Inspektor Karácsonyra (ItaDei)
Deidara Stjörnberg jó zsaru volt. Határozottan jó. Csak kicsit talán szeles. Vagy meggondolatlan… valami ilyesmi.
Most is kibiztosított berettával rohant az egyik gyerekrabló után. Sasori, a társa még rá tudta erőltetni a golyóálló mellényt, de nyugalomra már nem tudta inteni a fiatal nyomozót.
- Álljon meg! – kiáltott a férfi után, törékeny testalkatához és hosszú, szőke hajához mérten túl mély hangon. – Állj, vagy lövök!
Sasori mögötte megtorpant és tenyerébe temette az arcát.
- Ezt honnan szedted?! Nem filmszereplő vagy, basszus! – kiabált a másik után, de az oda se figyelt rá, viszont nem sokára egy dörrenés jelezte, hogy a menekülő épp annyira vette komolyan a dühöngő szőkét, mint felettese. – Deidara! – üvöltött fel, majd a tetthelyre rohant, ahol az emlegetett már épp a tettes jogait sorolta, miközben hátrabilincselte a kezét. – Hol találtad el? – kérdezte gyanakodva
- A vállán – néztek rá a nagy kék szemek ártatlanul. – Csak nem lőhetem fejbe! Túl kegyes lenne neki! – azzal még jobban megrántotta a meglőtt vállhoz tartozó kezet. A földön fekvő felüvöltött a fájdalomtól.
A vörös hajú szem forgatva kért erősítést a helyszínre. Sejtette, hogy a másik nem fogja ezt (se) egyszerűen (egyáltalán) megúszni.
A tagot először kórházba kellett szállítani, ők pedig elégedetten tértek vissza a kapitányságra. Pontosabban Sasori a szokásos, unott érdektelenségével, míg Deidara kifejezetten büszke volt magára. Egészen addig, amíg a főnöke, John Pein, ki nem ordított az irodából:
- STJÖRNBERG! AZ IRODÁMBA! MOST!
Értetlenül sétált be Peinhez.
- Stjörnberg százados… - kezdte a répafej ideges tikkeléssel a szemén. – Mondja… maga veszélyben volt? Megtámadta a gyanúsított?
- Nem, de…
- Akkor miért lőtte meg azt a férfit?!
- Mert nem állt meg a felszólított – felelte egyszerűen. Pein a tenyerébe temette az arcát.
- És?! Leadta a figyelmeztető lövéseket?
- Dehogy adtam, az alatt pont leléphetett volna! Hm…
- Tehát tulajdonképpen maga tett magasról a törvényre és meglőtt egy embert?
- Az az ember gyerekeket rabolt el! – sziszegte dühösen és villámló tekintettel állta főnöke fáradt pillantását. – Mégis mit kell ezt így felfújni?
- Deidara… - kezdte egy mély sóhajjal. – A bűnösség megállapítása az esküdtszék dolga, a büntetés mértékét pedig a bíró fogja megállapítani. De, ha komoly baja lesz, te annyit fogsz kapni, mint egy emberért. Érted?
- Hmpf… - reagált érdemben, majd morcos gyerek üzemmódba kapcsolva elfordította a fejét. – Végeztünk? – kérdezte mogorván.
- Ha felfogtad…
- Fel.
Elhagyta az irodát és az asztalához leülve kelletlenül kezdte begépelni a jelentését. Mikor befejezte, szerzett magának egy bögre kávét és miközben azt szürcsölgette, kifelé bámult az ablakon.
- Deidara, gyere be, kérlek! – szólt ki Pein meglepően halk hangon, azonban mégis feszültnek tűnt. Mikor a szőke belépett a helyiségbe, egy hosszú hajú, japán fickót pillantott meg, öltönyben, nyakkendőben, aktatáskával. Az illető felállt és japánokat megszégyenítő módon magasabb volt, mint ő, a szélesebb vállakról már nem is beszélve. Kinyújtotta a kezét, amit elfogadott, majd az erős szorítást egy bekönnyezett szempárral ismerte el.
„Az összes előítélet hazugság!” – morgott magában. „Ezek szerint minden négernek kicsi a farka…”
- Jó napot! – dörögte egy szokatlanul mély hang és Deidara még mindig sajgó kezét fogva a fekete szemekbe pillantott. Csak most tűnt fel neki, hogy a másik arcát két mély ránc „csúfítja el”, de pofátlan módon még az is jól áll neki. – Uchiha Itachi vagyok. Rendőrségi inspektor. A kihágásai miatt vagyok itt.
Hatalmas szemeket meresztett a másikra. Nagyot nyelve várta a folytatást és segítség kérően Peinre nézett, aki azonban csak megvonta a vállát.
- És most mi lesz? – kérdezte kicsit remegő hangon. – Felfüggesztenek?
- Nos, egyenlőre nem. Meg fogom figyelni a munkáját egy hónapon keresztül és jelentést írok magáról. Ez alapján döntik majd el, hogy mi legyen. Lehet, csak lefokozzák.
Akaratlanul is eltátotta a száját és kikerekedett szemekkel meredt az előtte állóra. Lehet, hogy CSAK lefokozzák?! És ez ettől az öltönyös majomtól fog függni?!
- És mit jelent az, hogy megfigyeli a munkámat?
Az egyik fekete szemöldök lenézően szaladt feljebb és egy finom fintor rajzolódott ki a beképzelt arcon.
- Maga biztos, hogy rendőr? Azért a megfigyelés definíciójával tisztában kellene lennie…
- Ahha, szóval ül tőlem biztos távolban, fánkot zabál és rádiót hallgat?
Na, erre már a fekete szemek is kimeredtek és a magasabb minden szó nélkül előszedett egy írótáblára csatolt papírt és egy tollat, majd írni kezdett, maga elé mormogva:
„Feljebbvalóival tiszteletlen, a tekintélyt nem veszi figyelembe. Munkájáról hanyagul nyilatkozik, saját magát minősíti le…”
- Hé-hé-hé! – kiáltott közbe Deidara és ráfogott a tollat tartó kézre. – Jól van, Mr. Savanyúcukor, csak vicceltem! Gipszből van, hogy nem tud nevetni?!
- Maga szerint ez humoros volt?
Kezdett elege lenni a fapofájú vágott szeműből, akkor is, ha magának el kellett ismernie, hogy a mandula szemek igen csak nagyok és vesébe látók.
- Kérem… beszélhetnék a főnökömmel négy szem közt? – kérdezte bizonytalanul, de a másik szerencsére bólintott és kiment. Azonnal Pein felé fordult. – Ugye ez csak valami rossz vicc?
- Nem. Nem én akartam, de ez van. Egy hónapig bírd ki, uralkodj magadon és akkor elmegy.
- De én nem fogom ezt a szőrszálhasogató, fintorgó kukkolót egy hónapig elviselni! – kiabálta már-már hisztérikusan.
- Hé! – förmedt rá Pein. – Ezt most nem te döntöd el! Ha eddig megfelelően jártál volna el, akkor most ez nem lenne!
- És Sasori?
- Hát… ez a másik. Sasori addig Hidan társa lesz. Gyakorlatilag Mr. Uchiha lesz a társad egy hónapig.
- De ő nem is zsaru, csak valami injekciópektor vagy mi!
- Inspektor. Tehát zsaru. Méghozzá ezredes, szóval a felettesed.
- Hát ez rohadt jó! – dohogott a szőke magának. Végül elhagyta az irodát, gyilkos pillantást vetve az ajtó mellett ácsorgó, önelégülten vigyorgó japánra. – Na, mire vár, nem jön? – mordult rá.
- Nem – jött az egyszerű válasz. – A „szőrszálhasogató, fintorgó kukkoló” majd holnap reggel megy magáért és onnantól kezdve lesz elég időnk barátkozni. Én most hazamegyek. Viszlát!
Intett, majd kisétált a kapitányságról. Deidara lesápadva bámult utána. Hallotta? Neki biztos, vége.
- Hát haver, ezt beszoptad! – állt meg mellette Hidan, aki a legendákhoz hasonló módon mocskos szájú volt.
- Rájöttem – cincogta kétségbeesetten.
A nap hátralevő része konkrétan gyomorgörccsel telt. Tényleg kezdte megbánni, hogy nem tartotta be az előírásokat. Igaz, hogy sokszor pont ezért volt sikeres az akciójuk, de sajnos ez jelenleg senkit nem érdekelt.
Hazaérve aztán azonnal bedőlt az ágyba és bekapcsolva a televíziót, zombiként meredt a képernyőre. Folyamatosan azon kattogott az agya, hogy mi lesz akkor, ha Uchiha ezredes rossz értékelést ír róla és ez miatt kirúgják majd.
Nem tudta, hogy sikerült elaludnia, de reggel kialvatlanul és rosszkedvűen ébredt. Megfürdött, majd felöltözött. Neki, nyomozóként nem kellett a szokásos egyenruhát hordani, amit kifejezetten értékelt, mert utálta az ingeket. Helyette bakancsot, farmert és egyszerű pólókat viselt általában. Már épp indulni akart, mikor megcsörrent a telefonja. Álmosan vette fel.
- Igen?
- Hol van már?! Negyed órája állok az épület előtt! – kiáltott bele egy ismerős, mély hang.
- Őőő… honnan tudja a számom? – kérdezte döbbenten.
- Ugyanonnan, ahonnan a lakcímét, a nyilvántartásból, de most már igyekezzen, és ne akadjon le egyértelmű dolgokon!
Kinyomta a telefont és gyorsan zsebre vágva az igazolványát, felkapva a kabátját, lerohant az utcára. Az Uchiha valóban ott várta, egy akkora fekete autóban, amekkorát eddig csak a reklámokban látott. Nagyot nyelve beült és bekötötte magát.
- Szép autó – mondta bizonytalanul, de csak egy felvont szemöldököt kapott válaszul. – Mondja, ezredes, maga mindig ilyen mogorva? – fakadt ki, majd végigmérte sofőrjét, aki bakancsban, fekete munkanadrágban és Police NY feliratú pólóban ült a volán mögött.
- Ne szólítson ezredesnek! – förmedt rá a vastag karok tulajdonosa, amin Deidara szemei elidőztek. – Hivatalosan már nem tartozok a rendőrség nyomozói állományába. Inspektorként dolgozom.
- Akkor miért visel munkaruhát? – nézett rá értetlenül, amire egy szemforgatást kapott válaszul. – Úgy értem, csak hivatalos személy viselheti az egyenruhát.
- Igen, és maga szerint én mi vagyok? Szülésznő?!
- Nem, nyilván, de…
- Nincs de. Inspektorként jogom van viselni. Majd ajánlom, hogy talán nézzen utána a szabályzatban, hogy mi is egy inspektor munkaköre és lenyűgöz a nemtörődömsége, amiért eddig még nem tette meg. Vagy tegnap még mindent tudott, csak az alvással törlődik a memóriája?
- Nem… - többet nem szólt, csak kibámult az ablakon. Figyelte a kidíszített várost, a sáros hóbuckákat.
„Fasza ajándékot kaptam karácsonyra, mit ne mondjak!” – dohogott magában. Most december végéig nézheti a másik fapofáját, ami ráadásul a lócitromszagoló arckifejezésnél állt be véglegesre.
A munkahelyre érve aztán az első útja a kávéhoz vezetett. Legnagyobb megdöbbenésére a fekete hajú követte és szorgosan jegyzetelt egy kis noteszbe.
- Most mit ír? – kérdezte gyanakodva, majd úgy döntött, egy kis jóindulat mindenképp jót tenne, szóval készített még egy kávét.
- Az nem tartozik magára.
- Nem rólam írja?
- Az sem tartozik magára.
- Hogy issza a kávét?
- Nem kávézom.
Úgy nézett az inspektorra, mintha legalábbis most közölte volna, hogy ő egy szilícium alapú szerveződés. Bár, lehet, ez kevésbé lepte volna meg a századost.
- Bocsánat – motyogta és átöntötte a fekete löttyöt a saját bögréjébe. Újdonsült társa fürkésző tekintettel figyelte a mozdulatot, majd ismét jegyzetelni kezdett.
„Hát ez így elviselhetetlen lesz” – gondolta magában keserűen, de végül leült az asztalához és fáradtan kortyolt a kávéjába. Aztán mikor az Uchiha leült vele szemben, akkor tűnt fel neki, hogy az övével szembefordított asztal, ami egészen tegnapig Sasorié volt, most teljesen üres. Kicsit talán kérdőn is nézhetett a másikra, mert az felöltötte a másik arckifejezést, amire fizikailag képes volt: az önelégült vigyort.
