Így neveld a sárkányod, avagy albérlet fiatal párnak kiadó!

Immár egy éve volt, hogy Harry Potter, a vékony, alacsony, már-már kórosan alultáplált fiú legyőzte minden idők legnagyobb fekete mágusát, Voldemortot, ennek ellenére még mindig nem tért magához a varázsvilág a több éves terrorból és még mindig minden újság a kis hősről cikkezett.

Egy szőke, nagydarab srác is éppen a legfrissebb újság címlapját figyelte. Nem olvasta el a sorokat, csupán a képet nézte, a félhosszú, szénakazlat megszégyenítő fekete tincseket, a fáradtan csillogó, immár szemüveg nélküli szemeket, amelyekről mindenki tudta, hogy smaragd zöldek, de ez a barnás árnyalatú képen nem látszott. Mindenki megmentője híres lett, és mint az lenni szokott, a hírnévvel együtt jött a pénz is. Jelenleg a varázsvilág második leggazdagabb varázslójának számított. De csupán a másodiknak...

Az elsőről csak az adóhivatal tudott, főként azért, mert nem fizetett adót. Az illető pedig nem más volt, mint a nagy darab szőke, aki most hanyag mozdulattal eldobta az újságot és szivarjáról lepeckelte a hamut. Bakancsos lábát nagy lendülettel dobta fel a kopott íróasztalra és elgondolkodva meredt ki az ablakon. Ő volt Draco Malfoy.

A fiú, aki eltűnt a háború után. A halálfaló, aki nem került börtönbe, holott az alkarján ott sötétlett a koponya. S hogyan kerülte el a börtönt? Belépett a honvédségbe. Tehetségesnek bizonyult és elég gyorsan lépdelt felfele a ranglétrán így egy év alatt ezredesi rangig jutott. Aztán úgy döntött, itt az ideje komolyabb szinteket elérni és jelentkezett egyetemre. Persze nem tudta, hogy akkor, amikor Harry Potter is és oda, ahova Harry Potter is, csupán a zöldszemű rendfenntartó tagozatra, aurornak, ő pedig a mágikus hadtudományok karára, tisztképzőbe.

Igazából nem volt kérdés, hogy felveszik-e, főleg, hogy a hadsereg kötelékében állt, mikor felvételizett, gyakorlatilag a felettesei bírálták el, akik viszont rajongtak harcászati képességeiért.

Végül úgy döntött, ideje visszatérni a valóságba a gondolataiból így lábai súlyos döngéssel értek földet. Kiegyenesedett és megropogtatta a derekát.

- Malfoy ezredes! - rontott be egy közlegény lihegve. - Támadást indítottak a bázis ellen!

- Éles? - mordult rá a kadétra, aki csupán bólintott. - Sárkányok? - jött az újabb kérdés, majd ismételt bólintás.

Így már súlyos a dolog, gondolta, majd két határozott lépéssel átszelte a szobát és kirohant az épületből. Az első dolog, amivel elnyerte mindenki elismerését az volt, amikor elsajátította az animágiát. Persze nem hozhatták nyilvánosságra, hogy mekkora szenzáció volt ez, hiszen mégis csak a hadsereg titkos fegyverének számított, de a mágustörténelem során ő volt az első animágus, aki képes volt egy mágikus lény alakját felvenni. Méghozzá egy sárkányét. Szürke, fém pikkelyekkel, melyek mágikus pajzsként védték minden átoktól. Csak úgy nevezték: az észak acélsárkánya.

Most is könnyedén védte meg a bázisát, szinte már-már kecses mozdulattal alakult át fémpikkelyes, hatalmas önmagává és űzte el a támadókat.

- Mi lesz veletek, ha én nem leszek itt? - kérdezte, miután emberi önmagává vált. Hangja feddőn hangzott, de szürke íriszeibe szomorúság kúszott. A fenébe is, imádta a hadsereget! Itt nem az apja miatt jelentett valamit a Malfoy név, hanem azért, mert ő kiharcolta. Neki mindegy volt, ki ellen küldik. Neki csak az ezrede volt fontos és hogy onnan mindenkit élve hazavigyen. És most tényleg aggódni kezdett.

"Ezek a szerencsétlenek mind itt vesznek nélkülem." - gondolkodott. - "Lehet, évet kellene halasztanom."

 

Végül nem halasztott. Ehelyett ott állt a bejárati csarnokban és mogorva képpel méregette leendő évfolyamtársait. Nem igazán volt gyakorlatuk tényleges harctéren. Persze, a legtöbbje azt állította, hogy már harcolt háborúban - és itt a Potter-Voldemort-féle gagyi csetepatéra gondoltak, de Draco ezeken csak röhögött. Aztán megpillantotta a csodás triót, ami már quartettre bővült Weasley húgával. Mondjuk feltűnő volt, hogy nem lógott Potter nyakán, csak épp nem lehetett tudni, hogy ez azért volt, mert nem voltak már együtt, vagy azért, mert nem volt biztos, hogy a fekete hajú elbírna egy nyakába csimpaszkodó tehenet. Draco mosolyogva figyelte az egyik oszlop takarásából a volt Roxfortos diákokat, míg végül megérezhették, hogy nézik őket, mert felé fordultak és észre is vették. 

