Karantén (SasuIta) (+18)

2015.07.23 21:05

Itachi kigúvadt szemekkel figyelte a tüzet, amely lassan felzabálta a ház összes drapériáját és bútorát. Égett hús szaga terjengett a levegőben, emberi hús és enyv szag orrfacsaró bűze, mely beleitta magát a ruhájába, a hajába, a bőrébe… mindenébe, nehogy el tudja felejteni ezt az egészet.
Kisgyerek sírása szakadt fel valahonnan a romok alól és ő, mintha csak buborék pukkant volna ki körülötte, odarohant, hogy testvérét előássa a gerendák alól. A vizes rongyot, amit eddig saját szája előtt tartott, most a könnyektől maszatos kis arcra nyomta, míg ő próbálta minél kevésbé belélegezni a pernyétől súlyos levegőt. Rámosolygott Sasukéra és magával vonszolta az ajtó felé. Érezte a gerincén felkúszó hideget, tudta, hogy a démon mögötte áll, jéghideg ujjait futtatva a gerincén fel s alá és hiába suttogott most altatót a fülébe, nem hallgatott rá. Az ajtót kilökve nagy nehezen kivonszolta magukat a szabadba, ahol már tűzoltók rohantak a baleset helyszíne felé. Még diadalittasan rápillantott Danzoura, a démonra, kinek karját vörös szemek csúfították el, majd egy utolsót végigsimítva kistestvére fején, ájultan a földre zuhant.

Danzou gyakran látogatta őt, egészen kiskora óta. Dolgokat suttogott a fülébe, amiknek köszönhetően ő előre látott dolgokat és hinni kezdett a gonosznak. Mikor azonban a lény azt kérte tőle, hogy pusztítsa el saját családját, fellázadt. Sasukét nem volt képes a lángoló romok között hagyni. Szüksége volt egyetlen játszópajtására. Vele akart maradni és a szörny nem kényszeríthette arra, hogy megtegye ezt!
Szembeszegült. Persze, Danzou átka elől nem menekült, de már az sem érdekelte.
- Akkor is elveszem tőled őt, de az jobban fog fájni, mintha meghalt volna! – sziszegte a férfi és eltűnt. Megkönnyebbülve hajtotta vissza a fejét a kórházi ágy párnájára, és csupán akkor kezdett aggódni, mikor Sasuke megjelent az ajtóban elsötétült tekintettel.
- Nii-san… miért tetted? – kérdezte könnyek közt úszó, csalódott tekintettel. Itachi egy pillanatra megdermedt és magában azon gondolkodott, honnan tudja? De nem kellett sokat gondolkodnia azon, hogy tudja, ki mondta el az öccsének. – Miért gyújtottál fel minket? – a kis vállak fájdalmasan megrázkódtak a zokogástól.
- Otouto… - kezdte halkan, de a másik nem figyelt rá. Lassan elsétált, hátán egy hatalmas kötéssel.

A hegek, melyek Sasuke lapockái alatt húzódtak, vaskos, de fehér csíkokká szelídültek, olyan hatást keltve, mintha régen szárnyai lettek volna, de azokat valaki kitépte. Azonban mikor ezt Itachi egy félszeg mosollyal megjegyezte, kisöccse csupán rámeredt gyilkos tekintettél és halkan ennyit felelt:
- Te tépted ki őket!
Nem akarta, hogy az öccse gyűlölje. De úgy tűnt, nem tud ellene mit tenni. A kisebb számtalanszor a fejéhez vágta napjában, hogy miatta árvák, miatta hordják az árvaház durva anyagú egyenruháját, eszik a kevés és rossz ízű kosztot és kapják a körmösöket, indokolatlanul is. Itachi szomorú tekintettel figyelte, ahogy testvére, utolsó élő rokona, egyre messzebb és messzebb kerül tőle.  És aztán jött Ő a képbe. Az undorító, kígyóarcú vállalkozó, aki politikusi pályára tört és ennek érdekében két árvát örökbefogadott. Nem mondhatták, hogy a pénz motiválta őt. Volt neki elég. Csupán az újságok címlapjai számítottak, ahol boldog gyerekekként kellett mosolyogniuk, szép ruhába öltöztetve. Külön szobákat kaptak, a létező összes földi jóval, de soha, senki nem nyitotta rájuk az ajtót. Néma cselédek takarítottak körülöttük, komor, hangtalan inasok vetettek rosszalló pillantásokat a koszos kis árvákra. Sasuke gyűlölt egyedül maradni.
Csendesen szipogva mászott át bátyja ágyába, majd a takaró alá bújva a másikhoz fészkelte magát. Így aludtak. Nappal továbbra sem állt vele szóba a kisebb, de az éjszaka… az éjszaka az övék volt. És Itachi imádta az éjszakákat. Boldogan ölelte át az egyetlen emberi lényt, aki még hozzá tartozott és mindig azzal a reménnyel aludt el, hogy reggel talán egy új időszak kezdődik. De soha nem jött el.

