Feloldozás (Draco Malfoy x Harry Potter)
Látta, amikor Draco Malfoy épp egy másodévest szekált. Nem bírta ki, hogy ne avatkozzon közbe. Odasétált és megállt a mardekáros előtt, dacosan pillantva fel rá. Legnagyobb sérelmére a szőke vagy egy fejjel magasabbra nőtt és kétszer olyan széles volt, mint ő. Szóval esetleges fizikai harc esetén nem sok esélye lett volna. De varázslópárbajban…
Nem került rá sor. Az arisztokratikus arcon elterült az önelégült mosoly, amiből most valahogy hiányzott a rosszindulat.
- És itt is vagyunk! Harry Mindenkit megmentek Potter! Már hiányoztál…
Habár az egész már egy jól begyakorolt jelenetnek tűnt, Harryt még mindig fel tudta húzni a másik. Még mindig szíve szerint bemosott volna neki egyet minden fizikai fölény ellenére. De McGalagony professzor közbelépett és a hálókörleteikbe zavarta őket.
Pár nappal később aztán megint egymással szemben álltak, igaz, a kviddics pályán. A szőke ajkain ott játszott a felsőbbséges, beképzelt Malfoy mosoly. Említett valamit arról, hogy most miként fogja megalázni a Kis Túlélőt, de említett csupán elfordította a tekintetét. Ha tovább figyelt volna, újra nekiesik a másiknak. Mint már annyiszor.
Ez ment első éves koruk óta. Az első pillanattól kezdve gyűlölték egymást. Legalábbis nagyon úgy csináltak. Elutasította a fiú barátságát, de mégis, minden szabad percükben egymással foglalkoztak. És nem a jó értelemben.
Harry már párszor eljátszott a gondolattal, hogy talán ki kellene békülniük. Talán hagyni kellene az egész hajcihőt a fenébe, nagyok ők már ehhez. De akkor megjelent Draco és egyetlen szóval képes volt sutba vágatni a fekete hajúval minden kibékülésre irányuló tervet.
Felemelkedtek. Nem sokat kellett várni a cikesz első felbukkanására. Mindketten a nyomába eredtek, élvezve az egymással való versengést. Mert bár nem vallották volna be soha, de ilyenkor tényleg versenyeztek. A mardekáros csapatból egyedül a fogó nem csalt. Draco Malfoy önérzete nem engedte meg, hogy csalással szerezzen előnyt, mivel az azt jelentette volna, hogy a valóságban nem jobb a griffendélestől. Nem kapták el a labdát. Draco jobb volt, mint régebben, Harry alig tudott egy kis előnyt szerezni vele szemben, de ehhez a körhöz most kevésnek bizonyultak.
Mikor másodszorra is felbukkant a kis aranylabda, ismét a nyomába eredtek. Végül Harrynek sikerült vagy egy seprűnyi előnyt szereznie. Hallotta, ahogy a másik a nevét kiáltja, kétségbeesetten, de már majdnem megkaparintotta a labdát. Nem is gondolt bele, hogy a másik Harryt kiáltott és nem Pottert. Aztán egy hirtelen rántást érzett és seprűstől visszavetődött. Pörgött egy keveset, de elég gyorsan sikerült megállnia. Elég gyorsan ahhoz, hogy lássa, amint Draco egy pördüléssel a helyére kerül, vele szemben. Tekintetük összeakadt egy röpke pillanatig, majd a gurkó teljes erőből csapódott a szőke fiú fejének, odacsapva őt a stadion falához. A felismerhetetlenségig roncsolt, véres fiú végül lassan lefordult a söprűről és zuhanni kezdett.
Harry csak ült a seprűn és meredt a véres foltra a deszkafalon. Az egész stadionra néma csend borult, amit csak a szőke tompa puffanása tört meg, amivel a földbe csapódott.
Végül Dumbledore tért magához először a kábulatból és rohant le a gyerekhez Piton professzorral és McGalagonnyal karöltve. Madame Pompfree kis fáziskéséssel követte őket. Harry látta, ahogy a javasasszony megvizsgálja Dracot, majd lassan megcsóválja a fejét. Ez volt az a pont, ahol a körülötte képződött buborék szétpukkadt. Malfoy halott?! Mi van?!
Lerepült a gyülekező tömegbe.
- Meghalt? – kérdezte kétségbeesve.
- Nem – válaszolt Dumbledore. – De attól tartok, ez túlmutat Madame Pompfree képességein.
Az egész mérkőzés egy káoszba fulladt. Medimágusok érkeztek és hordágyra fektették a Malfoy örököst, aki hörgő-bugyborékoló hangot adott ki minden egyes lélegzetvételkor. Az arcát abszolút nem lehetett felismerni, mindent vér borított.
Tehetetlenül figyelte a jelenetet. A mérkőzést lefújták és miután Dracot elszállították, a diákok lassan, azonban annál hangosabban beszélgetve megindultak a kastély felé. Hirtelen egy kart érzett maga köré tekeredni és vezetni kezdték.
- Harry, gyere! – hallotta Hermione hangját, habár tekintetét még mindig nem tudta elszakítani a vérfoltoktól.
- Mi lesz most? – kérdezte megsemmisülten.
- Ne aggódj, biztosan megmentik…
- Azt a gurkót nekem szánták…
- Tudom… - suttogta a lány és a zöld szemek kérdő pillantására egy mély sóhajjal folytatta: - Láttuk, amikor Finnigan feléd küldte. A múltkori veszekedéseteket személyes árulásnak vette.
- Akkor azt minek fogja venni, ha most megölöm – szűrte a fogai között a megrázkódtatás könnyeit nyelve.
Végül is nem tett semmit. Nem azért, mert Hermione győzködte, hogy nem lenne jó ötlet. Nem is azért, mert félt volna az ír fiú temperamentumától. Csupán nem maradt rá ideje.
Új rémálmai lettek. Draco Malfoy utolsó szomorú pillantása, mielőtt a gurkó belecsapódik a fejébe. Mielőtt vér fröccsen mindenhova. El se tudta képzelni, hogy élheti ezt túl a fiú. De mivel semmiféle hír nem érkezett arról, hogy meghalt volna, tudta, hogy még él. Nap közben folyamatosan arra koncentrált, hogy megtudjon valamit róla. De semmi.
Lassan teltek a napok, a barátok aggódásától övezve próbált boldogulni a suliban, de egyre nehezebben ment. Kérdezgette a tanárokat is, de senki nem tudott semmit. Vagy csak neki nem mondták el.
Már vagy három hete nem látta Dracot. Három hete hiányzott az iskolából és ő kezdte azt hinni, a fiú meghalt. Észre se vette, hogy időközben Malfoyból Dracó lett, görényből hős. Mert habár mindenki azt hitte, Malfoy csalni akart, ő tudta, hogy az ő életét mentette meg. Egy pénteki délutánon Neville serényen pakolászott a hálókörletben és láthatóan nem egyenruhát viselt.
- Készülsz valahova? – kérdezte Harry szórakozottan.
- Igen, a szüleimhez a Szent Mungóba – bólintott Neville.
Szent Mungó? Oda vitték Dracot is!
Gyorsan körvonalazódott a fejében a terv.
