Macskajaj (Fairy Tail: Laxus x Natsu)

Magnólia felett kellemesen sütött a tavaszi nap, már így egészen korán reggel is, mikor Laxus még kissé álmosan sétált a céh felé. Mostanában szűnni nem akaró rossz kedve csak fokozódott, ahogy mindenfelé szerelmes párokat, vagy épp párra vadászó lányokat látott, főleg, hogy ez utóbbi mintapéldányai előszeretettel vették őt célba.
Hivatkoztak a mágusjátékokra meg mindenféle legendás csatákra, hogy mennyire is csodálják őszőkeségét, de valahogy ezt inkább találta frusztrálónak, mint lelket simogatónak.
Mikor végre a céh fedezékébe menekült, egészen rosszkedvűen állt meg a hirdető fal előtt, munkát keresve magának, és esetleg csapatának. Bár az igazat megvallva, a csapat is már valahogy furcsa volt. Eva teljes odaadással rajongott Elfmanért, ha küldetésre mentek, csak azt hallgatták, ahogy róla áradozik. Freed, miután megértette, hogy Laxus az életben nem lesz a pasija, elég kelletlenné vált és tudta nagyon jól, hogy a zöld hajú más felé kacsingat. Nem azért, mert el akarná árulni, hiszen barátok maradtak… De a fiú életébe új szerelem lépett. Nem tudta, ki az, csak látta a jeleket. Egyedül Bickslow maradt ugyanolyan. Végül is, ne panaszkodjon. Végre csend és nyugalom van, minden a régi kerékvágásban, csak kicsit jobban. Az újjá alakult céh még híresebb lett és elárasztják őket munkával. Csak épp neki nem tetszett egyik se. Morogva vetődött le a pulthoz.
- Laxus-sama! Van valami baj? – érdeklődött Mirajene kedvesen. Megrázta a fejét, de nem szólt semmit. Csupán percekkel később rendelt egy korsó sört, de most még az sem ízlett neki. Két hete már semmi sem volt jó. Minden olyan fakónak és tompának tűnt, mintha hiányozna valami.
- Hol van Natsu? – mordult meg végül. A lány kissé elfintorodott és megvonta a vállát.
- Küldetésen. De már három hete. Most már biztos, nem soká hazaér.
Ó, igen. Ez sokat megmagyaráz. Amikor a tűzokádó nem volt ott a csapatával, az egész céh olyan kihalt volt, mintha altatóport szórtak volna szét. Mély sóhajjal fordult vissza az italához. Kinyílt az ajtó, de már odafordulni se volt kedve. Ha Natsu ért volna vissza, akkor már rég hallotta volna a hangját.
- Rogue-kun, Sting-kun, mit tehetek értetek? – kérdezte Mira szokásos bájával és erre már a szőke is odafordult. Arra azonban nem készült fel, amit akkor látott. Sting méretben Droyjal vetekedett és láthatóan ez cseppet sem zavarta őt. Ami még hagyján, de Rogue-ot sem, aki még mindig ugyanannyi szeretettel nézet társára, mint régen, azzal a különbséggel, hogy most nyíltan fogta a másik kezét. Nem tehetett róla, leesett az álla, ahogy azt a kettőt bámulta.
- Laxus-samát keressük – mondta a fekete hajú és odalépett hozzá. – Üdvözlünk! – köszönt mosolyogva, de ő még mindig megkövülten bámulta őket. – Ehm… Laxus-sama? Jól vagy? – kérdezte Rogue aggódva. Lassan megcsóválta a fejét, de végül megemberelte magát és a fiúra nézett.
- Mit akartok?