- Malfoy?! - sikoltott Potter, elvékonyodó hangon. - Te mégis mit keresel itt?!

- Tiszti - morogta vissza, de a mosoly még mindig ott bújkált a szája sarkában. - Ne is mond! Te aurornak. Olvastam az újságban.

- Azért jelentkeztél tisztire, hogy a közelembe kerülj és megbosszuld apádat? - kérdezte  Harry vehemensen és már pálcát is rántott, három csatlósával együtt. - Ha így gondolod, akkor azonnal ránts pálcát és essünk túl rajta.

Draco tányér méretú szemeket növesztett.

- Egy. Nincs pálcám. Kettő. Ezt a baromságot válaszra se méltatom.

Ezzel megindult, fél vállal fellökve az útjába kerülőt. Na, igen, azt már nem akarta utálata tárgyának fejéhez vágni, hogy a tisztinek feltétele a pálca nélküli varázslás, ezért is van, hogy rajta kívül még két diák van jelenleg ezen a szakon: Ciel Lestrange, messzi francia rokona, valamint egy nő, Norah McRiley névvel, aki szintén a hadseregből került ide, de valószínűleg parancsnoknál magasabb szintet nem fog elérni, csak úgy, mint Ciel. Ő viszont jelenleg a hadsereg üdvöskéje volt, akit esélyesnek tartottak a tábornoki cím elérésére, ami a Brit Mágikus Hadtest legmagasabb fokozatának számított.

 

Több órás unalmas évnyitó szertartás kezdődött, majd ezek után elkezdődött a kollégiumi listák kiadása, ahol is a diákok megtudhatták, hogy melyik szobában kaptak helyet. Csak hogy ebben az évben soha nem látott túljelentkezés volt, aminek eredményeképp nem mindenki kapott helyet. Mégpedig anyagi helyzet alapján döntötték el, ki a rászoruló és ki nem.

- Örömmel jelentem be, hogy gyakorlatilag a diákok 99%-ának tudtunk helyet biztosítani a kollégiumainkban! - hangzott egy nyekergő hang valahonnan a tömeg elejéről. Dracot alapvetően kísértetiesen emlékeztette ez a macera a roxforti házakba besorolásra. Egyenként hívták ki az embereket és adták nekik oda a szobakulcsot és a házirendet. Már-már állva elszendergett, mikor feltűnt neki, hogy már csak hárman állnak a csarnokban, Potter, egy ír lány és ő. Aztán az ír lányt is hívták. Majd sajnálkozó tekintet a kollégiumi vezetőtől.

-Sajnálom fiúk... - kezdte. - Az a helyzet, hogy betelt a kollégium és a szociális helyzeteitek alapján ti nem szorultok rá a kollégium nyújtotta lehetőségekre.

Már épp megvonta volna a vállát és fordult volna ki az intézményből, mikor a vezető folytatta:

- Itt van néhány albérlet listája, esetleg próbáljátok meg ezeket. Javaslom, hogy ketten béreljetek egyet, úgy a költségek közel lesznek a kollégiumi díjhoz.

Potter elvette a papírt, megköszönte, majd ő is a kijárat fele fordult. Némán, együtt hagyták el az intézményt és odakinn hosszasan meredtek egymásra. Végül Potter törte meg a csendet:

- Gondolom, nem fogunk egy albérleten osztozkodni.

- Eltaláltad.

- Akkor?

- Lemásolom a címeket. Ha valamelyiket kiválasztod, üzenj egy bagollyal.

- Rendben.

Többet nem beszéltek. Úgy lett, ahogy Draco javasolta. Pár napba beletelt, míg körbejárta az albérleteket, de egyik sem tetszett neki. És mivel nem jött bagoly, így sejtette, hogy Potter is így járt. Már csak egyetlen cím maradt, ahova másnap akart ellátogatni.

 

Másnap reggel aztán órák előtt úgy döntött, van még ideje megnézni a címet. Nem volt messze az egyetemtől és ez már szimpatikus volt neki. Egyetlen dolgot utált a honvédségnél, az pedig a koránkelés volt.

A kis utcát macskakővel rakták ki, aprócska házak sorakoztak a két oldalon és cifra, kovácsoltvas lámpák várták türelmesen az éjszakai műszakot. Lassan lépdelt, alaposan megszemlélve minden szegletet, majd elérkezett a 66. számhoz. Kacskaringós vas kerítés húzódott a ház és a szomszéd épület között, középen hatalmas, ódon vaskapuvá szélesedve. A ház kőből készült, egy ijesztő kísértetkastélyra emlékeztetett, melyet vadszőlő és borostyán futott be.

- Oké, ez jó lesz - állapította meg magának, de mégis hangosan, mivel válasz érkezett rá a háta mögül.

- Rossz hírem van, Malfoy, ezt én néztem ki magamnak.

Fogcsikorgatva-szemforgatva fordult a hang irányába.

