I. rész: Gyere hozzám!
Scrimgeoure miniszterelnök egy hosszú nap után fáradtan sétált fel az irodájába. Tervei szerint a nap hátralévő részében élvezte volna a rádió nyújtotta zenei örömöket.
Tulajdonképpen nem is volt olyan borzasztó, hogy a Potter gyerek meg Draco Malfoy tábornok kiharcolták, hogy a mugli fejlesztéseket ötvözzék a mágiával. Végtére is, a hadseregben már működött…
Miközben gondolatai ilyen területeken cikáztak, fáradtan benyitott a nehéz, faragott ajtón, csak azért, hogy fegyverek kibiztosításának a zaja hallatszódjon köszönésképp. Megrendülten pillantott terebélyes asztala felé, amely mögött a karosszékben maga Draco Malfoy tábornok terpeszkedett, kényelembe helyezve magát, csizmás lábait pedig az asztalon heverő iratokon nyugtatta. Lehunyt szemekkel élvezte a gyakorlatilag üvöltő orchestrát, kezeivel vezényelve maga előtt, majd a zajra az ezüst íriszek előpattantak és egy ördögi vigyor terült el az árja arcon.
- Rufus! Kedves barátom! – tárta szélesre a karjait és a miniszterelnökön enyhe remegés futott végig. Kissé lesápadva figyelte a férfit, néha ideges pillantást vetve a körülötte álló néhány fegyveresre. – Ne is foglalkozz velük, csupán dísznek hoztam őket – kacsintott Malfoy, majd letéve a lábait előre hajolt és megfogta az asztalon álló képet. – A kedves feleséged? – kérdezte, majd a nő fényképét a másik felé fordította. Tétova bólintás volt a válasz. – Szép hölgy! Tudod… Jó dolog ez a házasság… Hivatalosan is összetartoztok, egy család vagytok… Irigyellek.. És szóval… arra gondoltam, én is házasodnék. Mit gondolsz erről, Rufus? – nézett fel a nyárfalevélként remegő férfira.
- Ha szeretnél, természetesen megházasodhatsz. Ugyanúgy jogodban áll, mint bárkinek!
- Nagyon szépen köszönöm! – dőlt hátra Draco vigyorogva. – Fiúk, ti is hallottátok a miniszter urat?
- Hallottuk – jött az egybehangzó válasz.
- Nekem ugyanolyan jogom van házasodni, mint bárki másnak. Tehát… Elvehetem Pottert. Igaz?
Scrimgeour erős verejtékezésbe kezdett ettől a mondattól. Hát nem épp így gondolta, amit mondott, de már akkor tudta, hogy vesztett, amikor meglátta, hogy itt a katona.
- Nos… országunk törvényei nem kifejezetten engedélyezik az azonos neműek házasságát és én egyedül nem tudom ezt módosítani… Ehhez össze kellene hívni a Winzengamotot és… - nem tudta befejezni, mert a szőke rosszalló, sötét pillantásokkal felállt és most felé sétált.
- Rufus! Rufikám! Ki mondta, hogy változtasd meg a törvényt? Nekem az is elég, ha én speciális engedélyt kapok… Hozhatná a Mikulás, mondjuk – kacsintott rá, majd súlyos karját az öreg vállaira ejtette. – Meg tudjuk ezt mi tárgyalni, nem? Nem gondolnám, hogy szükség lenne itt a Winzengamotra. Olyan rosszul érezném magam, ha fegyveresekkel kellene bevonulnom az ülésre. Mert tudod, nagyon rosszul érintene, ha esetleg valaki nem értené meg az én gondomat… Értesz, ugye?
- P-persze… A…a… az engedély megoldható…
- Nagyon jó, akkor talán meg is írhatnád! Persze, szívesen beugrok érte holnap, amikor erre járunk pár emberemmel – széles, csillogó mosolyt villantott rá, majd magában jót mulatott a heves tiltakozáson és azon, ahogy a reszkető öreg az asztalához sietett és megírta az engedélyt. Mikor végre a kezében tartotta a tekercset, még mindig szélesen mosolyogva intett neki. – Köszönöm szépen! Szeretem, hogy veled mindig olyan könnyű együtt dolgozni! – majd elhagyta a szobát.
- A fene vinne el téged, te vadállat! – nyögött fel Scrimgeour a karosszékbe roskadva, majd elkeseredve kezdte leporolni az összekoszolt pergameneket.