- Neville, elkísérhetlek? – kérdezte lelkesen.
- Malfoy miatt? – kérdezte a fiú elhúzott szájjal.
Pirulva bólintott.
- Hát gyere… De állítólag nagyon rossz állapotban van. Egyik oldalára lebénult, a másikra is csak korlátozottan képes mozogni.
Úgy érezte, valami szilánkokra törik benne és lehull a feneketlen mélységbe.
- Micsoda? – kérdezte megsemmisülten. – Te ezt honnan tudod?
- Ott van, ahol anyáék.
Nem állt neki a fölött háborogni, hogy miért nem mondta el a másik. Sokkal inkább lekötötte az, hogy az a fiú, aki nem is olyan régen még arisztokratikus fensőbbségtudattal magasodott fölé, egy önelégül mosollyal az arcán, most félbénán fekszik a Szent Mungó zárt osztályán. Végül Neville-lel tartott. Görcsölő gyomorral lépte át a kórház ajtaját. Barátai minden bizonnyal megrótták volna, hogy miért jött el. Hiszen Malfoy egy köcsög, aki mindig csak keresztbe tett nekik, egy halálfaló.
Ilyenek villództak az agyában, mikor meglátta a szőkét. Kórházi hálóinget viselt és két ápoló boszorka segített neki, miközben két mankóval próbált járni. Nehézkesen mozgatta mindenét, az egyik lábát úgy húzta maga után. Mikor elfáradt, visszaültették a kerekesszékbe és plédet fektettek az ölébe, betakarva a lábait.
Harry elszorult torokkal sétált közelebb. Mikor a másik észrevette, a szürke íriszeken boldogság futott át egy pillanatra.
- ’Ello, Pote’ – ahogy köszönt, látszott, hogy a fél arca nem igazán mozog. A másik felén azonban megjelent egy mosoly. Ha tipikus Malfoy mosolynak szánta, hát nem jött össze. – Jötté öhgni?
- Tessék? – kérdezte megilletődve, rekedtes hangon.
- Jötté öhögni? – ismételte meg a fiú, láthatóan erős koncentrációval.
- Te hülye vagy, Malfoy… - képedt el Harry, mikor megértette. – Mégis mi lenne vicces ezen? Összekeversz a mardekáros haverjaiddal…
Hirtelen lelohadt az a fél vigyor a szőke arcáról és lehajtotta a fejét, amitől még érthetetlenebb lett.
- Ők ne jötte…
Harry szomorúan figyelte az elkeseredett mardekárost. Végül a tolószék mögé lépett és tolni kezdte.
- Micsinász?
- Betollak az ebédlőbe. Uzsonna idő van.
- Ne! – jött a riadt tiltakozás, de nem tudott mit tenni a fekete hajú ellen, aki most odatolta az egyik asztalhoz, majd hozott neki egy tányér levest és egy tányér zabkását. Draco azonban nem nyúlt az ételhez.
- Miért nem eszel? – kérdezte a zöld szemű.
A szőke megpróbálta hát. Felemelte a kezét és marokra fogta a kanalat, amennyire csak tudta. Egy kanálnyi levest a szájához próbált emelni, de nem sikerült a célzás és mellément az egész. A fehér arcon dühös pír terjedt szét és Malfoy dühösen vágta a kanalát az asztalhoz.
- Ne vadok éhes – morogta, de Harry szelíden ráfogott a kezére.
- Segítek – mondta halkan, majd ő vette a kezébe a kanalat. Lassan etetni kezdte Dracot, aki vonakodva bár, de elfogadott egy keveset. Azonban a zabkásánál már húzta a száját.
- Nejjó – mordult. Harry értetlenül pislogott, majd gondolt egyet és megkóstolta. De a szőkének igaza volt és majdnem visszaköpte. Grimaszolt egyet és letette a kanalat.
- Igazad van, ez förtelmes… Majd holnap hozok neked rendes kaját, amit szeretni fogsz – vigyorgott a másikra, aki viszont csak döbbenten nézett rá.
- Hoonap?
- Persze.
- Akko is jössz?
Csak most gondolkodott el azon, mit is mondott. Megígérte Malfoynak, hogy másnap is meglátogatja? Mégis miért? De aztán nem foglalkozott már tovább a dologgal, egyszerűen bólintott és kezét a másik kezére simította.
- Hozok neked kenyeret. Legalább azt egyél…
Úgy döntött, a kenyér kiválóan alkalmas lesz arra, hogy Draco gyakorolhassa a mozdulatot, amivel a szájához emel bármit is, így nem vette ki a kezéből.
- Miért tetted? – kérdezte végül, hosszas csend után.
- Mit?
- Megmentettél. Hátra rántottad a seprűt és így te kaptad a gurkót helyettem. Miért?
Malfoy megvonta a jobbik vállát.
- Nem tom…
- Ezt nem veszem be. Draco, mondd el, kérlek!
- Ámos vadok… - azzal megpróbált felállni és két mankóra támaszkodva elmenni a kórtermek felé. Harry elkeseredve figyelte az erőlködéstől kissé rángatózó, szaggatott mozgást, majd felpattanva a székkel együtt a másik után ment.
- Gyere, betollak a terembe! – kérte szelíden. Azonban a fiú csak tovább vonszolta magát. Ajkait összepréselte, dühösen, nehezen lélegezve a kimerültségtől. – Kérlek, Draco! – állt meg előtte a fekete hajú. – Nem kell mondanod semmit, de ne erőltesd túl magad! Gyere!
Draco végül feladta az értelmetlen küzdelmet és visszaroskadt a székbe. Hagyta, hogy a plédet a lábára terítsék ismét, majd iskolatársa visszatolta a kórterembe. Ott áttornázta magát az ágyba, majd betakarózott. Nehézkesen tudta csak megfogni a paplant és irányítani a kezét, de Harry ezúttal hagyta. Csupán utána ült le a szőke mellé az ágyra és néhány lágy mozdulattal kisimította a tincseket a homlokából.
- És te mé csináod? – kérdezte Malfoy az éjjeli szekrényt vizslatva. – Azé me mementettelek?
- Az csak addig számított, amíg be nem jöttem – felelt halkan a zöld szemű és lassú mozdulatokkal simogatta tovább a szőke fejet. – Rossz téged így látni… Főleg, hogy nem kellene itt lenned. Nekem kellene itt lennem.
- Akko… szánaombó?
- Talán… - vallotta be halkan, miközben figyelte, ahogy az ezüst szemekből kiszökik egy könnycsepp. – De az nem lenne elég. Ha utálnálak, nem csinálnám. Azt hiszem… kedvellek. Már egy ideje…
Malfoy reszkető keze kinyúlt a takaró alól és az ő kezére simított. Érezte, milyen gyengécskén szorítja meg, pedig tudta, hogy minden erejét beveti. Látta, ahogy küzd a sírással. Nem akarta így látni.
- Nyugodj meg, Draco, nincs semmi baj! Szüleid mikor jönnek?
- Nejjönnehh.
- Tessék?!
- Kkkitagattahh… miho az ovvoss mehmonta… hogy nem… nem épülöh fel soha.
Harry kimeredt tekintettel meredt a most már zokogó fiúra. Soha? Nem fog felépülni? És még kis is tagadták? Miféle szülő az, amelyik kitagadja a lebénult gyerekét?
