kezdte izgatottan. – Figyelj… Tudnál vigyázni Hikarira az este?
- Szia… Öhm… Persze, de csak fél hattól, ha az jó.
- Szuper! Fél órát ki fog bírni egyedül. De most megyek, mert rohannom kell! Szia!
- De miért, te mit… - kezdte még Musashi, de már nem várta meg a végét. Persze, nem volt dolga, de akkor is fájt hallani a fiú hangját is. Már lassan fél éve ment el, azóta azonban csak távolodtak egymástól a nyári és ősz eleji dolgok ellenére is, és ő kezdte úgy érezni, ennek már soha nem lesz normális folytatása. De Hikari még mindig az ő lánya is. Szóval kire hagyja, ha nem az apjára?
Este aztán elbúcsúzott a kicsitől, meghagyva, hogy senkinek ne nyisson ajtót és próbálja az apját nem megölni. Görcsölő gyomorral kezdett a munkába, eleinte kissé nehézkesen is indult a dolog, főleg, hogy a jelmezben kifejezetten kényelmetlenül érezte magát. Végtére is ő fiú volt!!! De tudta nagyon jól, hogy ez pont erről szól. Ide olyan emberek jönnek, akik szívesen veszik, ha egy kamasz fiú női ruhában kiszolgálja őket. Biztosan jó néven vették volna azt is, ha másképp is a kedvükre tesz, az egyik meg is próbált a szoknyája alá nyúlni, de a kidobók rövid idő alatt jobb belátásra bírták. Musashi aztán háromnegyed hatkor küldött neki egy smst, hogy megérkezett és minden rendben, de csak fél kilencig tud maradni, szóval igyekezzen. Mintha erről ő döntene! Persze, ez az ő hibája is, hiszen nem mondta meg, hogy dolgozni megy, de ettől függetlenül azért rosszul esett neki a dolog. Valahol remélte, hogy talán a másik marad kicsit, akár éjszakára is végre, és végre lesz alkalmuk beszélgetni, együtt lenni, mint régen. Szidta magát. Mégis honnan vette ő ezt?! Mindegy, a főnöke úgyis azt mondta, hogy fél nyolcig lesz…
Vagy fél kilencig… A munka elhúzódott, a vendéglátásban a műszak vége ritkán van akkor, amikor kellene. Mert mindig van még egy vendég és még egy rendelés. És nem lenne jó pont az első napon a csúcsforgalomban lelépni. Fáradtan támolygott hazafelé. A lábai égtek, a szeme előtt csillagok táncoltak. És azt is biztosra vette, hogy Musashi már rég elment.
Talán ezért is lepte meg, mikor belépve a lépcsőházba pont szembetalálta magát vele.
- Szia! – pislogott meglepetten.
- Heló – biccentett a barna hajú. Ha lehet, még izmosabb lett és még férfiasabb, és ez a munkástrikóban csak még jobban látszott. Kifejezetten helyes pasi volt. – Hát ez meg? – kérdezte a ruhát méricskélve.
- Ez a munkaruhám – felelte, miközben remegését csillapítandó nekidőlt a falnak.
- Mégis hol dolgozol? – csodálkozott el a férfi.
- A Lolita Bárban.
Gen közelebb lépett hozzá, egészen közel, foglyul ejtve őt a fal és saját teste között.
- Kurva lett belőled? – kérdezte csalódottan.
- Dehogy is! – sziszegte villámló tekintettel. – Mégis mit képzelsz, hogy beszélsz velem? Felszolgáló vagyok!
- Küldök több pénzt!
- Valamiből neked is élned kell. Elég, amit küldesz.
- Kérlek, Yo-chan, ne csináld ezt!
- És mégis miért ne? És ha kurva lennék?! Nem mintha te annyira igényt tartanál a szexuális szolgáltatásaimra… Legalább lenne, aki megdugna! – szűrte a fogai között és abban a pillanatban egy kiskanál vízben meg tudta volna fojtani a magasabbat.
- Neked csak ez a lényeg?! A szex?!
- Két hónap után az eszembe jut, igen! A francba is! Azt ígérted, észre se fogom venni, hogy elmentél, annyit leszel itt, de egy kezemen meg tudom számolni, hányszor jártál nálunk! Általában elviszed Hikarit valamerre, vagy veszel neki valami drága ajándékot és apaság letudva, csakhogy ez nem így működik! Lehet, hogy az elvált szülőknél igen, de mi nem váltunk el!
- Mégis mit vársz? Dolgozok!
- Én is! És mellette iskolába járok és fociedzést tartok… Mégis van időm a lányomra! A lányunkra! Ráadásul ezen a beszélgetésen már a nyáron egyszer átestünk! És akkor megígérted… Megígérted… - elkeseredve csapott egyet az öklével az erős mellkasra, de persze a másik meg sem érezte.
Musashi csak lehajtotta a fejét és némán rázni kezdte. Hiruma csak pislogott rá, nem értve a reakciót.
- Igazad van. Sajnálom. Én… Borzalmas apa vagyok…
- Dehogy vagy! – simított a barna tincsek közé egy mély sóhajjal. – Csak nem gondolsz bele, mennyit jelentesz nekünk. Belőled soha nem elég…
A barna szemek hálával pillantottak fel rá és a borostás arc egy félszeg mosollyal a kezébe simult. Gen még közelebb lépett és gyengéden megölelte a szőkét, aki megremegett a karjai között.
- Hiányoztok… - suttogta. – Nagyon…
- Te is nekünk – felelte és karjait az izmos nyak köré fonta, teljes testével a másikhoz simulva.
A következő pillanatban Musashi ajkai a hegyes fülek alatti érzékeny felületre simultak és egy szenvedélyes, de lassú kényeztetésbe kezdtek. Hiruma alig mert hinni magának, de végül nem bírta tovább és élvetegen felnyögött, oldalra döntve a fejét. A lassú kínzás repertoárja a megnövekedett felületen apró harapásokkal és szívásokkal gazdagodott, míg az izmos test egészen a falhoz préselte a szőkét. Néhány félre érthetetlen csípőmozdulattal merevedését a másik ágyékához dörgölte. Felemelve a szoknyát, a két vékony lábat a dereka köré emelte, így már semmi sem gátolta abban, hogy merevedéseiket teljes hosszban egymáshoz dörgölje.
- Iszonyúan szexi vagy ebben a cuccban… - morogta, miközben a nyakról áttért a mézédes ajkakra. A nyelvek boldog nosztalgiával találtak ismét egymásra és Hiruma agyából minden gondolat világnak ment. Hosszú percekig tartott, mire sikerült magát annyira összekapnia, hogy eltépje az ajkait boldogsága forrásától.
- Biztos nem érsz rá? – zihálta, mire Musashi elgondolkodott.
- Ami azt illeti… Talán megoldható…
Hiruma először sajnálta, hogy nem nagyobb a lakás. Vagy legalább több lenne közte és az alvó kislány között, mint egy ajtó. Miközben a kanapé támlájába kapaszkodva újra és újra magába fogadta párja hatalmas izgalmát, minden kiszakadni vágyó nyögést magába kellett fojtania, pedig most legszívesebben üvöltött volna a gyönyörtől.
Hajnalig nem álltak le. Nem bírtak. Újra és újra egymásnak estek.
Mikor már nem bírták tovább, a szőke magával húzta a zuhany felé a másikat. Azonban Musashi ellenállt.
- Haza kellene mennem… Majd otthon fürdök.
- Otthon vagy… - felelt vigyorogva Hiruma. Gen azonban csak fáradtan mosolygott.
- Tudod, hogy értem… - azzal odalépett és egy csókot nyomott a megkínzott ajkakra. – Majd találkozunk…
Youichi megsemmisülten és megalázottan állt a nappali közepén. Nem akart könyörögni. De így úgy érezte, csak megdugták, mert erre jó volt, a többi szociális igényét pedig oldja meg magának.
- Velünk leszel karácsonykor? – kérdezte a távolodó férfitól.
Musashi meglepetten fordult vissza.
- Még nem gondolkodtam ezen…
- Gondolkodnod kell? – vonta fel a szemöldökét megrovón.
- Nem – mosolyodott el a másik. – Igazad van. Persze, hogy veletek leszek – azzal kilépett az ajtón.
Hiruma egy mély sóhajjal sétált a fürdőbe. Majd nyugtával dicsérjük a napot…
Karácsony
Musashi betartotta a szavát. Valóban megjelent, több napi holmit bepakolva egy utazó táskába, plusz egy halom ajándékkal. Hikari szinte önkívületi boldogságban rohangált a lakásban fel és alá, hogy apukája végre otthon van. De még Kerberosz is megőrült, boldog csaholással tepert Hiku mellett, időnként odarohanva Musashihoz és körbeugrálta. Hiruma kissé aggódva figyelte őket, mert ő tudta, hogy ez csak pár napról szól és utána a kislánynak olyan lesz, mintha másodszor is elvesztette volna Gent. Azonban a férfi csak nevetve felkapta a kicsit és megpörgette, majd kitalálta, hogy menjenek el közösen karácsonyfát venni. A szőke majdnem elájult, mikor az árát meghallotta, de Musashi csak rászorított kissé a kezére, majd mosolyogva odasúgta:
- Semmi baj! Az utóbbi időben spóroltam kicsit, hogy tökéletes karácsonyunk legyen. Van rá pénz!
- Már attól is tökéletes a karácsony, hogy itt vagy…
- Persze, persze… de azért egy szép, nagy karácsonyfa se rossz…
El kellett ismernie, hogy a közös fadíszítésnek megvolt a maga bája. A fenyőillatnak a szobában, a karácsonyi kórus hangjának a tévében, a rengeteg csomagolópapírnak a kanapén, ahogy az ajándékokat bontogatták… A kimonóban, focilabdával rohangáló Hikarinak.
Hiruma csak bámult a kezében tartott kis dobozra, amiben egy arany karikagyűrű csillogott, belevésett felirattal: Örökké Tiéd. Tudta, mit jelent, hogy ez nem eljegyzés, hanem egy ígéret, egy eskütétel. Valami, ami erősebb, mint akár a házasság. Mert el lehet válni. De Gen ezt az ígéretét soha nem fogja megszegni. Keserűen gondolt arra, hogy még akkor se, ha elmúlna köztük a szerelem. Bár ezt elég lehetetlennek tartotta. Nem tudott senki mást elképzelni maga mellett, csak őt és tudta, hogy ezzel a barna hajú is így van.
Visszaadta a dobozt, a barna szemek pedig egy pillanatra ijedten néztek rá. De mikor a kezét is odatartotta, ez eltűnt. Odasimult az erős testhez, élvezve, ahogy a másik karjai köré fonódnak. Meredt a képernyőre, de nem fogta fel, mi történik ott. Csupán egy furcsa buborékon keresztül figyelte a vastag szőnyegen játszó Hikarit, a ragyogó karácsonyfát, Musashi borostás arcát, ahogy boldogan nevet lányuk egy-egy elszólásán… Úgy érezte, álmodik. Végül felkelt és kisétált a konyhába. Kinyitva az ablakot elővette az elrejtett cigis dobozt és kivett egy szálat belőle. Most kifejezetten élvezte a jeges levegővel keveredő füst marását végig a légcsövén, egészen a tüdejéig. A slukktól kissé beszédült, mégis valahogy ez, és az esti város zaja térítette magához.
- Mióta dohányzol? – hallotta Musashi kissé csalódott hangját. Nem fordult meg, csak újra a cigibe szívott. Nem kapcsolt lámpát, mikor bejött és így a kivilágított város minden egyes kis pontját láthatta. Tizenkettedik emelet egyetlen előnye.
- Amióta megéreztem az ízét a szádban – válaszolt pár hosszú pillanat múlva. – Rád emlékeztet.
- Basszus – morogta a másik és egy mély sóhajjal mellé sétált. A konyhaszekrénynek dőlve elővett egy doboz cigit és ő is rágyújtott. Hiruma egy szúrós pillantást vetett a dobozra, majd tekintete visszavándorolt a városra.
- Mintha az kissé erősebb lenne… - jegyezte meg epésen. A férfi felnevetett. Csak most vette észre, milyen karcos is a hangja.
- Igen… Én azért kezdtem cigizni, hogy egy bizonyos frusztrációt csökkentsek…
- Ugye tudod, hogy a szexhiányt szexszel is lehet orvosolni?
- Tudom – bólintott Gen. – De függőséget okoz.
- Miért, ez a szar nem?
- De. De cigivel a számban tudok dolgozni. Szex közben ez kissé neccesebb.
Egy pillanatig csendben meredtek egymásra, miközben mindkettejük agyában ugyanaz a nevetséges kép rajzolódott ki, kirobbantva belőlük a nevetést.
- Örülök, hogy itt vagy… - suttogta végül Hiruma kissé elpirulva és elnyomta a csikket, ami a füstölgő rúdból maradt. – És amúgy nagyon ritkán cigizek.
- Én is örülök, hogy itt vagyok – mosolygott a barna hajú. – És én mocsok sokat bagózok…
Másnap reggel Hiruma meglepetten pislogott a mellette horkolóra. Csak egészen lassan kezdett benne körvonalazódni, hogy nem álmodta. Musashi valóban velük tölti az ünnepeket. Boldogan hanyatlott vissza a párnára és hagyta, hogy a másik öntudatlanul, álmában plüssmackónak használja őt. Nem is akart megmozdulni tovább.
Nem sokkal később azonban motoszkálást hallott a gyerekszoba ajtaja felől és a zár egy halk kattanással kinyílt. Hikari mezítláb tepert a konyha felé, igyekezve a legkevesebb zajt csapni. A szőke feltételezése szerint éppen édességet óhajtott lopni. Gondolt rá, hogy utána megy, de aztán végül karácsonyra való tekintettel most az egyszer úgy tett, mint aki nem lát semmit. Úgyis élvezetesebb a csoki, ha sikerül elcsenni.
- Nem mész utána? – morogta Gen, még mindig lehunyt szemekkel.
- Karácsony van. Most az egyszer megteheti.
- Tavaly ilyenkor is karácsony volt, és gepárdként vetődtél utána.
Felnevetett. Ő már nem is emlékezett erre. Odafordult párjához, aki végre kinyitotta a szemét és lustán elmosolyodott.
- Jó reggelt! – mondta halkan. Hiruma szélesen elvigyorodott és egy csókot nyomott a borostától keretezett ajkakra.
A világ legrosszabb születésnapja
Nem okozott meglepetést Hirumának, hogy Hikari keservesen zokogott, mikor az apja újév után ismét összeszedte a petyerkáját és lelépett az önfeláldozás horizonton hanyatló délibábja felé. Még mindig egyszerűen nevetségesnek érezte ezt a megoldást, akkor is, ha általában hajnal kettő, három, néha négy fele kapott e-maileket Musashitól. Sőt, egyszer hajnalban, fél ötkor, felhívta őt részegen. Alig hitt a fülének.
- Te részeg vagy?! – kérdezte kiakadva.
- Egy kicsit asziszem… Nagyon hiányzol, Yo-chan! Naaaaaggyon… Tudod, mi az a naagyon?
- Igen, van róla fogalmam…
- Akkor tudod, mennyire szerrrretlek.
Nem reagált, csak egy mélyet sóhajtott.
- Haragszol?
- Hát van miért! – morogta, de a valóságban nem tudott haragudni rá. Még ennek a részeg szerelmi vallomásnak is örült.
- Bocsáss meg, kérlek! Bocsáss meg…
- Azért mert leléptél, vagy azért mert hajnali fél öt van, esetleg azért, mert matta részeg vagy?
- Azért nem matta… Még értelmes dolgokat mondok…
- Soha nem mondtál értelmes dolgokat – mormogta.
- Tessék?
- Semmi, semmi. Miért rúgtál be?
- Hát… mert ki kellett engedni a gőzt… négykor végzetem a munkával… és nyolcra megyek dolgozni.
- Akkor nem aludnod kéne?
- De…
- Akkor aludj!
- Jó.
- Jó éjt!
- Szeretlek, Yo-chan! És Hikut is! Ti vagytok az én mindenem…
- Mi is szeretünk, de most aludj!
- Jó… De te tedd le előbb…
- Oké, szia! – azzal kinyomta a telefont. A készülék azonban fél pillanat múlva újra csörgött. Ismét Musashi volt. Szemét forgatva felvette.
- Te letetted! – hallotta a kétségbeesett és döbbent hangot.
- Te mondtad!
- De… de… figyelj, én nagyon szeretlek titeket! Miért nem hiszed ezt el nekem?
Nem bírta tovább, felnevetett.
- Figyelj, szerelmem, részeg vagy, aludnod kell, aztán dolgozni. Szeretlek, de álmos vagyok! Puszi! Ha kijózanodtál, hívj fel!
- Jó…
- Akkor leteszed?
- Jó…
- …
- …
- Musashi, jó éjt!
- Jó éjt!
Nem várt tovább. Rácsapta ismét a telefont a másikra.
Mikor már az iskolában ült, kissé álmatagon, kapott egy smst hajnali zaklatójától: Tényleg szeretlek. És bocsi.
Csak mosolyogva megrázta a fejét, majd visszafordult a matematika gyönyörei felé.
Habár azt feltételezte, hogy az ünnepek után minden a régi lesz, alig látják majd Gent és a lassú haldoklás tovább folytatódik, ez nem így történt. Mivel minden este a Lolita Bárban dolgozott, így Musashi sokkal többet tartózkodott náluk, mint előtte. Szinte minden este ott volt, maradt vacsorára is gyakran. Néha pedig még az éjszakát is ott töltötte és onnan ment munkába, ha nem várt rá éjszakai papírmunka. Hiku teljesen el volt ragadtatva az apjától általában, főleg, amikor kivitte focizni.
- És apa olyan hosszúakat tud rúgni! – mesélte ámuldozva az anyjának. – Én harminc yardot rúgok, de apa simán a dupláját!
- Tudom, kincsem – mosolygott a szőke sejtelmesen, miközben a vacsorával bajlódott. Nem hiába nevezték anno a hatvanyardos magnumnak… Már amikor nem feldühödött, veszett medveként jellemezték. Igazából teljesen mindegy volt, mindkét tulajdonsága elég volt ahhoz, hogy az alapvetően sikertelen meccseik ellenére komolyan vegyék őket. Míg Hiruma volt a Sátán, addig Musashi a pokolbéli szörny, ami csak a Sátánra hallgat.
Már egy hónapja így ment ez, és Youichi akaratlanul is elkezdett terveket szőni a közelgő születésnapjára. Aznapra szabadnapot vett ki, sőt, a csapattal is közölte, hogy azon az edzésen nem fog részt venni. Csupán Kurita tudta, miért, a többiek kíváncsiskodását sorozatlövéssel hárította.
Előtte nap, vasárnap, Hikarival a városban sétálgattak. Megígérte a kislánynak, hogy elmennek vásárolni és sütizni. Kifejezetten szeretett a lányával kettesben lógni, ilyenkor minden kikapcsolt körülötte, csak az ő boldogságuk létezett. Ilyenkor őszintén tudott mosolyogni, nevetni és állatformákat látott a felhőkben.
Épp hazafelé indultak, mikor megpillantotta Musashit. A fiú épp a kocsijához sétált, keze egy nő derekán pihent. Kinyitotta az anyósülés ajtaját neki. Nevettek. Aztán megkerülte az autót, ő is beszállt és elhajtottak.
Hiruma döbbenten állt a járda közepén, lánya kezét szorongatva és a jármű hűlt helyét bámulta. Ki volt ez a nő? És miért volt Gennek olyan önfeledt jókedve? És mi történt az előbb?!
Gondolatok cikáztak az agyában, remegve kapott levegő után, de úgy érezte, meg fog fulladni. Az arca égett, talán a szégyentől, vagy a dühtől, nem tudta. Remegve vette elő a telefonját és kereste a fiú számát. Várta a kicsöngés végét, de a szeretett basszus hang helyett csak sípolás érkezett. Kinyomta.
Egy nővel van és kinyomja a telefont… Miért?
- Anya… Ki volt az a néni apával? – kérdezte bizonytalanul Hikari és ő csak nagyot nyelve keresett választ.
- Nem tudom – nyögte végül megadóan.
Hazaérve még teljesen jól tartotta magát. Még ő nyugtatta meg Hikarit, hogy biztosan csak egy barát, vagy ilyesmi. De a valóságban ismét érezte azt a görcsöt, mint amikor elment Musashi, csak most sokkal erősebben. Mert most attól tartott, hogy a fiú szerelmét veszítette el. És minél többet gondolkodott ezen, annál biztosabb volt a dologban. Kikapcsolta a telefonját és próbált csak Hikarira koncentrálni. Azonban a lány este lefeküdt aludni, ő pedig ott maradt a gondolataival. El akart aludni, de nem tudott. Végül engedett a remény kísértésének és bekapcsolta a laptopját. Az e-mailek között két üzenet is érkezett Musashitól, a második visszaigazolást kért, addig nem engedte megtekinteni a tartalmat.
From: musashi0402@gmail.ni
To: youichi_hiruma@otaku.ni
Date: 06/02/2015, 18:37
Subject: Bocsi
Szia!
Ne haragudj, hogy kinyomtam, de épp nem volt alkalmas, kórházban voltam. (Nyugi, nem velem volt baj. Sőt, baj sem volt. : ) )
Próbáltalak visszahívni, de ki voltál kapcsolva. Minden oké?
Szeretlek:
Musashi
Talán meg kellett volna nyugodnia ettől az e-mailtől, de benne csak az a kép élt, ahogy azt a nőt kísérgeti. Megnézte hát a második üzenetet is.
From: musashi0402@gmail.ni
To: youichi_hiruma@otaku.ni
Date: 06/02/2014, 20:24
Subject: ÍRJ VISSZA!!!
Basszus, Hiruma, írj vissza! Kezdek rohadtul aggódni!
Még mindig ki vagy kapcsolva!!!
Végül egy mély sóhajjal bekapcsolta a telefonját. Tíz nem fogadott hívása és öt üzenete érkezett Musashitól. Mindegyik üzenet arról szólt, hogy aggódik miatta. Persze, a fiú látta, hogy az üzenetek kézbesültek és azonnal hívta őt.
Ő viszont csak nézte a villogó kijelzőt, amin az állt: Ő. Gondolkodott, hogy felvegye-e, de mire dönthetett volna, a csörgés abbamaradt. Kis idő múlva jött egy sms: „Ha nem veszed fel, átmegyek.”
Majd újra csörögni kezdett a telefon és most felvette.
- Ne gyere át! – szólt bele rekedten. Maga is meglepődött, hogy a torkát kaparó sírás hogy kikezdte a hangszálait.
- Yo-chan! Hála az égnek! Annyira aggódtam értetek! Minden rendben van?
- Csak… csak hagyj minket békén, jó?
- Youichi, miről beszélsz?
- Tudod nagyon jól… Ha nem érted, kérdezd meg a barátnődet!
- Hogy kit…? – de már nem hallotta a kérdés végét, mert letette a telefont. Persze, a készülék szinte azonnal újra csörögni kezdett, de csak kinyomta. Majd ki is kapcsolta. Végre elszabadult benne a pokol és keserves, csendes sírás formájában a felszínre tört. Nem sokára a laptop új üzenetet jelzett.
From: musashi0402@gmail.ni
To: youichi_hiruma@otaku.ni
Date: 06/02/2014, 23:40
Subject: Miről beszélsz?
Youichi, az ég áldjon meg, mi a francról beszéltél? Mégis honnan veszel ilyen épületes baromságokat?
Kikapcsolta a laptopot válasz nélkül. Elfeküdt az ágyon és kibámult a sötét ablaküvegen keresztül. Néhány szomszédos épület fénye csillagként ragyogott a távolban. Próbált aludni, de nem sikerült. Kivételesen örült neki, hogy másnap szabadnapja van. Akkor is, ha ez élete legborzalmasabb születésnapja.
Egész éjszaka ébren volt, néha sírt kicsit, néha elaludt 5-10 percre, csak hogy álmaiban újra lássa, amint Musashi keze a nő derekán pihen, amint a fiú rámosolyog a lányra. Még csak szépnek se mondta volna a nőt… Nem volt egy felszínes alak, de valahogy most jól esett ez a kicsinyesség a szívének, hogy csúnyának nevezheti riválisát. Vagyis… Rivális az, akivel egyenlő esélyeitek vannak. Azonban ha Gen azt a nőt választja, akkor neki semmi esélye nem marad.
A reggelt hányással indította. Valószínűleg az idegesség miatt. Nehezen kaparta össze magát és a kávén kívül semmi nem ment le a torkán. Remegve szívta a cigijét a konyhaablakban, miközben Hikari gyámoltalanul majszolta a reggelijét. Szegény nagyon érezte, hogy baj van és ezért ő is félni kezdett, de ő nem tudta mitől.
- Soha ne szokj rá erre a szarra! – morogta rekedten, majd rámosolygott lányára. – Anya is butaságot csinált vele.
- Jó… És apa is? Ő is cigizik.
- Apád csak hülyeséget tud csinálni – felelte elkeseredve, de Hiku-chan lefelé görbülő száját látva azonnal korrigált: - Persze, ettől függetlenül téged nagyon szeret.
Hiába erőlködött, úgy érezte, jelenleg nagyon nem felel meg a jó anya státusznak. Sőt… Ha egy gyámügyes most látná, akkor is elvenné tőle Hikarit, ha nő lenne.