Harry Potter utálta a hajcsavarókat. Kifejezetten utálta őket. De az ő kócos üstökét elég nehezen lehetett kordában tartani, így is a különféle varázslatok és bájitalok mellett még alkalmazta a mugli hajcsavarókat és hajsütőt is, hát ha így kibírja a szilveszteri bulit a fekete hajzuhatag a fején és nem rúgja ki magát idő előtt. Idegesen méregette a zöld, hosszú ujjú fölsőt, amit szilveszterre szerzett. Strasszokból egy oroszlánfejet raktak ki rajta és az ujjak könyékig értek. Akár hogy is nézte, jó párosításnak tűnt a méregzöld ruhadarab a fekete, feszülős csőnadrággal és a kígyós, ezüst karkötővel, amit karácsonyra kapott Dracotól. Nagyon szerette volna még jobban elbűvölni a katonát, annak ellenére, hogy a szőke már két éve megmondta neki, hogy soha nem fogja tudni levakarni magáról, ugyanis teljesen elvette az eszét. De már alapvetően az nagyon imponált neki, hogy végre valahára nem a bázison fognak szilveszterezni, hanem Helsinkiben egy varázslókból álló metálbanda koncertjén. Ami véletlenül, persze teljesen véletlenül, épp Harry kedvenc bandája.
Végül megerőltette magát és lehuppant a tükör elé, hogy kellő mennyiségű sminkkel kiemelje zöld szemeit, amiket a tábornok annyira imádott.
Malfoy túl jól nézett ki. Egyszerűen kibírhatatlanul jól. És mindezt egy fekete farmerral és egy fekete, rövid ujjú inggel érte el, aminek a felső pár gombját kioldva hagyta, így az ezüst nyaklánc néha meg-megcsillant a holdfényben. A kabátja olyan volt, amilyet a pilóták is hordanak, és amiről Harry azt szokta mondani: érv a nadrágelhagyásra. Bár, amióta Dracoval együtt van (ha a gyerekkori szerelmet is beleszámoljuk, akkor tíz éve), azóta minden katonai egyenruhadarab szexuális zaklatásnak minősült számára.
A buli fergetegesen jó volt, mennyeien érezték magukat és az csak dobott az egészen, hogy a rendezvény egy hegyoldalban kapott helyet, rálátva a kivilágított Helsinkire és a szebbnél szebb színekben pompázó északi fényre. Kipirulva támaszkodott a korlátra, bámulva a kilátást, pezsgőjéből kortyolgatva, mikor Draco keze a derekára csusszan, másik keze pedig egy tekercset tartott elé.
- Ez a tiéd – mondta a tábornok. – Olvasd el kérlek!
Kíváncsian tekerte szét a pergament és kezdte olvasni:
Én, Rufus Scrimgeour miniszterelnök ezúton különleges engedélyt adok Draco Malfoy, az Egyesített Haderő tábornoka számára, hogy hivatalos úton házastársul vehesse Harry Potter külügyi képviselőt. Az engedély visszavonhatatlan és azonnal hatályos.
És az aláírás meg a dátum, meg a pecsét… Harry tágra nyílt szemekkel meredt a papírra, majd mikor döbbenten leeresztette, egy fél térdre ereszkedett, szerelmesen mosolygó Draco Malfoyt látott maga előtt, amint egy zöld bársony dobozkában egy gyűrűt tart felé.
- Harry Potter… Hozzám jössz? – kérdezte enyhén remegő hanggal.
A zöld szemű meglepve figyelte a selyemben nyugvó vékonyka kis kígyócskát, amely gyűrűvé tekeredett és aprócska szemeit egy-egy smaragd kő alkotta. Közben a zene elhallgatott és a tömeg harsogva kezdett visszaszámolni.
- Tíz… kilenc… nyolc…
Tekintete a reménykedő szőke arcára siklott, és ahogy végiggondolta magában, hogy most tényleg, hivatalosan is örökre hozzákötheti életét, kihagyott egyet a szíve, hogy aztán újult erővel essen a bordáinak.
- Én…
- Négy… három… kettő…
- IGEN! HOZZÁDMEGYEK! – kiáltotta boldogan és a megkönnyebbülten felsóhajtó férfi nyakába vetette magát, pont abban a pillanatban, amikor az egy elhangzott és a város felett száz meg száz tűzijáték robbant fel egyszerre.
A körülöttük állók közül többen is tapsoltak nekik, bár Harry szerint azért, mert őt nőnek nézték, de most még az sem tudta érdekelni. Csak csókolta és csókolta a vőlegényét. Úgy érezte, ettől tökéletesebb szilvesztere már soha nem lesz.
