Lélekcsók (ItaDei)
Deidara ismét arra ébredt, hogy az Uchiha horkol, mint ha csak valami trombita versenyen lenne. „Tuti, megnyerné… hm…” gondolta magában, majd lágyan rázni kezdte a másikat. A kócos fekete tincsek alól egy kisebb medve brummogása hangzott fel, majd az éjszínű íriszek egy pillanatra megmutatták sötét valójukat az éjszakának. Itachi a másik oldalára fordult, egyik izmos karját hanyagul a szőke vékony derekára dobta, amitől az ex terrorista fájdalmasan felnyögött. Viszont a horkolás abbamaradt. „Nagyszerű, de így most nem tudok arrébb menni…” sóhajtott halkan, majd kelletlenül befészkelte magát a másik mellé, odabújva az erős mellkashoz. Mindketten pólóban aludtak, Deidara mellette pizsama nadrágot is húzott, Itachi azonban csak boxert. Ahogy odasimult a fekete hajúhoz, hallotta a szívverését. Lassú volt és ütemes. Ez megnyugtatta, mint valami altatódal. Elmosolyodott, majd ismét elaludt. Minden egyes éjjel megtörtént ez a szertartásszerű eseménysorozat, pontban hajnal háromkor és Deidara azt vette észre, hogy már akkor is felébred, ha az Uchiha egyébként küldetésen van, habár olyankor hajnalig nem alszik, aztán hajnal három után nem tud visszaaludni, de ezt valahol természetesnek tartotta. Hiszen rettegett, hogy esetleg elvesztheti az urát, akit annyira szeret. Akkor is, ha mogorva, ha láthatatlan lócitrom nőtt az orra alá, ha egoista és beképzelt és mindenki mást lenéz. Ugyanakkor ő kivételezett volt. Itachi másképp viszonyult hozzá. Amolyan… felemásan.
Például elismerte, hogy Deidara művészete lenyűgöző és ő is elgyönyörködött egy-egy robbanásban. De azt mondta, hogy ezzel harcolni képtelenség, távolról ugyan ki tud iktatni egy pár ellenséget, de közelharcban Dei olyannyira könnyen legyőzhető, hogy néha nem is érti, miért van még életben.
Valamint azt mondta, a másik csodálatosan szép és tökéletes és igazi földre szállt angyal, csak éppen ha nem látta volna ruha nélkül, nem hiszi el, hogy nem egy mell nélküli nő. Mert, hogy semmiképp sem férfi, az biztos.
Fejet hajtott Deidara lexikális tudása előtt, csak épp az élethez tartotta éretlennek és tudatlannak és végtelenül naivnak.
Szeretett vele beszélgetni, csak bizonyos témák esetében közölte, hogy nem érdekli a másik véleménye, mert biztos benne, hogy neki van igaza és itt vita lezárva.
Bevallotta, hogy nem közömbös a fiú iránt. („Tudod, igazából egészen el tudlak viselni és érdekelsz is. Talán megpróbálhatnánk azt a kapcsolatizét.” – szerelmi vallomás by Uchiha Itachi) De ez egyszer történt meg, amikor összejöttek, azóta természetes tényként kezeli, hogy a kis robbantógép az ő tulajdona, senki nem nyúlhat hozzá és senki nem beszélhet vele, ha ő nincs ott, kivéve persze Sasorit, mert neki muszáj, de egy fél szóval nem mondja, hogy örül-e a másiknak.
Deidara fáradtan ült le az Uchiha mellé és azzal a lendülettel oda is bújt hozzá.
- Szeretsz? – kérdezte, de csak egy „Hn.” érkezett válaszul. A fekete hajú nem mozdult, csak tűrte, hogy a szőke odasimuljon és tovább olvasott.
- Baj, hogy idebújok?
- Ellöktelek?
- Nem.
- Akkor ne kérdezz butaságokat! – felelte, de végül mégis csak átölelte a robbantgató művészt.
Mégis, Deidara megtanult Itachi-nyelven. Értette az apró jeleket, tudott a sorok között olvasni. Elkapta Itachi aggódó tekintetét, mikor Pein újabb küldetésre küldte őt és Sasorit. Látta a féltékeny rándulást az Uchiha arcán, mikor egy ismeretlen férfi nőnek nézte őt és rácsapott a fenekére. Mikor az idősebb shinobi hazaért egy-egy küldetésről, hallotta a cseppnyi zihálást a lélegzetvételében, tudta, hogy futott. Érezte a felgyorsult szívverést, az enyhe remegést, ami a megkönnyebbültségtől végigfutott a másikon, mikor végre megölelhették egymást. És persze nagyon ritkán látta a nagyon halovány pírt is az amúgy sápadt arcon. Mikor együtt voltak, érezte, hogy a másik mindent megtesz, hogy őt kényeztesse és nagyon óvatos. És Itachi soha nem azt mondta, hogy „szexelnek” vagy „kefélnek”. Mindig azt mondta: „szerelmeskednek”. Egyszer rákérdezett erre, de csak ennyit kapott válaszul:
- Ha zavar, nem használom többet.
Akkor is elkapta azt az egy másodpercre feltűnő arckifejezést. Ijedtséget, hogy talán a másik nem tartja annak. Szóval gyorsan biztosította a másikat a felől, hogy mennyire is tetszik neki ez a szó és nem azért mondta.
És hát persze ott volt Itachi csókja, mint legvégső, megdönthetetlen érv. Ahogy a férfi csókolta a másikat, abba mindenki beleremegett volna. Olyan féltéssel, annyi visszafogott hévvel, elnyomott érzelemmel… Dei minden egyes alkalommal úgy érezte, a világot fel tudná robbantani ezért a férfiért.
Egyre több hajszálvékony repedést talált Itachi tökéletesnek tűnő maszkján és egyre jobban szerette az igazi Uchihát. Nem csak, hogy felnézett rá a tudása miatt, hanem egyszerűen tökéletesnek látta őt. Nem az álarcot. Az igazit.
Itachi pedig pontosan ezért egyre jobban szerette Deidarat és egyre jobban megnyílt neki. Még azt is elmesélte, hogy miért kellett a klánjával végeznie. Persze, a szőke iránt érzett érzéseit még mindig nem merte kimutatni. Egy-egy suta mozdulat, amivel megsimogatta a másik angyali arcocskáját, egy-egy darabos mozdulatokból álló ölelés, egy szaggatott mosoly… De tudta, hogy a másik megérti ezeket a jeleket, hogy észreveszi őket, és ami a legfontosabb: értékeli. Tudta, hogy a másik mindig vele marad és ez a tudat megnyugtatta.
Arra ébredt, hogy alig kap levegőt. Az Uchiha karja ugyanis a hasáról, ahol csak a beleit nyomta, felcsúszott a mellkasára. Ha tippelhetett, az a kar körülbelül tíz kilót nyomott az izmok miatt. Azért egy ötven kilós Deidarat igencsak megviselt egy ilyen drabár állat, mikor szex – bocsánat, szerelmeskedés – után kimerülten rázuhant. Főleg, hogy már a karjától is fuldoklott. Óvatosan lejjebb tuszkolta magán a kart, míg végül csak a gyomrát nyomta. Levegő után kapott, de a tüdeje besípolt, ő pedig köhögni kezdett. Erre a fekete hajú is felébredt. Tekintetébe bűntudat vegyült.
- Ne haragudj, Dei…
- Semmi baj, én vagyok gyenge – mosolygott két köhögés között. Mikor végre jobban lett, azon gondolkodott, milyen furcsa volt egy ilyen szokatlan érzelem az éjszínű szemekben, de persze ezt semmi pénzért nem mondta volna meg a másiknak, hisz tudta, hogy azonnal eltűnne minden érzelem a másikról. Helyette inkább magához húzta nagydarab pasiját és megcsókolta.
- Lehet, nem ártana edzened – jegyezte meg Itachi a csók után.
- Kizárt, hm. Elég gázul néznék ki izompacsirtaként.
Itachi nevetni kezdett. Na, nem kell megijedni, nem a szívből jövő gyöngyöző kacajra kell gondolni, csak amolyan „Nem hiszlek el, de hülye vagy már!”-módon.
- Hát az biztos, hogy talán egy kicsit férfiasabban néznél ki.
- És lehet, hogy úgy nem is tetszenék neked. Még a végén valahol mélyen bennem felébrednének a domináns ösztönök, hm. És én próbálnék meg felül lenni – vigyorgott Deidara.
Itachi szélesen elvigyorodott – továbbra sem kell félni, ez ördögi vigyor volt.
- Lehetsz felül, szeretem a lovagló pózt.
Deidara is nevetett. Nem, nem akart domináns lenni. Mármint, bizonyos körülmények között biztosan bevállalta volna, de az a körülmény nagyon nem Uchiha Itachi volt. Valószínűleg ki is ábrándult volna a másikból, ha az pucsítva rápillog, hogy „Tégy magadévá, édes!”… Na neeeee…. Köszöni szépen, ő nagyon is szereti az alárendelt szerepet. Ráadásul tudta, hogy Ita nem homoszexuális. Ő biszexuális. Azért ő, Deidara, a tökéletes élettárs számára, mert 1. bevállalja, hogy mindig ő a lány (és ha őszinte akar lenni, nem is vágyik másra), 2. kellőképp nőies ahhoz, hogy fenntartsa a másik férfi-önérzetét, 3. beletörődött abba, hogy ő a gyengébb és elismeri a másik felsőbbrendűségét – legalábbis más jellegű véleményeit le tudja nyelni. Ha az előző három pont közül bármelyik is változna, annak szakítás lenne a vége.
Mosolyogva bámult a másik szemébe, gyönyörködve a feneketlen mélységben, amiben saját magát látta tükröződni és… és egy pillanatig érzéseket látott. Méghozzá… szerelmet. Megsimogatta a másik arcát, vigyázva, hogy a tenyerén lévő szájjal meg ne nyalja. Itachi megfogta a kezét és lehunyt szemekkel belecsókolt a tenyerébe. Persze ennek az lett a vége, hogy lesmárolta a tenyérben lévő szájat. Ezt Deidara nagyon-nagyon szerette. És mindig ugyanaz lett a vége: órákig tartó szerelmeskedés. Valószínűleg most is ez lett volna belőle, ha Hidan nem dörömböl be az ajtón.
- Reggeli! Gyertek enni!
Deidara unottan fintorgott egyet, Itachi azonban nem állta meg szó nélkül és dörmögő hangján kiszólt:
- Mit hiperaktívkodsz ilyen korán, neked nem Kakuzu alatt kéne még nyögnöd?
- Kurva anyád, Itachi! – jött a válasz.
- Megölöm – morogta lehunyt szemekkel a fekete hajú.
- Segítek – felelte Deidara és még utoljára, bánatosan végigsimított az izmos mellkason és feszes hasfalon.
Azonnal perverz gondolatai támadtak, amik következményekkel is jártak…
„Ezt lehet, akkor kellett volna tennem, mikor van időnk arra, hogy az vizuális információ feldolgozásának fizikális következményei elrendezésre kerüljenek, miszerint felszólíthatom a felettem magasodó állatot, hogy azonnal tégy magadévá, mert zoofil vagyok, hm.” – összegezte magában Deidara.
Nagy nehezen kimásztak reggelizni. Már mindenki ott ült a kerek ebédlőasztal körül és neki is láttak a reggelinek. Ez Pein mániája volt, hogy ha van olyan nap, amikor mindenki otthon van, akkor kötelező minden étkezést együtt végigülni, mivel a jó ég tudja, mikor veszítenek el valakit. Merőben optimista gondolkodásmód… Ahogy leültek, Hidan persze ki is nyitotta a száját:
- Sajnálom, hogy megzavartalak titeket szex közben – szólalt meg vigyorogva, mire Kisame kiköpte a korty kávét, ami a szájában volt:
- Hidan, reggelizek.
Deidara felemelte a két kezét és mind a három nyelvét kiöltötte Kisaméra.
- Bocs, ennyire nem vagyok toleráns – morogta a cápaember.
- Semmi gond, Hidan – szólalt meg Itachi kimérten és Dei majdnem lefordult a székről egy Kinder meglepetés szívinfarktussal. – Gondolom, úgy voltál vele, hogy téged lerángattak Kakuzu merevedéséről, akkor mások se élvezkedjenek.
- Itachi – mordult fel Kakuzu, úgy tűnt, még egy szó a vörös szeműtől és felugrik és kettétépi.
- Nincs mit szégyellned, ha nem tűnt volna fel, egy csapatban játszunk – mosolygott az Uchiha egy jó adag gúnnyal és iróniával. Deidara ráborult a karjaira. Már most sejtette előre, hogy ennek nem lesz jó vége. Nem tudott róla, hogy Hidan és Kakuzu között bármi is lehetne. Oké, az a kettő elválaszthatatlan valami furcsa okból kifolyólag. De állandóan veszekszenek, Kakuzu napi rendszerességgel feldarabolja Hidant, aki viszont csak röhög az egészen és még azt is viccesnek tartja, mikor a másik próbálja összepuzzlezni a testét. Végül is… A tökéletes szado-mazo páros lenne, de ebbe inkább bele se gondol. Ne… Kakuzu… ostor… Hidan… bőrtanga… Késő! Minden elveszett! Vinnyogva nevetett fel, majd könnyezve a nevetéstől ráborult Itachira, onnan meg le a földre. Feküdt lenn, széttárt karokkal és röhögött és folytak a könnyei, ahogy immáron Kakuzun is látta a bőrtangát, csak rajta még combközépig érő, fekete latex csizma is virított, magas tűsarokkal, Hidanon meg combfixes necc harisnya. És ki is voltak sminkelve. Lassan már az egész Akatsuki körülötte állt és várta, hogy mi lesz. Itachi kétségbeesetten szólongatta, hogy reagáljon már, de sajnos őt csak egyre jobban elkapta a röhögés, ahogy a tagokon érdekesebbnél érdekesebb szerelések villantak be. Persze, az egésznek az lett a vége, hogy fulladásos rohama lett. Na, igen, erről elfelejtett szólni Itachinak… Súlyos tüdőbeteg volt. Mire magához tért a fuldoklásból már Itachi karjai közt feküdt a teraszon, hogy kapjon is valami friss levegőre hasonlító dolgot.
- Nem akarsz nekem mondani valamit? – kérdezte a férfi vészjósló hangon.
Deidara konokul megrázta a fejét, de nem tudott párja szemébe nézni.
- Kapsz egy nagyobb röhögő görcsöt és megfulladsz. Nekem gyanús a dolog.
- Ugyan miért? – mordult fel keserűen és elhelyezkedett a vastag karok között.
- Van valami baj a tüdőddel?
- Ráhúzódott a sok füst. Tudod, a robbanás ilyen dolgokkal jár. Meg persze a hamu és a pernye, amiket belélegeztem, hm.
Lopva felsandított a férfi arcára. Elszörnyedt, dühös arcot látott.
- Most mi van? – kérdezte konokul.
- Nos, kedves Deidara, azt hiszem itt fejezted be művészi karrieredet.
- MI? – ugrott fel kétségbeesetten. – Ezt te se gondolhatod komolyan! – kiáltotta.
- Dehogy is nem! Az életed azért talán fontosabb kicsit! – emelte meg mély hangját, amitől valljuk be töredelmesen, még Pein is összecsinálta magát.
- De ha elveszed tőlem a művészetemet, az olyan mintha megölnél! – fogta könyörgőre. – Lehet, hogy fizikailag nem halok meg, de hogy életkedvem se lesz, azt itt garantálom, hm!
A fekete hajú elkomorulva figyelte a fiút, amint már-már sírva könyörög. Most mit tegyen? Könnyű szerrel elintézhetné, hogy Dei ne robbantson többet, sokkal erősebb tőle, minden értelemben. De tényleg nem akar egy kiégett, életunt, depressziós szöszkét maga köré. Őszintén szólva megijesztette a kép, ami bevillant elé. Hogy az ő hiperaktív és örökmozgó szerelme ne mosolyogjon? Ne nevessen? Hogy azokból a csodálatos szemekből kivesszen a csillogás, a huncutság? Na, nem! Soha! De így… Ha így folytatja, meg fog fulladni. És hát Deidara sírjára borulva se zokogna valami szívesen.
Gondterhelt sóhaj kíséretében magához húzta a másikat és átölelte.
- Veled mindig csak a baj van – morogta a szőke fülébe.
- Nem kötelező velem együtt lenni – hallotta a másik szipogó hangját és a vékony vállakat megrázta a zokogás. Oké, ez a helyzet kezdte kétségbe ejteni az amúgy mindig higgadt Uchihát. Dei sír? Soha nem látta még sírni.
- Tudom, hogy nem kötelező, de mit csináljak, ha… - nem tudta befejezni a mondatot, mert a művész, még mindig zokogva, közbevágott:
- Nem kötelező végignézni, ahogy tönkreteszem magam! Nem kell engem elsiratni! De a művészetemet nem veheted el tőlem, hm! – megpróbálta eltolni magát az ölelésből. – Elhiszem, hogy fontos, hogy legyen valaki, aki, ha csettintesz, szétteszi a lábát…
Most Dei nem tudta befejezni a mondatot, mert Itachi dühtől szikrázó szemekkel pofonvágta, de úgy, hogy a másik vérző szájjal a fa padlóra esett.
- ABBAHAGYTAD A HISZTIT? – üvöltött az idősebb és olyan félelmetes látványt nyújtott, mint még soha senki.
Deidara az állán csorgó vért törölve le bólintott. Kicsit még szipogott, de a sírást már befejezte. Azonban Itachi még nem fejezte be az üvöltést.
- CSAK GRATULÁLNI TUDOK, HA ÚGY ISMERTÉL MEG ENGEM, MINT AKI PUSZTA FIZIKAI SZÜKSÉGLETEK MIATT BELEMEGY EGY KAPCSOLATBA! AZT HITTEM, ISMERSZ!
- Ismerlek, és ne haragudj… Nem gondoltam komolyan, csak elborult az agyam… - motyogta a szőke és igyekezett a lehető legbánatosabban nézni a fölé magasodó szerelmére, akit viszont ez most nem hatott meg.
- HA ISMERSZ, AKKOR MI A FENÉÉRT KELL ILYEN HÜLYESÉGEKKEL FELHÚZNOD AZ AGYAMAT? TUDOD NAGYON JÓL, HOGY NEM IGAZ, AKKOR MIÉRT CSINÁLOD? AZT HISZED, ANNYIRA EGYSZERŰ EZ AZ EGÉSZ? BELEGONDOLTÁL MÁR, HOGY MILYEN FASZA ÉRZÉS LEHET TEHETETLENÜL NÉZNI A SZERELMEDET, AMINT A HALÁLBA SZÖKDÉCSEL?
Deidaraban megállt az ütő. Itachi tényleg azt a szót használta, hogy szerelme? Annyira szerette volna megcsókolni, de tudta, hogy ha most beleborul a másik nyakába, akkor a halálba szökdécselés ideje lerövidül fél percre, amíg az Uchiha kitekeri a nyakát. Csakhogy akaratlanul is elmosolyodott.
A konohai látszólag befejezte az üvöltözést és most zihálva dühösen meredt a lábainál kuporgó, mosolygó, láthatóan boldog szőkére. Észre sem vette, hogy a nagy kiabálás közben felállt…
- Most mi ez a mosoly? Ennyire vicces, amit mondtam? – kérdezte morogva.
- Nem, um… Csak… szerelmednek neveztél az előbb…
Az Uchiha arckifejezése sokkal lágyabb lett. Ismét azon csodálkozott, mint a legelső találkozásuknál: egy ennyire ártatlan és naiv gyerek hogy kerül egy ilyen szervezetbe? Fel se fogja, mi történik. Most is, mi volt az egyetlen dolog, ami feltűnt neki a hosszas ordításból? Hogy ő véletlen elszólta magát az érzéseiről.
- Hogy lehetsz ennyire gyerekes és felelőtlen?
Deidara felállt és közelebb lépett a párjához. Kinyújtotta a kezét és a tenyerén lévő szájjal egy puszit nyomott a nagydarab férfi elpirult arcára. Mert, hogy Itachi nem vette észre, de igen is, hogy belepirult, hogy rajtakapták egy elszóláson.
- Nem vagyok gyerekes, sem felelőtlen. Csak jobban szeretlek, mint az életemet és jobban érdekel a tény, hogy viszonzod az érzéseimet, mint a tény, hogy egyszer majd meg fogok halni, ami nem most lesz és különben is, az Akatsuki tagja vagyok. Feltűnt? Nálunk az se biztos, hogy a következő küldetésről hazaérünk, de te azon aggódsz, hogy tüdőbajos vagyok.
Miközben ezeket mondta, a tenyerén lévő száj végigpuszilta a másik arcát, állkapcsának vonalát, majd rátért a nyakára.
- Szeretlek, Itachi. Mindennél és mindenkinél jobban. De könyörgök, ha szeretsz, akkor ne vedd el a művészetemet. Inkább éljek teljes életet rövidebb ideig, mint fél életet sokáig, hm.
