Kényszer Valentin-nap (Naaaaaaagyon régi....)

Nagyon régi fanfic, első Drarry történeteim egyike. Igazából nosztalgiának tettem fel, mert annyira fluff, hogy kicsorog a monitorból és... és... Hát ma már nem így írnám meg. :D

A történet hatodévben játszódik annyi módosítással, hogy Hermione és Ron már összejöttek.

A Roxfortban mindenki Valentin napra készülődött. Hermione és Ron közös programokat szerveztek, az egész iskola szíváradatban és rózsaszín díszekben úszott és Dumbledore őrült ötlete alapján szárnyas szívecskék röpködtek a párok között, akik szerettek volna meglepetéseket okozni a másiknak. Harrynek a gyomra fordult fel az egésztől. Ron és Hermione ötödik utáni nyáron jöttek össze és, azóta elválaszthatatlanul turbékolnak. Nem akart rosszmájúnak tűnni, de már elege volt belőle. Ráadásul Ginny sem érdekelte annyira, mint akarta. A lány szívesen járt volna vele, de őt ez nem inspirálta annyira, mint illett volna. Végül is… Akárhonnan nézte, nem tudott elmenekülni a Valentin nap elől. Mindenhol párokba ütközött, ha meg mégse, akkor a hírnevéért rajongó lányok találták meg, kifejezetten Valentin napra szánt szerelmi vallomásaikkal, de ami még idegesítőbbnek tűnt: páran még a szívecskéket is használták.
Épp a Nagyterem felé igyekezett, mikor az egyik fordulóban szintén beleütközött egy szívecskébe.
- Ó, Harry Potter, varázsvilág megmentője, szívemnek szép szerelme – dalolta a szívecske fülsértően magas hangon.
- Nahát, Potter, meg kellene lepődnöm, hogy rajongói üzenetek üldöznek téged egész Valentin nap? – hallotta Malfoy gúnyolódó hangját a háta mögül.
- Irigykedsz? – mordult rá, majd megfordult, feltett szándékkal, hogy esetleg Valentin nap alkalmából jól orrba vágja Malfoyt. Aztán rájött, hogy a másiknak körülbelül a mellkasáig ér és így egy közelharcban elég esélytelen, szóval elnapolta az ötletet.
- Én? Nem – felelte Malfoy és kivételesen őszintének tűnt. Aztán Harry rá is jött, hogy miért, ugyanis a következő szívecske Malfoy előtt állt meg és neki kezdett énekelni:
- Ó, Draco Malfoy, Mardekár Jéghercege, szívem szép szerelme…
Majd ehhez csatlakozott még kettő, egy Draco számára, a másik Harry számára, majd ezek a szívecskék, nagyon örülve, hogy egy helyen van a két célpont, elkezdték körbetáncolni őket. Harry akaratlanul is röhögni kezdett. Őszintén, szívből kacagott. Draco először úgy pillogott, mintha ősi ellenfelének az utolsó élő agysejtje is eltávozott volna az élők sorából, majd ő is felfedezte a helyzet komikumát és ő is nevetni kezdett.
- Téged is idegesítenek ezek a valamik, igaz? – kérdezte Harry.
- Igen, de nem tudok velük mit kezdeni – rántotta meg a vállát Draco, miközben próbálta túlharsogni az egyre növekvő létszámú szívecske hadsereget. Sőt, kezdett arra gyanakodni, hogy osztódással szaporodnak.
Harry egy pillanatig elgondolkodott azon, hogy Malfoy egész emberien normálisnak tűnt.
- Elviekben, ha a pároddal vagy, akkor békén hagynak.
- Akkor téged miért találgatnak be?
- Nincs párom. Te?
- Nekem sincs.
Pár másodpercig csendben meredtek egymásra, hallgatva a daloló szívecske hadsereget. Majd Harry törte meg a csendet:
- Van egy ötletem. Kössünk mára fegyverszünetet.
- Nem értem, mi értelme lenne.
