Csók a szomjazóknak (Castle sorozat, Javier Esposito x Kevin Ryan)
Ennél unalmasabb esetet keresve se találtak volna. Ott feküdt a férj hullája a földön, a konyhai késkészlet a hátában. Mindenki tudta, hogy a feleség volt, tizenöt év házasság után. Állítólag nem volt semmi előszele az esetnek. A férj besétált sáros csizmában a frissen felmosott kőre. A nő agya pedig elborult.
Beckett és Castle ásítozva vizsgálták a kora reggeli esetet. Lanie már rég végzett, többit a boncolás után, mondta, szinte már-már gépszerűen. Az asszony menekülni se próbált, csak kiüresedett, kiégett tekintettel hagyta, hogy megbilincselve elvezessék. Az egyetlen érzelem, ami a hideg, vizenyős szemekben kavargott, a végtelen gyűlölet volt.
Esposito enyhe, megvető fintorral pillantott utána. Legkisebb gondja is nagyobb volt ennél. Ryan egy hete alig lézengett a nagyvilágban. Jenny elhagyta, a kicsikkel együtt. Tekintetével megkereste az írt, aki a hálószobában fáradtan nézegette a családi képeket.
- Jól vagy, tesó? – kérdezte a helyiségbe lépve.
- Persze – bólintott Kevin, de nem hangzott valami meggyőzőnek. Espo tudta, hogy még valami hátra van, így nem szólt, csak várt. Végül a másik fájdalmas, kék szemei ráemelkedtek. – Hogy képesek erre? Évekig csak mosolyognak, mintha minden a legnagyobb rendben volna, aztán egyszer csak vége. És te ott állsz és nem érted, miért. Elég sáros cipővel végigmenned a kövezeten, vagy elég csak elkapcsolnod egy tévéműsort, amit ő éppen nézett és bekövetkezik a világvége… Visz mindent, gyerekeket, kutyát, boldogságot, te pedig ott maradsz az ürességben lebegve és azon agyalsz, hogy szúrtad el…
Javier lélegzet visszafojtva hallgatta barátját. Tudta, hogy most saját magáról beszél, a szakítás óta először. Eddig csak annyit tudott, Jenny nincs már. Ryan egy szót se tudott kinyögni arról, hogy történt, csak némán zokogott. Most is látta a könnyeket, hallotta a reszelős élt a hangjában.
Közelebb lépett, de mást nem tett. Még volt ott valami és nem akarta a férfiba fojtani.
- Nem értettem. Üvöltött, majd pakolni kezdett, Sarah Grace zokogott, Eve persze még nem fogott fel semmit, csak azt, hogy baj van. Összepakolta a gyerekek dolgát is és közölte, hogy majd az ügyvéde keresni fog és hogy találkozott valakivel… Érted? – Kevin könnyei végre utat törtek maguknak és ő megváltásért könyörögve pillantott társára, mintha Javier tudná a megoldást minden fájdalmára. – Ennyi év után! Amikor mellette voltam mindig, a barátja voltam, eljátszottuk, hogy együtt vagyunk, hogy a szülei ne fogjanak gyanút, még két gyereket is összehoztam! Mindent feladtam érte… Az összes álmomat, lemondtam a saját boldogságomról, akkor is, ha csak kósza reménysugár volt rá, sutba vágtam!
Itt már elvesztette a fonalat. Mit játszottak meg? Milyen gyanú, milyen reménysugár?
- Kevin, állj, nem értem, miről beszélsz? Mégis milyen gyanú?
- Jenny leszbikus! – szakadt ki Ryanből a vallomás egy jó adag hangos zokogással. – És soha nem érdekelt, ha lányokkal volt, mert tudtam, mit él át, de a gyerekeimet nem volt joga elvinni! A kislányaimat kérem vissza! Évekig ők jelentették az egyetlen lehetőséget a boldogságra és most elvitte őket! Nem teheti meg! Ő volt az, aki folyton szeretőket tartott, nem én! Én lemondtam a saját szerelmemről, csak nekik éltem! Nem veheti el őket… Nem…
Nem válaszolt, pedig most akart volna. De hirtelen annyi gondolat száguldott az agyában fel s alá, hogy képtelen volt emberi hangokat produkálni a sokktól, így csak magához ölelte a barátját és hagyta, hogy az ír odabújjon hozzá. Automatikus mozdulatokkal simogatta a hátát.