Miután elvitte az iskolájába, a sajátja felé vette az irányt. Azonban odaérve meglepetten látta, hogy egy ismerős alak áll a kapunál, nevetgélve beszélget Kuritával. Csak pár lépés után jött rá, hogy az alak nem más, mint Musashi, aki levágatta a haját és most úgy nézett ki, mint egy punk. Egy iszonyúan dögös, lélegzetelállítóan jó pasi punk. Nagyot nyelve közelített. Mikor a két fiú meglátta őt, Kurita elköszönt és bement az épületbe, míg Gen elkomoruló arccal fordult felé.
- Hiruma, beszélnünk kell! – kezdte azonnal.
- Neked is jó reggelt! – morogta, majd kitért az erős kezek elől. – Nem kell beszélnünk. Tudom, hogy van valakid, szóval nem kell nagy feneket keríteni a szakításnak.
- Mi van?! Miről beszélsz? – pislogott a punk értetlenül.
- Láttalak titeket tegnap! Elég félreérthetetlenül karolgattad! És még hajad is levágattad, gyanítom, nem miattam! – rivallt rá most már a másikra. Kezdte úgy érezni, hogy hülyének nézik. És mikor a fiú arcán átvillant a megvilágosodás és megtörve behunyta a szemét, mindent igazolva látott.
- Bocsáss meg, kérlek… - suttogta Musashi. – Az egész az én hibám…
- Na, ne mondd! – morogta és tovább indult.
- Nem mutattalak be nekik… Ő az egyik új kollegám és mellesleg jó barátom felesége, Yuki. Azért kísérgetjük úgy, mint a hímes tojást, mert veszélyeztetett terhes és… Ez ilyen automatikus reakció.
Hiruma megtorpant a hallottakra és visszafordult. Annyira szeretett volna hinni neki…
- És ezt most higgyem is el?
- Igen! – kiáltott fel Gen. – Nézd, ha benne vagy, a hétvégén szívesen bemutatnálak titeket, Hikarit meg téged! És akkor te is látod majd, hogy mi van. Ez csak egy hülye félreértés volt! Könyörgök, higgy nekem!
- És a hajad? – kérdezte elbizonytalanodva.
A fiú zavartan túrt a barna tincsek közé.
- Azért vágattam le, mert… nem akartam annyira vénembernek tűnni… Gondoltam, ez fiatalos… és talán tetszeni fog neked…
A szőke egészen ellágyulva figyelte a piruló idősebbet, majd körbepillantott. Mikor meggyőződött róla, hogy üres az utca – lévén, már becsöngettek – akkor előre lendült és egy tompa nyögést kicsikarva a másik nyakába vetette magát.
- Tetszik… De így még rémisztőbb vagy, ha ez egyáltalán lehetséges – suttogta. –De mielőtt kiakadsz, ez is tetszik.
Gen megölelte őt és egy reszketeg csókot nyomott a fejére
- Hiszel nekem? – kérdezte óvatosan.
- Hiszek. És szeretlek – motyogta. Csakhogy a fokozott stressz állapot hirtelen megszűnt, és a szervezetet érő nyomás, ami eddig túlhajszolta, egyik pillanatról a másikra tűnt el. A szervezet pedig, mint egy túlhajtott gép, hirtelen lefulladt és megállt, a szőke pedig egyszerűen elájult.
Mikor magához tért, egy mentőautóban feküdt és infúzió csorgott a karjába. Az orvos épp Musashinak magyarázott valamit arról, hogy legközelebbi hozzátartozó, stb. Kissé szédelegve ülésbe tornázta magát és a tőle telhető leghangosabban megszólalt:
- Ő a legközelebbi hozzátartozóm. Mindenről tájékoztathatja – azzal visszaszédült az ágyra.
Az orvos nem tehetett semmit. Elmondta, hogy Youichi „csak” a túlhajszoltság miatt ájult el, és ha lefolyt az infúzió, akkor hazaviheti pihenni. De természetesen, ha bármi panasza lenne, azonnal forduljanak orvoshoz.
Az infúzió egész gyorsan lefolyt, talán húsz perc se kellett és egy kisebb adag koffeint is kapott, így ébren maradt, amíg Gen az autóhoz kísérte. Meglepve figyelte, hogy párja őt mennyivel több féltéssel és gyengédséggel támogatja, sőt, szinte körbeöleli, nem úgy, mint azt a nőt előző nap. Talán tényleg hülyeség volt ezt elsőre így elkönyvelni, de amikor az ember szerelmes és retteg, hogy vége lesz, olyan könnyen becsapódik. Beült a kocsiba és mikor a punk bevágódott a volán mögé, fáradtan fordult oda.
- Sajnálom – suttogta bágyadtan.
- Mit? – nézett rá Musashi nagy szemekkel.
- Hogy nem bíztam jobban benned. De nagyon megijedtem.
A fiú elsőre nem reagált, csak elkomorodva beindította a járművet.
- Igazad volt. Biztosan borzasztó élmény lehetett. De tényleg csak a szerencsétlen véletlenek sorozata volt.
- Már tudom…
- Ha én látnálak valakivel… biztosan kiborulnék és őrjöngenék. Ha fiú lenne az illető, kórházba juttatnám, és csak akkor kérdezném meg, mit akart tulajdonképpen, mikor már felébredt a kómából és engem kiengedtek a sittről.
Hiruma felnevetett, de mikor a másik arcán a mosoly egy kis szikráját sem látta, rájött, hogy ezt kicsit sem viccnek szánta.
- Szóval tartsam magam távol mindenkitől? – kérdezte gyanakodva.
- Hát… ha egy mód van rá, ne érjenek hozzád.
Nem válaszolt. Szíve szerint olyanokat mondott volna, hogy ha Musashi így gondolja, akkor talán méltóztasson normálisan visszamenni hozzá, de tudta, hogy ebből csak borzalmas veszekedések lennének és ajtócsapkodások és az előzmények után erre nagyon nem vágyott.
Mikor végre felértek a lakásba, ledobálta a cuccát egy székre, az iskolai egyenruha zakóját is, majd fáradtan végignyúlt az ágyon. Gen csak megállt mellette, majd, mint aki nem találja a helyét, körbenézett.
- Kérsz valamit? Vizet, vagy enni? Hozzak valamit a boltból.
- Jól vagyok – rázta a fejét.
- Akkor… Az orvos azt mondta, aludnod kell, szóval…
- Maradj! – szólt közbe kérlelve a másikat. – Kérlek!
A punk egy mélyet sóhajtott, majd leült az ágy szélére és megsimogatta az arcát.
- És mit csinálok, amíg alszol?
- Aludj velem! Szerintem rád is rád fér.
- Az igaz – nevetett a barna hajú, majd egy hosszú pillanat után megadta magát. Lerúgta a cipőit, levetette a kabátját és odafeküdt a szőke mellé, szorosan magához ölelve. – Nekem senki más nem kell, csak te. Te vagy a gyerekem anyja, te vagy a szerelmem, a másik felem és bárki is kerüljön az utamba, egy életnyi hátránya van veled szemben – suttogta a hegyes fülekbe, amiknek a tulajdonosa most egy olyan szerelmes tekintettel fordult felé, amilyet talán még soha nem látott tőle. Lágy csókot váltottak, hosszút, érzékit, szerelmeset, majd még hozzáfűzte: - Egyébként boldog születésnapot!
- Most már boldog – vigyorodott el a démonszerzet, majd megnyugodva simult az erős testhez.
Nem tudta, mennyit aludt, de mikor felébredt, sötét volt kinn. Kómásan kereste a telefonját, hogy megnézze, hány óra. Este hét volt. Musashi sehol, az egész lakásban csend és sötétség honolt.
Hikari… Csak remélte, hogy párja elhozta az iskolából. Megkönnyebbülve gondolt arra, hogy a félreértés tisztázódott és tulajdonképpen a másik még mindig őt szereti, de a tény, hogy nélküle ébredt, kicsit megtépázta a hangulatát.
Hirtelen a konyha felől gyér fény szűrődött és ő meglepetten állt fel. Hevesen dobogó szívvel tartott a helyiség felé, ahol szintén sötétségnek kellett volna uralkodnia. Belépve azonban egy tortát látott, tizenhét gyertyával, körülötte pedig emberek ültek. A lánya, Gen, Mei és Kurita.
- Boldog születésnapot! – vigyorodott el a punk, és ez valahogy a gyertya fényétől kifejezetten ijesztő volt, de Hirumát most ez sem érdekelte. Megszeppenve figyelte a kis társaságot, akik őt ünnepelték.
Aznap Musashi ott maradt éjszakára. És a következőre is.
Cica
Hikari hatalmasra tágult szemekkel meredt a kirakatra, amelyben különféle színű plüssmacskák sorakoztak, kis csengettyűvel a nyakukban.
- Anya, kaphatok egyet szülinapomra?
Hiruma szemügyre vette az árát a játékoknak és elborzadt.
- Nem, kicsim, ez iszonyúan drága… - mondta sajnálkozva. Egyáltalán hogy kerülhet ennyibe egy nyamvadt játék?!
- És ha semmi mást nem kérek? És húsvétra se? És karácsonyra se? – kérdezte a kislány ezúttal a szőkére meresztve hatalmas, csokoládé színű szemeit.
Érezte, hogy a szíve szakad meg és szinte képtelen volt nemet mondani. A kislányra nem volt jellemző, hogy kérjen bármit is és egy papírdoboznak is ugyanúgy örült, mint a legdrágább játéknak, de ezek a plüssmacskák láthatóan azonnal megbabonázták.
- Meglátom, mit tehetek – felelte végül egy mély sóhajjal. Tudta, hogy ezzel elültette a reményt a kicsi szívében, de nem állt szándékában csalódást okozni. Fogalma sem volt, honnan fog olyan plüsst szerezni, mert hazaérve hiába kutatott fel minden tartalékpénzt, az irreálisan drága játékra így se futotta. Kereste a neten, de nem találta olcsóbban. Felhívta a főnökét némi extra óra reményében, de sajnos a születésnapig már nem tudott túlórázni. Végül, habár nem állt szándékában, megkereste Musashit.
- Mennyibe kerül?! – hördült fel a fiú, mikor meghallotta az árat. – Yo-chan, tudod, hogy adok, bármikor, de ez felesleges! Ennek nincs értelme!
- Tudom, hogy drága, de látnod kellett volna a kicsi arcát, mikor meglátta azokat a plüss cicákat! – felelte elcsigázottan.
- Elhiszem, de gondolod, hogy jó ötlet arra szoktatni, hogy ilyen játékokra ennyit adjon ki?
- Nyolc éves lesz! Ha nyolcévente egyszer vesz egy drága dolgot, akkor azt hiszem, még mindig nem fog csődbe menni.
A punk végül egy sóhajjal hátradőlt a széken.
- Jó. Figyelj… Általában ami jövedelmem van a cégből, azt a megélhetés felett egy az egyben nektek utalom. Szóval ahhoz, hogy pénzt szedjek ki, kell pár nap… Lehet, hogy csak a szülinapja után tudnád megvenni.
Kicsit csalódottan húzta el a száját, bár az meglepte, hogy a fiú minden jövedelmét nekik adja, ami a megélhetésen felül van. Tehát nagyjából a fizetése hetven százalékát.
- Majd keresek valami megoldást. Azért köszi! – azzal odahajolt és egy csókot nyomott Gen ajkaira.
Ha őszinte akart lenni, teljesen tanácstalan volt. Ott állt a méregdrága kirakat előtt és bámulta a játékokat. Aztán lassan körvonalazódott benne a terv.
Másnap bement a textilboltba és sokkal kevesebbért megvásárolt mindent, amit szükségesnek talált. Persze, meg kellett várnia, hogy Hikari elaludjon, de utána a konyhaasztalra kipakolva, szemüvegét feltéve nekilátott a munkálatoknak. Kerberosz hangosan horkolt a lábánál, a rádióból halkan duruzsolt a zene. Annyira belejött a munkába, hogy észre se vette, mennyire elrepült az idő. Csak hajnalban pakolt el és ment aludni.
Másnap, hazaérve a munkából már alig állt a lábán, de igyekezett a fáradságát titkolni. Musashit várta a papírmunka, így mennie kellett. Lefektetve Hikarit, izgatottan ült neki újra a varrásnak. Egyfolytában az lebegett a szeme előtt, hogy a kicsi mennyire boldog lesz, ha majd megkapja és kifejezetten büszke volt az ötletére. Azonban a fáradtságtól gyakran tévesztett, lassabban haladt, mint előző este és a kezét is gyakran megszúrta. Végül nem sokkal éjfél után feladta és kábán cigizve hallgatta a műsort, miközben a villódzó várost figyelte.
- Sose leszek kész, Kerberosz – suttogta a kutyának, aki azonban a cupákkal többet foglalkozott, mint gazdája anyagi helyzetével.
Harmadik nap Musashi nem igazán akart hazamenni. Valahol örült ennek, hiszen nagyon szerette a fiút, de most nem volt rá ideje, hogy vele foglalkozzon. Így aztán úgy döntött, lefoglalja a másikat és utászba adta, hogy fektesse le a gyereket aludni.
Ő újra elmerült a plüssvarrás rejtelmeiben, majd mikor a tű kissé mélyebbre szaladt az ujjában, felszisszenve kapta a szájába.
- Szóval ez lett a megoldás? – hallotta Gen hangját, mikor megtámaszkodott az ajtóban.
- Hát ez lenne… - húzta el a száját. – De biztos nem lesz olyan szép, mint a bolti.
Musashi odalépett és szemügyre vette az addig elkészült darabokat.
- Ígéretesnek tűnik. Szerintem imádni fogja.
- Gondolod? – kérdezte elgondolkodva. Nagyon remélte, hogy a másik jóstehetség.
Mikor eljött a nagy nap, Hikari nyolcadik születésnapja, szinte már kora reggeltől csak pattogott körbe, mint valami pöttyös labda, láthatóan majd megőrülve a kíváncsiságtól, hogy megkapja-e a játékot. Semmi nem érdekelte. Se a torta, se a beígért piknik, semmi. Végül Hiruma és Musashi egy fáradt mosollyal összepillantva úgy döntöttek, itt az ajándékozás ideje. Igazából, mivel Hiruma készítette el az ajándékot, így Musashi vállalt minden más költséget. Ő hozta a tortát, az üdítőt, az édességet, sőt, azt is felajánlotta, hogy fizeti a belépőt az élménystrandra, de a kislány nem volt kommunikatív, így nem derült ki, hogy akar-e menni.
Mikor Youichi végre büszkén átnyújtotta a csomagot és Hiku megérezte, hogy valami puha lapul benne, olyan ragyogó mosoly terült el az arcán, hogy bármelyik reklámügynökség azonnal megvette volna. De mikor kibontva meglátta a hófehér plüss cicát, a mosoly lehervadt az arcáról. Egy pillanatig csak meredt a játékra, majd magához szorította és szipogva odarohant a szőkéhez, hogy odabújjon hozzá.
- Most mi van? – kérdezte az anyja értetlenül. – Nem ezt akartad?
- De – bólogatott Hikari. – De ez sokkal jobb. Köszönöm! – azzal egy puszit nyomott a még mindig értetlenkedő arcára.
- Sokkal jobb, mint…?
- Bármelyik anyuka megveheti azokat a plüssöket. De csak az én anyukám áll neki, hogy megvarrja nekem.
A két fiúnak leesett az álla.
- Honnan veszed, hogy én varrtam? – akadt ki Youichi. Kifejezetten büszke volt magára, milyen pontos replikát készített, hogy jött rá a kicsi?!
- Onnan, hogy fehér színűt nem is gyártanak – mosolygott a kislány. – És hála neked, én vagyok az egyetlen, akinek van ilyenje fehérben.
Kissé szégyenkezve pillantott Musashira. Valóban nem járt utána a színkollekciónak, de mivel csak fehér plüss anyagot kapott, valahogy nem is volt kérdéses. A fiú azonban meghatott büszkeséggel figyelte a jelenetet, majd mikor Hikari elengedte az anyját, hogy még többet foglalkozzon az új játékával, odalépett és a hegyes fülbe súgta:
- Csodálatos vagy.
- Mégis miért? – pislogtak rá a kékségek.
- Mert ilyen nagyszerű gyereket neveltél. És mindezt gyakorlatilag egyedül – azzal egy lágy puszit nyomott a selymes arcra.
Április bolondja
Lassan kitavaszodott és Musashi ismét egyre kevesebbet volt náluk. A munka tovább tartott, ő többet dolgozott. Gyakran Kurita vigyázott helyette a kislányra. Persze, ennek ellenére igyekeztek megőrizni azt a közelséget, ami eddig volt közöttük. Napjában többször is írt smst Hirumának, vagy felhívta, és utána még e-mailt is írt. Ha nem tudott este ott lenni, akkor legalább elhozta a kicsit az iskolából. Valóban nem akart még egyszer úgy eltávolodni tőlük, mint előző nyáron, ráadásul őt is kezdte kikészíteni a távollét. Egyre többet gondolkodott azon, hogy költözhetne vissza, vagy milyen megoldást lehetne találni, hogy újra a családjával legyen. Már átkozta a saját ötletét és belátta, hogy teljesen felesleges lépés volt. Ennek ellenére nem tűnt olyan egyszerűnek a dolog.
Mikor Hiruma felhívta, hogy másodikán élet-halál kérdése, de oldja meg, hogy ott legyen náluk, tudta nagyon jól, hogy mire megy ki a játék. Április másodikán töltötte be a tizennyolcat, sejtette, hogy valami születésnapi meglepetés lesz az egészből.
Azonban mikor nagy vidáman belépett a lakásba és Hiruma keserves sírását hallotta, azonnal lehervadt a vigyor az arcáról.
- Anya, ne sírj, kérlek! – könyörgött Hikari a konyha padlóját ücsörgő szőke előtt térdelve. – Apának biztosan tetszeni fog…
- Katasztrófa lett… - zokogott továbbra is Youichi.
- És ha lemennénk venni egy tortát? – kérdezte a kislány. Kerberosz egyetértően vakkantott egyet mellettük ülve.
- Nincs rá pénz… Még nem kaptam meg a fizetést… - suttogta a szőke őszintén és Hiku teljesen tanácstalanul pillantott a kutyára.
- Annyira azért nem szörnyű…
Azonban ez nem segített az anyján, aki most átkarolva felhúzott térdeit ismét keserves bőgésbe kezdett. Most már Musashit is érdekelte, mi az, ami ennyire borzasztóra sikerült, hiszen emlékei szerint a másik kifejezett tehetség volt a konyhában. Bár tény, cukrászkodással nem kísérletezett. Halkan oda sétált és mikor lánya felragyogó arccal megpillantotta, ujját a szájára téve mutatta, hogy maradjon csendben.
Valóban, jól sejtette, Hiruma tortát akart sütni. És sütött is valamit… Bár elég bizarr kinézete lett a dolognak. Domborzati térképnek jobban beillett volna. És láthatóan valami focilabdára emlékeztető dolgot is szeretett volna rárajzolni cukormázzal, de az egész elfolyt, és ha nem látja a fűzőt, akkor inkább valami degenerált csigának nézi. Szívesen nevetett volna a látványon, de azért őszintén sajnálta a szőkét. Ismerte, így el tudta képzelni, mennyi izgalommal és lelkesedéssel csinálta ezt a süteményt. Fogott hát egy villát és megkóstolta. Őszintén reménykedett benne, hogy ehető lesz és nem is kellett csalódnia, az íze fantasztikus volt.
Leguggolt hát a még mindig szipogó szőke elé és kezét a selymes tincsek közé simította.
- Az íze tök jó – mondta halkan, viszont a másik akkorát ugrott ijedtében, hogy lefejelte a tűzhelyet, elvesztette az egyensúlyát, majd megpróbált megkapaszkodni az olvasztott csokit tartalmazó lábas nyelébe, ezzel magára rántva azt, miközben ő elterült a földön.
Az arcát sikeresen befedte a maradék édesség, egy elég nevetséges maszkot varázsolva neki és Musashi itt már nem bírta tartani magát. Könnyezve kezdett röhögni a másikon, majd felsegítette, de még itt is röhögött. Szerzett egy nedves rongyot és segített Hirumának letakarítani magát, majd szeretettel, de még mindig időnként felkuncogva figyelte, ahogy a másik próbálta feldolgozni az eseményeket.
Hikari, aki először megijedt, hogy az anyja esetleg megsérült, most meglátva a helyzet drámaiságát, megpróbálta visszafojtani a nevetését, hogy szolidaritást vállaljon a szőkével.
- Mikor jöttél be? – kérdezte végül Yo-chan, egy gyors zuhany után, törölközővel a fején. Kisírt, piros szemeit fáradtan emelte a még mindig nagyon jó kedvű, csak immáron a torta harmadát belapátoló Musashira.
- Valahol a menjünk tortát venni – nincs rá pénz környékén – felelte a másik tele szájjal. – De örülök, hogy nem volt rá pénz, ez mennyei.
- Csak ronda, mint a bűn…
- És? Az íze a lényeg, nem?
- Azt akartam, hogy emlékezetes, jó szülinapod legyen – suttogta Hiruma, leülve a fennmaradó székre.
- Na, arról gondoskodtál! – vigyorodott el a punk.
- Szemét… - nevetett most már ő is. Azért belegondolva… Tényleg vicces lehetett.
Hikari, aki eddig bizonytalanul méregette a süteményt, most szintén villát ragadott és megkóstolta.
- Ez tényleg jó! – kiáltotta és miután apja egy intéssel felkínálta a torta másik felét, ő is csipegetni kezdte. A kék szemek csak elveszve figyelték, ahogy élete két értelme egy évre elegendő édességmennyiséget termel be negyed óra alatt.
- Esetleg tányért? Vágjak egy szeletet? Áh, hagyjuk… - suttogta maga elé némi gúnnyal.
És Musashi nem csak a délutánt töltötte velük, hanem az éjszakát is, így Hiruma az ajándék másik részét is odaadhatta. Ezt azonban csak is négyszemközt.
Mikor másnap reggel készülődni kezdtek, hogy ki-ki a maga dolgára menjen, Gen odalépett hozzá és egy kisebb köteg pénzt nyomott a kezébe.
- Mi ez? – nézett rá Hiruma meglepetten.
- Tegnap azt mondtad Hikarinak, hogy nincs pénzetek.
- És?! Egy-két napon belül megkapom a fizetésemet, és…
- Nem érdekel! – szólt közbe határozottan a barna hajú. – Ez nektek jár! Ne ellenkezz, kérlek!
A szőke csak pislogott a másikra, de végül eltette a pénzt.
- Mégis miért jár nekünk?
- Mégis mire költsem a pénzemet, ha nem a szeretteimre? – nézett rá Gen felvont szemöldökkel. – Így is, úgy is megkaptátok volna, csak legfeljebb később.
Youichi nem kifejezetten értette, miről beszél a másik, de végül nem firtatta tovább a dolgot. Egy hálás csókot adott az ajkaira, majd megkeresve Hikarit, elindult az iskola felé.
Lolita
Tanév vége felé már szinte iskolába se járt. Mondhatni, karriert futott be, mint lolita, szőke haja, kék szeme miatt igazi különlegességnek számított és ezt a tulaj igyekezett kihasználni. Kirúgás terhe mellett egyre több és több órát kért tőle. Ő viszont tartott tőle, hogy nem fog másik munkahelyet találni.
Azonban egyik nap újra megjelent az egyik törzsvendég. Youichi számára egy végtelenül ellenszenves alaknak számított, akiről egyértelműen tudta, melyik csapatban játszik. Nem egyszer és nem kétszer ajánlott fel nagyobb összeget a számára, ha egyéb szolgáltatásokat is nyújt az egyszerű felszolgáláson kívül. Néha megpróbált a ruha alá nyúlni, de eddig sikerült kitérnie előle. Most azonban a férfi, aki az ötvenes évei körül járhatott és minden tekintetben visszataszító volt a számára, először a tulajdonossal beszélt. Nehéz volt kitalálni, hogy róla, mert közben folyamatosan őt nézték. Mikor azonban főnöke csak mocskos vigyort villantott, majd kezet rázott a vendéggel, igazán kezdett félni. Odajött hozzá.
- Makato-sama a hátsó terembe kívánja a teát. Te fogod felszolgálni, Youichi!
- Uram, bocsásson meg, de nem szeretnék a vendéggel kettesben maradni. Már többször jeleztem önnek, hogy zaklat – mondta határozottan, de a férfi csak felvonta a szemöldökét.
- Biztos, félreérted. Vagy felszolgálod a teát, vagy pakolhatsz és mehetsz haza.
Nagyot nyelve összekészítette az italt és besétált vele a terembe. Azonban alig tette le a tálcát, a vendég elkapta a csuklóját és magához rántotta.
- Végre megvagy, kiscicám!
- Nem vagyok a macskája – sziszegte, miközben megpróbálta kitekerni a kezét a szorításból. – Engedjen el! – kiabálta. – Biztonságiak! – kétségbeesetten fordult az ajtó felé, de az nem nyílt ki.
- Nem jön senki, ne aggódj! Szép summát fizetek én ezért… - Azzal egy kezébe összefogta a két csuklót és másik kezével felnyúlt a ruha alá, sőt, az alsóba is, szétfeszítve a fapofákat. Mikor Hiruma megérezte a vaskos, kemény ujjat a bejáratánál, sikítani kezdett. Nem tudott hirtelen mást csinálni. Azonban támadója megrántotta és ő elvágódott a vaskos combokon. Hirtelen egy hatalmas csattanással a fenekére húztak.