Pár percig így ücsörögtek, Deidara kényelmetlenül iszogatta a kávéját és tekintetével hol az ablakot, hol a kikapcsolt monitort figyelte, míg Itachi ezzel szemben mereven tartotta magát és felesküdött rá, hogy lyukat éget a másik arcába.
- Khm… - törte meg a szőke a kínos csöndet. – Izéé… Szóval…ja…
- Hn…
Az értelmes kommunikáció nem folytatódott, viszont a szituáció szemernyit sem lett kevésbé kínos.
- Ma nem dolgozik? – érdeklődött végül a fekete hajú.
- Miért, maga szerint mit csinálok?
- Kávézik. Nem hiszem, hogy ezért fizetik.
A kékségek ismét döbbenten meredtek a másikra – csak úgy, mint az utóbbi huszonnégy órában jó néhányszor.
- És?! Talán csináljak valami eseményt, hogy legyen munkám? Nem tudom, maga hogy van vele, de én örülök, ha nem kell hullákat nézegetnem.
- Akkor miért van a gyilkosságiaknál?
- Hát… mert… most…most komolyan nem érti?
Szerencsére a párbeszéd itt véget ért, mert Pein lépett a két asztalhoz.
- Jó reggelt! Hullát találtak az egyik lakásban, nem néznétek meg? Már ha ráértek… - mondta gúnyosan.
- Abszolút, én már érdeklődtem Stjörnberg századosnál, hogy óhajt-e ma dolgozni is – felelt az Uchiha gonoszul vigyorogva, azonban a szőke nem tehetett semmit, csak felfújta a pofazacskóit és duzzogva megindult előre. A liftben aztán ismét a rangidős szólalt meg:
- Egyébként hány éves is? Huszonhárom?
- Ha tudja, minek kérdezi? Hm… – mordult vissza.
- Hn.
- És maga hány éves?
- Harmincöt.
Szíve szerint felkiáltott volna, hogy „olyan öreg?”, de uralkodott magán. Ha jobban belegondolt, a japánok híresek arról, hogy mennyire későn és lassan öregszenek, de a kedves ezredest legfeljebb huszonötnek nézte.
- Biztos a nyers hal teszi – morogta az orra alatt, mire a másik felnevetett. Mikor oldalra pillantott, meglepetten látta, hogy bizony ez nem gúnyos vagy cinikus kacaj volt, hanem tényleg nevetett.
- Amerikában születtem. Ritkán eszek nyers halat.
Fülig vörösödött, mikor rájött, hogy a másik hallotta a megjegyzését.
A helyszínre érve azonban teljesen ledöbbentek. Az áldozat nő volt, harminc év körüli, normál testalkatú, hosszú, vörös hajjal, ahogy azt Konantól, a halottkémtől megtudták.
- A halál oka? – kérdezte Deidara, de a nő csak enyhe öklendezés közepette a háló fele mutatott.
- Nézd meg magad!
Ahogy beléptek a hálóba, egy kikötözött női holttestet láttak az ágyon, meztelenre vetkőztetve. Alul egy marék, görbített végű cukorrúd lógott a lábai között, míg a száját láthatóan teletömték szaloncukorral, olyan szinten, hogy a nő megfulladt.
- Jesszusom! – kiáltott fel Deidara, majd mikor meglátta a földön heverő piros zoknikat, amiket a kandalló fölé szokás lógatni, kérdőn pillantott Itachira. – Ez olyan, mintha a Mikulás bepöccent volna…
A fekete hajú csak hümmögött és alaposan szemügyre véve mindent, körbenézett a helyszínen.
- Mit tudunk még? – kérdezte a helyszínelőktől.
- Nos… Találtunk ujjlenyomatokat. Azokat elküldjük a laborba. Valamint egy negyvenhetes csizma kormos lenyomatait…
- Mondom én, hogy a Mikulás volt! – szólalt meg a szőke, de társa egy gyilkos pillantással elhallgattatta.
- Bármi más, ami a gyilkosra utal?
A férfi csak megrázta a fejét.
- Akkor itt végeztünk.
- Keressük meg az áldozat hozzátartozóit! – javasolta a százados. – Személyazonosságáról mit tudunk?
- Nem sokat – felelte a szobába visszatérő halottkém. – Papírjai nincsenek, vagyis feltehetően elvitték, az ujjlenyomatait pedig nehéz elővadászni, ugyanis… - itt az illusztrálás érdekében kesztyűs kezével megfordította az áldozat kezét, ahol az ujjak végéről levágták az ujjlenyomatot tartalmazó bőrfelületet. - … nincsenek.
Itt már a japán is enyhén megborzongott, de Deidara nem is csodálta. Mégis miféle állat képes ilyenre?
Végül tanácstalanul tértek vissza a kapitányságra, ahol a szőke egy fehér táblára elkezdte feljegyezni az ismert információkat.
Kitette az áldozat fényképét, feljegyezte a halál okát és a talált nyomokat.
- Fogalmam sincs, mi történt – vallotta be egy mély sóhajjal. – Még csak elképzelésem sincs a Mikuláson kívül.
- Az érdekes lenne – szólt közbe az éppen visszatérő Uchiha és egy bögre kávét nyomott a kezébe, miközben saját bögréjébe ivott.
- Mégis kávézik? – nézett rá Stjörnberg kérdőn.
- Nyugtató tea. És… nem lehetne tegeződni?
Ettől a kérdéstől egészen zavarba jött. Tegeződni? Mintha baráti viszonyban lennének? Hát… Nemet semmiképpen nem mond, hiszen kell az az értékelés.
- Öhm… De. Persze. És… ennyire felzaklatott a látvány? – kérdésében mintha aggodalom csendült volna, pedig magában kaján vigyorral könyvelte el, hogy a másik milyen gyenge idegrendszerű, hogy egy ilyentől kikészül.
- Nem. Mindig nyugtató teát iszok. Orvosi javaslat.
Itt már abszolút kezdte elveszíteni a fonalat. Miért, mi történne, ha az Uchiha nem inna nyugtató teát? Lehet, hogy akkor életvidám lenne? Hm. Ez a gondolat szinte teljesen lefoglalta, de rákérdezni nem mert, nehogy olyan témára tapintson, ami esetleg fájdalmas. Lassan visszafordult a táblához, de semmi nem jutott eszébe. Végül hangosan kezdett gondolkodni.
- Ha a nemi szervébe cukor rudakat helyeztek, akkor feltehetően a gyilkosság indítékának jelentős része a szexuális frusztráció. Esetleg lehet egy elutasított férfi, egy elhagyott pár… Nem? – pillantott a másikra, aki lassan bólintott.
- Tehát a Mikulást kizárhatjuk. Nem gondolnám, hogy van olyan nő, aki nemet mond a Mikulásnak.
- Lehet, nem bukik a kövér pasikra. Sem az öregekre.
- De ez a Mikulás! – forgatta meg a szemeit Itachi. – Az a bizonyos kivétel, ami erősíti a szabályt. Bárki szívesen hagyná magát a Mikulásnak!
- Te is? – vigyorodott el perverzül, mire a másik egyszerűen lefagyott és döbbenten pislogott rá.
- Várj… Most komolyan arról vitatkozunk, hogy lefeküdnék-e a Mikulással, aki komoly gyanúsított egy gyilkossági ügyben?
- Igen…
- Igen. Lépjünk tovább! Mit tudhatunk még?
- Hát… hogy a gyilkos legalább olyan perverz, mint te.
- Nem vagyok perverz.
- Azt akarod, hogy a Mikulás megdugjon.
- Ezt a beszélgetést itt befejeztem.
Azzal az ezredes megfordult és az asztalához sétálva leült. Deidara azonban nem bírt koncentrálni, mert egyfolytában furcsa képek villantak be az agyába arról, ahogy egy nagyszakállú, piros ruhás Mikulás döngeti a kéjesen nyögdécselve pucsító Itachit és ez annyira nem hagyta nyugodni, hogy a másik után ment.
- Most komolyan hagynád, hogy a Mikulás megdöngessen? – kérdezte kipirult arccal.
- Hú, téged nagyon foglalkoztat ez a téma – pillantott fel a fekete hajú az eltűntek listájából. – Egyébként megnyugtatlak, hogy nem. Nem hagynám.
- Huhh – sóhajtott megkönnyebbülten a szőke.
- ÉN dugnám meg a Mikulást – tette hozzá vigyorogva az ezredes.
- Jaj, ti japánok olyan perverzek vagytok! – kiáltott fel a fiatalabb dühösen. – Ti meg a hülye csápos pornóitok! – azzal otthagyta a magában vígan röhögő ezredest.
Még egy ideig bámulta a fehér táblát az adatokkal, majd megérezte, hogy valaki megáll mögötte.
- Ugye tudod, hogy csak hülyéskedtem? – kérdezte az Uchiha és nem csupán a hangjában bujkált nevetés, de szemei is vidáman csillogtak.
- Hjah… Persze… Hm… - válaszolta elgondolkodva, majd magában vígan konstatálta, hogy az idősebb nagy, döbbent szemeket mereszt rá, de végül nem szólt semmit.
Hidan bukkant fel az iroda ajtajában, vidáman fütyörészve, majd mikor megpillantotta őket, vigyorogva odaszólt:
- Konan vár titeket! Sikerült egyet s mást megtudni a Mikulás excsajáról!
- Na, tessék! – dobbantott Deidara vigyorogva. – Nem megmondtam, hogy a Mikulás volt?!
Azonban a halottkém már nem találta ilyen viccesnek a dolgot és unott arccal várta, hogy a szőke kellőképp kinevesse magát. Itachi próbált a helyzet ura maradni, de néha egy-egy feltörő hang és a szája előtt tartott kéz elárulta, hogy ő se nagyon bír magával. Hisz lássuk be, a helyzet valóban elég paradox volt. Úgy tűnt, a tettes csak a kéményen keresztül jöhetett be, ugyanis a lakás rendelkezett kandallóval és onnan az ágyig és vissza nagy, kormos csizmanyomok vezettek. Na, meg persze ott voltak a cukorkák és a zokni.
- Az áldozat Jennifer Sweney, huszonkilenc éves, egyedül élő titkárnő. Szerencsére a lábujjairól nem vágták le az ujjlenyomatokat, így azt tudtam használni – magyarázta Konan, mikor a hallgatósága végre elcsendesedett. – A halál oka egy darab félrenyelt szaloncukor volt, ami tüdőbe jutva embóliát és fulladást okozott. Láthatóan az illető hölgy próbálta megrágni és lenyelni a szájába tömködött cukrokat és a csuklóin, valamint bokáin lévő sebek azt mutatják, hogy küzdött a szabadulásért.
- És a hüvelybe dugott cukor rudak? – kérdezte Itachi elgondolkodva.
- A halál beállta után kerültek oda. A hüvely minimális váladéktermelése mutatja, hogy az agyba már nem jutott el az idegen testek által indított inger, és a hüvely falának sebeiből ítélve nem küzdött, pedig ha életben lett volna, iszonyú fájdalmakat élt volna át. Ellenben… Ezt találták még a hulla alatt – azzal átnyújtott egy zacskóba tett, arany festékes, kissé megtört virgácsot. A két rendőr sokatmondó pillantást váltott. – Feltehetőleg a szabadulási kísérletek során kerülhetett a test alá, mivel a hason és a jobb oldalon is található az aranyszínű porból.
- Mikor halt meg?
- Éjfél és egy között.
- Értjük – bólintott Deidara. – Van még valami?
A lány megrázta a fejét.
- Akkor mi most megyünk.
Ismét ott álltak a tábla előtt, immáron egy virgácsról készült fényképpel kiegészítve a listát.
- Virgács, basszus… Tuti, hogy a nagyszakállú volt! Hm… – vakarta a fejét a szőke.
- Ez tök jó! Az öcsém lányát új fenyegetéssel tudom motiválni. Ha nem leszel jó, a Mikulás nem csak virgácsot hoz neked, de még meg is erőszakol egy marék cukor rúddal!
Deidara felnevetett. Igazából ezzel már megtudott egy fontos információt a másikról: neki nincs gyereke. És fogalma sem volt, hogy ez miért számított pozitív hírnek, de örült neki.
- Gyere, beszéljünk az áldozat szüleivel! – boxolta vállba az idősebbet.
- Rendben, de ha lehet, most próbálj óvatosabban vezetni. Reggel konkrétan halálfélelmem volt melletted.
Jennifer egy kertvárosi házban nőtt fel, jó körülmények között. Apja orvosként dolgozott, anyja banki dolgozó volt.
Virágos kis csészében kávéval és teával kínálták a nyomozó urakat és a nő szépen fehérített, csipkés zsebkendőbe zokogta könnyeit.