- Merlinre, Potter, még az is idegesít, ahogy levegőt veszel! Mégis mikor foglaltad le a helyet?

- Még nem foglaltam le, de a többi nem tetszik.

- Hurrá, nekem se. De tudod, mit? Majd aki meggyőzi a főbérlőt, azé lesz a lakás.

Potter felfújt pofazacskóval bólintott. Becsöngettek és vártak. És vártak. Aztán csoszogást hallottak és egy aranyos kis néni lépegetett a kapu felé.

- Á! Maguk jelentkeztek az albérletre, igaz?

- Igen - válaszolták egyszerre.

- Jöjjenek be kedveskéim! Nézzenek körbe!

Az épület belülről is igazán kísérteties volt. Sötét, ébenfa bútorok, fekete bársony és selyem drapériák. Hatalmas, fekete vas csillárok számtalan gyertyával.

- Az épület neve Chat noir, régen panzióként működött. A manzárdban kialakított rész az én szállásom a halálomig, ami sajnos elég hamar be fog következni. De nincsen örökösöm, így arra gondoltam, hogy ha megfelelő albérlőim lesznek addig, rájuk hagyom a házat.

- Igazán gyönyörű épület - kezdte Harry a hízelgést. - Szívesen lennék az albérlője. Milyen feltételeknek kell megfelelni?

- Nos, nem tudom, hogy a kedves párjával terveznek-e családot...

- Nem vagyunk együtt! - szólt közbe a fekete hajú. - Még csak az kéne! Én Harry Potter vagyok...

- Tudom, hogy ki vagy! - szólt közbe határozottan a néni. Hirtelen kevésbé tűnt aranyosnak. - Harry Potter, a varázsvilág megmentője, Voldemort legyőzése. És azt is tudom, te ki vagy - fordult most a szőkéhez, aki egy alig észrevehető szemöldökrángással fejezte ki meglepettségét. - Te vagy Draco Malfoy, az egyetlen, aki sárkánnyá képes válni. A hadsereg üdvöskéje... - immáron nem csak egy szemöldökrágás jelezte Draco meglepettségét, hanem egy egész leesett áll és két tágranyílt szem. Csak úgy, mint az alacsonyabbik fél esetében, bár ő jobban lepődött meg a hallottakon, mint azon, hogy ezt a néni tudta.

- Ho... honnan tetszik tudni? - kérdezte az ezredes.

- Jósnőként dolgoztam anno és még mindig látom a jelent, a jövőt és a múltat is. Azt viszont sajnálhatják, hogy még nincsenek együtt, mert én csak párnak adom ki a házat.

- Nos, ami azt illeti... - itt Harry bizonytalanul Dracora pillantott, aki azonban határozottan bólintott.

- Mondjuk el neki, drágám! - felelte.

A néni érdeklődve pillantott rájuk.

- Szóval... Az a helyzet, hogy mi valóban szeretjük egymást, csak tudja a társadalmi nyomás, főleg, hogy mindketten ismertek vagyunk... Nem mertük elsőre felvállni, féltünk, mi lesz a reakciója. De... mi valóban egy pár vagyunk - magyarázta a leendő auror negédesen és hogy bizonyítsa állításait közelebb araszolt a másikhoz.

- Valóban? - nézett fel a néni. - Akkor gondolom nem okozna gondot kettejük között, ha egy szenvedélyes csókot váltanának.

Draco bájvigyora vicsorba torzult. Végül azonban megemberelte magát és Potter felé fordult.

- Mit tettél te elmeroggyant? - szűrte a fogai között, Harry pedig még közelebb lépve kezeit felfuttatta az izmos karokon és végül megállapodott a széles vállakon.

- Nekem kell ez a kibaszott ház, megértetted? - sziszegte vissza dühödten villanó szemekkel. - El ne szúrd!

- Ezért mocskosul megfizetsz - még egy kis sértést is hozzágondolt, miközben karját a karcsú derék köré fonta, majd minden más elveszett, mert a puha, lányos ajkak megszüntették a maradék távolságot is. Automatikusan lehunyta a szemét és uralkodóan visszacsókolt. Érezte, ahogy a vékony test megremeg a nyomás alatt és a másik kéjesen nyögött a csókjába. Mikor elhúzódtak egymástól, arca azonnal visszarendeződött a szokásos, lekezelő arcszerkezetbe, azonban Potter révedő tekintettel, enyhe mosollyal és elvált ajkakkal nézett fel rá. Ennek ellenére elfelejtették elengedni a másikat.

- Na, ez már közelebb áll az igazsághoz! - csapta össze a kezét a nénike. - Remélem, sok gyereket akarnak! 

- Ahha - bólintott elhalón Harry és még mindig megsemmisülten követte a főbérlőt, aki közben megindult az első emeletre.

- Megmutatom a szobájukat!

Ezután egy duplaszárnyas, nagy fekete ajtót tárt szélesre, amely valószínűleg amolyan nászutas lakosztályként működhetett még régen.

- Ez lenne az!

- És a többi szoba nem használható? - érdeklődött mintegy mellesleg Draco. 

