Just kiss me already! (Draco Malfoy x Harry Potter)
Harry Potter nagyot nyújtózkodva szállt le a beérkező Roxfort Expressről. Vigyorogva figyelte a száj tátott elsősöket, akik imbolyogva közelítettek a hangosan kiabáló Hagrid felé. Még emlékezett rá, amikor ő csoszogott meglepetten, azt se tudva, igaz-e, ami körülötte történik. Megfordult, hogy a trojkák fele vegye az irányt, de hirtelen egy magas, kemény valaminek ütközött.
- Bocs... - kezdte, de mikor felpillantott, az általa olyan nagyon gyűlölt szőkeség csodálkozó arcát látta. - Ja, csak te vagy? - morogta és kikerülte riválisát. Látta, hogy a másik mondana valamit, de nem érdekelte.
A kocsiknál egész nagy tumultus volt, úgy tűnt, esélytelen, hogy kocsihoz jusson ezen az estén. Végül úgy is lett, ahogy sejtette, még látta, ahogy Hermione integet neki, hogy siessen, de aztán valaki, valami hugrabugos, beugrott és elfoglalta azt az egy helyet. Nagyot sóhajtva indult meg gyalog a kastély felé. Még látta, hogy Mr. Hidrogén, ahogy magában nevezte, szintén gyalog kényszerül az iskoláig vezető két kilométert megtenni. Magában mosolygott, ahogy elképzelte a toporzékoló szőkét, amikor közölték vele, hogy gyalogolnia kell.
"Erről apám is tudni fog!" - hallotta a másik magas, rikácsoló hangját magában és lelki szemei előtt a vékony kis kamaszfiú ott ugrált... Azonban hirtelen egy mély hang szólította meg:
- Szia! Te is lemaradtál? - felnézett a kellemes basszus hang tulajdonosára, aki nagyon nem úgy nézett ki, mint emlékeiben. Persze, az előbb beleütközött Malfoyba, de akkor nem is tudatosult benne, hogy ez a gyerek milyen szép szál legény lett. Magas, széles vállú, izmos, karakteres, szép de mégis férfias arccal, selymesnek tűnő, dús szőke hajjal, ami mindig olyan jól fésülten simult hátra, de mégis olyan elegáns lazasággal néha-néha visszaomlott. Ilyenkor a jégherceg lazán beletúrt, hogy újra hátrasimítsa. Viharos, szürke tekintete megkomolyodott és kíváncsian fürkészett mindent, jelenleg Harryt, aki nyelt egyet. Ő csak a másik álláig ért, így fel kellett néznie a szép arcba és ez nem segített a helyzetén. Ráadásul olyan lágyan, türelmesen beszélt... Határozottan sokat változott. Persze, a róka megváltoztatja a szőrét, de nem a természetét, jutott eszébe és megemberelte magát, majd flegmán válaszolt:
- Nem, basszus, jó kedvemben sétálok.
- Oké, oké, én csak gondoltam...
- Mit? Hogy majd ketten nevetgélve felsétálunk? Hagyjál lógva, ez tuti, nem fog megtörténni! Szépen menjél előre, nem vagyunk mi olyan viszonyban! - förmedt rá a másikra, aki erre elég fancsali képet vágott, de ez nem érdekelte. Elfordult és szépen felbaktatott.
Mire felért a kastélyba, haja már izzadtan tapadt a nyaka köré és sejtése szerint ruháját is díszítette egy-két nedves folt, de egyszerűen nem akarta, hogy a mögötte komótosan cammogó mardekáros utolérje.
Imádta a Roxfortot, ő minden diák szemében sztárnak minősült, hiszen már csecsemő korában is olyan erős volt, hogy megsemmisítette minden idők legerősebb sötét varázslóját. Úgy vonult végig a Nagytermen, mint egy valóságos sztár, mindenkinek pacsit dobott, integetett. Odaintett az igazgatónak, aki habár visszaintett, nem volt olyan lelkes, mint régebben volt. Ezzel nem igazán foglalkozott. Ebben az évben már ő volt a kviddics csapat kapitánya és még az se tudta elkeseríteni, hogy nem lett prefekus, hiszen két legjobb barátja az lett és hát nekik is kijár egy kis menőség. Úgy is mindig rosszul érezték magukat, hogy ők hozzá képest senkik.