- Tudnak bárkit is, aki a lányuk életére törhetett volna? – kérdezte Deidara egy-két perc kellemetlen csend után.
- Nem… Jennyt mindenki szerette! – szipogta a nő.
- Nem is volt egy kötekedő természet, csendes volt, visszahúzódó, jó kislány volt… - fűzte hozzá az apa, Deidaranak meg akaratlanul is eszébe jutott, hogy mégis virgácsot kapott.
- És… öhm… Hogy állt a kedves lányuk a Mikulással? – kérdezte fapofával, mire Itachi erősen bokán rúgta.
- A Mikulással? Miféle kérdés ez? – háborodott fel az apa. – Mégis milyen zsaruk maguk?
- Kérem, válaszoljon! A lányuk hitt a Mikulásban?
- Dehogy hitt! Ekkora szamárságot!
- És sok barátja volt? – vágott közbe az idősebb, beléfojtva a szót.
- Igen. Sok.
- Akkor szeretnénk megkérni Önöket, hogy akikről tudnak, azoknak a nevét és elérhetőségét írják fel nekünk egy lapra.
Kezdett kellemetlen lenni a helyzet és már a bokája is sajgott a másik rugdalózásától, így inkább mikor megkapták a papírt, gyorsan elbúcsúztak, majd a kocsiba szállva elhajtottak a szülői háztól.
- Teljesen egyértelmű! – csapkodta Deidara a kormányt.
- Nem, nem az, és légy szíves, figyelj az útra!
- Te is tudod! A Mikulás állt bosszút, amiért nem hisznek benne!
- Deidara, ez nem egy Zs kategóriás horrorfilm, az Isten áldjon már meg!
Végül kelletlenül sóhajtott.
- Tudom! És azt is, hogy ez egy komoly gyilkosság! De egyszerűen nem tudom komolyan venni a dolgot!
Aznap már nem jutottak előrébb. Habár hozzákezdtek a barátok felkereséséhez, senki sem tudott érdemi információval szolgálni, senkinek sem volt indítéka, viszont mindenkinek volt alibije. Este kilenckor aztán Deidara a tábla előtt ácsorogva egyszer csak egy kezet érzett a vállán.
- Gyere, hazaviszlek! – mondta Itachi fáradtan. Az út során nem szóltak egymáshoz, azonban mikor leparkolt a hatalmas autó az épület előtt, a szőke a társa felé fordult.
- És? Eddig hogy állok jelentés ügyileg? Mit fogsz írni rólam? – kérdezte kicsit izgulva. Na, jó, nagyon izgulva.
- Azt, hogy komoly gyanúsítottként kezeled a Mikulást – ásította a fekete hajú. – Viszont most menj, már alig látok és még haza kell vezetnem!
A másik bizonytalanul bólintott, majd kiszállt. Megfordult a fejében, hogy beinvitálja a másikat. Elvégre is, a tegnapihoz képest egész jól érezte magát vele. Sőt… Sasorival soha nem nevettek ennyit.
Felérve megmosdott és beájult az ágyba. Még fél szemmel rápillantott a laptopjára, amit igazából már három napja nem kapcsolt be. Így belegondolva, azt se tudta, ajándékokat mikor fog venni, pedig igen csak népes családdal rendelkezett. Volt két testvére, Ino és Naruto, az anyjuk, apjuk, és Inonak már családja is volt. Bár, ha addig nem kapják el a gyilkost – aki ugye akár a Mikulás is lehet – akkor lehet, hogy még karácsonykor is melózni fog.
Másnap reggel jóval a beállított ébresztés előtt kelt fel, még pedig azért, mert csörgött a telefonja.
- Itachi? – nyöszörögte a készülékbe, aztán rájött, hogy fordítva tartja az egészet. Megfordította és folytatta. – Mit akarsz ilyen korán? Reggel fél hat! Kilenctől van munkaidőm!
- Újabb gyilkosság! Hasonló, mint a tegnapi! Fél óra múlva ott vagyok érted! – azzal le is tette a telefont. A szőke csak kócosan és mogorván pislogott a készülékre.
- Már értem, miért iszik nyugtató teát – morogta magának, majd nagy nehezen összekészült, és még épp időben ért le a ház elé.
Beült az autóba, de még az övet se csatolta be, mikor már a kezébe nyomtak egy mappát.
- Tegnap rendszereztem kicsit a dolgokat és kinyomtattam. Gyakorlatilag ezt tudjuk jelenleg, plusz neten utána néztem Jennifernek. Valóban semmi nincs látszólag.
- Látszólag?
- Gondolom, valamiért csak megölték.
- És ez a mostani micsoda?
- Nem tudom. Konan hívott. Elég morcos, gondolhatod.
Deidara meredt szemekkel nézett az elsuhanó árnyakra, amikből azt se tudta kivenni, hogy felhőkarcoló, vagy esetleg a Mount Everestnél tartanak már.
- Sietünk? – érdeklődött meglepve.
- Nem. Ha nem iszok nyugtató teát, mindig így vezetek.
Kék szemei a dülledtség új szintjét döntögették erre az információra, majd nagyot nyelve visszatartotta a gyorshajtásról szóló megjegyzéseit.
Mikor odaértek a helyszínre, szinte kiesett az autóból és felocsúdni se volt ideje, máris megpillantotta a hullát. Döbbenten meredtek a látványra.
- Ez most komoly? – kérdezte Deidara kiakadva. Az áldozatot, aki hölgy volt, és pucér, egy ágra helyezték hassal lefelé, majd az ág alatt egy hatalmas, piros, ajándékkötöző masnival gusba kötötték a végtagjait. Fején Mikulás sapka volt, ruhátlan fenekéből pedig egy aranyszínű virgács állt ki. A fa alatt a hóban pedig szánkó- és patanyomok látszottak.
- Ilyen a világon nincs – túrt a hajába Itachi.
- Hát, fiúk – morogta Konan – kezdek újra hinni a Mikulásban. Mindenesetre a kézről csöpögő vér és a tócsa a földön arról árulkodik, hogy ugyanaz a gyilkos, aki a tegnapi esetben volt. De ha ideérnek a tűzoltók, akkor ők levágják majd a hölgyet onnan és akkor pontosabbat is tudok mondani.
- Rendben, addig felmegyünk az áldozat lakásába. Hol lakott?
- Valószínűleg ebben az épületben, ott, ahol nyitva van az ablak. Közel az ághoz.
Bólintottak és megkeresték a lakást. Itachi berúgta az ajtót, majd kibiztosított fegyverrel körbenézett.
- Tiszta minden – tájékoztatta a szőkét és eltette a pisztolyt. – Szóljunk a helyszínelőknek, hogy itt is kutassák át a helyszínt.
Azonban a helyszínelők semmit sem találtak. Semmi személyes iratot, se egy naplót, amiből rá lehetne jönni a nő személyére, így nem maradt más, mint a szomszédok körbe kérdezése.
Mint megtudták, Rose Whiteshire gazdag családból származó, harminc éves óvónő volt. Volt párkapcsolata, de egyedül élt. Normál testalkattal és rövid, barna hajjal rendelkezett.
- Halál oka a fagyhalál volt – magyarázta Konan, immáron a hullaházban. A belső zúzódások alapján ráesett a faágra, de az nem lett volna elég a halálhoz. A halál beállta ugyanúgy éjfél és hajnal egy közé tehető, mint a másik lánynál.
- Tuti, hogy a Mikulás volt – suttogta Deidara a társa fülébe, elérve ezzel, hogy a másik bekönnyezzen a visszafojtott röhögéstől.
- Nem hiszem, hogy a Mikulás lett volna, ha mégis, akkor az öreg elmebeteg – szólt közbe Konan. Ugyanis találtam ujjlenyomatokat, de nem fogjátok elhinni, kié…
- Miért?
- Jennifer Sweney ujjlenyomatai borítják az egész testet.
- És a másik testen nem találtál semmit? – kérdezte Itachi, akinek hirtelen elszállt a jó kedve.
- De igen, de az adatbázisban nem találtam semmit. De még nem adtam fel.
- Nézd meg a halottak között is – javasolta Deidara. – Lehet, azt is valami halott ujjlenyomatai borítják.
- Ebben lehet valami – felelte Konan elgondolkodva. – Hozzá is látok.
- Mi pedig… mehetünk a hozzátartozókhoz… - sóhajtott a szőke és kelletlenül megindult. Ilyenkor mindig szolgálati kocsival mentek és ő vezetett, mert Itachi arról is írt értékelést, hogy Deidara hogy vezet munkában.
- Nagyon megviselnek az ilyen esetek? – kérdezte a fekete hajú útközben.
- Nem. Vagyis… Nem szívderítő látvány, de a gyerekgyilkosságok jobban feldühítenek. Na, azoktól kiborulok – mondta a százados egészen csevegő hangon. – De mint említettem, ezt az esetet képtelen vagyok komolyan venni.
- Megértem – bólintott a másik.
Meglepetten pillantott felé.
- Semmi jegyzetelés? Semmi komment, hogy nem veszem komolyan a szakmámat?
Az Uchiha csak elfintorodott és elfordult.
A családtól és a barátoktól ismét nem tudtak meg semmi újat és ez két egész napnyi hiába való munkát jelentett.
- Az ujjlenyomatokról sincs semmi hír? – kérdezte Deidara a halottkémet, de az csak megrázta a fejét. – Azért, ezt már te se tudod kimagyarázni – fordult most az Uchihához vigyorogva. – Ismeretlen ujjlenyomatok és misztikus halálesetek. Azért ez már nagyon Mikulás gyanús.
A másik csak a szemét forgatta, de azért elvigyorodott.
- És ebből most mit akarsz kihozni?
- Azt, hogy igényt tartok egy home videóra, ahol megdugod a Mikulást! – felelte pimaszul, mire a fekete hajú egészen közel hajolt az arcához és perverzen vigyorogva megkérdezte:
- Miért, talán szeretnéd magad a Mikulás helyébe képzelni?
Deidaranak az arcára fagyott a vigyor és fülig vörösödve hátrált egy lépést.
- Hogy én?! Mi?! Kikérem magamnak! – s azzal kiviharzott a boncteremből.
Tulajdonképpen, ha őszinte akar lenni magával, ha ő nő lenne, tetszene neki az Uchiha. Magas volt, erős, okos, férfias, büszke… külsőre kicsit se japán. Összesen csak hosszú, fekete haja és mandulavágású, fekete szeme árulkodott arról, hogy ő keleti származású lenne. Ha lány lenne, biztosan odáig lenne érte. Csakhogy ő fiú. Habár néhány kollégája szerint azért ez még nem a végleges döntés, ő tudta, hogy fiú. És ha még vonzódna is a férfiakhoz esetleg, de nem, akkor sem lehetnének együtt, hiszen rendőrök. De erről kár is beszélni, mert ő nem vonzódik a férfiakhoz és így nem tetszik neki a másik, csak így abszolút objektíven nézve a dolgot, látja, hogy a másik helyes. De nem fog vele semmit se csinálni, hiszen ha akarna is valamit pasitól, akkor se az őt kirúgatni próbáló inspektorral fog kavarni!
Megállt a tábla előtt és próbált valamiféle párhuzamot felfedezni a két nő között, de az egyedül élés és normál alak mellett semmi más nem volt. Nem jártak egy iskolába, nem laktak egy utcában, más a végzettségük, máshol dolgoztak, még a baráti körben sem volt közös ismerős.
- Totális zsákutca – morogta maga elé, majd mikor az Uchiha is megszólalt mögötte, kisebb szívinfarktussal arrébbugrott.
- Gondolod, hogy ő is kikosarazta a Mikulást? – mosolygott az idősebb.
Halkan felnevetett, majd fáradtan szőke tincseibe túrt.
- Nyilván nem, az csak vicc volt. De tényleg teljesen elakadtam. Már pedig az biztos, hogy sorozatgyilkosról beszélünk, szóval lesz következő áldozata.
- És még mit tudunk a gyilkosról? Tudjuk, hogy harminc év körüli nőket öl és szexuális gondjai vannak. Talán egy csúnya ember.
- A szex nem, elvégre is Rose Whiteshirenek a hüvelyében nem volt semmi.
- De pucér volt és a fenekébe tűzte a virgácsot. Lehet, hogy az illető nem veti meg az análszexet.
Kicsit furcsállva nézett az Uchihára.
- Gondolod?
- Miért ne? Heteró pasik is szeretik ám… néha… akár olyan pasikkal, akik… kicsit femininebb vonásúak… - Deidara meglepetten látta, hogy a másik zavarában elvörösödik, de mégis tartja a szemkontaktust. – Ezt az információt kérlek, kezeld a helyén most, jó?
