Demencia (Laxus x Freed)

Nehezen mozdult, mint egy sérült sárkány. Hangos morranás kísérte minden mozdulatát. Érezte, ahogy a fájdalom a mellkasába nyilall és akaratlanul is megzizegtette a levegőt maga körül.
Emlékezett rá, hogy régen ez a csepp, alig észlelhető zizegés vad villámként sújtotta volna a világot körülötte, most azonban még a zümmögő légy sem zavartatta magát. Szomorúan pillantott meggörbült ujjaira. Az ízületei betokosodtak már régen és csupán a keze maradt, mely sárkány származását felidézte, karomszerű ujjaival. Fáradtan visszahanyatlott, apró ráncokkal barázdált szemhéjai lassan csukódtak le, elzárva a kemény valóságot borostyán íriszei elől.
Emlékezett még szebb időkre. Mikor karjai izmoktól duzzadtak, mikor ég és föld urának érezte magát, villámokat szórva, akár csak az istenek a mítoszokban. Villámember, így nevezték! Mágus volt, Fiore legerősebb céhének legerősebb mágusai közé tartozott. Rettegte az ellenség.
De aztán jött ő. A fekete veszedelem, Acnológia és a hívei. A vár szerű építmény, a céh, porrá omlott szét, csak úgy, mint az ő világa. Kevesek voltak ők, a nagy S osztályú mágusok…
Nem tudta, mi történt Gildartsszal vagy Erzával… Mirajeneről sem hallott. Beszélték, hogy Natsu túlélte és hogy a Fairy Tail is újraéledt. De ő már nem tudja ezt. Nem tudja…
Beszélni próbált. Kinyitotta a száját, határozottan kiáltani akart. Hörgött. Nyöszörgésnek inkább mondta volna, ami a torkából tört elő, semmint beszédnek. Remegő karján támaszkodva tornázta magát ülő helyzetbe. Egyenként fogta meg a lábait és pakolta le az ágyról.
Acnológia nagyon erős. Kemény csatát vívtak, emlékszik rá. Hősként álltak ki ellene, igen. Hogy mi történt utána? Nem tudhatja ő azt. De miért is kellene emlékeznie?! A fém lemez úgysem engedi elfelejteni neki, mi lett a vége… A fém a fejében… A fején… Hogy mit is akart csinálni?
Kábán a terasz felé bámult és az üvegen túli, napsütéstől ragyogó virágos világra meredt. Ó, igen!
Hol marad már ez a fiú? Hiszen kiáltott utána!
Ismét próbálkozott. F betűt formált, majd r-t akart és í-t, de ismét csak nyüszítés, hörgés tört elő. Dühösen fordult a kerekes szék felé. Meg kell oldania egyedül. Kinyújtotta a karját és megállt egy pillanatra. Meglepetten figyelte a sovány végtagot, melyen ráncokban lógott a foltos, kicserzett bőr. Ez az ő karja lenne? Hová lett a hús, az izom? Mikor nyúlt meg így a bőre? Mióta él ő így nap, mint nap?
Elkeseredetten lendült, hogy felálljon és elérje a széket, de haszontalan, elfonnyadt lábai már nem engedelmeskedtek és ő hangos robajjal nyúlt végig a földön.
Iszonyúan fáradt volt. Jól esett feküdni kissé. Figyelte a port a bútorok alatt, mely alattomos módon megtelepedett a padló deszkáinak rései között. Valahol, a távolban kismadár csicsergett. Eddig is dalolt? Vagy csak most kezdett rá? Mit tudja ő… Nem is lényeges.
Nyikordult az ajtó, majd gyors léptek dobogtak és valaki mellé térdelt.
- Laxus! Laxus-sama, jól vagy? – kérdezett valakit egy férfi hang. Ki az a Laxus? Egyáltalán miért itt kérdezgetik? És ki kérdezi? Miért zaklatják őt ezzel? Méltatlankodva nyitotta ki a szemeit és egy aggódó arcot látott maga előtt. Hosszú, ősz tincsek omlottak le a megfáradt orcák mellett, enyhén zöldes fényben csillanva. Csak a Nap játszik a színekkel, vagy valóban zöld lenne? Nem tudhatja. Nem is fontos. Egy anyajegyet pillantott meg a bal szem alatt és neki ez ismerősnek tűnt. Volt egy fiú… zöld hajjal. Szerette azt a fiút. Hogy is hívták?