- Gondolom, már ismered Froscht – kezdte az árnysárkány-ölő csevegve, ő pedig egy gyilkos pillantást vetett az általa mindig is haszontalannak tartott, békajelmezes kis lényre, aki most ijedten bújt társa lába mögé. – Szóval előkerült a bátyja, aki nagyon magányos volt és mivel a sárkányölők közül egyedül neked nincs exceed társad, ezért elhoztuk hozzád! – azzal kivette Sting karjából azt a fekete, rózsaszínfoltos kis valamit, ami eddig nem is tűnt élőnek. Ahogy felé tartotta, értetlenül hőkölt hátra, szemrevételezve Frosch pontos mását, csupán rózsaszín kiadásban, fekete alapon rózsaszín foltos békajelmezben.
- Ő Fro testvére – cincogta a kis exceed a földről. – Ő BigFro!
- BigFro… - ismételte döbbenten. – És ti rám akarjátok sózni ezt a haszontalan valamit?
A kis lény arcán düh suhant át és egy ugrással a pulton termett.
- BigFro erős! Nem haszontalan! – kiabálta hasonlóan kedves hangon, mint testvére. – BigFro harcolni is tud!
Nem tudta, mennyire nézhetett csúnyán és ijesztően a kis vakarékra, de az most hirtelen remegni kezdett és szemeiben félelem könnyei gyűltek.
- BigFro nem haszontalan! – bizonygatta cincogva és reszkető léptekkel a pulton nyugvó erős alkarhoz sétált és láthatóan minden erejét összegyűjtve belerúgott egyet.
Laxus meglepetten nézte a jelenetet és akaratlanul is egy bizonyos személy jutott eszébe. A rúgást persze meg sem érezte, de ahogy nézte a kis állat dacos, mégis ijedt pofiját, nem tudott ellenállni.
- De – kezdte bizonytalanul. – Nem tudom, mit kell vele csinálni…
- Oh, biztos vagyok benne, hogy Natsu-san majd segít ebben! Nagyon jó helyen lesz nálad BigFro, biztos vagyok benne! – kiáltotta a két sárkányölő, de igazából már ki is léptek az ajtón, magára hagyva a megsemmisült villám embert és ezek szerint újdonsült macskáját. Ingerülten fordult vissza a lényhez, megfogadva, hogy ha kell, elkergeti, de BigFro csak elkeseredetten és elveszetten bámult az ajtó irányába, ahol a többiek eltűntek.
Laxus tényleg nem akart exceedet örökbe fogadni. Ő tényleg nem egy vajszívű, puhány alak, aki kiscicákkal játszik. Bár el kell ismernie, Pantherlily jó harcos és Charle és Happy jó szolgálatot tesznek azzal, hogy ide-oda reptetik Natsut és Wendyt, de ez a kis ványadék, aki most édesen a fenekére tottyant és maga elé nézve szipog, ha rendelkezne is szárnyakkal, nem bírná el őt. Végül egy mély sóhajjal beletörődött bébiszitteri sorsába.
- Oi, macska! – szólt rá a kis lényre.
- BigFro nem macska. BigFro béka!
- Ahha… - nagyszerű. Nem elég, hogy macska, de még békának is képzeli magát. Csodálatos. Tudathasadásos exceedekkel szép az élet! – Nem vagy éhes?
- De igen! BigFro éhes!
- Kérsz halat?
- Igen!
Akaratlanul is felnevetett, gyengéden megsimogatva a kis jelmezes buksit.
- Érdekes egy béka vagy te, hallod! Halat eszel…
- BigFro is így gondolja! – állt fel ünnepélyesen a pulton és hálásan Laxusra mosolygott, akinek akkorát dobbant a szíve, hogy a mellkasa belesajdult. És akkor elkezdődött minden. Megfogta a kis teremtést, majd haza indult vele, útba ejtve egy halkereskedőt.
Otthon aztán elgondolkodva tanulmányozta a kis csöppséget, miközben az egy hallal küzdött. Mikor sikerült megennie odatotyogott az asztalon támaszkodó férfihoz és átölelte a felkarját.
- BigFro köszöni!