Itachi egy fáradt sóhajjal elkapta a másik kezét, hogy belecsókolhasson az övéhez képest annyira kicsinek tűnő tenyérbe. Deidara nem is volt annyira éretlen és naiv. Csak más volt számára a fontossági sorrend és más szemszögből vizsgálta az élet kérdéseit. Komoly belső harcot vívott amiatt, hogy mit mondjon erre. Szerette volna azt felelni, hogy ő is szereti, szerette volna végre valahára megmutatni a saját érzéseit és nem dühös üvöltés formájában véletlenül. Ugyanakkor ott volt benne a szokásos gátlás, hogy ha ő szeret valakit, annak mindig meg kell halni, az mindig rosszul jön ki az egészből. Végül az érzelmei nyertek és tőle szokatlan módon mérhetetlen gyengédséggel magához húzta Deidarat és úgy suttogta a fülébe:
- Nem kell azon csodálkozni, hogy aggódok érted. Azért ha egy mód van rá, nem akarnálak idő előtt elveszíteni. És ha van rá egy kicsi esély is, hogy még évekig együtt maradhatunk és ébredhetek arra, hogy ott szuszogsz a karjaim között, akkor azt nem egy hülye tüdőbaj fogja elvenni tőlem - lágyan megcsókolta az ő kis angyalkáját, aki annyira, de annyira kicsinek és védtelennek tűnt az ő ölelésében. Végül nem tudta kimondani neki azt a bűvös szót. Talán majd egyszer. Egyenlőre ez is szokatlan volt a nagy Uchiha Itachitól, érje be ennyivel. Áttért a szöszi szájáról a nyakára, majd pár lágy puszi után arcát belefúrta az aranyszínű hajrengetegbe. Karjait a másik derekán pihentette és egyik keze öntudatlanul kezdte simogatni a másik fenekét. Nem izgatóan, csak olyan automatikus, megnyugtató mozdulatokkal. A vékony karok a nyaka köré fonódtak és a kisebb szinte beleolvadt az ölelésbe.
- Majd kitalálunk valamit erre az egészre – morogta pár perc némaság után. – Még fogalmam sincs, hogy mit, de majd valamit próbálkozunk.
Dei bólintott, de nem szólt semmit.
Az idilli képet egy hangos kiáltás és egy villanás zavarta meg a közeli hegyoldalban.
- Ez mi volt? – kapta fel a fejét Itachi, de a házból a többiek is kirohantak a zajra.
Mindenki azt kérdezte, mi történt, majd Deidara egyszer csak a kapu felé rohant.
- Majd én megnézem, hm! – kiáltotta.
- Vele megyek – jelentette ki Itachi és ő is a zaj forrása felé vette az irányt.
- Heh, a köpenyeket meg itthon hagyták – morgott Pein de ezt a két Akatsuki tag már nem hallotta.
https://konan-s-world.webnode.hu
Deidara nem tudta pontosan, miért is kezdett a nyilvánvalóan nem egészséges dolog felé rohanni, mondván, hogy ő majd megnézi. Talán valami olyasmi húzódhatott a háttérben, hogy nem akarta, hogy az Akatsuki kuckónak bármi baja legyen. Márpedig ilyen vészes közelségben szabad tippelni, hogy vajon mi történhet. Valószínűleg nem fesztiválra készülnek, mikor a legközelebbi falu is egy napi járóföldre van.
Mikor megtalálták a robbanásra hasonlító villanás helyét, meglepődtek. Semmi mást nem láttak, csak egy három év körüli hosszú, szőke hajú kislányt sírni egy arányaiban nagy testű, kilencfarkú róka nyakán csimpaszkodva.
- Miért ilyen gonoszak? – hüppögte a kislány. Csak egy nagy fekete pólót viselt. Aztán Itachi valamivel arrébb más ruhadarabokat is talált. Például egy narancssárga nadrágot.
- Itt nagyon nem stimmel valami – súgta oda párjának.
- Látom – jött a válasz. – Az ott nem a Kyuubi?
- De hát a Kyuubi nagyobb…
- Persze, a kilenc farok pedig minden második rókára jellemző, nem?
- Ne gúnyolódj!
- Ki van ott? – kiáltott a kislány és nagy kék szemeit a két shinobi fedezékéül szolgáló bokorra szegezte.
Deidara úgy döntött, megpróbálkozik valamivel, amitől Itachit valószínűleg kiveri majd a víz. Felállt és elősétált a rejtekből.
- Szia, kislány! – kezdte mosolyogva. – Deidara vagyok. Ő pedig Itachi – rántotta magával a másikat is. – Hallottuk a sikítást meg a sírást utána és nem tudtuk, mi történt. Az ott a te állatod? – fejével a róka felé biccentett.
A kislány szipogva bólintott.
- Ő az egyetlen barátom, Kyuubi. És elmenekültünk a falumból.
- Melyik faluból jöttél? – kérdezte most Itachi, aki kezdett magához térni és kezdte megérteni kedvese őrültnek tűnő lépését.
- Konohából. De nem akarok visszamenni, mert ők gonoszak! – kiáltotta kétségbeesve.
- Jól van! Csst! – csitította Deidara mosolyogva és letérdelt a kislány elé. Megsimogatta a fejét, úgy kérdezte: - És neked mi a neved, angyalka?
- Naruko.
- És kedves Naruko, miért gonoszak a konohaiak?
- Folyton bántanak. Azt mondják, szörnyeteg vagyok. Egy mutáns. És hogy pusztulást hozok mindenkire.
Itachi látta párja arcára fagyni a mosolyt. Szemei kiüresedtek, remegni kezdett. Persze, Deidara ugyanezt hallgatta hosszú évekig. Aztán megszökött és terrorista lett. Mivel utálta a faluját.
- És a szüleid? – kérdezte végül a szőke.
- Meghaltak. Nem ismertem őket. A néninek és a bácsinak van kisbabája? – kérdezte tágra nyílt, őszinte tekintettel. A fekete hajú shinobi nevetni kezdett. Rendben, hogy Deidara nem túl férfias, de azért, hogy egy három éves kislány is észrevegye, hogy ők együtt vannak, az azért mindenen túltesz.
- Nincsen – nevetett Deidara is és a másik nagy meglepetésére nem javította ki a kislányt, miszerint ő fiú volna.
- Nem akarsz az anyukám lenni? – csimpaszkodott Naruko a kis kezeivel Dei karjába. A fiú levegője elakadt. Ő? Anya? De hát ő fiú… Oké, a kislány nőnek nézi, de… Ő egy bűnöző! Bár… Ha a kislányt most elengedi, akkor ugyanarra a sorsa fog jutni, mint ő. Mindenki bántja, megveti, kiközösíti. Attól még az is jobb, ha ők felnevelik Itachival. Persze, ehhez a másik beleegyezése is kellett, szóval kérdőn hátrapillantott a válla felett a másikra, aki láthatóan jól szórakozott a jeleneten.
- Ő lenne az apukám akkor? – kérdezte a kislány, az Uchiha pedig úgy érezte, hogy hasba rúgták. Ő? Apa? Ő egy bűnöző! Bár… Mindig is akart családot. Először akkor mondott le róla, mikor anbu lett. Aztán mikor ki kellett irtania a családját. Aztán mikor csatlakozott az Akatsukihoz. És legvégül pedig akkor, mikor végleg elkötelezte magát Deidaranak. (Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy összeházasodtak, csak épp nem a hagyományos értelemben. De Itachi ugyanolyan komolyan vette, ha nem komolyabban azt az eseményt, mintha elvett volna valami nőt feleségül egy fényes lakodalom közepette.) Végül is… Miért ne?
- Te döntesz! – emelte fel a kezét védekezőn. Deidara szemei kikerekedtek.
- Ezek szerint te beleegyeznél?
Csak biccentett.
A szőke most boldogan rámosolygott a kislányra, majd a karjába vette.
- Ha szeretnéd, leszünk mi az új szüleid. De a rókád honnan van?
- A pocimból – felelt Naruko nemes egyszerűséggel. Felemelte a pólóját, hogy megmutassa a hasát, ahol még jól látszódott a feltört pecsét. Mivel alsó nem volt rajta, így mindkét fiú sikeresen zavarba jött. Azonban a pecsétet látva sokatmondó pillantást váltottak maguk között.
- Ha megengeditek, megmagyaráznám – szólalt meg a róka és Dei majdnem eldobta a gyereket az ijedtségtől. – Az a kislány ott a karjaidban, eredetileg Uzumaki Naruto. A Kyuubi Jinchuriki.
- De hát ő fiú! – vágott közbe Dei értetlenkedve. – Ő meg láthatóan kislány.
- Valóban. Nos, ez az egész egy félresikerült jutsu következménye. Ugyan is a faluban nem tudták, mert Naruto kiválóan játszotta a szerepet, de ő korántsem utált engem. Igazából ő volt az egyetlen, aki nem gyűlölettel fordult felém, hanem megpróbált összebarátkozni velem. Elmebetegnek hangzik, tudom. De sikerült neki. Az elején egyáltalán nem voltam barátságos, de végtére is csak mi voltunk egymásnak. Nem olyan rég aztán kitalálta, hogy feloldja a pecsétet és kienged, ha megígérem neki, hogy nem rombolok le semmilyen falut. Én a szavamat adtam. Azonban a pecsét feloldásához használt jutsu valahol félresikerült, mert ugyan engem kiengedett, de ő maga pedig… nos… történt rajta egy-két kisebb változás. Mind nemi téren, mind korban. Gyakorlatilag mire felfoghattam a történéseket, már egy síró kislány ölelte át a nyakamat. És azt ugyan tudja, hogy én ki vagyok, de olyan, mintha minden másról csak a négy éves kori emlékei maradtak volna meg. Csak arra emlékszik, hogy a falubeliek mennyire gyűlölik. És kiközösítik. Ezért utálja a konohaiakat. És nem akar visszamenni.
Pár percig mindenki csendben meredt maga elé. Amit a Kyuubi mondott, több ponton is hihetetlennek tartották.
- Én fiatalabbnak tippeltem Narukot – jegyezte meg Itachi. – Körülbelül három évesnek.
- Soha nem volt elég fejlett – morogta kimerülten a róka. – Hogy lehetett volna? Egy kiközösített árva, akinek enni is alig van mit.
- De neked nem kellene nagyobbnak lenned? – kérdezte Dei kicsit csodálkozva és hirtelen megértette párja kétségeit. Be is gyűjtötte a kérdésért a szúrós pillantást. – Tudod, nem vagyunk épp angyalok és elkaptunk már pár bijuut, de mindegyik nagyobb volt kissé, hm. Úgy tízszer ekkora.
- Hogyne, minden bizonnyal el tudnék bújni a hegyoldalban akkora méretekkel. Valószínűleg nem tudná mindenki azonnal, hogy hol van Naruto és mit tett. Látom, nem csak a hajad szőke.
Dei sértődötten elfordult. Elgondolkodva figyelte a kislányt, majd egy mély sóhajjal megjegyezte:
- Na, menjünk haza. Biztosan éhesek vagytok.
- És akkor nálad is maradhatok? – nyitotta tágra a szemeit a gyermek. A szőke fiú mosolyogva bólintott, de a róka újra megszólalt:
- Állj! Ti bijuukat gyűjtötök? Ti… ti… Akatsukisok vagytok?! – látszott, hogy azonnal képes támadni, ha kell.
- És még én vagyok szőke – morogta Dei az orra alá, de mindenki figyelmen kívül hagyta.
- Igen, de… - kezdte Itachi, de azonnal el is hallgatott. Mit tudna mondani? De téged nem fogunk begyűjteni, mert most épp papás-mamásat akarok játszani a pasimmal? – A szavamat adom, hogy nektek nem esik bántódásotok – jelentette ki végül.
- Miért kellene nektek hinnünk? – sziszegte a kilencfarkú.
- Mert Deidara saját magát látja abban a kislányban és láthatóan felébredtek a nem létező anyai ösztönei, nekem meg Deidara mindennél fontosabb. – forgatta a szemét a fekete hajú shinobi. - Különben meg én is akartam családot, csak S-osztályú bűnözőként az embernek nem szerepel az ötéves tervei között a gyerekcsinálás. Még a párkapcsolat sem. De nem kötelező hinni, viszont ha nem vagyok tolakodó, mégis mit akarsz kezdeni magaddal így, egy négy éves, alultáplált kislánnyal a nyakadban?
A démon visszavett a támadási szándékából és lemondóan felelte:
- Ez jogos. De itt figyelmeztetlek, ha mégis valami trükkel próbálkoztok, habozás nélkül írtok ki mindenkit az egész szervezetben.
***
Peint nem is volt annyira nehéz meggyőzni, mint gondolták. Amint felmérte a helyzetet, hogy gyakorlatilag a Kyuubi jinchurikit mindenféle különösebb harc nélkül a szervezet mellé tudja állítani, azonnal vigyorogva egyezett bele, hogy Naruko Deidara és Itachi gondviselete alatt maradjon. Aztán pedig találkozott az említett gyermekkel is. És az igazság az, hogy az Akatsukiban senki nem olyan jégszívű, mint elsőre tűnik. Még Kakuzu se. Furcsák, az tény. Sajátos életstílusuk van, az is egy tény. De azért a szőke hajú, kék szemű, maszatos arcú kis angyalt – aki mellékesen nem is kicsit hasonlított így Deidarara – mindenki elsőre megszerette. Konanról ne is beszéljünk. Leszögezte, hogy senki más nem lehet a gyerek keresztanyja, csak ő. Azonnal neki is látott – Kakuzuval együtt, csak ezt senki nem tudta – hogy királylány ruhákat gyártson a kislánynak. Pár óra múlva Naruko már megfürödve pózolt a legújabb ruhájában, ami természetesen rózsaszín volt és még azt is kiharcolta, hogy Deidara ugyanolyan frizurát csináljon neki, mint amilyen az ő fején van. Kérését azzal indokolta, hogy ő azt szeretné, ha olyan haja lenne, mint az anyukájának. Itt mondjuk kicsit meglepődött mindenki, és tapintatosan felvilágosították, hogy Deidara tulajdonképpen bácsi és ebből kifolyólag nem lehet anyuka. Ez a szőke fiúnak nem igazán tetszett és jót nevetett, mikor Naruko kioktatta a társaságot:
- Itachi az apukám. Az ő felesége Deidara. De nekem nem lehet két apukám, mert egy gyerekhez egy apuka kell és egy anyuka és ne is akarjatok áltatni a gólyás mesével! Szóval nekem még kell egy anyuka, tehát Deidara az anyukám. Különben is van olyan szép, mint bármelyik másik néni.
Itt már mindenki dőlt a nevetéstől. Végül is eldőlt: Deidara anyuka maradt, annak ellenére, hogy fiú. Narukonak pedig olyan haja lett, mint az anyukájának. És így már borzalmas volt a hasonlóság. Az Akatsuki tagok pedig rájöttek, hogy igen. Deidara ijesztően nőies. És nem. Ezek alapján Itachi semmiképp sem sorolható a tisztán homoszexuális kategóriába.
Az Akatsuki kuckó rendje úgy, ahogy volt, felborult. Itachi Deidaraval került párba és csak vészhelyzetben küldték el őket küldetésre, Kisame pedig Sasorival járt küldetésekre, hogy a másik kettő tudjon a gyerekkel foglalkozni. Általános jelenet volt a házon átrohanó kislány, valamint az utána száguldó „anyukája” és a szokásos csend helyett beleremegtek az ablakok az „Anyu, nem akarom” kezdetű visításokba. Senki nem lehetett benne biztos, hogy a fal melyik pontján villan fel egy újabb Naruko Királylány alkotás, illetőleg mikor borítja őt fel egy kilencfarkú rókadémon, akin az előbb említett királyi őfelsége „lovagolt”. Deidararól pedig nem kis meglepetésre, kiderült, hogy átkozottul jó szakács és mellékesen jobb anyuka, mint sok vérszerinti szülőanya.
Ennek ellenére valahogy mindenkinek tetszett ez a radikális változás és mindenki rádöbbent arra a tényre, hogy ők egyáltalán nem egy érzéketlen szervezet. Inkább amolyan családféleség. Persze nem az idilli verzió. De itt mindenki nagybácsi (Konan nagynéni) a maga hibáival együtt. Elvégre is, az igazi család soha nem tökéletes. Az igazi családi házban mindig megy az élet. Itt viszont nem ment. Itt rohant.
Itachiék szobáját és a szomszédos szobát összenyitották, így gyakorlatilag lett egy kisebb lakás a nagy házban. Ennek többen is örültek időnként, mert legalább néha nyugalom volt. Például mikor Naruko délután aludt. Bár ez ritkán történt meg.
***
Éjszaka volt és Naruko felsírt a szobájában.
- Hagyd, majd én megyek! – nyögte Deidara és megpróbált felkelni, de Itachi erős karja visszanyomta.
- Majd én. Te úgyis sokkal többet foglalkozol vele.
- Elvégre is én vagyok az anyja… - mosolygott Deidara.
Itachi összeszedte magát és felkelt. Pár perc múlva abbamaradt a sírás. Újabb pár perc múlva a feketehajú visszadőlt párja mellé.
- Na? Újabb rémálom?
- Ahha… Kinyírom a konohaiakat…
- Segítek, hm… - s azzal Deidara odabújt urához.
A kislánynak szinte minden éjjel volt valami rémálma, amiben újra ott volt Konoha utcáin és újra ott álltak az emberek és újra köpködtek rá. Minden éjjel sírva ébredt fel és minden éjjel fel kellett kelni hozzá.
Esetek többségében Deidara volt az önkéntes és mindig elborzadva hallgatta az álmok történetét. Volt olyan is, hogy ott aludt el újra lánya szobájában, a kislányt ölelve.
Itachi pedig egyre több gyűlöletet érzett volt faluja iránt.
***
Naruko már több mint egy hónapja élt az Akatsuki kuckóban, és nagyon is jól érezte magát ott. Mindenki megszokta a jelenlétét és igazából örültek neki, hogy van még olyan élőlény, aki képes az embert meglátni bennük. Aztán egy szép tavaszi napon…
- Küldetés! – keringőzött be Pein a konyhába, ahol Deidara épp az ebéddel bajlódott. Naruko az asztalnál ült és rajzolgatott valamit – hála a jó égnek, ez úttal papírra – a Kyuubi pedig a szék lábánál feküdt a kövezeten. Itachi a szomszédos nappaliban próbálta kiheverni a reggel óta tompán hasogató fejfájását, amiben nem sokat segített hiperaktív nagybátyja, Obito és Hidan veszekedése szó szerint a semmin. Ugyanis a vita téma az volt, hogy a semmi az létezik-e. Kakuzu csak ült az egyik sarokban Konannal és épp egy új, sötétkék királylány ruhát varrtak a kislánynak, miközben csendben beszélgettek a közelgő fesztiválról.
Minden évben rendeztek egy fesztivált a környékbeli lakók. A völgy, amiben az Akatsuki kuckó megbújt, igazi bűntanya volt, rengeteg kisebb rejtekhely húzódott a fák sűrűjében. Igazból mindenki az Akatsukinak dolgozott be, besúgóként, beszerzőként vagy akár őrként. Összesen talán ötven-hatvan ember élhetett itt, a gyerekeket is beleszámolva.
Nem volt hagyományos a fesztivál az biztos. Amolyan össznépi banzájkodás volt, sok étellel, itallal, zenével és tánccal. Tehát a nagy közös zabálást és berúgást, majd részegen kornyikálást fesztiválnak gúnyolták, na. Errefele érdekes zenét játszottak az emberek. A szövegek általában sikeres bűnözőkről szóltak és sikeres bűncselekményeket dicsőítettek. Néhány pszichológus biztosan jól elszórakozott volna a lelki folyamatok elemzésével, már ha lettek volna ott pszichológusok.
Tehát, mint már említettük, Pein egy „Küldetés!” felkiáltással keringőzött be a konyhába Deidarahoz.
- Milyen küldetés, hm? – kérdezte Deidara, miközben egy újabb adag fűszert borított a készülő ebédbe.
- Őszintén? Nehéz… De szerintem ti Itachival simán meg tudjátok csinálni.
- Apukám mindenre képes, mert ő szuper erős! – kotyogta közbe a kislány, fel sem nézve készülő rajzáról.
- Így van, Naruko! – simogatta meg a vezér a szőke buksit vigyorogva, majd leült a mellette lévő székre és figyelte a szín kavalkád alakulását a papíron.
- És mit kell majd csinálnunk? – kérdezte Itachi, és a halántékát masszírozva támaszkodott az ajtófélfának.
- Ki kell deríteni, hogy a konohaiak mire készülnek.
A konohai szóra Naru-chan felkapta a fejét és szinte azonnal szipogni kezdett.
- Ugye nem kell oda visszamennem? – kérdezte hüppögve, mire anyja egy párduc ügyességével lendült át az asztalon és kapta fel a karjába a gyermeket.