Megszorította a másik kezét és nagyokat pislogva próbálta felszárítani a saját könnyeit.
Draco az életét áldozta érte. Mert így gyakorlatilag véget ért az élete. Egyszerűen nem tudta, hogy hálálhatná meg. Végül egyszerűen csak addig simogatta a szőke tincseket, míg a fiú el nem aludt. Akkor felállt és megkereste Nevillet, hogy visszaindulhassanak a Roxfortba.
Megkereste Dumbledoret és elmesélte neki, hogy megtalálta Dracot. És hogy kitagadták.
Az öreg összekulcsolt kezein pihentette az állát.
- Mit szeretnél most, Harry?
- Engedélyt, hogy minden nap meglátogassam iskola után – jelentette ki határozottan. – Hétvégén pedig egész nap ott lehessek.
- Miért?
- Nem tudom! Mert… mert így érzem jónak! Ezt akarom tenni!
- Ha csak bűntudatból csinálod…
- Bűntudatból nem áldoznám rá az összes szabadidőmet! – horkantott fel dühösen. – Egyszerűen szeretném ezt tenni. Nem tudom, lehet, már régen vágytam rá, hogy kibéküljek Dracoval, de soha nem lehetett, mert ő mardekáros volt, én griffendéles… És mi elvből nem lehettünk jóban. Alapvetően predesztinálták, hogy ő rossz, de nem az!
- Így volt, Harry? – vágott közbe az igazgató a felhevült monológba.
- Hogy a mi?
- Azt akartad, hogy kibéküljetek?
Egy percig elgondolkodva nézett maga elé. Akarta? Nos… Igen… kijelenthető.
- Igen. Egy ideje már…
- Ugye tudod, hogy ez nem ugyanaz lesz? Draco beteg. Örök életére nyomorék marad. Te egy nyomorékot akarsz a nyakadba venni.
- Sérült és nem nyomorék! – villantak meg a zöld szemek dühösen. – Ne használja ezt a szót rá! És miattam sérült meg! Ez az én döntésem.
Végül az igazgató nem tudott mit tenni. Tudta nagyon jól, hogy Harry pár hét, maximum hónap múlva nyűgnek, tehernek fogja érezni nyomorék iskolatársát. És csak még nagyobb fájdalmat fog okozni ezzel Draconak. És még nagyobb lesz a bűntudata. De végül megadta az engedélyt.
Harry pedig napról napra járt a Szent Mungóba. Segített Draconak mindenben. Beszélgetett vele. A fiú pedig egészen kezdett felvidulni. Mintha az életkedve is visszatért volna. Ron és Hermione persze nem nézték jó szemmel a dolgot, de nem tudták meggyőzni a kis hőst, hogy Malfoy megérdemli a sorsát a sokévi köcsögösködésért.
Egyik alkalommal az ápoló boszorka azt javasolta Draconak, hogy énekeljen, mert az segít a regenerálódásban. Harry csak mosolyogva hallgatta a beszélgetésüket.
- A nagy Draco Malfoy énekelni fog? – kérdezte egy hitetlenkedő vigyorral, mikor leült a kerekesszékben ücsörgő szőkével szemben. A vékony ajkak féloldalas mosolyra húzódtak.
- Nemtom, mie esz jó… - mormogta félszegen.
- Segít az artikulálásban – felelt Harry szelíden. – Na, figyelj, egy egyszerű dallal kezdünk.
Megfogta a két kezet és himbálni kezdett. Ritmusra.
- Icipici pókfi, a vízköpőben ült. Az eső esni kezdett és ő kipenderült. De kisütött a nap és elűzte az esőt. S az icipici pókfi újra visszaült. Menni fog?
- Nemtom – motyogta a szőke szégyenlősen és Harry egészen édesnek találta. Szélesen mosolyogva, lassan kezdte elölről a dalt.
- Figyelj… Icipici pókfi a vízköpőben ült… Te is!
Malfoy kissé elhúzta a száját, de megpróbálkozott.
- Iszipiszi póffi a viszköpőben űt… Arry, e’ nem megy! – horkantott fel elkeseredetten.
- Dehogy nem! – szorította meg a szőke kezeit. Hangja halk és kedves maradt. – Amikor először bejöttem hozzád, ez nem ment volna így! Figyelj, nem az a lényeg, hogy ki tudd énekelni, hanem az, hogy fejlődj!
A szürke szemek szomorúan figyeltek rá. Végül megadóan bólintott és újra kezdte. Koncentrált, hogy minél jobban tudjon artikulálni, majd mikor a dal végére értek, egészen kimerült. Azonban a zöldszemű arcán boldog vigyor terült el és a nyakába ugorva egy puszit nyomott az arcára.
- Nagyon ügyes vagy! És nagyon szép az énekhangod! Komolyan!
Draco meglepetten figyelte a másik félhosszú tincseit, amik kuszán hulltak az álla alá, a zöld szemeket, amik tényleg büszkén csillogtak, ahogy rá néztek, a piros ajkakat, amik annyira mosolyogtak. Végül ő is elmosolyodott, amennyire tudott, és talán nevetni akart, maga sem tudta… De olyan hang jött ki a torkán, mint amikor a fogyatékosok nevetnek. Elpirulva kapta félre a tekintetét, de Harry bársonyos keze az arcára simult és szelíd határozottsággal odafordította magához.
- Jó volt hallani, ahogy nevetsz – suttogta a griffendéles.
- Mint vaami fogyatéhos – morogta Draco rosszkedvűen.
- Dehogy is! Nézd, én tudom, hogy ez most neked nagyon nehéz, de az állapotodhoz képest is nagy dolgokra vagy képes! Szépen fejlődsz…
A mardekáros csak keserűen megrázta a fejét.
- Béna vaoh… És az is mahadoh…
A fekete hajúnak a szíve szakadt meg a másikért. Sehol nem látta már benne a gonosz, elkényeztetett kisfiút, sem pedig a halálfalót. Úgy érezte, furcsa módon most látja az igazi Dracot. Aki magas elvárásokat támaszt magával szemben, mert a környezete is ezt teszi. Aki állandóan megfelelni akar, pedig a valóságban egyetlen egy dologért küzd: szeretteinek az elismeréséért. És most szinte semmi esélye erre az állapota miatt. Legalábbis azt hiszi.
Odahajolt és szorosan átölelte. Érezte, ahogy a másik karjai darabos mozdulatokkal megindultak, majd a fiú visszaölelt, gyengén, de tőle telhető legjobban.
- Öszönöm, hhhogy itt vadj… - suttogta a szőke.
- Mindig itt leszek – mosolygott rá Harry.
Mikor aznap este visszatért a Roxfortba, csendesen sírva feküdt be az ágyba. Álomba sírta magát, miközben azon gondolkodott, mi történt.
„Milyen életem lesz nekem Draco mellett? Egy nyomorék mellett? Jó ég… már én is nyomorékozok. Pedig… akkor is az adósa vagyok. De ezért csinálni ezt… ezért tettetni, hogy jó vele lenni, hogy élvezem a társaságát… Bár… tényleg szeretek vele lenni. Csak jobb lenne, ha egészséges lenne. És borzasztó belegondolni, hogy miattam nem az. Kötelességem vele lenni. De… meg fogja érezni, ha nem akarok vele lenni már…”
Nem jutott semeddig. Csupán kikészült idegileg.