- Legyél jó kisfiú, vagy nagyon fog fájni! – szuszogta a férfi élvetegen, majd újból a ruhák alá férkőzött, de ezúttal az ujját fel is nyomta.
Szúró, égető fájdalom járta át az altestét a nem kívánt behatolástól és ő már azt se bánta, ha elveszti a munkáját, csak szabadulni akart. Mikor még egy ujjat érzett magában és forróság kezdett csorogni a bőrén, tudta, hogy szétszakadt. Könnyek buggyantak ki a szeméből, tehetetlen, dühös könnyek, majd mindent kockára téve odarántotta a férfi kezét és beleharapott. A keserű bőr és a sós vér íze keveredett a szájában és elengedték. A földre lökték, ő pedig azonnal cselekedve felugrott, nem törődve a fájdalommal és teljes erejéből behúzott az öregnek. Az ablakhoz rohant, kinyitotta és kiugrott, egy hátsó sikátorba érve. Nem érdekelte, hogy fényes nappal van, hogy bárki megláthatja, se az, hogy a vér már átáztatta az alsóját és most csupasz combjain csorog, csak rohanni kezdett. Mikor végre olyan helyre érkezett, ahol szemtanúk vették körül, elővette a telefonját. Több ember is megfordult a fejében, akit felhívhatna, jelenleg bárki jó lett volna, csak ne legyen egyedül, de a készülék lemerült. Persze, hogy most! – gondolta elkeseredetten. Hirtelen megérezte a nyilalló fájdalmat alfelében. Kissé bicegve próbált tovább haladni, azon gondolkodva, mit tudna tenni. Végül a segítség nem várt helyről érkezett. Az egyik rivális csapat quaterbackje lépett ki az egyik üzletből és meghökkenve bámult rá. Kidet, ahogy a fiút becézték cowboy mániája miatt, a legjobb középiskolai irányítóként tartották számon, ennek ellenére jó maga Hirumát sokkal jobbnak tartotta. Igazi, pokoli parancsnoknak és a lolita-kimonós, vérző, elveszett fiú nagyon nem illett ebbe a képbe.
- Hi-Hiruma?! – pislogott rá döbbenten. A szőke fiú megkönnyebbült sóhajjal roskadt össze a járdán.
- Segíts! – suttogta elfúló hangon. Még zihált a futástól.
- Mit? Hívjak mentőt? – kérdezte a cowboy tétován és elővette a telefonját.
- Ne! – tudta jól, hogy ő is nagy bajba kerülne, ha nyomozás indulna a hely ellen. Akár még a lányához is eljutnának. – Telefonálhatok egyet?
A másik átnyújtotta a készüléket és ő gondolkodás nélkül írta be az egyetlen számot, amit fejből tudott. Mikor felvették, remegő hangon szólt bele.
- Musashi? El tudsz jönni értem?... Baj van… - azonban tovább nem tudott beszélni. Ahogy arra gondolt, mi történt, csak a szégyen fojtogatta. Nem tudta elmondani.
Kid maga is meglepődött, de megijedt, mikor a kocsi egy hangos csikorgással leparkolt mellettük és kiszállt egy tagbaszakadt punk belőle. Nehezen tudta elhinni, hogy a fiú alig egy évvel idősebb tőlük. Ráadásul az a mérhetetlen harag, düh és vérszomj, ami belőle sugárzott, egyszerűen megfagyasztotta a vérét. Nem szólt semmit Musashi, csak egy gyilkos pillantást vetett rá, majd nekiállt felnyalábolni a remegő szőkét a karjaiba. Ekkor vette észre a vért, és ha a kalapos westernhős eddig azt hitte, a másik ijesztő, akkor ezt most gyorsan felülbírálta.
- Ez…? – kérdezte mély hangon. Leginkább egy medvére emlékeztette.
Hiruma elvörösödött és majdnem elsírta magát, ahogy próbálta a lehető legkevesebb szóval elmondani.
- Meg akart erőszakolni… Feldugta két ujját… De megharaptam, leütöttem és elfutottam… - hangja folyton elcsuklott az erőlködéstől
- Kórházba viszlek – jelentette ki Gen ellentmondást nem tűrő hangon, majd Kidhez fordult: - Kösz a segítséget!
Valahogy ez a köszönet nem tűnt őszintének, inkább amolyan „Kopj már le!” üzenete volt. Beültette párját a kocsiba, majd valóban orvos felé vette az irányt.
- Sajnálom, hogy elrángattalak munkából – suttogta Hiruma megsemmisülten út közben.
- Ne sajnáld! – válaszolta Musashi, de nem nézett rá, csak forrongó dühvel figyelte az utat. – Én vagyok a párod, nem? Kit kellett volna hívnod?
- Nem kellett volna ilyen helyzetbe kerülnöm. Fel kellett volna mondanom, amikor azt mondták, szolgáljam fel a teát, vagy kirúgnak…
- Alapvetően nem kellett volna egy ilyen helyen dolgoznod! – kiáltott rá a barna hajú és most végre ránézett. Szemei dühösen villogtak, minden izma megfeszült. – Mondtam, hogy ne csináld!
- Tudom, de kellett a pénz, és…
- Mintha nem adtam volna! – üvöltött az idősebb, szinte önkívületi állapotban és Youichi szinte ösztönösen összehúzta magát, karjait a feje fölé emelve. Az autó hirtelen leparkolt és ő riadtan pillantott fel. Megfordult a fejében, hogy a másik most kirakja a kocsiból, de ahogy kinézett, látta, hogy megérkeztek a kórházhoz. Musashi lehunyt szemekkel, mélyeket lélegezve próbált lenyugodni. – Ne haragudj! – mondta végül halkabban. – Nem rád vagyok dühös. Illetve, persze, buta voltál, de tudom, hogy azt hitted, tudsz magadra vigyázni. És végül is, ha nem te lennél te, rosszabb következmények is lehettek volna. És most gyere, beviszlek az orvoshoz. Aztán nekem lesz egy kis dolgom, de sietek vissza érted, rendben? – kinyúlva megsimogatta a szőke arcát, majd kiszállt és kisegítette őt is a kocsiból.
Hiruma egész könnyen megúszta. Az orvos valahogy úgy magyarázta, hogy csupán egy kicsi szakadás volt, de mivel rossz helyen történt, ezért nagyon vérzett. De ijesztőbb volt a látvány, mint a baj mértéke. Mindenesetre javasolta, hogy váltson munkahelyet, ha felépült, ami csak pár nap lesz.
Végül kapott egy párnát, és leült a folyosón. Elgondolkodva figyelte a gyönyörű, selyemruhát, ami rajta maradt. Sejtette, hogy a fizetését már nem fogja megkapni a hónapra, de legalább ez az övé maradt. Ha majd nagyon megszorulnak, eladja. Lépteket hallott a folyosón, és ahogy odapillantott, a továbbra is nagyon mérges Musashit pillantotta meg, véres pólóban.
- Mi történt?! – sikoltotta ijedten.
- Ne aggódj, nem az én vérem – morogta a másik, majd egy borítékot nyújtott neki. – Itt a fizetésed.
Többet nem kellett mondania. Youichi magától is összerakta a képet. Nem szólt semmit, csak elvette a pénzt, majd kissé nehézkesen felállt és követte párját.
Otthon aztán újra rendes ruhákba bújt és végül kissé elveszetten pillantott fel a kanapéról a szoba közepén ácsorgó punkra.
Musashi végig hideg, dühös szemekkel figyelte eddig őt, mintha haragudna, de most egy mély sóhajjal megrázta a fejét. Tekintete végre kilágyult, majd levéve a véres pólót, félmeztelenül a fiú mellé ült és megölelte.
- Szeretlek – suttogta. – Nagyon megijesztettél.
Hiruma egészen odabújt az erős mellkashoz, mintha így elbújhatna a világ elől.
- Sajnálom – motyogta. – Én is megijedtem.
- Gondolom, hogy borzalmas volt…
- Ugye nem lesz bajod abból, hogy odamentél?
- Ugyan. Csak beszélgettünk kicsit a volt főnököddel. Meggyőztem, hogy fizessen ki. Meg én is felszolgáltam egyet s mást a kedves vendégének.
Nem tehetett róla, felkuncogott. Voltak elképzelései, miket szolgálhatott fel Gen. Orrtörést, felrepedt ajkakat, monoklit, támadójának valószínűleg az ujjait is eltörte. De persze, nem fogják feljelenteni, mert akkor minden mást is be kellene vallani. Hagyta, hogy a másik magával vonja, miközben hátradőlt a kanapén, így félig elfeküdve, összebújva bámultak kifelé az ablakon. Az ég szép tiszta volt, egészen messze repkedő madarak sötét sziluettjeit is ki lehetett venni.
Halálmenet
Nem érezte indokoltnak, hogy bárhogy is felvezesse a témát, egyszerűen csak belehuppant Musashi ölébe egy riasztóan sátáni vigyorral és közölte:
- Amerikába megyünk!
- Mi van?! – nézett rá a fiú döbbenten. – Biztos, hogy nem.
- De-de. Gyerekestül.
- Mégis minek?!
- Megtaláltam Doburoku senseit!
- És?!
Mély sóhajjal kezdte az egészet az elejétől.
Tulajdonképpen mindketten kettős életet éltek. Ott volt Musashi, az építkezési vállalat vezetője, a fiatal üzleti zseni, a kőműves-ács-burkoló és vízvezeték szerelő. És ott volt Gen, az apuka, a szerető, a családfő, a társ. Ott volt Hiruma, a démoni csapatkapitány, aki a lelket is kihajtotta a játékosokból, aki bármit és bárkit beáldozott a győzelemért, akit az iskola a földkerekség legönzőbb tagjának hitt és ott volt Yo-chan, az anyuka, a szerető, az otthon megteremtője egy kislány és egy férfi számára. Musashiról hitték, hogy békés, miközben egy vérengző medvére hasonlított leginkább, Hirumától féltek, pedig a leggyengédebb és legodaadóbb anya volt.
Valahol érezték, hogy egyszer ezek a párhuzamos dimenziók, amikben ugrálnak, majd összeomlanak és az egészből egy új világ épül, de nem tudták, ők milyenek lesznek és a másik mit fog majd erről gondolni.
Most pedig vészesen kezdett megremegni a léc Hiruma talpa alatt, ugyanis észre se vette, de csapatkapitányi szerepébe csúszott egy kis anyaság is. Kezdte a szívén viselni a játékosok érzéseit, álmait, és szerette volna neki megadni a lehetőséget, hogy a közös álommá vált Christmas Bowlért mindent megtehessenek. Musashit azonban ez a dolog a legkevésbé sem mozgatta meg, ugyanis az ő dimenziói is kezdtek összecsúszni és fokozott felelősséget érzett a cég munkavállalói iránt. Szerette volna számukra biztosítani a megélhetést, a családfenntartást. Így viszont amerikai kirándulásra nem is gondolt.
Ültek, egymással szemben és Youichi mellkasában egy borzasztó érzés kezdett növekedni. Más irányba tartana az életük? Talán itt az ideje elszakadni?
Nem, ezt semmiképp nem akarta. Látta párján, hogy már szinte egyáltalán nem mozgatja meg a gondolat, hogy a focicsapathoz visszatérjen, számára a visszatérés fogalma kimerül abban, hogy hazaköltözik. De az ő életében viszont egyre nagyobb szerepet kapott a sport, amit ugyan mindig is szeretett, de kezdte úgy érezni, hogy kivételesen ebből lehet is valami. Edzőként, tesi tanárként, valahogy az élete részévé tudná tenni ezt és a családján kívül most először mozgatta meg valami annyira, hogy azért áldozatot is képes lett volna hozni.
- Szóval el akarsz menni Amerikába Doburoku senseiért.
- Is… - felelte komoran. – Igazából a csapat már tudja. Egy egyhónapos edzésterv is van. Komolyan vesszük a Christmas Bowlt. És mivel nyári szünet van, nincs akadálya…
- És hogy akarsz odarepülni?
Ezt a kérdést Gen gyorsan megbánta. Mikor Hiruma elmesélte, hogy kergette bele az amerikai focicsapatot egy hivatalos fogadásba, és hogy nyerte el tőlük a jegyeket visszafelé, már csak a fejét fogta.
- Figyelj! – kezdte fáradtan. – Szerintem már tudod, hogy én nem fogok veletek menni. Komolyan. Kuritát ismerem a csapatból meg téged. Nekem ők idegenek, viszont az alkalmazottaim nem azok. Nem akarom őket cserbenhagyni. De te menj nyugodtan! Amúgy is volt egy olyan gondolatom, hogy Hikari nálunk tölthetné a nyarat. Anyám már nem dolgozik, és kicsit unokázhatna, elvinné erre-arra. Oké?
Nem. Kicsit sem volt oké. De persze, ennek csak veszekedés lett a vége, hogy már pedig ő a gyerektől nem akar ilyen messze lenni, mire Musashi fellátott, hogy neki is joga van a gyerekhez. Végül hosszas kiabálások és csapkodások után beleegyezett, mivel a punk fenyegetőzni kezdett. És mivel még mindig Mei számított hivatalos gyámnak, így inkább nem húzta ki a gyufát.
Hiku izgatottan ült be a kocsiba két nap múlva és vidáman integetett. Igyekezett mosolyogva visszaintegetni, de a szemét már marta a bánat. Végül megnyugtatta magát azzal, hogy ez csak egy hónap és neki most épp más dolga van, a „másik gyerekeivel” kell kicsit foglalkoznia. Ő adta nekik az álmot, az ő felelőssége, hogy mindent megtehessenek érte.
***
Meglepte, hogy az amerikai strandon egy ismerős arcot látott.
- Hiruma! – kiáltotta Kid és meglepő módon odalépett hozzá és megölelte. – Jobban vagy? Hülye kérdés, láttam a Taiyo Sphinx elleni meccsen, hogy jobban vagy – kacsintott. – Szegény Haraot padlóra küldted.
Ő még mindig hápogott kicsit, hátrapillantva Senára, Montára és Mamorira majd kissé hátrébb lépett.
- Kösz – mondta vigyorogva. – Nem gondoltam volna, hogy szíveden viseled a sorsát.
A fiú kissé elpirult, majd zavartan nevetni kezdett.
- Háttőhm… Csak… izé…
Még szélesebb vigyorral felvonta a szemöldökét és a másikat húzva megkérdezte:
- Izé? Csak nem…? – mindketten tudták, miről beszél. Kid azonban nem volt rest visszavágni.
- Ezt most hagyjuk. Mi van azzal a benga állattal, aki olyan „kedvesen” megköszönte, hogy vigyáztam rád, amíg mpf… - nem tudta befejezni, mert Hiruma mindkét kezét a szájára tapasztva elhallgattatta és villámló tekintettel próbálta közölni telepatikus úton, hogy KUSS. Kid pedig csodával határos módon értett belőle.
Szerencséjük volt, hogy Kid és az edzője épp a csapat texasi farmjára utaztak és felajánlották táborhelynek. El is vitték a csapatot egy platón utazva. A fiú persze Youichi mellé ült és nem sokára halk beszélgetésbe elegyedtek, kínosan ügyelve rá, hogy senki ne hallja őket.
- Szóval Harao? – kérdezte a szőke.
- Gyönyörű, nem? – sóhajtott a kalapos. A Taiyo irányítója valóban kecses jelenség volt. Vékony, talán már túlságosan is nőies. Szép arcú, amit az egyiptomi kifestés csak még jobban hangsúlyozott, vállig érő haja egy egészen erős lila fénnyel csillogott. Nem volt egy első osztályú futballjátékos, de ha a démon tippelhetett, a cowboy nem is ezért bolondult meg érte.
- Szerelmes vagy?
- Nem tudom… nem hiszem. Még nem nagyon beszéltünk. Egyszer talán két mondatot. Valami olyasmit, hogy „Állj arrébb, bocifiú!”, mire én „Megyek már, múmia…”. Ez egy csodálatos kapcsolat kezdete, nem gondolod? – nevetett fel elkeseredetten.
- Uhh… Udvarlásból kettes alá…
- Na, és szóval mi van azzal a benga állattal? Ő ki volt?
- Ő volt Takekura ’Musashi’ Gen…
A várt hatás nem maradt el, Kid szinte megugrott mellette és hangosan felkiáltott:
- A hatvanyardos magnum? A medve?!
- Cssst!! – csitítgatta újdonsült barátját és gyorsan visszarángatta maga mellé. – Igen, ő volt, de ne ordíts már!
- Hogyne ordítanék! – suttogta indulatosan. – Hallottam, hogy félelmetes, de ez brutális! Esküszöm, örülök, hogy kiszállt… Nem akarok az ellenfele lenni…
- Pedig garantálom, hogy leszel – vigyorodott el ördögien Youichi. – Visszatérve Haraora… Akarod, hogy elintézzek nektek egy találkozót?
A másik pirulva pislogott rá, majd hosszas mérlegelés után bizonytalanul bólintott. Csak remélni merte, hogy nem fogja magára szabadítani a poklot.
Mikor megérkeztek a farmra és Hiruma büszkén bemutatta a csapatot, Doburoku sensei úgy tűnt, egyedül Kuritának örül.
- És mikor jön Musashi? – kérdezte mogorván.
- Ő nem jön – felelte, mire a következő pillanatban egy ököl csapódott az arcába. Döbbenten meredt az edzőre.
- Hol van Musashi?! Anno megfogadtátok, hogy ti hárman elértek a Christmas Bowlig! Hol van?!
Persze, pont erre volt most szüksége. A régi ígéretek felhánytorgatására, amikor épp azt érezte, hogy a kettejük közös élete épp szétszakad.
- Musashi? – kérdezte Mamori. A minden lében két kanál. Semmi köze hozzá! Szíve szerint visítva verte volna a lány fejét az oszlopba. – Ő ki?
- Hát őő… izééé… - Kurita láthatóan nem akarta elárulni őket, azonban az öreg szinte nem látott a dühtől és kiabálva kezdte ecsetelni:
- A medve! A hatvanyardos magnum! Ha Musashi a pályán volt, esélye se volt másoknak! Senki nem jutott Hiruma közelébe és olyan rúgásokra is képes volt, amire ember nem! És úgy volt, hogy együtt teszitek meg ezt az utat! És nem értem, hol van most?
- A kislányával! – kiabálta most már ő is dühösen, ökölbe szorult kezekkel. – És ezt a témát itt berekesztjük!
A fekete szemek döbbenten tágultak ki.
- Hi..Hikari? – kérdezte meglepetten. Anno tudott a kislányról, de most úgy tűnt, nem számított rá, hogy a két fiú még mindig komolyan veszi ezt a dolgot.
- Miért, mit hittél? Hogy meghalt? Vagy megszűnt a kötelék? – zihálta elkeseredetten, majd elvonult.
Az egészet csak azért bírta ki, mert esténként felhívhatta az otthoniakat, és beszélhetett Hiku-channal. Most azonban Musashi meglepetten vette fel a telefont.
- Még nincs kilenc óra… - állapította meg minden köszönés helyett.
- Neked is szia – mondta elcsigázottan. – És ha nincs annyi? Szeretnék Hikuval beszélni.
- De most nem lehet…
- Mert?
- Mert alszik! Nem fogom felkelteni. Megbeszéltük, hogy kilenckor hívod.
- Nem beszélhetek a lányommal akkor, amikor akarok?!
- Nem! – válaszolta ingerülten Gen.
- Mi az, hogy nem?!
- Mert a nagyanyja is szeretne vele lenni kicsit, ne azzal menjen már el a nap, hogy folyton veled trécsel!
- Te mégis mi az égről beszélsz?! Minden nap egyszer hívom fel, pedig hidd el, szívem szerint le se tenném a telefont!
- Te mentél el…
- Takekura Gen, addig éljek, haza megyek, a farkadat letépem, és a szádba tömöm! Megfenyegettél, ha nem lehet nálatok egy hónapot Hikari! De nehogy már bekorlátozd, hogy mennyit beszélhet az anyjával!!! – majd felrobbant a dühtől és a keserűségtől. Mégis hogy fajultak idáig?! Együtt kellene ezt csinálni, nem pedig egymást kitúrva.
- És most mit vársz, rángassam ki az ágyból, csak mert neked MOST van kedved beszélgetni?!
- Nem, nyilván nem… Majd hívom kilenckor. De ezt még esküszöm, megkeserülöd!
- Ne rajtam verd el, hogy neked fontosabb egy részeges edzőtől amerikai focit tanulni a kis haverjaiddal, mint hogy velünk legyél!
Egy eddig ismeretlen érzés keletkezett a mellkasában. Ha definiálnia kellett volna, a gyűlölethez hasonlította volna.
- Egy órád van, hogy ezt visszavond – közölte hidegen, majd kinyomta a készüléket.
Szíve szerint üvöltve rohant volna hazáig. A csalódottság feszítette belülről, a tehetetlen düh rágta a lelkét és semmi másra nem vágyott, mint hogy szenvedni lássa Musashit. Mégis hogy mondhatott ilyeneket?!
Ránézett a telefonra. Már ötven perce szenvedett. Lassan kezdte úgy érezni, a másik nem fogja visszavonni a szavát és nekik befellegzett. De annak a kislány issza meg a levét. Végül további örökkévalóságnak tűnő percek után megcsörrent a kis készülék.
- Na…
- Sajnálom…
- Mit?
- Amit mondtam. Nem volt őszinte. Szerintem csodálatos, amit teszel azért a csapatért és nagyon büszke vagyok rád. De csak most, hogy elmentél, most érzem, mennyire is hiányzik ez az egész. Szeretnék ott lenni veletek, kicsit úgy érzem, tudod, hogy másnak adtad a mi álmunkat. És megesz a féltékenység…
Az előző feszítés és gyűlölet egy másodperc alatt vált semmivé.
- Hidd el, hogy semmit sem szeretnék jobban, mint hogy itt legyél. Doburoku behúzott nekem egyet, mert te nem vagy itt. És ez milyen már. Aztán kiabálva mesélte el a többieknek, milyen csodálatos is vagy…
- Doburoku megütött téged? – hallotta a másik megrökönyödött hangját.
- Igen, de nem ez a…
- Add oda neki a telefont!
- Gen, kérlek…
- Mondom, add oda neki a telefont MOST!
Hiruma kelletlenül felállt és megkereste az öreget. Odanyújtotta a készüléket.
- Ő az – közölte.
Az edző átvette.
- Á, szia, Musashi… Hogy mi?... Hát… őőő… … Igen… Értem. Bocsáss meg!... Persze… Tőle is… Hogyne… Szép napot! – azzal visszaadta a telefont.
Hiruma soha nem tudta meg, párja mit mondott Doburokunak, de az edző még aznap este nyilvánosan bocsánatot kért, amiért megütötte.
- Musashi-san tényleg ijesztő lehet, ha még telefonon keresztül is meg tudta ijeszteni a senseit – morfondírozott valamivel később Monta Sena mellett ülve, aki csak hümmögve bólogatott. – Maxon grizzly medve lehet! – vigyorodott el.
- Nem – rázta a fejét Kurita. – Inkább Kodiak medve.
- Ha?
- Haa?
- Haaa?
Hiruma idegesen forgatta meg a szemeit. Esküszöm, a Ha-Ha tesók ezt gyakorolják…
- A Kodiak medve a legnagyobb és legveszélyesebb medvefajta a jegesmedve mellett. Hátsó lábaira állva három méter és majd egy tonnát is nyomhat. Egyszerűen nincs ellenfele – magyarázta Kurita és a szőke szinte látta maga előtt, hogy miként képzelhetik el Musashit. Ezen azért jót mosolygott magában.
- Hát igen, mindig Hirumának kellett visszafognia – tette még hozzá a falember és ezzel betette a nagykaput a társaságnál. Egy egyöntetű, HE?! felkiáltással fejezték ki értetlenségüket és a szőkének itt lett elege. Komoran felállt és elvonult, hogy a telefonját bámulva azon gondolkodjon, felhívja-e Musashit.
- Mi a helyzet, szépség? – ült le mellé Kid és ő hitetlenkedő döbbenetében csak hápogni, zavartan nevetgélni és pirulni tudott.
- Szépség?! Te miről beszélsz? – nyögte ki végül.
- Mert? – pislogott értetlenül a fekete hajú. – Csak azért, mert épp az egyiptomi után bolondulok, még látom, hogy szép vagy. Ijesztő, de szép.
A kék szemek meglepetten figyelték a másikat és mikor látta, hogy komolyan gondolja, elhúzta a száját.
- Még mindig Musashi a párom…
- Vá-várj! Ő a pasid?!
Nem értette a kiakadás tárgyát. Mégis miért ment volna érte és emelgette volna, ha nem járnak?
- Nem csak a pasim. Több. Egy ideig együtt éltünk. Aztán meló miatt elköltözött, de nem sokára végre visszaköltözhet.
- De… de nem úgy volt, hogy neki gyereke van? – szerencsétlen Kid láthatóan kezdett belezavarodni az információkba és ez Youichit kifejezetten szórakoztatta.
- Az a gyerek az én gyerekem is – felelte egy széles vigyorral. – Csak ők nem tudják, hogy van egy lányom. Pontosabban Kurita tudja.
- Szóval neked van egy közös gyereked Musashival?! Hogy?! – láthatóan azon kezdett gondolkodni, hogy a szőke talán valamikor nő lehetett.
- Örökbe fogadtuk.