- Nem, dehogy is! Csst! – csitította. – Anya soha nem mond le rólad!
- És apa sem – vette ki az Uchiha a gyereket a szőke kezéből. – Viszont az ebédről lemondhatunk, ha nem engeded anyut főzni.
Dei vetett egy szúrós pillantást párjára, majd visszasétált a tűhelyhez. Pein jóízűen kuncogott az eseményen, majd hozzátette:
- Holnap reggel indultok, az jó? Akkor remélhetőleg estére hazaértek és Naruko se marad egyedül éjszaka.
- Köszönjük – felelte a fekete hajú és leült Naruko helyére, még mindig karjaiban tartva a kislányt.
- Mit? – pillogott Pein.
- Hogy figyelemmel vagy Narukora.
- Jah… - legyintett a másik. – Ugyan…
– Na, és mit rajzoltál ide, Naruko? Ezek emberek…
- Igen, ez a családunk! – felelt a kislány vigyorogva, majd szépen részletesen elmagyarázta, ki kicsoda.
- És az angyalszárnyas szőke kicsoda? – kérdezte a főnök.
- Ő az anyukám – jött az ünnepélyes válasz. – Mivel ő egy igazi angyal.
Deidara belevörösödött ebbe a mondatba, de mivel háttal állt a többieknek, így ezt nem láthatták.
https://konan-s-world.webnode.hu
Másnap reggelre módosult a haditerv részben. Sok dolgot be kellett szerezni a fesztiválhoz, így a legközelebbi faluig együtt mentek, majdnem az egész társaság. Egyedül Hidan és Sasori maradtak otthon, mivel ezen a napon nekik kellett a háztartást vezetni. Azt, amit Deidara amúgy egyedül szokott. Sasori tudott főzni, Hidan pedig takarított. Konan nem tudott maradni, mivel jelenleg ő volt a csapat esze, aki képes volt normálisan összeszedni, mit is kell venniük a fesztiválhoz. Végül is, a többi férfiból volt, Deidara pedig küldetésre ment.
Naruko feltétlenül velük akart menni, szóval Deidara megígértette vele, hogy Kanto faluból vissza is fordul a többiekkel. A kislány megígérte, így anyja és apja között szökdécselt vidáman, míg a Kyuubi biztos távolból követte őket.
Ez egy olyan alkalom volt, mikor senki nem viselte a jellegzetes Akatsuki köpenyt. Nem voltak a törvényes élet mintaképei, de néha szerették eljátszani, hogy átlagos emberek, akikre visszamosolyognak az eladók, és akik akár még egy étterembe is beülhetnek és nem fog mindenki visítva elrohanni. Ita és Dei sem vették még fel a köpenyt, hanem egy táskába rejtették. Kislányuk kezét fogva andalogtak végig a bazársoron, megnézve mindent, ami egy kicsit is megragadhatta egy négy éves leánygyermek figyelmét. Persze annyira semmi nem érdekelte, hogy hosszasabban bambulja, illetőleg hogy arra kérje nevelőszüleit, vegyék meg neki, leszámítva egyetlen dolgot. Egy dobozt, ami, ha kinyitotta, lágyan kezdett csilingelni és a csilingelés alatt halk kísértet hangok hallatszottak. A doboz fekete volt, szellemek és csontvázak voltak rajta és a belsejében két apró koponya forgott ellentétes irányba.
- Tényleg ez tetszik neked? – kérdezte csodálkozva Itachi.
- Igen! Megnyugtat… - felelte Naruko elboruló tekintettel. Arcvonásai kisimultak és valami láthatóan megváltozott rajta. A férfi megrántotta a vállát és kifizette a dobozt. Ha a lánynak az tetszik, akkor hajrá.
Nem sokra rá az egyik kirakatban egy fekete királylány ruhát pillantottak meg. Fekete selyemből és csipkéből állt az egész és bordó masnik díszítették. Naruko rajongott a ruháért. Deidara kicsit riadtan figyelte egy szem kislányát.
- És miért tetszik ez a ruha neked ennyire? – kérdezte kicsit félve.
- Mert a masnik vérszínűek. A fekete pedig az éjszaka színe. És éjszaka senki nem bánthat.
Azt a ruhát is megvették, meg még jó pár másik, hasonló ruhát. Méregzöldet, sötétkéket, hamuszürkét és fehéret. Mindegyikhez fűződött valami furcsa indok és Deidara egyre inkább kezdett kétségbeesni. Mi lett az ő rózsaszín ruhás angyalkájával?
A bolt előtt aztán rá is kérdezett.
- Az éjszaka világában nem bánthatnak. Olyankor előjönnek a démonok és a szellemek és ők megvédenek. A halottak pedig szeretnek. Amikor még Konohában éltem, éjszaka mindig kimentem a temetőbe. Mert ott biztonságban éreztem magam az emberektől.
- De hát nem félsz az ártó szellemektől? – kérdezte Itachi elképedve.
- Az élő emberek sokkal jobban tudnak bántani, mint a túlvilág lelkei. Ezért szeretnék velük jóban maradni. Mert akkor az élő emberek nem mernek majd a közelembe jönni.
Deidara síráshatáron volt, Itachi pedig nem szólt többet egy szót sem. Átadták a kislányt a többieknek és elindultak Konoha felé. A városból kiérve felvették a köpenyeket és Deidara elővarázsolt két agyagmadarat, melynek hátán eljuthattak Konohába. A madár hátán ülve aztán megtört a jég és zokogásban tört ki.
- Miért sírsz? – kérdezte Itachi.
- Te nem hallottad, miket mondott a lányunk?
- De. De nem értem, mi ezzel a baj. Persze, elképzeltük, hogy majd a mi lányunk nem lesz ilyen, de nem kellett volna csodálkozni. A völgyben az összes gyerek ilyen, de még a faluban is. Különben nem árulnának ilyen dolgokat. De van rá kereslet. Mit tegyünk? Elvégre is ezek sérült gyerekek. Abba gondolj bele, hogy a kilencfarkú rókadémont belezárták. Ő pedig kiengedte. Egy démont. És ami még hihetetlenebb, négy évesen tud neki parancsolni. Irányítja. Mint ahogy ő is mondta, jobban fél az emberektől, mint bármi rémségtől, vagy akár az éjszakától.
- GYŰLÖLÖM KONOHÁT! – hörögte a könnyeivel küszködve.
- Nem vagy vele egyedül. Most pedig próbáld magad lehiggasztani. Küldetésre megyünk.
Nem az ijesztette meg Deidarat, hogy kiderült, a lánya egy beteges őrült a négy éves kora ellenére, hiszen ő is az volt ilyen idősen. Pontosan ugyanígy vonzódott ezekhez a dolgokhoz és ő is szerette az éjszakai temetőket. Igazából ezt még ki se nőtte. Sőt, Itachit leszámítva az egész Akatsuki olyan emberekből állt, akik valamiért már kiskorukban megutálták az emberiséget és mielőtt még elmélyedtek volna a bűnözés rejtelmeiben, ugyanígy a rettegett túlvilág felé menekültek. Minél ijesztőbb és mutánsabb volt valami, annál jobban vonzotta őket, annál szimpatikusabbnak találták. Hiszen abban reménykedtek, hogy talán majd az elfogadja őket.
Az ijesztette meg, hogy a kislány ilyen gyorsan elveszítette ártatlan gyermeki világát és beleilleszkedett ebbe a beteges, feje tetején álló alvilágba. Ahol a morbid szép, a horror esti mese és a gonosz mosolyog…
- Én csak azt nem értem, – hőbörgött, mikor földet értek Levélfalutól nem messze – hogy mégis miért mi vagyunk a világ gonoszai? Komolyan ezek a népek olyan szinten képmutatóak, hogy az valami hihetetlen.
- De Naruto se volt normális – értett egyet Itachi. – Ilyen szinten kicsinálták gyerekkorában, ő meg védte a falut. Szülőfalu ide vagy oda, az is rendben, hogy az apja Konohát védte, de ő, mint kisgyerek hol tehetett bármiről is? Miért rajta verték el a port? Arra nem gondoltak, hogy mi lesz, ha ez lesz az egészből? Hogy Naruto egyszer csak beint nekik?
- Nem tudom. Szerinted mi lett volna az egészből, ha nem sikerül félre a jutsu? Ha megmarad Narutonak és nem lesz belőle Naruko?
- Fogalmam sincs. Valószínűleg ellenünk irányítja a Kyuubit.
Fejükbe nyomták azt az idióta kalpagot, majd beosontak a faluba.
- Mi lenne, ha egyszerűen felrobbantanánk az egészet? – suttogta Dei és Itachi életében először elgondolkodott ezen a lehetőségen. Csakhogy a következő pillanatban egy Sasuke sétált el az orra előtt. (Ők egy láda mögött bújtak meg.)
- Te, az ott nem az öcséd?
- De… kövessük!
Az ifjabb Uchiha a Hokage irodájába tartott. A két Akatsukis az ablak alatt próbált elbújni és nem feltűnő lenni. Nem is tudták, hogy az eltévelyedett bárány visszatért a nyájhoz és most ugyanúgy béget a pásztornak, mint az összes többi.
- Szervusz Sasuke! – köszönt Tsunade. A fiú csak biccenthetett, mert nem hallották a hangját.
- Nem találtad meg Narutot?
- Nem. De ha megtalálom az Akatsuki búvóhelyét, akkor ő is meglesz. De ha valami baja esett, mindenkit megölök abból az átkozott szervezetből!
- Nyugalom, Sasuke! – hallották Kakashi hangját. – Nem hiszem, hogy ők ejtették volna foglyul Narutot. Akkor már rég megtámadták volna Konohát a Kyuubi erejével.
- Ebben van igazság.
„Hülyék!” gondolta magában megvetően Dei, de a következő másodpercben újabb hang csatlakozott a társalgáshoz.
- Tsunade sama!
- Igen, Sakura? – Itachi undorodva forgatta meg a szemeit, ezt látva Dei halkan felkuncogott. Ő is utálta a lányt.
- Meg van, hol látták legutoljára Narutot!
A két férfi visszafojtott lélegzettel várta a folytatást.
- Hol?
- Kanto falu felé tartott.
Dei elsápadt és megingott, Itachinak el kellett kapnia, el ne ájuljon.
- Nyugalom! – suttogta a fülébe. – Nem hagyjuk, hogy elvigyék tőlünk.
- Kihallgatnak minket! – kiáltott benn Sasuke dühösen. – Az ablak alatt!
Itachi és Deidara azonnal elrugaszkodott az épülettől, de a következő pillanatban kiugró Sasuke így is látta őket.
- Akatsukisok! – üvöltötte. – Mondtam!
- Hülyegyerek! – sziszegte Dei. – Annyira idegesít a tudatlansága és hogy annak ellenére milyen nagyképű…
- Akkor sem vághatsz semmit a fejéhez. Én akartam, hogy azt higgye, amit.
Olyan sebesen futottak, ahogy csak bírtak, át a tetőkön. Megállhattak volna harcolni, de Pein külön a lelkükre kötötte, hogy ne csináljanak balhét, csak szerezzenek információt. Hirtelen egy Kakashi és egy Sasuke vágott be eléjük.
- Na ne… ezt hogy…? – tört fel a kérdés Deidaraból, de a következő pillanatban hasba találta egy chidori. A földre zuhant, Itachi pedig a következő pillanatban már ott is állt előtte, védelmezőn.
- Ez Deidara! – kiáltotta Kakashi. – Akkor a másik biztosan Sasori…
Dei egy pillanatra megdöbbent, aztán rájött. Itának még mindig a fején van az az idióta fejfedő, így nem. látják tisztán az arcát. Az lényegtelen, hogy méretre egyébként az ő párja kétszer akkora, mint Sasori. Ez nem tűnik fel az ostoba konohaiaknak. Kezével az agyagos táskába nyúlt és egy pillanat múlva már egy kisebb pillangó repült Itachi elé.
- Futás! – kiáltotta Dei és a következő másodpercben felrobbant a pillangó. A füst miatt nyertek fél percet, amíg nem látták őket. Ez alatt olyan messzire rohantak, amilyen messzire csak tudtak. Egy saroknak támaszkodva ziháltak.
- Váljunk szét! – javasolta Itachi. - A következő falu határában találkozunk. – gyors csókot lehelt Dei ajkaira, majd elrohant az egyik irányba. A szőke shinobi a másik irányba rohant.
Annyira örült. Azt hitte, lerázta azokat az idiótákat. Már kijutott a faluból is és az erdőben haladt tovább. Felszállni veszélyes lett volna, mivel akkor könnyen kiszúrhatják. Közben azon imádkozott, hogy a párját ne kapják el.
Egész sokáig jutott az erdőben és már a felszállás gondolatával is eljátszott, mikor azt vette észre, hogy követik. Próbált változtatni az irányon, de csak egyre többen követték. Végül egy szakadék széléhez ért. A nap egyre közelebb járt a horizonthoz. Erről eszébe jutott, amit a lánya és a párja mondtak ma. Az éjszaka védelméről. Keserűen elmosolyodott, majd még valamire rádöbbent. Neki reggelre legkésőbb otthon kell lennie! Megígérte Narukonak és a kicsi nagyon kétségbe fog esni, ha nem lesz ott. Most már dühösen fordult üldözői felé. Nagy megtiszteltetésben volt része: őt nem csak a hetes csapat üldözte, de Guy csapata is és még a Hokage is jött. Most mindenki ott állt körülötte. A hetes csapatba visszatért Sasuke, de persze Naruto hiányzott.
- Hol van Naruto? – förmedt rá mindenki egyszerre.
- És hol van Itachi? – kérdezte az ifjabb Uchiha. Ezek szerint nem kapták el a másikat és ez jó.
- Naruto a ti hősötök, nektek kellene tudni, hol van – köpte vissza. – Itachit meg akkor se árulnám el, ha tudnám, hol van.
- Egyáltalán ez ki? – ugatott Guy.
- Uchiha Deidara vagyok – jelentette ki és kihúzta magát. Oh igen. Felvette a másik shinobi nevét. Elvégre is… Ő volt a „felesége” vagy mije. Ő pedig rühellte a saját családnevét.
Úgy tűnt a többiek elfelejtettek levegőt venni.
- Hogy ki vagy te? – üvöltött végül Sasuke habzó szájjal.
- A sógorod.
- Soha! – persze, hogy a Sharingannal próbálkozott, ami Dei ellen már hatástalan volt. Erősebb Sharinganok ellen edzett ő Itachival és Obitoval.
Vicces látványt nyújtott az egyre idegesebb Sasuke. Ő nevetve robbantgatta a maga kis bombáit, de inkább csak játszott most az ellenféllel. Elégedetten tapasztalta, hogy sokkal, de sokkal erősebb lett.
„Ha ezt látnád, Ita…”
Csakhogy a sok füst nem volt közömbös a tüdejével és hamarosan elkapta a fulladás. Kitágult szemekkel kapott a mellkasához, ahogy megkezdődött a fájdalmas köhögés roham.
A következő pillanatban, mikor az agyaghoz akart nyúlni, nem találta a táskákat. Riadtan próbált körbenézni, miközben még mindig fojtogatta a köhögés.
Kakashi meglóbálta előtte az agyagos táskákat.
- Csak nem ezt keresed? – kérdezte.
Deidara elszörnyedt. Így mindennek vége. Ő nem jó közelharcban…
A horizont felé pillantott. Lement a nap. Lassan meg kellene fürdetni Narukot, ő meg itt bohóckodik. Előkapott egy kunait és úgy próbált Kakashi felé mozdulni, de valaki elkapta hátulról. A hang alapján Guy volt az.
- Hova-hova kislány? – kérdezte.
- FIÚ VAGYOK! – hörögte. A másik meglepettségében elengedte egy pillanatra, amit ő ki is használt. Csakhogy Guy utána kapott és elkapta a köpenyét, amit sikeresen le is tépett a szőke fiúról. A többiek kicsit furcsán pislogtak rá, míg végül Sakura összegezte mindenki gondolatát:
- Hát furcsa egy lény vagy te. Fiúnak túl lányos, lánynak túl fiús…
- Genetikai selejt – köpte Sasuke és Deiben felment a pumpa. Ez egyszer nem maga miatt, hanem a lánya jutott eszébe.
- Persze… genetikai selejt. Pont, mint Naruto volt, nem? Egy utolsó mutáns vagyok. Narutora is ezt mondtátok! Utána köptetek, kiközösítettétek. Aztán mikor ő lett a legerősebb, akkor meg hirtelen mindenki nagyon szerette. És most hiányzik a falunak, nem? Képmutató banda, hm! És még mi vagyunk a gonoszak, a rosszak… - köpött egyet a konohaiak felé.
A többiek döbbenten néztek rá. Valahol mindenkiben a „honnan tudja?” kérdés kavargott, de senki nem mondta ki, hisz ezzel beismerték volna, hogy így történt. És akkor megdőlt volna az állítás, miszerint ők tisztán jó szándékúak. Helyette Tsunade tette fel a tématerelő kérdést:
- Szóval mégis ti raboltátok el?
- Nálunk nincs semmiféle Naruto! – kiáltotta és nem is hazudott.
- Ne hazudj! – kiáltott Sasuke és puszta kézzel esett neki. Ez volt Dei gyengepontja. Nem sokára összeverve, megkötözve térdelt a konohaiak előtt.
- Hol van Naruto? – kérdezte Tsunade.
- Hol van Itachi? – kérdezte Sasuke.
- Mik az Akatsuki tervei?
- Hol a búvóhelyetek?
- Mit hallottál?
- Hova lett a társad?
- Minek jöttetek Konohába?
- Hol van Naruto?
Záporoztak a kérdések, ha akart se tudott volna válaszolni egyikre se. De nem is akart. Meredt maga elé és egy elmebeteg dallam kezdett el csengeni a fülében. Hasonló, mint a Narukonak vett doboz dallama, csak valami cirkuszi zene is vegyült bele. Eszébe jutott a lánya az új ruhákkal… a fesztiváli zenekar, ahol Itachi is szokott énekelni… azok a dalok… azok a szövegek… Mind olyan őrült, de számára mégis természetes. És ők arra táncolnak, mulatnak, nevetnek. A fesztivál… A többiek biztosan készülnek rá. Neki is főznie kellene… Mit is akart készíteni? Rengeteg dangot, mivel az szinte mindenki kedvence. Obito például betegesen rajong érte… Naruko is nagyon szereti. Emlékezett rá, mikor pár hete készített… Obito és a kislány azon versenyeztek, ki tud több golyót a szájába tömni. Viccesen néztek ki…
Ahogy így cikázott az emlékek között, azt vette észre, hogy folynak a könnyei.
Nem tud hazaérni reggelig. Nem lesz ott a gyermekkel. Lehet, hogy soha többé. Ha ezt tudta volna reggel, tovább fekszik Itachi karjai között…
- Elég… - kezdte elfúló hangon. Már rázta a zokogás. – Elegem van. Haza akarok menni a páromhoz és a kislányomhoz…
A kérdések abbamaradtak, majd egy ismerős hang csendült fel:
- És haza is jössz!
- Itachi! – kapta fel a fejét meglepetten. A férfi ott állt a konohaiak mögött, akik most meglepetten fordultak a hang irányába.
- Vártalak a megbeszélt ponton, de nem jöttél. Szóval utánad jöttem – mosolygott a férfi. Nem viselte se a kalapot, se a köpenyt.
Deidara gyengéden elmosolyodott. Aztán magához tért.
- De ha te itt vagy, akkor ki fog hazamenni a gyerekhez? – kiáltotta kétségbeesetten.
- Mindketten! – jött a válasz, de a további beszélgetést egy csatakiáltást hallató Sasuke lehetetlenítette el, aki szinte önkívületi állapotban rontott bátyjának és Deidara úgy érezte, hogy ez alkalommal ő is kicsit hibás. Talán nem kellett volna alaposan körülírnia, hogy az idősebb Uchiha homoszexuális és egy másik férfival él gyakorlatilag házastársi viszonyban.
Egy ideig még elnézegette a harcot párja és a konohaiak között. Szerencsére Itachi tudása igencsak felülmúlta a többiekét és könnyen szerelt le mindenkit. Aztán egyszer csak egy kunait érzett a nyakának feszülni, majd Tsunade hangját hallotta.
- Uchiha, add meg magad!
Itachi megfagyott, azonban most Deidara nyerte vissza a lélekjelenlétét. A tenyerén lévő szájakkal elrágta a kötelet – szomorúan konstatálta, hogy ha nem játszik depressziós anyukát, akkor ez előbb is eszébe jutott volna – majd egyik kezével elkapta a nő kezét és megharapta, a másik kezével meg a bokáját harapta meg. A Hokage nyüszítve esett össze. Deidara felpattant.
- Tudhatná, hogy egy Uchiha soha nem adja fel, hm! – szűrte a fogai között.