Persze Harry nem sejtette, hogy azok, akik régebben közel álltak hozzá, mára kicsit eltávolodtak nagy arca miatt.
Draco csendben ment végig az asztalok között, egyenes tartással, de leszegett fejjel, senkire sem nézve. Most az egyszer a Kis Hős figyelte. Nem csak arra nézett, megfigyelte. Draco mosolyogva lépett oda Crackhoz és Monstrohoz, akik kicsit furcsállva nézték.
- Sziasztok! - köszönt visszafogottan. - Leülhetek?
A másik kettő csak biccentett és arrébb húzódott. Draco arcáról lehervadt a mosoly, de helyet foglalt.
Harry tátott szájjal, döbbenten figyelte iskolatársát. "Nincsenek barátai?!"
- Harry, minden oké? - kérdezte Hermione aggódva, de ő csak bólintott.
Így végül magában elraktározta, hogy ebben is menőbb, mint Draco és teljesen boldogan élte tovább mindennapjait.
Draco utána többször is próbált vele beszélni, amit soha nem értett. Mindig mosolyogva, kedves hangon, csendesen szólította meg, türelmesen és mindig lehunyt szemekkel viselte, amikor gorombán elküldték. És ezt a többiek nem bírták elviselni. A nagyképű Malfoy gyerek csak ne legyen szelíd és visszahúzódó!
Aztán csak kibújt a szög a zsákból, Harry nagyon jól tudta, hogy előbb vagy utóbb de megtörténik. És hogy mi volt? A Nagyterem ajtajára tett bűbáj volt. Aki csak átment rajta, kapott egy feliratot a homlokára, amennyiben félvér, vagy mugli származású volt. Hermione homlokán is ott csillogott a sárvér felirat.
Ron is ideges lett, meg ő is. Mindketten tudták, hogy ő volt az, a jégherceg. Egyszerűen egyértelmű volt. Futva indultak a keresésére. Malfoy épp álmosan ballagott át a bejárati csarnokon, amikor egy idegbeteg Harry feldöntötte, majd a csípőjére ült és teljes erőből ütni kezdte. Ő védekezőn a karjait az arca elé emelte, de nem ütött vissza. A verésnek szánt csapkolódás pár perc múlva elült és ő kíváncsian kémlelt ki a karjai között.
- Miért tetted ezt? - nézett szomorúan támadójára, de az veszett kutya módjára fröcsögve kezdett üvölteni:
- Még kérdezed? Még eljátszod, hogy ártatlan vagy?! Az a bűbáj mindenkire undorító feliratokat varázsolt!
- Milyen bűbáj? Én most keltem! - magyarázta türelmesen és még mindig halkan.
Potter már épp nyitotta volna a száját, hogy újabb szidalmakat zúdítson a földön fekvőre, mikor mögötte Dumbledore hangját hallotta kiabálni:
- Mr. Zambini! Kritikán aluli ez a cselekedete! Mégis hogy gondolta?! Ezért a bűbájért ki is rúghatom!
Harry riadtan nézett vissza Dracora, akit ezek szerint ő teljesen jogtalanul megtámadott. A fiúnak felrepedt szép ívű szája és a szeme alatt is sötétedett egy karika. A szőke észre vette a riadt tekintetet és szemeit behunyva összpontosított. A száján lévő seb lassan beforrt és a monokli is elhalványodott. A fekete hajú döbbenten bámulta.
-Ezt hol tanultad? - nyögte ki végül, mire Malfoy egy keserű mosollyal megjegyezte:
- Muszáj volt, hogy ne vegyenek el a szüleimtől...
Többet nem beszéltek, mert McGalagony professzor ért oda melléjük és verekedést gyanított, de a mardekáros biztosította róla, hogy teljesen véletlenül borultak fel. Ezután csendben elvonult reggelizni, nem is törődve az utána meredő griffendéles bagázzsal.