- Persze – bólintott a szőke és akaratlanul is beharapta az alsó ajkát. – Értem, miről van szó.
Ennek ellenére magában egyre többször gondolt arra, hogy talán a másik ezzel arra céloz, hogy nekik össze kellene feküdni és nem is ez a gondolat borította ki a legjobban, hanem az, hogy ő ettől nem borult ki és nem undorodott.
Gyorsan elhessegette a perverz gondolatokat, majd visszafordult a táblához.
- Próbálok bármiféle kapcsolatot felfedezni, de semmi.
- Akkor hagyd, gyere, menjünk haza! – mondta lágyan az Uchiha. – Majd reggelre megálmodunk valami megoldást! – azzal átkarolta a szőke keskeny vállait és vezetni kezdte a lift felé. Deidara ösztönösen a vállára hajtotta a fejét.
- Nagyon félek attól, hogy nem tudjuk elkapni és még sok áldozatot hagy majd maga után… Olyan lesz, mint a Zodiákus volt… - vallotta be halkan a liftbe lépve, mire a másik kicsit magához szorította.
- Ne aggódj! Én is itt vagyok és meg fogjuk oldani! Karácsonyra már el is felejtjük – mosolygott és a fiatalabb egyszerűen hitt neki. Megkönnyebbülten visszamosolygott, majd homlokát a másik vállának nyomta.
- Köszi – suttogta, de aztán hirtelen az egész meghitt jelenet olyan kínossá vált. Már majdnem megölelte volna a társát, de így is túlmentek egy általa egészségesnek tartott határon és valószínűleg az Uchiha is így gondolkodhatott, mert most elengedte őt. Egymástól alig húsz centire állva bámultak egymásra, majd mikor leértek a földszintre és beültek a kocsiba, és némán hajtottak Deidara lakásáig.
Ott a szőke egy félszeg mosollyal elrebegett még egy köszönömöt, majd kiugrott a járműből és felrohant a lakására, hogy megfürödve az ágyba zuhanjon és elfelejtse az egészet. Sajnos, ez kevésbé jött össze, mint szerette volna, egész este furcsábbnál furcsább álmok gyötörték, és már fél hétkor talpon volt, tőle szokatlan módon.
Kivételesen bekapcsolta a gépét és meg se lepődött, hogy édesanyja azonnal felhívta skype-on. Fogadta a hívást és kávé kortyolás közben, álmatagon mosolygott.
- Szia, anya! – köszönt.
- Szia, kincsem! Nem hallottam felőled már vagy egy hónapja. Minden rendben?
- Aha… - hazudta. – Csak kicsit nehéz ügyem van most. Két egymástól teljesen független ember, de egy gyilkos. És sokat dolgozok.
- Hogy hívják az áldozatokat? – a nő egészen lelkes lett a témától, mindig is szerette a krimiket, és háztartásbeliként elég sok egyletnek volt a tagja. Mondhatni, pletykafészek volt.
- Anya, nem hiszem, hogy ismered őket…
- Na, mondjad! – nógatta a nő.
- Jennifer Sweney és Rose Whiteshire – adta meg magát végül, mivel biztos volt benne, hogy édesanyja nem fogja tudni, kikről van szó, de tévedett. Anyukája egy pillanatnyi döbbent csend után halkan megszólalt.
- De hát én őket ismertem…
- Tessék?! – kérdezte Dei hirtelen felélénkülve. – Honnan?!
- Hát még a születésed előtt egy közértben dolgoztam a 96. utca és Bay Avenue sarkán… és azzal szemben volt egy játszótér. Ott játszottak mindig és hozzánk jártak cukorért, meg csokiért, mikor volt pénzük. Volt még két lány, négyen voltak barátnők… Hogy is hívták őket? Hm…
- Anya! – kiáltott közbe Deidara. – Amint tudsz, gyere be a kapitányságra vallomást tenni! Hihetetlenül sokat segítesz most!
Az anyja bizonytalanul bólintott, majd szétkapcsoltak. A százados még nem tudta, hogy fogja beadni az ezredesnek, hogy információkat adott ki az édesanyjának a nyomozásról, de úgy gondolta, a cél szentesíti az eszközt. Felhívta hát az Uchihát és megkérte, hogy jöjjön érte azonnal.
A kapitányságig hosszú volt az út. Itachi, ahogyan az várható volt, végtelenül dühös lett elsőre, amiért információkat adott ki a nyomozásról, és azt kiabálta, hogy Dei alkalmatlan rendőrnek és biztosan elintézi, hogy kirúgják. Aztán mikor megtudta, hogy talán a következő áldozatot meg tudják menteni, lehiggadt kissé. Mire felértek, már egészen visszatért normális, mindig hűvös stílusához.
Ingrid Stjörnberg egy órára rá ért be a kapitányságra és bizonytalanul nézett körbe a fiát kutatva, azonban, mikor meglátta a keresett személyt, kissé kikerekedtek a szemei. Deidara egy asztalon ücsörgött, kezeivel hátul támaszkodva és sosem látott csillogással a szemében, szikrázó mosollyal figyelt egy fekete hajú férfit, aki szorosan mellette állva magyarázott valamit.
- Jó napot! – köszönt rá egy ismerős hang és ő megkönnyebbülten fordult Sasori felé.
- Áh, jó napot! A fiamhoz jöttem… Nem tudja véletlenül, ki az a hosszú hajú férfi ott mellette?
- De. Ő Mr. Uchiha, rendőr inspektor. Megfigyeli Deidarat, hogy alkalmas-e a rendőri munkára.
- Nos, ahogy elnézem, sikerült összebarátkozniuk – felelte egy visszafogott mosollyal, és Sasori szemvillanásából látta, hogy nincs egyedül a véleményével.
Deidara eközben egy újabb elméletet hallgatott meg arra vonatkozóan, hogy miért is halt meg a két nő. Már unaloműzésből kezdtek elméleteket gyártani és habár kicsit sem volt vicces, amit az idősebb mondott, mégis mosolygott, mintha csak muszáj lenne. És a másik is mosolygott. Véleménye szerint, ez már az igazi fáradtság jele volt, hogy egymás szemébe nézve, vigyorogva adnak elő vadabbnál vadabb elméleteket, hogy miért halt meg két nő.
Most épp véget ért az előadás és csak fáradtan nézték egymást.
- Deidara – hallotta meg az anyja hangját és riadtan ugrottak el egymástól fél méterre. – Ne haragudj, hogy megzavartalak…
- Nem zavartál meg semmit, anya – mosolygott kicsit kényelmetlenül, bár nem tudta, hogy miért, hiszen semmi rosszat nem csinált. Azért nevetett, hogy ne sírjon. Az vesse rá az első követ, aki hasonló szituációban másképp cselekedett volna.
Bevezette hát édesanyját a kihallgató szobába és leültette. Bekapcsolta a diktafont.
- Ingrid Stjörnberg vallomása következik a New Yorki főkapitányságon, 2014. december 7-én. A helyiségben jelen vannak Itachi Uchiha, rendőrezredes, inspektor és Deidara Stjörnberg rendőr százados – mondta hangosan, hogy a kis készülék rögzítse. – Ingrid Stjörnberg! Kérem, beszéljen arról, hogy honnan ismeri a két áldozatot, Jennifer Sweneyt és Rose Whiteshiret?
- Nos, huszonhárom évvel ezelőtt egy közértben dolgoztam a 96. utca és a Bay Avenue sarkán. Ezzel szemben egy játszótér állt akkoriban, ha jól tudom, már egyik sincs meg. A két hölgy kislánykorában ott játszott két másik barátnőjükkel, Christine McBlurerel és Jane Lindseyjel.
- Egy idősek voltak a lányok?
- Nagyjából. Azt tudom, hogy valami titkos baráti körük volt, otthon se mondták el, hogy a téren szoktak játszani. Egyikőjük sem lakott a közelben.
- Merre laktak, tud erről valamit?
- Nem.
- Tud valamit a lányok jövőjéről?
- Nem.
- Meddig jártak a térre?
- Olyan egy évet talán, valamivel kevesebbet. Tudom, hogy történt egy tragédia, egy fiú meghalt ott. És utána nem is láttam a lányokat többé.
Deidara és Itachi leesett állal hallgatták a történetet. Mikor Ingridnek már nem volt több mondandója, kikísérték, majd még mindig döbbenten néztek egymásra.
- Ez durva… - suttogta Dei. – Szerinted van arra esély, hogy visszaütött a múlt?
- De hogy? – nézett rá Itachi.
- Például anno egy gyilkos ki akarta őket nyírni. De csak a srácot sikerült. Aztán most megtalálta őket.
- Le kellene futtatni az ujjlenyomat keresést huszonöt évre visszamenőleg – morfondírozott az Uchiha. – De az sok idő, több napba is beletelhet. Viszont nincs más lehetőségünk. Megyek, szólok Konannak.
- Rendben, én utána nézek a másik két lánynak! – kiáltott a szőke és már ment is az asztalához. Azonban mikor a társa visszatért, már elég morcos hangulatban találta a fiút.
- Na, mi a helyzet? – kérdezte meglepve.
- Nem fogod elhinni… Jane Lindseyt vádolták a kisfiú megölésével. De mivel kicsi volt, nem sittelték le, csak javítóba került. Ahonnan öt éve szabadult és azóta álnéven él. Christine volt, aki felnyomta, ő most a tanúvédelmi program védelmét élvezi…
- Szóval semmit nem tudunk róluk.
- Nem – morogja Deidara. – Az ujjlenyomat?
- Elindítottuk a keresést. Legkésőbb két nap múlva lesz eredmény – húzta el a száját Itachi.
- Akkor addig tehetetlenek vagyunk …
- Nagyjából…
Mindketten a fehér táblára meredtek, majd megálltak előtte. Felírogatták az új információkat és töprengve nézegették, hátha megvilágosodnak.
- Kár, hogy anya nem tudta, hogy halt meg a fiú – sóhajtott a százados.
- De azt tudjuk, hogy éjszaka.
- Igen. Ennyit. De azt se tudjuk, ki volt az a fiú. Hallottad. Soha nem járt benn a boltban.
- Szóval gyanítom, szegény volt.
- Lehet.
- És mi van akkor, ha Jane tért vissza, hogy megbosszulja, amiért felnyomták?
- Akkor az ujjlenyomatait azonosította volna a gép.
- Kivéve, ha a fiú ujjlenyomatait használta.
Ismét tanácstalanul meredtek a táblára.
A hosszas csöndet végül Itachi törte meg.
- Elmegyünk ebédelni? Meghívlak.
Deidara mosolyogva pillantott fel rá.
- Elviszel ebédelni? – kérdezett vissza.
- Így is mondhatod, de így olyan, mintha randi lenne – vigyorodott el a fekete hajú.
- Igen, így olyan, mint egy randi – helyeselt, majd egy pillanatig várakozón néztek egymásra. – Menjünk! – s azzal felkapta a kabátját. A másik hitetlenkedve nézett utána, majd ő is magához vette a dzsekijét és a másik után rohant. Még a liftben állva se tudott megszólalni, de aztán a kocsiban csak összeszedte magát.
- Szóval akkor ez most egy…
- Ebéd – vágott közbe Deidara. – Ebéd, amit ketten fogyasztunk el.
- Oké – bólintott mosolyogva.
Az ebéd közben egyiküknek sem akaródzott munkáról beszélni.
- Mindjárt karácsony – mondta a szőke ábrándozva és kibámult az ablakon a szállingózó hóesésbe. – Alig várom!
- Hn.
- Ez mi volt?
- Hát én annyira nem – mondta a másik halkan.
Deidarat akaratlanul is elfogta egy rossz érzés a másik karácsonyát illetően. Hiszen honnan tudja ő azt, hogy a másiknak nincs esetleg halott vagy beteg a családjában.
- Sajnálom, ha kellemetlen a téma – kezdett szabadkozni, de az ezredes csak rámosolygott.
- Ugyan! Csak ilyenkor az egész családom nekem esik, hogy mikor lesz végre párom meg gyerekem.
Hatalmasat dobbant a szíve. Akkor ezek szerint Itachinak most sincs senkije? Azért egy félszeg mosollyal és egy óvatos kérdéssel ellenőrizte.
- De neked biztosan van barátnőd, nem?
- Dehogy… - néztek rá a fekete szemek értetlenül. – Nincs. Én… nem igazán… vagyok szerencsés párkapcsolat tekintetében. Pedig apám azt mondta, már annak is örülne, ha másik pasit vinnék haza, csak legyen valakim – mosolyodott el az emléktől, de nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy a szőke ettől a mondattól fülig vörösödött és kicsit félrenyelt.
