Hirumapipőke
Ricchannak, hogy jobban legyen!
Chi Channak, hogy menjen a munka!
Vikinek, mert neki való!
Csutinak, mert neki is kell egy tündérkeresztanya!
Hirumapipőke
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy amerikai focicsapat. Daimon Devil Bats néven futottak és az összes tag közül a legelbűvölőbb nem más volt, mint Hiruma Youichi. Bájos mosolya, szemének szelíd tekintete mindenkit elbűvölt… - a rádió vezetője félénken oldalra nézett a sarokban kuporgó démonra, aki elégedett vigyorral – és kicsit sem bájosnak mondható mosollyal – tisztítgatta géppuskáját.
- Mire vársz, pápaszem? Folytasd! – mordult rá és kék szemei gyilkosan villantak a félhomályban.
Szerencsétlen fiú egy nyeléssel folytatta.
- Minden rendben is volt, amíg Hiruma édesanyja és régi igazgatója mellette álltak. A focicsapat szépen haladt felfelé a középiskolai csapatok ranglétráján. Azonban Hiruma édesanyja sajnos elhunyt, majd Kurosaki igazgató úr lemondott posztjáról és mindezek mellé a csapat menedzsere a világ legbénábbja… - itt ismét elbizonytalanodott, de egy pillantás is elég volt a sarokba, hogy újult lelkesedéssel folytassa a felolvasást. – Azóta Hiruma velejéig gonosz és sátáni apja, a démoni úji igazgató nő és a béna menedzser minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy elkeserítsék szegény, kedves és jó fiú életét…
Persze, a rádióban elhangzó történet nagy port kavart. Tulajdonképpen az egész akkor kezdődött, mikor az új – és mellesleg makulátlan előéletű – igazgató nő kijelentette: nem fél Hirumától és nem látja értelmét az amerikai focicsapatnak, így megvonja tőlük a támogatást. Ha magától fenn tud maradni a csapat, hajrá. De részéről a kutatásokkal foglalkozó klubbok sokkal több támogatást élveztek.
A Takekura Construction támogatta persze a csapatot, de nyilván ez édeskevés volt ahhoz képest, amit régebben élveztek. Mamori állítása szerint mindent megpróbált, hogy támogatókat keressen, de Hiruma ezt nem érezte teljesen őszintének.
- Hiruma-kun! – hallotta az idegesítő hangot maga mögött és miközben a lufivá fújt rágó kipukkadt, unottan fordult meg.
- Mi az, menegyagya?
- Mondtam már, hogy ne hívj így!!!
- Hát a menedzser címet még nem érdemelted ki…
A lány egy pillanatig majd’ felrobbant a dühtől, de aztán uralkodott az arcizmain és határozott kifejezést öltve közölte:
- Új elnöke van a fegyelmi bizottságnak. Sakura-san harmadéves és másik iskolából jött át hozzánk. Kendózik és azt üzeni: hagyj fel az illegális dolgaiddal és a borzalmas viselkedéseddel, vagy feloszlatja a csapatot!
- Hogy mi? – kérdezte a szőke, majd meg sem várva a választ a fegyelmi bizottság irodája felé vette az irányt. Berúgva az ajtót, gépfegyverét a vállán tartva fintorogva mérte végig az előtte állót. Hosszú, fekete haj, fekete szemek, egyenesen vágott frufru, tökéletes egyenruha, egyenes tartás. Nem volt hülye, tudta, miféle természet a hölgy. – Megkaptam az üzeneted… - mordult oda köszönés nélkül.
- Akkor mit keresel itt? – kérdezett vissza Sakura, de fel sem pillantott a papírokból.
- Nem akarom, hogy beleszólj a dolgaimba. A csapat nagy hírnevet csinál az iskolának. És azért tart ott ahol, mert én úgy csináltam a dolgokat, ahogy.