Itachi, látva, hogy szerelme viszonylagos biztonságban van, folytatta a küzdelmet. Most már Deidara is csatlakozott hozzá – miután megtalálta az agyagos táskát – és büszkén állapították meg fél óra múlva, hogy ketten együtt legyőzhetetlen párost alkotnak.
Itachi nevetve nyúlt végig a hatalmas agyagmadár hátán. Deidara összébb húzta magán Itachi köpenyét, amit azért kapott, mert az övét elszaggatták. Szelíden, fáradtan mosolygott párjára, de beszélni már nem sok kedve volt.
- Szépen elintézted a Hokaget! – nevetett Itachi. Most, amióta Dei ismerte, először őszintén. – Tetszett, ahogy kiálltál az Uchihák mellett.
- Elvégre is… Már egy ideje én is Uchiha volnék, hm…
- Igen. A fesztiválon lesz egy éve…
- És most megyünk haza… - sóhajtotta Dei. – A kislányunkhoz…
Már késő éjszaka volt, mikor hazaértek. Óvatosan osontak be a házba. A hálószobába lépve hallották, hogy a kis doboz még mindig zenél. Deidara óvatosan beosont a kislányhoz és lehajtotta a doboztetőt. Naruko álmosan pillantott fel az ágyból.
- Anya? – nyöszörögte.
- Igen, kicsim, én vagyok – s megcsókolta a gyermek homlokát.
- Apa is itt van?
- Persze – mosolygott. – Hogy ne lenne. Hisz neki szuper ereje van.
Itachi kezeit érezte a derekán, ahogy finoman arrébb húzzák. Odaengedte a férfit a kicsihez.
- Aludj csak, angyalkám! – suttogta az Uchiha, miközben szintén csókot lehelt a hófehér homlokra.
- Jó.
Lassan becsukták maguk mögött az ajtót. Szó nélkül indultak a fürdőszoba felé. Pár percig csak összesimulva álltak a zuhany alatt és élvezték a rájuk csorgó meleg víz áldásos tevékenységét. Végül Deidara megmozdult. Végigcirógatta Itachi gerincének vonalát, amibe a férfi beleborzongott. Lassan közelítettek az ajkak, majd vad, szenvedélyes táncba kezdtek. Deidara érezte szerelme merevedő férfiasságát az ágyékának nyomódni és jólesően nyögött a csókba, mikor egymásnak súrlódtak. Az izmos test a hideg csempének szorította, s mire észbekapott volna, lábai már a fekete hajú dereka köré kulcsolódtak, őt pedig két erős kéz tartotta. Vékony karjait a másik nyaka köré fonta s mikor a nyakát kezdte kényeztetni, halkan nyöszörögni kezdett.
- Ah… Itachi…
Itachi pedig jó Uchihához híven volt olyan egoista, hogy a saját nevére izgult a legjobban. Persze csak akkor, ha egy bizonyos szőke nyögdécselte. Mint most is. Innentől persze nem volt megállás és csak remélni tudták, hogy nem ébresztenek fel senkit Deidara elfojtott sikolyaival. (Az Uchiha elég csendesen tette a dolgát. Ő csak azt szerette, ha alatta adnak ki hangokat.)
https://konan-s-world.webnode.hu
Másnap reggel Deidara arra ébredt, hogy Naruko ráugrik, valószínűsíthetően nem kis távolságból, mivel elég nagy lendületet szerzett. Felnyögött, de a derekán pihenő súlyos kar miatt nem tudott felülni, úgyhogy csak lehúzta magához a lányát és adott neki egy puszit.
- Anyu, apu! – kiáltotta a kislány. – Olyan jó, hogy itthon vagytok!
Ezek szerint nem emlékezett rá, hogy este felébresztették. Itachi is mozogni és morogni kezdett mögötte, majd a következő pillanatban Obito bekopogott az ajtón.
- Reggeli, álomszuszékok!
Egy igazán furcsa érzés kerítette hatalmába, olyan, ami még soha életében. Jól eső melegség és biztonságérzet, ugyanakkor végtelen bátorság és elszántság, bárkivel szemben annak érdekében, hogy ezt az egészet megvédje. Ugyanis ő most már egy család tagja volt…
Az Uchiha házaspár álmosan ücsörgött az asztalnál, míg Naruko úgy döntött, megosztja a reggeli péksüteményét Kyuubival. Egy falat neki, egy a rókának. Ezen a reggelen a hamuszürke, egyszerűbb királylány ruhát óhajtotta felhúzni, az anyja pedig nem vitatkozott.
- Nem kellene suliba járatni a kislányt? – kérdezte Sasori elgondolkodva.
A szőke robbantó mester teljes felháborodással nézett régi társára.
- Mégis mit tanulhatna ott, amit én nem tudok neki megtanítani? – kezdte, de párja jelzés értékűen megfogta a kezét.
- Négy évesen még nem járnak iskolába.
- Jó reggelt, Akatsuki tagok! – kiáltott egy nagyon jó kedvű Pein, aki épp akkor lépett be a helyiségbe.
- Nem tudtam, hogy négy évesnek számít – motyogta Sasori. Ebben volt valami. Végtére is Naruto jóval idősebb volt.
- De, négy éves – felelte a rókadémon tele szájjal.
- Kyuubi, majd beszélhetnénk veled? – kérdezte Itachi fáradtan a hajába túrva. A lény biccentett.
Reggeli után a teraszon terveztek szót váltani a rókadémonnal.
- A konohaiak vissza akarják szerezni a nagy hősüket – morogta a fekete hajú. A szőke persze azonnal kirobbant.
- Akarhatják, de nem adom a lányomat! – kiáltotta dühösen.
- Dei, uralkodj magadon! – szólt rá Itachi. – Ezek a felesleges kirohanásaid csak komolytalanná tesznek.
- Tessék? – sziszegte dühösen.
- Jól hallottad! Épp itt az ideje, hogy megtanulj Uchihaként viselkedni.
- Már megbocsáss, de megmondanád, milyen színű a kicseszett szemem? – kiáltott Deidara és vészesen közel lépve párjához a szemére mutatott. – És a hajam is kicsit világosabb, mint a fekete!
- A házastársam vagy – Itachi lenyűgöző higgadtsággal válaszolt neki. – Tehát Uchiha. Szemszíntől és hajszíntől függetlenül.
- Nem vagyok a házastársad, mert férfi vagyok!
- Ezt az utóbbi időben te felejtetted el a leginkább! – úgy tűnt, most már Itachi is kezdett kijönni a sodrából, mert hirtelen aktiválta a Sharingánját és elkapva Deidara pólójának elejét közelebb húzta magához a shinobit. – Kapd össze magad végre! Így nem fogod tudni megvédeni Narukot!
Kyuubi meglepve figyelte a szócsatát, majd mikor Deidara kiszabadítva magát berontott a házba minden szó nélkül, Itachihoz fordult.
- Ő a… feleséged? – kérdezte döbbenten. A másik zavartan megvakarta a tarkóját.
- Az… vagyis… úgy kezeli errefele mindenki. Persze, a névfelvételt leszámítva csak kamuesküvőnk volt, mivel hivatalosan nyilván nem vehetem el.
- Értem. És most papás-mamásat játszotok Narukoval?
- Hát… mondhatni… De a konohaiak már Kantoig jutottak és félünk, hogy visszaviszik… Ezért vagyunk ilyen idegbetegek. Szoktunk veszekedni, persze… Deidaraval képtelenség békében élni három napnál tovább. De most… kicsit elvetette a sulykot… azzal, hogy azt mondta, nem a házastársam. Én anno komolyan gondoltam, de lehet, ő nem…
Hirtelen kicsapódott az ajtó, majd megjelent Deidara, oldalain a táskáival. Dühösen mutatott a fekete hajúra.
- Küzdünk. Most. Te nekem ne magyarázz! Hm…
- Mi?! – az idősebb meglepve nézett rá. Nem akart a párja ellen küzdeni, nem is tudott! De nem gondolkodhatott, máris repült felé pár kisebb bomba. Elkeseredett, kényszeredett harccá fajult a dolog. Itachi próbálta kivezetni dühöngő szerelmét az udvarról a hátsó kertbe. Végül a koordinálatlan, dühös támadásoktól homok, hamu és pernye tette súlyossá a kavargó füstöt. Sharinganját alkalmazva próbálta átlátni a helyet, majd vad köhécselésre lett figyelmes. A hang irányába indult és meg is találta Deidarat a földön térdelve. Kezeit a szája előtt tartotta, ahogy küzdött az éltető oxigénért. Felkapta és pár nagyobb ugrással kivitte a kert végében húzódó legelő közepére, ahova már nem ért el a füst. A szőke köhögése alig akart csitulni és mikor végre alábbhagyott, az Uchiha, mármint a születetten Uchiha, olyat látott, amit soha nem akart: az összeszorított ujjak között sötét, szinte fekete vér csordogált és mikor elhúzta párja arcától a két tenyeret, alvadt vérre emlékeztető darabkák estek le az ölébe. Arca szintén vértől volt maszatos és ez a látvány elborzasztotta Itachit.
- Mi ez? – kérdezte elfúló hangon és köpenye ujjával törölgetni kezdte a másik arcát. – Kicsim, ez mi? – érezte, hogy égni kezdenek a szemei. Ez egy olyan dolog volt, amin nem tudott segíteni. Itt nem használt a genjutsu, se az Amaterasu… Semmi. – Ez ijesztő…
- Nyugodj meg – suttogta Deidara zihálva. Mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, ernyedten feküdt Itachi erős karjai között. – Már jobban vagyok.
- Ezért kellett küzdeni velem? – a fekete hajú hangja megdöbbentő módon sírósan hangzott, homlokát pedig a másik homlokának támasztotta.
- Én… csak untam már, hogy soha nem ismersz el. Be akartam bizonyítani, hogy jó harcos vagyok… Ha nem is olyan jó, mint te… De meg tudom védeni Narukot.
- Deidara… Mit ismerjek még el rajtad? Én egy éve halálosan komolyan mondtam, amiket a fesztiválon megfogadtam neked…
Itachi csillogó szemekkel figyelte Deidarat. A szőke tökéletes volt a fehér kimonóban, feltűzött hajjal, ahogy boldogan ragyogó zafírokkal viszonozta a pillantását.
- Gyönyörű vagy – suttogta neki.
Pein kissé megköszörülte a torkát és a kettő ijedten rezzent össze.
- Hát ti? – kérdezte Deidara, végigpillantva az egész, díszbe öltözött Akatsukira, akik most szintén ott sorakoztak a réten, ahol a két shinobi tervezett örök szerelmet fogadni egymásnak.
- Hallottuk, hogy össze akartok házasodni. Gondoltuk… a szervezet tagjai állnak olyan szoros viszonyban egymással, hogy megjelenjenek egy ilyen eseményen.
Meghatódva nézték társaikat.
- Hát… kösz – nyögte ki végül Itachi.
- Nincs mit. Na, halljuk! – mosolygott Konan. Igazából sejthető lett volna, hogy az egyetlen női tag olyan szentimentális, hogy mindenkit elrángasson ide.
Itachi mosolyogva fordult vissza a szőkéhez.
- Deidara, Iwagakurából. Nyertél. Örökre.
A fiú levegő után kapott és elmosolyodott. Várt egy picit, de utána rájött, hogy Itachi befejezte a beszédet.
- Itachi, Konohából. Nem vagy normális! – nevetett, majd karjait a másik nyaka köré fonva, megölelte. – De szeretlek. Nagyon. Mától örökre hozzád tartozok, és emiatt én vagyok a legboldogabb ember az egész világon!
Az Uchiha az arcát a vékony nyak hajlatába fúrta, ahogy magához húzta az ő karcsú párját.
- Mindig vigyázni fogok rád – mondta az ölelésbe. - Ígérem!
Kicsit távolabb húzódva egymás szemébe néztek, és ahogy a két tekintet összekapcsolódott, kívülről úgy tetszett, mintha így is tudnának kommunikálni.
- Mostantól Jashin-sama nevében férj és feleség vagytok! Itachi, megcsókolhatod az asszonyt! – szólalt meg Hidan, de csak két fáradt pillantást kapott válaszul. Ennek ellenére a pár gyengéd, visszafogott csókot váltott.
Deidara gyengén mosolygott, ahogy felidézte magában a napot, mikor az Uchiha megadta magát vele szemben. Nem fogja soha elfelejteni és persze ő is teljesen komolyan gondolta.
- Menjünk haza – mondta erőtlenül. – Szeretnék aludni. Fáradt vagyok…
Itachit már az sem érdekelte, hogy egy könnycsepp kiszökött a szeméből és az arcán végigcsorogva a másik ajkaira csöppent. Összeszorította remegő ajkait és felemelve a kisebbet megindult vissza a házba.
- Ne sírj! – hallotta a suttogást a mellkasától. Nem tudott rá válaszolni. Félt, hogy ha kinyitja a száját, akkor zokogásban fog kitörni. Hogy mentse meg? Miért nincs medininja az Akatsukiban? Beérve az ágyra fektette és betakarta egy pléddel szerelmét. Már épp ki akart menni a szobából, mikor a másik utána szólt: - Ita… Nem lehetne, hogy odabújhassak a férjemhez?
Itachi, mikor visszafordult, egy lágyan mosolygó, békés Deit látott. Ritka látvány volt, de most kevésbé örült neki.
- Mindjárt jövök – felelte rekedten, majd pár perc múlva visszatért egy nedves ronggyal, amivel letisztította a véres arcot és kezeket. Kissé megemelve a vékony felsőtestet levette a véres ruhákat és a földre dobta, majd egy fehér pólót húzott rá. Óvatosan melléfeküdt és hagyta, hogy Deidara odabújjon a mellkasához. Nem merte a szokásos módon átölelni, félt, hogy ismét fulladni kezd.
Ettől a gondolattól hirtelen rádöbbent, hogy Deidara azért ébredt fel minden hajnalban, mert már akkor is beteg volt. Hogy nem vette észre? Akármilyen gyenge is a másik a közelharcban, egy kart ki kellett volna bírnia a mellkasán! Átkozta magát. Ha előbb rájön, akkor lehet, már meggyógyult volna és nem fajul idáig a dolog, hogy végig kell néznie, ahogy a másik felköhögi a tüdejét szép lassan és megfullad. Igen… tudta, hogy azok kicsi tüdőfoszlányok voltak. Ezért félt annyira.
Ő is kicsit visszaaludt, de nem mélyen és folyamatosan rémképek táncoltak a szeme előtt.
Alig egy óra telhetett el és egy rövid sikoly ébresztette fel őket. Kipattanó szemekkel meredtek az ágy mellett ácsorgó Narukora, aki rémült, kimeredt tekintettel figyelte a padlón heverő véres ruhákat.
- Nem jöttetek vissza…. – kezdte motyogva. – Aztán Kyuubi mondta, hogy ide jöttetek be… Anyut bántották? – végre felemelte kék szemeit az ágyon fekvő párra. Deidara gyorsan felült és az ölébe vonta a kicsit.
- Nem – mondta kedvesen. – Csak anyu megvágta magát és az vérzett, de már elállt…
- És hol a seb? Adok rá puszit! – valamiért úgy látszott, a kislány ezt nem hiszi el.
- Öhm… Nem fontos… Apa már adott rá puszit, neked elég, ha az arcomra adsz…
A csöppség odahajolt és lágy puszit nyomott a szőke arcára.
- Csak gyógyulj meg, jó?
Itachi szíve összeszorult a látottakra. Saját felelősségének érezte, hogy Deit megóvja, de most már nem csak maga miatt. A kislány nem vesztheti el a családját. Még részben sem… Akkor sem, ha ez a család csupán egy illúzió.
Közben a másik felállt, karjaiban a gyerekkel és kiment a szobából. Ő is követte őket, de aztán mégis a rókadémonhoz lépett és leült mellé a földre. Szinte gondolkodás nélkül nyúlt ki és simogatta meg a puha szőrrel borított fejet. A Kyuubi meglepetten nézett rá, de nem szólt.
- Deidara súlyos beteg – suttogta megtörten. – A konohaiak meg Narukora vadásznak. Fogalmam sincs, mit tegyek.
- A közelben nincs medininja? – kérdezte a róka.
Lassan, összepréselt ajkakkal ingatta a fejét.
- Akkor rabolj el egyet!
- Tessék?!
- Tudsz jobbat?
- Nem…
Igazából annyira nem is tűnt hülyeségnek, amit a kilencfarkú mondott. De hol találna medininját? Menjen vissza érte Konohába? Feltűnne, hogy nincs itt és Pein nem biztos, hogy örülne, ha valakit idehozna a rejtekhelyre. Meg kellene ölnie utána az illetőt.
Kakuzu lépett a nappaliba és kérdőn meredt a földön kuksoló Uchihára.
- Baj van?
A másik csak bólintott.
- Dei beteg… És nem tudom, mit csináljak – tette hozzá végül.
A nagydarab akatsukis leült a kanapéra egy mély sóhajjal.
- Az pocsék lehet. Én a helyedben biztos megőrülnék. Szerencse, hogy Hidan halhatatlan.
A rókadémon és Itachi egyszerre meredtek rá, sőt, utóbbi még egy vigyort se tudott elnyomni.
- Szóval ti mégis…együtt vagytok?
- Én ilyet nem mondtam – jött a felelet, de a zöld szemek vidám csillanása azt sugallta, hogy a hosszú hajú rátapintott a lényegre. Cinkosan összevigyorogtak, majd Kakuzu otthagyta őket, hogy megkeresse Narukot. Csak ekkor tűnt fel az Uchihának, hogy barátja kezében egy kis fekete ruha van. Nem telt bele pár perc és a szőke kislány ujjongva rohant be hozzájuk, rajta egy méretére szabott Akatsuki köpenyben.
- Apa, apa! – kiabálta vidáman. – Most már én is tag vagyok! Kyuubi, néézd! – körbepördült új köpenyében, majd beleszédült apja ölébe. Itachi magához ölelte az apróságot.
- Igen? És küldetésekre is mész majd? – kérdezte mosolyogva.
- Igen! Majd én megyek anyu helyett! Hogy ő meg tudjon gyógyulni!
- Rendben…
Hihetetlen, hogy a kislány megértette, mi történik. Kicsit talán aggasztotta is a férfit, hogy ennyire jól látja a dolgokat Naruko. Arról árulkodott, hogy nem tartozik az átlagos négy évesek közé.
Deidara úgy tűnt, megérti, amit a párja mondd és a család védelmét meghagyta az erősebbnek. Azonban a tény, hogy már napok óta nem hódolhatott művészetének, csak rontott az állapotán. Nem volt kedve semmihez, és egyre többször kapott köhögő rohamot, aminek a vége sötét vércafatka volt a szája előtt tartott zsebkendőben. Itachi az ajtó mögül figyelte ilyenkor párját, arcán némán csorgó könnyekkel és kétségbeesetten gondolkodott azon, hogy hogyan tudná megmenteni a szőkét. Naruko előtt sem maradhatott rejtve a dolog. Sokszor ültek a nappaliban a kanapé mögé bújva az apjával és próbálták elképzelni, hogy a konyhában tevékenykedő shinobi még mindig ugyanolyan életvidám és mosolygós, mint régen volt.
- Nem akarom, hogy anya meghaljon – suttogta Naruko az apja mellkasának simulva. Kyuubi nagy, szőrös fejét a kicsi ölében nyugtatta. Itachi nem tudott mit felelni.
- Én se – suttogta végül.
Egyik este az idősebb Uchiha megfogta a párja kezét húzni kezdte. Deidara erőtlenül botladozott utána, összefogva maga előtt a köpenyt, amit előzőleg a fekete hajú terített a vállaira. Észrevette a másik kezében az agyagos táskákat, de nem tudta mire vélni őket.
Persze, a szőke nem bírta sokáig az iramot, így Itachi a hátán vitte tovább őt. Mikor kellő távolságba értek minden lakott területtől, az idősebb letette beteg társát és mellé helyezte az agyagos táskákat.
- Itachi, mit csinálsz? – kérdezte gyenge hangon.
- Csinálj szobrokat! – jött a kétségbeesett válasz és úgy tűnt, mintha sírás kaparná a torkát. – Én elviszem őket olyan messzire, hogy ha felrobbantod, ne érjen el idáig a füst…
Meghatva pillantott kedvesére és remegő kezeit a táskákba nyomta. Nem sokára a kiterített köpenyen különböző méretű és formájú szobrok sorakoztak.
- Milyen szépek – jegyezte meg Itachi, ujjait végigfuttatva egy táncoló gésán.
- Harc közben nincs időm a részletekre. Ezért ott csak egyszerűbb dolgokat csinálok – mondta mosolyogva Deidara.
A másik, ígéretéhez híven felemelte a köpenybe rejtett alkotásokat és biztos távolba vitte és szépen, sorban elhelyezte őket. Visszatérve leült párja mellé és magához húzta, hogy a vékony kis hát a mellkasának dőljön. Csak az első Katsu!-t hallotta, a többi olyan gyengén hallatszott, hogy a robbanások hangja elnyomta azt. Lenézett a sápadt arcra, amin most boldog mosoly látszott, miközben a vértelen ajkak időről időre formálták a parancsot. A kék szemekben a robbanások vörös fényének tükröződése a régi tűz lobogását idézte.