Az első rohama nem sokkal a tűz után volt. Rengeteget köhögött és hiába vett levegőt, kifújni már nem tudta. A pernye, a füst úgy megviselték a tüdejét, hogy asztmája lett. Különféle gyógyszereket és pipákat kapott és minden különösebb mozgás alól felmentették. Az iskolában nem kellett testnevelés órán részt vennie, nem kellett sport szakkörökre járnia. Inkább a tanteremben ült és tanult. Fizikát, matematikát. Vékonyka fiú lett belőle, kissé hórihorgas, de nem túl magas, hosszú, dús, fekete hajjal. Hatalmas, mandulaformájú szemeit sűrű, fekete szempillaerdő keretezte, de orra két oldalán két, hosszú, mély ránc futott végig. Sokat ült a számítógép előtt, igazán jó érzékkel áldotta meg a sors az elektronikai készülékek felől, viszont így gyorsan romlott a szeme és mire a tizennegyedik életévét betöltötte, szemüveget kellett viselnie.
Unottan forgatta ujjai között a fekete keretes szemüveget, de csupán egy furcsa foltot látott belőle. Végül feltette és hátrafordult a széken. Az ágyán Sasuke aludt, takaróját átölelve, édesdeden. Elmosolyodott és a tőle telhető leghalkabban kitolta a széket és elhagyta a szobát. Leérve a földszintre furcsa nyögések ütötték meg a fülét. Kíváncsian indult a hang irányába, majd a résnyire nyitott ajtón belesett.
Orochimaru, a nevelőapja, a dolgozószobában tartózkodott, Kabutoval. A fehér hajú férfi a politikus titkára volt és gyakran éjszakába nyúlóan itt maradt, de Itachi még soha nem találkozott azzal a jelenséggel, amit most látott. Kabuto a hatalmas, faragott mahagóni íróasztalon hasalt, feneke meztelen volt és a fekete hajú péniszével benne járt. Itachi egy pillanatig csak meredt a látványra, ahogy a szemüveges kéjesen vonaglott nevelő apja alatt, majd érezte, hogy pulzusa felgyorsul, szája kiszárad és a vére az ütőerében dobszólózik. Szinte önkéntelenül nyúlt le a nadrágjához és végigsimított a növekvő domborulaton. Egy pillanatra lehunyta szemeit és néhány mély levegővel megnyugtatta magát. Nem. Ez rossz. Ilyenre ő nem fog gondolni soha.
Mély sóhajjal a konyha felé indult, hogy egy pohár vizet töltsön magának, de pár lépés után lépteket hallott és a faragott ajtó egy megadó nyikordulással kitárult.
- Itachi – duruzsolta Orochimaru sziszegő hangján. A fiút valóban egy kígyóra emlékeztette az idősebb.
- Igen? – fordult meg úgy, mintha semmi se történt volna.  A férfi nyakkendője félig kibomlott, haja kócosan lógott a vállaira, övét ugyan becsatolta, de slicce nyitva maradt. Nem sokára Kabuto is megjelent, hasonlóan szedett-vedett állapotban. Orochimaru most odalépett hozzá és az arcára simított.
- Tetszett, amit láttál? – sziszegte a fülébe csábítónak szánt hangon.
- Nem – hazudta rezzenéstelen arccal.
- Biztos? – és azzal végigsimított ágyékán. Nagyrészt el tudta nyomni előtörni kívánó sóhaját, de ajkai így is résnyire elváltak és érezte, ahogy vér szökik az arcába. A másik, mintha csak erre várt volna, vékony száját az ő húsos, rózsaszín ajkaira nyomta és falni kezdte, nyelvét a szájába lökve, birtoklón, undorítóan, erőszakosan.
Undorodott a férfitól. Minden értelemben. Mikor merevedése lett, nem rájuk gondolt, de ezt a másik nem vette figyelembe. Most pedig hiába próbált szabadulni, egy magafajta, beteges, vézna fiúnak esélye se volt vele szemben. Végül feladta a harcot és csorgó könnyekkel hagyta, hogy azt tegyenek vele, amit csak akarnak. Mert nem csupán Orochimaru szórakozott vele, de Kabuto is. Egy székre kellett támaszkodnia, amíg a férfi beléhatolt vastag tagjával, majd mozogni kezdett. Tudatosan próbált ellazulni, hogy kevésbé fájjon, de így is érezte, hogy vére forró lávaként csorog le combjai belső felén. Alig tudott felülkerekedni fájdalmain, a másik férfi az arcára fogott és ujjait mélyen az állkapcsának forgójába vájva kényszerítette, hogy nyissa ki a száját. Egy tompa nyögéssel tiltakozott a mélytorkába nyomuló, furcsa ízű tag ellen, de hasztalan volt. Karja még fájt, ahogy nevelőapja kitekerte neki, de az erőszak okozta megaláztatás jobban fájt neki, mint bármi. Engedelmeskedett a parancsoknak, mert jelenleg mást nem tehetett, de magában megfogadta, hogy ezért még egyszer kegyetlenül bosszút fog állni.
Csapásként érte a pillanat, mikor Orochimaru egy érzékeny pontját felfedezte és ő szégyenteljes módon kéjesen nyögött fel, még inkább felkínálva magát.
- Na, látod – zihálta a kígyó arcú. – Tudod te ezt élvezni!
És tényleg tudta. Sírni akart a szégyentől, elásni magát, de a pokolba is, jó volt. Minden fájdalma ellenére az a kis bizsergető pont egyszerűen a mennyekbe repítette. A szájában mozgó taggal is lelkesebben foglalkozott, ahogy a gyönyör hullámai újra és újra végigbizseregtették a testét. Végül nem bírta tovább és még soha nem érzett élvezet száguldott végig rajta, fehér nedvként a padlóra csöppenve. Szinte ezzel egy időben a két férfi is elélvezett, Orochimaru belé, míg Kabuto félig a szájába, félig az arcára.
Halkan kezdett köhögni, ahogy kegyetlenül a földre lökték és ő fulladni kezdett. A másik kettő kényelmesen összekészülődött és rendbe szedte magát, majd mikor még akkor sem múlt el a fulladásos roham, a politikus szemforgatva állt meg nevelt fia előtt.
- Jól van, menj fel, mert rád szárad a váladékunk! – morogta, majd lábfejével arrébb tessékelte a szőnyegen heverő fiút.
Nehezen bár, de felállt és a fürdőszoba fele vette az irányt. Elővette a pipáját és mélyeket szippantott. Mikor végre lehiggadt, lemosta az arcát, megmosdott, és megindult vissza a szobájába.

Sasuke nem ébredt fel. A sírás a torkát kezdte kaparni, ahogy a tizenkét éves fiú angyali arcát fürkészte. Lenyelte könnyeit és halkan bemászott mellé az ágyba, hozzásimulva a másikhoz. Lágy puszit lehelt testvére tarkójára, majd összeszorított szemekkel alváshoz készült. Az agya azon kattogott folyamatosan, hogy ha vele így járt el nevelőapjuk, akkor vajon Sasukét is bántani fogja? Nem akarta. Nem hagyhatta. Valamit tennie kellett.
Lassan, a napok elteltével körvonalazódni kezdett a terve. Orochimaru a rájuk járó támogatás összegét mindig a rendelkezésükre bocsátotta zsebpénz gyanánt, így hát iskola után betért egy műszaki boltba és vett egy kamerát. Kivárta, amíg nevelőapja elment otthonról és belopózott a dolgozó szobájába, ahol elrejtette a készüléket. Olyan helyre kellett tennie, ahol észrevétlen maradt és mikor ő arra jár, feltűnés nélkül be tudja kapcsolni. Szerencsére az egyik polcon sikerült elhelyeznie a készüléket. Már csak az maradt hátra, hogy gondviselője ismét kedvet kapjon hozzá. Erre pedig a tapasztalatok alapján nem kellett sokat várnia.
Pár óra múlva a férfi hazaért és már hívatta is őt a dolgozóba. Mindenre elszántan lépett be. A gyomra felfordult attól, amit vállalni készült, de úgy gondolta, ha ez az ára annak, hogy testvére megmeneküljön ettől, akkor igazán nem nagy ár a tisztességért. Amíg a férfi vetkőzött, ő egy köhögéssel álcázva a kattanó hangot gyorsan bekapcsolta a kamerát, majd ő is engedelmesen vetkőzni kezdett, ügyelve rá, hogy minden momentumban jól kivehető legyen a kényszerítés ténye. Orochimaru kissé idegesen kiáltott rá végül, hogy térdeljen már le és lásson hozzá a szájával, vagy nagyon meg fogja bánni. Minden a tervek szerint alakult. Úgy helyezkedett, hogy mindig, minden jól látható legyen. Az, hogy a szájába kellett vennie a kígyóarcú tagját. Hogy felrántva rálökték az asztalra és durván belehatoltak. Hogy közben folyamatosan bántalmazták.
Amikor az első alkalommal Kabuto is jelen volt, Ororchimaru nem bánt vele ennyire durván. Most, mintha a dühét rajta próbálná levezetni, minél erősebben próbálta őt megalázni. A hajánál fogva cibálta, csók közben megharapta a száját, ami kivérzett, elfenekelte. Végül élvezetét a szájába ürítette, kellemetlen, csípős szagú tagját erőszakosan a torkáig nyomva.
Érezte, ahogy gyomra bukfencet vet a gondolattól, hogy honnan került oda az a farok, a torkán lecsorgó sűrű váladék pedig öklendezésre késztette. Próbálta visszatartani a hányást, de még így is kapott két hatalmas pofont.
- Na, takarodj innen! – sziszegte a kígyóarcú, majd elfordult, hogy felöltözzön. Itachi az előző trükkel kikapcsolta a kamerát, de most arra is maradt lehetősége, hogy a készüléket felkapott ruháiba burkolva magával vigye.
A mosdóba rohant és a székre dobva mindent rábukott a vécékagylóra. Úgy érezte, minden belsősége kiszakad a száján keresztül, de az sem érdekelte. Soha nem érezte még ilyen mocskosnak magát, az első alkalom után se. Most egy percig se sikerült élveznie és még mindig csorgott a vére a combján. Végül elfogyott, amit kiadhatott magából, a keserű zöld epe véresre marta a torkát és a piros nedvvel keveredő nyál szánalmasan csorgott le az állán. Lehúzta a vécét, majd megnyitva a tust, letette szemüvegét. Egy-két percig még tartotta magát. Aztán lassan lecsúszott a hideg, nedves csempén és zokogni kezdett. Gyűlölte magát, mindenhol érezte a ragadós, fehér trutyit izzadtságával keveredni és kétségbeesetten vájta körmeit a saját bőrébe, hogy lekaparja Orochimaru váladékát magáról. Végül már nem tudta eldönteni, honnan csorog a vér a zuhanytálcába, de nem is érdekelte. Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy megszerezte, amit kell és most már biztosan meg fogja tudni védeni az öccsét attól, hogy ő is itt kuksoljon a csobogó víz alatt, mely esőt imitálva próbálja elmosni az emberi borzalmakat a világból, kevés sikerrel.