- Ore, ore. Esküszöm, szívem szerint elneveznélek Natsunak, mert te is olyan kis nagyszájú haszontalanka vagy… - karjaiba vette a szomorúan pislogó macskát és lágyan megcirógatta a fejét. – Ugyanakkor… Ő is pont ilyen édes és imádnivaló tud lenni – mosolyodott el elgondolkodva.
- De BigFronak már van neve!
- A BigFro nem egy igazi név – morogta fáradtan.
- Nem! Másik! Igazi!
- És mégis mi?
- Engem Kuronak hívnak – felelte a macska boldogan.
- Hee? Kuro? Ki nevez el egy rózsaszín macskát Kuronak? – nézett értetlenül, de végül elfogadta. A Kuro még mindig jobban hangzott, mint a BigFro. Már csak azért is, mert a „big” egy kicsit túlzásnak tűnt az alkarnyi teremtmény tekintetében. – Jól van. Akkor Kuro. Hm… Szerintem egész jól ki fogunk jönni – tűnődött egy fél mosollyal az ajkain.
- Kuro is így gondolja!
Lassan kezdte megérteni, miért is kötődnek a többiek annyira ezekhez a kis lényekhez. Egy percig sem akarta elengedni a selymes kis állatkát, aki annak ellenére, hogy nagy szájjal és testvéréhez képest különösen sok kurázsival rendelkezett, igen csak életképtelennek bizonyult. Magáról csak harmadik személyként beszélt és még a konyhába se tudott kitalálni egyedül. Amikor Laxus a szárnyairól kérdezte, közölte, hogy a békák nem repülnek. Eltűnődött magában, hogy vajon, ha választhatna, milyen exceedet választana magának. Eszébe jutott, hogy Lily jó harcos, Charle pedig okos és időnként a jövőbe lát. Happy csak egyszerűen Happy, de Natsuval jó csapatot alkotnak. És ő? Hozzá milyen exceed illene?
Már az ágyban fekve cirógatta a szuszogó kis lény hátát, miközben ezen gondolatok foglalkoztatták. Valószínűleg tényleg Kuro a neki való társ. Talán azért, mert visszahozta az életébe a színeket, amik már egy-két hete hiányoztak.

Natsu és társai szokásos, hangos bevonulásukat rendezték épp a céh nagy termébe, mikor Lucy egyszer csak hátra rántotta.
- Vigyázz! – kiáltotta a lány, és mikor a sárkányölő rápillantott, látta, hogy nagy szemekkel a földre bámult. Oda pillantva ő is észrevette a csodálkozva ácsorgó kis exceedet, aki Frosch eltérő színű, de tökéletes mása volt.
- Ti betolakodók vagytok? – cincogta a kis teremtés és Happy érdeklődve állt meg fajtársa előtt.
- Nem – válaszolta. – Mi Fairy Tail tagok vagyunk – s azzal megmutatta a jelet a hátán. – Te új vagy itt?
A békajelmezes bizonytalanul bólintott, majd megfordult és az egyik asztalnál ücsörgő Raijinshuu felé kezdett rohanni.
- Laxus-sama! – kiabált sírva. – Kuronak miért nincs olyan jele? – kérdezte, mikor odaért és a szőke felvette. Kis praclijával Happy felé mutatott.
- Mert azt csak a mester adhat és az öreg most nincs itt – magyarázta végtelen türelemmel a férfi.
- De ha hazajön, Kuro is Fairy Tail tag lehet?
- Persze!
- Nahát, Laxus, ő a tiéd? – kérdezte Natsu közelebb sétálva.
- Ühm – biccentett kelletlenül.