- Fegyverszünetet kötünk, egész nap együtt lógunk és békén hagynak a szívek. Meg mindenki.
- Veled együtt? – Malfoy kétkedően felhúzta a szemöldökét.
- Figyelj, inkább, mint hogy egész nap szívecskék kergessenek. Tisztában vagyok vele, hogy egy megveszekedett halálfaló vagy és nem fogsz megváltozni. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem leszünk jóban, soha, mert ellenségek vagyunk. És azok is maradunk. De pont ezért gondoltam rád. Te nem fogsz utána számon kérni, hogy együtt töltöttünk egy napot és másnap miért nem akarok veled lenni.
- Hát ez igaz. És fordítva is így van. Rendben, Potter. Ma úgyis az egész Roxfort megőrült, az már mellékes, hogy mi is – ezzel a végszóval fogta magát és közelebb lépett Harryhez. Egyik kezét a fiú tarkójára csúsztatt, a félhosszú fekete tincsek közé és egy gyors csókra közelebb húzta magához ősellenségét.
A szívecskék azonnal szétpukkantak és a dal semmivé lett. A két fiú megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- Rendben, de te vagy a csaj! - jelentette ki a szőke. A Kiválasztott morgott valamit az orra alatt, de hangosan nem mondott semmit. Azt is szó nélkül tűrte, hogy Malfoy uralkodóan a derekára helyezte a karját. Sőt, igazából Harrynek egész jól esett az erős kar érzete, és az, hogy kivételesen ő volt a „gyengébbik nem”, akire vigyáznak. Legalábbis ő így értelmezte ezt a felállást, hogy egy nap szabadság.
Azonban a Nagyterembe érve azonnal előkerült az első probléma.
- Oké, és akkor most hova ülünk? – kérdezte Draco a szokásos vontatott hangnemében, amivel fél pillanat alatt felhergelte Harryt.
- Természetesen a Griffendél asztalához.
- Gondoltad… Te magad állapítottad meg, jogosan, hogy megveszekedett halálfaló vagyok. Ugye nem képzelted, hogy leülök a ti asztalotokhoz?
- Jogos. Csakhogy én meg, amit szintén megállapítottam, egy megveszekedett Kiválasztott vagyok. Hát… így nem fogunk egyezségre jutni…
- Hm… Reggeli után találkozunk itt az ajtóban.
- Rendben.
Azonban amint fél méterre eltávolodtak egymástól, újra előkerültek a szívecskék, így víg danolás közepette telt a táplálkozás. Draco előbb végzett és végül már ingerülten toporgott az ajtóban. Harrynek megfájdult a feje az éktelen rikácsolástól és mikor befejezte a reggelijét, szinte futva indult meg ősi ellensége felé, majd megkönnyebbülten vetődött Malfoy széttárt karjaiba.
- Végre abbahagyták. Ma éjfélig el ne merj engedni! – mondta félig nevetve a szőkének.
- Amennyiben engedelmes csajom leszel… - vigyorgott önelégülten Malfoy.
- Ezt meg se hallottam – majd összefűzték ujjaikat és elindultak a folyosókon. Jókat nevettek a döbbent fejeken, habár igaza volt Dracónak, az egész Roxfort megőrült, mindenki szerelmes volt és senki nem foglalkozott velük. Szombat lévén csupán páran lézengtek a folyosókon, sokan lementek Roxmortsba is.
- Mit csináljunk, szerelmem? – kérdezte Harry, arcával a szőke nyakához bújva, gúnyosan kihangsúlyozva a „szerelmem” szót. Draco nem tudta mire vélni az egészet, utána felfedezte, min kuncog alibi párja. Egy ötödéves lány, döbbenten állt tőlük pár méterre, majd tátott szája elé kapta a kezét és sikítva elrohant.
- Nagyszerű, most már le se tudjuk mosni magunkról, hogy együtt vagyunk, pedig nem.
- Annyira nem érint, Jenny durván fél éve üldöz a szerelmével.
- Oh. Értem. De… Te miért is nem vagy együtt azzal a Weasley lánnyal? Ginnyvel?- érdeklődött Malfoy, kivételesen minden él nélkül.