- Ó. Hát, biztosan jó nektek…
Előkotorta a telefonján az egyik képet, ahol hárman mosolyognak a kamerába, együtt, mint egy igazi család. Odatartotta a másiknak, miközben figyelte, hogy van-e valaki a közelükben.
- Basszus, itt még Musashi is egész emberi…
- Majd átadom neki.
Doburoku mogorván pillantott Hirumára. Még mindig kicsit neheztelt a telefonos incidens miatt, bár továbbra sem derült ki, hogy mi is történt valójában.
- Jó csapatod van. Bár egy jó rúgó nélkül nem fogtok eljutni a Christmas Bowlra. Keress egyet!
- Már van.
- Musashi nem fog visszajönni.
- De igen! – villámló tekintettel nézett rá az öregre, szinte sziszegett. Végül egy kényelmetlen és hosszas pillanat után a férfi csak sóhajtott.
- Igazából vele is legfeljebb csak jövőre lenne olyan szinten a csapat, hogy esélyetek legyen az Ojou félék ellen. De akkorra mindenképp. Eddzetek és akkor meg lesz az eredménye!
- Nincs még egy évünk. Utolsó évben a klubtevékenységek nem engedélyezettek. A csapat fele ki fog hullani. És Musashi már túlkoros is lenne. Tizenkilenc évesen már nem játszhat.
- Értem. Ez nehéz ügy. Így nem szolgálhatok jó hírekkel.
- Csináljuk meg a halálmenetet! – vetette fel végül kínjában. Belegondolt a többiek lelkesedésébe és egyszerűen nem tudta volna elviselni, ha minden szertefoszlik.
- Megőrültél?! Ha nem lenne a kedves párocskád, most újra behúznék egyet! – kiáltotta az edző. – Az embertelen, azt nem fogják tudni végigcsinálni!
- Te is megcsináltad.
- Az más!
- Miért?! Azt hiszed, bennük kevesebb a lelkesedés? A kitartás? Azt hiszed, ők nem gondolják komolyan?! Elrepültek idáig, hogy fejlődhessenek! Nehogy azt hidd, nem indulnának meg most azonnal, ha felvetném nekik az ötletet! – kiabált most már ő is és a másik szemében hirtelen meghatottság csillant.
- Nahát, Youichi… Mennyit változtál. Régen el se tudtam volna képzelni, hogy így bízz másokban.
- Régen csak egy emberben bíztam és egy olyan titok miatt küzdöttem, amit az egész világ elől titkolnom kellett. Legalábbis azt hittem. De aztán jött Kurita és megmutatta, hogy ez nem így van. Vannak emberek, akik elfogadnak olyannak, amilyen valójában vagyok…
- Hogy van Hikari? – kérdezett rá Doburoku. A szőke csak megrántotta a vállát.
- Olyan, mint az apja. Makacs és önfejű kissé, de hatalmas szíve van. És nagyon okos. És… rúgójátékos… - itt nem bírta tovább és felnevetett. Fejét lehajtva próbálta elfojtani a röhögést, nehogy magára vonja a figyelmet. – Basszus, ő egy kislány! Esküszöm, kicsit sem buzdítottam! Az egész az apja hibája! Nem talált jobb közös tevékenységet, mint hogy kivitte focizni. És harminc yardot rúg nyolc évesen! Ha Musashi nem jön vissza, beállítom a lányomat játszani…
Doburoku is felnevetett az ötleten.
- Hát nagyon hasonlít rá, az tény. De amennyire emlékszem, rád éppen annyira hasonlít.
Youichi szomorúan elmosolyodott.
- Furcsa dolog az anyaság. És én még csak nem is vagyok nő. Nem is én szültem. De mégis, onnantól kezdve, hogy kialakult ez a kötelék közöttünk, semmi más nem jár a fejemben, csak hogy hol van, mit csinál, jól van-e, boldog-e, mit tudok még tenni érte? Persze, szerelmes vagyok Genbe és néha, ha gond van közöttünk, akkor kicsit elborítja az agyamat a hormon, de alapvetően mindig Hikari az első. Bármit és bárkit zokszó nélkül áldoznék fel érte. Még a szerelmet is. És ezt senki nem értheti meg, csak az, akinek van gyereke. De valahogy én azt hittem, ez csak vérkötelék során van így. Soha nem gondoltam volna, hogy két vadidegen között is létrejöhet. Nem tudom… Talán a felelősségvállalás a másikért. Talán a tudat, hogy a másik rád szorul, számít rád, szeret téged és van valami, amit csak te adhatsz meg neki. Talán… De én csak egy kamasz srác vagyok, nem tudhatok ilyeneket.
Az öreg felállt és megkócolta a szőke üstököt. Lassú léptekkel a szállás felé indult, majd még egyszer visszafordult:
- Jó ember vagy… Maradj mindig ilyen!
Suzuna-chan
Hirumának igaza lett, az egész csapat önként vállalta a halálmenetet. Ami kissé idegesítette, az volt, hogy Mamori is jött, pedig ő nem csinált semmit, csak ült a platón. De jaj, Sena… Komolyan, hogy nem jött még rá, hogy ő a titkos csodajátékos? Oké, persze, szemellenző van a sisakon, de akkor is… Eyeshield 21 nincs itt, csak Sena… Még a Ha-Ha Fivérek is rájöttek, pedig ott háromból kettő kőagyú…
Ahányszor ebbe belegondolt, mindig fel tudott volna robbanni a dühtől. Idegesítette az emberek butasága. De végül mély levegő, szú-szá és lehiggadt. Általában azzal nyugtatta meg magát, hogy ő is hasonlóan kullancs lenne, ha Hikariról lenne szó.
De arra nem számított, hogy félúton bővül a csapat! Meglepetten nézett a balettozó-pörgő-piruettező srácra, aki állítólag szuper thight end lenne, és a kislányra, aki görkorcsolyáján egyensúlyozva, szinte könyörgőn nézett fel rá.
- A srác jöhet – morogta. – A kiscsaj nem.
- De Hiruma-kun, nem gondolod, hogy itt hagyunk egy ilyen kicsi lányt! – kiáltott Mamori és odalépett Suzuna mellé.
- Nem. Hazaküldjük.
- Kérlek, ne! – kiáltott a fekete hajú lány. – Hadd maradjak a bátyámmal! Csak ő maradt nekem, mikor anyánk meghalt, akkor elhatároztam, hogy megtalálom! Nincs senkim otthon! Hadd menjek veletek! – hadarta hatalmas, könnyes szemekkel és a szőke elborzadva meredt rá. Végül csak megfogta a két újonc kezét és elrángatta hallótávolságon kívülre őket.
- Te otthagytad a kishúgodat?! Egyedül?! – kiabált Takival, a fiúval.
- Nem egyedül, akkor még élt az anyánk! Én csak… profi játékos akartam lenni…
Youichi szeme előtt különféle képek lebegtek, ahol Hikari valami katasztrófa miatt egyedül marad otthon és elindul, hogy megkeresse őt, aki Amerikában hosszútávfut éppen. Iszonyú bűntudata lett és fogcsikorgatva rántotta magához a kislányt egy ölelésbe.
- Szegénykém… Biztos, féltél! – majd újra a sráchoz fordult, még mindig szorosan ölelve Suzunát. – Te idióta! Hogy tehetted ezt?! Most miattad még vagy ezer kilométeren át szenvedhet velünk! Gratulálok, testvérségből kettes! ALÁ!!!
- Akkor veletek mehetek? – pislogtak fel a nagy, barna szemek a mellkasától, ameddig a lányka ért.
- Igen – simogatta meg a kócos tincseket mosolyogva, majd egy mély sóhajjal, immáron lehiggadva kérdezte meg a testvéreket: - Egyáltalán mikor ettetek utoljára? Mikor aludtatok? Egyáltalán hogy maradtatok életben?!
A csapat hálás volt, hogy aznap kicsit korábban kezdődött a pihenő, tekintettel arra, hogy az újaknak enni kellett adni és egy kiadós alvás is rájuk fért. A csapatkapitány a teherautó – amit a falban résztvevőknek kellett tolni – kerekének dőlve nézegette a telefonját, időnként felpillantva a csillagos égre. Mikor végre elérkezett az időpont, tárcsázott.
- Szia, anya! – hallotta meg Hiku vidám hangocskáját és a szemei hirtelen könnybe lábadtak. Furcsán ismerős és gyűlölt görcs markolt a mellkasába.
- Szia, kicsim! Mi újság veled? Minden rendben?
- Igen. Megérkezett Kerberosz! És képzeld, aputól kaptam egy plüsskutyát és megmorogta! Vicces volt.
- Gondolom… Milyen kutyust kaptál?
- Nagyot! És most vele alszok meg Neko-channal.
Neko-channak azt a plüssmacskát hívta, amit még ő varrt neki. Meghatva pislogott az égre.
- Édesem… Nagyon hiányzol ám anyának! – suttogta elfúló hangon.
- Te is nekem, de ne sírj anyu! Ősszel találkozunk! És utána, ha akarod, soha többet nem megyek sehova!
- Jaj, édesem, dehogy is! Örülök, hogy ilyen jól érzed magad apunál!
- Szerintem ősszel apa is jön majd velem. Hallottam, ahogy mondta az egyik barátjának, hogy nem nagyon bírja nélkülünk és azt akarja, hogy újra hárman legyünk.
Ez a mondat egyszerűen melengette a szívét. Nem tehetett róla, de a remény, hogy a nyár végével nem csak az ősz jön el, de egy boldogabb időszak is, új erőt adott neki. Szipogva megtörölte az arcát és elbúcsúzott a kislányától. Mikor letette a telefont, repkedni tudott volna, Szíve szerint azonnal tovább indult volna, hogy mielőbb vége legyen az egésznek és mielőbb hazamehessen.
Azonban a nagy boldogságában nem vette észre, hogy végig állt valaki a kocsi végénél.
- Hiruma-san – szólította meg őt Suzuna és szinte megugrott ijedtében.
- Suzuna-chan… Te… mióta állsz ott?
- Ne haragudj, csak beszélni akartam veled. De… annyira meglepett, amit hallottam, hogy itt ragadtam. Bocsáss meg, kérlek!
Kiüresedett tekintettel meredt a lányra. Habár félt a választól, de mégis megkérdezte:
- Mit hallottál?
- Nem gondoltam volna, hogy te anyuka vagy… Mármint… Sejtettem, hogy van otthon valaki neked, aki fontos, és akire emlékeztetlek, de azt soha nem gondoltam volna, hogy van egy lányod.
- Ezt a csapat nem tudja. Szóval, ha már egyszer hallgatóztál, akkor legalább ne mondd el senkinek!
- Nem fogom. Esküszöm!
- Miről akartál beszélni?
- Igazából meg akartam kérdezni, hogy kire emlékeztetlek. Én arra tippeltem volna, hogy van egy húgod. De a többiek azt mondták, nincs. Viszont utólag belegondolva… Tényleg elég anyáskodó vagy.
- Mi?! – ugrott meg a döbbenettől. – ÉN?! Anyáskodó?! Ezt két gépfegyverropogás közben állapítottad meg?!
- Nem. Valahol a „Meg ne sérülj!” és az „Edd meg a répát is, kell a vitamin!” között – vigyorgott a lány. – Akárhogy lóbálhatod azokat a csúzlikat, akkor is izgulsz értük és minimum annyit anyáskodsz, mint Mamori-nee, ha nem többet.
- Che… Csúzlik… - morogta, majd végül feladva kinyújtotta a karját és magához ölelte a lányt. – Okos gyerek vagy…
Suzuna egy pillanatig megfeszült, értetlenül figyelve a történéseket, majd végül elengedte magát és odasimult a szőke vékony testéhez.
- Nagyon szerencsés a kislányod… - suttogta rekedten.
- Gondolod? Nem vagyok egy mintaanya…
- De. Pontosan az vagy. Emlékeztetsz az én anyukámra…
Úgy tűnt, ez lesz a veszte, minden árva benne látja majd a pótanyukát. Gépfegyverek ide, vállról indítható rakéták oda. Azonban mikor meghallotta a szipogást, egészen megilletődött. Azért ezt nem akarta. Végül csak automatikusan simogatni kezdte a fekete tincseket, miközben jobb híján halkan kezdett egy altató dalt énekelni. Hikarinál mindig bejött, a legnagyobb lelki válságból is két perc alatt aludt el tőle. És úgy tűnt, ismét bejött.
Las Vegas
El se hitte, hogy tényleg megcsinálták. A csapatból, úgy tűnt, valóban csapat lett, és sokat erősödtek. Sena is gyorsabb lett, taktikásabb, de ha Hiruma őszinte akart lenni, őt már annyira nem érdekelte ez az egész, hogy azt már szégyellte. Tudta, hogy ha majd hazaérnek és megölelheti a kislányát és megcsókolhatja azt a benga állatot, akkor örülni fog, hogy elhozta erre a kis kalandtúrára a csapatot, de most egyszerűen úgy volt vele, hogy senki ne szóljon hozzá, senki még csak rá se nézzen! Suzuna volt az egyetlen, akit elviselt, sőt, a kislány jelenléte egészen megnyugtatta.
Mikor végre megérkeztek a szállodába és túl volt egy kiadós fürdésen, az ágyon végignyúlva telefonálni kezdett.
- Szia! Baj van? – kérdezte Musashi, amint felvette a telefont. – Hikari anyuval van a boltban, még…
- Megcsináltuk! – szólt közbe Hiruma és egy büszke vigyor terült el az arcán. Neki is csak most kezdett leesni, hogy mi is történt tulajdonképpen.
- Tessék?
- A halálmenetet! Las Vegasban vagyunk!
- Yo-chan… ez… nagyon durva… Hihetetlenül büszke vagyok rád!
- Köszi. Pont ezt akartam tőled hallani…
- Akkor Hiku-channal most nem is akarsz beszélni?
- Hát ha nincs otthon, akkor már nem. Hulla vagyok, alig bírom nyitva tartani a szemem. ÉS hajnalban indul a repülő. Estére otthon vagyunk!
- Akarod, hogy kimenjünk eléd Hikuval?
- Szuper lenne… Nyolckor száll le a gép… Mire mindenkit hazazavarok, meg minden… Ha kilencre odajöttök a reptérre, az jó?
- Tökéletes. Alig várom, hogy lássalak!
- Én is…
Mamori kissé feldúlva igyekezett a csapatkapitány szobája felé, hogy a szobája miatt reklamáljon, azonban Suzuna az útjába állt.
- You-nii nem ér rá. Ne zavard! – nézett rá elszántan.
- És mégis mi dolga lenne most Hiruma-kunnak? – forgatta meg a lány a szemét. – Őt ismerve, szerintem épp egyszerre két csajjal hempereg és pezsgőzik!
A fekete hajú lány csak tátott szájjal meredt az előtte állóra. El se tudta képzelni, honnan veszi ezt a képet az idősebb, amikor ettől messzebb nem is állhatna a valóságtól.
- Nem. Valószínűleg alszik. Tudod, ő lefutotta a kétezer kilométert és nem egy plató tetején ücsörögve jajgatott, hogy milyen meleg van!
A menedzser csak meglepetten pislogott rá, majd kissé sértődötten megfordult és elvonult.
Otthon
Valóban majdnem kilenc óra lett, mire mindenki hazaindult és Hiruma egyedül maradhatott.
Suzuna azonban még meg akarta köszönni a szőke fiú kedvességét, ezért egy doboz csokoládéval elindult vissza, hátha még ott éri a reptéren.
Visszafele megpillantott egy nagydarab punkot, amint egy barna hajú kislány kezét szorongatva tekintetével keresett valakit. A kislánynál egy fehér plüssmacska volt, és ahogy őket figyelte, felhívhatta magára a figyelmet, mert most felé fordult és elvigyorodott. Kissé meghökkenve figyelte a hegyesebb füleket és a hegyes kis fogakat, amik Hirumára emlékeztették. Volt velük egy borzasztóan csúnya, mégis aranyos kutya is, démoni szemekkel és szegecses nyakörvvel.
- Ott van! – kiáltott a férfi és a kislány előrefordulva, boldogságtól ragyogva indult meg előre egy „Anya!” felkiáltással. Ahogy Suzuna követte a tekintetével, azt látta, amint a kicsi egyenesen Youichi nyakába borul, aki örömkönnyekkel küszködve ölelte magához és úgy tűnt, el sem akarja engedni.
Szóval ő Hikari… Akkor ő…?
Felpillantott a borostás arcra, amely most szeretettel mosolyogva nézte a jelenetet, majd odalépve szájon csókolta a felegyenesedő szőkét. A lány kikerekedett szemekkel pislogott, majd érezte, ahogy elvörösödik.
Annak ellenére, hogy két fiút látott és egy kislányt, egyetlen egy dolog keringett az agyában: ők egy család.
- Annyira hiányoztál – suttogta Musashi, magához ölelve párját, majd mikor elengedte, átvette tőle a csomagokat. Nem is gondolt bele, csak egy automatikus mozdulat volt, majd megindult a kocsi felé, Kerberosszal együtt.
Hiruma elvigyorodott, majd Hikari kezét fogva felzárkóztak hozzá.
- Hoztam nektek ajándékot – mondta még mindig vigyorogva. Hiku persze azonnal rákattant a témára és tudni akarta, mit, de nem mondott semmit. Azonban ahogy kifelé haladtak, megpillantott egy ismerős arcot. – Suzuna! – torpant meg hirtelen. Gen és a lánya szintén megálltak és ők is a görkorcsolyásra meredtek, aki most pirulva ment egy kicsit közelebb, kinyújtva a csokit.
- Csak… Meg akartam köszönni, hogy annyira kedves voltál velem. És hogy a bátyámmal maradhattam az úton…
- Yo-chan kedves? – vigyorodott el a punk gonoszul. – Mégis mi ütött beléd?
- Fogd be, Musashi! – szűrte a fogai között egy kényszeredett vigyorral, majd átvette a csokit. Azonban Suzuna most leesett állal meredt a barna hajúra.
- T-te vagy Musashi-san?! – kérdezte ámulattal. Tényleg egy medve!!!
A férfi csak kérdőn pillantott a párjára, aki szabad kezét védekezőn felemelte.
- Mondtam, hogy Doburoku ódákat zengett rólad!
- Ch… - húzta el a száját, majd megindult válasz nélkül hagyva a lányt. Hiruma azonban csak a fejét csóválta.
- Ne vedd magadra! Mindig ilyen – mosolygott Suzunára. – És igen, ő az a Musashi – azzal még gyors megölelte a lányt, majd kislányával együtt ő is továbbindult.
Kid és Harao
Hiruma szavatartó ember volt. Legalábbis Kid ezt bizton merte állítani róla, főleg, mikor elcsalta őt magával inni, mondván, hogy katasztrófa történt. Musashi megcsalta és megverte és elhagyta és elvitte a gyereket és atya ég… Igazából érezte ő, hogy valami nem stimmel a sztorival, főleg, hogy a szőke vigyorogva és kisimultan várta őt, az ujján pedig még mindig ott csillogott a karikagyűrű, szóval minden jel arra utalt, hogy épp egy nagyon szerelmes medve alól mászott ki és nem igazán hagyták ott.
- Így nézel ki, mikor elhagynak? – kérdezte felvont szemöldökkel és levette a kalapját.
- Hazudtam – felelte a másik és egyre inkább olyan feje lett, mint egy mindennel elégedett macskának.
- Na, ne mondd!
- De mondom. Az igazi indok, ami miatt iderángattalak, benn ül. Szóval menjünk!
Belépve azonnal megpillantotta az indokot, ahogy Hiruma nevezte. Harao sértődötten ücsörgött az egyik asztalnál, vékony lábát keresztbe dobva a másikon és kissé felhúzott orral vizslatta a szomszédos asztalnál rosszalkodó kiskutyát. Vékony alakját csak kihangsúlyozta a sötét viselet, a fekete nadrág és a lila póló, amik szépen követték testének vonalait. Mikor felnézett az érkezőkre, elsőre düh villant a szemeiben, ahogy Youichira nézett, majd meglepődött, mikor tekintete Kidével kapcsolódott össze. Félszegen tűrte egyik félhosszú tincsét a füle mögé és kissé elpirult. Elkapva tekintetét az asztalt kezdte fixírozni.
- Mégis mit akartok tőlem? – kérdezte kissé morogva, mire a démon vigyorogva válaszolt.
- Nos, Kid szívesen beszélgetne veled, és ahogy az előbb reagáltál rá, szerintem neked sincs ellenedre a dolog. Szóval magatokra hagylak titeket és majd küldjetek egy képeslapot a nászútról!
- Mi?! – vonyított fel kínjában a cowboy és az egyiptomi egyszerre, majd egyre vörösebben és egyre vörösebben bámultak egymásra. A szőke csak megforgatta a szemeit.
- Na, ne játsszátok a szűzkislányt! Olyan melegek vagytok, hogy miattatok olvadnak a jégsapkák, szóval ismerkedjetek! Ha van lehetőségetek együtt lenni, akkor ne szalasszátok el! – mordult rá a pironkodó párosra, majd lenyomta Kidet a szemközti székbe. A fekete hajú kezdte úgy érezni, hiba volt a Sátán Társkereső Iroda szolgáltatásait igénybe venni és igyekezett nem ránézni a szemben ülőre. Viszont a kíváncsiság nagy úr. Mikor felpillantott, azt látta, hogy Harao szinte egy az egyben ugyanazt csinálja, mint ő, így most sikeresen összenéztek. És a másik egy hosszú pillanat után felnevetett. Ezzel úgy tűnt, megtörte a jeget.
- Elég nevetségesen festhetünk – jegyezte meg végül. – De most már legalább értem, hogy az az ördögfajzat miért egy meleg bárban akart velem találkozni.
- Ez egy meleg bár?! – kapta fel végül a fejét, és ahogy körbenézett, mindenhol csókolózó azonos neműeket látott, magával szemben pedig egy felvont szemöldökű, de vigyorgó Haraot.
- Igen, az…
- Nem tudtam… Nem ismerem ezeket a helyeket…
- Akkor honnan vette az a szerencsétlen, hogy te a fiúkat szereted…
Na, ha eddig azt hitte, kínos volt a helyzet, hát most kezdte másképp látni. Szíve szerint elrohant volna, de végül úgy döntött, egy életem, egy halálom.
- Öhm… Az úgy volt, hogy… hogy egyszer beszélgettem vele… és… izééé… őhm… szóóóval…
Ő tényleg ki akarta mondani. Őszintén akarta. De egyszerűen nem ment, és annyira kínosan hebegett, hogy Haraonak küzdenie kellett a feltörő nevetéssel.
- Mondtam neki, hogy bejössz, na! – lökte ki végre magából az információt, majd, mint valami duzzogó kisgyerek, összefonta a karjait a mellkasa előtt.
A lila hajúban bennrekedt a nevetés és egy kifejezetten édes kis pír kúszott az orcáira.
- T-tessék?!
- Gyönyörű vagy és… tetszel…
Kid úgy érezte, minden elveszett. Lejáratta magát, Harao ki fogja röhögni és jobb esetben csak a fél futballszövetség tudja meg, hogy meleg.
Azonban nem ez történt. A másik egészen zavartan kezdte az étlapot nézegetni, majd nagyon halkan megszólalt.
- Te is tetszel nekem… - nem mert a másikra nézni és a westernhős szerint ez egyszerűen elbűvölő volt…
Hiruma pár órával később távcsövén keresztül figyelte az egyik tetőről, ahogy a szórakozó helyről kilépő Kid elkapja Harao karcsú derekát, magához rántja és szenvedélyesen megcsókolja. Alig pár perc múlva már egy sötét kis beugróban falták egymást, alig türtőztetve magukat, hogy ne létesítsenek korhatáros kapcsolatot az utcán.
- Nem vagy normális – morogta mellette Musashi, aki hanyatt fekve a vasbetonon a csillagokat kémlelte.
- Tartoztam Kidnek. És különben is… Aranyos srác. Megérdemli, hogy boldog legyen.
- Nézd már, a végén még közösségi ember lesz belőled…
- Ne túlozz! Különben is… Ha ő nem kerül az utamba aznap… Fogalmam sincs, hogy hívtalak volna fel…
Hátradőlt a punk mellé, majd egy fordulattal hozzá simult.
- Jogos…
Gao
A Seibu Wild Gunmans küzdött a Hakushu Dinosaurs ellen. Kiváló csapat a középkategória alatti ellen. Szinte esélyük se volt. Hiruma unottan fújt gömböt a rágójából újra és újra, miközben arra várt, hogy újdonsült barátai előkeveredjenek. Megígérte Haraonak, hogy végignézi vele a meccset, bár tény, hogy kétsége se volt a meccs kimenetele felől.
Végre előkerült a két jómadár is, Kid már a mezben, kedvese meg olyan rajongással nézett rá, mintha igazából a Wild Gunmans szurkolócsapatának a vezetője lett volna. Utolsó gyors csókot váltottak, majd a quaterback megindult befelé.
- Helló, medvebűvölő! – köszönt vigyorogva Hirumának, aki hirtelen egy árnyalattal vörösebb lett.
- Vigyázz, mert rád uszítom – morogta vissza, de azért a mosoly ott bujkált a szája sarkában.
Mikor végre az egyiptommániás is odaténfergett nagy szerelmes révetegében, a szőke már csak a szemét forgatta. Elkapta a vékony kart és a nézőtér felé rángatta.
- Annyira helyes és édes és kedves… - sorolta olvadozva.
- Persze, persze, cuki bocifiú, csak gyere már!