Amikor tisztán, alig vérző sebekkel kilépett a fürdőből, Sasuke hangját hallotta. A konyhából jött. Odasétált az ajtóhoz és belesett. A fiú a pulton támaszkodott, mellette Orochimaru és lágy mozdulatokkal a hátát cirógatta. Mosolyogva hallgatta, ahogy a fiatalabb csacsogva meséli az iskolában történteket. Hogy Narutoval, a legjobb barátjával mit csináltak és hogy Sakura már megint nem hagyja békén…
Itachi gyűlölte Sakurát. Nem tudta megindokolni, miért, de a tény, hogy a lány szerelmes az öccsébe, szorongatóan mart a mellkasába és görcsbe rántotta a gyomrát. Mindig elégtételt érzett, mikor Sasuke unottan és lenézően beszélt a rózsaszín hajúról. Naruto nem zavarta, pedig ő tényleg közel állt a testvéréhez, de mivel a szöszi nyíltan vállalta rajongását Sakura iránt, nem jelentett számára veszélyt.  Ő magában úgy vélte, azért utálja a lányt, mert megpróbálja a közeléből elvinni azt, aki számára a legfontosabb a világon.
Orochimaru pedig most próbálja meg tönkretenni. Ezt… nem hagyhatta.
Berontott a konyhába és elütötte a férfi kezét a fiatal hátáról, majd magához rántotta testvérét.
- Hagyd őt békén! – kiáltotta dühösen, Orochimaru pedig úgy tett, mintha nem értené, miről van szó.
- Csak beszélgettünk…
- Persze… Velem… - nem akarta folytatni. Nem akarta, hogy a kisebb megtudja, min megy keresztül rendszeresen. Azonban az összeszűkülő tekintetből tudta, hogy ezt most nagyon meg fogja bánni.
- Veled mi? – kérdezte az idősebb fenyegetően.
- Velem soha nem beszélgetsz… - mondta végül. Szép mentésnek nem nevezte volna, de megtette.
Azonban Sasuke dühösen lökte el magától bátyját.
- Ez a bajod?! Hogy féltékeny vagy? Mekkora szemét vagy már! Miattad vagyunk árvák, és mikor valaki végre törődne velem, akkor te megpróbálod elmarni! Gyűlöllek! – kiabálta a fiú kétségbeesetten és minden erejét összeszedve arcul csapta az idősebbet, majd elrohant. Itachi döbbenten kapott az arcához és meglepve állapította meg, hogy a fiú már most sokkal erősebb tőle.
- Sasuke…! – utána indult volna, de egy erős kéz visszarántotta és nagy erővel megütötte. A gyomrába csapódó ököl már meg sem lepte.
- A következő ilyen húzásodnál egyszerűen halálra baszlak, és a hulládat odaadom a kóbor kutyáknak, megértettél, kölyök? – sziszegte a fülébe a gyűlölt hang. Fájdalomtól könnybe lábadt szeme a leesett szemüveg után kutatott, miközben erőtlenül bólintott. Gyomorszáját masszírozva felvette a repedt üvegű eszközt és elhagyta a helyiséget. Nem tudta, mit mondhatna az öccsének. Az igazat nem akarta még. Minden más pedig felesleges erőlködés lett volna. A fiatalabb innentől kezdve még jobban gyűlölte őt. Már az éjszaka magánya sem hajtotta hozzá és ő teljesen magára maradt. Féltette az öccsét, de nem tudott tenni semmit, azon kívül, hogy megkereste Mr. Hatakét, apja régi ügyvédét és elhelyezte nála a felvételt arról az alkalomról, mikor Orochimaru megalázások közepette erőszakosan magáévá tette őt. Készült róla egy másolat is. Ezt otthon tartotta, várva a megfelelő pillanatot.

Amikor középiskolába ment és másik intézménybe került, mint öccse, úgy érezte, a veszély fokozódott, így elhatározta magát és laptopjára betöltve a videót, bevitte az eszközt a dolgozó szobába. Letette nevelője elé és elindította.
A kígyó arcú egy pillanatig döbbenten meredt a képernyőre, majd hatalmas haragra gerjedt. Szikrázó szemekkel állt fel az asztaltól, kezét már ütésre emelte, de Itachi karjait védekezőn a feje fölé emelve, elkiáltotta magát:
- Van belőle másolat! – mikor látta, hogy a másik dühösen, de értetlenül megtorpan, folytatta. – Pontosabban ez a másolat. Az eredeti egy ügyvédnél van elhelyezve, és ha velem vagy az öcsémmel bármi történik, azonnal elküldi az összes média csatornának az országban és a bíróságnak is.
- Te ravasz kis ványadék… - Orochimaru láthatóan nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Hitetlenkedve ingatta a fejét, ahogy visszahuppant a székbe és újra a képernyőre meredt, ahol a megállított videó kimerevített képén alaposan megfigyelhette a fiú fenekében járó péniszét. – Te kis görcs… Hogy rohadnál meg…
Pár percig csak némán hallgattak, Itachi konokul meredve rá, várva a választ. De, amit kapott, meglepte.
- Na, jól van, te kis hímkurva. Idefigyelj! Ha azt akarod, hogy az öcséd kis lelki világa ép maradjon, akkor ez a videó soha nem fog kikerülni sehova. Különben esküszöm, hogy nem csak, hogy megbaszom a formás kis seggét, de meg is ölöm, érthető voltam?
Bólintott. Eddig számított rá. Azonban ez után…
- Ami pedig kettőnket illet… Ha szólok, te pucsítasz, különben az sem fog érdekelni, hogy sittre jutok, az öcséd megkeserüli. És nincs több titkos videó! Értve vagyok? – nézett rá komoran borostyán sárga szemeivel.
Érezte, ahogy kiszökik minden vér az arcából és lesápad. Ez zsarolás. Szexrabszolga legyen?
- Ha megteszed, mindenhova eljut ez a videó – nyögte kétségbeesetten, azonban a férfi arcán ördögi vigyor terült szét.
- Ha eljut a videó az adott csatornákhoz, akkor addig, amíg el nem kap a rendőrség, a te öcsédet fogom seggbe kúrni. Érthető voltam?
Kínjában ugyan bólintott, de agya őrülten zakatolt valami megoldás után. Csak hogy nem talált.
- De az öcsémnek nem lesz baja, ameddig én engedelmes vagyok, ugye? – kérdezte remegő hangon.
- Nem lesz – felelt Orochimaru egy elégedett vigyorral.

Itachi nagyon megbánta, hogy ezt a megoldást választotta. Nem tudta, mi lehetett volna ettől jobb megoldás, de néha úgy érezte, bármi. Az öccse ugyan továbbra is élte gondtalan iskolás éveit, de vele nem állt szóba és ő majdnem minden estét a dolgozószobában töltött. És nem csupán Orochimaru tette a magáévá. A férfi felesküdött rá, hogy annyiszor és olyan mélyen alázza meg, amennyire csak lehet. Az összes perverziót kipróbáltatta vele, és ha éppen ő nem akart benne részt venni, hát valaki más hágta meg Itachit. Például, amikor Orochimaru egy unalmas pillanatában rátalált a fekáliával kapcsolatos perverziókra. Keresett egy férfit, aki hivatásszerűen a foglalkozott perverz szexuális játékokkal és végignézte, ahogy bemutatja neki Itachi segédletével, hogyan is néznek ki ezek a dolgok.
A fiú soha annyit nem hányt és nem sírt, mint akkor. Próbálta a bőréről lesikálni az anyagot, zokogva, durva kefét használva, véresre marva saját testét. Haját hajmosás közben csomókban tépkedte ki, mert úgy érezte, nem tűnik el a förtelmes szag, de végül rájött, hogy ez csupán a végtelen megaláztatás szaga.
Máskor torzszülöttekkel, súlyosan elhízott emberekkel kellett együtt lennie és a politikus végül már rászokott, hogy kamerázzon közben. Pofátlanul az arcába tolta a készüléket, ráközelítve mindenre.
Ahányszor Itachi lázadni mert, mindig Sasuke került veszélybe, így végül mindig megadta magát.