Másnap iskola után egy halom ételt pakolt a táskájába és megindult a kórház felé. Mikor belépett, újra mosolyt festett az arcára. Legnagyobb meglepetésére azonban, mikor meglátta a mankóval erőlködő Draco Malfoyt, akkorát dobbant a szíve, hogy belesajdult a mellkasa. A szőke egy fekete farmert és egy kék pólót viselt, ami élesen elütött személyiségétől és stílusától. Mikor meglátta látogatóját, féloldalasan elvigyorodott.
Harry nem tehetett róla, egyszerűen szívet melengetőnek találta ezt a mosolyt és már nem is értette, előző este miért volt annyira kétségbeesve. Hiszen ő imád Malfoyjal lenni. Akkor is, ha béna. Odasietett hozzá és megölelte.
- Egy csomó finomságot hoztam neked – mondta köszönés helyett, izgatottan.
- ’Öszönöm – mosolygott továbbra is a szőke és sápadt arcán enyhe pír futott végig. Egy pillanatig csak bámult Harryre, majd tétován odahajolt és egy féloldalas puszit adott neki. Ő pedig nem tudta magát tovább visszafogni, kezét a másik arcára simítva tartotta egy helyben a szőke fejét, miközben egy hatalmas, cuppanós puszit adott a frissen borotvált, selymes arcra.
- És mi ez a ruha rajtad? – kérdezte vigyorogva, mire a másik megvonta a jobbik vállát.
- Hényelmesebb, min a talár…és edszerűbb felhúni.
Harry nem reagált, csak mosolyogva vezetni kezdte a mankóval ügyeskedő fiút a társalgóba. Még nem volt látogatási idő, így ott kellett tartózkodniuk.
Teltek-múltak a napok, hetek és Harry azon kapta magát, hogy már két hónapja minden nap bejár a másikhoz. Szinte mindent megtudott róla és ő is mindent elmesélt magáról. Barátaival majdnem teljesen elhalt a kapcsolata ez miatt. Főleg, hogy nem akarták megérteni. Ők még mindig csapdát véltek látni a dologban, hogy Draco csak tetteti a dolgokat. Azonban a Kiválasztott csak legyintett ezekre az összeesküvés elméletekre. Úgy érezte, kellőképpen ismeri már Dracot ahhoz, hogy ne kelljen az ilyenekre adnia. Ráadásként minden szabad percében ott volt, de a Malfoyokból még csak egy szőke hajszálat se látott. Senki nem próbálta meglátogatni a béna fiút.
Azon a szombaton is Dracohoz készült. A kosarát megpakolta és még a Mézesfalásba is benézett, egy-két finomságért. Aztán a birtok széléről leintette a Kóbor Grimbuszt és alig egy óra múlva már a Szent Mungónál volt. Legnagyobb meglepetésére azonban Dracot nem találta a kórteremben. Az ápoló boszorkák világosították fel, hogy az udvaron találja. A kosarat a kórteremben hagyva, meglepett mosollyal ment le, ahol azt látta, hogy a legifjabb Malfoy szokásos farmerben és pólóban – két hónap alatt már kiérdemelte a szokásos jelzőt – két sétabotra támaszkodva rója a köröket. Mikor meglátta őt, a szokásos fél mosollyal felé indult.
- Né’d, Ary, má’ így tudoh jáni! – kiabálta, mikor két méteren belül volt.
- Ügyes vagy, de ne siess úgy! – felelt a fekete hajú, miközben mosolya ellenére kifejezetten szomorúan nézte, miként teszi a szőke nehézkesen egyik lábát előrébb mindig. Járásnak még mindig nem mondta volna. Látta, hogy iszonyú erőfeszítést igényel a fiútól, és hogy ennek ellenére is gyakorlatilag csak vonszolja az egyik lábát.
A következő pillanatban azonban a szőke nem tudta jól koordinálni a lábait és esni kezdett a salakos sétány felé. A zöld szemű ösztönösen ugrott oda, de a méretkülönbözőségek miatt nem tudta megtartani rendesen és mindketten elterültek. Az egyik sétabot fogantyúja fájdalmasan nyomódott a csípőjébe. Felnyögve lelökte magáról, majd nehézkesen bár, de felültette a sérültet is, aki viszont most összepréselve remegő ajkait a földet bámulta.
- Jól vagy? – kérdezte aggódva. A másik azonban csak bólintott. Mély sóhajjal simított az arcára és fordította maga felé. – Draco, nincs semmi baj! Nagyon ügyes vagy!
- Nemmegy. Aszittem, de nem… - felelte a másik sírásba hajló hangon.
- Miért ne menne? Én nem vagyok sérült, de mégis elesek! Draco, csodálatos, hogy meddig eljutottál! Pedig azt mondták az orvosok, hogy ki se tudsz majd kelni a tolószékből! És te jársz és beszélsz, és már egyedül tudsz enni!
Azonban a szőke zokogni kezdett.
- Min egy háoméves… Mi lesz így? Senhineh se fogoh k-k-helleni… Egyedül maadoh…
- Nem, Draco! – két keze közé fogta a másik arcát és maga felé fordítva kétségbeesetten megcsókolta a félig béna ajkakat. – Nekem kellesz, érted? Nem érdekel, hogy bárki más mit mond, vagy mit gondol, én szeretlek és szükségem van rád!
Az ezüst szemek kikerekedve néztek rá. Végül azonban tulajdonosuk nem mondott semmit, csupán darabos mozdulatokkal megölelte a másikat és fejét a vékony vállra hajtva, hangosan kezdett sírni. Harry tudta, hogy ebben most minden benne van. Az eddigi összes félelme, csalódottsága, rémálma és szégyenérzete. Nem is próbálta megvigasztalni a volt mardekárost. Tudta, hogy erre most szüksége van egyszerűen.
A medimágus egy kényszeredett mosollyal közelített felé. Már tudta, hogy ebből baj lesz. Draco egy ideje a rehabilitációs osztály lakója volt már, ami a fiúnak sokkal nagyobb szabadságot adott, mint a baleseti részleg, vagy az utána következő zártosztály.
- Mr. Potter? – szólította meg a fehér taláros férfi őt. Kelletlen sóhajjal bólintott.
- Az vagyok.
- Beszélhetnénk? – bólintott és követte az orvost az irodájába. Draco épp a kötelező gyógytornáján volt, így úgyse akadt dolga.
- Igen?
- Nos… Az én nevem Mr. Heron és, mint tudja, én vagyok ennek az intézményrészlegnek a vezetője. Ezáltal Draco Malfoy kezelőorvosa is. Az a helyzet, hogy nem beszélnék önnel erről, ha nem lenne muszáj, de… Legközelebbi hozzátartozót nem adott meg senki. Ő még nem töltötte be a tizenhetedik életévét, így nem is adhat meg senkit, viszont így automatikusan az édesanyját vesszük legközelebbi hozzátartozónak.
- Kérem, térjen a lényegre! – szólt közbe a fekete hajú, aki már kezdte elveszíteni a fonalat.