Mikor az utolsó szobrocska is felrobbant, Deidara elégedett mosollyal döntötte hátra a fejét és lehunyta a szemeit.
- Köszönöm – suttogta.
Itachi gyengéd csókot lehelt a selymes pofira, majd karjaiba véve kedvesét, visszasétált az Akatsuki házba. Mire hazaértek, a szőke már mélyen aludt, teste olyan ernyedten lógott, mintha ájult lenne. Óvatosan levetkőztette és befektette az ágyba.
Pár napig nem történt semmi különös. Esténként a fekete hajú kivitte párját a völgy szélére és hagyta, hogy biztos távolból felrobbantson dolgokat. Úgy tűnt, ez visszahozta kissé a szőke életkedvét, többet mosolygott és étvágya is kezdett kicsit visszatérni.
Mikor az idősebb Uchiha egyik nap visszatért egy kisebb küldetésről, a konyhába lépve egy szívből mosolygó Deidarat pillantott meg, aki az ölében ülő Narukoval játszott. Valamilyen mondókát mantráztak és ritmusra tapsoltak hozzá. Az ablakon beáradó tavaszi napfény különös, arany derengést kölcsönzött a világos tincseknek és ettől a két szőkeség egészen angyalinak hatott.
- Mintha javulna Deidara állapota, nem? – hallotta maga mögül Pein hangját. Némán bólintott.
A szék lábánál fekvő rókadémon egy nagyot ásítva kinyújtózott és kis mocorgás után ismét elszenderedett.
- Apa! – kiáltott a kislány, mikor megpillantotta a fekete hajút. Dei is felé fordult és mosolyogva intett neki, hogy menjen oda egy csókért. Minden olyan idilli volt.
https://konan-s-world.webnode.hu
Talán nem merte elhinni, hogy minden szép lehet. Talán pont ez miatt történt, ami történt.
Aznap este Deidara a saját lábán sétált el a határig, ahol a művészetének hódolhatott. Boldogan robbantgatott és a vigyort szinte le se lehetett vakarni a fejéről. Itachi csak megkönnyebbülve nézte párja boldogságát. Mikor a szőke kiélte magát, egy forró csókkal köszönte meg a figyelmességet.
Visszafele azonban ismerős hangot hallottak.
- Apa! Anya! – Naruko kiabált kétségbeesetten. A szőke ösztönösen kezdett rohanni. Nem értette, hogy jöhetett el Naruko, amikor a többiek megígérték, hogy vigyáznak rá. Rossz előérzete támadt. Persze Itachi se maradt le, azonban mikor már látták a zokogó kislányt, megtépázott, véres ruhában bolyongani, mellette a Kyuubival, megtorpantak. Hirtelen egy konohai ninja érte utol a kislányt.
- Ne! – hallotta Dei erőtlen nyögését maga mellett Itachi. Gyorsan magához szorította. Ismerte a ninját, Guynak hívták. Már párja is összetűzésbe keveredett vele párszor.
- Elintézem – suttogta kedvese fülébe, de mielőtt megindult volna, Naruko egy őrült visítással a férfire vetette magát és ellopva egy kunait elvágta a nyakát. Mindketten döbbenten, tágra nyílt szemekkel meredtek a jelenetre, és ahogy látták, a Kyuubit is megrendítette a látvány. Pedig ő egy démon volt… A kislány azonban letérdelt a holttest mellé és a késsel elkezdte szurkálni.
- Emlékszem rád… te is ott voltál… neked is sírtam, hogy nincs mit ennem… leköptél… jól emlékszem… bénának neveztél. Azt mondtad, semmire se vagyok jó… Mind ilyenek vagytok… Gyűlöllek titeket! – sziszegte furcsa, ijesztő sötétséggel. Deidara azonban nem bírta tovább. Zokogva kitépte magát az őt ölelő karokból és a kislányhoz rohant.
- Kicsim, hagyd ezt abba! – kiáltotta, magához ölelve Narukot, aki most nagy, kék szemeit ráemelte.
- Anya? – pislogott fel, majd ő is sírva fakadt. – Úgy megijedtem! A bácsi vissza akart vinni Konohába! Nem akartam! – zokogta a csöppség. A shinobi megértően simogatta az arany fürtöket és nyugtató puszikkal halmozta el a homlokát.
- Mi lett a többiekkel? Miért nem vigyáztak rád?
- Megtámadták a házat – szólalt meg a Kyuubi. – Pein kiengedett minket a hátsó titkos ajtón, hogy meneküljünk.
- Jól tette – biccentett Itachi. – És most Deidarat is vigyétek. Kanto faluban van egy rejtekhelyünk, Dei tudja, hol. Oda megyek majd értetek!
- Itachi, miről beszélsz? – nézett rá a szőke nagy szemekkel. – Te most oda akarsz menni?
- Egyértelmű – jött a válasz és az éjsötét íriszek egy pillantás alatt vörösödtek be. – A lányunkért küzdenek.
A többiek nem válaszolhattak neki, olyan gyorsan tűnt el onnan. Dobogó szívvel rohant egykori otthona felé, de elkeserítette, amit ott látott. A hatalmas ház lángokban állt és kétségbeesett küzdelem folyt a konohaiak és az akatsuki tagjai között.
Odaugrott az első társához és miután segített legyőzni az ellenfelet, aki egy számára ismeretlen ninja volt, félve fordult Zetsu felé.
- Mi történik itt?
- Egyszer csak ránk törtek a konohaiak. Narutot keresték. Szerencsére nem látták, amikor Pein kiengedte a Kyuubit meg Narukot.
- Van áldozatunk?
- Igen, Sasori meghalt.
Itachi gyomra egy pillanatra összerándult. Szegény Deidara. Ha ezt megtudja, biztos nagyon szomorú lesz. Nem tudott sokáig ezen gondolkodni, mert egy ismerős hang ütötte meg a fülét.
- Nocsak! Csak nem a homoszexuális bátyám került elő? Hol a pasid? – kérdezte Sasuke gúnyosan.
- Semmi közöd hozzá – sziszegte. Nem fog leállni vitatkozni, hogy nem a pasija, hanem a házastársa. Csak sebezhető pontot jelentene Sasuke szemében és hajtóvadászatot kezdene a szőke után.
- Igaz is. Engem Naruto érdekel és az, hogy végre megbosszuljam a családomat!
- Az az én családom is volt, nem jó kedvemben végeztem ki őket! De ezt te úgyse érted! Narutoról pedig mondj le!
- Soha! – kiáltotta az öccse dühösen és már hozzá is látott, hogy egy chidorit formázzon. Itachi igyekezett úgy védekezni, hogy minél kevesebbet mutasson meg tudásából. Majd egyszer egy napon meg kell küzdenie az öccsével, tudja jól. De az a nap nem most van. Sasuke azonban egyre kétségbeesetten próbálta megsemmisíteni őt. – Elvetted a családomat! Árvaként nőttem fel! És most képes lennél elvenni tőlem Narutot is?! Hát semmi emberség nincs benned? Add őt vissza nekem!
A hosszú hajú döbbenten meredt öccsére. A könnyes szemeket látva rájött, hogy számára Naruto olyan, mint neki volt régen Deidara. Amikor még csak barátok voltak, legalábbis azt mondták, de ő már akkor is szerelmes volt belé.
- Itachi-san! – hallotta Deidara vidám hangját, majd nem sokára érezte is a lökést, ahogy a másik nekifutásból ráugrott a hátára.
- Hn… - válaszolta mély értelműen, majd megölelte a mellé lépő shinobit. A világos fürtöknek édeskés vanília illata volt, ami a szél és hideg jellegzetes illatával keveredett. – Most értetek vissza? – kérdezte halkan.
- Ahha – jött a válasz és a vékony karok a nyaka köré fonódtak. – Hiányoztam?
„El se tudod képzelni, mennyire” – gondolta a fürtök közé fúrva arcát, de nem mondott semmit.
- Ita-san… elengednél? – kérdezte Dei és ő akkor jött rá, hogy már percek óta így állnak. Kénytelen-kelletlen elengedte a másikat. – Meg se kérdezed, hogy sikerült? – csodálkoztak rá a zafír szemek.
- Itt vagy – dörmögte halkan. – Szóval rossz vége már nem lehet.
- Nyertem, hm – dicsekedett boldogan az exterrorista és arcára édes kis pír kúszott a büszkeségtől.
Akaratlanul is elmosolyodott kissé, habár magában szinte elolvadt a látványtól. Az alacsonyabbik mindig is meg akart neki felelni valahol, pedig ha tudta volna, hogy mennyire is megfelel! De félt, hogy érzései nem lelnek majd viszonzásra. – Örülök – mondta végül és megindult az Akatsuki ház felé. Deidara közben lelkesen mesélte körülötte a küldetés részleteit, hevesen gesztikulálva és időnként egészen hangosan beszélve.
Ahogy eszébe jutott az emlék, az érzés is eszébe jutott. Az aggodalom az elutasítás miatt, a szorongás és a mérhetetlen vágy, amivel meg akarta ölelni őt, megcsókolni, szeretni. És az öccse, ahogy elnézi, ugyanezt érzi Naruto iránt. Csak hogy Naruto már nem létezik. Borzalmasan érezte magát, hogy neki kell elmondania.
- Sasuke… - kezdte egy mély levegővel. – Naruto már nincs. Meghalt…
Végül is nem hazudott. Persze a fiú üvöltve rontott neki.
- Nem igaz! Hazudsz! – kiabálta és még látta, ahogy a szemeiből kicsordul a könny. A kétségbeesést és fájdalmat mi sem mutatta jobban, mint a koordinálatlan támadások. Már nem is próbálkozott semmi komoly támadással, csak egy kunaijal csapkodott. Itachi végül elkapta a karját és a magasba tartotta, lefogva öccsét. – Hazudsz! – zokogta Sasuke. – Vagy te ölted meg? Tényleg mindent elveszel tőlem?
Rossz volt látni a kétségbeesett arcot. A szíve szakadt meg testvére miatt, de nem tehetett semmit.
- Nem én voltam - suttogta szomorúan. – Én… nem tettem semmit.
- Akkor a hülye haverjaid voltak! Naruto volt az egyetlen, igazi barátom! Az egyetlen, aki megértett! Ő volt a…a…
- … szerelmed – fejezte be a fiatalabb mondatát, aki viszont erre csak még keservesebben zokogott.
- Legalább a holttestet elástátok valahol? Van egy sír, ahova kimehetek?
- Nincs…
Sasuke abbahagyta az ellenkezést, a hadakozást. Mindent feladott és már csak utat engedett az érzelmeinek. Bátyja mellkasának támasztotta a homlokát és hagyta, hogy könnyei szabadon folyjanak. Az idősebb suta, darabos mozdulatokkal ölelte meg és meglepve figyelt fel rá, hogy körülötte elcsendesedik minden és csak a fiú zokogása visszhangzik az éjszakában.
- Mi… Mi ez? – hallotta Sakura hangját pár perc után. – Mi történt?
- Naruto meghalt! – felelt Sasuke.
Döbbent csend telepedett mindenkire. Itachi nyugtatóan simogatta a remegő hátat és összepillantva a többi taggal látta, hogy mindenki megértette, mi történt. És ők is úgy gondolják, jól tette, hogy ezt mondta. Lassan egyre többen csatlakoztak Sasuke gyászához, de ő tisztában volt vele, hogy senki nem érzi át azt a mély fájdalmat, amit az öccse.
- Sajnálom… - suttogta.
- És a Kyuubival mi lett? – tette fel a kérdést Kakashi.
- Gondolom, vele együtt halt meg – szipogta Tsunade. – Emberek… Menjünk vissza Konohába! Naruto megérdemli, hogy tisztességesen meggyászoljuk. A harcnak most nincs helye.
A konohaiak hazafele indultak lassú, nehéz léptekkel.
- Gyere, Sasuke – Kakashi a kezét a fiú vállára tette és szelíden, de mégis határozottan elhúzta Itachitól. – Itt már nincs keresnivalónk… Gyere, fiam… Menjünk haza!
Még utoljára találkozott a két testvér pillantása. Az idősebbnek megfordult a fejében, hogy marasztalja az öccsét, sőt, az is, hogy gyászát enyhítő bemutatja neki Narukot, de aztán végül inkább hallgatott. Egyáltalán nem biztos, hogy az jó megoldás lett volna, így szomorúan figyelte, ahogy teljesen összeomlott öccsét elkísérik.
Mikor a konohaiak csoportja már hallótávolságon kívül járt, Pein lépett oda hozzá.
- Jó megoldás volt. Tulajdonképpen az igazat mondtad.
- Tudom – felelte halkan. – De Sasuke ezt soha nem fogja kiheverni. Csak egy újabb sebről tehetek.
- Erről nem te tehetsz, és ha nem is fogja elfelejteni, de azért fel tudja majd dolgozni.
Itachi csak némán megrázta a fejét.
- Szerelmes volt…
A közben odagyűlő tagok meglepetten néztek arrafele, ahol a támadók eltűntek a szemük elől.
- Nos… - kezdte Pein és a leégett ház felé fordult. – Remélem, mindenkinek van valami búvóhelye… Holnap reggel itt találkozunk és meglátjuk, lesz-e még valaha Akatsuki ház… Most viszont temessük el szegény Sasorit!
A temetés után mindenki másik irányba indult el. Kanto falu felé csak Kakuzu és Hidan tartott, így Itachi hozzájuk csatlakozott.
- Mondjuk a hokage jól eldöntötte, hogy vége a harcnak – jegyezte meg Hidan, mikor már egy ideje némán baktattak. – És ha mi még harcoltunk volna?
- Hidan, ne beszélj hülyeségeket! – dörmögte Kakuzu. – Nem akart senki se harcolni. Narukot védtük és a házat. Utóbbit kevesebb sikerrel…
Mikor elérték a falu határát, elváltak útjaik. Már pirkadt, mikor Itachi végre a rejtekhelyként funkcionáló lakásba lépett. Nem volt nagy. Egy nappali-konyha, egy félszoba és egy fürdő alkotta az egészet, de még akkor vette, amikor egyedül volt. A kanapét ággyá lehetett alakítani, amivel Deidara élt is. A kicsit a félszobában fektette le aludni a Kuubival együtt, ő pedig idegesen kapcsolgatta a tévét, amit olyan szinten lehalkított, hogy Itachi esküdni mert volna rá, hogy nem hallja.
Fáradtan ült le a kanapéágy szélére, a szőke pedig azonnal mellémászott és átölelte.
- Aggódtam érted! – suttogta megkönnyebbülten.
A fekete hajú szorosan magához ölelte a párját.
- Jól vagyok – válaszolta halkan. – Veletek minden rendben?
Dei csak bólintott. Az idősebb nehézkesen felállt, elengedve szerelmét és úgy döntött, megtisztítja magát a tengernyi mocsoktól, ami az este során ráragadt, mind fizikailag, mind lelkileg. Jól esett neki a forró zuhany. Mikor végzett, a szekrényből elővett egy fekete pólót és egy tiszta alsót, majd végignyúlt az ágyon. Csak ekkor tűnt fel neki, hogy Deidara egy sötétkék pólót visel, aminek a hátán és az elején kicsiben az Uchihák jelképe virít.
- Tetszik a pólód – mosolygott rá.
A szőke csak megrántotta a vállát vigyorogva, majd odabújt hozzá a takaró alá. Kikapcsolta a tévét és alváshoz készült.
- Narukonak tetszik a hely? – kérdezte a fekete hajú a félhomályban derengő szobában.
- Azt hiszem, hm…
- Akkor jó. Sokáig leszünk itt.
- Hogy-hogy?
- Leégett az Akatsuki ház.
- Értem – Deidara hangjában semmi meglepettség nem csendült, ellenben fáradt beletörődés igen. Kezét férje kezébe csúsztatta és egy megkönnyebbült sóhajjal elmerült az álmok világában. Most már otthon volt Itachi. Nagy baj már nem történhetett.
Mindenki kialvatlanul törölgette a szemét, miközben a fekete maradványokat nézték a ház helyén. Naruko is még félig szenderegve ücsörgött a Kyuubi hátán, előredőlve és átölelve a puha szőrrel borított nyakat. Ragaszkodott hozzá, hogy felhúzhassa a saját Akatsuki köpenyét, Deidaranak és Itachinak pedig nem volt ereje ellenkezni.
Egyedül Pein tűnt kipihentnek, frissnek és fiatalosnak, bár a mellette ásítozó Konan arról árulkodott, hogy ez inkább köszönhető a legyőzhetetlen vezér hihetetlen állóképességének, semmint az átaludt órák számának.
- Hát akkor, tervezzük meg a munkálatokat! – csapta össze a tenyereit, de cserébe csak gyilkos pillantásokat kapott mindenhonnan.
- Mégis mit akarsz te még ezzel kezdeni? – kérdezte Kakuzu. – Többe jönne ki a felújítás… pontosabban újjáépítés, mint venni egy másik házat.
- Lehet, de itt van Sasori is eltemetve.
- Sasori? – Deidara most kipattant szemekkel emelte fel a fejét Itachi mellkasáról és a fekete hajú rádöbbent, hogy valamit elfelejtett elmesélni. – Sasori mester meghalt?
Kínos csend telepedett a egész Akatsukira. Mindenki a földet vagy az eget nézegette és kisebb krákogások jelezték, hogy még gondolkodnak a megfelelő válaszon. Végül az idősebb Uchiha bizonyult a legbátrabbnak és egy mély sóhajjal a szőke felé fordult.
- Sajnálom. Mire hazaértem, hulla voltam és csak az járt a fejemben, hogy végre vízszintben lehessek, reggel meg elaludtam…De igen, tegnap éjjel Sasori eltávozott közülünk.
Dei meglepően „jól” fogadta a hírt. Nem borult ki, nem sírt, nem hibáztatott senkit. Csak meredt maga elé, majd egy lassú biccentéssel jelezte, hogy felfogta. Habár az utóbbi időkben nem álltak annyira közel egymáshoz, azért nem felejtette el a vörös hajú jóságát, amikor ebbe a szervezetbe került.
- Igazából – szólalt meg végül. – Semmit nem tudok arról, mi történt itt az éjszaka.
Kissé szemrehányóan nézett férjére.
- Ó, én szívesen összefoglalom! – szólalt meg Kisame. – Megtámadtak minket a konohaiak, Sakura kinyírta Sasorit, porig égett a ház, majd Itachi közölte Sasukéval, hogy Naruto meghalt, erre az elsírta magát és mindenki hazament. Ennyi.
Naruko hirtelen kiegyenesedett és kissé furcsán üres tekintettel meredt maga elé.
- Sa..suke? – ismételte meg a nevet. Nem szólt többet, csak elgondolkodva simogatta a rókadémon fejét, majd mikor felfedezte, hogy a füleket fokozottan selymes bunda borítja, elkezdte azokat gyűrni és dögönyözni. felfedezve, hogy ettől a róka úgy kezd dörgölőzni, mint egy macska.
Itachi figyelmét nem kerülhette el a kicsi reakciója öccse nevére, akkor sem, ha csupán egy másodpercig tartott az egész.
https://konan-s-world.webnode.hu
Végül valóban nem építették újjá az Akatsuki házat és mindenki a saját kis rejtekhelyén élt tovább. Itachi és Deidara szomszédjában egy öreg bácsi élt, akivel Naruko hamar összebarátkozott. Ennek különösen örültek, mert Ita tartott tőle, hogy ha az esti robbantásokat kihagyják, akkor Deidara állapota ismét romlani fog, pedig így is elég sokat köhögött és egyre többször fulladt, de legalább alapvetően jó kedve volt. Amíg esténként két órán át hódolhatott a művészetének, a szőke elfogadta a sorsát, otthon maradt a gyerekkel, vigyázott magára amennyire csak tudott. Persze, nem tudhatta, hogy Itachi minden szabadidejét azzal tölti, hogy találjon egy medininját, aki ezt a tüdőbajt gyógyítani tudná, de mindenhol csak egyetlen névbe ütközött: Tsunade sama tud csak ilyen súlyos betegséget gyógyítani. Néha egészen Konoháig sétált és bámulta a város kapuját egy fa vagy egy bokor mögül, azon gondolkodva, van-e esélye rá, hogy Tsunade nem az ellenséget, hanem a beteget látja majd Deidaraban és megmenti.
Végül úgy döntött, meg kell próbálnia. Akaköpenyét elrejtette egy bokor alatt és kihúzva magát, határozott léptekkel indult meg a Hokage házához.
„Gyerünk, Itachi. Menni fog. Deidaraért.”
