Fények (MusaHiru)
Hiruma leült a padra a tengerparti sétánynál és figyelte a pókot, ami a világ legteljesebb békéjével szőtte a hálóját a feketére festett korláton. Az öbölben teljes csend uralkodott, csupán a víz lágy morajlását lehetett hallani és valahol a távolban egy pár önfeledt beszélgetésének egy-egy hangosabb mondatát. A fiú szájában keserűség terjedt szét, ahogy a távolodó alakok után pillantott. Egy hete élt itt, a tengerparti kisvárosban, ahol senkit nem ismert. Az új iskolában nem várták barátok, még csak amerikai focit se játszott senki. Úgy érezte, a hely lassan megöli őt. Lassan, de biztosan.
Az egész az apja hibája volt. A munkahelyén előléptették területi vezetővé. Csak sajnos egy messzi terület vezetőjévé. Igazából nem is volt annyira messze, legalábbis ahogy átpillantott az öböl túloldalán pislogó fényekre, a távolság korán sem tűnt olyan áthatolhatatlannak, mint amilyen a valóságban volt.
Az éjszaka elfedi a valóságot… Ezért szeretek ilyenkor itt ülni és nézni azokat az istenverte fényeket. Mert ilyenkor olyan közelinek tűnsz. Mintha csak kiáltanom kellene, és meghallanád… Az a város most úgy ragyog a túlparton, mint valami mennybéli jelenség, mintha csak ott terülne el a Kánaán. És mélységtől sötétlő tenger választ el persze tőle… tőled. Annyira hiányzol, hogy az már fáj. Bele tudnék betegedni. Esküszöm, nem akartalak elhagyni titeket, nem akartam elárulni a csapatot. Nem akartam távol lenni tőled, Musashi… De ez nem az én választásom volt. Hiszen a törvény előtt én még csak egy gyerek vagyok… Azt mondják, a mai világban nincsenek távolságok. De hazudnak. Hiába látom a fényeket, olyan elérhetetlenek, hogy azon semmiféle internet nem segít! Pedig szinte tudom, melyik fény, melyik házhoz tartozik! Ott, az a piros, a legmagasabb! A felhőkarcoló, aminek a tetejére kiszöktünk. Akkor is éjszaka volt, és akkor is a fényeket néztük. Ugyanazokat a fényeket, csak éppen közelebbről. És ott! Az a nagy fényáradat! A stadion. Nem egy egyszerű stadion, hanem A stadion, amiben a Christmas Bowlt tartják. Emlékszem, amikor először beléphettünk oda. Megfogadtuk, hogy egyszer azon a füvön fogunk játszani és nyerni… De nem lehetek veletek már akkor. Én már nem a Daimon diákja vagyok…
Fogát csikorgatva előrehajtotta a fejét. Akármennyire is küzdött a feltörni vágyó zokogás ellen, egy könnycsepp átjutott az ellenálláson és végiggördült az arcán.
- A francba! – sziszegte maga elé.
Legalább látnám, ahogy megnyered azt a rohadt kupát! Legalább ott lehetnék!
- Miért gondolod, hogy nem leszel ott? – hallotta Musashi hangját maga mögül. Hirtelen felkapta a fejét és a hang irányába nézett. A punk tényleg ott állt, mosolyogva, kezeit kabátja zsebeibe rejtette. Hirumának ekkor esett le, hogy az utolsó gondolatait is hangosan kimondta, de már nem érdekelte. Egyszerűen csak meredt az előtte álló fiúra, szemeit forró könnyek égették.
- Te meg mit keresel itt, vénember? – kérdezte kissé rekedten. Próbálta megőrizni önmagát, de a barna hajú csak mosolyogva megcsóválta a fejét. Nem hitt neki.
- Téged. Hiányoztál.
Egy szkeptikus szusszantással elfordította a fejét, bár ez a mozdulat inkább azt a célt szolgálta, hogy ne boruljon sírva a másik nyakába. Akár hogy is, de soha nem érezte még magát annyira egyedül, mint itt. Musashi fogta magát, és lehuppant mellé a padra.
- Szépek a fények…
Hiruma újra az öböl túlpartja felé pillantott. Valóban. A város úgy ragyogott, mint megannyi kis csillag. Egészen elbűvölő volt. Hogy nem vette eddig észre?
Meglepetten meredt a messzeségbe, majd a dereka köré sikló erős kar rángatta vissza száguldozó gondolatai közül. Ahogy a másik felé fordult, hirtelen ajkaik összeértek, majd a punk egy finom mozdulattal összeforrasztotta őket. Egy pillanat műve volt az egész, de kettejük számára kicsit megállt az idő, elnyújtva azt a pillanatot.
- Nagyon hiányzol… - suttogta Musashi, homlokát a másikénak támasztva.
Hiruma nem szólt egy szót sem. Úgy döntött, minden egyes mondat, ami a nyelve hegyén tolongott, csupán rontana az imidzsén, hát inkább csendben maradt. Az arcán csorgó könnyek már így is épp eléggé elárulták őt.
Sokkal szebbek a fények, ha mellettem ülsz. Sokkal elviselhetőbb a magány, ha te is velem vagy közben.