- Nos… Nem mintha közöd lenne hozzá, de valahogy nem tudok együtt lenni lányokkal. Nem vonzanak.
- Csak nem buzi vagy? – kérdezte a szőke, széles vigyorral. Már volt éle a kérdésnek.
- Hamarabb megcsömörlött és aszexuális… - morogta Potter. – De mi van veled? Nem Pansy a barátnőd?
- Pansy Blaise barátnője és boldogok együtt.
- És más? Nehogy azt mondd, hogy a Mardekár szexi szőke hercege nem talál magának női társaságot… - kicsit túl incselkedőre sikerült a kérdése.
- Potter, gondolom, gúnyolódsz ezzel a megjegyzéssel, de őszintén szólva, egyik lányt sem érzem hozzám valónak, fel sem fogják, miért küzdök, de rohadtul szerelmesek belém. Kicsinálnak. Egyáltalán nem élvezem, a „Mardekár szexi szőke hercege” címet – tette hozzá, gúnyosan megismételve a másik szavait, mire a fiú fülig vörösödött.
- Én… Nem gúnyolódtam… - suttogta, és maga is csak most jött rá, hogy tényleg nem gúnyolódott. Azonban ismerősnek érezte Malfoy dilemmáját a lányokkal kapcsolatban. – Figyelj, arra gondoltam, hogy mára maradhatnánk a keresztnevek használatánál…
- Jól van, Cicám! – vigyorodott el Draco és kihasználva Harry döbbenetét, megcsókolta. Olyan szenvedélyesen, ahogy Harryt még nem csókolták. Mikor pár perc múlva szétváltak, Draco enyhe pírral az arcán jegyezte meg: - Bocs, most épp az én rajongómat kellett elkergetni…
S mikor Harry oldalra nézett, tényleg látott egy síró mardekáros lányt elszaladni. Rávigyorgott Dracóra, majd önkéntelenül odabújt hozzá.
- Menjünk le Roxmortsba! – kérte tettetett könyörgéssel.
- Minek?
- Klubhelyiségekbe nem mehetünk, mert… Érted… A folyosókon meg nem csámboroghatunk egész nap…
- Jogos. Akkor gyere, meghívlak egy kávéra. De ne szokj hozzá, ez csak mára szól! – nevetett Draco és megindult a nagyajtó felé.
Ritka szép idő volt február 14-én, sütött a nap és a hőmérséklet egészen magasra felszökött, gyakorlatilag Harry csupán a sáláért szaladt el a hálókörletbe, valamint egy pár kesztyűért, mert zsebre tenni nem tudja a kezét, ha egyfolytában Draco hatalmas tenyerét akarja szorongatni. Márpedig akarta. A fene se tudta megmagyarázni, miért, de akarta. Az, hogy Dracóval lehetett egész nap, harcok nélkül, egyet jelentett azzal, hogy nem kellett Harry Pottert, a megmentőt alakítania, hanem önmaga lehetett, Harry. Aki mindig is szeretett volna lenni. Egy egyszerű srác, igaz, ferde hajlamokkal, amit Draco előtt nem akart nyíltan bevallani, mert félt, hogy akkor a fiú megijed és otthagyja. Szerette ezt az egész női szerepet, hogy őt védik, van valaki, aki helyette erős.
- Na, végre! – nyögött Draco, mikor átmeneti kedvese megérkezett és újra átölelhette a derekát. Gyors csókot lehelt a fiú szabályos, szép vonalú ajkaira, mert csak így szűntek meg a szívecskék körülöttük.
- Én is ezt mondom – mosolygott Harry és megpuszilta a másik arcát. – Indulhatunk!

Roxmorts szintén szíváradatban úszott, de ez most valahogy nem zavarta Harryt. Vígan mosolyogva szökdécselt Draco mellett, ujjait a másik ujjai közé fűzve. Megnézett mindent, amit csak tudott és örömmel vette tudomásul, hogy gyakorlatilag fel sem ismeri senki.