- Lemondtál a saját szerelmedről? – ismételte meg a döbbenettől rekedten. – Azt hittem, Jennyt szereted…
- Dehogy is… - nevetett fel keserűen Ryan, de legalább a sírás abbamaradt. - Mi egyformák voltunk. Ír katolikus családok gyerekei, akik nem tudtak megfelelni az elvárásoknak. Nem akartunk szégyent hozni a szüleinkre, hát megalkottuk nekik azt a családot, amit elvártak tőlünk…
Nem lehet igaz… Ryan most tényleg azt mondja, amit ő gondol?!
- Várj, te most azt mondod, hogy…
- Igen, Javier… Pontosan azt mondom – suttogta Kevin keserűen és kicsit visszahúzódott, hogy a döbbenettől kikerekedett, barna szemekbe nézhessen. Egyik kezét a széles vállról felfuttatta a mexikói arcára és szomorúan elmosolyodott. – Nagyon sajnálom…
Azonban Esposito lehunyta a szemeit és arca egy inkább kissé fájdalmas grimaszba torzult.
- Kevin Ryan, ha most közölni mered velem, hogy eddig végig belém voltál szerelmes, én úgy éljek, itt lőlek fejbe…
- Akkor talán vedd elő a fegyvered…
- De akkor miért? Miért nem mondtad, vagy… Jó, azt értem, miért vetted el Jennyt, de… Kev, ez nonszensz! – a mellkasát szorongató görcs és tehetetlen düh egészen elcsigázottá tette a hangját. Sokáig benne sem tudatosult, amit érzett. Egészen addig nem gondolt semmire, amíg azon az éjszakán be nem állított hozzá Kevin, zokogva.
>>- Jenny elhagyott! Elvitte a lányokat is… - ez volt az egyetlen mondat, ami az írből kiszakadt, ahogy beesett az ajtón társa karjai közé. Javier a szokásos frázisokon kívül nem tudta, mit mondjon. „Sajnálom!” és „Talán visszajön…” ezek hangzottak csak el, miközben a kétségbeesetten zokogó férfit ölelte magához. Egész éjszaka a kanapén ült vele, simogatta a hátát, fejét, mintha csak egy gyereket akarna megnyugtatni. Már hajnal lett, mire Kevin lehiggadt, de akkor sem mozdultak. Néma csendben, összegabalyodva ültek egymás mellett, amíg az óra halk ketyegéssel el nem érte a hét órát. Egyszerűen egyértelmű volt, hogy munka után mindketten Javier lakásában kötnek ki. Ryan nem bírt volna visszamenni az üres házba. Nem beszéltek az esetről, csupán amikor néha elkapta a sírás, akkor ölelték meg egymást újra és úgy maradtak kicsit. Az egész csupán baráti gesztus volt, mégis, Esposito akaratlanul is belegondolt, hogy ha a kék szemű vele maradna mostantól, akkor neki nem is kellene más. Szexre nem gondolt, csupán arra, hogy a társa az egyetlen, aki nem idegesíti, akihez nem nyűg alkalmazkodni, akinek a társasága soha nem teher.<<
De most itt voltak, ismét egymás karjaiban és Kevin épp most közölte, hogy mindvégig szerelmes volt belé. És az egész annyira értelmetlennek tűnt!
- Neked ott volt Lanie… Tudtam, hogy a nőket szereted, hogy esélyem se lenne soha. Hogy az a pár gesztus, mozdulat, pillanat, ami nekem jut, csak egy őszinte barátság félreértett momentumai – magyarázta halkan, de égszín tekintetét még mindig nem szakította el a másik, már-már kissé szemrehányó, dühös tekintetétől. – Kellett a barátságod, úgy éreztem, a nélkül levegőt se tudnék venni. Ha összevesztünk, fájt, annyira szenvedtem, hogy az leírhatatlan. De szerintem ezt láttad rajtam, mindig – Espo aprót biccentett. Valóban látta. – Nem tehettem mást. Jenny a legjobb barátnőm volt, és a szülei sokszor zaklatták az miatt, miért nincs fiúja. Az én szerelmi életem reménytelennek tűnt, segíteni akartam neki… Aztán egyik hazugság jött a másik után és a végén a hazugságból valóság lett – végre eltépte a tekintetét és a földet kezdte fixírozni. – Ennyi – motyogta megrántva a vállát.