- Nos… - kezdte a lány, majd egy szemvillanás múlva már le is terítette a szőkét a földre, fa kardját a nyakához tartotta és komoran tornyosult fölé. A kék szemek csak döbbenten pislogtak. – Az én véleményem szerint Takekura Gen sokkal alkalmasabb lenne csapatkapitánynak. És ő legalább betartja a szabályokat. Így ezennel leváltalak.
A démonnak még meglepődni sem volt ideje, máris a folyosón találta magát. Ennyi elég volt részéről, hogy meggyűlölje a lányt egy életre. Nem is azért, mert Musashira bízta a csapatot. Az nem volt rossz döntés. A punk legalább olyan elvetemült volt, mint ő, csak… ha fáj is beismerni, talán kissé okosabban csinálta a dolgokat. Kevésbé feltűnően volt agresszív.
Mély sóhajjal sétált az öltözők felé. Ezt megszívta. Ez a csaj olyan, mint az új igazgató. Nem fogja tudni megfélemlíteni. És a csapat fogja bánni, ha próbálkozik. Akár hogy nézte, nem volt választása, márpedig ahogy végigpillantott az amerikai focicsapat klubhelyiségén, úgy érezte, a lelke kezd mosolyogni. Igen, tudta, hogy ez nyálas, de akkor is. Szinte semmi sem dobogtatta meg ennyire a szívét. Szinte…
A szinte pedig éppen kilépett az ajtón és beletúrt a hajcsíkba a fején.
- Ah, Yo-chan! – mosolygott rá kedvesen és vígan figyelte, ahogy a szőke arcán halvány, alig észrevehető pír fut végig. Senki nem hívhatta így a démont, csak ő. Azonban most látta, hogy a kék szemek kissé szomorúan pillantanak rá és a mögötte magasodó épületre.
- Helló, csapatkapitány! – felelte a szőke és hangjában is ugyanaz a szomorúság tükröződött. Majd hirtelen, mintha csak álmodta volna, minden visszaállt a régibe, Hiruma arcán megjelent az ördögi vigyor és mellélépve megveregette a vállát. – A fegyelmi bizottság új elnöke leváltott engem. Te vagy az új csapatkapitány. És mivel ezt a lányt nem tudom sarokba szorítani, sajnos ez így is marad. De, jól figyelj rám, vénember… Ha elszúrod, kiheréllek, megértetted?
Musashi enyhe döbbenettel fogadta a hírt. Vagyis az álla leesett, majd elment nyaralni, miközben ő kábán bólintott. Ő? Csapatkapitány?! Francba… Ő ezt nem kifejezetten akarta. És mégis ki ez a misztikus lány, aki felett még Hirumának sincs hatalma? Egyre inkább foglalkoztatni kezdte a dolog. Észre se vette, mikor indultak meg a lábai az iroda felé, de mire felocsúdott a merengésből, már belépett az ajtón és ott állt szemtől szembe az illetővel, Sakura-sannal, ha információi helyesek voltak. A lány elpirulva, szégyenlősen nyújtott kezet és mutatkozott be, ő pedig nem értette. Ez a csaj tudta sarokba szorítani a démont? Na, ne… Végül egész jót beszélgettek, ő pedig továbbra sem talált semmi utálnivalót a lányban. Sőt, megbeszélték, hogy rendeznek egy jótékonysági álarcos bált, aminek a bevételét megkaphatja a focicsapat. Mikor ezt másnap elmesélte, az egész banda ujjongott, leszámítva Hirumát, aki halálra sápadtan bámult maga elé.
- Nahát, Musashi-san, Sakurának nagyon tetszel, ha így belement – jegyezte meg Mamori nevetve.
- Én? Sakura-sannak? – pislogott a punk döbbenten.
- Igen… Fel se tűnt?
Itt azért mindenki kicsit elcsodálkozott. Hiszen olyan egyértelmű volt a dolog. Mindenki látta.
- Nem kifejezetten…
- Mondd csak, Musashi –san, volt már neked barátnőd? – kérdezte a menedzser gyanakodva.
- Ehm… nos… nem volt rá időm, igazából… - vallotta be pirulva a fiú, mire Monta teljesen elképedt.