- Várj, gyere csak! – kiáltott a szőke, majd berántotta a másikat egy boltba, ahol különböző szemüvegkeretek sorakoztak az üveg mögött. – Tudom, hogy már a védjegyed az a kerek szemüveged, de mi lenne, ha lecserélnéd? Régen szakadt ruhákban jártál, amikhez passzolt ez az ósdi keret, de most már igen csak megváltoztál. És szerintem sokat változtatna rajtad…
Harry döbbenten meredt az egyre vörösödő Dracóra, majd lassan a keretek felé fordította a tekintetét.
- Ezek borzalmasan drágák – nyögött fel.
- Kifizetem – vágta rá gyorsan hadarva Malfoy.
- De miért?
- Nem tudom… Mert most te vagy a csajom és igazából még soha nem volt ilyen Valentin napom. Valahol neked köszönhetem, hogy kaptam egy nap szabadnapot, amikor nem kell szerepet játszanom, hanem önmagam lehetek. Csak egy napig… Mert utána soha többet nem lesz erre lehetőségem. Pedig jól érzem magam… Veled… Mindig ezt szerettem volna… Legyen egy párom, akinek mindent megadhatok, és akit megóvhatok… De nem is tudom, miért magyarázom most ezt itt, egyszerűen csak fogadd el, és holnaptól felejtsd el, hogy én fizettem ki.
Harry elmosolyodott és adott egy puszit párja arcára, majd a szemüvegek felé fordult.
- Szerinted melyik állna a legjobban?
Draco hátulról átkarolta őt, a vállára támasztva az állát és szemügyre vette a kereteket.
- Hm… Talán az – mutatott rá egy sötétzöld, szögletes keretre.
A fekete hajú fiú felnevetett és belefészkelte magát az ölelésbe.
- Kész csoda, hogy a zöldre szavaztál. De ha gondolod, megpróbálom.
Malfoynak igaza lett. És nem azért, mert a zöld a Mardekár színe, hanem azért, mert Harry szeme színe.
Nem is olyan sokára egy eldugott, kicsi, de hihetetlenül igényes cukrászdában ültek, kávét kavargatva, egymás kezét fogva.
- Miért vagy halálfaló? – kérdezte Harry.
A másik sokáig nem válaszolt, csak bámult kifele az ablakon, ami mellett ültek.
- Draco? – szólalt meg ismét. – Ha nem akarsz róla beszélni…
- Nem gond. Igazából… Beleszülettem. Ezt nem tudom annyira megmagyarázni. Csupán… Úgy érzem, hogy a mugli származásúak valahogy megpróbálják a varázsvilágot a muglik képére formálni. Mármint az ő világuk képére. Nem értik meg az itteni tradíciókat, szokásokat… Ezt valahogy úgy tudnám elmagyarázni, hogy… Képzeld el, hogy a Griffendélbe bekerül valaki és egyszerűen átrendezi a Griffendél tornyot. Hogy éreznéd magad? Arról nem is beszélve, hogy a családom minden tagja ezt vallja és ők még Voldemort követői is.
- Te nem?
- Nem. Nem érdekel az az őrült fazon. De mit csináljak?
- Hagyd ott! – kiáltott fojtott szenvedéllyel Harry, s akaratlanul is megmozdult Draco irányába, megszorítva a kezét, majd pár centire a másiktól megállt. Draco csak mosolygott, majd gyengéden megcsókolta.
- Ugyan, Harry, te is tudod, hogy ez nem olyan egyszerű. Azonnal végezne a szüleimmel.
Ezzel Harry is tisztában volt, és belátta a másik igazát. Témát váltott. Beszélgettek a kviddicsről, zenéről, könyvekről, iskoláról, tananyagról, szülőkről. Gyakorlatilag mindenről.
Harry megállapította, hogy elég sok mindenben hasonlítanak, ugyanakkor kellőképpen ellentétek ahhoz, hogy kiegészítsék egymást. 