Megfordult Javier fejében a kérdés, hogy akkor a kicsiket hogyan hozták össze, de végül úgy döntött, nem akarja tudni. Épp elég gondolkodni valót kapott ezen túl is.
- És most mit vársz tőlem? – kérdezte végül halkan. Szinte suttogott, a döbbenet ráült a mellkasára és nem engedte hangosabban beszélni.
- Nem tudom – rázta meg a fejét Kevin. – Egyáltalán mit várhatok?
Ez egy jó kérdés volt. Mégis mit várhat tőle? És miért érzi megint úgy, hogy fel tudna robbanni a tehetetlen dühtől? Végül eltolta magától a kisebbet és úgy érezte, hogy gondolkodás nélkül kezdett beszélni, legalábbis a szavak egy olyan helyről tolultak fel, amiről eddig nem igazán vett tudomás.
- Őszintén? Mindent! És anno is így lett volna, ha kinyitod a szád, te hülye!
- Tessék? – kérdezte meglepetten a másik. Még a szipogás is abbamaradt, ahogy csodálkozva pillantott rá.
- Megpróbáltam volna veled! De soha nem is gondoltam rá, hogy köztünk legyen valami, mivel egy kis jelét sem adtad annak, hogy érdekelnének a férfiak. De ha nem vetted volna észre, kettőnk közül nem én nősültem meg, nem nekem lett két lányom! Nekem mindig te voltál a legfontosabb, de elfogadtam, hogy neked családod van, erre most ideállsz elém, és közlöd tíz év után, hogy végig belém voltál szerelmes?! Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy behúzzak neked egyet, vagy megcsókoljalak!
Ryan nyelt egyet, majd bizonytalanul cincogta:
- Ha akarod, lehet mindkettő…
Az ír nyomozó annyira gyámoltalannak tűnt hirtelen, mint egy árva kisgyerek, aki előtt elhúzták a mézesmadzagot és most nem tudja, utána kaphat-e. Javier minden dühe egy pillanat alatt elszállt és halkan felnevetett.
- Hülye – morogta fejcsóválva, majd magához húzta és megszüntetve minden távolságot lágyan megcsókolta. Kevin reszketve simult a karjaiba és mohón viszonozta a csókot, karjait ismét a széles vállak köré fonva. Egy- két percig megszűnt minden, mintha egy buborékba kerültek volna. Csak a másik létezett és ők. Olyan csók volt ez, amire már mindketten évek óta vártak, és Javier nem is sejtette, hogy mennyire vágyott már erre. Végül Castle hangja pukkasztotta ki a buborékot körülöttük.
- Húha… - nyögte az író. – Eddig azt hittem, engem már képtelenség meglepni, de nektek, srácok, sikerült!
Beckett még mindig tátott szájjal állt mellette, majd végül némi hápogás után csak annyit kérdezett:
- Mióta?
- Nem tudjuk – vallotta be Esposito. Tényleg nem tudta, mióta szereti Ryant. Igazából eddig azt se tudta, hogy ennyire és így szereti.
- De csak három perce jöttünk össze… - Kevin hangja hirtelen elhalkult és bizonytalanul, kérdőn pillantott fel társára. Javier bólintott egyet, megerősítve a kijelentést, mire a kék szemek soha nem látott boldogsággal ragyogtak fel.
Beckett nem reagált, csak megfordult és elment. Castle még egy pillanatig tétovázott, de végül azért csak kinyitotta a száját.
- Hát azt hiszem, gratulálok, de talán az ünneplést majd egy diszkrétebb helyen folytassátok
Aznap éjszaka, mikor már félig elaludtak egymás karjaiban, Ryan elgondolkodva simogatta a feje alatt lassan emelkedő és süllyedő mellkast. Élvezte, ahogy a másik meztelen teste az övéhez simul és az enyhe, zsibongó fájdalom sem tudta kedvét szegni.
- Nagyon szeretlek – suttogta. – És nekem is mindig te voltál a legfontosabb.
- Tudom – morogta Javier. – Egyszer még golyó elé is ugrottál miattam.
Az emlékkel egy apró kis szorongás is érkezett és Esposito szorosabbra fonta a karjait párja körül.
- Bármikor újra megtenném…
- Inkább ne! Tíz évig vártam rád, te inkább csak ne ugrabugrálj…