Ezek után az Aranyifjú visszavett az arcából és ez előnyére vált. Rájött, hogy még ő is tud hibázni és ez nagyon bántotta a hiúságát. Ott komoly bajba kerülhetett volna, ha Draco nem menti meg és gyűlölte a gondolatot, hogy a fiú adósa legyen.
Telt-múlt az idő és elérkezett szeptember vége, az első kviddics mérkőzés időpontja. Griffendél a Mardekár ellen, mindenki kedvence, hiszen ezeken a mérkőzéseken mindig nagy balhék voltak és utána két hónapig volt min csámcsogni.
A csapatok bevonulása előtt Draco és Harry egymás mellett álltak. Úgy érezte, mondania kell valamit a szőkének, hiszen tartozik neki.
- Tudom, hogy az adósod vagyok - mondta végül. - De nem most fogom megadni a tartozásomat.
- Nem vagy az adósom - felelt a másik fogó. - És harcolj tisztességgel, hidd el nekem, úgy is nyerni fogok.
Ezen persze felhúzta magát azonnal. Elhatározta, hogy olyan szinten fogja porrá alázni a másikat, hogy annak többet gondolni se lesz kedve a kviddicsre.
Elkezdődött a játék és ő szúrós szemmel figyelte a levegőt, hol csillan meg a cikesz. Most kivételesen elég sokat kellett rá várnia. De végül csak megpillantotta. Azonnal megindult felé, mikor hirtelen egy elmosódó zöld csíkot látott maga mellett.
- Draco Malfoy elkapta a cikeszt! - hallotta a kommentátortól.
Az említett most épp felé repült végtelenül dühös arccal.
- Mondtam, hogy játssz tisztességgel! - üvöltött vele. - Hogy gondoltad, hogy hagysz nyerni?!
- De hát nem hagytalak! - szaladt ki a száján, majd mikor rájött, hogy mit mondott, a szája elé kapta a kezeit és kikerekedett szemmel nézett a szemben lévőre, aki most meghökkenve elhallgatott, majd lesokkolt fejjel elrepült mellette és leszállt a földre. A mardekárosok hűvös kimértséggel megtapsolták, de nem éljenezték, pedig ő mosolyogva mutatta a többieknek a cikeszt, amit még mindig a kezében szorongatott. Mindenki biccentett felé, mintegy konstatálva dicsőségét, majd elfordultak és többet nem foglalkoztak vele.
Harry szomorúan figyelte a jelenetet, majd elment átöltözni. Ron és Hermione elméletileg kinn fogja várni. Ennek ellenére, mikor kilépett az öltözőből, csupán az általa legkevésbé kívánt szőkét látta kilépni a szemközti ajtón, egyenruhában. Olyan szomorú arca volt, hogy megesett rajta a szíve.
- Draco... - kezdte önkéntelenül és a nagy szürke szemek reménykedve emelkedtek rá.
- Szia! - köszönt mosolyogva.
- Szia... - zavartan a füle mögé tűrte egyik félhosszú hajtincsét. - Csak azt akartam mondani... hogy... bámulatos voltál ma. Szinte fel se fogtam, mi történik.
- Köszi - a mosoly egész vigyorrá szélesedett. - Egész nyáron ezt gyakoroltam. Nagyon szerettelek volna egyszer legyőzni - vallotta be pirultan.
- Hát... sikerült... ugyanis tényleg nem akartam hagyni magam... - nevetett és döbbenten vette észre magában, hogy úgy nevetgél, mint valami kamasz kislány.
Pár perc kínos csend állt be közéjük, majd Draco reménykedve kérdezte meg:
- Vársz most valakit? Mert ha nem...
- Várok - válaszolt azonnal, majd meggondolta magát. - Vagyis úgy volt, hogy engem fognak várni. Mivel azonban nincs itt senki... ha van kedved... esetleg felsétálhatunk együtt... Persze, ha a csapattársaid...
- Menjünk! - vágott közbe Malfoy és enyhén kipirult az izgalomtól. - Nincsenek csapattársak, itt hagytak...
-Értem... Az nem túl kedves tőlük...
A másik megrántotta a vállát, de látszott, hogy tényleg bántja a dolog.