Délután egy környékén Draco közölte, hogy menjenek el ebédelni. Persze, étteremből is tudott egy olyat, amit alig lehetett megtalálni, ettől függetlenül luxusétteremnek minősült. Itt már nem bírta ki Harry, megkérdezte, hogy mégis honnan ismeri ezeket a helyeket…
- Nos… Ezt inkább nem mondom el… - mosolygott sejtelmesen a szőke, de a másik hosszas nyaggatására végül elmesélte, hogy ezek leginkább sötét varázslóknak való helyek. Ezen Harry kicsit kiakadt, aztán rájött, hogy ezen a napon ezt is megteheti.
- Azért remélem, hogy ennek nem megy híre – jegyezte meg halkan.
- Biztosítalak róla – felelte Draco és megnyugtatásul megcsókolta párját. – Túl sokat jelent nekem ez a nap, amit kaptam tőled. Holnap reggeltől vissza kell zökkennünk a régi életünkbe és lesz még elég mód, hogy egymásnak keresztbe tegyünk Ez a nap a mi titkunk lesz.
Harry elszontyolodva gondolkodott azon, hogy holnaptól már soha nem bújhat oda Dracóhoz és a szőke nem fogja többé átölelni, se megcsókolni. Majd kiverte a fejéből ezeket a gondolatokat és arra koncentrált, hogy a mának éljen.
Elfogyasztották az ebédjüket – mint rájöttek, ugyanazokat az ételeket szeretik. Kicsit még elüldögéltek az étteremben, amit sötét fából faragott, antik bútorokkal és fekete bársony drapériákkal rendeztek be, azonban a nagy ablakokon átömlő fényáradat miatt mégsem érezték sötétnek.
- Előbb is rájöhettem volna, milyen hely ez – mondta Harry. – Minden bútor szinte fekete.
Draco csak vigyorgott.
- Mit szeretnél csinálni délután? - kérdezte inkább.
- Nem tudom. Attól függ. Estére szeretnél valamit?
- Igen, őszintén szólva volna egy jó ötletem, hogy mit csináljunk.
- Akkor… hm… Nem mehetünk egyik klubhelyiségbe se… Így ötletem sincs. Most nincs kedvem sehova se menni, csak pihenni… Meg aludni – vallotta be pirulva.
Malfoy minden szó nélkül felállt és kisietett a bejáratnál található recepciós pulthoz. Pár perc múlva mosolyogva tért vissza.
- Gyere, édes! – s azzal megfogta Harry kezét és húzni kezdte egy széles, súlyos lépcső felé. Az emeletre mentek, ahol Draco benyitott egy szobába. Hatalmas, sötét takaró által borított ágy terpeszkedett a drága bútorokkal berendezett helyiségben.
Harry azonnal rávetődött az ágyra.
- Kíváncsi lennék előttem melyik sötét varázsló feküdt ebben az ágyban – mondta vigyorogva. A szőke odatelepedett mellé az ágyra törökülésben, közel a fejéhez, ő maga pedig úgy vélte, ez felszólítás keringőre, és azonnal Draco ölébe helyezte a fejét.
- Most én hallucinálok, vagy te tényleg élvezed, hogy áthágsz minden szabályt? – érdeklődött Malfoy finoman.
- Igen, drágám, jól látod. Nem akarok senkit elárulni, de iszonyúan élvezem, hogy egy halálfalóval vagyok együtt, még ha ez egy napra is szól, és olyan helyeken vagyok, ahol nem kellene. Kicsit úgy érzem, hogy más ember lehetek egy napig. Hihetetlenül élvezem.
- Megértelek – felelt Draco és szórakozottan játszott a fekete tincsekkel.
Kicsit megemelte Harry fejét, hogy kimászhasson alóla. A fiú egy pillanatig csodálkozva nézte, hogy mi történik. Aztán megnyugodott, mikor megérezte a testéhez simuló másik testet. – Estére is a miénk a szoba. Itt alhatunk – szólalt meg a szőke.
- Draco… - kezdte Harry bizonytalanul.