- Draconak el kellene hagynia az intézetet… - nyögte ki végül a medimágus kényszeredetten. – Sajnos túlterheltek vagyunk, és nem tudjuk tovább benntartani. Azonban a gyógytornára járnia kellene továbbra is.
- És? – érezte ő, hogy ennek nem lesz jó vége. De még mindig nem értette, mi folyik itt.
- A szülei kitagadták. Felkerestem most őket, de határozottan elzárkóznak attól, hogy kapcsolatba lépjenek vele. És úgy láttam, maga nagyon közeli viszonyba került vele. Nem tud valakiről, aki elvinné őt? Nem említett egy nagynénit, nagybácsit, kedves ismerőst?
Megsemmisülten bámult maga elé. Dracot kirakják az intézetből? Hova?
Lassan megcsóválta a fejét.
- Mi lesz vele, ha senki nem viszi el? – kérdezte egyre görcsölő gyomorral.
- Nem tudjuk benntartani…
Úgy látta, a férfi elnyúzott, fáradt arca arról tanúskodik, hogy komolyan foglalkozott a problémával. És nem talált megoldást. Azonban a következő mondat egyenesen Harry szívébe fúródott, mint valami mérgezett kés.
- Igazából a jövő héten tölti a tizenhetet. Így ha senki nem akarja elvinni, valószínűleg utcára kerül.
- Mi? – suttogta megsemmisülten. – Képes lenne utcára tenni egy sérült embert?!
- Nézze, kell a hely…
- Akkor elviszem én! Majd… én ápolom!
- Betöltötte már a tizenhetet?
- Nem, de…
- Akkor nem viheti el, sajnálom.
- De…
- A törvény, az törvény! Ha nagykorú lesz, magához fogadhatja!
- És addig lakjon az utcán?!
- Maga addig iskolaköteles, nem tud róla gondoskodni.
- De legalább tető lenne a feje felett és a házimanóm tudna neki enni adni!
Az orvos egy mély sóhajjal megrázta a fejét. Láthatóan gondolkodóba esett. Ő sem akart volna egy gyereket az utcára tenni. Hiszen tizenhét évesen amúgy se nevezhető felnőttnek, de emellett Draco jelentősen visszaesett szellemileg.
- Nézze. Amíg tudom, benntartom. Próbáljon szerezni egy felnőttet, aki elviszi innen. És addig vigyáz rá, amíg maga el nem éri a kívánt életkort.
Elszántan bólintott. Már azt is tudta, kit fog megkeresni. Sőt, ami azt illeti, több ötlete is volt.
Piton hűvösen, kimérten hallgatta Harry lelkes beszámolóját arról, milyen jó állapotban van már Draco és mennyire kevés foglalkozást igényel. Mikor azonban a zöld szemű végre előrukkolt a kérésével, miszerint a professzor viselje gondját még két hónapig, gúnyosan felhorkantott.
- Ezt maga sem gondolhatja komolyan, Potter! Feltűnt magának, hogy tanár vagyok? Kötelességeim vannak.
- De hát a keresztfia! – nézett rá sokkos állapotban. – Ez magának semmit se jelent?
Csak most kezdett gondolkodni. Tulajdonképpen a kórházban egyszer se látta a professzort. Már kezdte megbánni, hogy megkérdezte.
- Ez számára nem jelent semmit. És őszintén szólva nekem is mindig nagy teher volt, hogy vigyázzak rá, hát még így, nyomorékként. És most, ha megbocsát, Mr. Potter…
Azzal rácsapta az ajtót.
Mrs. Weasleynél is bepróbálkozott, hátha az anyai ösztöneire hatni tud, de meglepően kemény hangon közölte a nő, hogy reméli, a szőke fiú tehetetlenül fog megdögleni valamelyik árokba. Harry soha nem tapasztalt csalódottságot érzett felgyűlni a mellkasában. Úgy érezte, fizikai fájdalom gyötri a nő szavai hallatán. Kezdte feladni a reményt. Ha még ő se hajlandó segíteni, akkor senki.
Mégis megpróbálkozott másokkal is. Lupin, Tonks, de még Hermione szülei is számításba jöttek, de senkit se sikerült rávennie. Már másfél hete minden másodpercben ezen kattogott, ezen agyalt, hogy kit lehetne még megkérni. Hagridot is megkérdezte, de a vadőr helyhiányra hivatkozva hárította őt.
Letörten és kialvatlanul sétált be a rehabra, azonban mikor bement Draco szobájába, ott egy kislány pislogott rá hatalmas szemekkel. Még egyszer ellenőrizte a szoba számát, de nem ő rontotta el. Végül szó nélkül kilépett és keresett egy nővért.
- Elnézést, de ebben a szobában Draco Malfoynak kellene lennie. Nem tudja, hova vitték?
- Őt tegnap elbocsátottuk – felelte a nő mogorván, miközben tovább pakolta az ágytálakat.
- Mi? Vagyis kitették az utcára?!
- Nézze, onnantól, hogy átlépte az intézet kapuját, már nem a mi felelősségünk.
- De az, hogy kilökik rajta, az igen! Hol van Mr. Heron?
- Tegnapelőtt szabadságra ment. Jelenleg Mr. Tern vezeti az intézetet.
Erre nem tudott már reagálni. Tudta, hogy most a legfontosabb, hogy megtalálja Dracot, bármennyire is szeretne őrjöngeni a dühtől. Végül elhagyta az intézetet és a fiú keresésére indult. Az eső zuhogott, hiába jártak már május végén, mégis hideg tűként érte minden egyes cseppecske a bőrét. Elővette az esernyőjét és mély sóhajjal indult meg Londonban. Fogalma sem volt, merre keresse. Még Roxmortsban is órákig tartana megtalálni a fiút, hát még egy ekkora városban! Bárhol lehetett. Végül belegondolva, hogy Draco béna és nehezen halad, a környékbeli fedett zugokat, aluljárókat kezdte átkutatni. Szegény fiú már huszonnégy órája kinn van, valószínűleg nem evett azóta semmit. Talán meg is betegedett, ha elázott.
Kétségbeesésében már futni kezdett. Benézett minden kis utcácskába, sikátorba, minden konténer mögé. Nem találta a másikat. Lassan rásötétedett az égbolt és ő sírni tudott volna az idegtől. Vissza kellett volna mennie a Roxfortba, de biztos volt benne, hogy ezúttal magasról tesz majd a törvényekre. Ha a törvények semmibe vesznek egy beteg fiút és az utcára taszítják, akkor ő ilyen rendszernek nem akar engedelmeskedni.
Azonban a sötétben is hasztalan kóricált. Semmit sem látott már, az eső pedig csak egyre jobban esett. A cipője beázott, a ruhája is vizes lett és mindene átfagyott. Végül úgy döntött, a Grimmauld térre megy, szerez száraz ruhákat, átmelegszik, felszerelkezik zseblámpával – hiszen Londonban a Lumos mégis csak furcsa lenne – és térképpel és kereső bűbájjal újra nekivág.
Betért az első szupermarketbe, amit talált. Valahol egy kicsit jól esett neki a mugli Londonban járkálni, ahol nem tudták, ki ő és ahol egy kicsit elfeledhette Voldemortot.