Az iskolában egyetlen barátja volt, Kisame, de vele sem osztott meg szinte semmi különöset. Filmekről, számítógépes játékokról beszélgettek, és ha a másik rákérdezett a sebeire, vállat vonva annyit felelt, hogy allergiás a tusfürdőre.
Sasuke ugyanabba a középiskolába ment végül, mint ő és ez hihetetlen boldogsággal töltötte el. Onnantól kezdve minden szünetben próbált arrafele sétálni, ahol a kisebb volt, hogy láthassa, mit csinál, milyen, amikor nem gyűlöl valakit. Végig nézte a másik aikido edzéseit és végtelenül büszke volt öccsére. Sasuke jól tanult, kiemelkedő teljesítményt nyújtott sportban és minden lány szerelmes volt belé. A legjobb barátja Suigetsu lett, Kisame kisöccse és ennek különösen örült, mert ez azt jelentette, hogy gyakrabban kerültek egy társaságba. Suigetsu ugyanis jó viszonyt ápolt a testvérével és bármi baj volt, ha bármit otthon hagyott, azonnal hozzá rohant. Ilyenkor pedig rendszerint Sasuke is jött vele a másik két fiatallal együtt. Eleinte még hagyta, hogy kiüljön az arcára az öröm, öccse láttán, de mikor többször is flegma, bunkó beszólásokat kapott, inkább elrejtette az érzelmeit. Bezárkózott, Kisame volt az egyetlen, akivel szóba állt, azt leszámítva csak ült és képregényeket olvasott.
Egyik alkalommal a cápaarcú dohogva ült le mellé.
- Esküszöm, olyan idióta öcsém van! Most azon hisztizik, hogy este megígértem neki, hogy együtt kockulunk, de nekem randim lesz. Mért nem lehet ezt felfogni? – pakolászta a könyveit csapkodva.
- Felfogod te egyáltalán, hogy milyen szerencsés vagy? – kérdezte halkan, döbbenten meredve a mellette ülőre.
- Mert? – pillantott vissza kérdőn a másik.
- Az öcséd szeret téged. Melletted akar lenni, veled akar foglalkozni! Soha nem lesz nagyobb kincsed ettől.
- Mondod te, aki rosszban van a testvérével? – kérdezett vissza felvont szemöldökkel.
- De nem azért, mert nem akarok vele jóban lenni. Én… imádom Sasukét, de ő gyűlöl engem…
- Igen, feltűnt, hogy imádod – jegyezte meg vigyorogva Kisame. – Minden szünetben utána járkálsz, őt lesed mindenhol, mintha szerelmes lennél belé. A nevével irkáltad tele a füzeted.
- Csak figyelek rá, hogy ne legyen baja! – csattant fel az Uchiha. – És állandóan aggódom miatta, ezért jár folyton az eszemben.
- Aggódsz miatta?! Ember, nézz már rá az öcsédre! Kétszer akkora vállai vannak, mint neked, ő a legmenőbb a suliban, mi baja lehetne?
- Jó, tudod, hogy én a tüdőm miatt nem sportolhatok, de attól még én vagyok az idősebb, meg kell védenem…
- Nem védesz te meg rajta semmit, szerintem csak egyszerűen a viszonzatlan rajongásod betegessé fajult! Nincs olyan szünet, hogy ne utána loholnál. Azt hiszed, nem látom, hogy bámulod, amikor az öcsémmel bejön a tanterembe? Karin nem bámulja úgy, pedig ő szerelmes belé!
- Karin szerelmes? – úgy tűnt, a fekete hajú nem kifejezetten a lényeget szűrte le. Nem tehetett róla, de a gyomra kínzó görcsbe ugrott, mikor megtudta, hogy egy lány, aki ennyire közel áll Sasukéhoz, szerelmes belé. Hiszen, ha már barátok, akkor akár esélye is lehet. Lehet, hogy az öccsének barátnője van, csak nem tudja? Annyira rosszul esett neki, hogy így kimarad a fiatalabb életéből. Vagy… talán nem is ez az igazi probléma? Egy pillanatra maga elé meredt. Mi van, ha tényleg betegesen rajong az öccséért? Nem. Biztosan csak az a gond, hogy kimarad a szerette életéből. – És Sasuke hogy érez Karin iránt? – érdeklődött és próbált minél inkább semlegesnek tűnni. Szinte csevegőnek. Azonban a cápaarcú csak gúnyosan elfintorodott.
- Ember, most komolyan féltékeny vagy? Szerelmes vagy az öcsédbe, vagy mi a szar?
Riadtan tágultak ki a szemei egy pillanatra, majd rendezte arcvonásait.
- Dehogy… csak… nekem semmit nem mond el az öcsém. És… jó lenne tudni… - hazudta.
- Hát… tetszik neki Karin. Lehet, lesz valami – mondta végül Kisame egy lemondó sóhajjal.