Persze, az őrök nehezen akarták elhinni, hogy ő pusztán jó szándékból érkezett és nem akarja kiírtani a fél falut. Talán harc nélkül át se jutott volna, ha nem jelenik meg Sasuke. Elszorult a szíve, mikor testvére nyúzott, beesett arcát meglátta és mikor a fiú halk, rekedtes hangon megszólalt, rájött, hogy már hetek óta nem tudott lehiggadni. Pedig az a bizonyos éjszaka már vagy két hónapja történt.
- Engedjétek be! – mondta Sasuke megtörten. – Majd én vigyázok rá!
Az őrök kelletlenül, de beengedték. Csendben sétáltak tovább egymás mellett, mikor végül Sasuke szólította meg a bátyját.
- Miért jöttél ide?
- A hokagéhoz jöttem.
- De minek?
- Szükségem van a segítségére…
A kisebb döbbenten torpant meg és pillogva meredt rá.
- Neked… a hokage segítségére? Hogyan?
Bizonytalanul figyelte kistestvérét. Elmondhatja? Végül is… talán megértené…
- Deidara… beteg. Súlyosan beteg. Már számos medininját megkerestem, de mindenki azt mondja, ezt a tüdőbetegséget csak Tsunade tudja gyógyítani.
Látta Sasuke arcán, hogy megérti a problémát és együtt érez. Azonban azt is látta, hogy az egészbe enyhe csalódás vegyül. Nem tudta eldönteni, hogy Naruto iránt érzett szerelme jutott eszébe, vagy esetleg a klánjuk. A fiatalabb nem mondott semmit.
Mikor az iroda ajtaja előtt álltak, az ajtóra mutatott.
- Menj csak! Megvárlak, aztán majd kikísérlek.
Dobogó szívvel nyitott be. Most Deidara élete a tét. Ha nem tudja meggyőzni Tsunadét, hogy segítsen neki, a szerelme meg fog halni.
- Szép napot! – köszönt remegő hangon.
Tsunade meglepve nézett rá az asztal mögül.
- Uchiha Itachi… Hogy mersz idejönni? Egyáltalán hogy jutottál be?
- Sasuke kísért idáig. Nem akarok bántani senkit. Segítségért jöttem.
- Te? Miféle segítségért? Miből gondolod, hogy segítek egy magadfajta bűnözőnek és nem csukatlak le azonnal?
- Kérem… A párom beteg! Nagyon beteg! Senki nem segíthet rajta!
- Párod?
- Igen, Deidara…
- Ó, emlékszem – válaszolt kissé gúnyosan a nő. – A kis szöszke se fiú, se lány…
Uralkodott magán és lenyelte a válaszát. Végül csak biccentett. Ha kicsit gúnyolódnak rajtuk, de a házastársa meggyógyul, hát legyen.
- És azt várod tőlem, hogy gyógyítsam meg? – tisztán hallotta a nő hangjában, hogy megdöbbenti a merészség. Ismét csak biccentett, de egyre jobban görcsölő gyomra azt súgta, ez egy veszett ügy. – Ő Akatsukis, ahogy te is. Miért gyógyítanám meg, ha egész végig ellenetek küzdünk?!
Rettegett, hogy az utolsó reményt is elveszíti. Pedig eddig nem úgy látszik, mint ha sikerrel járna és végül úgy döntött, könyörögni sem rest, ha azon múlik.
- Kérem… - kezdte remegő hangon. – Deidara tüdőbeteg… Darabokban köhögi fel a tüdejét… Beteg. Már rég nem dolgozik terroristaként, otthon van a lányunkkal, de így nem sokára meg fog halni!
- Lányotok? Milyen lányotok van nektek? Nehogy azt mondd, hogy az a nemtelen kölök szülte! – förmedt rá a hokage. Láthatóan jobban érdekelte, hogy lett nekik gyerekük, mint hogy a betegen segítsen.
- Örökbe fogadtunk egy árvát! – kiáltotta kétségbeesetten, majd térdre rogyott, úgy fogta könyörgőre. – Ne miattam segítsen Deidaran, ne is miatta! A kislány miatt! Nagyon szereti, Deidara nagyon jó szülő!
- Egy terrorista?!
Érezte, ahogy könnyek gyűlnek a szemében, majd egy-két csepp kibuggyanva végiggördült az arcán. Lemondóan sóhajtott.
- Nem fog segíteni, igaz?
- Nem! – jött a határozott válasz. – És a kislányt is, addig éljek, elhozom tőletek!
Dühösen pillantott fel, majd egy pillantással aktiválta a Sharingant és a hokagénak támadt.
- Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam! – sziszegte, majd amilyen gyorsan jött az ijesztő genjutsu, olyan gyorsan múlt is el és a hosszú hajú férfi elhagyta a szobát. Dühösen caplatott le a lépcsőn, nem foglalkozva az utána rohanó Sasukéval.
- Niisan! – kiabálta a másik. – Niisan, várj már! Mit mondott?
- Azt, hogy nem fog segíteni – kiáltotta vissza mérgesen. – És, hogy még a gyerekünket is el fogja venni!
- Van gyereketek? – jött a döbbent kérdés és Itachi fáradtan hunyta le a szemét. Mély sóhajjal fordult meg.
- Örökbe fogadtunk egy árvát – mondta halkan. Sasuke arcán ismét átsuhant az a furcsa, fájdalmas kifejezés, ami előtte még csalódottságra emlékeztette az idősebbet.
A kapuig nem beszéltek többet. Az akatsukis elhagyta Konohát, majd visszaszerezve a köpenyét, folytatta az útját Kantoig. Mikor biztos távolba ért, hátát egy fának vetve csúszott le a földre és egyszerűen zokogásban tört ki. Esélye sincs megmenteni Deidarat? Nagyon úgy tűnt…
Mikor végre lenyugodott, hazament. Csendesen lépett a lakásba, amely a kinti szürkület miatt már a lámpák sárgás fényében úszott. Deidara Narukoval játszott a kanapén ücsörögve, mögöttük a tévé villódzott, halk duruzsolást biztosítva a szobában. Kyuubi a szőnyegen feküdt kinyúlva.
- Szia! – mosolygott fel rá Deidara. – Vacsora az asztalon. Mi már ettünk.
Felállt és Itachit az asztalhoz húzva úgy, mintha semmi baj nem lenne, és átlagos családként élnék mindennapjaikat.
A fekete hajú elgondolkodva nézte a párját és a lányát, aki most felmászott az ölébe és megpuszilta. Nem akarta lerombolni a pillanatot. Úgy döntött, nem mondja el Deinek, hogy senki nem fogja meggyógyítani és már alig van hátra pár hónapja. Mosolyt erőltetett az arcára és próbálta tovább élni a mindennapokat. Ahányszor a szőke köhögni kezdett, érezte a mellkasát szorító görcsöt. Egyre erősebben és erősebben, de nem tudott vele mit kezdeni.
Ismét hetek teltek el így, Deidara egyre sápadtabb és vékonyabb lett, de nem lehetett ellene semmit se tenni. Illetve próbálkozott. Próbált tanulni, hátha el tudja sajátítani a medininja képességeket, de nem sikerült. Mivel egyáltalán nem ilyen beállítottságú, nagyon nehezen ment neki a tanulás és félt, hogy kicsúszik az időből. Néha dühében a falat kezdte boxolni, gyűlölve a hokagét az igazságtalan döntése miatt. Ha ezt anno tudja… Sokkal hamarabb lép a kis szöszi ügyében és sokkal jobban kifejezi iránta az érzéseit. De neki persze fontos volt az Uchiha büszkesége…
Deidara nem tért vissza a küldetésről. Sasori zihálva esett be a bázis ajtaján és levegő után kapkodva kezdte mesélni, hogy alig bírt elmenekülni. El kellett válniuk, csak így volt legalább az egyiküknek esélye túlélni.
„És az miért te lettél?!” – gondolta magában fogcsikorgatva és az ajtóhoz sétált. Rohanni akart, de azzal magára vonta volna a figyelmet.
- Szerintem Deidara nem élte túl – mondta végül a vörös hajú és Itachinak úgy kezdett görcsölni a gyomra, hogy félt, visszaadja a vacsoráját. Bámult kifelé az esőbe, kutatva valami szőke fej, vagy fehér agyagmadár után, hátha a kis robbantgató művész csak késik. Szokott késni. Nem ez lenne az első alkalom. Azonban nem kellett hozzá sok és Zetsu felemás pofája tolakodott a kilátásba.
- Üdv! – köszönt a vidámabbik énje. Itachi mindig is rettent bizarrnak találta ezt a skizofrén lényt. Egy lépést hátrált, de nem szólt, csak kérdőn meredt a növényemberre. Hallotta, amint a többiek mögé gyűlnek. - Ha jól láttam, Deidara elesett. De sajnos nem volt lehetőségem megfigyelni közelebbről.
- Értem – felelte a vezér. – Akkor… gondolkodjunk el azon, hogy ki lehetne az új tag Dei helyett.
- Hé! – mordult rá, szinte bele se gondolva, hogy a vezérét támadja épp mindenki előtt. – Még nem biztos, hogy meghalt!
- Csak 99 százalék…
Magában még sokáig tudott volna vitatkozni, de csak meredt a piercing tárházra és összepréselte ajkait. Szemei azonban akaratlanul is elárulták, ahogy vörös villámokat lövelltek a többiek felé. Miért kell elgyászolni? Még nem biztos, hogy nem él!
Lassan, halk beszélgetések közepette mindenki elvonult a saját fekhelyére. Kisame még egyszer, megértőn a vállára tette a kezét, mintha tudná, milyen érzelmek dúlnak a fekete hajú szívében.
Ő csak állt az ajtóban és meredt az éjszakába. Szemei kiszáradtak és égtek, mert csak ritkán pislogott. Nem akart lemaradni a pillanatról, amikor az ő szöszije felbukkan a láthatáron.
Az övé? Mégis mióta gondolja azt, hogy az övé? Hiszen… Lehet, nem viszonozza az érzelmeit. Belegondolt, hogy milyen lenne, ha most tényleg meghalna Deidara és ő nem tudhatná meg soha, hogy viszont szerették-e. Borzasztóan hangzott a lelkének és megfogadta, hogy ha előkerül az az Isten csapása, rá fog kérdezni.
Már lassan lecsúszott az ajtófélfának támaszkodva. Lassan elállt az eső és az ég alja is világosodni kezdett, mire a közeli bokrokból egy véres, megtépázott Deidara esett ki. Itachi szíve akkorát dobbant, hogy majdnem kitörte a mellkasát. Felugrott és a másikhoz rohant. Még magánál volt valamennyire.
- Végre! Azt hittem, már vissza se jössz! – suttogta egy megkönnyebbült sóhajjal, miközben felemelte a kisebbet. Egy remegő kéz emelkedett fel és simított végig az arcán.
- Dehogy nem. Hozzád mindig visszajövök – hallotta a szőke erőtlen, rekedtes hangját. Érezte, hogy a mellkasa közepétől valami furcsa, jól eső, boldog melegség kezd szétterjedni a testében. Hozzá jött vissza… Akkor talán érez iránta valamit…
A bázison mindenki csodálkozott Deidara szívósságán, de Pein igazán jó oldaláról mutatkozott be, mikor megengedte Itachinak, hogy ápolja a kis sebesültet. Pár nap múlva már minden a régi kerékvágásban haladt és végül az Uchiha úgy döntött, itt az ideje beszélni arról is, ami igazán számít. Félrevonta választottját egy szobába, majd pár percig némán gyönyörködött a kíváncsi tekintetben, a mosolyra húzódó, élénk rózsaszín ajkakban, az arany fürtökben.
- Igen? Mit szeretnél, Itachi-san? – kérdezte kedvesen.
- Itachi… és… szóval… tudod… mostanában egész jól elviseljük egymást és… szóval… eléggé bejössz… szóval,…. megpróbálhatnánk azt a kapcsolat izét… szóval…. – elég röhejesen festhetett, ahogy nagy szerelmes-ábrándos lelkével próbált macho maradni, de úgy tűnt, Deidaranak megteszi, mert csak boldogan elmosolyodott és közelebb lépve megcsókolta az Uchihát.
Egy nap Itachi kicsit később ért haza, mint szokott, de meglepetésére senkit sem talált otthon. Kétségbeesetten kezdte szólongatni családtagjait.
Az étel az asztalon volt, sőt, a tányérban hagyták, a tévé még mindig szólt és a lámpa is égett. Mégis úgy tűnt, az ajtót bezárták, mintha sietve távoztak volna. Az Akatsuki köpenyek után kutatott és mindkettőt megtalálta, Deidaraét is és Naruko kicsi köpenyét is.
Visszasétált a folyosóra és ekkor nyílt ki a szemközti lakás ajtaja. Az az öreg lakott ott, aki esténként Narukoval foglalkozott.
- Szép estét! – köszönt az öreg mosolyogva. – Ha a kicsit keresi, itt van velem, az állatával együtt.
A szőke kislány boldogan integetett az öreg mögül. Szájából egy nyalóka lógott. Kissé megkönnyebbült, fél térdre ereszkedett és megölelte a kicsit.
- És Deidara? Róla nem tetszik tudni valamit? – érdeklődött aggódva.
- Sasuke elvitte anyát – nézett rá Naruko egykedvűen. – Anya eléggé félt. Egy csomó dolgot úgy hagyott otthon, gyorsan áthozott ide és ő el is ment.
- Így volt – bólintott az öreg.
- Nem tudja, hova mentek? – kérdezte ijedten. El se tudta képzelni, mit akarhat az öccse Deidaratól. Ráadásul ilyen messzire eljutottak már? Megtalálták a rejtekhelyét?
- Sajnos nem, ne haragudjon, fiatalember – csóválta a fejét. – De a kedves felesége valóban nagyon rémült volt, de hiába kérdeztem, nem mondott semmit, csak hogy adjam át, hogy nagyon szereti magát és a kislányt is.
- Kérem… - suttogta rekedten, küzdve a torkában növekvő gombóccal. – Tudna még egy kicsit vigyázni Narukora?
- Persze – bólintott az öreg.
Gyors puszit lehelt a kicsi homlokára és már rohant is ki a házból. Ameddig látott valami nyomfélét, addig követte, míg a falutól egészen távol, egy tisztáson megpillantotta az öccsét. Sasuke egy kövön ücsörgött és arcát a tenyerébe temette. Mikor megérezte az idősebb shinobi érkezését, felugrott és szinte azzal a lendülettel bátyja nyakába vetette magát.
- Sajnálom! Annyira sajnálom! Nem ezt akartam! – zokogta.
- Mi történt? Sasuke, nyugodj meg és mondd el, mi van? Hol van Dei?
- Konohában… Én… elhívtam, azzal a szöveggel, hogy küzdjünk meg, persze ő azonnal nekem is esett. És fulladni kezdett és vért köhögött…. De én azt akartam, hogy Sakura vizsgálja meg, mert megtanulta a tüdőbajt kezelni. De Sakura elárult, kiderült, hogy Tsunade bízta meg ezzel. Elkapták Deidarat és elhurcolták. Állítólag ő lesz a csali… hozzád… De nem mehetsz oda! Biztosan csapdába csalnak!
Ahogy hallgatta öccse kétségbeesett magyarázkodását, úgy érezte, jeges folyadék kezdi kitölteni a belsejét. Megint az a borzalmas rettegés, mint mielőtt összejöttek. Lehet, hogy Deidara már nem él?
Ellökte magától Sasukét és rohanni kezdett Konoha felé. Mindegy, milyen csapda várja ott, majd megoldja, de vissza kell hoznia a szerelmét!
Deidara csak arra emlékezett, hogy Sasukét támadva füst, por, hamu kavargott mindenütt, ő pedig fulladni kezdett és szokásos módon elkezdett vért köhögni. De nem tudott mást tenni, hallotta, ahogy Itachi a Kyuubinak mesélte, hogy Tsunade feltett szándéka elvenni tőlük a kicsit. És most Itachi nincs itt, tehát neki kell megvédenie! Szédülni kezdett és hiába próbált levegő után kapni, csak újabb köhögés és újabb adag vér lett az eredmény. Érezte még, ahogy lecsúszik a repülő agyagmadárról és a földre zuhan. Majd a rózsaszín hajú lány hangját is hallotta, de már nem tudja, mit mondott.
Most pedig egy hideg cella nyirkos kőpadlóját feküdt. Kezein fém burkolat, egyáltalán nem tudta használni őket és még bilincsek is tartották. Ahogy megmozdult, a láncok hangos csörrenéssel jelezték, hogy felébredt. Fáradtan pillantott körbe. Ahogy ajkai kissé elnyíltak, az alvadt vér alkotta réteg megrepedt az arcán és kevés az ölébe hullott. Fázott. Nagyon fázott. Próbált visszafogottan köhögni, de a visszhangba beleremegtek a falak.
Nem tudta, mennyi ideig ült ott a kövön, de úgy érezte, az izmai nem csak elgémberedtek, de át is fagytak. Vizelnie is kellett volna, de a kiáltozásra senki nem jött be. Nem tehetett ellene. Egy idő után nem bírta tovább.
A szégyentől könnyek gyűltek a szemében, majd maszatos csíkokat hagyva maguk után lecsorogtak az arcán. Már a fölsője is csupa vér volt, nem tudta a kezét, vagy zsebkendőt a szája elé tartani, így a köhögés eredménye mindenhova jutott.
Egyszer csak kinyílt a vastag vas ajtó és egy bekötözött ember lépett be rajta. Nem tudta, miért, de ahogy meglátta az illetőt, olyan erős hányinger lett rajta úrrá, hogy képtelen volt visszatartani gyomra kevéske tartalmát, ami némi zöldes epével keveredett.
A férfi elfintorodott.
- És ez lenne Uchiha Itachi nagy szerelme? Véres, hugyos kis szánalomkupac, a saját hányásában fetrengve?
A kék szemek dühösen villantak meg és halk, rekedt hangon felelt:
- Dögölj meg! – ha tehette volna, le is köpi az illetőt, de sajnos nem volt olyan állapotban.
A látogató csak nevetett.
- Danzou vagyok – mutatkozott be, de persze kezet nem rázott. – Szerintem már hallottál rólam.
Bólintott. Emlékezett a névre. Ő rendelte el anno Itachi családjának a lemészárlását. És azt is ő jelölte ki, hogy ezt a feladatot Itachi végezze el. Ettől nem lett szimpatikusabb az úr.
- Te pedig Deidara vagy – folytatta, miközben elkezdte leszedegetni a kötéseket magáról. – Mégpedig hazug módon Uchiha Deidaranak hívatod magad, pedig nem rendelkezel azzal a bizonyos vérvonallal.
- Beházasodásról nem hallottál még, köcsög, hm..?
- Ó, de. De nem is ez a lényeg, én nem akarok bíráskodni – ahogy odafordult, Deidara szemei kikerekedtek a döbbenettől. A férfi jobb szeme Sharingan volt és jobb karján végig, mindenhol Sharinganok pislogtak, ami nem csupán morbid látványt nyújtott, de gusztustalant is. Szívesen újra elhányta volna magát, de már nem volt mit. – Tudod, én szenvedélyes gyűjtő vagyok. És hála neked, nem sokára a gyűjteményem majdnem teljes lesz…
- Azok ott… az Uchiha klán tagjainak a… - nem bírta befejezni. Öklendezni kezdett és mégse bírta elvenni a tekintetét az undorító karról.
- Látod, nem is vagy olyan buta, mint hiszik…
Szívesen megérdeklődte volna, hogy mégis ki hiszi őt butának, de adott pillanatban jobban lekötötte a gondolat, hogy ha eljutott Itachihoz, hogy ő hol van, és érte jön, akkor nem sokára az ő szép szemei is onnan fognak pillogni, és tekintve a zsúfoltságot, talán Danzou hónaljából… Ismét elfogta a rosszullét. De lassan azért még egy dolog körvonalazódott benne.
- Ha te gyűjtöd a Sharinganokat… Akkor a klán nem is tervezett semmilyen puccsot a hokage ellen? – tette fel a fejében motoszkáló kérdést és a férfi lesajnáló, szánakozó pillantása is elég válasz lett volna, de még szóban is megerősítette.
- Az Uchihák? Szerinted Itachi hogy lett ilyen nagy hazaszerető, ha nem a családja miatt?
Deidara úgy érezte, gyomorszájon vágták. Itachi feleslegesen mészárolta le a klánját? Gyakorlatilag átverték és így adta át az egész klánt ennek az undormánynak?
Nem sok ideje maradt gondolkodni. Hirtelen egy erős ütést érzett a fején, majd egy súlyos rúgást a hasában. Aztán lassan elsötétült minden…
https://konan-s-world.webnode.hu
Itachi most nem próbált kedvesen átjutni a város védelmén. Nem érdekelte, kit kell felrúgnia és milyen magasba, csak ment előre, mint egy tank. Deidarat akarta visszaszerezni, bármi áron. Nem csak maga miatt. Naruko miatt is. Sasuke időközben utolérte és belátta, hogy nem fogja tudni visszatartani bátyját, így inkább mutatta neki az utat. Mikor Danzou házát meglátták, az idősebbnek borzalmas emlékek jutottak eszébe arról, amikor megbízták, hogy az áruló Uchihákat végezze ki. Amikor ott kellett hagynia a kicsi öccsét. És mikor Danzou dühében száműzte, amiért Sasukéval nem végzett. Odaérve kinyújtotta a kezét, ezzel tartóztatva fel a kisebbet.