- Ó nem! Az továbbra is panzióként szolgál. De ne aggódjanak, a szobához jár fürdő is.

"Mostmár nyugodt vagyok" - gondolta magában a katona ironikusan, majd kezét a kisebb fiú fenekére csúsztatta. "Azta... de jó segge van... izé... akarom mondani..."

- Drágám, beszélhetnénk? - vigyorgott kényszeredetten.

- P...persze.

 

Kiráncigálta ideiglenes kedvesét az udvarra, majd szembefordult vele:

- Először is, a csókról csend mindenkinek. Másodszor: közös ágy? Normális vagy? Ebbe nem mehetünk bele!

- Hát, azt hiszem, el kell játszanunk, hogy együtt vagyunk, ha akarjuk a házat... - nézett maga elé Harry.

- TE akarod ezt a házat, nekem ennyit nem ér!

- Miért visszamész valamelyik régebbi albérlethez? Nem tudom, hogy vagy vele, kedvesem, de én szeretnék végre valami normális helyen aludni! - a kedvesem szót szándékosan megnyomta.

- És az mellettem van?!

- Hát őőőő.... - még a gondolatba s belepirult, majd dacosan felnézett a szürke szemekbe. - Nagyon nem érdekel, hogy ott fekszel-e vagy sem, de én este az ezüst-zöld selyem ágyneműben akarom álomra hajtani a fejemet!

A szőke szélesen elvigyorodott.

- No lám, Harry Potter mardekáros színekbe kívánkozik...

Itt kicsit elakadt benne a levegő és a vigyor is az arcára fagyott. Harry táguló pupilláiról rájött, hogy bizony, ő is megtette a maga felfedezését.

- Mardekáros ágynemű... - ismételte megdöbbenve. A kisebbik bólintott.

- Lehet véletlen... - vetette fel.

- Potter... szerinted egy kísértetház, amit fekete macskának hívnak és fekete bútorokkal rendeztek be, véletlenül rendelkezik ezüst és zöld ágyneműkkel?!

- Fekete macska?

- Chat noir. Jellemző, hogy neked ez tűnt fel az egészből.

- Nem csak ez... - jegyezte meg morcosan. - Hanem az is, hogy mikor idejöttünk, már tudta, kik vagyunk. Az egész ház bűzlik a fekete mágiától. Lehet, jobb lenne eltűnni innen...

- Lehet... - lehellte Draco, majd felnézett az ódon falakra, amik azonban már kevésbé voltak "romantikusnak" mint annakelőtte.

Hirtelen a boszorka jelent meg az ajtóban:

- Kedveskéim, ha befejezték a romantikázást, esetleg bejöhetnének! Kész a tea!

A néni arca valahogy most sápadtabb volt, mint az előbb, szemei dülledtebbek, vigyora inkább vicsor volt és a nyakán minden ideg megfeszült. Ettől furcsán elmebeteg kinézete lett.

- Romantikázást? - kérdezte Harry remegő hangon.

- Persze, hisz annyira szeretik egymást, nem? Gondolom, hogy nem hazudtak nekem, ugye? - a furcsa kinézet fokozódott. A kontyból egy-két tincs kiszabadult és most a szeme elé hullottak, amitől aztán kezdett démonkinézetet ölteni. - Ugye, nem hazudtak nekem?

- D...dehogy... - mikor hátrált egy lépést, Draco mellkasának ütközött. Ő pedig átölelte és arcát a bársonyos archoz nyomta.

- Miért hazudtunk volna? - kérdezte mosolyogva. - Viszont több albérletet is szeretnénk megnézni, úgyhogy ha nem bánja, délután visszajönnénk, hogy elmondjuk, hogyan döntöttünk...

- Nem jó ötlet... - ahogy a néni lépdelt le a lépcsőn, egyre magasabb és magasabb lett, karjai megnyúltak. - Szerintem maradniuk kellene. És soha többé nem elmenni...

Már egészen közel állt hozzájuk. Szája sarkában kis hab tűnt fel.

- Inkább vegyék birtokba a szobájukat...

Draconak nagyon rossz előérzete támadt. Próbálta mágiáját egy helyre összpontosítani, hogy sikerüljön varázsolni, vagy legalább átalakulni és elrepülni, de nem sikerült. A ház elnyelt minden varázserőt. Ezt Harry is érezhette, mert most fokozottan kezdett remegni.

- Nem is rossz ötlet... - felelte. - Gyere, szerelmem, avassuk fel azt a szobát.

Rámosolygott a démonra - mert most már biztos volt benne, hogy a kedves házi néni egy démon - és magával húzta újdonsült kedvesét - mert abban is biztos volt, hogy ez az elmebeteg démon sokáig fogja várni tőlük, hogy házastársosdit játszanak - az emeltre. Mikor végül bezárult mögöttük a hálószoba nehéz ében fa ajtaja, kétségbeesetten néztek össze.

- Ez a ház elszívja a varázserőt! - vinnyogta Harry. - Nem tudok semmit se csinálni!

- Tudom, én se. Még átalakulni se tudok...

- Tényleg, te komolyan sárkánnyá tudsz alakulni?