- Azt hittem, ha megnyerek egy meccset nekik, akkor talán majd barátkoznak velem - vallotta be halkan.
- Miért, nincsenek barátai?
Megrázta a fejét és összepréselte ajkait.
- Hogy-hogy?
Megrántotta a vállát.
- Azt hiszem, az elején elrontottam és most már senki sem ad második esélyt...
Harry elgondolkodva figyelte a mellette baktatót, majd a Tiltott Rengetegre pillantva eszébe jutott valami.
- Van kedved sétálni az erdőben? - kérdezte lelkesen.
- A Tiltott Rengetegben? De az tilos!
- Ugyan már, tök sokszor voltunk már ott a skacokkal és nincs ott semmi para! - legyintett nagy vagányan.
- Na jó - mosolygott félszegen Draco és követte a másikat a susnyás felé. Valóban nem tűnt ijesztőnek a hely. Közben beszélgettek mindenféléről, kviddicsről, iskoláról. Harry elmesélte, hogy Siriusnál lakik, amióta Sirius ártatlansága hivatalos lett, majd eszébe jutott, amit egyszer a szőke mondott a családjáról és félve, de rákérdezett:
- Sokat vernek a szüleid otthon? - kérdezte halkan.
- Csak anyám - felelte Draco egykedvűen. - Anyám szadista és kiskorom óta élvezi, ha ver. Apám próbált vele szembeszállni, de akkor anyám mindig megfenyegette, hogy megöl engem. Aztán egyszer apa elsírta magát, hogy nem akarja, hogy elvegyenek tőle a bolond anyám miatt. Akkor tanultam meg az öngyógyítást. Ha nem vert meg nagyon, akkor elég gyorsan meg tudtam magam gyógyítani. Amikor kicsi voltam és apám meglátta, hogy anyám megvert, mindig az ölébe vett és magához szorítva ringatott álomba. Azt mondta, anyu szeret engem, csak beteg és ezért nem tudja nekem megmutatni, mennyire fontos vagyok neki.
- De miért vert meg?
- Nem kellett neki indok. Csak úgy.
- Ez borzalmas... - suttogta maga elé Harry, majd apró lábak neszezésére lett figyelmes. Draco elkapta a karját és maga mögé vonta.
- Valami van itt... Vagy valamik...
Ahogy alaposabban körbenéztek, mindenfele pókhálókat láttak.
- Basszus... bejöttünk a pókok területére! - közölte Harry, majd a szőke megfordult és komolyan a szemébe nézett.
- Fuss! - mondta neki. - Ahogy csak a lábad bírja. Majd megyek én is!
- Nem, nem hagylak itt, gyere te is!
- Harry... Három és fél éve te voltál az első, aki kedves volt velem, kérlek szépen, ennyit hadd tegyek meg érted! Én is jövök majd, de ne húzzuk az időt, kérlek!
- Hozok segítséget! - suttogta a félelemtől tágranyílt szemekkel, majd megfordult és rohant, ahogy csak bírt. Alig pár méter után már hallotta is, ahogy Draco kiált: Arachnia Exumar Maxima!
Hagridért rohant és zihálva mesélte el neki, mi történt. A félóriás azonnal megindult az erdő mélyére, közben folyamatosan szidta Harryt a felelőtlenségükért. Mire visszaértek, Malfoyt már épp egy hatalmas pók tekerte a hálójába, hogy megeméssze.
- NE, Aragog, kérlek! - kiáltott Hagrid. - Óriási gondom lesz abból, ha ez a gyerek eltűnik...
Hosszas vitatkozás és egyezkedés kezdődött Aragog és a vadőr között, de végül visszaszolgáltatták a szőke félig halott testét, amit mielőbb a gyengélkedőre juttattak.
Biztos volt benne, hogy Draco túlzott. Nem igaz, hogy nincsenek barátai, muszáj, hogy legyen valaki, akit érdekel, hogy a szőke majdnem meghalt! Minden mardekároshoz odament a hírrel, hogy mi történt, de úgy látszott, senkit nem érdekel.
Elkeseredetten huppant le egy kőpadra a belső udvaron. Luna Lovegood ült le mellé a maga szokásos, ábrándozó ábrázatával.