- Te nem jössz – mondta határozottan.
- De Itachi…
- NEM! Ez most nem a te dolgod.
Végül Sasuke engedelmeskedett, de mielőtt még a bátyja beléphetett volna a házba, utána szólt:
- Bátyám! – a másik várakozóan fordult felé. – A mi ügyünk ettől még nincs elrendezve!
A hosszú hajú csak bólintott. Ahogy belépett, néma csend fogadta. Lassan sétált végig a hosszú folyosón, míg ütések tompa zaját nem hallotta. A föld alól jöttek. Tehát van valahol egy pince. Keresni kezdte a lejáratot és hamar meg is találta, csak úgy, mint a börtönt, ahol az egyik cella ajtajában két shinobi szobrozott. Némán leütötte őket és belesett. A látvány, ami fogadta, elborzasztotta. Deidarat már a felismerhetetlenségig összeverte Danzou, akinek a jobb karja most nem lapult a ruha takarásában és valami borzasztóan gusztustalanul festett. Csak mikor megfordulás nélkül szólította meg a férfi, akkor tűnt fel neki, hogy a piros foltok mik is tulajdonképpen.
- Itachi, csak hogy megjöttél! – köszöntötte jókedvűen az elöljáró.
- Menj innen! – hörögte a szőke kiláncolva. – Ez csapda!
- Tudom – felelte higgadtan, majd belépett. Katanájáért nyúlt és bizalmatlanul méregette az elcsúfult öreget. – Van néhány kinövésed, aminek nem kellene ott lennie – mondta halkan.
- És ma kettővel több lesz.
Danzou vigyora szinte tenyérbe mászó volt. Deidara is szívesen gondolt volna arra, hogy Itachi ellen esélye sincs a szörnynek, mert az ő Itachija mindenkitől erősebb, de sajnos most erős kétségek gyötörték.
Hosszadalmas harc bontakozott ki kettejük között. Többször is beleremegtek a falak és a vakolat is omlani kezdett. Mikor az Amaterasu lángjai kikezdték a falakat és plafont tartó gerendákat, a pince elkezdett beomlani. Persze, Danzou a saját bőrét mentette és gyorsan eltűnt a helyszínről. Itachi még mindenáron ki akarta szabadítani Deidarat is, de a szőke ellenkezett.
- Menj innen! – nyöszörögte. – Nekem már mindegy! Itachi, vigyázz Narukora!
- Nem foglak itt hagyni! Érted jöttem!
- De igen, hagyj itt! Csak… figyelj, a klánod soha nem akart puccsot… Ezt tudd! Továbbra is büszke lehetsz rájuk – az eltorzult arcon egy halvány mosoly futott át. – És most indulj már!
A fekete hajú egy pillanatra ledöbbent a hallottakon, de felfogta, hogy nincs ideje meglepődni. Végül ismét a fekete lángokat használta, amik mindent elégetnek és így ha a másik kézfején ott is voltak a fém burkok, de legalább mobilizálható volt. Az utolsó másodpercben sikerült kijutniuk. Deidara a sok portól köhögni kezdett és érezte, ez a köhögés, most más, mint az eddigiek. Ugyanúgy vér és kis darabkák jöttek fel, érezte a fémes ízt a szájában, de most nem tudott normálisan lenyugodni. Továbbra is fulladt, hiába akarta kontrollálni a légzését.
- Itachi… - kezdte zihálva. – Sze… szeretlek. Mindig szeretni foglak…
Tüdeje minden egyes belégzéskor hangosan sípolt, kilégzéskor pedig köhögésbe fulladt.
- Nem! – rázta a fejét kétségbeesetten az idősebb. – Ne kezd! Ne kezdj búcsúzkodni, az istenért! – érezte, hogy a szíve a torkában kezd dobogni és a tudatalattija már látta azt, amit a tudata még próbált letagadni. Felkapva a vékony kis testet berontott a hokage irodájába. Még sikerült ott érnie a nőt. Letette a földre a fuldokló szőkét és könnyes szemekkel meredt Tsunadéra.
- BÁRMIT megteszek, ha megmenti. BÁRMIT. Itt maradok önként, példát statuálhat velem és kivégezhet, megalázhat, akármi, csak mentse meg! – könyörgött térden állva. A nő azonban nem hatódott meg a dologtól és csak unottan megforgatta a szemeit.
- Ezt már túltárgyaltuk. Nem fogok egy bűnözőt meggyógyítani, aki veszélyes a falunkra nézve!
- De nem veszélyes!
- Hokage-sama, baj van? – Sakura lépett az irodába és meglepetten pillantott a földön fekvő, hörgő Deidarara és a mellette térdelő, könnyes szemű Itachira, aki most az ő karját kapta el és kezdte ismét:
- Kérlek! Gyógyítsd meg! Könyörgök! Fizetek érte, ha akarod! Csak gyógyítsd meg!
A rózsaszín hajú bizonytalanul nézett főnöke felé.
- Nem… lehet… - suttogta tétován, mire a hokage egy mély sóhajjal felé fordult.
- Sakura. Én nem fogom meggyógyítani, de te, hogy ha akarod, megpróbálhatod!
A lány biccentett és letérdelt a fekete hajúval szemben a beteg másik oldalára.
- Megpróbálom – mondta mosolyogva.
- Nagyon köszönöm! – rebegte Itachi hálásan. – Annyira köszönöm! Meg fogom hálálni!
Látta, ahogy a lány kezei alatt összegyűlik a gyógyító chakra és Deidara testébe áramlik. A medininja arcán tisztán tükröződött az akarat, tényleg segíteni próbált. Verejtékező homloka mutatta az erőfeszítést, amit kifejtett. A szőke fiú keze lassan indult meg, majd a vékonyka ujjak Itachi ujjai közé csúsztak. Erőtlenül megszorította az érdes kezet, majd az egész test elernyedt és a ziháló hörgés is abbamaradt.
Az Uchiha látta, ahogy az általa annyira szeretett kékségekből elszáll az élet utolsó apró csillanása is. Ahogy a mindig olyan kifejező arc lassan kisimult és egy tökéletes maszkkal vált hasonlatossá. Még így is úgy tűnt, mint ha mosolyogna. A mellkas még utoljára lesüllyedt és többé nem emelkedett fel.
Sakura sajnálkozva csóválta meg a fejét.
- Már nem lehetett megmenteni.
Az irodára furcsa, megértő csend telepedett. Tsunade se szólt semmit. Leszegett fejjel állt és várta, hogy a jelenet felszámolja magát. Itachi egy ideig csak meredt a holttestre. Valahol az motoszkált a fejében, hogy Dei nem érdemelte meg, hogy elcsúfítva, összevert arccal haljon meg. Végül aztán tudatosult benne. Deidara meghalt. Saját maga is meglepődött, hogy milyen furcsa, nyüszítő hang tört elő a torkából, ahogy az őrjöngő zokogást próbálta elfojtani. Patakokban kezdtek folyni a könnyei és nem tudta megállítani őket. Képtelen volt megszólalni. Mit mondhatna? Amúgy is, ha kinyitja a száját és nem préseli tovább össze a fogait, abból üvöltés lesz.
Bólintott, majd szerelme testét felemelve, megindult ki az irodából. Nem tudott egyenesen menni. Faltól falig dülöngélt, alig látva valamit a könnyeitől és a szűkölő hang sem akart elmúlni. Belefájdult a feje, ahogy próbálta visszafogni magát és ez a látásviszonyain nem sokat segített.
Kint már hajnalodott, az utcán emberek kezdtek nyüzsögni, de mikor meglátták, megálltak és némán figyelték. Miközben csetlések és botlások közepette elhaladt mellettük, még hallotta, ahogy összesúgnak a háta mögött. „Ez az Uchiha fiú! Aki lemészárolta a klánját!”
Eszébe jutott, ahogy Dei az utolsó erejével még azt magyarázta, hogy az ő klánja mindig tiszta volt. És büszke lehet rájuk… Mert Deidara ilyen volt. A legutolsó leheletével is még vele foglakozott és Narukoval.
Időnként meg kellett igazítania az ernyedt testet, hogy ne csússzon ki a kezei közül. Annyira könnyű volt. Mintha a léleknek külön súlya lett volna.
Mikor végre kellő távolságra támolygott a falutól, egy tisztás szélénél térdre rogyott. Magához ölelte a szőke testét és végre kiengedhette a fájdalmát. Úgy üvöltött, ahogy csak bírt, folyamatosan a másik nevét ismételgetve, mintha ezzel fel tudná ébreszteni. Simogatta az egykor édes arcot, kisimítva az arany fürtöket a homlokából. Lágy puszikat hintett rá, de a test már hűvösebb volt, mint szokott lenni.
- Deidara! Deidara! – kántálta zokogva. – Szeretlek! Szerelmes vagyok beléd! Deidara! Én ezt el se mondhattam még!
Egy magas alak állt a tisztás másik részén a fák között. Már ott állt egy ideje, Itachi látta, de nem akart vele foglalkozni. Azonban most, hogy megindult felé, már jobban szemügyre vette az illetőt. Akatsukis köpenyben volt. Végül Kakuzu fejkendő nélküli alakja bontakozott ki a könnyek függönye mögül. Letérdelt Itachi mellé és kezét az Uchiha vállára tette.
- Sajnálom – mondta őszintén. – De hidd el, tudta, hogy szereted. Mindenki látta rajtad, mennyire szerelmes vagy, hidd el, hogy ő is.
Itachi még soha nem remélte így más igazát.
- Én ebbe bele fogok halni – suttogta, magához szorítva a merevedő testet. Kakuzunak is feltűnt, hogy a hulla nem olyan ernyedt, mint kellene és ebből sejtette, hogy már több, mint két órája ölelgeti a másik a halott szerelmét.
- Itachi… - kezdte finoman. – El kellene temetni…
A másik csak még hangosabban zokogott, és ha lehet, még erősebben szorította magához a vékony testet. A nagyobbnak komoly erőfeszítésekbe került, hogy lefejtse a fekete hajú karjait a halottról. Kiengedve az egyik szívét csináltatott egy gödröt, majd belefektette Deidarat. Az Uchiha nem volt olyan állapotban, hogy segítsen.
Nézte, ahogy a szerelmét a gödörbe fektetik és gondolkodás nélkül rontott utána.
- Ne! Még ne! Még… még el akarok búcsúzni! – azonban Kakuzu erős karjai lefogták őt.
- Itachi, már elbúcsúztál! – kiabálta. Végül kénytelen volt egy közeli fához kötözni az összeomlott shinobit.
Mikor az utolsó adag föld is rákerült Deidara holttestére, elengedte a másikat, aki addigra már nem sírt. Nem beszélt, nem őrjöngött. Csak ült a fa tövében és nem mozdult. Teljes katatón állapotba került.
- Készítsünk neki fejfát? – kérdezte végül. Itachi ugyan felé fordította a fejét, de szemei üresen meredtek a világra. Cinikus mosoly kúszott a szája sarkába, majd megtört, rekedt hangon suttogta vissza.
- Deidarat ismerve, felrobbantaná a saját fejfáját. Nem hiszem, hogy igényli. Csak tegyünk oda egy követ, hogy tudjam, hol nyugszik. És ha meghalok… Ígérd meg, hogy mellé temetsz! Mindegy, hol halok meg!
Kakuzu fáradtan bólintott, majd egy szép, fehér követ helyezett oda, ahol Deidara feje lehetett. Nem állt le kérdezősködni, hogy mi legyen, ha ő előbb hal meg, mint az Uchiha…
Némán sétáltak vissza Kantoig, ahol aztán elváltak útjaik. Itachi nem tudta, hogy mondja el a kislánynak a rossz hírt. Ő maga se tudta még felfogni. A lakásba lépve minden úgy volt, ahogy hagyta. Ugyan a villanyt és a tévét még lekapcsolta Deidara után, de az étel még mindig a tányérokban volt, a kanapé még mindig kihúzva hívogatta aludni. A párnának Deidara illata volt és a törölközője a fürdőben lógott. Mintha csak benyithatna bármelyik pillanatban.
Naruko ijesztő módon szinte azonnal tudta, mi történt és gyámoltalanul kapaszkodott a Kyuubi dús szőrébe. Nem sírt. Csak mikor várta a szokásos teát, de nem kapta meg, akkor tudatosult benne, hogy az anyukája nincs többé. Akkor pityeredett el kissé. Itachi igyekezett helyt állni ilyen tekintetben, de kevésbé sikerült neki. A tea nem volt olyan ízű, a reggeli kicsit odaégett és amúgy is… Ő nem az anyu volt…
Végül fáradtan zuhant a kanapéágyra. Bekapcsolta a tévét, hogy valami lekösse a gondolatait és meglepve figyelte, ahogy Naruko mellémászik a takaró alá és odabújik hozzá. A Kyuubi követte „gazdáját” és szintén odatelepedett, orrával kissé megbökdösve Itachi kezét.
- Idővel talán könnyebb lesz – bátorította a rókadémon.
- Soha – sóhajtotta, de azért tudta, hogy igaza van a másiknak. Kicsit könnyebb lesz. Igazán csak egy kicsit. Fáradtan megsimogatta a Kyuubi fejét, majd magában kissé keserűen nevetett azon, hogy Konohával jól megadták egymásnak. Ő elmondhatta volna, hogy itt van Naruto, ők pedig meggyógyíthatták volna Deidarat. De most már minden késő. Azonban Sakura kedves volt, hogy próbálkozott.
Lassan elnyomta az álom. Soha nem akart felébredni. Álmában Deidaraval volt kettesben. Az Akatsuki házban. Mivel még nem akarták elmondani a többieknek, hogy együtt vannak, ezért bujkáltak és megvárták, hogy üres legyen a ház. Izgalmas volt így. Sokszor összenevettek, vagy csak egy-két kacsintással, lopva dobott puszival kommunikáltak. Aztán mikor végre kettesben maradtak, mohó szenvedéllyel és felhergelt vágyakkal estek egymásnak. És ő most ezt álmaiban újra élte.
Keserű volt az ébredés, ráadásul újra hétágra sütött a nap, ami meglepte. Álmosan törölgette a szemeit, csak a furcsa darabok jelezték, hogy sokat könnyezhetett álmában. A konyhából jóságos, öreg hang hallatszott és egész jó illatok terjengtek.
- Így ni, látod, kicsikém, már kész is. Szerinted apukád már felébredt?
- Megnézem! – hallotta Naruko vidám hangocskáját és nem is olyan sokára a kislány mosolyogva mászott fel az ölébe. Magához ölelte, majd automatikusan kezdte simogatni a szőke kis fejecskét, kissé eljátszva a fejtetőn lengedező copfocskával.
- Ki csinálta meg a hajadat? – kérdezte halkan.
- Nagyapó.
Egy pillanatra el kellett gondolkodnia, mire rájött, hogy a csöppség a szemközt lakó öreget hívja nagyapónak. Szegény gyerek, egy egész családot alkotott magának azzal, hogy idegeneket kinevezett családtagoknak. És még így is elvette a sors az anyukáját. Lassan az említett nagyapó is megjelent, faragott botján támaszkodva.
- Jó reggelt – szólalt meg azon a jóságos hangján. Itachi tényleg nem értette, mit keres egy ilyen, bűnözőkből álló faluban, de a korát tekintve nem tartotta kizártnak, hogy az öreg még azelőtt itt élt, hogy bűnözők lepték volna el a helyet. – Két napig aludtál.
Ez azért meglepte a shinobit. Tény, hogy nagyon fáradt volt, de soha nem aludt még ennyit. Furcsállta azért, hogy semmi büdöset nem érez, pedig két nap alatt azért már a szemét, a kaja, minden bebüdösödött volna. Azonban körbepillantva mindenhol tisztaság fogadta és…
Az egyik polcon Deidara fényképe állt. Fekete szalag díszítette és gyertyák égtek körülötte. Csak úgy, ahogy családoknál szokás gyászolni a halottat. Gombóc nőtt a torkában, de már nem volt könnye, amit elsírhatott volna. Hálásan pillantott az öregre.
- Köszönöm – suttogta, majd feltápászkodott és a fürdő felé vette az irányt.
Mire kiért, az öreg és Naruko megágyaztak, a lakásban rend uralkodott és tisztaság és az asztal megterítve várt rájuk. Leült ő is, de nem tudta megállni, hogy ne tegye fel a benne motoszkáló kérdést: - Miért segít ennyit?
- Én is elvesztettem a szerelmemet. Tudom, mennyire nehéz ezen túljutni. De van egy kislányod, akiről gondoskodni kell. És én magam is nagyon megkedveltem Narukot.
- Igazából Deidara fiú volt… - mondta, miközben apró falatokat próbált leerőltetni a saját torkán. – Narukot örökbe fogadtuk. Nem voltunk igazi család.
- Úgy gondolod? – az öreg láthatóan nem lepődött meg a közölt tényeken. – Én láttam, mit teszel érte. Azt is láttam, amikor a végén már saját karjaidban vitted le és hoztad fel minden este őt, csak hogy örömet szerezhess neki. Én láttam Deidarat, mikor a karjaiba vonva a kislányát, mesét mondott neki. Azt is, amikor remegő lábakkal támaszkodott a tűzhely mellett, hogy vacsorát főzzön neked, mire hazaérsz. Nem attól lesz néhány emberből család, mert megfelelően oszlanak el a nemek, vagy, mert a vér összeköti őket. Hanem az érzésektől, amelyeket egymás iránt táplálnak. Soha nem láttam még igazabb családot, mint a tiétek.
Itachi igazán hálás volt az öreg szavaiért. Jól esett neki egy külső megerősítés is. Persze, ő soha, egy percig se kételkedett abban, hogy a szőke fiú hozzá tartozik és Narukoért is képes lenne bármikor meghalni. De mostanában annyi gúnnyal és rossz akarattal találkozott, hogy mindezt kezdte kevésnek érezni.
Egész délelőtt kábán játszott a kislánnyal, miközben Aoto-sama (mint kiderült, így hívják az öreget) békés mosollyal a tévét nézte.
Kora délután azonban kopogtak az ajtón. Riadtan nézett fel a játékból. Nem tudta elképzelni, ki jutott el idáig már megint… Végül a második kopogásra felállt és résnyire kinyitotta az ajtót. Kakuzu és Hidan álltak az ajtóban.
- Heló, Itachi – kezdte a magasabbik. – Beengedsz minket?
Bólintott, majd kitárta az ajtót. Naruko nagyon megörült a látogatóknak. Ő már hónapok óta nem látta az Akatsuki tagjait. Hidan meg is állapította, mennyit nőtt a kislány és hogy láthatóan a királylány ruhák iránti igénye is elszállt. Persze a kis szöszi azonnal magával rángatta a jashinistát, hogy játsszon vele. Kakuzu csak mosolyogva figyelte az egészet, majd pillantása megakadt Deidara emlékére szentelt polcon.
- A szervezet már tud róla – mondta halkan. – Azért jöttünk, mert szeretnénk téged elrángatni az esti gyűlésre. Pein meg akar emlékezni Deidararól és jó lenne, ha ott lennél. Amolyan… temetésféle.
Örült neki, hogy a vezér ennyire a szívén viseli a sorsukat. Mert abban biztos volt, hogy ezt elsősorban azért csinálja, hogy neki legyen könnyebb. Sasori halálakor is mondott pár szót. De nem kerített ekkora feneket a dolognak. Ők azonban… valahogy mindig olyan furcsán kezelték őket. Sose felejti el a napot, amikor Dei és ő kitálaltak a kapcsolatukról…
- Szerintem mondjuk el nekik – nézett rá a szőke komolyan. – Mit tudnak csinálni? Megölnek?
- Nem, dehogy… - felelte bizonytalanul. – Legfeljebb utálnak majd minket.
- És? Engem nem érdekel, hm… Amíg veled vagyok…
Mosolyogva megpuszilta az ölében ücsörgőt és egy drámai sóhajjal beleegyezett.
Úgy határoztak, hanyagolják a nagy bejelentéseket, egyszerűen csak a szokásos esti gyűlésen megjelennek kézen fogva.
Nos, Hidan egy hülye tréfájának köszönhetően a kézen fogva bevonulás meghiúsult, ugyanis előugorva egy kő mögül, ráhozta a szívbajt a szőkére, aki persze azonnal Itachi nyakába vetette magát. A fekete hajú ösztönösen magához szorította, majd lágy puszit lehelve az arcára, suttogva kezdte csitítani az egyre dühösebb Deidarat. Mire észbe kaptak, hogy mit csinálnak, már minden szempár kikerekedve meredt rájuk.
Zavartan pirulva néztek körbe, majd Itachi úgy döntött, hős lesz.