- Igen, de szerintem ez most kevésbé lényeges. Itt ragadtunk, mert a házból nem jutunk ki. Ha kiderül, hogy mi nem... érted... akkor megöl minket. Az is lehet, hogy még azt is nézi majd, hogy lefekszünk-e egymással...

- De... de mi ez? Mert az biztos, hogy nem ember!

- Démon. Méghozzá szerelemdémon. Az a szórakozása, hogy olyan embereket kényszerít házasságba, akik képtelenek együtt lenni.

- És akkor mit tehetünk ellene? - Harry olyan kétségbeesett, sírásra hajló arccal nézett Dracora, hogy egy pillanatra komolyan elgondolkodott rajta, hogy megöleli és megvígasztalja. Aztán egyenlőre elvetette az ötletet.

- Semmit, azt hiszem. Megpróbáljuk valahogy elérni, hogy kiengedje valamelyikünket. Ha lehet, akkor téged. És akkor segítséget hozol.

Harrynek egy könnycsepp szaladt végig az arcán.

- Miért én menjek? Miért nem te?

- Mert valószínűleg én tovább bírom ellene.

Normális körülmények között talán Harry Potter megsértődött volna ezen a kijelentésen, de most inkább meghatotta. Persze, küzdött ő Voldemorttal, csak hogy akkor nem szívta el semmi a varázserejét. Nem volt bezárva egy épületbe. És kicsivel több segítsége volt, mint egy darab varázstalan Draco Malfoy, még akkor is, ha a tiszthallgató akkorára gyúrta magát az elmúlt egy évben, mint egy bivaly és valószínűleg 10 férfit is egyszerre leverne... De ez a démon?

Hirtelen fura felismerés hasított belé. Ő az előbb magában Malfoyt csodálta?! Ez a hely az őrülebe fogja kergetni...

- Csak egy valamire kérlek... - szakította ki a gondolataiból az említett szőke félisten... izé... ördögfajzat. - Ha kiszabadulsz, ne a sárvérű... akarom mondani... ne Granger kisasszonynak szólj. Nem hiszem, hogy segíteni akarna. Csak úgy, mint Weasley sem.

- Alábecsülöd őket - válaszolta. - Ők a csatában is ott voltak velem és segítettek mindenben. És nem tartanák fontosabbnak a kicsinyes bosszújukat egy ember életétől.

A csata szón kicsit elmosolyodott, majd gúnyosan megjegyezte:

- Mindig elfelejtem a griffendéles megmentési kényszert.

- Na látod.

Valahogy a régi hangulat jutott eszébe Harrynek és ez miatt alig látható mosolyra húzódtak az ajkai. 

"Ez... hiányzott." - jutott eszébe hirtelen, majd megunva, hogy tulajdonképpen még mindig az ajtóban ácsorognak, a hatalmas ágyhoz sétált és ráfeküdt.

Malfoy követte és bár tisztes távolban, de ő is az ágyra feküdt, úgy, hogy a smaragd szemekbe nézhessen.

- Figyelj, Potter, - kezdte, de a másik közbe vágott.

- Harry. Kérlek. Talán... ebben a kivételes helyzetben... megpróbálhatnánk kicsit jobban is kijönni egymással.

Bólintott.

-Oké. Szóval... Harry... Nem tudom, mennyi időnk van. Amint ránk tudja bizonyítani, hogy nem vagyunk együtt, azonnal megöl minket. Nem tudom, mikor lesz ez, lehet, hogy abba köt majd bele, hogy nem csókolózunk, vagy abba, hogy nem szeretkezünk. De... fontos, hogy tudd, mit kell majd tenned. Ha megtámadja valamelyikőnket, én feltartóztatom. Te ahol tudsz, kiszöksz a házból. Ha ez sikerül, akkor van rá körülbelül egy órád, hogy segítséget hozz.

- Szóval tőlem függ majd az életed... - vonta le a következtetést. A szőke nagyot nyelt majd bólintott. A szürkeségekben azonban nem látszott félelem.

- És... - folytatta Harry - mi lenne... ha tényleg járnánk?

- Hogy mi? - úgy nézett rá, mintha nem lenne épelméjű. - Te meg én?!

- Igen... Draco, most az életünk a tét.

- Csak az én életem.

- Tessék?

Pár másodperc csend után Draco halkan válaszolt.

- Úgyis megvédelek tőle...

Harry meglepődött. Még soha senki nem akarta megvédeni és még soha senkinek nem hitte el, hogy meg tudja majd védeni. Azonban ez most megváltozott.

- Köszönöm... - suttogta és óvatosan odacsúsztatta a kezét a másik hatalmas tenyerébe, amely azonnal köré zárult és enyhén megszorította.

 

Végül kéz a kézben nyomta el őket az álom. Mikor másnap felébredtek és kimerészkedtek a szobából, ismét a kis néni fogadta őket, kedvesen mosolyogva. Draco azonnal átkarolta Harryt és egy puszit nyomott az arcára, majd a nénire mosolygott.

- Jó reggelt, őőő... Ne haragudjon, de tegnap olyan sok minden történt, nem is kérdeztük meg a nevét...