- Híí, nem is gondoltam volna, hogy egyszer lesz veled egy exceed is… - jegyezte meg a rózsaszín hajú szokásos, idióta vigyorával és a szőke kezdte úgy érezni, most már kicsit sok a színekből. – Ha meg mégis, mindig valami olyasmit képzeltem, mint Lily, nem pedig ilyet…
- Milyet? – förmedt rá a fiatalabbra. – Mondd csak, Natsu, mégis milyen szerinted Kuro? – kérdezte fenyegetően, mikor megérezte, hogy a kis lény megremeg a karjaiban. Azonban, mikor a nevet meghallotta, érdeklődve fordult a tűzokádó felé.
- Te vagy Natsu? – kérdezte elkerekedett szemekkel.
- Igen, miért?
- Akkor te vagy a nagyszájú haszontalanka! Aki olyan, mint Kuro! – közölte végtelen mennyiségű örömmel, ünnepélyes hangon. Ha megfordult volna, látta volna, ahogy Laxus elsápad. – Laxus-sama mondta! – tette még hozzá, teljesen porig semmisítve a férfit, aki most csak bőszen imádkozott, hogy a gondolatsor második felét ne mondja el.
- Kuro! – kiáltott rá, de késő volt, Natsu már lángoló öklökkel állt előtte.
- Ki a nagyszájú haszontalanka?! Gyere ki a céh elé, rendezzük le ketten végre! – kiabált torka szakadtából, mire a kis exceed gyors, kapálózó mozdulatokkal kezdte magára vonni a figyelmet, hogy – legalábbis hite szerint – mentse, amit lehet:
- De azt is mondta, hogy ugyanolyan édes és imádnivaló vagy, mint Kuro! – kiabálta gyengécske hangján és Laxus érezte, ahogy az ájulás felkúszik a gerincén. Feszült várakozással és gyöngyöző homlokkal várta a rózsaszín hajú reakcióját.
Natsu ezt hallva döbbenten dermedt meg. Lángjai kialudtak és sokkos állapotban pillantott az egyre jobban vörösödő szőkére. Ezzel azonban nem volt egyedül, Erza, Lucy és Happy tátott szájjal bámulták a jelenetet.
- Kuro, ezt nem kellett volna elmondanod – szűrte a fogai között a kínos csendben Laxus. Azt se tudta, mikor telepedett ez a mérhetetlen csend a kocsmára, de már a kis macska utolsó mondatát is tisztán értette mindenki és most a legtöbben értetlenül meredtek rá.
- De Kuro nem akarta, hogy feleslegesen bántsák Laxus-samát. Hiszen Laxus-sama nagyon szereti Natsut...
- Tudod, mit, Kuro? Most hazamegyünk! – jelentette ki erélyesen Laxus, és karjában az exceeddel megindult a kijárat fele. Már épp elhitte, hogy kiér a helyiségből, mikor meghallotta Natsu hangját a háta mögül.
- Szóval szeretsz? – kérdezte komoly hangon és Laxus szinte hallotta, ahogy mindenki vesz egy mély levegőt és visszatartja.
- A Fairy Tail a családom – válaszolta diplomatikusan. – Mindenkit testvéremként szeretek – azzal kiviharzott az ajtón, már amennyire méltósága engedte. Csak a várost kettészelő folyó felett ívelő hídon állt meg, Kurot a széles padkára állítva, hogy ő is tudjon nézelődni, de azért a karját elé tette, hogy ne essen le.
- Jó nagy galibát csináltál nekem – morogta fáradtan.
- Kuro nem akarta – hüppögte a kis macska.
- Egyáltalán minek mondtad el?
- Kuro csak barátkozni akart. És Kuro soha nem hazudik. Bocsáss meg, Laxus-sama! – sírta el magát végleg és a szőkének megesett a szíve kis barátján. Magához húzta és megölelte.
- Te tényleg olyan kétbalkezes vagy, mint Natsu…
- De ha Laxus-sama szereti Natsu-sant, miért nem mondja meg neki?
- Ez nem ilyen egyszerű… Ez nem olyan szeretet, amit mások iránt érzek… - magyarázta halkan. – Nem lenne jó, ha Natsu tudna róla.