A meccs az elején úgy alakult, ahogy mindenki várta, a cowboyok elég sokkal vezettek már. Youichi majdhogy nem unni kezdte, bár Tetsuma és Kid összjátéka mindig lenyűgözte. Csak hogy aztán a pályára küldték a szörnyet.
Gao, a nagyra nőtt elsőéves, szinte emberfeletti erővel rendelkezett. Hallott már híreket az új játékosról, aki előszeretettel páhol el irányítókat, de eddig csak gyengébb csapatok esetében történt ez meg. Annak tulajdonította, hogy biztos a fal is gyengébb volt. Most azonban láthatta, hogy nem ez volt a fő ok. A hatalmas fiú könnyedén hajította arrébb a Wild Gunmans kicsit sem amatőr falát és hajszál híja volt, hogy nem jutott el Kidig. A démon oldalra pillantott és látta, amint Haraoban megfagy a vér és kitágult szemekkel mered a pályára. Kinyúlt és ráfogott a csontos kézre, megszorítva azt.
- Ne aggódj, nem tehet semmi komolyabbat. Azonnal kizárnák – suttogta. Hitte, hogy így van. Persze, az amerikai foci durva sport, és aki játszik, vállalja a sérüléseket. De azért azok nem nyolc napon túl gyógyulóak… Azonban a látottak erre rácáfoltak, mert a következő körben Gao eljutott Kidig és amit akkor láttak, az kicsit sem volt szép látvány. Harao felsikított, majd kitépve a kezét Hirumáéból egyszerűen berohant a pályára, hogy testével védje az akkor már ájult, összevert fiút. A szőke gondolkodás nélkül rohant barátja után, de mikor látta, hogy a szörny leállt a veréssel a vékony srác láttán, megtorpant és a bíróval kezdett üvölteni: - Miért nem zárja ki?! Nem látja, mit csinált? Nem igaz, hogy ez szabályos!
A meccset lefújták, a mentő szirénázva hajtott be a gyepre a Gunmans irányítójáért és egy másik autó a könnyebb sérültekért. Gaot azonban nem zárták ki.
Youichinak minden erejére szüksége volt, hogy lefogja a lila hajút, aki mindenáron párjával akart tartani a kórházba. Szegény fiú végül csak magába roskadva zokogott a karjai között és nagyon meg tudta érteni. Ha ő látta volna, amint egy szörnyeteg pusztán passzióból félholtra veri Musashit, már leszúrta volna az illetőt, vagy lelőtte volna. Most azonban minden annyira hirtelen és hihetetlenül gyorsan történt, hogy szinte fel se fogta. Még mindig várta, hogy Kid előkerüljön valahonnan, de csak a vérnyomokat látta a földön. Szorosabbra vette az ölelést barátja körül és magában a bosszút kezdte tervezgetni. Tudta, hogy ezt nem fogja annyiban hagyni.
- Esküszöm, megbosszulom. A következő meccset ellenünk játsszák. Nem fogja megúszni.
- Mégis mit akarsz ellene tenni? – zokogta Harao, miközben lekísérte a pályáról. – Senki nem állítja meg, nem látod? Ez egy szörnyeteg. Inkább adjátok fel, nem akarlak még téged is elveszíteni!
- Nem fogsz. Visszahozom Musashit a pályára. Ketten kicsináljuk, ebben biztos lehetsz.
- És ha nem jön?
- Megkérem, hogy csak erre az egy meccsre jöjjön vissza.
- Még egyszer megkérdezem, és ha nem jön? – szipogta, miközben leült a stadion előtti parkban egy padra.
- Akkor kitalálok valamit! Figyelj, ez részben Kidről szól, részben pedig az enyéimről. Adtam nekik egy álmot és nem hagyom, hogy ez a szörnyeteg elvegye! Az amerikai foci nem arról szól, hogy addig ütjük a másikat, amíg mozog! Amit a pároddal tett, az egyszerűen visszataszító…
Igazából ezzel csak azt érte el, hogy a másik még keservesebben kezdett újra zokogni. Végül mikor újra megnyugodott kissé, elkísérte a kórházig. Már tudta, mit akar tenni.
Este Musashi ismét náluk vacsorázott. Együtt volt a család, ami mostanában egyre többször történt meg és ez Hirumát végtelen boldogsággal töltötte el. Most azonban mégis szorongott. Az aznapi események egyszerűen görcsbe rántották mindenét és csak turkálta az ételt.
- Valami gond van? – kérdezte Gen. – A saját főztödet nem eszed… Kezdek aggódni, tettél bele valamit? – próbálta elviccelni, de csak Hiku nevetett, Youichi csak komoran nézett rá.
- Kicsim, menj szépen a szobádba, jó? Apának és anyának beszélnie kell – mondta halkan és a kislány kissé szorongó tekintettel bólintott, majd kiment.
A punk egy mély sóhajjal tette le az evőeszközt és kissé fintorogva hátradőlt a széken.
- Ez már rosszul kezdődik – morogta.
A szőke úgy döntött, hagyja a felvezetést, és belevág a közepébe.
- Szeretném, ha egyetlen meccs erejéig visszatérnél.
- És már megint! Ezt nem hiszem el! Esküszöm, már ezzel veszed el a kedvemet! – látott fel azonnal az idősebb.
- Csak egyetlen meccsről lenne szó…
- Meg aztán majd még egyről és még egyről… Mégis miért olyan fontos most pont ez az egy?!
- Mert egy olyan csapat ellen játszunk, akik ellen nélküled nincs esélyünk…
- Ahha… Mindenki más ellen lesz, de ellenük pont nincs! Na, hagyjál lógva, jó? Komolyan nem fogod fel, hogy nekem erre már nincs időm?!
- Kérlek, ha fontos vagyok neked, akkor vedd figyelembe, hogy ez nekem rengeteget jelent! – emelte meg kissé a hangját, hogy a másik végre figyeljen rá.
- A lelki zsarolást hagyjuk, jó?! Tudod, hogy gyűlölöm! – kiabált most már Musashi is.
- Ez nem lelki zsarolás! Kértem valamit, miért olyan nehéz?!
- Miért olyan nehéz felfogni, hogy ezt nem?
- Kérlek! Nem akarom, hogy a csapat rögtön az elején kihulljon, csak azért, mert…
- Ha olyan a csapat, hogy kihullik az elején, akkor egy meccsel elhalasztani a kiesést teljesen felesleges! – vágott közbe, meg sem hallgatva Hirumát, aki viszont már csak megsemmisülten, könnyes szemekkel meredt a tányérjára.
- Veled tovább jutnánk… - suttogta elveszetten, de úgy tűnt, a másik számára itt telt be a pohár.
- Ha egyedül én vagyok a reményetek, akkor szerintem teljesen felesleges erőlködnötök! – állt fel az asztaltól, majd dühösen kiviharzott a lakásból.
Youichi nem tudta, mit tehetne. Hirtelen a telefonja után kapott, de rájött, hogy most teljesen feleslegesen hívná fel őt. Végül elővette a cigijét és remegő kézzel rágyújtott. Próbálta visszanyeldesni a könnyeit és feldolgozni, hogy a „B” tervre kell készülnie.
Haraoval egy kávézó teraszán ültek. Még egy órája volt, amíg Hikari végez az iskolában. És kevesebb, mint huszonnégy órája, hogy kiálljon a dínók és a szörny ellen.
- Szóval, mi a nagy terv? – kérdezte a lila hajú egy vesébe látó „meg se próbálj hazudni” tekintettel. Hiruma csak rágyújtott egy szál cigire és rekedten válaszolt:
- Addig dühítem Gaot, amíg nekem nem esik. Annyira fel akarom húzni, hogy kizárják a szövetségből azért, amit csinál majd.
- Te hülye vagy! – sápadt el az egyiptomi, ami még kreolos bőre ellenére is látszott.
- Nem… Csak nekem már mindegy.
- Ne csináld már! Miért lenne mindegy?
- Musashi egy hete nem áll velem szóba. Írtam neki, nem válaszol, hívtam, kinyomta. Megkerestem, az emberei elküldtek, hogy nem akar velem beszélni… Mit csináljak? Azt nem akarom, hogy a gyerekek álma itt véget érjen.
- És mi van a kislányoddal? Hikura nem gondolsz?
- Majd az apja vigyáz rá, amíg felépülök.
- HA felépülsz… - morogta a másik, azonban hiába győzködte a szőkét, nem mondott le a tervéről. – Ne haragudj, de én nem leszek ott – jelentette ki végül szomorúan. – Nem fogom végignézni, hogy veled is azt csinálja, amit Shiennel.
Hiruma csak megrántotta a vállát.
- Jó. Csak akkor majd légyszi, keresd meg Musashit és mondd meg neki, hogy vigye el Hikut magához.
Harao csak a fejét csóválta. Egyáltalán nem támogatta az ötletet, de lekötözni nem tudta a másikat.
Medve a pályán
Ült a kórházi ágy mellett és a könnyeit törölgette. Kid kómába esett. Napokig szinte csak aludt az abszurd mennyiségű fájdalomcsillapító miatt, de most úgy tűnt, a szervezete feladja. Belső zúzódások, törések, agyrázkódás… Az orvosok azt mondták, hihetetlen, hogy egy fiú képes legyen így összeverni egy másikat. És most már nincs magánál. A lélegeztető lassú, álmosító ütemben pumpált, a monitor halkan csipogott. Minden olyan nyugodt volt. Halálos csend lebegett a szobában.
Az órára pillantott a falon. Egy óra múlva elveszít még egy fontos embert. Akár hogy nézte, Hiruma egy törékeny kis virágszál volt a párjához képest és most arra készült, hogy még nagyobb verést provokáljon ki. Nem fogja túlélni… - gondolta magában elkeseredve.
A folyosóról kiabálás hangja szűrődött be és ő egy fáradt sóhajjal állt fel, hogy becsukja a kórterem ajtaját. Egy férfi kiabált egy punk fiúval.
- Ostoba kölyök! Mire vársz még?! Menj és legyél, aki mindig is akartál! Büszke voltam rád, amíg játszottál!
- De a cég…
- Hagyd már azt a céget! Megy az magától is!
- Takekura –san! Kérem, nyugodjon meg! – csitítgatta egy nővér.
Takekura?! Akkor az ott… Musashi?! Gondolkodás nélkül rohant ki a folyosóra.
- Musashi-san! – kiáltotta. – Beszélhetnék veled? Harao vagyok, a…
- Tudom, ki vagy! – szólt közbe a punk mély, basszus hangján. – Mit akarsz?
- J-játszanod kell ma! – jelentette ki dacos határozottsággal, annak ellenére is, hogy a másik ettől láthatóan nem derült jobb kedvre.
- Kell? – ismételte meg fenyegető hangon, szemöldökét felvonva. – És mégis ki mondja ezt?
- Ha nem játszol… Hiruma meghal!
- Na, persze… - horkantott hitetlenkedve és Harao vérnyomása az egekbe szökött. Hangja hirtelen mélyült és villámló szemekkel kezdett kiabálni.
- Te fafejű hülyegyerek! Hirumáék ma a dínók ellen játszanak. Azzal a csapattal van egy szörnyeteg, akinek az a hobbija, hogy összeveri az ellenfél irányítóját, így a csapat kénytelen feladni! Ha nem hiszed el, nézz be abba a kórterembe! Kid kómában van és ezt az a szörny művelte! Te pedig hagyod, hogy az állítólagos szerelmed kisétáljon minden védelem nélkül szabad prédának!
Gen kikerekedett szemekkel, döbbenten kapott levegő után.
- Nem… Kurita megvédi…
- Kurita! A Gunmans falát egy csapással lökte arrébb! Talán Kuritához kell neki kettő is. Ráadásul az a szőke picsa kitalálta, hogy mivel te nem segítesz neki, ezért addig hergeli Gaot, amíg szabálytalanságért ki nem zárják. Csakhogy azért sem zárták ki, mert a páromat kómába juttatta, szóval nem tudom, mi kell ahhoz, hogy végre megbüntessék! De az biztos, hogy Hiruma nem fogja túlélni! – kiáltotta végül, majd fogcsikorgatva sarkon fordult és elindult vissza. Megkönnyebbült, mikor egy pillanattal később egy medveszerű alak hangos robajjal elrohant mellette. Még visszafordult és látta, hogy az öreg Takekura egy mosollyal biccent felé. Hülye Musashi. Senki sem akarta, hogy abbahagyd a focit…
Hiruma egy nyekkenéssel elterült a földön, ahogy Gao hasba vágta. Nem kellett volna hasba vágnia. Semmi sem indokolta. Csupán neki ennyit ért az emberi élet.
Felülve szomorúan nézett végig a többieken. A fal tagjai mind szanaszét hevertek. Mintha csak kis bábúk lettek volna. És még csak az első tizenöt perc ment le. De legalább szünet következett. Sikerült feldühítenie a szörnyet. A terv ezen része bevált. Szomorúan gondolt arra, hogy a meccs végét már nem fogja látni valószínűleg. Gyomrát masszírozva ült le a kispadra.
- Mi lesz velünk, Hiruma? – kérdezte Kurita sírós hangon. – Tényleg itt ér véget nekünk a Kantou Bajnokság?
Mindenki odagyűlt köré, mint valami prófétához és reménykedve néztek rá, hátha nevetve előkap majd egy titkos csodafegyvert, ami legyőzi a monstrumot. Azonban akár hogy nézte, nem volt ilyenje. Csak az, hogy kizáratja a fiút.
- Nem. Csak egy a lényeg: velem bármi lesz is, ti ne adjátok fel! Ragaszkodjatok ahhoz, hogy szabálytalanságért zárják ki Gaot! És utána könnyű szerrel tudtok nyerni!
- Hiruma-kun, mit akarsz tenni? – kérdezte Mamori ijedten.
- Az nem rád tartozik. A lényeg, hogy most ne álljatok a szörny útjába. Engedjétek hozzám!
Mindenki elborzadva súgott össze. Kezdték sejteni, mire megy ki a játék és nem akarták. Kétségbeesetten kutattak másik terv után, de nem találtak semmit. A letargiát azonban furcsa hangok törték meg.
Egyszer csak futás hangja visszhangzott a folyosóról és a következő pillanatban megjelent egy magas, széles vállú fiú, felnyírt barna hajjal, borostás arccal és ijesztően dühös ábrázattal. Devil Bats mezt viselt, tizenegyes számmal. Szinte vicsorogva indult meg a csapat felé, és ahogy közeledett, mindenki egyre riadtabban észlelte, mekkora is a fiú valójában.
- Musashi-san! – kiáltott Kurita boldogan. A többiekben megfagyott a vér, és kikerekedett szemekkel bámulták a rúgó játékost.
- Kurita – biccentett barátja felé Gen, de többre jelenleg nem méltatta. Megállt Hiruma előtt, egészen fölé magasodva. Még soha nem látták ilyen kicsinek és védtelennek a csapatkapitányt, aki most minden démoniságát elvesztette hirtelen. – Elfelejtettél valamit közölni… - kezdte dörmögő hangján.
- Mit? – kérdezte a szőke, egyre kisebbre összehúzva magát.
- Gaot…
- Én próbáltam… - cincogta, majd csak behunyta a szemét.
- Hozzád ért?
Nem akart válaszolni. Azonban Suzuna-chan ezt a pillanatot választotta arra, hogy közbelépjen, és megtegye, amit Hiruma nem mert: teljesen felbőszítse a medvét.
- Ami azt illeti, csúnyán hasba vágta – közölte, majd odalendült és felrántotta a döbbent szőke pólóját. – Nem csodálkoznék, ha… ó, igen… Itt is van!
A lapos hason egy hatalmas, sötétedő folt mutatta, ahol a dínó ökle becsapódott. A medve szemei elsötétültek és a csapat tagjai szinte látták, ahogy az a bizonyos Kodiak medve felágaskodik, három méteresre nő és egy üvöltéssel az uralma alá hajtja a vidéket.
- Elmondom, mi lesz – kezdte veszélyesen halkan és Hiruma csak nyelt egyet. – Egy rúgással kezdünk, ami kiegyenlít, mivel három ponttal vagyunk lemaradva. Aztán hagyja mindenki, hogy az a kis rohadvány meginduljon Hiruma felé. Utána pedig szépen becsukjátok a szemeteket és nem láttok semmit! Világos voltam?!
Mindenki csak bólogatni mert. Visszavonultak a pályára és meglepetten hallgatták a kommentátor fellelkesülő szövegét.
- Nem hiszem el! Hiszen az ott nem más, mint Takekura „Musashi” Gen! A hatvanyardos magnum! A medve! A Devil Bats medvéje ismét a pályán! Vajon ki kerül ki győztesen most? Jól látom?! A Devil Bats rúgáshoz készül! Emberek, hatvanyardos pályagólt kísérelnek meg! Vajon sikerül nekik? És ezt nem hiszem el! Ekkora erőt! Megcsinálta! Musashi berúgta!
A közönség szinte megőrült, ahogy a labda átrepült a kapun. A csapat tagjai pedig kezdték megérteni, miről is beszélt Kurita és Doburoku Amerikában. A punk egyszerűen félelmetes volt.
Csakhogy most Gao megindult, hogy bevégezze a dolgát és elpusztítsa a csapatkapitányt.
Minden egy szemvillanás műve volt. Musashi hirtelen magasodott elé, mint amikor a bozótosból felágaskodik a medve a vadász elé és lecsap. Egyetlen csapással. Meglendült a karja és elkapva a szörny derekát egyszerűen felborította. Mintha csak földhöz vágta volna, de Gao háta először a térdével találkozott és csak utána a talajjal. Később, akik látták, már úgy mesélték, hogy Musashi szeme közben vörösen világított. A közönség felbolydult. Szinte őrjöngtek a szurkolók.
A Hakushu Dinosaurs titkos fegyvere nem csak hogy skybluet kapott, de többet fel se kelt onnan. Az elsősegélynyújtók hordágyon vitték le a pályáról.
- Ennyi volt, hölgyeim és uraim! A medve győzött!
- Hát igen – csatlakozott a másik kommentátor is. – Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy Hiruma Youichi mostantól érinthetetlen. A medve és a medvebűvölő ismét együtt!
Musashi hátrapillantott az említett fiúra, aki csak szomorúan nézett rá. Tudta, hogy miért és nagyon szégyellte magát, hogy olyan önfejűen viselkedett.
Innentől kezdve könnyű győzelmet arattak. A csapat nem látott a boldogságtól, csak úgy, mint a közönség az önkívülettől. A punk most először engedett meg magának egy mosolyt, mikor Kurita a nyakába borult.
- Olyan jó, hogy visszatértél, Musashi! Ez nélküled nem sikerült volna!
- Jól van, jól van… - lapogatta meg a széles hátat.
- Musashi – recsegte egy ismerős hang.
- Sensei – fordult oda a férfihoz, majd meghajolt. – Sajnálom, hogy késtem.
- Semmi baj. Kislányod hogy van?
- Jól, köszönöm.
Az öreg biccentett, ő pedig tekintetével gyermekének anyját kereste.
Hiruma elsőként távozott a pályáról. Örült, hogy Gen visszatért, de az elmúlt hét fényében nem tudta mire vélni. A kijáratnál azonban Haraoba ütközött, aki kisírt szemei ellenére is gyengéd mosollyal megtapsolta.
- Jól csináltad, medvebűvölő!
Elkeseredve húzta el a száját. Levette a mezt és a védőfelszerelést, csak a fekete póló maradt rajta.
- Nem vagyok medvebűvölő. Már semmi közöm a macihoz.
- Azt nem gondolnám. A maci észt vesztve rohant ide, mikor elmeséltem neki, mire készülsz…
- Te elmondtad neki? – nézett rá döbbenten. A másik csak biccentett.
- Szívesen!
- De miért?! – kicsit arrébb húzódtak, mikor a többiek az öltözők felé vonultak.
- Azért, mert Kid kómába esett.
- Hogy mi?
- Igen. És féltem, hogy nem élnéd túl. De őszinte leszek, jól esett látni, ahogy a kedves plüssmackód gerincen térdeli, majd pedig földhöz vágja azt a rohadékot…
Nem tudott válaszolni, mert az említett megjelent és szomorú, fáradt tekintettel megállt mellettük.
- Hiruma, beszélhetnénk? – kérdezte halkan. Harao vette a célzást és elköszönt tőlük. Mikor kettesben maradtak, mély sóhajjal folytatta: - Amit terveztél, az egyszerűen felháborító. Szívem szerint üvöltöttem volna veled, mikor ideértem, őrjöngtem volna. Mégis hogy képzelted?
- Nem tudtam mást kitalálni – suttogta félszegen. Nem volt kedve ehhez az egész beszélgetéshez. Úgy érezte, a másik csak kötelességtudatból jött vissza, vagy valami hasonló és ez fájt neki.
- Sajnálom!
Erre a szóra azonban meglepetten pillantott fel. Musashi sajnálja?
- Mit?
- Hogy azt hitted, nem számíthatsz rám – hajtotta le a fejét a punk. – Lebecsültem a problémádat és ez undorító volt tőlem. Soha többet nem lesz ilyen, ígérem! Csak… bocsáss meg, kérlek! Szeretlek, és nem akarom, hogy bajod essen! – úgy tűnt, a másik lassan elsírja magát kínjában és Youichi meghatva simított a medve fejére, beletúrva a hosszabb tincsekbe.
- Semmi baj! – csitítgatta halkan és hagyta, hogy Gen odabújjon hozzá. Visszaölelte őt, majd mikor kicsit távolabb húzódtak egymástól, egyszerre mozdultak egy lágy, kedveskedő csókra.
- Visszajövök – jelentette ki a barna hajú és a kék szemek hitetlenkedve tágultak hatalmasra.
- Tessék?! – kérdezte és próbált uralkodni vigyorba ránduló arcizmain.
- Visszajövök a csapathoz és… hazaköltözök. Hozzátok… Ha még megengeded…
- Persze, hogy meg! – kiáltotta boldogan és csókokkal kezdte elborítani a párját.
Újra egymás ajkaira találtak, ezúttal egy szenvedélyes, túlfűtött csókra, majd közben az idősebb keze vándorútra indult. Megállapodott a feszes fenéken és némi simogatás után belemarkolt, egészen magához húzva a másikat. Ágaskodó férfiasságát szemérmetlenül nyomta Hiruma ágyékához, aki kéjesen belenyögött a csókba.
- Legalább az öltözőig… jussunk… ahh… el…
Musashi morogva engedte el, majd húzni kezdte az első ajtóig. Berúgva egy üres öltöző helyiségbe jutottak. Úgy döntött, ez megteszi és arccal a falnak lökve a szőkét hátulról hozzásimult. Kezét becsúsztatta a nadrágba és rámarkolt a merev tagra, miközben ajkaival a hegyes fül alatti bőrfelületre tapadt. Szinte megőrült a vágytól és minél gyorsabban igyekezett kioldani mind Youichi, mind a saját nadrágját. Mikor végre a kemény, feszes fenék előbukkant, ujjait gyorsan benedvesítette, hogy mielőbb elkezdhesse előkészíteni a párját, aki azonban majdnem ugyanolyan türelmetlen volt, mint ő.
- Kérlek! – zihálta, miközben ellenmozdult az őt tágító ujjaknak. – Siess!
Nem kellett kétszer mondani. Olyan érzés volt számára a másikba hatolni, mintha csak először csinálnák. Szűk volt és forró, a nyögései gyönyörűnek hatottak. Elborult elmével kezdett mozogni benne, egyre gyorsabban és gyorsabban, minél többször csalva elő azt az édes, kéjes sikoltást. Figyelte, ahogy Hiruma szemei lecsukódnak az élvezettől, ajkait eltátva, zihálva kapkod levegő után, élvetegen nyögdécsel. Ajkai kissé kicserepesedtek, mintha csókra szomjazna. Megadta neki, kissé előre dőlve. Érezte, hogy ez a szög érinti a legjobban azt a bizonyos gyönyörpontot, hát így folytatta a munkát. A hegyes körmök a falat kaparták és nem sokára a szűk forróság a farka körül pulzálni kezdett, mintha csak fel akarná emészteni. Érezte, hogy agyára leszáll a lila köd és elveszti a kontrollt a teste felett. Hallotta, amint a másik kéjesen sikoltja a nevét, majd megfeszül az orgazmustól. Hörögve követte őt, egy medveüvöltéssel engedte magát párjába, mindenét, amije csak volt, majd elkapta a remegve összeesőt. Gyengéden tartotta a karjaiban, lágy csókokat lehelve izzadságtól gyöngyöző homlokára, reszkető, de mosolygó ajkaira.
- Szeretlek! – suttogta ismét. – El se tudod képzelni, mennyire.
De Youichi el tudta képzelni. Az aggódásból, az óvatos mégis erős ölelésből, a remegve adott csókokból, mindből ki tudta olvasni, mit érez a másik. Pont azt, amit ő.
Sena még mindig jókedvűen keresgélte a csapatkapitányt. A csapat megbeszélte, hogy megünneplik Musashi visszatértét – akkor is, ha eddig még nem sok szóra méltatta őket a fiú – és a győzelmet, de a kapitányt nem találták sehol.
Egyszer csak az egyik ajtó mögül mintha Hiruma hangját hallotta volna. Boldogan nyitott hát be az ajtón.
- Hiruma-san, azt szeretném… - nem folytatta.
Belépve azt látta, amint a szőke, félelmetes, gépfegyvert ropogtató démont a még félelmetesebb medve a falhoz préseli. Kicsit lejjebb tekintve pedig jól láthatta, ahogy a medve méretes pénisze könnyedén jár ki-be a démon fenekében, és láthatóan ezt mind a ketten felettébb élvezték.