- Jill - mosolygott negédesen a nénike.

- Jó reggelt, Jill - köszönt ismét. És Harry szintúgy.

- Jó reggelt, aranyoskáim. Kávét?

Elfogadták. Feszülten iszogatták a forró, fekete italt, szorosan egymás mellett ülve. Meredten fürkészték az idős hölgy képébe bújt szörnyeteget, várva, hogy melyik pillanatban támad nekik. Draco idegei edzettek voltak, de Harry kevésbé bírta. Mikor ezt a szőke észrevette, megnyugtatóan ölelte magához és símogatta meg a hátát.

- Minden rendben lesz.. - suttogta.

- Bele fogok őrülni - suttogta vissza a fekete hajú.

- Cssst...

- Jaj milyen kedvesek így együtt... - állt meg Jill az asztal előtt. - Bár elég keveset csókolóznak ahhoz képest, hogy együtt vannak...

Draco szája széle idegesen rándult meg, majd finoman megemelte a másik állát és óvatosan, kedvesen puhatolózva hajolt a másik szájára.

Harry engedelmesen beleolvadt az ölelésbe, és ugyanolyan lágyan viszonozta a csókot.

Mikor elváltak egy elégedetten vigyorgó démont láttak az asztal túloldalán. Immáron teljes pompájában díszelget, földig érő, vékony karokkal, ujjain nagy karmokkal, hegyes fogakkal díszített széles vigyorral. Szemei dülledtek voltak és szén feketék, haja foltokban hiányzott. Mindene ráncos volt.

Draco azonnal Harry elé hajolt, hogy testével védje, de a démon nem akart támadni.

- Szerintem, mi most felmegyünk - jelentette ki a katona határozottan.

A démon csak bólintott és még mindig vigyorgott. Lassan fordult a pár felé, akik óvatosan, a démonra meredve araszoltak a lépcső fele. Mikor végre sikerült elérni a lépcsőt, futólépésben indultak meg felfele, és még épp időben sikerült becsukni az ajtót maguk mögött, amire az utánuk loholó démon egy fülsüketítő sikoly következtében felkenődött. Draco azonnal Harry elé állt és úgy várta, hogy betörje az ajtót, de ez nem történt meg.

- Mi lesz már? - morogta maga elé. Harry megkocogtatta a vállát. - Figyelj, most kérlek, ne!

- Draco, kérlek, ezt látnod kell!

- Amint elfordulok betöri az ajtót!

- Nem fogja!

Itt már hátrafordult.

- Honnan tudod?

A kisebbik az ágy baldachinjának felső fájára mutatott, ott egy felirat díszelgett:

"Ez a szoba álljon védelemül a démon áldozatainak s adjon lehetőséget az őszinte szerelemnek, hogy felvegye a harcot ellene."

- Ahha. - összegezte. - Szóval amíg itt vagyunk a szobában, nem tud minket bántani. 

- Ez jó, akkor ezek szerint csak itt kell maradunk és minden jó lesz...

- Vicces vagy, Potter... Másra se vágyok, mint veled élni le egy szobában a hátralévő életemet úgy, hogy amint kimegyünk, nekünk esik egy démon...

Harrynek rosszul esett a vezetéknevének a használata. Maga se tudta miért, de olyan jól esett neki, amikor a keresztnevén szólította a szőke.

- Egyébként nem azt mondtad, hogy akkor esik nekünk, amikor ránk tudja bizonyítani, hogy nem vagyunk együtt? - tette fel az első kérdést, ami eszébe jutott. - Pont akkor esett nekünk, amikor épp tényleg közeledtünk egymáshoz...

- Mikor? - kérdezte Draco megrökönyödve. - Közeledtünk egymáshoz? Te meg én?

Most esett le neki, mit mondott és ettől fülig vörösödött.

- Hát őőő... Én úgy éreztem, hogy az a csók az egész... érzelmes volt... Lehet, félreértettem.

- Hát... - most Dracon volt a vörösödés sora. - Igazából.. Szóval... Áhh, a francba már! - kiáltotta kétségbeesett zavarában és egy határozott mozdulattal magához rántotta a kisebb varázslót. Egyik karját a karcsú derék köré csúsztatta, míg másik kezével keményen markolt bele a kerek fenékbe. Erőszakosan, követelőzően csókolt, birtokolni akart, mint addig is mindig, mindent, egész életében.

Harry remegve omlott az ölelésbe, vékony kezeit az erős vállakba mélyesztette. Mikor levegő után kaptak, kéjesen nyögött a csókba. Az egyik lábát ösztönösen emelte Draco csípője köré, ami viszont a végtelenségig felizgatta az animágust. A kisebbet magaalá gyűrve dőlt az ágyra és azonnal lökött is egy keményet a csípőjével. Harry mindkét lábát felhúzta már, merevedése fájón feszült farmernadrágjának. Jobb kezét levezette a másik ágyékára és a kemény férfiasságot végigtapogatva hatalmas szemeket meresztett.

- Karóba leszek húzva...

