Jégkrém (MusaHiru)
Hiruma fegyvereinek ropogása egészen messzire visszhangzott a tenger miatt.
- Gyorsabban fussatok, férgek! Azt hiszitek, az Oujo ellen ez elég?! – egy gonosz vigyorral megigazította a napszemüvegét, majd gyilkos pillantásokat lövellve az előtte elhaladókra, a biztonság kedvéért újra felhúzta a puskát.
A süppedős homokban, a tűző napon futni kicsit sem bizonyult egyszerű folyamatnak, de talán valamicskét segített, hogy mezítláb kellett róniuk a köröket, így a forró homok miatt kapkodták a lábukat. Egyedül a punk futott egyenletes tempóban, kifáradhatatlanul, mindig csak a következő lépés helyét figyelve. Hiába ropogott a puska, hiába kiabált a szőke, ő maximum csak kicsit gyorsított.
A démon erre megcsikorgatta a fogait. Nem tetszett ez neki, ő azt akarta, hogy vele foglalkozzon a másik. Figyeljen rá, rettegjen tőle, ha kell, de ne merje figyelmen kívül hagyni.
- Musashi! – kiáltotta el magát végül a nyugszékben ülve. A férfi erre komor arccal megállt előtte.
- Úgy döntöttem, te másik feladatot kapsz, vénember. Hozz nekem jégkrémet! De ha kicsit is megolvad, száz extra kört futsz – közölte egy elégedett vigyorral. – Megértetted?
Azonban a másik egy ideig nem mozdult, csak szúrós tekintettel vizslatta őt.
- Most meg mi van? – morogta a szőke.
- Azon gondolkodom, hogy te miért ücsörögsz abban a székben. És miért nem futsz velünk… Azért nem vagy olyan szinten, hogy neked ne lenne szükséged további edzésre… Főleg nem az Oujo ellen – azzal elsétált. Még látta, ahogy a csapatkapitány arca megnyúlik a döbbenettől és ez azért kis elégtételt jelentett neki. De azért mégis rákapcsolt a futásra.
Mire odaért a jégkrémeshez, már megbánta, amit mondott. Hiruma a legjobb irányító volt messze a bajnokságon. Kár volt megbántania. Végtére is olyan kis érzékeny. Mármint ezt rajta kívül senki se tudta, de tényleg az volt. Végül eldöntötte, hogy ha visszaér, bocsánatot kér.
Azonban a többiekhez érve azt látta, hogy Hiruma leszegett fejjel, a földet bámulva, ütemesen rója a köröket. Fegyvere a nyugszékben pihent és újra és újra lehagyott mindenkit. Még Senát is, aki viszont lassan az összeesés szélén ténfergett. Mikor ezt a kapitány észrevette, hangosan megszólalt:
- Menjetek haza! Mára elég!
Ő mégsem állt meg. Lassan mindenki elszállingózott, illetve elvánszorgott. Fáradtan, kimerülten. Musashi leült a nyugszékbe, ölébe fektetve a gépfegyvert és figyelte a másikat, ahogy megállíthatatlanul és ugyanazzal a sebességgel rója a köröket. Már lassan a nap is lehanyatlani készült, haldoklásával vörösre festve a horizontot, de a démoni szerzet még mindig nem hagyta abba a futást és a punk kezdett elgondolkodni azon, hogy vajon a valóságban van-e köze Hirumának a Sátánhoz, mert amit csinál, az már nem emberi.
Azonban ekkor észrevette, hogy barátja lépései kezdtek bizonytalanodni, egész testében remegett a túlhajszoltságtól lassan.
- Hiruma, állj le! – kiáltotta, felállva a nyugszékből. De hasztalan volt, a másik folytatta az útját minden szó nélkül. Végül nem látott más utat, egyszerűen beugrott elé és elkapta a vékony derekat. Az ahhoz tartozó kezek hirtelen ökölbe szorultak és püfölni kezdték őt. Valószínűleg teljes erőből, de ennek ellenére alig érezte. Magához szorította a csapkodó ördögfajzatot. – Állj már le! – morogta.
Mikor végre sikerült lefognia a másikat, akkor vette észre, hogy az előre hulló szőke tincsek mögött a szemekben könnyek gyűltek és hogy a mély szuszogás egy kitörni vágyó zokogást fojt el. Látta, amint az ajkak szorosan összepréselődnek.
- Hazudtam – mondta lágyan és borostás arcát a selymes pofihoz simította. – Tudom, hogy messze a legjobb vagy a mezőnyben. A legjobb quarterback… Csak… be akartam szólni neked, de már mire a jégkrémig eljutottam, megbántam! Sajnálom!
Mikor Hiruma végre felpillantott, a levegő bennszakadt a punkban. A kék szemek fájdalmasan néztek rá, olyan fájdalmasan, mint amikor azt közölte, hogy többet nem játszik. Pedig ő megfogadta, ő megesküdött mindenre, ami szent, hogy soha többet nem fogja hagyni, hogy Hiruma szemeibe ekkora fájdalom tükröződjön, erre most?
Ijedten túrt a szőke tincsek közé.
- Bocsáss meg, kérlek! – suttogta elhalóan. Nem tudta, mit kezdjen a másikkal. Hogy vigasztalja meg? Hogy bizonyítsa be, hogy sokra tartja, hogy szer…
Pillanatra megtorpant a gondolattal, ami csak úgy kiszakadt a tudatalattijából és most őrült módra száguldozott az agyában, felborítva minden eddig jól bedobozolt kis információt, minden eddig gondosan felépített jövőképet.
Ő szereti Hirumát.
Ő szerelmes Hiruma Youichiba.
Ahogy ott állt és figyelte a csodálatos kék szemeket, egyszerűen el tudott volna veszni.
Azonban egyszer csak a csodálatos kék szemek fennakadtak és eltűntek a szemhéjak mögött, miközben a szőke buksi hátra nyuklott és tulajdonosuk elájult.
A rúgó mosolyogva vette a karjába az aléltat és lassan megindult vele. Nem tudta, hova vigye először, de végül úgy döntött, nem akarja egyedül hagyni, hát elvitte saját magához. Levetkőztette és lefürdette a másikat, majd valamivel később ő is frissen és tisztán bújt mellé az ágyba. A karjaiba vonta barátját és a fejére csókolt, a tincsek közé.
- Nagyon szeretlek – suttogta, feltételezve hogy a másik nem hallja, de Hiruma erre csak odabújt hozzá és az ő meztelen mellkasára csókolt.
- Csak ha beismerted, vénember… - morogta. – És most… hol a fagyim?
Musashi egy pillanatig döbbenten meredt a csukott szemű, mégis kajánul vigyorgó fiúra, aki viszont semmi áron sem akart távolabb húzódni tőle.
- Mégis mióta vagy ébren?!
- Nagyjából öt perce. Akkor tértem magamhoz, amikor fürödtél. De még mindig nem tudom, hol a fagyim…