- Tényleg? – kérdezte magas hangon. – De gondolom, ez nálad nem opció…
Maga sem tudta, milyen választ várt erre a kérdésre, de azt biztosan nem, amit kapott.
- Rendőr vagyok. Igaz, hogy inspektor, de bizonyos szabályok engem is kötnek, például, hogy nem lehet kapcsolatom kollégával. És azt is, aki tetszik. Szóval úgy gondolom, soha nem lesz senkim – felelte az idősebb elgondolkodva és Deidara úgy érezte, egy jeges kéz markol a gyomrára. Elment az étvágya és már csak bökdöste az ételt.
- Értem – felelte szomorúan.
- És nálad mi a helyzet? – kérdezte a másik könnyedén. – Van valakid?
- Nincs – suttogta kissé megsemmisülten. Eddig egy kicsit remélte, hogy a férfi róla beszél, de ettől a csevegő hangtól már biztos volt benne, hogy nem. Nem tudta, miért is esik ez rosszul neki, csak azt tudta, hogy ez a helyzet kezd számára nagyon kellemetlen lenni. Hiszen mikor megindultak, az egész úgy hatott, mintha randi lett volna. Már egy hete együtt dolgoztak és habár eddig nem foglalkozott a szexualitásával különösebben, nem okozott neki nagy meglepetést, hogy tetszik neki a férfi. Félretolta a tányért és összefont karokkal hátradőlt.
- Köszönöm az ebédet! – mondta mogorván, de mikor a vele szemben ülőre tekintett, kérdő, de mégis mosolygó arccal találta szemközt magát.
- Te most féltékeny vagy? – kérdezett rá a nyilvánvalóra Itachi, azonban Deidara heves tiltakozásba kezdett.
- Dehogy vagyok! Miért lennék féltékeny?! Hm… Jesszus…
Azonban a másik csak vigyorgott és még befejezte az ebédjét.
Mikor ismét az autóban ültek, az Uchiha komoly arccal fordult társa felé.
- Figyelj… én…
- Csak menjünk dolgozni! – szólt közbe emelt hangon a szőke. Látszott rajta, mennyire ideges. Úgy érezte, hülyét csinált magából. A sírás kerülgette, de uralkodott magán.
Még a liftben sem beszéltek és a délután folyamán annyira nem történt semmi, hogy Deidara komolyan kezdett drukkolni, hogy a gyilkos csapjon le újra. Bármit, csak ez a hülye helyzet szűnjön meg. Azonban imái süket fülekre találtak és délután kínos némaságban hajtottak haza. Rövid heló után kiugrott és már el is tűnt a nagy ajtó mögött. A lakásba érve aztán végre kiadta minden addig elnyomott feszültségét és sírva fakadt. Nem is emlékezett rá, mikor sírt utoljára annyit, de nagyon gyorsan és erős fejfájással merült álomba, hála a rengeteg bömbölésnek, aminek a kíséretében letudta az otthoni teendőket.
Reggel aztán mégis egészen kipihenten kelt fel, majd készülődni kezdett, úgy döntött, most hozzáöltözik az Uchihához és ő is felvette a Police NY feliratú munkapólóját a fekete farmerjához. Majd mivel még volt negyed órája, úgy döntött, elolvassa az újságot, amit két hete vett a fegyverekről, de még ki se nyitotta, mikor kapott egy sms-t:
„Úgy gondolom, a tegnapi után kényelmesebb lenne, ha most külön mennénk munkába. I.”
Ismét érezte a szorítást a gyomra körül, de összeszedte magát és felöltözve munkába indult. Odaérve aztán meglátta az Uchihát, aki már a tábla előtt állt töprengve. Érezte, hogy most muszáj lesz beszélnie a másikkal, mert ha ezt annyiban hagyja, akkor nem hogy egy hónap múlva, de soha nem lesz semmi belőlük.
- Beszélhetnénk? – lépett oda a másikhoz kicsit félénken.
- Mondjad – jött a mogorva válasz.
- Négy szem közt.
A fekete hajú egy unott fintorral és szemforgatással követte a másikat a mosdóba, majd karba tett kézzel várta a mondandót. Azonban a szőke láthatóan azt se tudta, mit mondjon zavarában.
- Én… hozzád öltöztem – mutatott a pólójára, célozva rá, hogy a másik is olyat visel. Kényszeredetten nevetett kicsit, de mikor látta, hogy társa azonban nem reagál, elhallgatott.
- Nem, Deidara, te munkába öltöztél. Ez a munkaruhád, eddig is ezt kellett volna viselned – mondta megrovóan az inspektor.
- Oké-oké – emelte fel a kezét, majd egy mély sóhajjal csak belekezdett. – Sajnálom a tegnapot. Úgy éreztem, hülyét csinálok magamból előtted.
A fekete szemek meglepetten kerekedtek ki.
- Mert?
- Mert én randit akartam csinálni az egyszerű ebédmeghívásból, erre kiderült, hogy neked tetszik valaki…
Az Uchiha hangosan felnevetett.
- Hülye! Belementem, hogy randi legyen a dologból, nem? – mosolygott lágyan az alacsonyabbra, aki most zavartan bólintott. – És szerinted, ha nekem valaki más tetszene, akkor veled randiznék?
Deidaranak még mindig nem állt össze a történet.
- De akkor miért mondtad, hogy… Nem lehetsz velem együtt?
- Mert munkatársak vagyunk. Januártól nem leszünk, de a rendőrség kötelékében a homoszexualitás is ok a kizárásra.
- De… - kezdte kétségbeesetten, de most érezte, hogy ebbe nagyon belefutott. Valóban nem lehetnek soha együtt. Legalábbis hivatalosan nem. – És nem hivatalosan sem lennél velem? – szaladt ki a száján a kérdés. Itachi kicsit visszahőkölt.
- Úgy érted… titokban?
- Úgy.
- Hát… de… lehet… - felelte vigyorogva, majd szemtanúja lehetett a világ legszebb mosolyának, legalábbis véleménye szerint, ahogy a szőke boldogan elmosolyodott előtte. Már épp lépett volna oda, hogy megcsókolja, mikor mögötte kinyílt az ajtó és Hidan lépett be.
- Csak ha megvagytok! – kiáltott fel. – A Mikulás újra ge*izik. Még egy halott van!
Fáradt sóhajjal indultak meg, majd a helyszínre érve ismét teljesen elképedtek. A nő meztelen volt, mint a másik kettő, egy piros bohócorrot tettek az orrára és egy pár hatalmas szarvasaganccsal tűzték a falra. Az agancs néhány ága átszúrta a testét és a vér mennyiségéből ítélve elvérzett. Az aranyszínű virgácsot a szájába tették és az agancs kiálló részeire karácsonyfadíszeket aggattak.
- Na, jó, ez most már sok! – hördült fel Deidara a látványra és kezét a szája elé kapta.
- Ki az áldozat? – az Uchiha persze most is hidegvérről tett tanúbizonyságot.
- Sandra Reider, harmincegy éves. Két gyermekes anyuka, szerető férj… Öt éve él itt.
- Ki találta meg a hullát? – ez eddig nem tűnt egy fontos kérdésnek, de most már kezdett érdekes lenni.
- A férj.
- Legalább nem kell elmondani neki. Merre van most? – kérdezte Itachi. A konyhába irányították, ahol egy lelkiekben összetört férfi kuporgott plédbe burkolózva. – Jó napot! – köszöntötte. – Itachi Uchiha ezredes vagyok. Feltehetnék pár kérdést?
A férfi kábán bólintott, de mikor az áldozat családjáról faggatták őt, csak ráncolta a szemöldökét.
- Nem ismertem őket – vallotta be. – A feleségem a tanúvédelmi program tagja volt.
- És nem tudja, mi volt a gyerekkori neve? – kérdezte izgatottan Deidara. – Nem súgta meg magának egy romantikus éjszakán?
- De – bólintott Mr. Reider. – A leánykori neve Jane Lindsey volt.
A két nyomozó összenézett, majd megköszönték a válaszokat és távoztak.
- Ezek szerint nem Jane volt – mondta Itachi a kocsiba ülve.
- De Christine miért tette volna?
- Nem tudom. Talán ő volt az igazi tettes és Jane zsarolta, hogy elmondja, ha nem fizet. De a pénz elfogyott és így nem maradt más, mint megölni a zsarolót.
- Meg kell keresnünk Christinet!
- De előtte még irány a halott nő családja – sóhajtott Itachi fáradtan. Azonban, mikor odaértek és megállította az autót, mivel kivételesen ő vezetett, a szőke felé fordult. – Gyere ide! – mondta kedvesen és mikor a másik odahajolt, egyik kezét az arcára simította, majd megszüntetve ajkaik között a távolságot, lágyan megcsókolta.
Deidara megborzongva viszonozta a csókot és egyik karját a másik nyaka köré csúsztatta. Nem sokszor csókolózott eddig életében, de abban biztos volt, hogy ez az eddigi legjobb. Mikor aztán oxigén után kapva elváltak, mosolyogva néztek egymás szemébe.
- Ez lemaradt a mosdóban – jegyezte meg az Uchiha, majd kiszállt a járműből.
A családnál a szokásos részvétnyilvánítás után végül rátértek jövetelük igazi okára is.
- Kérem – kezdte Deidara. – Tudnának mesélni arról, mikor az a fiú meghalt?
Az asszony, aki kissé furcsán problémásnak tűnt, bólogatott.
- Az volt a furcsa… hogy nem volt temetés… Elvitték a játszótérről, de utána nem volt hulla, amit elássanak. Pedig azt mondták, halott.
- Ezt honnan veszi, hogy nem volt hulla? – kérdezte Itachi gyanakodva.
- Hát onnan, hogy nem volt. Elmentünk a temetésre. De nem volt koporsó. Se urna. És közölték, hogy menjünk haza.
Elmélkedve pillantott társára.
- Hogy hívták a fiút?
- Nagyon egyszerű neve volt. Gregory Smith. Szegény fiú volt. Szegény családból. Nem is tudom, volt-e hol lakniuk tulajdonképpen. Akkoriban mindenki azt mondta, hogy a család megette a hullát, mert nem volt ételre pénzük és így a temetés is olcsóbb volt.
Persze, ezt nem hitték el az asszonynak. De mint megtudták, a családból már senki se élt akkor, így sajnos onnan már nem tudtak információt gyűjteni.
- Hogy halt meg?
- Nem tudni. Reggelre halott volt. Ami azért furcsa, mert Jane itthon aludt végig.
Megköszönték az információkat, majd a kapitányság felé vették az irányt, útközben még néhányszor megállva egy kis csókolózás erejéig.
- Tehát! – kezdte az összegzést Deidara a kiegészített tábla előtt. – Van egy halott fiú, akinek eltűnt a holtteste. Három halott nő, ugyanazon baráti társaságból, akik közül egyet a fiú gyilkosaként tartanak számon. Ellenben, ami szintén furcsa, hogy az eset után teljesen megszakították egymással a kapcsolatot. Mert Jane és Christine még oké, hiszen a tanúvédelmi program miatt nem tehettek másképp. De az első két áldozat, Jennifer és Rose miért?
- Jó kérdés – bólintott Itachi. – Meg kell kérdeznünk az egyetlen élő személyt. Christinet. Úgy érzem, ő képes ezekre válaszolni.
- Jó, de hogy? Az FBI nem fog csak úgy kiadni adatokat egy tanúvédelmisről.
- Nem, de bírói végzésre igen. És az, hogy egy ilyen gyilkossági ügyhöz van köze, elég érv arra, hogy megkapjuk a végzést.
A szőke elgondolkodva figyelte a táblát.
- Kell egy bíró, aki szóba áll velünk.
- Véletlenül van egy ismerősöm – vigyorodott el az idősebb. – De őt csak holnap délután tudjuk elérni. Viszont amíg mi nem tudjuk, milyen néven él, addig valószínűleg a gyilkos se tudja.
- Honnan veszed? – nézett rá Dei kétkedve. – Jane Lindsey személyazonosságát se tudtuk, ő viszont igen. Lehet, már Christine-t is megtalálta.
- Hidd el, hogy nem! Akkor már helyszínelnénk.
- Honnan tudod?
- Onnan, Deidara, hogy én is nyomozó voltam még két évvel ezelőtt! – csattant fel Itachi ingerülten. – Gyakorlatilag az én helyemre kerültél!
A szőke meglepetten pislogott társára. Az Uchiha nyomozó volt? Pár pillanatig némán meredtek egymásra, a fekete hajú enyhe zihálása mutatta csak, hogy ez egy érzékeny pont a számára, mégis úgy döntött, rákérdez.
- Miért hagytad itt a gyilkosságiakat?