Draco rekedten felnevetett majd néhány gyors, határozott mozdulattal eltávolította a farmert is és a pólót is, majd az alsónadrágot is. A meztelen test látványa csak mégjobban feltüzelete, de az irányítást fél pillanatra sem volt hajlandó kiadni a kezéből. Gyors mozdulatokkal magáról is eltávolította a ruhákat, majd visszahelyezkedett a két selymes comb közé. Merevedését becsúsztatta a két farpofa közé és közben vad csókot kezdeményezett. Harry boldogan hagyta magát és kéjesen dörgölőzött a merevedéshez. Ha Malfoy apja eszébe jutott, egy puhány, gyenge arisztokrata jelent meg a szeme előtt, nedves, puha kezekkel, amik lanyha fogással semmire se lennének képesek. Azonban a fia, Draco... Igazi sárkány volt, kemény kötésű, kemény, érdes kezekkel, szoros, durva fogásokkal, de mégsem fájdalmasan. Harry észt veszve símogatta és csókolgatta a fölé tornyosuló férfit, lábai közé zárta, magához húzva.

- Könyörgök... - zihálta és szélesre tárta combjait.

- Ahhoz kellene valami kenőcsféle, nem?

Jobban belegondolva, dehogy nem. Harry nyűgösen kezdett kotorni a fiókokban, míg végül talált egy tubus síkosítót.

- Ez még homoszexuálisokra is felkészült - mutatta fel párjának vigyorogva. Draco visszavigyorgott, kivételesen tényleg őszintén és Harrynek meg kellett állapítania, hogy még sosem látott ettől szexibb mosolyt. Megbűvölve lépett vissza az ágyhoz és csókolta meg a másikat. Draco ismét visszavette az irányítást és hamarosan ugyanabban a pózban találták magukat, csakhogy Draco egyik ujja már Harryben játszott. Lassan második és harmadik ujj is csatlakozott, majd az ujjak helyét egy hosszú, kemény, vastag farok vette át, lassú nyomulással. Harry fennakadt tekintettel nyögött fel, majd zihálva próbált túllendülni a fájdalmon.

- Hagyjuk abba? - kérdezte Draco.

Csak a fejét rázta. Lassan hozzászokott a hatalmas testrészhez és kezdte élvezni a mozgást. Miután már teljesen ellazult, és a ritmikus mozgás egyre gyakrabban érte a prosztatáját, többért könyörgött.

- Durvábban... gyorsabban...

Malfoy pedig örömmel teljesítette a kérést. Neki is jobban tetszett ez a módszer. Karjaival kinyomta magát és vad tempóba kezdett. 

Egyre közelebb kerültek a csúcshoz, de el nem érték a félelem miatt, amivel a démontól rettegtek. Draco kezdte úgy érezni, hogy csődöt vall , így többször is pózt váltott. Hol az ölébe emelte Harryt, hol hasrafordította. Hosszas, vad szeretkezés után végre megérezték a rájuk törő élvezet első hullámát, és megkönnyebbült csókban összeforrva feszültek meg az orgazmus vad íján.

Végül csapzottan, izadtan terültek el egymás mellett.

- Ez... brutális volt... - nyögte Harry egy hosszabb csend után.

- Azért jól vagy? - érdeklődött Draco aggódva.

- Persze - mosolygott a másik. - Csak most pár hétig párnát viszek majd a suliba.

Ezen végre őszintén nevettek. De a felhőtlen jó kedv elmúlt, mikor az ajtón kaparászást hallottak.

- Mi legyen? - kérdezte Harry rettegve.

- Kitörünk - jött a válasz.

- Ezt mégis hogy gondolod?!

- Úgy, még mielőtt elkezdesz hisztériázni, hogy én kirúgom az ajtót, nekimegyek annak ribancnak, és amíg búnyózok vele, addig te szépen kirohansz a házból.

- Nem! Én... Draco! Nem hagylak itt!

- Ó, de hogy nem... de remélem, azért visszajössz majd értem - a félszeg mosoly, ami feltűnt a fiú arcán, teljesen más volt, mint, amit Harry eddig megismert. Ez most... őszinte volt. És kedves. És bizakodó. És szexi. És nem bírta tovább. Odahajolt és megcsókolta.

- Persze!

 

A terv megvolt, még ha lyukas is volt. Felöltöztek és az ajtóhoz közelítettek. Malfoy szó szerint kirúgta az ajtót és kirohant. A következő pillanatban hangos sikoltás hallatszott, majd egy mély ordítás. Harry szemébe könny gyűlt az idegességtől. Mikor hangos puffanások közben további sikítások hallatszottak, nekiiramodott. Le a lépcsőn, át a bejárati csarnokon, ahol azonban durva látvánnyal szembesült. Draco vérző sebbekkel, féltérdre ereszkedve zihált a padlón, míg a démon teljes pompájával kapaszkodott a plafonon, azonban feje egészen hátrafordult.

Mikor meglátta Harryt azonnal nekitámadt, de nem ért el odáig, mert Draco nekiugrott és kitérítette. 

- Futás! - üvöltötte.