- Mert? – hallotta a fiú hangját maga mögül és ő riadtan kapta fel a tekintetét, de megfordulni már nem tudott, mert Natsu a hátának dőlt. – Miért nem tudhatom, hogy szeretsz?
Nem válaszolt. Mit mondhatott volna? Hogy nélküle semmi se jó? Hogy ha nincs a közelében, elvesznek a színek a világból és hirtelen lelassul az élet is? Nem. Van, amit jobb titokban tartani. Elgondolkodva meredt a víz enyhén fodrozódó tükrére, saját, elmosódott tükörképüket bámulva. Pár perc csend után a másik mozogni kezdett és érezte, ahogy lehúzzák a válláról a kabátot, majd Natsu karjai a dereka köré fonódnak, míg a homlokát a lapockái közé támasztja.
- Miből gondolod, hogy én nem viszonoznám? – kérdezte halkan a tűzmágus. – Miért döntöd el helyettem, hogy mi a jó nekem?
Ismét válasz nélkül hagyta a másikat. Kuro értetlenül pillantott rá a karjai közül és ő elgondolkodva figyelte a kis rózsaszín pofit. Hetekig csak szürkeség vette körül, és most hirtelen olyan sok lett körülötte a szín, az élet…
- Szeretsz? – kérdezte pár hosszú percnyi csend után. Vezetni fog ez valahova? Van értelme ennek az egésznek?
A másik elengedte és megvárta, amíg megfordul és leteszi Kurot a földre. Várakozón pillantott a másik sötét szemeibe, időnként a rózsaszín tincsekre pillantva.
- Én kérdeztem előbb – felelt makacsul a másik. – Még a céhben megkérdeztem, hogy szeretsz-e. Nem fizethetsz ki olyan olcsó válaszokkal, hogy mindenki a testvéred. Én nem akarok a testvéred lenni!
Imádta ezt. Akaratlanul is elmosolyodott a heves megnyilvánulástól, attól, ahogy a másik szemében ott lobogott az élet tüze, amitől Natsu annyira különleges lett, és aminek a szikráját a kis szerencsétlen exceedben is felfedezte, mikor leküzdve minden félelmét, belerúgott az alkarjába.
- Ha nem akarsz a testvérem lenni, akkor mit szeretnél? Mi lennél? – kérdezte halkan, de halálosan komolyan.
- Te is tudod…
Igen, tudta. Látta a másik pillantásából, hallotta a másik hangjából. Érezte, ahogy bőrük láthatatlan szikrát vetett, mikor egymáshoz értek. Úgy döntött, eleget gondolkodott. Előre lendült és egyik kezét a másik tincsei közé túrta, míg másik karjával a derekát ölelte át. Megszüntette a távolságot kettejük között és olyan mohó szenvedéllyel kapott a másik ajkai után, mint fulladozó az utolsó adag levegője után.
Mikor végül ajkaik elváltak, homlokát a másikénak támasztva, hüvelykujjával cirógatta a másik arcát. Igazi boldogságot érzett, olyat, amit még azelőtt soha, pedig vágyott rá, már régen vágyott rá.
- Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen kicsi macska ekkora felfordulást tud csinálni az életemben – nevetett fel hitetlenkedve és Natsu arcán is elterült végre az a bizonyos, elvetemült vigyor, amit ő annyira szeretett.
- Sokat kell még tanulnod az exceedekről. Ha gondolod, majd mesélek – kacsintott cinkosan.
- Kuro nem érti – hallották a lábuk mellől, és ahogy lenéztek, egy megszeppent, értetlenül ácsorgó Kurot pillantottak meg. Laxus lehajolt és a karjába vette a kis állatot. – Mi történt? – kérdezte riadtan a kis jelmezes.
- Semmi különös – felelt a szőke mosolyogva. – Csak megmentetted az életem.

FIN