Itachi úgy érezte, hasba szúrták. Kábán csinálta végig a napot és tompa érzékeléssel, haldokló lélekkel sétált haza, nem foglalkozva semmivel. Életében először úgy érezte, bele akar halni az egészbe. Lassan a tizennyolcat tölti és az egész fiatalságát Sasukéért áldozta. Hazudna, ha azt állítaná, soha nem remélte, hogy egyszer majd a másik rájön, mit tett érte és így majd kibékülhetnek. Hiszen annyira szeretné, ha Sasuke egyszer megölelné végre. Ha odabújhatna az öccse erős ölelésébe. Vajon milyen lehet, ha valakit átölel? Vajon Karin mit érezhet, mikor a fiú rámosolyog azzal a gyönyörű mosolyával? Egyszer látta, ahogy a lány a rövid, fekete tincsek közé túrt. Biztosan nagyon selymesek lehetnek. Mikor kisebb korukban együtt aludtak, érezte. Milyen lehet a lánynak, amikor a lágy ajkak megpuszilják? Amikor az ajkához súrlódnak? Biztosan jó érzés…
Hazaérve a konyhába lépett, hogy vizet töltsön magának, de a pultnak támaszkodva Sasukét pillantotta meg, egy szál alsónadrágban. Épp egy csokit majszolt. Haja kócosan állt, szemfehérje tisztán csillogott. Itachi felismerte a jeleket. Hevesen dobogó szívvel lépett oda, és a fiatalabb arcát két keze közé fogva, aggódva kérdezte:
- Hozzád nyúlt? Tett veled valamit?
Azonban a másik csak elütötte a kezeit és undorodva arrébb lépett.
- Miről beszélsz, seggfej? Takarodjál faszt szopkodni, engem meg hagyj békén!
Egy pillanatra kitágult szemekkel meredt a másikra. Hát tudja? Tudja?! És mégis…
- Te… tudsz róla? – kérdezte megsemmisülten.
- Miről? – kérdezett vissza értetlenül Sasuke. – Vá…várj… Te tényleg fasszopó vagy? Fúj, a rohadt életbe! Jesszus! Inkább visszamegyek Karinhoz – forgatta meg szemeit és nagy ívben kikerülve testvérét felcaplatott az emeletre.
Itachi nem tudta, miért gyötri jobban a sírás. Hogy az öccse ennyire undorodik tőle, vagy hogy Karin van az ágyában.
Mikor kicsivel később a lány elment, remegve lépett testvére elé.
- Figyelj, nem beszélhetnénk? – kérdezte remegő ajkakkal.
- Nem! Takarodj! – förmedt rá a másik és megpróbálta kikerülni, de ezúttal nem hagyta magát.
- Kérlek! Beszéljünk!
- Mégis miről? Tűnj a szemem elől, nem ártottál még eleget?
- Kérlek! – a szíve olyan hevesen vert, hogy alig tudott levegőt venni. Sípolva kapott újabb és újabb adag oxigénért, miközben könyörgő tekintettel nézett fel a vele szemben állóra. Sasuke magasabb lenne? Vagy ez csak illúzió, mivel ő izmosabb?
- Ne kezd a fulladásos cuccot! Engem ezzel nem fogsz meghatni! – mondta fenyegetően Sasuke, de mikor a bátyja nem tudta abbahagyni a fulladást, és ennek ellenére még mindig épkézláb mondatokat próbált összetenni, kezdett megijedni. Azt nem akarta, hogy a másik meghaljon. Nem tudja megmondani, hogy miért, de azt nem akarja. – Franc… Itachi, hol a pipád? – gyorsan megtapogatta a nadrágzsebeket és a farzsebben meg is találta a gyógyszert.
- Az… üres… - nyögte még zihálva a hosszú hajú. – Kéhrlek… beszéljünk…
- Beszélünk, ígérem, hogy beszélünk, amint jobban leszel, de most azt mondd meg, hol a másik pipád?! Ez nem vicces! – Itachi nem tudta tovább tartani magát. Szédülni kezdett az éltető oxigén nélkül és leroskadt a földre. Sasuke kapta el, majd magához szorítva felemelte. – Hol a pipád?! – kérdezte egyre kétségbeesettebben.
- Fürdő… - nyögte még ki a másik.
Pár perc és pár szippantás után az idősebb pihegve dőlt az erős mellkasnak. Kábán gondolt arra, hogy ezek szerint ilyen lehet, amikor valakit megölel Sasuke. Ilyen, amikor nem gyűlöli. A fiatalabb magához ölelte és miközben a fejét simogatta, lassan ringatta magukat a fürdő padlóján.
- Megijesztettél – suttogta végül.
- Sajnálom. De ez most annyira jó…
Annyira jó érzés volt odabújni a másikhoz. Érezni az illatát, hallani a szívverését. Kicsit felemelkedett és lágy puszit lehelt a selymes arcra, majd erőtlenül visszanyuklott. Testvére óvón ölelte meg újra.
- Ne erőltesd túl magad – mondta halkan Sasuke.
Lágyan elmosolyodott, ahogy fejét az izmos vállra hajtotta, így ajkai súrolták a másik nyakát. Annyira szerette volna ott megcsókolni. Megszívni kissé a bőrt. De biztosan elijesztené a fiatalabbat és ő azt nem bírná ki. Neki kell a másik érintése. Annyira szereti az öccsét, hogy bármit feláldozna érte. És most, hogy Sasuke a karjaiban tartja őt… többet akar. Szeretné annyira ölelni a másikat, úgy szorítani magához, hogy eggyé váljanak. Bármilyen módon, csak még közelebb. Még… Nem elég az ölelés, neki több kell.
És akkor megtörtént. Sasuke félresöpört egy hosszú tincset a nyakából és belecsókolt a hajlatba. Meglepetten, de boldogan nyögött fel és egyik keze a rövid tincsek közé túrt. A nyakat fedő selymes bőrre lehelt, ahogy néma, kéjes nyögése elhagyta ajkait, majd lágyan, bizonytalanul csókolt testvére nyakára. Kissé hátrébb húzódott, homlokát a másik homlokának támasztva és vágytól elködösült tekintettel nézett a fekete szemekbe.
- Mit csinálsz? – kérdezte a másik halkan.
- Nem tudom – vallotta be. – Csak azt tudom, hogy annyira szeretlek, hogy azt egy ölelés nem fejezi ki… Én…sajnálom… én… - egy ujj siklott az ajkaira, elhallgattatva őt.
- Ha nem elég az ölelés… Akkor mit akarsz tenni? – folytatta a gondolatsort Sasuke. – Szeretném tudni, mennyire szeretsz.
Az ő hangja is rekedt és fülledt volt, csak úgy, mint Itachié, aki most alsó ajkát lágyan az ő szájához súrolta.
- Szeretnék veled eggyé válni – suttogta az idősebb.
- Hogyan?
- Bárhogy…
Az erős kezek egyike felsiklott tincsei közé, míg a másik derekán, sőt, kissé inkább fenekén pihent tovább. Már teljesen átvetette egyik lábát Sasuke ölén és most szembefordulva vele, odasimult az erős testhez, amennyire csak tudott. Karjait a másik nyaka köré fonta és továbbra is ajkaival cirógatta a másik száját, résnyire nyitott szemekkel figyelve a másik reakcióját.
Sasuke hagyta magát. Nem értette, miért, de a fiatalabb nem ellenkezett, csupán némán játszott a tincseivel.
- Mi lenne… ha ezt a szobámban folytatnánk? – kérdezte végül a másik és Itachi elmosolyodott.
- Akarod, hogy folytassuk? – suttogta kérdését az ajkakra.
- Határozottan. Ez a beszélgetés kezd érdekelni.