Végül csak kihátrált, minél halkabban becsukva az ajtót, hogy ne vonja magára a figyelmet, majd eldöntötte, hogy ezt senkinek sem mondja el. Ő nem látott semmit, ő itt se volt, de ő nem fogja annál a kettőnél kihúzni a gyufát. Bár azt még mindig nem értette, hogy ha Musashi-sannak kislánya van, akkor hogy lehet, hogy az előbb Hirumával… volt…
Valamivel később Youichi már megfürödve, átöltözve, kisimulva és nagyon boldogan ácsorgott a stadion előtt, párját várva. A sarkon azonban egy ismerős alak bukkant fel és nem a kellemesebb fajtából. Raszta tincsei a háta közepéig értek, arcán, mint mindig, most is mogorva kifejezés ült. Mikor meglátta a szőkét, gúnyosan elvigyorodott. Kicsit magasabbra nőtt, erős alkat volt és ezzel nagyon szeretett visszaélni.
- Nocsak… Te még élsz? – kérdezte flegmán Agon.
- Miért ne tenném? – ásított egyet unottan Hiruma és újra gömböt fújt a rágójából.
- Hallottam az őskövületek verőlegényéről, azt hittem, nem foglak egy darabban látni már…
- Mondd, te hol voltál az elmúlt három órában? – ráncolta össze a szemöldökét csodálkozva. Azért Musashi visszatérése eléggé megőrjítette a futball világot.
- Csak nem gondolod, hogy megnézem két harmadrendű csapat erőlködését? Lásd be, vesztesek fogócskáját bámulni nem az én szintem.
- Hát jó – vonta meg a vállát póker arccal. Az évezred poénja lesz, ha a meccsen találkozik Gennel…
- Különben meg az sem érdekel, ha túlélted. Tudod, hogy hívják a medvebűvölőt a medvéje nélkül? Halott ember! – nevetett gúnyosan, de a szőke csak unottan nézett rá. Majd a kék szemek lassan elvándoroltak, a tekintet máshova fókuszálódott és az ő hátán végigfutott a hideg. Nem értette, miért, de aztán a háta mögül érkező dörmögés kellemetlen emlékeket idézett.
- Még jó, hogy az ő medvéje megvan, nem igaz? – kérdezte Musashi a háta mögött állva és Agon ijedten ugrott arrébb.
- T-te?! – hebegte. – De te kiszálltál!!!
A punk csak felvont szemöldökkel nézett rá, majd fenyegetően közelebb lépett. Nem válaszolt semmit, nem is tartotta rá érdemesnek a másikat. Az rémült tekintet, a remegés, ami áldozatán végigfutott, szórakoztatta.
Végül a raszta óvatosan hátrálva biztos távolságba húzódott, majd a fogát csikorgatva tovább állt.
- Hát ez minden pénzt megért – mondta Hiruma teljesen lenyűgözve, mikor a fiút eltűnt a következő sarkon. – Szerintem most már fut…
- Fusson – rántotta meg a vállát kelletlenül, majd a vékony kézre fogott, összefűzte ujjaikat és felemelte a szájához, hogy csókot adjon rá. – Hazamegyünk? – kérdezte fáradtan.
Doboz
Hiku pislogva figyelte a nappali közepén álló hatalmas dobozt, amit Kerberosz folyton megújuló lelkesedéssel ugrált körbe. Anyja keresztbetett lábakkal ült a kanapén és mosolyogva figyelte egy szem gyermekét.
- Mi ez, anya?
- Ez egy meglepi. Amit a dobozban találsz, az mostantól mindig velünk lesz.
- Úgy, mint Kerberosz?
- Úgy – nevetett fel a szőke az elgondoláson.
- Kibonthatom a dobozt?
- Nem ártana…
A kislány bizonytalan mozdulatokkal kezdte szétszedni a barna kartont, majd kikerekedett szemekkel meredt az apjára, aki törökülésben ücsörgött a belsejében és mosolyogva nézett rá.
- Szia, kicsim! – köszönt Gen elvigyorodva.
Hikari kissé értetlenül nézett fel az anyjára.
- Ez apa…
- Így van – helyeselt Youichi. – Hazaköltözött. ÉS soha többet nem megy el.
A kislány bizonytalanul és megszeppenve nézett hol az apjára, hol az anyjára, majd remegő ajkakkal megkérdezte a punktól:
- Ez igaz?
- Igaz – bólintott mosolyogva Musashi és a következő pillanatban elkapta felé repülő gyermekét, aki most minden erejével azon volt, hogy minél szorosabban odabújjon a mellkasához és arcát az izmos felületnek nyomva csendesen szipogott. A barna hajú kissé csalódottan pillantott fel párjára. Már egyikőjük se mosolygott.
Hikari nem bömbölt, nem hangoskodott, csak görcsösen kapaszkodott belé és némán rázkódó vállakkal sírt. Patakzottak a krokodilkönnyek a kis arcocskáján és Musashi szíve szerint elásta volna magát szégyenében. Felvéve a kicsit ringatni kezdte, csitítgatni, hátát simogatva, puszikat nyomva barna üstökre próbálta elérni, hogy abbahagyja a sírást, de hiába. Kétségbeesetten pillantott Hirumára, aki azonban ugyanolyan tanácstalan volt, mint ő. Végül Hiku belázasodott a sok sírástól és az apja karjaiban aludt el.
- Nem kéne orvoshoz vinni? Forró az egész gyerek – kérdezte Gen, de a másik csak megrázta a fejét.
- Vidd és fektesd ágyba! Majd kialussza. Csak a sok sírás miatt van.
Bólintott, majd mikor már lefektette, és a konyhába ment, hogy rágyújtson, látta, hogy Youichi az ablak mellett ül, és szintén cigizik. Odahúzott egy széket és csatlakozott.
- Sok mindent vártam – kezdte a szőke kissé rekedten. – Visítást, ugrálást, boldogságot… De ilyen keserves zokogást nem.
- Iszonyúan szégyellem magam…
- Hát… ilyen az, ha hülye kamaszok nevelnek egy kislányt. Fel se fogtuk, mennyire megviseli ez az egész. Én… olyan pocsék anyának érzem most magam, hogy azt elmondani nem tudom.
- Nem te tehetsz róla.
- De én is. Nem ismertem fel a lányom szükségleteit. Nem láttam, mennyire szenved, pedig nem ez lenne a dolgom? Nem attól lennék anya, hogy ezt látom?
- Anya vagy, de ember is! Korlátokkal. És te minden tőled telhetőt megtettél a családi egységért. Itt, akit hibáztatni lehet, az én vagyok. De ígérem, jóvá fogom tenni valahogy. Ha helyrehozni nem is tudom már, de megpróbálok annyi jót adni neki mostantól, amennyit csak tudok.
A szőke nem nézett rá. Még mindig kifelé bámult az ablakon, a felhőtlen ég felé. Távolabb madarak fekete sziluettjei járták ősi keringőjüket az égen. Mindig csak madarak és a kék ég… Végül lassan bólintott.
- Hát mást jelenleg nem tehetünk.
Kantou Bajnokság
Agon zihálva tápászkodott fel a földről, kétségbeesetten pillantva Musashi villámló, gyilkos szemeibe. Nem jutott Hiruma közelébe. Akár hogy próbálkozott, minden egyes alkalommal a medvébe futott, aki egyetlen csapással leterítette. Olyan távolságról rúgtak pályagólokat, amire egyetlen játékos se volt képes. A raszta hajú lehajtott fejjel vette tudomásul, hogy számukra a bajnokság véget ért. Habár a medve csak az irányítót védte, de a szőke démon tarsolyában mindig volt egy újabb terv arra, hogy a többiek hogyan játszhatják ki őket. És jelenleg hegyes fogakkal, gonoszul vigyorgott Musashi mögött. Agonnak el kellett ismernie, hogy anno tévedett. Hiruma Youichi messze túlszárnyalja őt tehetségben.
Mikor azonban beleütközött a Devil Bats igazi, áthatolhatatlan falába, meglepődött. Kurita valóban még Musashit is lehagyta fizikai erőben, legalábbis ami a súlyemelést illeti. Az egyetlen ok, ami miatt a punk nagyobb félelmet keltett mindenkiben, az a természete volt. Az a mérhetetlen düh és agresszió, amivel a szőkét védte.
A raszta teljesen elkeseredett a végére. Az a szemét Hiruma! Fogalma sem volt, mivel vette rá a medvét, hogy visszatérjen. Egyszerűen nem gondolkodott. Remegett a dühtől és mikor egymással szemben álltak a verseny végén, csak egy dolog érdekelte: hogy beverje azt az önelégülten vigyorgó képét a démonnak! Már lendítette az öklét egy harci üvöltéssel, azonban Musashi szinte a semmiből termett megint előtte. Látta az óriási medvét két lábra ágaskodni. Látta, amint bömbölve megemeli a mancsát, hogy megölje ellenfelét. Azonban nem jutott el odáig.
Rántást érzett a vállánál és mire észbekapott, saját csapatkapitánya ökle csapódott az arcába. Meglepetten pislogott a könnyező fiúra, aki most bocsánatot kért tőle, amiért nem hozta ki belőle a maximumot. Értetlenül bámult rá egy pillanatig, majd oldalra pillantott. Musashi még mindig harcra készen, megfeszülve állt Hiruma előtt. Olyan elszántság égett a tekintetében, amilyet még soha nem látott. És akkor meglátta a két fiú között feszülő köteléket. Hát persze! Hogy nem jött rá előbb! Musashi CSAK Hirumát védi. Senki mást. Csak akkor jön elő a medve, ha valaki a szőkét próbálja bántani. És mi jellemző a medvékre? Akkor lesznek agresszívak, ha valaki a területükre tör. Ha azt érzik veszélyeztetve, ami az övék…
- Ti szeretők vagytok! – kiáltotta döbbenten. A punk arca meg se rezdült, csak komoran nézett rá, azonban a mögötte álló kék szemei ijedten tágultak nagyra és ez igazolta őt. Hisztérikusan röhögött fel. – Hát ez a nagy titkod, Hiruma Youichi! Így bűvölöd te azt a bizonyos mackót! Az eszem megáll!!!
Szerencsére a Shinryuuji Naga csapatkapitánya elrángatta az őrület szélén vergődő fiút, aki azonban végig kiabált, hogy megfejtette a nagy titkot.
A Devil Bats tagjai döbbenten meredtek a két fiúra. Gen még mindig nem mutatott különösebb érzelmeket, csak elvonult mellettük. Rájuk sem pillantott. Nem érdekelte őt, mit mondanak. Agonnak igaza volt. Neki csak Hiruma számított.
Mindenki lélegzetet visszafojtva várta, hogy mi lesz ebből. A csapatkapitány csak meredt maga elé a fűre, majd elhúzta a száját.
- Che… Ez hülye… - morogta, majd ezzel letudottnak érezte a dolgot és megindult ő is az öltözők felé.
Ahogy elhaladt a többiek döbbent tekintetétől övezve, észrevette, hogy Kurita mellett még van valaki, akit nem lepett meg Agon megállapítása. Sena kicsit sem akadt ki, inkább is, hogy sajnálkozva nézett rá.
Egy pillanatig megtorpant, majd végül inkább folytatta az útját.
Valamivel később, mikor már hazafelé tartottak, néma csendben, nem bírta tovább.
- Sena tudja – jelentette ki komoran, miközben a kocsi ablakán kifelé bámulva figyelte az elsuhanó várost.
- Honnan? – kérdezte Musashi, még mindig az utat figyelve.
- Nem tudom. De tudja.
- És Agon miből jött rá?
A másik hangja kissé számon kérően hangzott és a szőke döbbenten fordult felé.
- Azt hiszed, mondtam valakinek is valamit?!
- Ó, nem. Csak Kidnek, Haraonak, Suzunának…
- De Agonnak nem! Te is tudod, hogy már rég tudja, hogy köztünk különleges kapcsolat van.
- De azt nem tudta, hogy szerelmesek vagyunk!
- Szerintem abból jött rá, hogy megvédtél.
- Mindig megvédelek.
- Na, ez az! Mindig megvédesz! De csak engem. Soha nem védted például Senát. Vagy Montát. Pedig ugyanolyan fontos pozíción játszanak.
- Igen, de őket nem szoktam éjjelente ájulásig kefélni! – mordult fel ingerülten, de mikor meglátta, hogy Hiruma olyan ütemben vörösödik fülig, mint valami rajzfilm figura, felnevetett. Hirtelen minden haragja elszállt. – Tudod, mit? Szarok bele! És ha tudják? Úgyis meg akartam kérni a kezed.
- MI?! – visított fel Youichi szokatlanul magas hangon. – De… De…
- Két hete elfogadták a melegek házasságkötéséről szóló törvényjavaslatot. Novembertől hatályos. Nem nézed a híreket?
- Nem nagyon… - motyogta megilletődve, de szinte pislogni is elfelejtett.
- Hát, pedig ez van. És mint tudod, én elég tradicionális családban nőttem fel. És ha már lehetséges, én szeretném hivatalos szintre emelni a kapcsolatunkat.
Nem jutott szóhoz. Hápogott csak maga elé bámulva. Soha nem gondolkodott az esküvőn, mivel elképzelhetetlennek tartotta. Most azonban hirtelen valóságosabb volt, mint bármi.
- De… de… két férfi házasságkötése? – kérdezte, mikor már otthon voltak. Egyszerűen fogalma sem volt, mit gondoljon a témáról. Alig nyomta el a cigijét, már gyújtotta is a másikat.
- Nem akarsz hozzám jönni? – nézett rá Musashi szomorúan.
- Nem arról van szó, csak… nem tudom elképzelni. És akkor… te lennél a férjem? Én meg a feleség? Vagy ez hogy működik?
A másik csak megforgatta a szemeit.
- Ez a baj az emberek többségével. Annyira régimódian gondolkodnak erről a dologról. Van a feleség és van a férj… És slussz. Nem tudom, én maradnék inkább csak a társ elnevezésnél. Szerintem ez többet fejez ki. Hiszen… Az vagy, a társam. A párom, a másik felem. Ha a tradicionális felfogást nézzük, a férj és feleség viszonya nem feltételez eltéphetetlen lelki köteléket.
- Furcsa egy szerzet vagy te – sóhajtott Hiruma. – Egy részről végtelenül tradicionális, aki esküvőt akar. Másrészről meg megelőzöd a korodat a liberalizmusoddal.
A punk csak elhúzta a száját.
- Én… azt akarom, hogy a mi viszonyunkat is ugyanolyan értékűnek ismerje el a világ, mint másokét. Annyi borzalmon mentünk már át és ismerve a karmánkat, lesz is még pár. És nem akarom, hogy magyarázkodnom kelljen. Nem akarom még egyszer egy mentős szájából azt hallani, hogy nem tudhatom meg, mi van veled. Azt akarom, hogy összetartozzunk. Nem csak lelki szinten értem. Ha soha nem kellene a külvilággal találkozni, ha nem lenne bürokrácia és hivatalos eljárás, elég lenne, de sajnos ezek elkerülhetetlenek. Azt akarom, hogy ne tudjanak belekötni.
Párja csak meghatottan figyelte őt. Még a cigibe is elfelejtett beleszívni és az szinte már csikkig égett a kezében.
- Ezt megértem. Én is így érzek – felelte halkan.
- Akkor? Összeházasodunk?
Elvigyorodott és a szájához akarta emelni a cigit, mire a hosszú hamu hirtelen lehullott az ölébe és a füstölgő rudacskából már semmi nem maradt. Egyszerre nevettek fel, és ahogy lesöpörte magát, észrevette a gyűrűjét. Soha nem vette le, szinte már eggyé vált vele így néha újra rácsodálkozott. Mint most is.
- Jegygyűrűm már van – emelte fel a kezét.
Musashi is elmosolyodott, majd odahajolva megcsókolta a szőkét.
- Azért majd veszek egy másikat is…
Tradíció és megújulás
Hiruma levette a szemüvegét és orrnyergét masszírozva próbálta feldolgozni az olvasottakat. Az utóbbi időben kissé hanyagolta tanulmányait és ennek hála most a hétvégéje azzal telt, hogy próbált irodalmat tanulni. Senki se feltételezte volna róla, de alapvetően egy humán beállítottságú ember volt, aki mindig kiváló dolgozatokat írt irodalomból, történelemből és filozófiából. Ráadásul kezdett benne körvonalazódni, mit is akar kezdeni magával a jövőben és a pedagógusi pályához kellettek a jó jegyek. Visszanyomta hát a fekete keretes okulárét a fejébe és újra nekiesett a verselemzésnek. Ahogy kezével a könyvre simított lapozás után, tekintete megakadt a gyűrűin. Az egyik a karikagyűrű volt, amit karácsonyra kapott. Most a középső ujján feszült, átadva helyét egy kisebb gyémánttal díszített jegygyűrűnek. Hülye Musashi… Igazán nem kellett volna ennyit költenie erre. Ha egy anyacsavart húz az ujjamra, akkor is hozzámegyek… Elmosolyodva dőlt hátra a széken. Fogalma sem volt, mit fog viselni a közelgő esküvőn. De annak örült, hogy Japán ezen részén decemberben is kellemes, napsütéses idő szokott lenni, csak éjszakára hűl le a levegő általában kicsit.
Nem akartak nászútra menni és nagy felhajtást se terveztek. Musashi szülei, Kurita és persze a kicsi. Na, meg két tanú is kellene. Hikari teljesen bezsongott, hogy kimonóban lehet és esküvő lesz.
Kinyílt az ajtó és a vőlegénye lépett be a lakásba. Odasétált és egy csókot nyomott az ajkaira. Azonban Youichi már ismerte őt, látta, hogy valamin éppen tépelődik.
- Mondjad! – forgatta meg a szemeit. – Látom, hogy van valami.
Gen leült és kínjában megvakarta a tarkóját.
- Jesszusom! Le akarod mondani az esküvőt, vagy mi van? – kérdezte nevetve, remélve, hogy ez csak vicc marad. A másik megrázta a fejét.
- Dehogy. Soha. Viszont… Beszéltem apámmal… És szerintem nem kell bemutatni, tudod, mennyire egy őskövület. Yukata és férfi becsület és harakiri, ha valami nem sikerül…
- Igen… Ismerem az apósomat, köszi…
- Szóval… A látszat ellenére ő nagyon nehezen dolgozta fel, hogy meleg vagyok – Hiruma ezen kissé meglepődött. Az idősebb Takekura soha, egy percig sem éreztette vele, hogy nem fogadná el. – Szerintem két dolog miatt fogadta el végül. Az egyik Hikari, hogy végül is, lett egy unokája. A másik pedig, hogy rólad van szó. Nagyon szeret téged és ezért nem ellenzi.
- Gen, mire akarsz kilyukadni?
- Arra, hogy szeretném neki ezt meghálálni. Valahogy kimutatni az irányába, hogy mennyire hálás vagyok a toleranciájáért. Az elfogadásáért és a szeretetéért… És tudom, hogy én prédikáltam itt az új házasságfelfogásról, meg hogy ez nem ilyen egyértelműen felosztott szerepekről szól, de… Azt hiszem, apámnak sokat jelentene, ha tradicionális japán viseletben lennénk az esküvőn.
- Úgy érted… yukatában?
- Hát… őhm… - itt már a punk egyáltalán nem mert párjára nézni, csak vörösödve fixírozta a padlót. – A te esetedben kimonóra gondoltam…
- Oké – felelte Youichi egyszerűen, majd visszatért a tankönyvéhez. – Nem gond.
- Té-tényleg? – kapta fel a fejét Musashi meglepetten.
- Tényleg.
- Te egy angyal vagy! Szeretlek! – azzal beleborult a másik nyakába, hogy csókokkal halmozza el, de a szőke nevetve eltolta magától.
- Jól van, nyugi! Annyira nem nagy dolog! Úgyse tudtam elképzelni, mit húzzak…
- Ha gondolod, anya segít neked kimonót venni!
- Nem kell, köszi – felelte pirulva. – Már… van egy…
Mikor a barna szemek értetlenül és döbbenten pislogtak rá, zavartan folytatta:
- Anno visszaszöktem a házba és… elloptam anya esküvői kimonóját…
Musashi levegő után kapott. Ami eredetileg az agyában csak egy formális papíraláírásnak indult, most hirtelen megannyi érzelmi töltetet kapott. Nem tudta, milyen volt Kazu, az anya ruhája, de egyszerűen biztosra vette, hogy Youichi gyönyörű lesz benne.
Azt azonban nem is sejtette, hogy mennyire, egészen addig, amíg meg nem látta az esküvő napján. Egyszerű szabású, modern, de végtelenül elegáns és drága shiromukut viselt, esküvői kimonót. Ettől hagyományosabb nem is lehetett volna, mégis, a hajába tűzött liliom, a rózsaszín pír az arcán üde frissességet adtak a jelenségnek. Gen gyönyörködve figyelte élete szerelmét, aki most felé sétált.
Az egyik munkását és jó barátját kérte meg tanúnak. Hiruma első körben döbbenten pillantott a férfira és feleségére. A nő egy kisbabát tartott a kezében. Felismerte. Borzasztó emlékekkel társult szegény, de végül úgy döntött, elfogadja őt tanúnak. Legalább jó emlékek költözhetnek a szörnyű érzések helyére.
Most pedig ott állt, hófehér kimonójának alját és az ujjait halványkék virágok díszítették, ő pedig zavartan szorongatta a liliomcsokrot a kezében. Nem tudta, hogy kellene éreznie magát. Boldog volt a gondolattól, hogy ezen túl hivatalosan is Musashihoz fog tartozni, mégsem tudott teljesen azonosulni az érzéssel. Sóhajtva gondolt arra, hogy talán focimezben jobban érezné magát, de ha apósának ez sokat jelent, kibírja ezt a pár órát. Az azt követő élet úgyis mindenért kárpótolja majd.
Látta a barna szemekben a csodálatot, ahogy benne gyönyörködtek és ez valamennyi erőt adott neki. Idegesen rámosolygott a mellette állóra.
Szerinte a szertartás kicsit sem volt megható vagy éppen szép. Tömeg sem volt, mint a filmekben, megható szöveg meg pláne nem volt. Szinte adatközlés jelleggel ment a dolog.
Sokkal többet jelentett neki, mikor a régi stílusú ház verandáján állva figyelte a kis bambuszt, ahogy újra és újra megtelik vízzel, majd halk koppanással kiengedi magából. Mély sóhajjal emelte tekintetét a ragyogó kék égre, madarak után kutatva.
Újdonsült férje megállt az ajtóban, a félfának támaszkodva és egy mosollyal összefonta a karjait a mellkasa előtt.
- Igen? – kérdezte halkan, szinte mondhatni, hogy szelíden.
- Gyönyörű vagy – felelte a férfi és neki akaratlanul is egy boldog vigyor terült el az arcán. Csillogó szemekkel félig megfordult. A délutáni nap sugarai körberagyogták a testét, egészen angyali megjelenést adva neki és Gen álla szó szerint leesett. Hitetlenkedve egyenesedett ki, mintha a tiszteletet akarná megadni valami végtelenül tiszta és jóságos dolognak. – Most… most a szokásosnál is jobban emlékeztetsz édesanyádra…
A kék szemek egy pillanatra kitágultak, majd fájdalmasan lecsukódtak. Tulajdonosuk odalépett hozzá és szorosan odabújt az erős testhez.
- Annyira jó lenne, ha itt lenne – suttogta szomorúan. – Hiányzik…
- Tudom… - felelte halkan és magához ölelte párját.
A szomorúságot a betrappoló Hikari és Kerberosz borította meg. A kislány hangos, visító nevetéssel menekült a kutya elől, majd elbújt szülei mögött, akik szintén nem állták meg nevetés nélkül. Youichi elengedte Gent és utasította Kerberoszt, hogy nyughasson, majd kézen fogta a kicsit és elindult vissza az ünneplők közé. Musashi meglepetten nézett utánuk. Élete két értelme boldogan nevetgélve sétált tova és kimonóik bő ujjaik miatt úgy néztek ki, mint két igazi angyal a napsütésben.
- Azt hiszem, mocskosul szerencsés vagyok – mondta a kutyának, aki azonban csak bámult rá, percről percre kevesebb értelmet sugározva.
Christmas Bowl
A csapat izgatottan várakozott az öltözőben. Ezúttal még Musashit is elfogta egy kicsit a hangulat. Rég volt már, hogy Kurita, akkor még Hiruma és ő felírták a nevüket arra a tévére. Azóta annyi minden történt. Az apja balesete, a cég, Hiku balesete a medúzával, féltékenység, Youichi munkahelye a Lolita Bárban, a halálmenet Amerikában, a visszatérése… Még tartozik egy köszönettel Kidnek és Haraonak. Ha ők nincsenek, talán a szőke már tényleg nem él.
Magában még időnként nyelvére jött a Hiruma név, de mindig rádöbbent, hogy annak már vége. Örült neki. A fiú vezetékneve mindig ott lebegett a múlt árnyékaként, jelezve, hogy Yuyának, ha akarja, még van hatalma fölöttük. És ez elborzasztotta. De az esküvővel ez megszűnt, Takekura Youichival szemben Yuyának semmilyen követelése nem lehetett. Nem voltak jogai, se kötelességei irányában. Semmi köze nem volt hozzá. És ez megnyugtatta. Mosolyogva figyelte a csapatkapitányt, ahogy elszánt arccal állt az öltöző ablaka előtt és az üvegen át az eget bámulta.