- Igen. Együtt vagyunk. Baj? – kérdezte mindenre elszántan. A többiek csak összepillantottak.
- NA, VÉGRE! – kiáltották egyszerre. Most a páron volt a sor, hogy meglepetten nézzen körbe, de szinte azonnal záporozni kezdtek a megjegyzések.
- Azt hittem, sose jöttök össze….
- Már fogadásokat kötöttünk rátok, de nyertem, köszi!
- Jaj, annyira cukik vagytok! – ez persze Konan volt…
- Esküszöm, Itachi, az idegeimre mentél küldetések közben…
- Dei, akkor most még el is találsz valamit a kis bombáiddal? Mert eddig csak álmodozva dobálóztál…
- Fogadok, a szöszi a csaj…
- Miért, Hidan, számodra ez kérdéses volt?
Itachi ránézett Deidarara, de nehezen tudta visszatartani a nevetését. Azon az estén a megbeszélés sehova nem vezetett, mert az egész összejövetel egy hatalmas röhögésbe fulladt és talán valahol ott kezdődött minden a szervezet életében.
Végül elment. De nem csak ő. Aoto és Naruko is. És még sokan mások. Meghatva figyelte a kisebb tömeget. A völgyből, sőt, Kanto faluból is sokan ismerték a szertelen kis szőkét és nagyon sokan kedvelték. Persze, temperamentumos volt és okozott galibát, de ennek ellenére azért kiderült, hogy egy nagyon szerethető, őszinte ember.
Pein egész szép megemlékezést hozott össze. Megkérdezte őt is, hogy akar-e szólni pár szót és habár az elején úgy volt vele, hogy ez az ő gyásza és hagyják békén, végül mégis vállalta.
Megállt az ideiglenesen tákolt pódium mögött és végignézett a tömegen.
- Deidara és én… mindig azt hittük, hogy egyedül vagyunk… - kezdte rekedt hangon. – Jó látni, hogy tévedtünk… Nem akartam először ide kiállni, mert… azt hittem, ez csak az én gyászom. De mikor megláttam, hányan jöttek el ma, rádöbbentem, hogy nem csak nekem fog hiányozni… Ilyenkor… ilyenkor azt hiszem el szokták mondani a halott utolsó szavait, de én azt nem szeretném. Túl személyes volt. Mindenesetre annyit szeretnék elmondani, hogy erre nem voltam felkészülve. Hiába volt már lassan egy éve nagyon beteg, én még az utolsó másodpercben is azt hittem, meg fogják gyógyítani… Nem így lett – hangja kissé remegni kezdett és érezte, hogy a szemei is égnek. Magában újra felidézte az utolsó perceket. – Tulajdonképpen a legrosszabb, hogy nem így kellett volna meghalnia. Nem betegségben… Mindig azt hittem, majd egyszer felrobbantja magát. Az hozzá illett volna. Látványos és elsöprő, pont, mint ő volt… egy olyan jelenség, aki mindenkit magával ragad és utána nem marad más, csak kiégett pusztaság… Nem így lett és ez csak fájdalmasabbá teszi az elvesztését… Engem Deidara megváltoztatott. Kezdve ott, hogy még életemben nem beszéltem ennyit – keserű nevetés futott végig a tömegen és ő maga is kissé elmosolyodott. – Hát az biztos, hogy ha valahol megjelent, nem lehetett nem vele foglalkozni… Nem is volt a lopakodás mestere… - egy pillanatig elmerült saját emlékeiben, majd úgy döntött, elég volt. – Nem volt valami összeszedett beszéd… De mostanában kicsit szét vagyok csúszva… Bocsánat – fejezte be halkan, majd visszasétált a helyére. Felvette Narukot és megpuszilta a kicsit. Ha nem lenne a lány, már megölte volna magát. Úgy érezte, ismét feltépte azokat a sebeket, amik éppen csak abbahagyták a vérzést. Kábán ölelgette a kislányát, de nem fogta fel, hogy mi történik vele. Hagyta,hogy Aoto hazakísérje őket, majd leültesse az asztalhoz és egy bögre nyugtató teát készítsen neki. Pein nem erőltette, hogy az Uchiha aktív tagja legyen most a szervezetnek. Nem kellett sehova se mennie, sőt, igazából időről időre felbukkant valamelyik tag. Volt, aki csak egy teára ugrott be, akadt, aki segített kicsit összerendezni a háztartást. Konan minden másnap felcsengetett, majd minden kérdés nélkül elmosogatott és főzött valami egyszerű ételt. Itachi végtelenül hálás volt ezért, mivel ő maga katasztrofális jelenségnek számított a konyhában.
Lassan teltek a hetek, de az Uchiha még mindig nem érezte, hogy könnyebb lenne a gyász. Naruko ugyan a szokásosnak tűnt, de néha azért látta, ahogy a Kyuubi nyakához fúrja kicsi arcocskáját és az anyukája után zokog. Saját hibájának érezte, hogy a kicsi elvesztette Deidarat.
Egyik nap Konan szomorúan lépett be a lakásba. Köszönt, majd takarítani kezdett.
- Kakuzu és Hidan meghaltak – mondta csendesen. Itachi döbbenten pillogott.
- Hidan? Hisz ő halhatatlan.
- Igen – biccentett a lány. – De jelenleg darabokban van a föld alatt.
Nem akart temetésekre járni. Nem tetszett neki a dolog. Meghatónak találta, hogy az Akatsukit igazából ennyi ember támogatta, de jobb lett volna, ha ez nem úgy derül ki, hogy sorban temetik el a barátokat. A többieknek is elmondta, hogy hol nyugszik Deidara, és megkérte őket, hogy majd őt is temessék oda. Persze, rábólintottak.
Ismét kezdte elveszíteni a fonalat. Konan már nem csak takarítani és főzni járt fel, de olyankor mindig belökdöste őt a fürdőszobába és addig ki se engedte, amíg rendbe nem szedte magát.
Az Uchihának el kellett ismernie, a papírangyal segítsége nélkül nem bírta volna eddig. Egy-két hónap múlva már egészen tűrhető állapotba került. Reggel fel bírt kelni az ágyból, általában tiszta volt és újra elkezdett edzeni. A nő megkönnyebbülten mosolygott össze Aotoval, majd miután elmosogatott, távozott a lakásból.
Igazából a férfi egyetlen dolog miatt kerekedett felül a gyászán, mégpedig Deidara utolsó mondatai miatt. Az ő klánja sose akart puccsot? Most, hogy már gondolkodni is tudott a fájdalom mellett, borzasztó haragra gyúlt egykori elöljárója miatt.
Mikor megkereste Obitot, úgy tűnt, a másik már ismerte a történetet.
- Igen, tudom, hogy átvertek téged – mondta a maszkos bólintva.
- És miért nem mondtad? – csapott az asztalra szikrázó szemekkel.
- Miért, az segített volna rajtad? Akkor a családod élne? Kisebb lenne a bűntudatod az árván hagyott öcséd miatt?
Nem. Nyilván a válasz nem. De akkor is jól esett volna neki, ha tudja, hogy a családja nem tehet semmiről.
- És most mit tervezel? – kérdezte az idősebb.
- El kell mondani Sasukénak. Ha én nem tudom, akkor mondd el te, kérlek!
https://konan-s-world.webnode.hu
Meg akarta keresni az öccsét, de a sors úgy hozta, hogy az őrjöngő fiatalabb előbb talált rá. Itachi egy fáradt mosollyal konstatálta, hogy valami felsőbb erőnek kell lennie, ami ilyen szépen olvas a gondolatai között. A kisebbet az Uchiha rejtekhelyre akarta elhívni, hogy beszéljenek, de alig ért oda, máris szembetalálta magát vele. Ő tényleg próbált beszélgetni. Minden tőle telhetőt megtett, de úgy tűnt, a másik nem kíváncsi rá. Egy-két elejtett harci üvöltésből arra következtetett, hogy valaki megint felspanolta ellene a kisöccsét és tippje is volt, hogy ki lehet az. Éktelen haragra gerjedt Danzou miatt, de sejtette, hogy innen csak akkor jutna ki élve, ha megölné az öccsét, amire viszont egyértelműen képtelen. Próbálkozott, hogy nem támad vissza, hátha alább hagy a harci kedv, de nem a várt eredményt kapta.
- Harcolj, te gyáva! Ne alázz meg! Vagy te csak alvó embereket tudsz megölni, mint a szüleinket?!
Visszatámadt hát. Elkeseredett, hosszú harc bontakozott ki kettejük között. Ráadásul tényleg erős volt Sasuke és bizony, gondot okozott az Uchihának, hogy legalább valameddig visszaverje a támadásokat. Az elején még tombolt benne a düh, az adrenalin. Utána már inkább megbeszélte volna a dolgot, de a kisebb nem volt rá hajlandó. Aztán egyszer csak egy szőke, mosolygó alak bukkant fel az öccse mögött. Deidara volt.
Akkor tudatosult benne, hogy számára a történet itt véget ért. Az utolsó harcát vívja és utána csatlakozhat Deidarahoz. Furcsa belső béke töltötte ki a lelkét és azt vette észre, hogy már a fájdalmat sem érzi. A hangok körülötte eltompultak, és minden olyan szürkévé vált. Egyedül a szőke fiú angyali ragyogása töltötte ki az elméjét, csak arra tudott figyelni. A vékony kéz felé nyúlt, hívogatóan.
„Elbúcsúzok, és megyek…” – gondolta magában. Az angyal bólintott és kissé hátrébb lépve várt. Utolsó erejét összeszedve indult meg az öccse felé. Kinyújtotta a kezét, hogy a régi időket idézően megérintse a kisebb homlokát, majd mosolyogva közölte:
- Sajnálom, Sasuke. Nem lesz legközelebb!
Érezte, ahogy a teste összezuhan, és elterül a földön. Fájdalmai úgy szűntek meg, mintha elvágták volna őket. Ezt nem is értette. Kinyitotta a szemét és tenyerein támaszkodva felállt. Mellette az öccse kimerülten zihált a falnak támaszkodva, majd lassan lecsúszott és elájulva elterült mellette. Miközben végigfuttatta a szemeit az öccsén, megpillantotta a saját testét is.
- Szóval ilyen érzés meghalni? – kérdezte elgondolkodva a mellé lépő ragyogó angyalt.
- Igen – felelte Deidara. – És ilyen érzés, ha két lélek csókolózik! – nevetett, majd az Uchiha tarkójára simítva a tenyerét lehúzta magához egy forró csókra.
Itachi boldogan hunyta le a szemét és karolta át a karcsú derekat. A csóknak ugyanolyan íze volt, mint az emlékeiben. Ugyanúgy az orrába kúszott a vanília édeskés illata a fiú bőréről, a szappan bódító liliomillata a hajából.
- Úgy látszik, Sasuke nyert – jegyezte meg unott, száraz hangon Naruko, egy szikla tetején ücsörögve. Szinte automatikus mozdulattal vakargatta a mellette fekvő rókadémon fülének a tövét. – Pedig Itachitól többet vártam…
Haját ezúttal két copfba fogták neki, de így is a derekáig ért. Másik kezének körmeit vizsgálgatta, amiket még Konan festett ki neki reggel. Tekintete visszasiklott a két földön fekvőre. Ő nem látta Itachi és Deidara lelkét, szóval előtte igen csak szörnyű látvány terült el a völgyben. Vér és rombolás mindenhol.
- Szerintem hagyta magát – felelte a Kyuubi végül. – Tudom, hogy még van egy csomó támadása, amiket be se vetett.
A kislány azonban gúnyosan felkacagott.
- Ugyan! Itachi biztosan túl akarta élni… értem – mondta lenézően.
- Nem olyan biztos az…
- Miért, szerinted nem vagyok imádni való? – bújt oda a róka nyakához. Tekintetük találkozott és cinkosan összevillant.
- Dehogy nem – jött a válasz, majd halkan elnevették magukat. Végül Naruko felállt. Valóban sokat nőtt, amióta az Akatsukihoz került. A köpenye, ami az elején a földig ért, már alig lógott a térde alá.
- Gyere – sóhajtotta. – Ássuk el apámat anyám mellé.
A rókadémon felállva követte.
- Néha igazán nem értelek, Naruko. Most te szeretted őket, vagy csak kihasználtad őket?
- Ehm… Ki akartam használni őket, de olyan édesen naivok voltak, hogy megszerettem őket. Meg aztán… Deidara igazán önfeláldozó, hősies anya volt, nem?
A róka elismerően hümmögött, majd hagyta, hogy a lány a hátára vonszolja a hosszú hajú tetemét.
- De nehéz vagy, apám… - nyögte a lány. – Na, mehetünk!
Végül elhagyták a helyszínt. Sasuke résnyire nyitott szemekkel nézte a távozó alakokat és nem bírta feldolgozni a látottakat. Egy farkas méretű Kyuubi és egy szőke hajú lány aka-köpenyben? Végül betudta a fájdalom okozta hallucinációnak.
Naruko és a Kyuubi szomorúan és megtörten tért vissza a lakásba, remélve, hogy Aoto-san ott lesz majd. Ellenben a lakás üresen állt. A lány kissé idegesen pillantott körbe, majd kelletlenül megindult a szomszédba. Kopogott az ajtón és igyekezett a lehető legártatlanabb arcát magára ölteni. Azonban a kopogásra senki nem jelentkezett.
- Aoto-san! – kiabálta sírós hangon. – Nagyapó! Nyisd ki!
Nem jött válasz. Végül rövid tétovázás után úgy döntött, benyit a lakásba. Körbejárta az apró életteret, majd megtalálta a fotelban az öreget.
- Elaludt volna? – lépett oda hozzá, majd a nyakára simította két ujját. – A francba már! – dobbantott dühösen. – Ez is meghalt! Most mit csináljunk? – nézett a Kyuubira kérdőn.
- Mit? Mit? Haljunk éhen! – dohogott a róka. – Természetesen valahonnan keríteni kell új szülőket.
- De kit? Konant és Peint?
- Igazad van, Akatsukisként nem potenciális hullajelöltek az elkövetkezendő egy-két évben!
- Ne gúnyolódj! Most adjam elő az árvát valami vadidegennek?
Pár percig némán meredtek egymásra, majd a sors az útjukba sodorta a megoldást. Egy fiatal nő lépett be a lakásba.
- Nagyapa, itthon vagy? – csendül a kellemes hang és a gyerek és a róka egy pillanatra önelégült vigyort váltottak. Gyorsan vették fel a szörnyű tragédiát átélt árvák arckifejezését, majd elpanaszolták a nőnek, hogy ők szemközt laktak és apjuk-anyjuk meghalt, és mikor segítségért jöttek, már így találták a halottat. A nő persze megsajnálta őket és megígérte, hogy majd ő vigyáz rájuk. Láthatóan fogalma nem volt arról, kiket fogad örökbe.
Tíz év múlva
Sasuke elgondolkodva sétált Konoha utcáin. Magában a bátyjára emlékezett, aki még egyszer visszatért halottaiból, Deidaraval együtt. Kabuto azt hitte, tudja majd irányítani őket, de persze a két szerencsétlen azonnal rohant, hogy megnézze, mi van a kicsi lányukkal. Aki viszont úgy tűnt el, mintha csak a föld nyelte volna el. Nem akadtak a nyomára soha. De legalább még egyszer tudott beszélni Itachival és elmondhatták egymásnak, hogy nagyon szeretik a másikat.
Fáradtan túrt bele félhosszú tincseibe. Nem volt kedve még hazamenni. A lányát ugyan nagyon szerette, de Sakura inkább csak amolyan barátság volt a számára. Nem tehetett róla. Összeházasodtak, mert Naruto feletti gyászát csak a lány volt képes megérteni és tolerálni. Sakurának jó volt így, csak vele lehessen. Már épp belépett volna a ház kapuján, mikor a sarkon egy furcsa alakot látott meg. Elsőre esküdni mert volna, hogy Deidara az. Ugyanaz a haj, nagy kék szemek, elvetemült vigyor… Ugyanaz a ruha. De az illető lány volt, ezt a fölső enyhe domborulata igen szépen mutatta. Éppen felé rohant, láthatóan futott valami elől. Nem sokára azt is látta, mi elől, ugyanis két shinobi fordult be utána a sarkon.
- Állj meg! – kiabáltak utána. Sasuke egy mélyről jövő gyanúval fordult a kagék szobrai felé és félelme beigazolódott. Az egészet összefestették. Elvigyorodott. Régen Naruto csinálta ezt. Eggyel hátrébb lépett, hogy jobban lássa a szobrokat, de ebben a pillanatban feldöntötték.
- Au – nyögte, ahogy a feje találkozott a talajjal. Kinyitva a szemét, hihetetlen kékségekbe bámult. Amik pislogtak. A lány hirtelen a nyakába borult.
- Bácsikám, de jó hogy látlak! – ez után a füléhez hajolva suttogta: - Ments meg és nem leszek hálátlan!
Kíváncsi volt rá, ki ez az alak, így leszerelte a két shinobit azzal,hogy majd ő megregulázza a kishúgát… unokahúgát… valamilyét.
Mikor végre otthagyták, kérdőn nézett a lányra.
- Szívem szerint rákérdeznék, nincs-e Deidara nevű rokonod – jegyezte meg szárazon.
- Ő az anyám volt – vonta meg a vállát a szőke jó kedvűen. – Itachi meg az apám. És ha jól tudom, akkor te ölted meg őket!
Ezek után, mint aki jól végezte a dolgát, leporolta a ruháját, majd a tetők felé fordult.
- Elmentek, lejöhetsz! – kiáltotta és Sasuke legnagyobb döbbenetére a Kyuubi ugrott le a lány lába elé.
- Ennek aztán sok értelme volt – zsörtölődött a róka. – Minek kellett kipingálni azokat a szobrokat.
- Mert így szebbek! – felelte a lány és az Uchiha döbbenten figyelte a jelenetet. Majd lassan kezdett benne körvonalazódni egy sejtés.
- Na…Naruto? – kérdezte döbbenten, mire a kék szemek csodálkozva meredtek rá.
- Nem, én Naruko vagyok. De igazából feltételezem, hogy az vagyok, akire gondolsz, csak nem úgy, ahogy gondolod. És most, ha megbocsátasz! Mennünk kell. A hálám pedig letudva, azzal, hogy nem öllek meg a szüleim miatt – mosolygott édesen, majd kecses járással elvonult a fekete hajú mellett, bal kezét a Kyuubi fején nyugtatva, aki követte őt.
Sasuke úgy érezte, soha nem érzett boldogság fogja el. Hát Naruto mégis él! Ha nem is úgy, mint az emlékeiben, de itt van, ő az! Azzal a kis nüansszal most nem foglalkozott, hogy Itachi és Deidara őt nevelték és a bátyja ezek szerint hazudott, mikor azt mondta, meghalt Naruto. Most az hirtelen annyira lényegtelennek tűnt, mert csak az élt benne, hogy itt van! Újra! Gondolkodás nélkül rohant utána és kapta el a kezét.
- Kérlek, várj! Ne hagyj így itt! Naruto… akarom mondani, Naruko! Én… szeretlek!
A lány arcán egy elégedett vigyor suhant át, amit persze Sasuke nem láthatott. Megfordult, majd művészien elpirulva, lesütött szemekkel sóhajtott:
- Sajnos, nem szerethetsz… Én… csak tizenöt éves vagyok… És neked családod van… Pedig jó lenne együtt… - felnézett nagy, ártatlan szemekkel, majd magában örömmel konstatálta, hogy az ifjabb Uchiha tökéletesen belegabalyodott a hálójába. Szórakozva figyelte, ahogy a másik vergődik a házasságtörés és a hűség között, majd az előbbi mellett téve le voksát, nem törődve azzal, mennyivel fiatalabb a szőke, az ajkaira hajolt, hogy mélyen, forrón megcsókolja. Naruko viszonozta a csókot, míg pillantása találkozott a fiú mögött álló rókadémonéval. A róka szélesen elvigyorodott és kacsintott, amit a lány észrevétlen viszonzott.
Egy hosszú, együtt töltött nap után a rókadémon és a lány fáradtan tértek vissza a közeli kis házikóba. A démon végignyúlt az ágyon és hagyta, hogy a lány szorosan hozzábújjon és egy puszit adjon a pofájára.
- Jól behálóztad a kisebb Uchihát is. Tényleg úgy gondolod, hogy ezt szükséges ahhoz, hogy mindenkit tönkretegyél a faluban?
- Sasuke jelenleg az egyik legerősebb. Ha magam mellé állítom, azzal garantálom a győzelmemet – magyarázta a lány egyszerűen, majd halkan felnevetett. – Imádom, hogy az emberek ilyen könnyen beveszik, hogy szeretem őket… Pedig ha tudnák, hogy én csak egy valakit szeretek…
- És az ki lenne? – nézett rá a Kyuubi, de szemeiben vidámság csillant.
- Te – suttogta Naruko, majd hanyatt fekve magára húzta társát és most a másik pofára is adott egy puszit.