Épp a parkon vágott át, mikor az egyik padon egy ismerősen szőke fejet pillantott meg. Szíve hatalmasat dobbant és futni kezdett, átgázolva a pocsolyákon.
- Draco! – kiáltotta megkönnyebbülten és a szólított nehézkes, darabos mozdulattal felé fordult.
- Ary… - suttogta elhalóan. A fekete hajú nem törődött vele, hogy a másik csurom víz és szorosan magához ölelte.
- Már mindenhol kerestelek! Hogy kerültél ide?
- Tutam, ogy itt lagsz va-aho – hebegte a másik dideregve. – K-gonndótam, ecce eejössz ee-e-e…
- Oké-oké, de most menjünk be! – csitítgatta a megrendült, elárvult fiút. Megállt a ház előtt, kimondta a számot, majd bevezette a reszkető szőkét. Pálcája egy intésével fényt varázsolt és tüzet a kandallóba, majd roham sebességgel kezdte megszabadítani Dracot a vizes holmijaitól.
- Most veszel egy forró fürdőt, aztán meleg, száraz ruhákba bújsz és egy takaróval és egy teával betelepszel a kandalló mellé. Addig én elrendezek pár dolgot. Most már minden rendben lesz! – mosolygott a fiúra, aki még mindig reszketett a hidegtől, így csupán csak bólintott.
Minden úgy lett, ahogy Harry mondta. Mikor már a teáját kortyolta a tűz mellett, akkor nézett csak körbe. Habár az ódon, antik bútorok elsőre kissé komornak tűntek, igazából nagyon otthonos, igazi viktoriánus kis házikó volt, átitatva mágiával. A házimanó, Sipor pedig kifejezetten örült az ő látogatásának. Tulajdonképpen meglepte a tény, hogy Harrynek házimanója van. Mindig úgy képzelte, hogy az egyenjogúság harcosa nem tart házimanót. De kiderült, hogy három is van és ebből az egyik az ő volt manójuk, aki „fizetésért” dolgozik. Viszont mennyei vacsorát hoztak össze.
- Suli? – kérdezte kissé félszegen, az asztalnál ülve és nehézkes mozdulatokkal kanalazva az ételt.
- Nem megyek vissza – vonta meg a vállát mosolyogva Harry. – Nem soká nagykorú leszek. És én vigyázni akarok rád.
Draco nem szólt, csak enyhe pír futott át az arcán. Harry ezt beleegyezésnek vette és mosolyogva visszafordult a tányérjához, majd beszélni kezdett.
- Egyébként keresünk neked egy másik rehabot. Lehet, hogy mugli rehab lesz, de ide nem megyünk vissza. Az az eljárás, ahogy téged kitettek az értesítésem nélkül, az undorító volt…
Draco egy pillanatig meglepetten figyelte a fekete hajút, majd ő is elmosolyodott. Nem szólt semmit, de valahol belül egy egészen szívet melengető érzés kezdett gyülekezni. Valami olyasmi, amit az ember hazaéréskor érez.
Harry álmosan kelt fel az ágyból. Oldalra pillantva látta, hogy Draco még mindig alszik, mélyen, kimerülten. Nehéz napja volt. Mindegyik az. Minden nap egy újabb küzdelem a legalapvetőbb dolgokért, amik Harrynek rutinszámba mennek. Ráadásul nem akarta elhinni az orvosnak eleinte, de a szőke valóban visszaesett szellemileg. Nagyon érzékeny lett érzelmi tekintetben, de sokszor kétszer-háromszor is el kellett mondani valamit, hogy felfogja, egyszerűsíteni, tagolni kellett a mondatokat. Állítólag az ütéskor keletkezett vérömlenyek miatt az értelmezésért felelős agyi terület sérült, bizonyos részei roncsolódtak és ezért történt ez. Viszont azt is elmondta neki az orvos, és ezúttal egy mugli orvosról beszélünk, hogy ez a folyamat csak rosszabb lesz. Valószínűleg egyre kevesebbet fog majd felfogni a világból, ahogy a sérülés, az elhalás növekszik.
Kétségbeesetten zokogott, mikor kijött a kórházból és leült a parkban egy padra. Nem akarta végignézni, ahogy a szőke tönkremegy. Olyan szépen haladt, fejlődött és most azt mondja neki egy ember, hogy ez csak átmeneti volt? Hogy majd vissza fog fejlődni egy kisgyerek szintjére, mire a – a minden valószínűség szerint idő előtti – halála bekövetkezik? Nem tudta felfogni. És végképp nem elfogadni.
Mély sóhajjal felállt és készülni kezdett. Reggelit készített, kitakarított. Draco miatt nem tudták az emeleteket használni, hát átalakította őket néhány varázslattal. Most külön bejárattal rendelkezett és varázslóknak, boszorkáknak adta ki hosszútávon. Három mugli származású családnak tudott így rejtekhelyet biztosítani és az ő megélhetésük garantálva volt. Viszont hála a szigetelő bűbájoknak, semmit nem észleltek a fölöttük lakókból.
Miután a szőke is felébredt és megreggeliztek, Winky gondjaira bízta őt, ő maga pedig elindult a városba. Hermionéval volt megbeszélt találkozója egy mugli kávézóban.
Valamivel később már unottan kavargatta a teáját és csak bámult ki az ablakon.
- Minden rendben veletek? – kérdezte a lány, csak úgy, mintegy természetesen. A zöld szemű keserűen felhorkantott.
- Dehogy van… Az orvos azt mondta, ha Draco egészsége ebben a tempóban romlik, akkor pár év és teljesen leépül. Utána mi lesz? Életben tartok egy szinte agyhalott embert, feláldozva a saját életemet?!
- Biztos vagyok benne, hogy vannak intézetek, akik vállalnák a gondozását…
- Nem fogom a szerelmemet bedugni valami ilyen helyre! – méltatlankodott, majd az elkerekedő barna szemek láttán értetlenül pislogott. – Mit hittél, miért csinálom?
- Azt hittem, bűntudatból… - suttogta Hermione, majd pislogva próbálta feldolgozni az információt. – Mégis mióta vagy belé szerelmes?
- Régóta… - vallotta be Harry keserűen. – Szerintem évek óta, csak nem vallottam be magamnak.
- De akkor ti… érted… csináltátok… azt is? – kérdezte a lány teljesen elpirulva.
- Hogy szexeltünk-e? – mosolyodott el gúnyosan a kis hős. – Igen. És ha tudni akarod, ő dugott meg engem!
- De mégis hogyan? – sikoltott teljes zavarban, majd mikor az egész kávézó rájuk figyelt, akkor gyorsan befogta a száját. Suttogásra váltott, úgy folytatta: - Hiszen ő béna!
- Csak félig. És meglovagoltam!
- Esküszöm, te élvezed, hogy megbotránkoztatsz! – nyüsszögte, miközben arcát a kezeibe temette. Mikor azonban ujjai között kilesett és meglátta az önelégült vigyort a másik fején, már biztosan tudta, mi a helyzet. – Menj a fenébe! – nevette el magát. Azonban Harry ajkai lassan lekonyultak.