- Nem hagytam. Másfél évre felfüggesztettek. Csak közben inspektorként sikerült elhelyezkednem és jobbnak láttam, ha nem térek vissza – felelt komoran.
- Nem szeretted?
- De… nagyon… csak hogy nem nekem való munkakör. Beláttam, hogy alkalmatlan vagyok és tovább léptem.
Szeretett volna még kérdezni, de Itachi kissé ingerülten elcsörtetett a lift felé és szó nélkül otthagyta. Azonban Deidarat érdekelni kezdte, hogy mi történt vele pontosan, ezért megkereste a legősibb bútordarabot a rendőrségen, akit csak ismert: John Peint.
- Főnök… - kezdte, mikor bebocsájtást nyert az irodába.
- Hm? – kérdezte a narancshajú fel sem pillantva.
- Kérdezhetek?
- Nem azt teszed?
- Mi történt Uchiha ezredessel?
A másik döbbenten pillantott fel rá, letéve a tollat. Pár pillanatig fürkészőn méregette az előtte állót, majd kissé megköszörülte a torkát. A szemközti székre mutatott és megvárta, hogy a szőke helyet foglaljon.
- Nos… az ezredesben és benned több a közös, mint gondolnád. Ő… sokban hasonlított rád önfejűségben, makacsságban és megszállottságban. Csak… ő agresszívabb volt. Bárkit levadászott, míg nem egyszer belefutott egy maffiózóba. Meglőtte, figyelmeztető lövések nélkül. Elkapta… De nem volt elegendő bizonyíték és a pasas megkente a bírókat. Viszont a szabálytalan intézkedés miatt eljárás indult Itachi ellen. Ő is kapott egy inspektort… aki katasztrofális értékelést írt róla. Felfüggesztették és csak a bíró nagybátyjának köszönhette, hogy inspektorként állást kapott.
- De már lejárt a felfüggesztése, nem?
- De – bólintott Pein. – És könyörögtem is neki, hogy jöjjön vissza… Bassza meg, ő volt a legjobb emberem! Akkor is, ha egy agresszív állat volt… - az asztalra könyökölt, homlokát a tenyerébe támasztva. Úgy tűnt, tényleg hatalmas veszteségnek tartja az Uchiha elvesztését. – Még afölött is szemet hunytam, hogy meleg. Pedig ez miatt ki kellene rúgni. De megérte. Csak hogy már nem akart visszajönni. Azt mondta, nem tudna megváltozni…
Deidara elgondolkodva hallgatta társa történetét. Talán kicsit övön aluli volt, hogy a hát mögött járt utána és nem tőle kérdezte meg személyesen, de úgy látta, túl fájó pont ez a másiknak. Mindenesetre a fejében megfogalmazódott a gondolat, hogy megpróbálja visszacsábítani a fekete hajút a gyilkosságiakhoz. Hiszen, ha jól vette ki Pein szavaiból, még azzal se lenne gond, ha együtt lennének… Megköszönte az információkat, majd megígérte, hogy senkinek nem mondja el, hogy tudja, főleg nem az illetékesnek.
Az irodából kilépve elindult, hogy szerezzen magának egy kávét, de közben minden gondolata az idősebb körül forgott. Azt se vette észre, hogy a teakonyha ajtaja becsukódik, és valaki mögé lopakodik. Csupán a dereka köré kúszó karok és a nyakára simuló ajkak térítették észhez. Elsőre kissé megriadt, de mikor felismerte Itachi jellegzetes illatát, megnyugodva dőlt az erős mellkasnak.
- Sajnálom az előzőt – mormogta az ezredes, apró csókokat hintve a nyakára. – Nem akartalak megbántani, csak nem szeretek erről beszélni.
- Semmi baj – suttogta, levegő után kapkodva a nyakát érő kényeztetés miatt. Kezei az őt ölelő karokra csúsztatta és hátrahajtotta a fejét, hogy csókot lopjon az édes ajkakról.
A pillanatot egy gondolataiba mélyedt Pein szakította meg, aki most kábán besétált a konyhába, majd a szétrebbenő pár láttán egy kissé értetlenül pislogott. Persze, nyomozó volt, szóval gyorsan lebonyolította az elméjében az események rekonstruálását és egy ördögi vigyorral megfordult és elhagyta a helyiséget. Itachi egy rémült pillantást vetett Deidarara, majd a kapitány után rohant.
- Pein, kérlek! – kapta el a szólított karjait. – Dei… nem tehet semmiről… kérlek! – kétségbeesetten nézett a szürke szemekbe, latba vetve minden szuggeráló erejét.
- Semmi baj, Itachi – vigyorgott a másik még mindig gonoszul. – Ha visszajössz és betartod legalább a szabályok nagy részét, akkor én szemet hunyok a kis afférotok felett…
Azzal megfordult és otthagyta a döbbent fekete hajút a saját gondolataival.
Másnap néhány sehova sem vezető kihallgatás és több órányi eredménytelen közösségi oldalböngészés után elérkezett a délután négy óra. Itachi intve társának, hogy kövesse, megindult a bíróság épületéhez. Ott hosszas keresgélés után egy hosszú, fekete hajú, japán származású bíróhoz lépett oda. – Heló, bácsikám! – köszönt mosolyogva, majd társa felé fordult. – Ő a nagybátyám, Madara Uchiha. Bíró.
- Szervusz Itachi, miben segíthetek? – kérdezte a másik egy fáradt sóhajjal.
- Kellene egy végzés, hogy az FBI adjon ki nekünk információt egy nőről, aki a tanúvédelmi programban van.
- Mert az csak így megy, nem? – nézett rá nagybátyja, nem épp megértő kifejezéssel.
- Egy sorozatgyilkossághoz van köze, szóval van nyomós érvem. De minden pillanat számít! Valószínűleg ő lesz a következő áldozat, de ő az egyetlen, aki meg tudja mondani, mi ez az egész.
- Ez a Mikulásos eset?
- Te arról honnan tudsz?
- Mindenki tud róla. Ez az év sztorija! Gyilkol a Mikulás! – egy sóhajjal beletúrt a hajába, majd körbenézett a folyosón, ahol álltak, de csak a takarító mosta fel épp a kövezetet. – Na, jó. Mit szeretnél tudni az illetőről? A címét?
- Nem – rázta meg a fejét az inspektor. – Elég, ha csak a mostani nevét megmondod.
Rövid ideig némán meredtek egymásra, Deidara pedig értetlenül kapkodta a pillantását a két férfi között és morcosan gondolt arra, hogy mindkét japán magasabb tőle.
- Itachi, legyél óvatos! Tudod, hogy egyszer már az ilyenjeid miatt megütötted a bokádat!
- Tudom, de most csak egy névre van szükségem! De ha nem kapom meg a nevet, meghal az illető hölgy.
- Oké, oké…
A szőke most tátott szájjal nézett társára. Eddig fel se tűnt neki, hogy Itachi mennyire visszafogja magát. Minden izma pattanásig feszült, ajkai penge vékonyra préselődtek és keze akaratlanul is folyamatosan ökölbe szorult. Valóban agresszívnak tűnt… Az egész ember szinte vibrál az elfojtott energiától. Uchiha bíró most egy lemondó fejcsóválással a közeli irodához ment, Dei pedig a másikhoz hajolt.
- Minden rendben? – kérdezte suttogva.
- Persze… - bólintott a másik. – Csak egy ideje hanyagolom a nyugtató teát. Így jobban tudok gondolkodni.
- Mondd a nevet! – kiáltott ki az iratszekrény mellől. Itachi kicsit beljebb lépett és halkan felelt:
- Christine McBlure.
Madara keresgélni kezdett.
Hirtelen valaki neki ütközött Deidaranak. A százados kicsit tétován fordult oda, mikor meglátta a takarítót, szürke uniformisában. A férfi zömök volt és kissé bárgyúnak tűnt, erős fokozatú szemüveget viselt és kopaszodott. Ha jól látta, még nyúlszája is lehetett szegénynek.
- Jaj, elnézést, Mr… - kezdte, majd gyors pillantást vetett a névjegyre a mellkason – Smith…
- S-s-semmi baj – dadogta kedvesen mosolyogva a takarító. – É-é-én v-vagyok aaaz ü-ü-ü-ügyetlen…
Azzal arrébb is állt, de nem messze és lassan folytatta a felmosást.
Közben Madara megtalálta, amit keresett.
- Itt is van. A mostani neve Josephine French. Biztos elég ennyi?
- Persze… - felelt a fiatalabbik Uchiha és megköszönve a segítséget, távoztak.
Itachi az irodában nekilátott, hogy minden fellelhetőt előásson Josephine Frenchről. Tulajdonképpen csak a címét és a korát találta meg, de ez nekik pont elég volt. Már épp indultak volna, mikor Konan szólt nekik a boncteremből, hogy meglett az ujjlenyomat tulajdonosa.
Mikor odaértek, Konan feléjük fordította a monitort, hogy lássák ők is az arcot. A nyilvántartásban egy kisfiú képe szerepelt, sok dioptriás szemüveggel, nyúlszájjal és pattanásokkal. Deidara szemei kikerekedtek a döbbenettől.
- Ez a takarító a bíróság épületéből! - kiáltotta megragadva Itachi karját. – A nagybátyád veszélyben van!
- Tessék? – pislogott Konan meglepetten. – De hát ez a fiú már halott! A neve Gregory Smith. Tíz évesen fagyott halálra a játszótéren.
- Hidd el, felismerem! Ő is Smith volt és nyúlszájú! Mennyi az esély arra, hogy egy ilyenbe belefutok?
- Legjobb lesz, ha megnézzük – bólintott az Uchiha és egy-egy golyóálló mellényt magukra kapva rohantak a kocsihoz, majd kibiztosított fegyverekkel törtek be a bíróság épületébe. A bíró irodájának ajtaja félig kitörve lógott és halk hörgés szűrődött ki belőle. Madara a földön feküdt, mellkasán lőtt sebbel, de úgy tűnt, talán nem lesz halálos. Deidara azonnal a mentőket hívta, míg Itachi mellé térdelve próbált valamit kiszedni a szavaiból.
- A takarító… elvitte az adatokat… - magyarázta a férfi enyhe zihálással. Mikor az ezredes felpillantott és meglátta kiborítva azt a fiókot, ahonnan Christine adatlapját szedte ki a nagybátyja, azonnal összeállt neki a kép és hallgatásra intette nagybátyját.
- Sajnálom – mondta szomorúan. – Nem akartalak ennyire belerángatni a dologba.
Közben megérkeztek a mentősök is és elszállították a sebesültet.
Időközben beesteledett és félő volt, hogy lassan bővül az áldozatok száma.
Elmentek hát a leendő áldozat lakásához, de nem találtak otthon senkit.
- Akkor most? – nézett Deidara kérdőn a társára.
- Várunk, megfigyelünk… Jobbat nem tudok.
Visszaültek az autóba, de útközben a szőke még beszerzett egy doboz fánkot és két pohár kávét.
- Azért most csak kávézol, nem? – nézett a fekete hajúra, azonban az megrázta a fejét.
- Tegnap óta nem iszok nyugtató teát, az nekem elég – felelte idegesen dobolva a kormányon.
- Oké… hallgatunk rádiót?
A másik elgondolkodva pillantott a készülékre.
- Végül is… halkan nem árthat…
Szóval bekapcsolták.
- Fánkot?
- Ja, kösz, jöhet…
Elvette, mire a fiatalabb egy kaján „Áhá!”- val rámutatott. Kérdőn pillantott rá.
- És most bocsánatot kérsz tőlem az első napért!
- Mert?
- Mert biztos távolban ülsz a kocsiban, fánkot eszel és rádiót hallgatsz! És megfigyelésnek hívod!
Itachi szája elnyílt a döbbenettől és teljesen lefagyva meredt a mellette ülőre.
- Te erre vártál, amióta megismertél?
- Majdnem! De azt hiszem, grátisznak egyáltalán nem rossz – vigyorgott a százados örömében.
- Oké – adta meg magát az Uchiha. – Bocsánat! Igazad volt!
- Ah, igen, mondd még egyszer – nyögött fel Deidara orgazmust színlelve, amivel sikeresen zavarba hozta az idősebbet.
- Mégis mit?! – kérdezte szokatlanul magas hangon.
- Hogy igazam van! Mondd, hogy igazam van!
- Hát te beteg vagy…
- Én legalább nem a Mikulásnak mondok ilyeneket!
A fekete hajú csak nevetett, majd egyszerűen kinyúlt és megfogta a másik kezét, összefűzve az ujjaikat. Valahol azért kicsit aggasztotta a dolog, hiszen ő, mint inspektor, objektív véleményt kell, hogy írjon a másikról, ami azonban aligha fog így sikerülni. Már most is érzi, hogy gondok lesznek ebből, nem fog tudni reálisan gondolkodni.