Itachi érdeklődve pillantott körbe a fiú szobájában. Még soha nem járt itt, Sasuke nem engedte neki. A szobát egyszerűen rendezték be, modern bútorokkal. A falakat egy-két poszter díszítette, semmi más, az ablak előtt fekete drapéria lógott. Az ágy még feltúrva állt a lány óta. Ezt megpillantva kicsit elszorult a szíve. Egy tincset a füle mögé tűrve félszegen fordult az öccse felé.
- És… Karin a barátnőd? – kérdezte elszorult torokkal. Azonban a másik csak felnevetett.
- Nem. Igazából haverok vagyunk, gondoltam, lesz egy numerám, de csak pettingig jutottunk.
- Aha… értem…
- Féltékeny vagy? – kérdezett rá Sasuke egy magabiztos mosollyal, miközben odalépett elé és jobb tenyerét a feje jobb oldalára simította, ujjait a hosszú tincsek közé temetve.
- Féltékeny? – visszhangozta a kérdést zavartan pirulva. – Miért lennék féltékeny?
- Helyes – vigyorodott el a fiatalabb, majd odahajolt és határozottan, de mégis gyengéden megcsókolta őt. – Nincs is rá okod – fűzte hozzá pihegve, mikor elváltak.
Itachi hatalmas szemekkel meredt az előtte állóra, de hiába erőltette, nem sikerült egyetlen gondolatot se kipréselnie magából, azon túl, hogy még akarta. Öccse, mintha csak olvasott volna a gondolataiban, elkapta a derekát és magához húzva újra megcsókolta, ezúttal olyan szenvedélyesen, hogy az idősebbnek a térdei beleremegtek. Az ágyhoz vezette és rálökte őt, majd fölé magasodva a combjai közé helyezkedett és merevedéseiket összedörgölve újra az ajkaira forrt.
Az idősebb itt jött rá, hogy merevedése van. Egészen eddig nem foglalkozott vele, nem tűnt fel neki, mert a lelki egymásra találás fontosabbnak tűnt. De most, hogy kéjes sikollyal dörgölte magát tulajdon testvéréhez és minden gondolata akörül forgott, hogy akarja, rádöbbent, mit csinál.
- Öcsi! Öcsi, állj… leh…kérlek…! – zihálta a saját hajába tépve.
- Miért? Nem élvezed? – mormogta a füle alatti érzékeny bőrfelületnek Sasuke.
- Dehogy nem… Nagyon… De a testvérem vagy…
- És? Te mondtad, hogy mindegy, hogyan, csak eggyé akarsz velem válni. Ettől jobb módot jelenleg nem tudok – rászívott a bársonyos bőrre, elégedetten konstatálva, hogy Itachi egy újabb kéjes sikollyal ezúttal az ő hajába tépett, míg másik kezével a pólóját próbálta meg letépni. – Akarod, hogy benned legyek, bátyám? – kérdezte egy gonosz mosollyal a szája sarkában, amit viszont a másik nem láthatott.
Itachi egy pillanatig gondolkodott. Nem lenne szabad. Nem kellene. Sasuke az öccse.
Aztán rájött, hogy neki már mindegy. Őt már mindenki megalázta, megbaszta, kövér, torzszülött, Orochimaru egyszer még egy kutyával is bepróbálkozott, de szerencsére az eb nem volt vevő az ő fenekére. Neki már mindegy. Csak Sasukénak nem… Bár ő már mindent megadna, hogy egyszer egy olyan emberrel lehessen, akit szeret. És ez Sasuke volt.
- Ig…
- Itachi!!! – hallatszott nevelőapjuk üvöltése és ő egy pillanatra halálra váltan hunyta le a szemeit. Mikor ismét kinyitotta, Sasuke gyanakvó, fürkésző pillantásával találkozott.
- Mennem kell – mondta halkan és eltolta az öccsét. – Figyelj… Ne gyere most a dolgozóba, jó? Csak ha már feljöttem.
- Itachi… bánt téged ilyenkor? – ült mellé a rövid hajú és szemeiben eltökéltség csillant. – Akarod, hogy megvédjelek?
El tudott volna olvadni a másik hősiességétől, de végül csak előre lendült és boldogan megcsókolta őt.
- Szeretlek, öcsi – suttogta a csókba. – Mindenkinél jobban! És nekem elég, ha nem jössz oda, rendben? – még utoljára megpuszilta az ajkakat.
- ITACHI! NE AKARD, HOGY FELMENJEK ÉRTED, TE KIS KURVA! – őrjöngött a férfi a földszinten, ő pedig felugrott és kirohant a szobából.
- Megyek már! – kiabálta vissza.
Mikor leért és benyitott a helyiségbe, két néger férfit pillantott meg. Nem tudta, hogy mégis honnan sikerült négereket szereznie az öregnek Japánban, de már nem is akarta tudni. Folyamatosan arra gondolt, hogy Sasuke fenn őt várja, és hogy végre kibékülnek. Majd… majd meg is fogják beszélni a dolgokat, biztosan. Most azonban engedelmesen hagyta, hogy a két férfi vetkőztetni kezdje, miközben Orochimaru kezében a kamera bekapcsolt.
- Nem akarom… - nyöszörögte önkéntelenül, ahogy az egyik férfi épp hatalmas merevedését próbálta bejuttatni. – Fáj… Nem akarom…
- Csst! Itachi! Gondolj arra, hogy ezzel váltod ki Sasuke boldog életét! Hisz tudod jól, hogy az öcsédnek borzalmas élet jutna, ha nem vállalnál el mindent…
Orochimaru hangja kajánul zengett, nem figyelt rá, hogy halkan beszéljen, így nem is vette észre, hogy mögötte kinyílt az ajtó és az említett mögötte állva végighallgatta.
- Hogy mi van? – kérdezte Sasuke döbbenten és kimeredt szemekkel figyelte az elé táruló jelenetet, ahol épp a bátyát erőszakolták meg. Most mindenki ledermedt és felé fordult, majd Itachi kitépve magát a négerek karjai közül odarohant hozzá, combjain csorgó kis vérpatakokkal.
- Öcsi, kértelek, hogy ne gyere le! Most miért kellett? – kérdezte könnyekkel küszködve, de végül mindenre elszántan fordult Orochimaru felé. – Hagyd elmenni! – kérte. – Az alku még mindig áll, bármit megteszek, de hagyd elmenni!
Sasuke azonban egyre növekvő haraggal figyelte a tanácstalanul ácsorgó sötét bőrűeket, a sápadt kígyóarcot és remegő, vérző testvérét.
- Itachi, menj fel és öltözz fel! Elmegyünk – mondta határozottan.
- Nem, Sasuke, ez nem ennyire…
- Azt mondtam, menj fel! – kiáltott rá, majd elővette a telefonját és a rendőrséget tárcsázta. – Indulj!
Nem tudta, miért engedelmeskedik a fiatalabbnak. De valahogy úgy érezte, nem lesz baj.

Öt perc múlva már az utcán rohantak, Sasuke a kezét fogva húzta őt, de ő akkor sem bírta az iramot. Kitépte a kezét és megállt, térdeire támaszkodva, zihálva kapott az éltető levegő után, sípoló tüdejét nyugtatgatva. Végül elővette pipáját és miután sikerült lenyugodnia, kiegyenesedve pillantott öccsére.
- Sajnálom – mondta lesütött szemekkel.
- Kettőnk közül én vagyok, akinek sajnálkoznia kellene – felelt Sasuke. –El se hiszem, hogy ezt kellett tenned értem én… én meg olyan undorítóan viselkedtem veled… Meg tudsz bocsátani?
A hosszú hajú megkönnyebbülve elmosolyodott és magához ölelte az öccsét.
- Nem is haragudtam.
- Pedig kellett volna – mormogta a fiatalabb, állát a vékonyka vállon pihentetve. Erős karjait a karcsú derék köré fonta és lehunyt szemmel élvezte bátyja közelségét. – Szeretlek – mondta ki végül. – Tudom, hogy nem úgy viselkedtem, mert… téged hibáztattalak mindenért, de… az utóbbi időben már egyáltalán nem gyűlöltelek. Csak… amikor azt láttam, hogy fáj, amit teszek, fáj, amit mondok, akkor mindig úgy gondoltam, azért, mert fontos vagyok neked…
- Csak te vagy fontos! – kiáltott közbe Itachi és szorosabbra fonta karjait a másik vállai körül.
- Már tudom. De eddig azt hittem, gyűlölsz… Butaság volt, igaz? – halkan felnevetett, majd kissé hátrébb húzódott.
- Kimondhatatlanul nagy butaság – simított az idősebb az arcára vékony kezével, ő pedig egy félszeg mosollyal előrehajolt és megcsókolta a bátyját. Kutakodva vezette át nyelvét az elnyílt ajkak között a másik szájába, és lágyan, szerelmesen játszott a másik nyelvével. Mikor elváltak, Itachi komolyan nézett a szemeibe. – Sasuke… én szeretlek. Jobban, mint bárkit és bármit… Egyszerűen úgy érzem, senki másra nincs szükségem, csak rád.
- Én is szeretlek – felelte mosolyogva. – Jobban, mint ahogy kellene.
Nem szóltak többet, csupán tovább indultak. Sasuke megfogta a kezét és összefűzte ujjaikat, így baktattak némán tovább. Végül Kisame és Suigetsu háza előtt kötöttek ki és Sasuke becsöngetett. Testvére kérdő pillantására aztán megszólalt:
- Ők a legjobb barátaink. Meg fogják érteni. Mi pedig nem éjszakázhatunk az utcán.
Ebbe bele se gondolt. Mikor Kisame kilépett az ajtón és a kapu felé haladt, látta, ahogy lassan kiül a felismerés és a döbbenet az arcára.
- Hát ti? – kérdezte, de tekintete még mindig az összekulcsolt kezeken időzött.
- Ha beengedsz, mindent elmesélünk – felelte bizonytalanul és öccsére pillantott, aki bólintott.
Mikor már benn voltak a házban és kényelmesen helyet foglalhattak, valóban mindent elmeséltek. Az elejétől kezdve. Kisame és Suigetsu tátott szájjal hallgatták őket és még azzal is elfelejtettek foglalkozni, hogy Itachi miért dől hátra Sasuke karjaiba és a fiatalabb miért öleli át a testvérét hátulról.
- Szóval… Itachit kétnaponta megerőszakolták és ezt videóra vették azért, hogy téged ne molesztáljon? – összegezte Suigetsu pár perc néma csend után.
- Igen – bólintott Sasuke, majd rámosolygott a karjai közt fészkelődő Itachira, aki láthatóan kezdte magát kényelmetlenül érezni. Hiszen akár hogy is nézte, kurvának állt. Az öccse ezt valószínűleg észrevette, mert most egy puszit lehelt az arcára és visszafordult a másik két fiú felé. – Az a helyzet, hogy azt hiszem… szerelmesek vagyunk egymásba.
- Te…tessék? – fakadt ki Kisame. – Ezt nem mondhatjátok komolyan! Ez bűn és nem véletlenül az!
- Mit vagy úgy kiakadva? – szólt rá az öccse. – Sasuke már egy éve bele van zúgva Itachiba és te is mondtad, hogy szerinted Ita furcsán viselkedik.
A cápaarcú elvörösödött és fejbe kólintotta testvérét.
- Egyrészt, ilyet nem mondunk vissza. Másrészt… akkor is. Nem… nem jöhetnek össze, az bűn!
- Jaj, bátyus, ne sajnálj már egy kis boldogságot a legjobb barátodtól! – forgatta meg a szemeit a kisebb. – Fogyatékos gyerekük úgyse lesz!
A két fekete hajú bizonytalanul vigyorogva figyelte a szócsatát. Végül Kisame megadóan sóhajtott.
- Jól van, anyuék elvileg hétvégén jönnek haza! De ha esetleg mégis, akkor előttük moderáljátok magatokat, légyszi!
- Ez természetes – biccentett Sasuke, majd testvérére kacsintva elvigyorodott.