- Igazából már nem megy neki. Csak párszor voltunk együtt, amikor a legjobb állapotban volt. Esküszöm, akkor még az is megfordult a fejemben, hogy talán meggyógyulhat. De az csak egy kis ideig tartott, aztán… Minden romlani kezdett. Most olyan, mintha lenne egy nagyon ragaszkodó gyerekem. Csókolózni se akar, csak puszit adni és kapni. És ölelést. Néha úgy szorít, hogy az fáj. És nem is tudja.
- Értem – suttogta Hermione. – De biztos, hogy te ezt végig akarod csinálni?
A fekete hajú elhúzta a száját, de végül biccentett.
- Akármennyire fáj is, de szeretem őt. Nem csak szerelemről van már itt szó. Úgy érzem, összetartozunk, hogy felelősek vagyunk egymásért.
- Ez szép… - suttogta a lány alig hallhatóan és ő is kibámult az ablakon, arra, ahova Harry. A Big Bam elütötte a tizenegyet. Galambok reppentek fel a Tower felől. London nyugodtan pulzált, mint bármely, másik napon.
A serpenyő egy hangos szisszenéssel tapadt a kezéhez, mire ő egy fájdalmas kiáltással elhajította. A forró olaj mindenfelé fröcskölt, többek között a lábára is. Sziszegve dörgölte meg a helyét, majd egy tisztítóbűbájjal rendet rakott. Kezét a hideg víz alatt tartva mormogott az orra alatt valamit arról, hogy mennyire elege van. Teljesen elfeledkezett az asztalnál ücsörgő Dracóról, aki most bizonytalanul nézett felé, kissé összehúzva magát.
- Ajjjíí – kezdte. Nem tehetett róla, egyszerűen csak felcsattanva megfordult:
- Legalább annyit mondj ki, hogy Arry. Ez még a baleset után is ment, basszus! – kiáltotta dühösen.
A másik most értetlenül nézett rá és a szürke szemekben lassan könnyek gyűltek. Végül a szőke lehajtotta a fejét és szipogva meredt az asztalra.
Már bánta, hogy így ráüvöltött. Odalépett és megölelte.
- Sajnálom, kicsim. Nincs semmi baj, csak megégettem magam és fájt. De te semmi rosszat nem csináltál…
Elszorult szívvel figyelte, ahogy a szipogó fiú belekapaszkodik a karjába és fejét a mellkasához fúrja.
- Segíccse? – kérdezte sírós hangon. Csak megrázta a fejét.
- Aggódom a barátaimért. Ennyi.
- Mi csinánah?
- Vadásznak…
Mit mondjon? Elmentek horcruxokat ölni? És az mi? Hát az úgy volt, hogy Voldemort szétszedte a lelkét… Mi az a Voldemort? Mi az a lélek? Bwaaah, nem volt neki kedve ehhez a beszélgetéshez. Egyszerűen csak letudta ennyivel. És különben meg, ha felfogta volna… Mondja neki, hogy miatta nem tudott a barátaival tartani, ezért ideges? És dühös?
A késő őszi zivatar vadul verte az ablakokat. Hangos kopogások jelezték, hogy nem kevés jég is keveredett az esővel. A szél hangosan süvített az utcán. Draco félt ettől az időtől. És Harry meg tudta érteni.
Mondhatni, hogy szép karácsonyuk volt. Volt fa is és persze ajándék és Draco úgy örült, mint valami tíz éves. Pont, mint valami tízéves. Az egyik karját már nem igazán tudta mozgatni, így fél kézzel tépte szét az ajándék csomagolását. Harry nem tudta, mit adhatna neki. Így hát édességet kapott, plüss mackót és a nem olyan régen beszerzett tévéhez és videó lejátszóhoz meséket. Persze, az est hátralévő része azzal telt, hogy bevackolták magukat a hatalmas, kényelmes kanapéra, takarókkal és persze a plüss macival és mindenféle karácsonyi finomságok fogyasztása közben mesét néztek.
Ezek után, mikor pár hónappal később Draco visszakerült a tolószékbe, Harry úgy érezte, betelt a pohár. Nem fogja tovább bírni. A fiú akkor már nem is beszélt, csak néha hümmögött kicsit. Úgy tűnt, mindennek vége. Hiába próbálta fejleszteni őt, hiába próbálta beszéltetni, tornáztatni, Draco már nem igazán reagált. Csupán nézett rá, bánatos szürke szemekkel és időnként megölelte.
Harry soha nem sírt annyit, mint akkoriban. Hol azért folytak a könnyei, mert nem akarta elveszíteni a másikat, hol a dühtől, amiért pont az ő élete alakult így. Összezárva egy nyomorékkal. De a következő pillanatban már bántotta a lelkiismeret, amiért így gondolkodott róla. A szőke előtt persze tartotta magát, nem sírt, nem dühöngött. Mindig kiment a konyhába, ahol aztán magának szitkozódva, zokogva kiadhatta minden bánatát, amíg a szőke a tolószékben maradt a nappaliban. Azonban egyik este, mikor épp mesenézésre készültek, szipogást, zokogást hallott a konyha felől és halk szitkozódást. Kikerekedett szemekkel, kérdőn nézett Dracora, mintha csak választ várt volna, azonban a szürke szemek élettelenül, kiüresedve nézték, ahogy a videó lejátszó visszatekeri a kazettát. Felkelt és kiment a konyhába.
Winky szitkozódott magában csendesen és fájdalmasan masszírozta a térdét, miközben szipogva próbálta elfojtani a sírását. És ő akkor ott rájött. Minden áthallatszik.
Megsemmisülten sétált vissza a porhüvelyhez, amely valamikor Dracot jelentette. Letérdelt elé és a jeges kezeket a sajátjaiba fogta.
- Annyira sajnálom… - suttogta, de Draco épp csak ránézett. – Mindent hallottál… De tudnod kell, én nagyon szeretlek téged.
Nem jött reakció. Végül csak egy puszit nyomott a másik arcára és átemelte a kanapéra, hogy filmnézés közben magához ölelhesse a béna fiút.
Nem sokkal később szörnyű hír érkezett. Voldemort megtámadta a Roxfortot. Csatára került a sor. Harry nem tehetett mást, otthon kellett hagynia a magatehetetlen fiút és csak remélni merte, hogy majd egyszer hazatér hozzá. Meghagyta a manóknak, hogy lássák el rendesen.
Draco szomorúan figyelte, ahogy Harry kilép a házból. Tekintetét Dobbyra vezette.
- Neodo – mormogta.
- Ne haragudjon, Malfoy úrfi, de nem értettem – fordult felé a manó.
- Nnnnem b-boldok… - nyögte ki hatalmas koncentráció és erőlködés eredményeképp.
- Harry Potter most nagy csatába ment – felelt Dobby szomorúan. Majd hirtelen fellelkesedett. – De Dobby biztos benne, hogy Harry Potter győzedelmeskedni fog! És hazatér majd Draco Malfoyhoz.
A szürke szemek azonban csak döbbenten kitágultak.
- V-vigy..oda… - lassan, nehézkesen felemelkedett a tolószékből, de ennek eredményeképpen csak elesett. A manó persze azonnal ott termett.