- Musashi-san maxon szűz még?! Akkor még mi se vagyunk elkésve, Sena! – azzal hátba vágta a running backet.
- Van egy ötletem! – kiáltott Suzuna-chan lelkesen. – A bálon keressünk barátnőt Musashinak! Hercegnek öltözik és megkeressük a hercegnőjét!
Szerencsétlen punknak csak vörösödni volt ereje, reagálni már nem. Hiruma hirtelen felkacagott.
- A vénember, mint herceg?! És megkeresitek a hercegnőjét?! Hát ez haláli! Ezt élmény lesz végignézni!
- Ami azt illeti, Hiruma, te nem jöhetsz! – felelte Mamori határozottan.
- He? – húzta el a száját meglepve. – Mi van?
- Sakura-san és az igazgató nő kikötése, hogy te nem jöhetsz. De, hogy ne legyen időd a bál miatt szomorkodni, az alatt kitakaríthatod a szertárt.
- Tessék?!
Még a többiek is megnyúlt képpel figyelték a barna hajú boldog, diadalittas mosolyát.
- Ez van, Hiruma! A te rémuralmad az iskolában leáldozott! Lépj túl! Nem fogsz semmit sem tönkretenni most már!
Fogalma sem volt, hogy reagáljon. Egyszerűen felfoghatatlannak tartotta, ami történt és úgy érezte, kirántották a talajt a lába alól. Úgy érezte, forog vele a világ, szédül, hányingere van. Levegő után kapott, minden elsötétült előtte. Nem tudta kezelni a helyzetet. Semmi sem úgy alakult, ahogy kellett volna és így csak tanácstalanul sodródott az árral.
Szomorúan hallgatta a rádió bejelentését, miszerint Musashi, az amerikai focicsapat szexi kapitánya – mégis ki adta neki ezt az idióta jelzőt?! – a bálon fog barátnőt választani magának. A hatás persze nem maradt el. Minden szingli lány visítva olvadozott és ruhát tervezett. Hiruma csak azon csodálkozott, hogy nem mindegyik Hamupipőkének, vagy Csipkerózsikának öltözött, vagy valamelyik idióta Disney-hercegnőnek. Dühösen rúgott bele az egyik útjába kerülő dobozba. Ennyire szerencsétlen is csak ő lehet… Pedig, ha őszinte akart lenni… Már azt is tudta, milyen jelmezt fog húzni. De persze, muszáj volt ennek a három ribancnak keresztbe tennie! Komolyan. A gonosz mostoha és a két mostohatestvér… Kár, hogy jó tündér nincs a valóságban.
Egy hétig hallgatta a rádióban, hogy Musashi majd barátnőt fog keresni. Az álarcos bálon. Ahova ő nem megy, mert ő ezt a rohadt szertárt pakolja!
Ráadásul nem csak a Daimon diákjai mennek. Hanem szinte minden iskoláé. Az összes focicsapat díszvendég. Csak ő nem mehet…
Harao még rá is kérdezett nála, hogy mi lesz… Meglepődött, mikor megírta neki, hogy nem megy, mert szertárt takarít.
- Hiruma? – hallotta a fent említett fiú hangját az ajtóból. Meglepetten lépett elő, gumikesztyűben, kötényben és fejkendőben. – Ó… Nem rossz jelmez – vigyorodott el a fekete hajú. A szőke csak megfogatta a szemeit. – De én jobbat is tudok…
- Hah… Én is tudtam volna, de be se engednek. Akkor meg? És a szertárnak ragyognia kell.
- Afelől ne aggódj! – legyintett a fiú, majd megjelent mögötte Banba és Mamoru. – Fiúk, segítsünk neki! Nem sok ideje van, ha még el is akar készülni!
A szőkének köpni-nyelni nem maradt ideje, a két, tagbaszakadt falember neki is állt és szinte fénysebességgel takarítottak kis körülötte. Alig fél óra múlva ragyogott minden, ő pedig egy hitetlenkedő vigyorral pillantott a másik irányítóra.