Odasétált hozzá és úgy döntött, itt az ideje, hogy a csapattal ne foglalkozzon többet. Kicsit se. Karjait a karcsú derék köré fonva hátrahúzta magához a szőkét és a selymes arcra csókolt.
- Jól vagy? – kérdezte lágyan.
Youichi meglepetten fordult felé.
- Miért ne lennék?
- Csak úgy az égre tapadtál. Általában akkor bámulod a kékséget, ha valami nagy dolog történik.
- Szerintem a Christmas Bowl azért nem egy napi rutin – vigyorodott el a hegyes fülű. – Csak most nincsenek madarak az égen…
- Tessék?
- Semmi, semmi! – legyintett, majd kibontakozott az ölelésből. Véleménye szerint eljött az idő, hogy a pálya felé vegyék az irányt, de a csapat csak tátott szájjal meredt rájuk. – Mi az? – kérdezte értetlenül.
- Ti… valóban szeretők vagytok?! – nyögte ki végül mindenki gondolatát Jumonji, a Ha-Ha fivérek egyetlen értelmes tagja.
- Nem. Házastársak. Mehetünk végre? – azzal egyszerűen faképnél hagyta a hebegő, magyarázatra éhes bandát. Útközben Sena csatlakozott hozzá. Fel volt készülve a kínos kérdésekre is, de a fiú csodával határos módon semmit sem kérdezett a kapcsolatáról.
- Találkoztam Shin-sannal a Fujin. Láttam, amint puszta kézzel leterített egy medvét. Nem aggódsz?
- Ne hasonlítsd a hokkaidói barnamedvét a Kodiak medvéhez. A különbség közöttük vagy egy méter – válaszolta, de azért egy aggódó pillantást vetett férje irányába. Aztán az aggodalma gyorsan elmúlt, ahogy végigmérte és összehasonlította gondolatban Shinnel. A fiú kiváló futó volt és nagyszerű játékos és nagyon erős, de… Musashi, az Musashi. Ő védelmez valamit. A White Knights gyalogja viszont semmit.
Számítása be is jött. A punk senki mást nem akart még mindig védeni, csak őt, amúgy hagyta, hogy mindenki megküzdjön a saját ellenfelével. Többek között Sena és Shin versenyt fussanak egymással. Viszont mikor a fiú egyik alkalommal házastársa felé vette az irányt, akkor minden taktikája ellenére sem volt az a sebesség, amivel kikerülhette volna őt. Így azonban az Oujo gyorsan taktikát váltott és semmi esetre sem próbálták a Devil Bats irányítóját támadni.
Szoros küzdelem volt és valóban nem tűnt egyértelműnek a győzelmük. Talán ezért is örültek annyira, mikor mégis sikerült és a Deimon Devil Bats megnyerte az áhított Christmas Bowlt. A kézfogásnál mindenki sírt, kivéve kettejüket. Összepillantva tudták, hogy mindketten ugyanazt érzik. Valahol útközben elvesztették ezt az álmot. Youichi azért csinálta, mert felelősséget érzett a többiek miatt. Musashi azért jött vissza, hogy megvédje őt és csak azért maradt, hogy segítsen neki bevégezni a feladatot. Mindketten megkönnyebbültek, hogy vége lett.
- Hiruma Youichi, minden elismerésem! Legyőztél! – nyújtotta ki a kezét a másik csapat irányítója, Takami. Ő csak meredt a felé nyújtott kézre és végül halkan megszólalt:
- Az én nevem nem Hiruma. Én… Takekura Youichi vagyok – majd ez után elfogadta a felé nyújtott kezet és magában jót derült a döbbeneten.
- T-Takekura?! – pislogott a másik irányító és akaratlanul is Musashira nézett.
- Ő a férjem – vigyorodott el most már leplezetlenül a szőke, majd úgy döntött, hagy időt feldolgozni a hallottakat és ominózus férjét kézen fogva lesétáltak a pályáról.
- Te aztán értesz a nagy bejelentésekhez – nevetett a punk
- Nem mindegy? Most már úgyis vége…
- Egyetemen nem akarsz focizni?
Megvonta a vállát. Addig még sok idő volt hátra és neki kellett egy kis idő e nélkül. Semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy pihenhessen, és unalmas hétköznapjai legyenek.
Kötelességek
Már tavaszodott, március az ablakban kopogott és a Takekura család élete egészen nyugodtan telt. Esténként mindig együtt szórakoztak, társasjátékokat játszva, kártyázva, vagy csak épp egy filmet nézve, de valahogy mindig igyekeztek megőrizni a családi hangulatot. Így volt ez azon az esős, viharos estén is. Kinn mennydörgött és villámlott, de Youichi csak behúzta a sötétítőket, majd három bögre gőzölgő forró csokoládéval elővette az egyik játékot. A kanapéra leülve magához ölelte szorongva pislogó kislányát és egy puszit nyomott az arcára.
- Semmi baj, kicsim! Ez csak vihar.
- De nagyon hangos…
- Majd hangosabban nevetünk, jó? Főleg, mikor apa megpróbálja majd elmutogatni a nővérkét vagy az apácát… Alig várom… - vigyorgott gonoszul az újságot olvasó punkra, aki most meglepetten pislogott.
- Miért is mutogatnám el?
- Mert játszunk! Gyere már!
- Jól van, jól van! – adta meg magát végül. A lakást valóban nem sokára hangos nevetések töltötték meg, azonban a szórakozást pár óra múlva telefoncsörgés zavarta meg. Musashi meglepetten figyelte a kijelzőt, majd végül felvette.
- Szia, apa!... Hogy ki?... Mi… mi történt?... Azonnal indulok.
Zaklatottan tette le, majd kezdett készülődni.
- Gen, mi van? – kérdezte a szőke ijedten. – Hova akarsz most menni?
- Apámhoz a kórházba.
- Most?
- Rosszabbul lett, műteni kell azonnal… Oda kell mennem!
- De…
- Nincs de, Youichi, az apámról van szó! Anyámért is el kell mennem…
- Oké, de mi ne menjünk veled?
Megtorpant és a családjára pillantott. Habár párja jelenlétének tényleg örült volna, de a kicsit nem akarta semmi ilyennek kitenni.
- Nem… Valószínűleg későn jövök, ne várjatok meg! – lépett oda egy csókra. – Yo-chan, minden rendben lesz, ne félj!
Megpuszilta a kislányát is és távozott. Tudta jól, min megy keresztül a másik. Egyszer már átmentek egy hasonló helyzeten és annak az lett a vége, hogy ő elköltözött. Erre azonban soha többet nem volt hajlandó. Persze, azt is tudta, hogy a másik ezt nem tudja. Csak remélheti.
Youichi próbálta elterelni kislánya figyelmét, aki megérezte, hogy valami baj történik a nagyapjával.
- De a papa túl fogja élni? – kérdezte hatalmas szemekkel.
- Remélem – felelte izgalomtól elfúló hangon. Úgy érezte, valami ül a mellkasán és nem kap rendesen levegőt.
- Ugye, apa most nem fog elköltözni?
- Ajánlom neki – nevetett a végső idegösszeomlás szélén. Ő nem akarja még egyszer azt végigcsinálni! Ha Gen még egyszer közli, hogy elköltözik, akkor annak válás lesz a vége és Hikarival együtt elmennek olyan messzire, hogy soha többet ne találja meg őket az az idióta!
Fogalma sem volt, hogy fektette le a kislányát. Azt se tudta, ő mikor fürdött meg és mégis mikor sütött ő muffint? Már az egész lakás ragyogott, mindent kitakarított, a fürdőszobában a csempék közötti fugát is letakarította egy régi fogkefével. Az óra három óra harminckettőt mutatott. Már lefeküdni sem érdemes. Főzött magának egy kávét és kinyitva a konyhaablakot leült cigizni. A vihar elmúlt, az ég kitisztult. A városból most csak a fényeket látta, a részleteket nem, mert a konyhában is égett a villany. Minden villódzott, pulzált, mintha soha nem akarna megállni. Mikor végre meghallotta a zár zaját, összeugró gyomorral állt fel. Férje fáradtan zuhant be az ajtón. Tekintete üres volt és tompa és láthatóan utána kutatott. Mikor meglátta a konyhában, összepréselt ajkakkal megindult felé. Nem szólt, csak magához ölelte a szőkét, szorosan, hogy az már kissé fájt a másiknak.
- Ne aggódj! – mondta rekedten. – Soha többet nem hagylak el titeket! Megmondtam.
Akaratlanul is kiszakadt a mellkasából egy megkönnyebbült sóhaj és szégyenkezve fúrta arcát a másik vállába. A kabátnak hideg érintése és erős cigi szaga volt.
- Hogy van? – kérdezte halkan.
- Meghalt.
Nem tudta, mit mondhatna. Csak ölelte Musashit, kábán és gonosz módon megkönnyebbülten.
- Sajnálom…
- Én… számítottam erre. Egy ideje rossz állapotban volt. De anyám fájdalma… azt durva volt látni. Nem gondoltam volna, hogy még mindig ennyire szerelmes.
- Hm… Azt hiszed, majd idővel elmúlik? Nehezen tudom elképzelni, hogy valaha is kevésbé szeresselek. Eddig minden nap csak nőtt…
Gen kissé elhúzódott és szomorúan vizslatta a szőke fáradt, de számára mégis annyira gyönyörű arcát. Még a fáradtságot, a nyúzottságot is szépnek találta, mert a másik érte aggódott, érte izgult és ez festette azokat a sötét árnyékokat a szeme alá. Gyengéd csókot lehelt a sápadt bőrre, majd homlokát a másik homlokának támasztotta.
- Ijesztő belegondolni, hogy egyszer vége lesz. És nem azért, mert egymásra unnánk, vagy nem akarnánk tovább… Most úgy érzem, hirtelen, hogy olyan kevés kis időnk van együtt. Yo-chan, én életemben most először, félek a haláltól.
- Ez természetes reakció – simogatta meg a másik borostás arcát. – Én is félek. Rettegek, mert nem tudom, mi lesz utána. Nem tudom, hogy ott találkozunk-e. Nem tudom, hogy megismerlek-e majd és ez annyira rémisztő…
A punk értette, mire gondol. Újra és újra megcsókolta a puha, selymes arcot, úgy, mintha bármelyik csók az utolsó lehetne. Minden egyes érintésével át akarta adni, amit érzett. Végül el kellett engedniük egymást. A szőke lehúzta róla a kabátot és leültette a székre.
- Kérsz kávét? – kérdezte, miközben nézte, ahogy a férfi kissé remegve rágyújt egy cigarettára.
- Igen… Figyelj, Yo-chan… Én… szóval tudod, hogy nekem most vannak bizonyos kötelességeim.
A hegyes fülű kissé szorongva tette oda a bögrét, majd lassan, feszülten leereszkedett a másik székre.
- Szóval… alapvetően ezt nem bízhatom másra… De én úgy érzem, képtelen vagyok normálisan gondolkodni most és te a házastársam vagy, és…
- Gen, az égre, miről beszélsz? – kérdezte szelíden és rásimított a cigit tartó, remegő kézre. Ahogy a határozott arcot fürkészte, észrevette, ahogy az ajkak vészesen megremegnek, ahogy minden kis izom megfeszül, hogy visszafojtson valami kitörni vágyó dolgot.
- Se… Segíts eltemetni az apámat! – bukott ki a könyörgő mondat végül Musashiból és ezzel együtt a keserves sírás is kitört. Keserű könnyek csorogtak végig az arcán, szabad kezét a szája elé szorította. Vállai némán rázkódtak. Youichi megijedt. Egészen kicsi koruk óta ismerték egymást, de még soha nem látta sírni a másikat. Csak most kezdett benne körvonalazódni, mi is történt valójában és mire is kérte meg őt a másik. Felállt és odalépve, magához húzta férjét, aki most fejét az ő hasának támasztva bújt hozzá, még mindig sírva. Nem csitítgatta.
- Segítek…
Soha ennyire nem érezte még, hogy a másikhoz tartozik, mint most. Gyász értesítőket írt, virágot rendelt, szállást rendezett a távoli rokonoknak, ebédet szervezett a halotti torra, a virrasztásra. Érkező ismerősök, rokonok elé rohangált autóval és mindenhol be kellett mutatkoznia, ő Takekura Youichi, igen, Gen már a férje és igen, van egy kislányuk. Próbált minél több terhet levenni párja válláról, de így is látta, hogy a másik mennyire kikészül. Ráadásul Hikari születésnapját is el kellett halasztaniuk, hiszen a gyászban nem lehetett ünnepelni. Örült, hogy többnyire feketét hordanak, különben most nagy kiadást jelentett volna egy fekete ruhatárat beszerezni. Hiku még csak kilenc éves volt, így neki elég volt a fekete karszalag, vagy masni, hogy jelezze, a nagypapa meghalt.
Fáradtan parkolt le a kocsival a reptérhez. Ausztráliában élő rokonok? Tényleg? A világ melyik pontján nincsenek rokonaik?
- Gyere, kicsim! – nyújtotta a kezét kislányának, aki kissé fáradtan követte. Amióta elhozta szegényt az iskolából, mindenhova rángatta magával. Bevásárolni, koszorút csináltatni, a temetkezési vállalthoz is be kellett ugrania. Kicsit átkozta magát, amiért megcsinálta a jogsit, de tudta, hogy ez sokat jelent a másiknak.
- Ó, te vagy Gen felesége, igaz? – kérdezte a megérkező család. A szülők és egy Hikuval nagyjából egy idős kisfiú, talán egy-két évvel lehetett idősebb. – És akkor ő a kis Hiku-chan?
A szuperliberális szülők vigyorgó hozzáállása első körben bőszítette, de aztán rájött, hogy ez inkább szórakoztató, így hát nem javította ki őket.
- Igen, én vagyok – felelte mosolyogva. – Youichi, örvendek!
A nagy bemutatkozás után őket is elvitte a szállodába, ahol a szállást intézte nekik.
Mire hazaindultak, épp eléggé lefáradtak idegileg.
- Anya, ugye nem kell többet velük beszélgetnem? – kérdezte Hikari kétségbeesetten. Youichi a visszapillantó tükörben a lányára mosolygott. A kislány haját két kicsi copfba fogta, amúgy alapvetően nem volt hosszú haja, alig ért a válláig és tépett volt, kissé talán fiús is, de ő választotta magának. Nagy, barna szemei könyörgőn csillogtak, hegyes fülecskéi miatt egészen manószerű kinézete volt. Éles fogacskái elő-előbukkantak és mikor vigyorgott, aranyos ráncocskák jelentek meg az orrán.
Nem tehetett róla, imádta a lányát. És ahogy észrevette, az apja is.
- Nem, kincsem, nem kell velük többet beszélned. Bocsáss meg, hogy elrángattalak, de azt hittem, a kisfiúval esetleg össze tudtok barátkozni.
Hiku elhúzta a száját.
- Fura egy gyerek az… Még a focit se szereti.
- Tényleg, mikor kezdődnek a meccseitek?
- Csak áprilisban. De a Sakura Angels tutira megnyeri a tavaszi kupát!
- Na, ne mondd! – vigyorgott boldogan. Nagyon büszke volt a kicsire, aki tényleg apja nyomdokaiba lépett, legalábbis ami a tehetségét illeti.
- Tényleg anya… Már akartam kérdezni, csak a papa halála miatt nem nagyon volt alkalmas. De… azt beszéltük a többiekkel, hogy jó lenne, ha… szóval nem vállalnád el, hogy te legyél az edzőnk?
Vékony szemöldökei egészen magasra szaladtak.
- Hát… őhm… Ez… nem biztos, hogy jó ötlet…
- Légyszi! Annyira szeretnénk! Mindenki!
- Majd… gondolkodom rajta. De most szállj ki, mert megérkeztünk a nagyihoz!
A temetésen ismét sütött a nap és Youichi elgondolkodva töprengett azon, hogy a filmes temetések hazugságok. Ez már a második, hogy nem esik az eső. Hiku az ölében ült és szomorúan hallgatták Musashi gyászbeszédét. Talán ez borította ki a legjobban a férfit, hogy ezt meg kellett írnia. Mei mellette zokogott. Vigasztalón felajánlotta a kezét, amit a nő el is fogadott. Mikor Gen visszaült a másik oldalára, átvette tőle a lányukat. Véleménye szerint kellett neki a kislánya, hogy meg tudja tartani magát. Azért akár hogy is nézte, férje nagyon szerette az apját és meg is tudta érteni. Apósnak is elsőrangú volt.
A halotti tor azonban már sokkal oldottabb hangulatban telt. Vicces történeteket meséltek a halottról, kellemes emlékeket osztottak meg egymással, hogy mindenki szívében úgy élhessen tovább. Kifejezték a részvétüket Musashinak és elismerően nyilatkoztak a helytállásáról a cégben. És amin a szőke a legjobban szórakozott, amikor közölték a fiúval, hogy a „kedves kis felesége” igazán elbűvölő és nagyon ügyesen helyt állt a szervezésben. Látta, hogy a punk is küszköd az elfojtott nevetéssel, szóval úgy döntött, kimenekíti a hátsó kertbe.
A férfi hangosan felnevetett, mikor kiértek és elkapta a szőke derekát, magához húzva egy csókra.
- Szóval, kedves kis feleségem… Hallom, ügyes vagy?
Youichi kissé kínosan pirulva simította a kezeit az erős mellkasnak. Megigazította férje nyakkendőjét és zakóját, majd végül a szemébe nézett.
- Szokj le a feleségezésről. Sőt, tudod, mi? Rá se szokj! Nekem tökéletes a házastárs megnevezés. Nem vagyok csaj.
- Tudom – mosolygott a másik, közelebb húzva magához párját, majd tekintete a fekete, testhez simuló fölsőre és nadrágra siklott. – Mégsem húzol öltönyt.
- Ha valaki olyan vékony, mint én, annak nem áll jól. Nem láttad a sulis egyenruhát? Az csak a magadfajta medvékhez passzol – felelte határozottan, de végül hagyta, hogy Gen lágyan újra megcsókolja.
Félelem
Musashi nem jött haza. Egy doboz cigi már a végét járta. A kávé kihűlt. A madarak az égen egyre távolodtak. Kék az ég. Megint.
Idegesen a hajába túrt. Szemüvege az asztalon koppant. A tankönyv lapjait unottan emelgette a beáramló szél. Egy sóhajjal fújta kis a füstöt. Sötétebb volt, mint régen. Erősebb a cigaretta. Erősebb a függőség. Erősebb a fájdalom is.
Szürkült minden, a szobában kényelmetlen csend honolt. Hikari felhúzott lábait átkarolva nézte a tévét egyedül. Már nem voltak családi esték. Szomorúan pillantott a kis konyha felé.
Youichi már minden gondolat nélkül kuporgott a széken. Nem evett aznap még semmit. Az idegesség felemésztette. Cigivel a szájában felállt, nadrágja lejjebb csúszott. Fogyott. Karjaival saját magát ölelve bámulta a várost.
- Hiku, vacsora! – kiáltotta végül és elnyomta az utolsó szál cigijét is. A hamutál leginkább egy sündisznóra emlékeztette. Kiborította a kukába és ételt tett az asztalra. – Hikari, ne kelljen kétszer mondani, kislányom! – kiáltott ingerülten és a barna hajú kislány besomfordált a konyhába. Mikor meglátta bánatos tekintetét, elszégyellte magát. Magához ölelte a kicsit egy pillanatra, gyors csókot nyomva a homlokra. – Anya nincs jól. Te nem vagy rossz, nem csináltál semmi rosszat! Szeretlek! – suttogta, de mikor lánya a zöldséget kezdte turkálni, ismét ingerült lett. – Azt is edd meg! – förmedt rá, majd arcát a tenyereibe temette. – Ne haragudj! Figyelj, egyél kicsim, anya leszalad a boltba, jó?
A választ nem várta meg, csak felkapva a pénztárcáját kiszáguldott a lakásból. Remélte, hogy útközben találkozik Musashival. Annyira vágyott rá, olyan görcsösen, hogy az fájt neki.
Mellkasát szorította a félelem, de még gondolatban sem merte kimondani, amitől félt. Tudta, nagyon jól tudta, mikor jár le a munkaidő. Órákkal ezelőtt. Egyszer vagy kétszer elfogadta, hogy túlórázni kell. De már másfél hónapja minden este sötétedés után érkezett meg a férfi. Fáradt volt és izzadt, fürdött, evett és aludt. Nem akarta ezt így tovább. Tudni akarta, mi történik velük, a házasságával. Az elején még behunyta a szemét, azt mondta, átmeneti lesz és minden meg fog oldódni, de nem így lett. És bármennyire is erőltette, a szemei kezdtek kinyílni és szembesült az igazsággal: már nem beszélnek. Ha beszélgetni akar, a másik fáradtságra hivatkozik. Ha rákérdez a dolgokra, a másik ingerült lesz. Megtiltotta, hogy a munkahelyére menjen. Miért?
Az ő munkaideje edzőként jelentősen kevesebb volt, de ha esetleg a férfi meglátogatná az iskolában, nem bánná. Nem lenne mit titkolnia. Mit titkol Gen?
Folyton eszébe jutott a válasz, de az agya mindig azonnal üvölteni kezdett, hogy nem, ő nem olyan! És ettől a belső veszekedéstől csak ingerült lett, türelmetlen és szíve szerint csak sírt volna. Érezte valami baj közeledtét és semmi nem tudta megnyugtatni.
Kilépve a boltból azonnal kibontotta a doboz cigit és rágyújtott. Már égett a füstölgő rudacska, mikor rájött: Hikunak is akart venni valamit bocsánatkérésképp. Majd a következő boltban – gondolta és megindult. Agya ismét kattogni kezdett, szíve szerint rohant volna, ki a világból, vagy épp férje munkahelyére, mert ettől a bizonytalanságtól még az is jobb, ha a saját szemével látja…
Már a liftben állt, mikor rádöbbent: a másik boltba se ment be. Összeomlott. Lecsúszott a fém padlóra, háta a fém falnak támaszkodott, pólóján át is érezte a hideget, ami a lemezekből áradt. Tehetetlen dühében és öngyűlöletében sírni kezdett. Szitkozódni akart, kiabálni. Őrjöngeni. De csak ült ott és könnyein keresztül leste, ahogy a kijelzőn megjelenik a tizenkettes szám.
Mamori
A lány egészen későig maradt, hogy a focicsapat klubhelyiségében végre alaposan kitakaríthasson. Közben fényképeket nézegetve nosztalgiázott az elmúlt időszakon. Egyszer csak kinyílt az ajtó és egy magas, vékony férfi lépett be rajta, megviselt, szomorúnak tűnő arccal. Öltönyt viselt és ballonkabátot.
- Helló! – köszönt rekedtes hangon.
- Jó napot! Segíthetek? – kérdezte a lány kedveskedve.
- Hiruma Youichit keresem.
- Ő nincs itt már.
- És meg tudná nekem mondani, hol találhatom?
- Öhm… Elnézést, de ki maga? – ráncolta a szemöldökét gyanakodva Mamori.
- Jaj, milyen modortalan vagyok, be se mutatkoztam! Hiruma Yuya vagyok, az édesapja. Meglepetésnek szánom a látogatásomat. Tudja, az édesanyja halála után sokáig rossz volt a viszonyunk. Nem rég vettük csak fel a kapcsolatot újra és még nem kértem el a címét…
- Értem, ez szörnyű – sopánkodott a lány. – De itt meg kell lennie a nyilvántartásban, ne aggódjon, egy perc és megkeresem!
- Köszönöm, igazán kedves, drága…
- Mamori! – mosolygott biztatóan. – Hívjon csak Mamorinak.
- Maga a fiam barátja? – kérdezte Yuya, idegesen pillantva körbe, miközben a menedzser az iratok között kotort.
- Mondhatni. Ő szerintem nem igazán kedvel engem, de én látom, hogy ő igazából jó ember… Nahát… Itt az áll, hogy nem rég megváltoztatta a nevét… Takekura Youichira… De furcsa. Még mindig Hirumának hívjuk – nevetett kissé, majd leírta a címet egy papírra. – Tessék! Adja át üdvözletemet!
- Mindenképp – vigyorodott el a férfi negédesen, majd eltűnt. Mamori kissé csodálkozva nézte a névsort.
- Nahát, Musashi-san vezeték neve is ugyanaz… És a lakcíme is… Nem értem…
A látogató
Musashi csak későn, sötétedés után ért haza. Mikor meglátta a kisírt szemű Youichit és a hamutálban tornyosuló csikkhalmazt, sejtette, mi vár rá. Ingerülten, szemeit forgatva zuhant le a másik székre a konyhában.
- Essünk túl rajta! – morogta.
- Van valakid? – szegezte neki a kérdést a szőke.
- Miből gondolod, hogy lenne? – kérdezte, miközben ő is rágyújtott.
A kisebb egy gúnyos horkantással kinézett az ablakon.
- Nem is tudom, talán mert már sötét van és most értél haza?!
- Dolgoztam.
- Miért nem tudom én ezt elhinni?
- Mert hülye vagy…
Megdöbbenve meredt a párjára.
- Most komolyan lehülyéztél?
- Igen. Légy szíves, hagyj békén a baromságaiddal! Hazajövök hulla fáradtan és erre nekem támadsz, hogy van-e valakim.