Kaptak egy vendégszobát, ahol egy francia ágy, két kisebb szekrény és egy kis asztal székekkel kapott helyet. Itachi fáradtan nyúlt végig az ágyon, majd lágyan a mellé fekvő Sasukéra mosolygott.
- Szóval egy éve szerelmes vagy belém? – kérdezte mosolyogva. A fiatalabb elvörösödött és arcát karjai mögé rejtette, onnan morogta:
- Nagyjából… és te mióta vagy belém szerelmes, ha már itt tartunk?
- Azt hiszem, mindig is az voltam…
A rövid hajú meglepetten kapta fel a fejét a mondatra, és csodálkozva pillantott lehunyt szemű, mosolygó bátyjára. Szinte önkéntelenül mozdult felé, testével a másik fölé magasodva, maga alá gyűrve a kisebbet. Egy magasak voltak nagyjából, de Itachi a vékonysága miatt mindig alacsonyabbnak tűnt. Szenvedélyesen mart az idősebb ajkaira, tolakodón dörgölőzve ágyékához. Itachi engedelmesen széttárta a combjait, hogy közéjük engedje öccsét, majd segített, hogy minél előbb megszabaduljanak a ruháktól.
- Milyen vékony vagy – suttogta Sasuke, végigfuttatva ujjait a csontos, keskeny mellkason, majd a kiálló kulcscsontokon.
- Nem sportolhattam semmit – felelte szégyenkezve a másik. – Tudod, az asztmám…
- Cssst! – egy ujjával elnémította a magyarázkodó fiút. – Gyönyörű vagy. Nagyon tetszel.
A hosszú hajú hálásan pillantott fel rá, majd tarkójánál fogva magához húzta egy csókra.
- Öcsi… azt akarom, hogy bennem légy. Akarlak… - suttogta kipirulva. A másik bólintott, majd egy benyálazott ujjat a másik nyílásához vezetett. Nyelvével és ujjával egyszerre hatolt a másikba, saját torkával nyelve el Itachi kéjes nyögéseit.
Nem sokára már szenvedélyesen mozgott benne, minden egyes pillanatban csókolva, vagy a bőrét szívva, apró kis nyomokat hagyva a márvány felületen. Imádta, ahogy bátyja teste megfeszült alatta, köré feszült, ritmikus váltásban elernyedt és szorított. És a hangja! Itachi vágytól fülledt nyögdécselései gyönyörű zeneként tetszettek neki.
Végül kimerülten zuhant testvérére, de hogy a vékony fiút ne viselje meg, gyorsan mellé csúszott. Zihálva figyelte a szép vonalú arcot, ahogy a hosszú tincsek izzadtan tapadtak a homlokba és a nyak köré. Gyengéden magához húzta és megcsókolta.
- Szeretlek – suttogta az ajkaira.
- Én is szeretlek… - mosolyodott el Itachi, majd az egyik könyökére támaszkodva kicsit megemelte magát, hogy jobban a másik szemébe nézhessen. – Te már nem voltál szűz, igaz? – kérdezte vigyorogva. Sasuke nem válaszolt, csak lehunyt szemmel vigyorgott, majd megrántotta a vállát. Automatikusan cirógatta bátyja bársonyos bőrét és elégedetten gondolt arra, hogy őket most már semmi sem szedheti szét.  

Mikor felhívta a rendőrséget, feljelentette Orochimarut. Természetesen a hatóságok előtt semmivel sem mutatták ki, hogy testvéri szereteten kívül bármit is éreznének egymás iránt, így nem lett belőle problémájuk. Másnap már visszamehettek a házba, mivel Itachi egy hónap múlva töltötte a tizennyolcat, és már Sasuke sem volt kiskorú, megengedték nekik, hogy ketten maradjanak.  Boldog időszak köszöntött rájuk és soha, senkivel nem cseréltek volna. Orochimarut életfogytig börtönbe zárták, így tőle már nem kellett tartani.
Külső szemlélődő úgy hihette, egy magányos testvérpár él itt, de a valóságban egy boldog pár lakott a házban. Egyedül Kisame és Suigetsu tudta, mi történik valójában a falak között, de ők már egészen hozzászoktak az „Öcsi, édes szerelmem!” megszólításokhoz, meg a „Bátyus, mondtam már, hogy imádom a segged?” jellegű mondatokhoz. (Erre az átlag válasz így hangzott: A fenekem meg a farkadat imádja.) Azonban egyik nap Karin kopogott az ajtón. Nem válaszolt senki, viszont nyitva volt, így belépett rajta. Furcsa hangokat hallott az emeletről leszűrődni és az irányukba indult. Végül a hálószoba ajtajában állt meg, és döbbenten meredt az elé táruló látványra, a hanyatt fekvő Itachira, felhúzott lábakkal és a lábak közt hevesen mozgó Sasukéra.
- Öcsi, mélyebbre – nyögte a hosszú hajú, majd háta ívbe feszült. – Ott! – sikoltotta. – Ott! Ah, igen!
Úgy tűnt, nem fogják észrevenni a vörös hajút, aki viszont most elborzadva távozott a helyszínről.
Karin még mindig nem tudta elfelejteni Sasukét és azért ment a házba, hogy új esélyt kérjen tőle. De mikor meglátta, hogy álmai férfija a saját bátyjával szerelmeskedik, furcsa módon Itachi ellen esküdött bosszút.