- És most mégis hogy akarsz becsempészni? – kérdezte mosolyogva. – Mert, hogy még mindig nem engednek be.
Ekkor azonban Harao elővett egy jelmezt. Méghozzá egy egyiptomi istenség jelmezt.
- Ma te leszel Bastet, a macskaistennő… Illetve jelen esetben isten…
A szőke nagyokat pislogva figyelte a fehér ruhát, amit csillogó muszlimfátyol fedett. Nem nevezte volna nőiesnek a szabása alapján, kicsit sem. Tanult az egyiptomi kultúráról, tudta, hogy a fáraók is hasonló viseletet hordtak. De az egész olyan furcsán, fehéren csillogott és ragyogott, hogy alig bírta levenni róla a szemét. Arany nyaklánc és karperecek is jártak a ruhához, a tipikus egyiptomi koronáról nem is beszélve. Viszont a fehér macskaálarc, ami az egész arcát eltakarta, elintézte, hogy senki se ismerhesse fel. Még mindig meglepetten nézett fel Haraora, aki mosolyogva nyújtotta felé a ruhát.
- Mi is istenségeknek öltözünk. Én Anubis leszek. Szóval velünk bejöhetsz. De mi csak éjfélig tudunk maradni, sajnálom. Szóval, hogy ne bukj le, éjfélkor velünk együtt el kell jönnöd. Mondhatnám, hogy megtörik a varázs, de végül is, ez nem egy tündérmese.
- De… miért? – kérdezte a szőke, miközben átvette a csillogó anyagot.
- Mert láttam, hogy néztél Musashira. És láttam, ő hogy nézett rád. Ott a helyed, azon a bulin!
Egy pillanatig értetlenül bámult, majd mikor leesett, mire céloz a fiú, érezte, ahogy minden vér az arcába száll. Azonban valamiért nem tiltakozott, csupán elment a focicsapat öltözőjébe, hogy felvegye a jelmezt. Mikor kilépett, már három egyiptomi istenség várt rá, Anubis, Seth és Sobek, a krokodil fejű isten. Egyikőjük arcát sem lehetett látni.
Mikor beléptek a buliba, mint Taiyo Sphinx tagok, már hevesen dobogó szívvel kereste a punkot. Meglátva őt végül, egyszerűen nem tudta levenni róla a szemét. Sejtette, hogy veszélyes, de akkor is, feszült várakozással figyelte, ahogy minden lány, szinte sorban áll, hogy hát ha fel tudja szedni az iskola sztárját. Legnagyobb meglepetésére Mamori és Sakura-san is a jelentkezők között pirulgatott. Aztán a barna szemek rá pillantottak és ő tudta, hogy látja őt. Tekintetük összekapcsolódott, majd a fiú megindult felé…
Musashi azon gondolkodott, hogy magyarázza el finoman a két hölgyeménynek, miszerint Mamorinak és Suzunának, hogy ő nem kifejezetten vágyna lány társaságra. Főleg most, hogy sztárt csináltak belőle úgy, hogy nem is tudja, mikor történt. Vagy egyáltalán hogyan… Pont belőle, akit Hiruma folyton vénembernek szólít! Heh… jól megnyúlt a képe a kis démonnak, mikor kiderült, hogy csajt akarnak neki szerezni. Ráadásul a szöszi nem is jöhet. Pedig annyira nem bánta volna…
Ugyanis, a legfőbb ok, ami miatt Musashi nem kifejezetten próbált becsajozni, az a tény volt, hogy nem igazán érdekelték a lányok. Hogy a fiúkkal mi volt a helyzet, nem tudta. Nem foglalkozott a témával. Amíg Kuritával és Hirumával focizhatott, addig úgy minden rendben volt. Főleg, ha a szőke démon ott üvöltözött vele, meg lövöldözött. Meg nevetett, olyan fülsértően. Persze, egyszer hallotta igazán, szívből kacagni, az kifejezetten szép volt. Szóval, ha a szőke ott volt, akkor minden rendben volt. Nem hiányzott semmi se.