A punk idegesen felállt az asztaltól, elnyomva a cigijét és megindult a nappali felé. Youichi követte.
- Mégis mit kellene hinnem? Nem vagy elérhető, ki van kapcsolva a telefonod, vagy fel se veszed! A munkahelyedről kitiltottál! Azt meg hagyjuk, hogy állandóan bűzlesz az izzadtságtól, pedig tudom, hogy csak a cég papírügyeit intézed!
- Meg se fordult a fejedben, hogy talán nem vagy mindent tudó?! – fordult vissza dühösen kiabálva.
- De, igen, másfél hónapig nyugtattam magam ilyenekkel, de egyszerűen nem megy tovább, válaszokat akarok!
- Milyen választ?! – üvöltötte a magasabbik. –Most válaszoltam, de neked az nem jó, mert te csak azt fogadod el válasznak, amit hallani akarsz!
- Nem akarom, hogy hülyének nézz! – rikácsolta, mire Hikari sírva fakadt a gyerekszoba ajtajában állva. – Tessék! Ez is miattad van!
- Mégis mi?! Hogy hisztizel?! Vagy az, hogy szellemi fogyatékost játszol?!
- Miért beszélsz így a gyerek előtt velem?!
- Mert kicsinálsz idegileg, azért!
- És ezek után ne higgyem, hogy van valakid? – kérdezte megsemmisülten, összeszűkült szemekkel a szőke. Hangja sokkal halkabb, szemrehányóbb volt.
- Oké, tudod, mit? Bevallom. Van valakim! És most lelépek éjszakára! Csá!
Youichi összetörve figyelte, ahogy férje magához veszi az iratait és a kocsi kulcsot és elindul ki az ajtón. Tartani akarta magát, nem akarta megadni a másiknak azt az örömet, hogy sírni lássa. Azonban Musashi, mikor kinyitotta az ajtót megtorpant és tekintetében rémület gyúlt.
- Y…Yuya… - nyögte riadtan és a szőke hirtelen elfelejtette a bánatát.
- Szervusz, Gen! – hallotta az apja hangját. – Ne aggódj, nem tartalak fel! Már mehetsz is a kurvádhoz. Igen, a folyosón is lehetett hallani, ahogy ordítotok. Én csak a fiammal akarok beszélni.
Youichi nem tudta hirtelen mit tegyen. Végül is… Gen itt hagyhatja.
- Nincs semmiféle kurvám – jelentette ki komoran a punk. – És Youichihoz semmi közöd! Most pedig tűnj a családom közeléből – sziszegte dühösen.
- Nem lesz ez így jó. Szerettem volna megegyezni veled… Na, mindegy!
Látta, amint apja és férje hirtelen összefeszülnek az ajtóban, majd a barna hajú kilökte az öregebbet a folyosóra.
- Yo-chan, fuss! Menekítsd ki Hikarit! – kiáltotta Musashi.
Gyors pillantást vetett a lehetőségeire, hova tudnának menekülni. Végül felkapta egyre ijedtebben szipogó lányát és bekopogott az első szomszédhoz. Az ott lakó idős néni mogorva ábrázattal résnyire nyitotta ki csak az ajtót.
- Kérem, vigyázna a lányunkra egy kicsit? – kérte a tőle telhető legkedvesebben.
Az asszony már épp nyitotta volna a száját, mikor Yuya, még mindig a punkkal dulakodva az ajtóban, üvöltözni kezdett.
- Rohadt anyagyilkos! Leszúrlak a senkiházi fattyaddal együtt!
Nem tehetett róla, egyszerűen megnyúlt az arca a döbbenettől, ahogy visszafordult. Látszott a nénin, hogy nem tudja, mit higgyen, de egyre bizonytalanabb. Mikor azonban a ballonkabátos férfi kezében egy hosszú pengéjű kés villant, rájuk csapta az ajtót. Youichi azonnal újra kopogott.
- Kérem, a kislánynak segítsen! Ne nekem, a kicsinek!
- Hagyjon engem békén! Hívom a rendőrséget! – rikácsolta az öreg.
- Az mondjuk nem egy rossz ötlet – morogta a szőke maga elé, majd magához szorítva a lányát újra a lehetőségeket kezdte mérlegelni. Gen ebben a pillanatban átrepült a folyosón és a falnak csapódott. Kezdte felfogni: az apja megőrült. Nem normális és így nincsenek meg azok a természetes gátak, amik kicsit is fékeznék az erejét. Félni kezdett, főleg, mikor a férfi feléjük rohant. Ösztönösen fordult el Hikuval a karjában, miközben teljes erőből a támadó felé rúgott. A kés a felkarját súrolta, nem mély, csak szúró sebet okozva. Jobb híján visszarohant a lakásba és az egyetlen, belülről zárható helyiségben, a fürdőszobában tette le Hikarit. Közben ő is tárcsázni kezdte a rendőrséget, hogy biztosra menjen. Kerberosz időközben kiszabadult valahogy Hiku szobájából és Yuyának rontott, segítséget nyújtva Musashinak.
Egy örökkévalóságig tartott, mire felvették a telefont. Szinte azonnal hadarni kezdte a címet, majd közölte, hogy megtámadták őket.
- Kérem, várjon! – kiáltott a nő. – A nevét legyen szíves!
Mi?! Ez most komoly? Egy támadásnál is ilyen fontos a bürökrácia?!
A következő pillanatban azonban megjelent az alsó szomszéd nagyon dühös ábrázattal.
- Mi ez a hangzavar? – kérdezte, túlharsogva a dulakodó férfiakat, de Yuya azzal a lendülettel felé hajította a kést, ami a férfi hasába állt. Az áldozat egy pillanatig megmerevedett, madj zsákszerűen eldőlt.
- Oké, a támadó most szúrta le az alsószomszédomat, hajlandó végre kiküldeni egy járőrt?! Ráadásul a kislányom épp a vécé és a fürdőkád közé bújva retteg, kilenc évesen! Csináljon valamit, vagy esküszöm, én oldom meg!
- Rendben, uram, értem, küldünk pár kocsit a helyszínre… - a hölgy hallhatóan megsértődött, de jelenleg ez érdekelte a legkevésbé. Főleg, mivel az utolsó szavaknál már csak azt látta, ahogy egy újabb kés Musashi mellkasában landol. Bekönnyezett szemekkel elhajította a telefont és kirántva az egyik fiókot, előkapott egy sivatagi sast. Kibiztosítva az apjára szegezte, aki végre megtorpant.
- Ne, Youichi, tedd azt le! – nyögte Gen fájdalmasan. A kés a vállába állt bele.
- Úgyse lőnéd le apádat – vigyorgott Yuya elmebeteg módon.
- Azért sokat ne tegyél rá – sziszegte villámló szemekkel.
- Kérlek, szívem, tedd le azt a fegyvert, nem kell, hogy elítéljenek gyilkosságért!
- Az apagyilkosokat kicsinálják ám a sitten…
- Te fogd be, Yuya, nem is vagy az apja!
- Mi van?! – kezdte elveszíteni a fonalat. Az apja, vagy kije, kutyamód vicsorgott a punkra.
- Szarházi… Hát mégis ott voltál?
- Amikor kiderült, hogy Yo-chan nem is a fiad és meg akartad ölni? Kazu pedig minden erejével próbált visszafogni, te pedig kilökted a kocsi alá? Igen, ott voltam! – morogta Musashi, miközben feltápászkodott és a szőkéhez sétált, aki még mindig szorongatta a fegyvert. Lassan a kezeire fogott és elvette tőle a pisztolyt. – Ha lelövöd, miközben neki csak kése van, azt nem fogják önvédelemnek venni. Zárkózz be Hikuval és ezt bízd rám!
Könnyes szemekkel nézett a férjére, miközben már épp kijelentette volna, hogy nem hagyja egyedül. Azonban amint a veszély elhárult, Yuya újra támadni akart.
Egy pillanat műve volt az egész. Látta, amint az elborult tekintet Gen hátán fókuszálódik, ahogy a kés megemelkedik. Ösztönösen cselekedett, egyszerűen csak arrébb lökte a másikat, miközben a helyére ugrott. Nem is érezte a szúrást a mellkasán. Csak amikor lenézett, akkor látta, hogy a kés a testében áll. Innentől kezdve azonban minden lelassult. Musashi kétségbeesett üvöltése, az apja kárörvendő röhögése. Apja… Yuya. Érezte, ahogy a kést kihúzzák, de fájdalmat még mindig nem érzett. Mégis összeesett.
Párja elkapta és a karjában tartva a fürdőszobába vetődött, majd hátával tartotta az ajtót, aminek Yuya újra és újra nekifeszült. Őt mégse tette le.
- Miért csináltad?! – ordította a barna hajú, miközben az arcán könnyek kezdtek csorogni. – Miért?! Yo-chan…
- Mert… szeretlek… - hörögte, de szinte azonnal forró vér buggyant ki az ajkai közül, véggicsorogva az állán. Hikari visítani kezdett és ő kábán odafordította a fejét. Biztosan ijesztő látványt nyújthat véresen.
- Youichi, te barom… - sziszegte összeszorított fogakkal Musashi, miközben magához szorította a vékony testet.
- Akkor is szeretlek, ha van valakid – suttogta a szőke, szinte minden egyes szónál újabb adag vérrel borítva be kettejüket.
- Nincs senkim, te hülye! – összeszorította a szemeit, hogy megállítsa a kitörni vágyó könnyeket. Nem, ő nem fog még sírni! Még él a másik.
Yuya nem akarta abbahagyni az ostromot. A háta fájt, újabb és újabb ütéseket mért rá a farost ajót. Kérdéses volt, meddig tartanak még ki. Kerberosz ugatása hallatszott kintről, majd egy fájdalmas vonyítás és csend. Hikari kétségbeesetten zokogott, de végül felállt és odasétálva megfogta a szőke lelógó kezét.
- Anya, ne halj meg! – kérte. A véres ajkakon egy halovány mosoly futott át, majd a szemhéjak lassan lecsukódtak.
Musashi azonban kegyetlenül megrázta.
- El ne aludj! Youichi! Az égre kérlek, ne aludj el! Csak kicsit tarts még ki!
Sziréna hangja hasított az éjszakába és még hallotta Yuyát káromkodni, majd a férfi menekülőre fogta. Megkönnyebbülten csúszott le a földre.
- Hallod, szívem, megmenekültünk! – suttogta fáradtan, de a másik nem válaszolt, csupán feküdt a karjában, minden tartás nélkül. Ijedten tartotta a fülét a másik orrához. Nem lélegzett. – Ne! Ne, ne, ne!
Lefektette a másikat a kövezetre és nem törődve a sebbel elkezdte újraéleszteni.
Hogy is van? Harminc mellkaskompresszió, két befújás? Francba már!
Végül csinálta, ahogy tudta.
- Gyerünk, van még ott vér, amit pumpálj, gyerünk!
Mire a mentősök rájuk törték az ajtót a rendőrökkel, már úgy tűnt, sikerült visszahoznia a szerelmét az életbe, még ha nem is tűnt biztosnak.
Véresen, fáradtan adta át az orvosnak, kábán válaszolva a kérdésekre, hogy mi a vércsoportja, neve, születési időpontja, és a többi. Hikari a sírástól és ijedtségtől kimerülten bújt hozzá. Bele se gondolt, hogy összekeni a kislány haját, csupán megsimogatta, észre véve, hogy ősz hajszálak vegyülnek a barna tincsekbe. Fogát csikorgatva szorította ökölbe a kezét. Szíve szerint Yuya után menne és megölné.
Kilépve az első dolog, amit meglátott, Kerberosz felhasított teteme volt. Szinte azonnal eltakarta a lánya szemét. Nem akarta, hogy azt lássa.
- Mi lett a támadónkkal? – kérdezte az egyik rendőrt, miközben őt is az egyik mentőhöz kísérték.
- Elfogtuk, őrizetben van. Kétszeres emberöléssel gyanúsítjuk, nyilvánvalóan nem kell sokat bizonygatni – húzta el a száját a férfi.
- Kétszeres? – kérdezett vissza értetlenül. Meghalt volna a szomszéd? Feltételezte, hogy a másik Youichi édesanyja.
- A szomszéd és a házastársa.
Nem tudott reagálni. Úgy érezte, valami nagy és nehéz a mellkasának csapódott. A levegő bennrekedt a tüdejében és csak meredt a távozó férfi után. Annyira egyszerűen odavágta… és a házastársa. Ennyi. Mintha ez ilyen magától érthetődő dolog lett volna… Kábán hagyta, hogy a mentős a vállán lévő szúrást vizsgálja.
- A házastársam… meghalt? – kérdezte halkan.
- Minden tőlünk telhetőt megteszünk… - jött a felelet.
- Szóval maga szerint nem fogja túlélni… - összegezte. Teljesen üresnek érezte magát.
- Nézze, uram! Hazudni nem fogok. Eddigi tapasztalataim alapján nem. De csodák vannak. Higgye el!
Nem sokkal később már Mei is ott volt a kórház várótermében. Hikari kimerülten, kábán feküdt a kanapén, feje nagyanyja ölében pihent, aki szinte automatikusan simogatta. Musashi vállát összevarrták, de most ez érdekelte a legkevésbé. Olyan görcs feszítette belülről, hogy szíve szerint csak a földön fekve vonaglott volna. Azonban ezt nem tehette meg, így a falnak dőlve várt. Időnként azonban már nem tudott uralkodni magán és úgy vetődött újra és újra a falnak, mint egy epilepsziás.
- Gen… - szólt rá az anyja, de az ő hangja is erőtlen volt. Mikor azonban fia könnyes tekintetével találkozott, elszégyelte magát. Nem gondolta volna, hogy a férfi így is minden erejét latba veti, hogy legalább ennyire uralni tudja a fájdalmát.
Végre kinyílt a műtő felé vezető ajtó és egy orvos sétált ki. Arcáról szomorúság tükröződött, és a fejét csóválta.
- Nem… - suttogta Musashi.
- Sajnálom, uram… - kezdte az orvos. – Mindent megtettünk, de azt kell mondanom, hogy a házastársa többet nem fog felébredni.
- Akkor nem tettek meg mindent! – kiáltotta dühösen. Be akart húzni egyet neki, agyonverni. Hogy tud ilyet mondani? Mint aki jól végezte dolgát?! Mit tud ő?! Miért egy kis gyakornok csinálta, nincsenek itt rendes orvosok?
Azonban az anyja felugrott a kanapéról és most hirtelen közéjük állt.
- Gen, mit csinálsz? Nem hallod? Mindent megtettek! Youichi négy órát volt a műtőben! Nagyon sajnálom, doktor úr, kérem, nézze el a fiamnak. A gyász miatt ilyen – fordult most az orvoshoz.
- Semmi baj – mosolyogott keserűen a férfi. – Általában az emberek így reagálnak. Nehéz ezt elfogadni és főleg azt, hogy mi is emberek vagyunk. Vannak korlátaink. De pár napig még gépeken életben tartjuk őt – szólt ismét Musashihoz. – Nézze, én láttam már itt csodákat. Mi mindent megtettünk, innentől már nem a mi hatáskörünk. Csak azt tudom javasolni, hogy imádkozzon Istenhez. Jelenleg ettől többet nem tehet.
Imádkozzon Istenhez? IMÁDKOZZON ISTENHEZ?! Hogy mondhat ilyet egy orvos? Orvos ez egyáltalán?! Várjon a csodára és imádkozzon Istenhez?! Ez nonszensz…
Ima Istenhez
Mikor Youichi már két napja feküdt mozdulatlanul, kómában, ő pedig az ágya mellett ült karakas szemekkel, kezdte úgy érezni, talán mégis létezik valahol egy felsőbb erő.
Minden egyes pillanatban azt várta, talán majd most, talán most fogja kinyitni a szemét. Vagy majd most. Nem tudott felkelni, pislogni se mert, mert ott akart lenni, ha felébred. Máskor meg fél órás sétát tett a parkban, abban a reményben, hogy mire visszaér, a másik már ébren lesz. Azonban ez nem következett be. Ez a két nap tovább tartott, mint előtte az egész élete. Kezdte úgy érezni, felfedezte az örök életet.
Kínjában végül összekulcsolta a kezét és az ablakon keresztül a kék égre meredt. A madarak a távolban keringőztek gondtalanul. Mit tudtak ők a gyászról.
A gépek unalmas ritmusban csipogtak a többi betegnél is.
Istenem, hát mégis bűnösök vagyunk? Talán mégsem lenne szabad együtt lennünk, talán magunkra haragítottunk… Bocsáss meg nekünk! De ne vedd el egy kislány anyukáját, szépen kérlek! Ha tőlem el is veszed, legalább Hikaritól ne vedd el! Youichi annyira jó ember. És jó anya. Add őt vissza a kicsinek, kérlek!
A kövektező pillanatban egy reverendás pap lépett a szobába. Öreg volt, mosolygós, szemüveges. Kicsit mintha a Mikulásra emlékeztett volna.
- Ah, jó napot!
- Jó napot – biccentett mogorván. – Segíthetek?
- Az utolsó kenetet jöttem feladni.
Úgy érezte pánikrohama lesz. Ez lenne Isten válasza? Az utolsó kenet?
- Kinek? – szakadt ki belőle az ijedt kérdés. De a pap az egyik öreg betegre mutatott, aki békés, boldog mosollyal feküdt az ágyon.
- Neki. Kimenne addig?
- P-persze…
Mikor pár perc múlva a pap visszahívta, kissé nyugodtabban megszólalt:
- Azt hittem hirtelen, hogy a páromhoz jött.
- Ó, nem, ő nem haldoklik – legyintett az öreg.
- Ezt honnan tudja?
- A haldoklóknak mindig békés, nyugodt, boldog mosoly terül el az arcukon. Olyan, amilyen az életben soha. Ez azért van, mert ők már látják azt, amit mi mégnem: Isten országát. De ő még küzd az életéért.
Kissé hitetlenkedve felhorkantott.
- Akkor ez Youichinál nem mérvadó. Mi nem jutunk oda.
- Miért? – csodálkozott a pap.
- Mert mi összeházasodtunk…
- És?
- És ez Istennek nem tetsző.
Az öreg a szemöldökét ráncolta.
- Isten számára a legfontosabb a szeretet. Minden ember kedves számára, akinek a szívében szeretet lakozik valaki vagy valami más iránt. Nincs olyan szeretet, ami Istennek nem tetsző.
- De két férfi között…?
Az egyházfi felnevetett.
- Az igaz szeretet lelkek között fogan és nem pedig nemek között.
Jól estek neki az idősebb szavai és hirtelen úgy érezte, végre választ kaphat a kérdéseire. Nem tudta tovább magában tartan, és mint kisgyerekből a könyörgés, kibuktak:
- Akkor miért büntet minket? Miért nem lehetünk együtt? Miért akarja őt elvenni még a kislányunktól is?
- Miért hibáztatod egy szabad akaratú ember döntéséért a Teremtőt? Tán nem rendelkezel-e saját akarattal? Yuya maga döntött úgy, hogy megtámad benneteket. De az Úr jóságos és igazságos. Higgy ebben! És meglásd, minden rendbe jön. Csak imádkozz! – mosolygott biztatóan a plébános és neki hirtelen fel sem tűnt, honnan tudja az öreg, mi történt.
- Nem hiszem, hogy jó lennék imdákozásban.
- Már hogy ne lennél jó! Imádkozni nem lehet rosszul.
- Pedig az előbb elég bénának éreztem magam – vakarta meg a tarkóját.
- Nos, úgy vélem, ha te nem imádkozol, nekem nem jut eszembe, hogy itt is fekszik egy beteg, aki az utolsó kenetre vár. Tudod, öreg vagyok már és kissé szenilis – mosolygott sejtelmesen az öreg. – Ki tudja, talán vissza kellene vonulnom… De most megyek, fiam. Higgy és meglátod, az Úr nem hagy el!
A pap szavai gyógyírként hatottak a szívére, és annak ellenére, hogy nem jeleztek javulást, ő mégis remélt. Egy hét múlva azonban a kórház helyhiányra hivatkozva kérte, döntsön: elszállíttatja máshova, vagy lekapcsoltatja a gépekről.
- Máshova szállíttatom – jelentette ki komoran.
- Nézze, uram, nekem nincs beleszólásom, de hetente máshova vitetni nincs értelme.
- Akkor hazaviszem.
- Gen, honnan szerzel gépet? - kérdezte az anyja.
- Eladom a céget ha kell. Veszek. Megoldom.
- De mégis miért akarja életben tartan, ez… nem élet már…
- Mert Isten üzent nekem, hogy tartsak ki. És én ki fogok tartani – jelentette ki komoran, nem foglalkozva azzal, hogy ha esetleg bolondnak tartják ez miatt.
Szerencsére a céget nem kellett eladni, így is volt elég pénzre a felszerelésre.
Nem sokára már az új ház egyik szobájában csipogott halkan a gép, ami még jelezte, hogy Takekura Youichi nem adta fel a harcot.
Musashi keserűen ücsörgött a verandán. Ezt a házat építgette, szépítgette másfél hónapig, hogy majd boldogan itt élhessenek. Néha kerülgette az érzés, hogy az élet igazságtalan, de olyankor mindig eszébejutott az öreg pap. Isten nem hagyta őt egyedül. És Youichit sem. Jönni fognak szebb idők. Ez lassan a vallásává vált.
A mosoly
Hiku rózsákat rendezgetett egy vázába. Arcán lágy mosoly játszott, szemeiben szelídség tündökölt. Felkapta a bokrétát és elsietett, majd nem sokára vissza is tért.
- Hova vitted őket? – kérdezte Musashi, felpillantva a könyvelésből.
- Anyának. Szerintem érzi az illatukat. És a hangomat is biztosan hallja – mondta vigyorogva a lány. – Néha egészen olyan, mintha megmozdulna, nem?
- De – mosolyodott el a férfi.
- Most is például. Olyan békés és nyugodt mosoly van az arcán. Egészen boldog. Mintha tudná, hogy most már jó helyen van.
Gen ereiben megfagyott a vér. Lassan lecsukta a laptopot és felállt. Kábán odalépett Hikarihoz, megölelte, majd a szoba felé vette az irányt.
“A haldoklóknak mindig békés, nyugodt, boldog mosoly terül el az arcukon. Olyan, amilyen az életben soha. Ez azért van, mert ők már látják azt, amit mi mégnem: Isten országát.”
Az nem lehet. Az nem, úgy volt hogy… De azt mondta… Isten azt üzente…
A szobába lépve remegve ment az ágyhoz. Youichi arcán valóban az a mosoly ült. Hát látja már? De nem léphet be. Amíg ő ebben a testben tartja fogva, addig nem. Tudta jól, mi fog következni. Visszasétált a lányához és megkérte, hogy töltse az éjszakát a nagyinál és másnap várja meg, amíg érte megy. Nem akarta, hogy a kicsi ezt lássa. Nem akarta, hogy őt lássa, amint összeomlik.
Mikor egyedül maradt, még percekig nézte a békés arcot. Mintha csak aludna. Mintha nem is lenne semmi baj. Megfordult a fejében, hogy még vár. De tudta jól, hogy nem teheti. Kihúzta az infúziókat, leszedte az EKG-t és mindent kikapcsolt. A szobára nyomasztó, borzalmas csend telepedett. Befeküdt a másik mellé és magához ölelte a meleg testet.
- Hallani akarom az utolsó lélgezeted… - suttogta rekedten és miközben a halk szuszogást hallgatta, szemeivel a keskeny mellkas lassú emelkedését és süllyedését követte. Csak még egyszer fel…. csak még egyszer le… Csak még egyszer emelkedj fel, csak még egyszer…
Nem tudta, mikor aludt el, vagy hogyan. Nem is emlékezett szinte. De mikor magához tért, az ágy hideg volt és üres. A nap besütött az ablakon és hallotta a madarakat. Lassan, kábán figyelte a lekapcsolt, sötét gépeket és úgy érezte, a sötétségük lassan a mellkasába kúszik. Csak úgy, mint a konyha felől áramló, frissen főtt kávé és a cigaretta füstjének nosztalgikus elegye az orrába…
Madarak az égen
Hiruma nevetve rohant végig réten, kezében egy vaskos ággal, amelyet gépfegyvernek képzelt.
- Rattattattaaa – kiabált. Musashi úgy kiáltott fel, mint akit meglőttek, majd drámaian a szívéhez kapva elterült az apró virágok közt. A szőke nevetve terült el mellette, fejét a barna hajú hasán pihentetve. – De hülye vagy!
- Nem én kezdtem fegyvernek képzelni egy ágat…
A másik nem válaszolt, csak halkan nevetett még kicsit, majd tekintete az égre vándorolt. Egyetlen felhő sem takarta el a napot, és kezét a szemei elé tartva kezdte fürkészni a kékséget. Néhány madár fekete sziluettje vijjogva kavargott a magasban.
- Olyanok, mint az apró angyalok, nem? – kérdezte végül.
- Hmmm – mormogta Musashi és szemét lehunyva élvezte a tavaszi időt.
- Figyelj, Gen… Ha felnövünk, lehetek a feleséged?
- Mi? – nevetett fel a másik. – Yo-chan, ahhoz lánynak kellene lenned! Két fiú nem házasodhat össze…
- Miért?
- Mert nem engedik.
- Akkor mi soha nem lehetünk együtt?
- De… talán egy következő életben.
- Következő életünkben legyünk állatok. Azoknak senki nem mondja meg, kivel legyenek. Megvan! A következő életben legyünk mi a madarak az égen!