- Draco Malfoynak nem szabad felkelnie! Most Dobby hogy teszi majd vissza a székbe? – kapaszkodott kétségbeesetten hatalmas füleibe, de a szőke csupán minden erejét összeszedve, még működő karjával felhúzta magát a kanapéra. Zihálva nézett körbe, majd a sarokban meglátta a mankóit. Arra nyújtotta a kezét.
- K-kell.
Az aprócska lény egy pillanatig csak döbbenten meredt rá, majd úgy tűnt, megérti, amit a másik akar és megkomolyodva bólintott. Odavitte a fiúnak a mankókat, aki azokra támaszkodva egy kissé ingatagan ugyan, de álló helyzetbe küzdötte magát. Zihálva, kimerülten pillantott le felvigyázójára.
- V-vigyél… hozzá… - kérte, megküzdve minden szóért. Dobby sóhajtott, majd megfogta a másik lábát.
- Harry Potter nagyon nem fog örülni… - azzal hoppanált.
A Tiltott Rengetegben találta magát, alig egy-két lépésre a mindenre elszánt, könnyes arcú Harry Pottertől, aki most felé fordulva, kimeredt szemekkel bámult rá, majd a manóra.
- Dobby… mit tettél…? – suttogta elhaló hangon. Azonban Voldemort láthatóan nem zavartatta magát. Draco látta, ahogy felemeli a pálcát és a fekete hajúra szegezi.
- Ne! – szakadt ki belőle, majd minden erejét összeszedve ép lábával ellökte magát a földtől. A zöld nyaláb volt az utolsó, amit még látott és Harry Potter sikolya volt az utolsó, amit hallott.
Harrynek nem maradt sok ideje azon gondolkozni, mi történt, mire őt is eltalálta a következő átok. Csupán ott találta magát egy fehér peronon. Az egyik pad alatt egy torz csecsemő szipogott halkan. A másik padon Dumbledore ült.
- Szervusz, Harry – köszönt az igazgató mosolyogva.
- Jó napot, professzor úr! – viszonozta. – Hol vagyunk? Mi ez a hely?
- Nem tudom. Ez a hely benned van. Mondd meg te, hol vagyunk – felelt az öreg.
- Olyan, mint a King’s Cross pályaudvar.
- Valóban? Akkor legyen az.
- Mi történt? Meghaltam?
- Még nem.
- De Voldemort kimondta a halálos átkot…
- Azzal csak önmagát ölte meg, benned. De rajtad múlik, hogy innen tovább utazol, vagy visszamész és harcolsz.
Harry elfintorodva pillantott a pad alatti torzszülöttre. Végül csak sóhajtott egyet.
- Azt hiszem, vissza kellene mennem.
Az öreg csak felemelte a kezeit, mintha azt mondaná: én nem tudhatom, ez a te döntésed. Aztán tekintete valahova a fekete hajú mögé fókuszálódott.
- Valaki beszélni akar veled, Harry – mosolyodott el cinkosan, majd felállt és öregesen az ellenkező irányba kezdett sétálni.
A kis hős pedig megpördült a tengelye körül, csak hogy szembe találja magát egy fölé magasodó, lágyan mosolygó Draco Malfoyjal.
- Szia! – suttogta a szőke. Szürke szemei most égszínkékké tisztultak, enyhe, ezüstös ragyogással átszőve. Haját hátrasimította, mint régen, mindig olyan precízen nézett ki. Mint most is. Minden ruhadarab tökéletesen állt rajta. Az iskolai egyenruha.
Harry érezte, ahogy a torkát kezdi kaparni a sírás, szemeit a könnyek égették.
- Bocsáss meg, kérlek! – kezdte elfúló hangon, azonban a másik csak magához ölelte és egy lágy csókot lehelt az ajkaira.
- Nincs mit megbocsátanom. Nem tettél semmit. Sssh! Minden rendben lesz!
Azonban a könnyek már megállíthatatlanul folytak az arcán.
- Nem védtelek meg…
- Nem is kellett… Harry… Ez az utolsó, hogy miattam kell sírnod! Ígérem. Mostantól minden könnyebb lesz! – azzal utoljára még ráhajolt a reszkető ajkakra és szenvedélyesen, forrón megcsókolta. Úgy, ahogy az életben soha nem tudta. – Szeretlek! – súgta az ajkak közé, mikor a csók megszakadt, majd még mindig mosolyogva elengedte a kisebbet. Többet nem szólt, csak arrébb sétált Dumbledore mellé. Mindketten szeretettel figyelték a szipogó hőst, aki a könnyeit törölgette. Egy fehér vonat futott be az állomásra, a két férfi pedig egy utolsót intve felszállt a szerelvényre, ami egyre gyorsuló puffogó zakatolással továbbindult.
Harry még egy ideig meredt a jármű után.
- Esküszöm, hogy én is szerettelek, Draco… - suttogta maga elé, majd hirtelen minden forogni kezdett vele.
Meghalt? – hallotta Voldemort hangját. Furcsa, női parfüm kúszott az orrába.
- Igen… - zokogta Narcissa, majd, mivel azt hitte, más nem hallja, maga elé suttogta: - És a fiamat is megölted, te rohadék…
Döntésre jutott. Mindenképpen megöli Voldemortot. Ha utána ő is belehal, akkor is.
Elgondolkodva nézegette a kirakatokat, miközben Hermione mellett sétált. A lány valamit fecsegett Ronról és arról, mit is vegyen neki születésnapjára. Nem tudott rá figyelni, pedig szeretett volna. Aztán hirtelen felfigyelt egy magas, szőke férfira. Jól fésült volt, precíz, elegáns. Öltönyben, aktatáskával, épp a mobilján beszélgetett valakivel. Szürke szemei villanva pásztázták az utcát.
- Ja, natürlich. Entschuldigung für die Spätung. Verstanden. Nochmal entschuldigen Sie mir bitte! – darálta a mély basszus.
Harry egyszerűen megtorpant és meredten bámult a férfira. Hallott már olyanról, hogy mindenkinek van egy alteregója valahol, de a mugli kiadású Draco Malfoy egyszerűen sokkolta. Azonban a férfi nem vette őt észre, csupán odasétált a luxuskocsijához, beült és elhajtott.
Hermione láthatóan értette, mi történt.
- Harry… - szólította meg a még mindig tátott szájjal ácsorgót. – Tudom, hogy nehéz most neked. Draco alig három hónapja halt meg. Biztosan le vagy törve, de…
- Nem vagyok – felelte halkan, még saját magán is elcsodálkozva. – Igazából… olyan szabadnak érzem magam, mint még soha. Tudom, hogy ez borzasztóan fog hangzani… És hidd el, szerettem Dracot… De azt hiszem, jobb, hogy meghalt. Akármilyen borzalmas is kimondani… megkönnyebbültem.
Barátnője döbbenten hallgatta, amit mondott. Egy percig szinte szóhoz sem jutott, de végül nyelt egyet és bólintott.
- A férfi – kezdte kissé rekedten, majd megköszörülte a torkát. – Ludwig von Drachenburg. Német üzletember, tehát mugli, de egész jól beszéli az angolt. Minden reggel a Four Seasonben kávézik fél nyolckor. Még egy hétig az országban marad.
- És ezt te honnan tudod? – nézett rá csodálkozva. A lány kissé elpirult és félrekapta a tekintetét.
- Csak tudom…