Ennek függvényében a parti közben sok minden megfordult a fejében. Főleg az, hogy valami piszkosul hiányzott neki. Valami hangos, fülsértő, dobhártyaszaggató, mégis… számára valami, ami otthonérzetet ad. Kényelmetlenül feszengett a római katona jelmezben – erre sikerült lealkudnia a hercegszerelést. De egyszerűen nem akart harisnyát húzni… Nem, nem, nem és nem!
Aztán megpillantotta a macskaálarcos istenségfélét. Magát is meglepte azzal, hogy a kék szemekbe mélyedve hirtelen elfeledkezett arról a hiányérzetről. De valahogy furcsa, ismerős melegség áradt szét a mellkasában és ő szinte megbabonázva indult a másik felé. Taiyo Sphinxes diák lenne? Valahogy idegennek tűnt a többi között.
Idő közben a zene is rázendített és táncoló párok szállingóztak a táncparkettre. Hiruma egyre rémültebben figyelte a határozott lépésekkel felé közeledő legionáriust.
- Szia, cica, van gazdid? – kérdezte tőle a punk, mikor odaért.
„Ezt az ősrégi szöveget! Ezentúl nem vénembernek hívom, hanem Matuzsálemnek… Ennek az agya helyén is csak valami fosszília van!” – gondolta magában Hiruma, de azért elvigyorodott az álarc alatt. Csak a szemforgatás árulta el, hogy mi a véleménye a nyitásról.
- Nem tetszik az udvarlós szövegem? – nevette el magát Musashi és megvakarta a tarkóját.
A macska megrázta a fejét.
- Van jobb is… Tudod, úgy látszik, a rómaiak végzete mégis csak Egyiptom marad.
Örült az álarcnak. Nem látszott, ahogy belepirult a gondolatba, hogy ő a másik végzete. Tulajdonképpen az egész Harao hibája volt! Kellett neki ebbe belerángatni! Ráadásul ő köszöni, teljesen jól megvolt anélkül, hogy belegondolt volna, hogy szerelmes a punkba. Most meg… Mint valami kiskamasz, dobogó szívvel várja, hogy választottja mit fog tenni, mondani. És igazából választottja épp egy Taiyo Sphinxes diákkal flörtöl… Vagy mégsem?
- Nem tűnsz közülük valónak – biccentett a fejével a többi istenség felé.
Megpróbálta elfojtani a nevetést a maszk alatt, de egy kis hang mégis kiszökött.
- Ne nevess! Tudom, hogy te nem hozzájuk tartozol! – vigyorgott az egyéjszakás római. Végül kinyújtotta a kezét. – Táncolunk?
Hiruma itt világosodott meg, miszerint a férfi valószínűleg nőnek nézi őt. Pedig elég látványosan nincs melle!!! Végül inkább elhessegette a dolgot és elfogadta a felé nyújtott kezet. Életében először hagyta, hogy más vezesse, más határozza meg a következő lépését és arra jutott, hogy ha ez nem Musashi lett volna, nem bírta elviselni. De a punkkal valahogy jó volt. Biztonságban érezte magát. A hülye zene is belassult… És ő csak belesimult a karokba, aztán hagyta, hogy pörgessék, és újra ölelésbe vonják. A maszk alatt érezte, hogy ég az arca. Nem is mert felnézni, csak a padlót szuggerálta. Végül óvatosan felsandított a lehunyt szemű férfira, aki egy mély sóhajjal épp megölelte. Ahogy a levegő kiszakadt a tüdejéből, halkan egy nevet suttogott:
- Hiruma…
Döbbenten, levegő után kapva nyögött fel, szemei kitágultak, meredten figyelte a határozott arcot, ahogy elpirult és zavartan nézett le rá. Aztán mintha fény gyúlt volna a barna szemekben.
- Ismerem ezt a szempárt… - suttogta Musashi döbbenten… - Te…
Nem tudta befejezni a mondatot, mert Anubis odalépett és megkocogtatta Bastet vállát.