- Mi a baj, Harry Potter? - kérdezte.
- Az, hogy senkit nem érdekel, hogy Draco a gyengélkedőn van... Mindenki tesz rá magasról, nincsenek barátai, pedig nagyon szeretne egyet... - magyarázta elkeseredve.
- És neked fontos, hogy teljesüljön az ő kívánsága?
- Csak sajnálom... Borzalmas lehet, hogy benn van a gyengélkedőn és senki nem látogatja meg. És senki nem foglalkozik vele. És... Nem ezt érdemli. Ezt senki nem érdemli!
- De akkor te foglalkozol vele... hiszen most is vele törődsz. Akkor talán lehetnél te a barátja és ott lehetnél vele, nem? - kérdezte Luna a maga csodálatosan tiszta naivságával. De a Kis Hős azonban megvilágosodott. Arcul csókolta Lunát, majd szerzett egy zacskó tejkaramellát és felszökdelt a gyengélkedőhöz. Ott, a kórteremben Dumbledore, Piton és McGalagony álltak Malfoy ágya mellett.
- Mr. Malfoy - kezdte az igazgató szigorúan. - Miért ment be Mr. Potterrel az erdőbe, amikor tudta jól, hogy tilos és veszélyes?!
- Azért mert kedves volt - suttogta Draco lehajtott fejjel.
- Tessék? Kérem, hangosabban beszéljen!
- Mert kedves volt velem! - emelte meg azt a szép basszus hangját. - És azt hittem, talán lehetnénk barátok...
- Szóval barátkozni akart Mr. Potterrel? Nem akart az életére törni, nem akarta veszélybe sodorni, hanem barátkozni akart vele és ezért elvitte a nekromantulákhoz?
- Nem tudtam, hogy azok ott élnek, nem is az én ötletem volt az erdő! Én csak örültem, hogy végre valaki kedves volt velem! - kiáltott kétségbeesetten. - Próbáltam barátkozni, de senki nem állt velem szóba, és Harry végre igen és én annyira örültem, hogy nem gondolkodtam...
- Sajnálom, Mr. Malfoy, de ez elég hihetetlen. Véleményem szerint ez egy gyilkossági kísérlet volt Harry Potter ellen és ezért magát holnap átszállítjuk a...
- Ne! - rontott be a szobába Harry és azonnal a beteg nyakába vetette magát. - Draco igazat mond!Én akartam az erdőbe menni és tényleg barátkozni akart csak, nem tehet semmiről!
Dumbledore gyanakodva fürkészte a furcsa párost és úgy döntött, egyenlőre hisz nekik.
A három tanár elhagyta a kórtermet és a fekete hajú most mosolyogva fordult a másikhoz.
- Hoztam tejkaramellát! - lóbálta meg a zacskót, majd enyhén megszorítva a másik kezét, kényelmesen elhelyezkedett az ágy szélén.
Barátai nem nézték jó szemmel, ami kettejük között zajlott. Utálták Draco Malfoyt és ezen semmi sem változtatott. Elvárták Harrytől, hogy ő is utálja velük együtt és mikor a két fiú barátsága egyre erősebb és erősebb lett, belőle számkivetett lett, csak úgy, mint Dracoból. Már senki sem beszélt velük. Egyedül ültek az étkezéseknél, egymással szemben, időnként összemosolyogva és tanórákon, ha nem egyszerre voltak az órák, akkor senki sem ült melléjük. Amúgy padtársak voltak, ami jótékony hatással volt Harry bájitalfőzési tudományára és Draco SVK jegyeire. Nem mintha amúgy tehetségtelen lett volna, de nem igazán érdeklődött eddig a tantárgy iránt és ezen a zöld szemű jelentősen változtatott.
Lassan beköszöntött a tél és vele együtt a Karácsony. Mindenki hazament a szünetre. Kivéve Dracot, aki levelet kapott az apjától, hogy jobban jár, ha ebben az évben nem tölti otthon az ünnepeket, mert az anyja elmeállapota súlyosan leromlott és most épp kényszerkezelésen van. Harry kicsit vacillált, mielőtt engedélyt kért Siriustól, de mikor megkapta, vigyorogva szökdécselt a megbeszélt találkahelyre.