Pár nap múlva rendőrök kopogtattak az ajtón és Itachit keresték. Felszólították, hogy menjen velük, ő pedig bizonytalanul követte őket, értetlenül pillantva hátra öccsére.
Az őrsön kiderült, hogy vérfertőzés és fiatalkorú megrontásának vádjával gyanúsítják. Nem tudott mit mondani. Sasuke fiatalkorú volt, amikor ő már betöltötte a tizennyolcat és valóban testvérek. Nem tudott semmit se tagadni. Azonban nem börtönbe került. Őt is meglepte, de a pszichológiai szakértői vizsgálat szerint elmebetegnek minősítették és elmegyógyintézetbe szállították.
Félt. Kimondhatatlanul rettegett amiatt, hogy nem tudta, mi fog vele történni. Félt a fertőtlenítő szagú, fehér épülettől, a térdig érő, kórházi hálóingtől, a gyógyszerektől, amiket kapott és attól, hogy teljesen egyedül volt.
Mikor egyik reggel végre látogatója érkezett, reménykedve ült fel az ágyban. Boldog, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a mellkasát, mikor meglátta a belépő Sasukét.
- Kérem… kettesben maradhatnék a bátyámmal? – kérdezte a látogató komor, mély hangon.
- Sajnálom, de nem – felelte az ápoló.
- Kérem! Betöltöttem a tizennyolcat, szeretnék a tulajdon testvéremmel kettesben maradni.
- Uram, nem biztos, hogy nem fog magával erőszakoskodni.
Sasuke gúnyosan felkacagott.
- Ő? Velem? Nézzenek már ránk! Itachit egy nagyobb szellő elfújja, talán meg tudom magam védeni tőle…
Végül az ápoló rájuk csukta az ajtót. A rövid hajú körbepillantott kamerákat keresve, majd mikor látta, hogy tényleg kettesben vannak, Itachihoz rohant és magához szorítva megcsókolta.
- Édes bátyám… szerelmem… annyira hiányzol – suttogta a kicserepesedett ajkakra.
- Te is nekem, öcsi! Annyira szeretlek…
- Mikor fognak kiengedni? – kérdezte két csók között.
- Nem tudom… Figyelj, hívd fel Hatake sant. Ő az ügyvédem, talán tud valamit tenni az ügyemben.
- Rendben. Ígérem, bátyus, ha addig élek is, kiviszlek innen! – mondta, mélyen az idősebb szemeibe mélyedve.
Nem sok időt kaptak együtt. Még pár mondatot váltottak a mindennapokról, majd az ápoló kitessékelte Sasukét az intézményből.
Itachi a rácsos ablakban csimpaszkodva figyelte, ahogy öccse a parkon keresztül a kapu felé tart, majd mielőtt kilépne rajta, tekintetével még megkeresi az ő ablakát és integet. Visszaintett, de nem hitte, hogy a másik látta. Érezte, ahogy a szemeit könnyek kezdik marni és úgy érezte, kiszakad a lelke a mellkasából. Hangosan kezdett zokogni a földre roskadva és az ápolók berohantak a zajra. Nyugtató injekciókat kapott, majd lefektették aludni.
Másnap reggel átkísérték a pszichiáter vizsgálójába. A doktor a kanapén hellyel kínálta, majd jegyzetpadot vett elő.
- Nos… Uchiha Itachi… Kérem, mondja el, miért kényszerítette szexuális együtt létre a fiatalkorú öccsét?
- Nem kényszerítettem… Kérem, az öcsém sokkal erősebb tőlem, nem is tudtam volna kényszeríteni…
- Nem csak fizikailag lehet kényszeríteni. Hanem lelkileg is bele lehet zsarolni valakit olyanokba, amit nem akar. Főleg egy gyereket.
- Kérem, amikor először lefeküdtünk, még én is gyerek voltam. Szeretem az öcsémet, igen, szerelmes vagyok belé, de nem kényszeríteném soha olyanra, amit ő nem akar!
- Jó, rendben. Feltételezem, hogy nem szándékosan manipulálta. Most viszont már húsz éves. Még mindig azt vallja, hogy szerelmes az öccsébe?
- Igen – suttogta keserűen. Nem tudott hazudni. Nem ment.
A pszichiáter ingatta a fejét egy kicsit, majd jegyzetelt.
- Holnap kezdjük a kezelést – jelentette ki, majd visszaengedte őt a szobába.
A kezelés kegyetlen volt. Kétféle gépre kötötték. Az egyik a pulzusát mérte, a másik a halántékára tapadt. Képeket vetítettek neki és mikor a testvérét látta, megnőtt a pulzus száma. Ekkor mindig egyre nagyobb mértékű áramütést vezettek a testébe. A kezelés célja az lett volna, hogy a teste az öccsét negatív érzéssel párosítsa és az agy a büntetőközponttal kösse össze a vizuális ingert. Működnie kellett volna a rendszernek. Mindig működött. Azonban Itachinál nem.
Talán azért, mert a több éves szexuális terror sem tudta Sasuke ellen fordítani és már megedződött. De semmi nem használt. Sem a haloperidol, sem a hidroterápia.
Az egyik kezelés alkalmával az orvos már igen csak ingerült lett.
- Kérem, Uchiha san! – fogta könyörgőre. – Elég, ha azt mondja, hogy már nem szereti az öccsét és máris szabad! Csak mondja, hogy már nem akar tőle semmit!
- Nem fogok… hazudni! – sziszegte fog összeszorítva.
- Francba is már, maga tényleg elmebeteg!
Lehunyta a szemét, és tovább küzdött az életért az áramütés ellenére is.

Egy hónap telt el, mire Sasukét újra beengedték hozzá. Mikor a fiatalabb meglátta a testvérét, zokogva borult térdre előtte.
- Itachi! Könyörgök! Ne legyél buta! Mondd, hogy nem szeretsz és kiengednek!
- De szeretlek – nyöszörögte erőtlenül. – Mindennél jobban…
- De azt nekik nem kell tudni! Istenem, kicsim, kérlek! Az nem tartozik rájuk, hogy utána mi mit csinálunk…
A hosszú hajú gyengén elmosolyodott, majd remegő kezekkel átölelte a másikat. Sasuke szomorúan figyelte a csont és bőr karokat.
- Még soha nem neveztél így… Kicsim… tetszik.
- Akkor hazudd, hogy nem szeretsz, és ha kiengednek, ígérem, hogy csak így foglak hívni, jó? Kicsim…
Bizonytalanul bólintott, majd mikor látta a megkönnyebbülést öccse arcán már határozottan bólogatott.
- Jó.
- Szeretlek – suttogta a fiatalabb, majd gyors csókot lehelt a másik ajkaira, mielőtt még bejött az ápoló és kikísérte.
- Én is – mondta erőtlenül, de a másik már nem hallotta őt.

A legközelebbi kezelés előtt a pszichiáter ismét beszélgetésre hívta.
- Hogy érez az öccse iránt? – kérdezte az orvos.
- Már nem szeretem – felelte határozottan a földet fixírozva, kezeivel a hálóing szélét gyűrkélte.
- Nagyon jó! Akkor, ha a kezelésen is így reagál, egy héten belül kiengedjük.
- Kezelésen? – nézett fel riadtan. – De… azt mondta, ha azt mondom, hogy már nem szeretem, elengednek!
- Azért ez nem ennyire egyszerű – mosolygott a doki. – De az első lépést megtette a javulás felé.
- De azt mondta, elenged! – kezdett kiabálni dühösen, majd lassan felállt. Most komolyan csak akkor mehet el, ha a barbár módszereivel ki tudják belőle irtani a testvére iránti szeretetét? Mert akkor örökké itt fog maradni. – Engedjen el! Azt mondtam, nem szeretem, engedjen ki!
A pszichiáter is felállt és próbálta lenyugtatni, de nem sikerült. Itachi kétségbeesetten kezdte ütni az orvost, minden erejével.
- Hazudott! – üvöltötte. – Engedjen el!
Ápolók rohantak be és lefogták őt. A düh különösen nagy erőt adott neki. Az orvos megigazította a köpenyét és idegesen megjegyezte:
- Nem lehet vele mit kezdeni. Délután lobotómiát fogunk végrehajtani rajta, értesítsék a hallgatókat.