Fejével a kijárat felé intett és a rúgó látta, amint az ismerős kék szemek az órára pillantanak, ami épp az éjfélt ütötte el. Majd megfordult és sietve távozni készült, otthagyva táncpartnerét.
- Várj! – kiáltott utána, de a macska istenség nem fordult meg, csak a lépcsők felé sietett, ahol lassan elnyelte az árny. – Na, nem! – mordult fel a római és utána rohant, elkapva a vékony kart. Kezét a maszkos arcra simította. – Maradj még! Kérlek! Tudom, hogy ismerlek valahonnan!
Ismét látta az ismerős riadtságot, de aztán az istenség a többiekkel tartott, és ahogy elrántotta az arcát, a maszk a férfi kezében maradt. Azonban nem fordult vissza, csak leszegett fejjel elrohant.
Musashi elgondolkodva nézte a kezében maradt kelléket. Az a tekintet… Ismerte… Csak annyira ritkán látta… Illetve… leginkább egyszer… Mikor kilépett talán a csapatból? Hiruma nézett így rá… Igen… Hiruma…
Lassan hitetlenkedő mosoly kúszott az arcára. Hát az ördög mégis megcsinálta! Belógott a bulira. Miatta… Mert tudta, hogy miatta volt. És már tudta, hogy mit érez a szőke iránt. Azt is tudta, hogy viszonzásra talált. Már csak rá kellett bizonyítani a démonra, mert azt biztosra vette, hogy nem lesz egyszerű menet. Azonban a terve már megvolt.
Hiruma elképedve meredt a mennyezetre, miközben az ágyán feküdt. Ő ezt tényleg megcsinálta? Tényleg táncolt Musashival? Tényleg belógott?! El se hitte. Ahogy azt sem, hogy mindeddig ennyire szerelmes volt, és még csak nem is tudott róla…
Hétfőn aztán próbált minél semlegesebb arcot vágni, mikor az iskolában találkozott barátjával.
- Na, mi van, vénember? Becsajoztál? – kérdezte közömbösen, de a mellkasa már fájt szíve döngetésétől.
- Ami azt illeti, nem lány volt az illető – felelt egy sejtelmes mosollyal Musashi.
- Nocsak… Bemelegedtél?
- Még nem… De ha megtalálom azokat a szemeket, amik ezen keresztül néztek rám – itt felemelte a macska álarcot – akkor minden bizonnyal soha többet nem engedem el az illetőt.
Hiruma egy pillanatra visszatartotta a levegőt, ahogy meglátta elhagyott álarcát.
- Macska? – kérdezte gúnyosan.
- Bastet… Bastet volt… És kék szemei voltak… Hm… ha jól látom, neked is kék szemeid vannak…
Egy pillanatra döbbenten meredt a másikra, majd kissé riadtan tágultak ki a pupillái.
- És pont ilyen kis riadt tekintete volt… Csak hirtelen nem ismertem fel, mert előtte csupán egyszer láttam ezt… Na, mit mondasz, Yo-chan? Próbáljam végig a város összes kékszemű fiúján az álarcot, vagy megcsókolhatlak végre?- a punk arcára egy önelégült, elégedett vigyor ült ki, míg a szőke hirtelen lesápadt. Ismét érezte, hogy kimegy a talaj a lába alól.
- A francba veled, vénember! – kiáltotta kétségbeesetten. – Miért van az, hogy a közeledben mindig minden megborul?!
Musashi csak nevetett és elkapta a vékony derekat. Másik kezével a szőke tincsekbe túrt és élvezte, ahogy a másik enyhén megremeg a karjaiban.
- Szeretlek, te idióta! –mondta nevetve, majd lágyan, de annál szerelmesebben a selymes ajkakra csókolt. Mikor végre elváltak, élvezettel nézte a rózsaszínre vált orcákat.
- Én is szeretlek… - suttogta Hiruma alig hallhatóan, majd mindent feladva hagyta, hogy elvesszen a másik ölelésében.