- Van egy meglepim! - kezdte, mikor odaért és letelepedett barátja mellé.
- Mi?
- Ezennel ünnepélyesen meghívlak hozzánk a karácsonyi szünetre!
Draco szemei kikerekedtek, majd mosolyogni kezdett és meghatva válaszolt:
- Köszönöm, de nem fogadhatom el... Édesapám azt írta, hogy ha tud, majd meglátogat...
- És miért nem látogat meg a Grimmauld téren?
- Nem tudom, hogy nem lenne-e nektek gond...
- Biztos hogy nem - kacsintott Harry.
A szünet békésen és boldogan telt. Harry szeretett Dracoval lenni, mert a fiú kiegyensúlyozott, nyugodt, csendes volt és így körülötte is minden átvette ezt a nyugodt boldogságot. Az apja azonban más jelenség volt. Siriusszal tíz percig se bírták, hogy ne vesszenek össze. Habár Lucius Malfoy sokkal nőiesebb vonásokkal rendelkezett, mint a fia, a férfiúi hiúsága sokkal könnyebben sérült, amit azonban az exgriffendéles imádott kihasználni.
Egyik alkalommal, mikor Harry éjszaka vízért csoszogott le a lépcsőkön, hallotta, hogy Draco apja a nappaliban van az ő keresztapjával. Mosolyogva csóválta meg a fejét és belesett. Imádta azt a showműsort, amit ennek a kettőnek a műbalhéja jelentett. Azonban most teljesen másnak volt a szemtanúja.
Lucius plédeken és díszpárnákon feküdt teljesen meztelenül, hosszú, szőke tincsei feje körül szétterülve, Sirius pedig ugyancsak ruha nélkül fölé hajolt és szenvedélyesen csókolta, miközben csípője a felhúzott combok között vadul mozgott. Mikor Harry kicsit jobban megnézte, azt is láthatta, hogy keresztapja merevedése milyen könnyedén mozog ki-be az idősebb Malfoy fenekében.
Kitágult szemekkel, lélegzetvisszafojtva nézte a két férfi szerelmeskedését és közben érezte, hogy saját erekciója is éledni kezd és pizsoma nadrágjának feszül. Nagy nehezen visszaszerezte elméje felett az irányítást és miután megitta a pohár vizet, visszatért Dracoval közös szobájukba. Amikor megpillantotta a szőkét, aki épp pizsomáját húzta fel és jelenleg félmeztelenül állt a szoba közepén, összefutott a nyál a szájában. Sose látott még olyan szépen kidolgozott felsőtestet, mint barátjáé. Igazán szexis látványnak találta. Eszébe jutott, mit művelt a keresztapja Mr. Malfoyjal és egy furcsa vágy fogta el. Szerette volna, ha Draco is azt műveli vele...
Nem sokat gondolkodott, csupán odasétált a másik ágyához és lefeküdt rá, majd izgatottan figyelte a másikat, aki most nevetve odalépett:
- Eltévesztetted... Az az én ágyam - jegyezte meg jókedvűen, majd leült az ágy szélére.
- Tudom - suttogta.
Draco arcáról lehervadt a mosoly és most aggódva pillantott a vágytól csillogó zöld szemekbe:
- Jól vagy? Olyan furán viselkedsz...
A másik hirtelen nyúlt ki és rántotta magára a szőkét, aki riadtan próbálta követni az eseményeket.