Freed… Freed Justine…

A megtört szemek különös csillogásba burkolóztak és a férfi elfordította a fejét. Halk szipogás hallatszott, majd megköszörülte a torkát és megemelve őt, segített neki felkelni.
Miért feküdt a földön? És miért ülteti az ágyra? Ki akar menni.
Ismét kinyújtotta a karját, de a terasz felé.
„Ki akarok menni!” – mondta volna, de nem sikerült. Azonban a másik értette és lágy mosollyal a kerekes székbe segítette.
A Nap melegen cirógatta az arcát és kifejezetten élvezte ezt. Mosolyogva hunyta le a szemét pár pillanatra, mélyet szippantva a virágillattól súlyos levegőből. Mikor újra kinyitotta a szemét, az ajtó üvegére pillantott, melyben egy öregember tükröződött. Meglepetten tátotta el kissé a száját. Vajon ki lehet az? Az öreg szintén rácsodálkozott. Kissé előre mozdult. Az öreg is. Nem ismerős neki… Nem… Ki ez? Fém folt van a fején, bal oldalt… Haja rövid, fehér és kevés, egészen kopaszodik már… Foltos az arca és… Ugyanolyan sebe van, mint neki. Csak a másik szemén…
Kábán nyúlt a szeméhez… És az öreg is. Biztosan neki is feltűnt.
De mögötte áll az a férfi, aki neki segített…
Az öreg…
Ő lenne?...
Kétségbeesetten pillantott hátra a hosszú hajúra, majd ismét az üvegre nézett. Érezte, ahogy a könnyei marni kezdik a szemét. Az valóban ő lenne? De ő… Ő… Ki is ő?
A másik nagyot nyelve elé guggolt és megfogta a gémberedett ujjakat.
- Itt vagyok, Laxus. Freed vagyok. Emlékszel rám?
Kimeredt szemekkel bámult a másikra. Ő volna?
Persze… A harc… A baleset… Utána már… nem tudott járni. Ezért nem tért vissza a Fairy Tailbe… És Freed se… Ő… ápolásra szorult…
Egyik kezét pizsama nadrágja szélére csúsztatta és érezte… Érezte a pelenka szélét is…
Nem volt benne biztos, de úgy érezte, soha nem tapasztalt még ehhez fogható megaláztatást. Ő! A nagy Laxus Dreyar! Ilyen helyzetben… És Freed… Ő mellette maradt és ápolta…
Gombóc kaparta a torkát és a könnyek savként égették végig az arcát, ahogy csorogni kezdett. Mondani akart valamit… Hogy köszöni talán, vagy hogy hálás… És hogy szereti Freedet… Mondta ő egyáltalán valaha is neki, hogy mit érez?! A kétség, hogy soha nem tudta bevallani, görcsként mart a mellkasába és sírása zokogássá fajult, akár csak egy kisgyerek… Egy maga tehetetlen kisgyerek.
Freed felállt és a mellkasához vonta az ő fejét, csitítgatva simogatta, nyugtatgatta, míg végül újra rendesen tudott levegőt venni. Megölelte az apró férfit, mert csupán most érezte igazán, a másik mennyire összeesett az idők során. Háta meggörbült kissé, keze remegett, ahogy automatikus mozdulatokkal cirógatta a fejét. Az egyik szeme üvegszem volt. Vajon mióta? Nem tudhatja. Nem is lényeges.
Mély sóhajjal hunyta le a szemét és talán kissé elnyomhatta az álom.
Fiatal férfiként erős karját az ég felé irányította és befogta a háborgó világ dühös villámait, majd ellenségeit mítoszi istenként sújtotta velük. Mélyet szívott a vihar hűs levegőjéből és büszkén, egyenes háttal állt a világban.

Virágillat kúszott az orrába és különös melegséget érzett az arcán. Lassan kezdte nyitogatni a szemeit, hogy a hegy mögött lebukó nyári nap vérző korongját pillanthassa meg, ahogy még búcsúzóul az ő arcára simít. Érdekesnek tűnt a hely. Hol lehet? Nem tudja. Nem is lényeges.
- Felébredtél? – kérdezte egy lágy férfi hang valakitől és ő nem értette, kihez beszélnek. Idős, de kedves arc mosolygott rá, a bal szeme alatt egy anyajegy volt. Mint annak a fiúnak régen… Vajon ki lehetett ő? És ki ez a férfi? Nem tudhatja… De már nem is lényeges…