- Mondjad, cicám!
- Annyit szeretnék, hogy… szóval… estére már van programunk… de… ez az egyetlen egy szabad napunk van az életünkben. És hát… Hazudtam neked. Én tényleg homoszexuális vagyok. És arra gondoltam, hogy ha te is benne vagy egy kis őrületben, akkor kihasználhatnánk ezt a napot.
Malfoy csak mosolygott.
- Te leszel a lány?
- Úgy gondoltam.
- Holnap elfelejtjük?
- Igen.
Lágy csókolózásba kezdtek, majd nemsokára ruhadarabok repültek át a szobán…

Draco estére lenyűgöző programot talált ki. Visszaszöktek a Roxfortba, fel a Csillagvizsgáló toronyba. Annak a tetején egy megterített asztal várta őket, körben gyertyák égtek és a fene se tudja, hogy Malfoy mikor vagy hogyan intézte el, de megbűvölt hangszerek szolgáltatták a lágy zenét.
- Minden barátnődet így elkényezteted? – érdeklődött szégyenlős mosollyal Harry.
- Nem, csak azt, aki megérdemli – vigyorgott büszkén Draco, majd kihúzta Harry székét.
- El se merem képzelni, milyen vagy, amikor szerelmes vagy…
- Pont ilyen… - jött a válasz, majd a szőke teljesen elvörösödött és gyorsan hozzátette: - akkor is.
Harry még pár pillanatig fürkészőn meredt a fiúra, majd ő is a vacsorájához látott. Nem szóltak egy szót sem egész étkezés alatt. Mikor befejezték, Draco felállt és kezét Harry felé nyújtotta.
- Egy táncot?
- De én leszek a csaj, ergo te vezetsz, mert nem tudok táncolni! – felelt Harry, de azért elfogadta a felé nyújtott kezet.
Könnyed lassúzásba kezdtek, Draco arcát a félhosszú tincsekbe temette. Harry hozzásimult, ahogy csak tudott és követte a lépéseket. Soha nem akarta, hogy vége legyen ennek a napnak.
- Jó érzés, hogy velem vagy – suttogta Draco, de nem engedte Harrynek, hogy a szemébe nézzen. Így könnyebbnek találta a vallomást. – Úgy érzem, hogy vigyáznom kell valakire és ez jó érzés. Megértesz engem és ez mindennél többet jelent. Tudom, hogy nem lehetünk együtt ténylegesen, mert mindkettőnknek megvan a magunk sorsa. De ha van következő élet, akkor nagyon remélem, hogy kapok tőled egy esélyt.
- Jaj, Draco… Én is így érzek… Pontosan így… És annyira köszönöm neked ezt a napot!
Még sokáig táncolgattak, beszélgettek a Csillagvizsgáló torony tetején, míg végül kézen fogva visszasétáltak Roxmortsba, a fogadóba.
- Még egyszer, utoljára enyém leszel? – kérdezte Draco a szobában.
- Bárcsak ne az utolsó lenne…

Másnap reggel még együtt sétáltak vissza a kastély kapujáig, aztán a bejárati csarnokba érve elengedték egymás kezét.
- Viszlát, Malfoy! – köszönt el Harry gombóccal a torkában.
- Viszlát, Potter! Sok sikert a csatamezőn!
- Neked is!
Harry kábultan mászott fel a Griffendél toronyig, ahol a portrélyukon átmászva egy csomó rémült tekintet meredt rá.
- Harry! Hol voltál? El se tudtuk képzelni, hol vagy! Annyira aggódtunk! – borult a nyakába Hermione.
- Jól van, szívem, de hagyd Harryt levegőhöz jutni! – hallotta Ron hangját. – Viszont haver, tényleg aggódtunk. Merre voltál?
Nem válaszolt, csak leroskadt a padlóra és sírva fakadt. Keservesen zokogott és alig bírt válaszolni az érdeklődő kérdésekre, miszerint mi a baj.
- Szerelmes vagyok – szipogta végül. – Őrülten szerelmes vagyok…