- Ha... Harry! Mit csinálsz? Mimmmm...- nem tudta befejezni, mert két puha ajak tapadt az övéire egy bénácska, de annál édesebb csókkal fojtva bele minden mondandót. Ő behunyt szemmel felejtkezett bele a csók megismétlésébe és folytatásába, majd szinte ösztönösen cselekedve a két vékony comb közé helyezkedett. Mikor ágyékuk összeért, mindketten határozottan érezték a másik feszülő izgalmát és most ez a két merevedés egymásnak dörgölőzött édes nyögéseket kiváltva mindkettejükből. Ezeket a mozdulatokat addig-addig folytatták csókolózás közben, amíg Draco teljesen elvesztette a fejét és elkezdte letépkedni magukról a ruhát. Mikor már meztelenül feküdtek egymáson és a szőke síkosítóval bekent ujjai Harry végbeléhez közeledtek, még utoljára felnézett kedvesére:
-Biztos vagy ebben? - kérdezte kipirulva. A fekete hajú zihálva bólintott. Mikor az első ujj belé hatolt, csak kicsit nyögött fel és minden erejével azon volt, hogy lazítson. Mikor a második is csatlakozott, már szúró, égető érzést érzett, ahogy a két ujj ollózni kezdett. A harmadiknál azonban kicsordult a könnye, Draco minden cirógatása és becézgetése ellenére is. - Hagyjam abba? - susogta a szőke aggodalmasan.
- Neh! - nyögte és nyomatékosításul ujjait a másik vállába mélyesztette. További pár perc után összeszedte minden erejét és megszólalt: - Kész vagyok rád...
Draco kihúzta az ujjait és hímtagját helyezte a nyíláshoz, majd könnyedén a másikba siklott. Harry megfeszült, fejét hátravetette, tekintete fennakadt és egy elnyújtott, kéjes nyögéssel adta tudtára, hogy élvezi.
- Merlinre... - suttogta a kisebbik. - Teljesen kitöltesz és ez olyan jó érzés! Mozogj, könyörgök, mozogj!
És Draco mozgott. Az elején csak lágyan ringatózott a másikban, majd egyre gyorsított és gyorsított, míg végül vad ritmusba váltott át, végsőkig feszítve a határt hajszolta a kielégülést.
És a kielégülés megérkezett. Lehunyt szemhéjak mögött robbanó színes tűzijátékokkal, teljes testre kiterjedő zsibbadással és vontatott hörgésekkel.
- Ah, ez mind... belém? - meredtek ki Harry szemei, mikor megérezte a fenekét kitöltő forró nedvet.
- Sajnálom - nézett rá Draco bűnbánóan.
- Semmi baj, ez... jó érzés volt - mosolygott kábán a mellé dőlő fiúra. - Valahogy ettől olyan.. mintha hozzád tartoznék... És ez jó.
- Én örülnék, ha hozzám tartoznál - vallotta be Draco pirulva.
- Akkor... ha gondolod... - úgy érezte, teljesen belezavarodott a mondatba.
- Igen, gondolom - mosolygott Malfoy boldogan és megcsókolta újdonsült párját.
Azt mondják, akivel a Szilveszter éjszakát töltöd azzal leszel utána egész évben. Nos, ez Harry Potter esetében is igaz volt. Ő Draco Malfoyjal töltötte, kettesben az éjszakát. És nagyon-nagyon remélte, hogy mással soha többet nem kell lennie.
Teltek-múltak a hetek és senki nem vette észre, mi történik a két szerelmes között. Lassan megenyhült az idő és kezdődtek a kviddics mérkőzések, ami egy Hollóhát- Mardekár meccsel indított. Harry a kilátón ült most és szívből szorított kedvesének, aki nem hozott rá szégyent. Mikor megjelent a cikesz, Cho Chang még irányba se rakta a seprűjét, mire Draco ujjai között már a cikesz ficánkolt. Vége lett a mérkőzésnek. A nagy éljenzés ismét elmaradt. Csakhogy Harry ezt nem hagyta most annyiban. Lerohant és majdnem fellökve Madame Hooch-ot, berohant a pályára, hogy az éppen földet érő fogó nyakába vesse magát.
- Csodálatos voltál, szerelmem! - kiáltotta jó hangosan.
Draco átölelte a derekát és zavartan pillantott körbe.
- Potter, közönségünk van...
- Nem érdekel, csak csókolj meg végre! - jelentette ki a zöld szemű és Draconak nem volt választási lehetősége, hiszen sose tudott nemet mondani Potternek...
Innentől kezdve mindenki úgy kerülte őket, mint a leprásokat, de nem foglalkoztak vele. Az ő boldogságuknak már senki és semmi nem szabhatott gátat.