Végül hajnalban felváltva őrködtek, de semmi mozgás nem történt.
Reggel kilenckor aztán végül megérkezett a célszemély. A két nyomozó azonnal kiugrott a járműből és megállították a nőt.
- Kérem, Miss French! New York-i rendőrség, álljon meg! Velünk kell jönnie a kapitányságra kihallgatásra!
A magas, vékony nő zavartan pillantott a két férfira, de végül persze bólintott és követte őket. A kihallgatóban aztán elmesélte, hogy egy éjszakai bárban dolgozik, és csak reggelente jár haza. Mikor felvilágosították, hogy Gregory Smith három, gyerekkori barátjával már végzett, láthatóan kétségbeesett.
- Mesélne nekünk erről az esetről? – kérdezte Itachi komoly arccal. Josephine bólintott.
- Gregory egy csúnya, buta gyerek volt, talán mondhatni, hogy fogyatékos. A játszótéren mindenki rajta nevetetett. Aztán Jane-nek támadt egy ötlete. Azt mondtuk Gregnek, hogy a Mikulás eddig azért nem vitt neki ajándékot, mert nem találta meg, és ha kimegy a játszótérre karácsony éjszaka és felmászik a mászóka tetejére, akkor majd látni fogja és ad neki is ajándékot. Nem gondoltuk, hogy megcsinálja. De kinn szobrozott egész éjszaka és azt mondták, hogy meghalt. Aztán én elmondtam a szüleimnek mindent, mert féltem, és ők jelentették fel Jane-t. Mi, lányok többé nem találkoztunk. Nem bírtuk feldolgozni, hogy a gúnyolódásunkkal egy gyerek halálát okoztuk.
- De Jane szülei azt mondták, hogy nem volt hulla, csak temetés…
- Valóban. Az a pletyka járta, hogy eltűnt a hulla a hullaházból. És hogy a szülei megették. Persze, ez hülyeség volt, szerintem. Kérem… Mi lesz most velem? – nézett kétségbeesetten a nyomozókra.
- Nos – kezdte Deidara. – Úgy hisszük, csak éjszaka támad. Valószínűleg ez egy bosszú tőle és mivel pszichopata, fontosak neki a külsőségek. Ez nála rituális kivégzés. De, hogy biztosak legyünk magunkban, nappal itt fog aludni a kapitányságon. Mikor lesz először szabad éjszakája?
- Vasárnap.
- Tehát négy nap múlva. Vasárnap a saját lakásában fog maradni és csapdát állítunk neki. Addig is, kiadunk egy körözést ellene. Hátha meglesz addig.
A nő sokat hálálkodott a segítségért és az egyik dolgozói heverőt igénybe is vette azonnal. Itachi és Deidara is úgy döntöttek, hogy mivel így most van egy pár szabad órájuk, amíg biztosan nem hal meg a nő, ők is hazamennek kicsit aludni. A szőke már alig állt a lábán, azonban az idősebb még egész élénk volt, pedig szinte nem is aludt az éjszaka. Amíg a másik lakásához hajtott, a százados el is aludt az anyósülésen. Nem volt szíve felkelteni, így inkább csak tovább hajtott a saját lakásához, majd a karjába véve a törékeny fiút, felment és lefektette Deit, majd ő maga is mellé heveredett.
Délután négykor ébredtek fel az ébresztő órára. Deidara riadtan nézett körbe a modern lakásban, ahol a fekete és a fém dolgok domináltak. Mikor megpillantotta a mellette álmosan ücsörgő Uchihát, kicsit megkönnyebbült.
- Hogy kerültem ide? - kérdezte álmosan.
- Elaludtál a kocsiban. Nem akartalak felkelteni - felelt halkan a másik, majd odahajolva egy puszit nyomott a másik arcára. A szőke, mint valami gyámoltalan kismacska, odafészkelte magát társa közelébe, majd odabújva arcát a másik mellkasába fúrta. Úgy tudott volna maradni örökké.
- Ha ennek az ügynek vége, szabira megyek – motyogta álmosan.
Végül összeszedték magukat és Itachi javaslatára meglátogatták azt a hullaházat, ahova Gregory Smitht szállították a játszótérről. Azonban legnagyobb döbbenetükre, a patológia bezárt abban az épületben. Az egész olyan volt, mintha gyorsan hagyták volna ott. A boncasztal mellett a földön még ott feküdt egy szike, az íróasztalon papírkupac tornyosult, a polcokon egy –két formaldehidben úszkáló szerv sorakozott.
- Kísérteties – morogta a százados és ösztönösen átölelte magát. Az Uchiha azonban nem zavartatta magát és kutatni kezdett a poros papírok között. – Mit keresel? – érdeklődött a társa. – Gondolod, hogy megtalálod Gregory Smith kartonját?
- Jó lenne…
Hosszas keresgélés után végül úgy tűnt, az ezredesnek szerencséje van, ugyanis tényleg megtalálta a kartont. Habár sok papír már foszlott és elmosódott, sőt, akadt, amelyik bepenészedett, de még egy-két dolgot ki lehetett venni belőle.
- Itt az áll – kezdte egy rozoga székre ülve -, hogy Gregory gyerekkorában szadista jegyeket mutatott. És ezért megfúrták a koponyáját. Mentálisan sérült gyerek volt, halál oka fagyhalál. Ez nem új. De itt az áll, hogy hamvasztották… A patológus akkor pedig… Erik Siyke volt. Ő írta alá a papírt. Utána kéne nézni az öregnek.
A szőke bólintott és legnagyobb megkönnyebbülésére, elhagyva a patológiát, útnak indultak. Miután a kapitányságon lefuttattak egy keresést rá, kiderült, hogy az orvos nem sokkal utána meghalt. A felesége még élt ugyan, de egy elmegyógyintézetben kezelték.
- Jobbat nem tudok, nézzük meg! – javasolta a fekete hajú tanácstalanul, de Deidara heves tiltakozásba kezdett.
- Persze, most jártam meg egy elhagyatott patológiát, most meg menjek el egy diliházba?! Aztán meg majd félek egyedül aludni! – magyarázta kétségbeesetten, mire a másik elmosolyodott és a füléhez hajolt.
- És ha azt mondom, hogy nem kell egyedül aludnod? – suttogta alig hallhatóan.
Az alacsonyabb dühösen félrefújta az arcába lógó tincset, majd megindult a lift felé. Tulajdonképpen az ajánlat fairnek tűnt. De elhatározta, hogy ha bármi trükk van az egészben, kiheréli a kedves ezredest.
Az elmegyógyintézet sokban hasonlított a patológiára. A bezárás szélén állt, így a felújításra már egyáltalán nem költöttek és csupán néhány súlyosabb beteg lézengett az épületben, akik szállításra alkalmatlanok voltak.
- Jó napot! – köszönt az Uchiha a portásnak és a mogorva arcot látva azonnal fel is mutatta a jelvényét. – A New York-i rendőrkapitányságról vagyunk és egy bizonyos beteget keresünk.
Beengedték őket, majd a recepciónál ismét el kellett mondaniuk, miért jöttek és kik ők.
- Mrs. Siyke-ot keressük – mondta a nővérkének Itachi. – Ha jól tudom, ebben az intézetben van.
- Igen – felelte a hölgy. – Már olyan súlyos, hogy nem tudtuk mobilizálni.
Egy kórteremhez vezette őket, ahol lélegeztető gépek, EKG-k zaja keveredett pár haldokló halálhörgésével. Az egyik nénit hívták Mrs. Siyke-nak.
- Tud még beszélni? – kérdezte Deidara gyanakodva.
- Nem. Már kómában van. Csak a törvény szerint még két hétig életben kell tartanunk, mivel nincs senkije, aki eljárhatna az ügyében.
- Értem. Akkor nem fogunk tudni beszélni vele.
- Amúgy sem. Az időskori demencia miatt már azt se tudta, ki ő. Például mindig azt mondta, halottak vannak az intézetben. Pontosabban egy halott. Egy kisfiú.
A két férfi megborzongva pillantott egymásra.
- Véletlenül nem Gregory Smitht emlegette? – kérdezte Itachi.
- De, igen. De itt nem volt Gregory Smith.
- És bármi hasonló nevű?
- Megnézhetem maguknak, de szinte biztos, hogy nem.
A nővérke visszament a pulthoz és átnézte a betegnévsort.
- Nos… Egy hónapja távozott innen egy George Smith. Gyógyultnak nyilvánították.
- Mi volt a baja?
- Skizofrénia. Mániákusan mondogatta, hogy el fog jönni hozzá a Mikulás. Komolyan hitt benne, patológiás eset volt.
- És azzal engedték ki, hogy meggyógyult?
- Igen. Mert mondta, hogy most már tudja, hogy nem fog hozzá eljönni… Miért? – kérdezte a nővérke bizonytalanul.
- Azért, mert azóta három embert ölt meg – vetette még oda az ezredes, majd ismét a kapitányság felé vették az irányt. – Tehát megtudtuk, hogy a doki felesége is halottnak hitte a gyereket, és hogy más néven vették fel az elmegyógyintézetbe. Ahonnan egy hónapja kiengedték! Zseniális! - dohogott magának az Uchiha. Felérve felírták a táblára az új információkat. A fehér felületen szinte semmi szabad rész nem maradt már lassan.
Nem sokára Hidan lépett az asztalaikhoz.
- Hé, fiúk! Ezt kapjátok ki! Kiderült, hogy a vén fasznak volt egy kis köcsögje is, de befosott, mikor eltűnt a kölyök és lelépett.
- Mi van? – fordult felé egyszerre a két hosszú hajú. – Hidan, érthetően!
- Ajh, de nehéz a felfogásotok! – forgatta a szemeit. – A lényeg, hogy a patológus dokinak volt egy asszisztense. Emlékeztem rá, mert pár éve volt egy betöréses eset, ahol ő volt a károsult. Kell a címe?
- Persze, hogy kell! – hörögte Itachi magán kívül és megfogadta, hogy ha elkapják a gyilkost, akkor tippeket fog kérni tőle Hidan kivégzéséhez.
Szerencsére az asszisztenst, aki azóta már patológus orvosként praktizál, otthon találták. Először nagyon megijedt a rendőrök megjelenésétől, de miután biztosították, hogy nem fog börtönbe jutni, elmesélte, mi történt huszonhárom évvel ezelőtt.
- Én nem értettem az egészet – temette a kezébe az arcát. – A doki azt mondta, hogy égessem el a hármas hullát. Majd kitöltötte a fiú nevére. Nem értettem. Viszont a dögcédulára rosszul írta fel a nevet, nem Gregoryt írt rá, hanem George-ot. Aztán mikor bementem a hűtőkamrába, a fiú tálcája ki volt húzva és nyitva volt az ablak. Kerestem a dokit, azt mondta, nem ő volt, majd mikor rájöttünk, hogy összekeveredtek a dolgok és az egyik fagyott csövest égettem el a fiú helyett, azt mondta, hagyjuk a fenébe, jó lesz így. Hát dehogy volt jó! De akkor nem tudtam mit csinálni. Ő volt a főnököm. Aztán meg azt mondta, hogy ha nem is volt halott a gyerek, akkor a szülők majd szólnak, ha meg nem ért haza, akkor majd megeszik a kóbor állatok, vagy visszakerül ide. Aztán mikor a felesége bekerült az elmegyógyintézetbe pár éve és meglátogattam, akkor találkoztam vele. Borzalmas volt! Nagyon félek tőle! – elkapta a szőke karját, mert valamiért azt feltételezte, hogy tőle több megértést kap, de az csak felállt és fintorogva elhúzta a karját.
- Maga szánalmas – sziszegte. De legalább azt megtudták, hogy a halottnak hitt fiú hogyan élete túl az egészet. – Legalább azt megtudta, hogyan került az intézetbe?
- Igen – bólintott a doki remegve. – A nővérek mesélték, hogy egy néni ráhívta a mentőket az utcán bolyongó kisfiúra, mert kórházi hálóingben volt. És mivel nem tudott normálisan beszélni, az elmegyógyintézetbe vitték. De akkoriban voltak a pereskedések, hogy be akarták zárni és elmulasztották a személyazonosságát kideríteni.
- És maga miért nem jelezte az illetékes hatóságoknak, mikor megtudta ezeket?! – förmedt rá Itachi dühösen, elkapva a férfi ingjének elejét és felemelte a kanapéról.
- S-sajnálom, féltem! – kiáltotta kétségbeesetten a doki. A fekete hajú visszadobta és megvetően nézett le rá.