Ő pedig futott. Ki az ajtón, a kapun. Még a szeme sarkából látta, hogyan kap utána a démon és Draco hogyan rántja vissza a lábánál fogva.

Mikor kiért az utcára, hátra se nézett, csak rohant, futott az iskoláig. Tudta, hogy most órán vannak a többiek, így zihálva esett be a tanterembe.

- Draco... démon... Segítség... Könyörgöm... Meg fog halni...

- Hogy mondja Mr. Potter? - kérdezte egy Pitonra kísértetiesen emlékeztető tanár, bizonyos professzor Ought.

- Dracoval csapdába estünk... Egy szerelemdémon házában...

Úgy tűnt, a professzor tudja jól, Harry miről beszél, mert azonnal elsápadt és a pálcáját felkapva intett az osztálynak.

- Gyerünk! Ez több emberes lesz! Mutassa az utat Mr. Potter!

A csoport lassabban haladt, mint ő egyedül és egyre jobban kezdett félni.

- Sietnünk kell, vagy Draco meghal!

- Várj, Harry! - kiáltott Ginny. - Te most Draco Malfoyról beszélsz?

- Igen, róla, miért hány Dracot ismersz?

- Te meg akarod menteni Draco Malfoyt?! - kérdezte Ron döbbenten.

- Persze, hogy meg, a démon széttépi!

- És? Ő Draco Malfoy, halálfaló, életünk megkeserítője! Aki sárvérűzik és állandóan belénk köt.

- Mi?! Most ezt értsem úgy, hogy nem segítetek? - állt meg Harry zihálva.

- Persze, hogy nem! Nem fogjuk az életünket kockáztatni érte!

- Miss Granger! - kiáltott fel a tanár. - Egy auror nem gondolkodhat így!

- Sajnálom, professzor, de nem kötelességünk szerelemdémonokkal küzdeni első évben!

- Értem. Akkor, aki akar, menjen vissza - mondta megsemmisülten professzor Ought és hitetlenkedve nézte a visszafele szállingózó csapatot.

Harry kétségbeesve kiáltott utánuk:

- Tudod, Weasley, azt hiszem, Draconak igaza volt. Nem kellett volna olyannal barátkoznom, aki nem méltó rá.

Ron vörös fejjel fordult meg:

- Miért, Malfoy annyira méltó szerinted?!

- Igen! Mert ő most azért kockáztatta az életét, hogy én kiszabadulhassak! Pedig utál! - erre a gondolatra kicsit görcsbe rándult a gyomra, de gyorsan elnyomta magában ezt az érzést. Azonban a veszekedéssel nem ért el semmit, csak azt, hogy összesen négy ember maradt ott, a tanárral együtt. Mikor végre elérték a házat, illetve annak helyét, nem láttak semmit. A Chat noirnak hűlt helye volt.

- Hol a ház?! - kiáltott kétségbeesve.

- Ó.

Harry az idegösszeomlás széléről ordított a tanárral:

- Mi az, hogy ó?!

- Maga otthagyta Mr. Malfoyt. Igaz?

- Igen, hogy segítséget vigyek.

- Csakhogy Mr. Malfoy közben... Szerelmes lett magába.

- Mi?! - nem tudta még, hogy min akadt ki. Azon, hogy a tanár rájött, vagy azon, hogy Draco szó szerint az életét adta érte, vagy azon, hogy szereti őt.

- Maga otthagyta a szerelmét a saját élete érdekében. Így amíg Draco is és a démon is élnek, addig a ház láthatatlan. Csak akkor lesz újra látható, ha valamelyikük meghal. Addig nem tudunk semmit tenni, csak várni.

- Ne... NE! - ezekszerint ő ölte meg Dracot? Na azt már nem! Torka szakadtából kezdett üvölteni:

DRACO MALFOY, NEM EGYEZTEM BELE, HOGY MEGHALJ! AZONNAL TÉPD LE A FEJÉT ANNAK A RIBANCNAK ÉS GYERE KI!

- Mr. Potter, nem hiszem, hogy...

Nem tudta végigmondani, amit akart, mert pár másodperc múlva a ház elkezdett kirajzolódni a semmiből. Mire végre minden látható lett, Harry azonnal a kapunak rontott. Belökte és futott a házba, a másik négy ember pedig mögötte. Az előcsarnokban azonnal belefutott egy letépett fejű démon holttestébe. A tanár és a diákok ott meg is álltak, csak ő rohant tovább.

- Draco! - kiabálta, de nem jött válasz. - Dracooo!

Halk hörgés jött a lépcső takarásából. Odaszaladt és letérdelt a sebesült fiú mellé.

- Hogy érzed magad? - kérdezte aggódva, de Draco mosolyt erőltetett vérző ajkaira.

- Szex után jobb volt.

Erre már Harry is nevetni kezdett.

- Hülye! - ráborult a fiú mellkasára és kiengedve minden feszültséget sírva fakadt. - Azt hittem, elveszítelek. Soha többet ne csinálj ilyet!

- Harry - nyöszörögte a sebesült.

- Igen?

- Mi lenne, ha inkább vennénk egy házat? Lehetőleg kedves nénike nélkül...