- Hát maga tényleg szánalmas – morogta. – Menjünk, Dei!
A kocsiban ülve a százados aztán elmélázva figyelte az elsuhanó fényeket, miközben azon gondolkodott, milyen furcsa is az élet. Jane Lindsey azért bűnhődött, ami meg sem történt. Hiába próbáltak hárman minta életet élni, ők meghaltak, viszont a negyedik, aki egy éjszakai bárban rúdtáncos, valószínűleg megússza az egészet.
- Minden oké? – kérdezte Itachi néhány hosszú percnyi hallgatás után.
- Igen, csak… gondolkodtam.
- Látszott.
- Hm?
- Eltorzult az arcod, mintha nagy fájdalmaid lennének…
- Menj a búsbarangosba, jó? – nevetett ő is a társával együtt, majd a plázánál felkiáltott: - ÁLLJ!
Hirtelen fékezett az autó és Itachi kérdőn nézett rá.
- Azért nem így gondoltam, csak hogy parkolj le…
Egy fáradt pillantás után az Uchiha félreállt.
- Mit szeretnél?
- Ajándékokat vásárolni! Már nincs két hét karácsonyig… Semmit nem vettem még!
- Basszus… Ezért kellett úgy kiabálni, mintha egy egész újszülött osztályon hajtottam volna keresztül egy tankkal?!
- Jól van, bocsi…
Ettől függetlenül hagyta, hogy a szőke végigrángassa az egész plázán, segített neki ajándékot választani, sőt, utána még egy kávéra is beült vele az egyik helyi kávézóba. Valahogy a múltban vájkálás után jól esett neki a civilizáció eme bábeli tornyában ücsörögve hallgatni a puffogó, duccogó divatzenét és nézni a nyüzsgő tömeget. Valahol emlékeztette rá, hogy azok a borzalmak, amikről ma hallott, máskor, máshol és mással történtek meg. Rámosolygott a szemben ülőre és kinyújtva kezét, óvatosan összefűzte az ujjaikat a szalvétatartó és az itallap árnyékában.
- Most vasárnapig tehetetlenek vagyunk, gyakorlatilag, nem? – kérdezte halkan.
- Hát úgy gondolom – bólintott a szőke.
- Élmény lesz bejárni dolgozni… - morgott maga elé.
Tulajdonképpen a várakozást hozta az elkövetkezendő pár nap. A nagy rejtvényt megoldották, már csak a finálé hiányzott. Gyakorlatilag már a jelentést is megírták unalmukban, az összes izgalmat az jelentette, hogy reggel a kis rúdtáncos eléri-e a kapitányságot élve.
Mikor eljött végre a vasárnap este, szinte az egész ügy unalmasnak tűnt. Itachi javaslatára átültek a kocsi hátsó ülésére. Ott jobban el tudtak bújni és nem volt feltűnő, hogy két alak ül egy járműben fél éjszaka. És nem utolsó szempont volt, hogy össze tudtak bújni, amit, hála a szakmájuknak, nagyon ritkán tudtak megejteni. Halkan beszélgettek és néha kicsit elmerültek egymás ajkainak kóstolgatásában, de nem mertek sokáig mással foglalkozni, hiszen bármikor felbukkanhatott a tettes.
Deidara hátát a másik izmos mellkasának vetve bambult ki az ablakon. Gondolatban teljesen máshol járt. Aztán felfedezte, hogy a kirakatban a próbababán rendőr ruha van, de az a jó kis sztriptízes fajta. Vigyorogva hajolt kicsit előrébb, hogy jobban szemügyre vehesse, de a következő pillanatban egy mikulás-sapkás, szemüveges férfi tapadt az üvegre, vicsorgó kifejezéssel és a szőke sikítva ugrott hátrébb. Itachi azonnal, ösztönösen fogta le és borult rá, hogy testével védje, majd a következő pillanatban lövés dördült. Zihálva ültek fel és azonnal sebeket kerestek a másikon, de szerencsére a sofőrülésbe csapódott a golyó, így egyikőjük se sérült.
- Indulás! – kiáltott Itachi. Kinyitották az ajtókat és a golyóálló mellényeket felkapva rohantak az épület felé. Még a lépcsőházban kibiztosították a fegyvereket, úgy rúgták be az ajtót, Itachi pedig az adóvevőn erősítést kért. A tettes már ott volt és jelenleg épp egy piros zsákkal próbálta becserkészni a sarokba szorult, rémülten sikítozó áldozatot. Persze az ezredes azonnal cselekedett. – Rendőrség! Megállni! Feltartott kezekkel szépen, lassan forduljon meg!
Minden egy pillanat műve volt. A piros zsák alól egy Glock 45-ös villant elő, majd lövés dördült és Itachi fájdalmas kiáltással kapott a vállához. A férfi a következő pillanatban az ablakhoz ugrott és a tűzlétrán menekült. Deidara gondolkodás nélkül követte, de a gyilkos meglepően gyorsan és rutinosan mozgott. Végül egy sikátorig követte, ahol azonban az üldözött megfordult és lőtt. Éles fájdalom hatolt a százados kezébe és felkiáltva dobta el a fegyvert. Könnyes szemekkel meredt átlőtt kezére.
- A francba – sziszegte elnyomva a fájdalmat. Ha most tett volna a szabályokra, már lábon lőtte volna a faszit és most tudná mozgatni a kezét. Csak hogy a másik most vészesen felé közeledett a zsákkal.
- Tudod, te vagy olyan szép, mint egy lány… Mit szólnál, ha te is a Mikulás áldozata lennél? – kérdezte elborult tekintettel és Deidara döbbenten figyelte, hogy elmúlt a dadogás. Aztán ismét előkerült a fegyver, ami Itachit is meglőtte. A szőke lassú mozdulatokkal próbálta kikerülni a másikat. Úgy gondolkodott, hogy ha valaki utána jön, vagy erre jár, akkor a gyilkos neki háttal fog így állni és ezzel előnyre tesz szert majdani megmentője… ha lesz… Csak hogy egyre kevésbé hitt abban, hogy meg fogják menteni és a könnyek már nem csupán a fájdalomtól gyülekeztek a szemében. – Mondd csak… Hiszel te a Mikulásban? – kérdezte a gyilkos, ő pedig hirtelen nem tudta, mi lenne a jó válasz, de végül bólintott. – ROSSZ VÁLASZ! – üvöltötte Gregory Smith. – Én is hittem benne, majdnem belehaltam!
Ebben a pillanatban látta meg Deidara, hogy támadója mögött feltűnik egy fekete hajú alak, majd három lövés dördül el, és a zajra megforduló férfi összeesik. Itachi zihálva állt a sikátor bejáratánál, majd beleszólt az adóvevőbe:
- Az erősítést és még két mentőt a Fulton és a Cat Alley sarkára kérem, vége.
Miután letette, azonnal Deidara felé lendült és odalépve megcsókolta a szőkét, lecsókolva arcáról az ijedtség és a fájdalom könnyeit.
- De kérem, Uchiha ezredes – kezdte a százados pirulva, mikor elváltak egymástól. – A jelző lövések hol maradtak? – mosolygott a fekete hajúra.
- Ő már leadta őket – vigyorgott vissza a másik, de nem akarta elengedni a társát. Még akkor is úgy álltak, amikor a többiek és a mentők megérkeztek.
John Pein döbbenten sétált feléjük.
- Jól vagytok? – kérdezte vigyorogva. Itachi csak megrántotta ép vállát, de kicsit sem lépett arrébb. – Akkor ezek szerint Deidara maradhat?
- Sőt… Ha nem baj… én is visszajönnék – felelte a fekete hajú, miközben hagyta, hogy a mentőorvos elvezesse mellőle a sebesült szőkét.
- Miért akarsz visszajönni? – érdeklődött a rendőrkapitány egyre növekvő vigyorral.
- Tudod te azt nagyon jól! – vigyorgott az Uchiha is.
Pein csak a szemét forgatta, de a jókedve kicsit sem csappant.
- Januárban kezdhetsz! De tudod, mi a szabály! – kiáltott a fekete hajú után, akit most egy mentőautóba tessékeltek be éppen.
Gregory Smith két lábát és a fegyvert tartó vállát lőtte el Itachi Uchiha rendőrezredes, aki most társával és beosztottjával, Deidara Stjörnberg rendőr századossal lábadozott egy kórteremben. Ezt egyikőjük se bánta. Pein, a rendőrkapitány a lelkükre kötötte, hogy januárig a kapitányság közelébe se menjenek, és a kórházban pihenve volt idejük megismerni egymást. Szerencsére Smith nem volt annyira jó lövész, így egyiküknek sem okozott komolyabb sérülést, csupán fájdalmasat.
-… szóval a faszi a levágott ujjlenyomatokat rávarrta egy bőrkesztyűre. Abban végezte el a gyilkosságokat. A legutolsónál nem volt ideje felvenni – mesélte Hidan, helyrebillentve a legutolsó kis részletet is. – De én most megyek, hagylak titeket gyógyulni! Nagyok voltatok! Találkozunk januárban! – intett vigyorogva, majd elhagyta a kórtermet.
A két nyomozó ismét kettesben maradt és Deidara óvatosan körbepillantva lekászálódott az ágyról, hogy vigyorgó párja mellé bújjon.
- És tulajdonképpen most akkor te is rendőr leszel… ismét? – kérdezte odasimulva.
- Igen.
- De hogy-hogy?
- Mert imádom csinálni. Ez a pár hét eszembe juttatta, miért is mentem rendőrnek. És ahogy téged megismertelek, rádöbbentem, hogy valahol elvesztettem önmagam.
- És velünk mi lesz? – kérdezte aggódva a szőke.
- Nos, erre mondta Pein, hogy tudom, mi a szabály. Amíg betartom az előírásokat és elérem, hogy neked se legyenek kihágásaid, addig ő szemet huny az egész fölött – mosolyodott el az Uchiha.
A százados nagyot nyelt. Tulajdonképpen fair ajánlat és véleménye szerint a másik biztosan megér annyit, hogy viselkedjen.
Egy hét után engedték ki őket és ez alatt úgy érezték, mindent megtudtak a másikról, ami szükséges volt ahhoz, hogy lelkesen fejest ugorjanak egy párkapcsolatba.
Így hát karácsonykor az Uchiha család legnagyobb döbbenetére Itachi plusz vendéggel érkezett és büszkén átkarolva párja derekát, vigyorogva mutatta be a meglepett családtagoknak.
- Ő itt a párom, Deidara Stjörnberg – közölte könnyedén, ellenben kedvese szégyenlősen bújt a mellkasához és halkan cincogta:
- Jó estét…
Majd hosszú, kínos csend következett, amit a jelenlévők közül egyedül Itachi élvezett. Végül az apja törte meg a csendet.
- Khm… Amikor… azt mondtam, hogy már annak is örülnék, ha fiút hoznál haza… nem gondoltam, hogy tényleg ez lesz…
- Miért, akkor nem mondtad volna? – nézett ártatlanul apja szemeibe, aki persze azonnal zavart szabadkozásba kezdett.
- Dehogy nem! Te mindenhogy a fiam vagy és ha őt választod, akkor… Legyetek boldogok! Honnan ismered?
- Együtt dolgoztak… nem? – kérdezte Madara, aki úgy tűnt, hirtelen felismerte a szöszit.
- De. Sőt. Együtt is fogunk!
Végül helyet foglaltak az asztalnál és tizenöt éve először az ezredes is tudta élvezni az ünnepet, mert ezek után már senki se mert a születendő gyerekekről kérdezni.
Az ajándékosztás során aztán Sasuke gyerekei vidáman robogtak le a lépcsőn.
- Itachi! Itachi! – kiabálták lelkesen, majd egy-egy hatalmas plüsst emeletek a magasba. – Nézd, a Mikulás hozta! – majd Deidarahoz fordultak nagy, csillogó szemekkel. – És neked mit hozott a Mikulás? – kérdezték kórusban, mire a szőke elvörösödve párjára nézett.
- Egy rendőrségi inspektort…
Másnap Deidara szülei valamivel könnyebben fogadták a nagy hírt. Mikor kinyílt az ajtó, Deidara feszengve állt, Itachi kezét markolászva és kicsit nehézkesen kezdett bele a mondandójába.
- Öhm. Szia, Anya. Ő Itt a…
- Párod… - fejezte be az anyja helyette a mondatot és alaposan végigmérte Itachit. – Tudom. Láttam, mikor behívtál vallomást tenni.
Döbbenten kapta fel a fejét.
- De hát akkor még nem is voltunk együtt!
- De egy anya meglátja az ilyet – mosolygott Ingrid, majd beinvitálta a párt a házba.
