Chibinek
A halálban az a szép, hogy őszinte lehetsz
- Gondolatok és szavak a fényben
Lassan lépdelt a sötétségben. A nehéz, zuhogó lépések valamire emlékeztették. Csatából visszavonuló, vert katona súlyos, megfáradt lépéseire. Ugyanakkor még sem érezte magát kimerültnek. Mosolygott. Már egy ideje baktatott, maga sem tudta, hova, csak ösztönösen haladt tovább egy ismeretlen úton, mikor konstatálta tényleges lelki állapotát. Boldog volt. Halvány fény kezdett pislákolni valahol a távolban, de nem foglalkozott vele. Nem a sugár vonzotta, maga sem tudta, miért megy annak az irányába. Végül, újabb időtlen útszakasz után egy kivilágított, fehér térbe érkezett. Ahogy lepillantott, sötétebb, homályos foltokat látott. Kicsit erőltette a szemeit, míg végül kirajzolódtak előtte saját testrészei. Újra látott. Eddig is látott, csak eddig olyan természetesnek hatott ez a tény. Most azonban elakadt tekintettel vizsgálta tiszta kezeit. Pedig határozottan emlékezett, hogy mikor elsötétült előtte minden, mocsok fedte egész testét. A testvére ellen vívott küzdelem kavarta por, vér és verejték undorító keveréke.
Más lépteit hallotta. Gyorsult a duhogás és a fényben egy alak bontakozott ki, aki felé futott. Eszébe sem jutott fegyverért nyúlni, csak gyermeki csodálkozással fürkészte a közeledő alakot. Hosszú szőke haj úszott palástként utána. Enyhén nőies vonalai kirajzolódtak kecses mozgása közben. Deidara…
A fiú alig bírt lefékezni, mikor elé ért.
- Itachi! – kiáltotta és hangja a semmibe visszhangzott. – Hát igaz…
Kétségbeesett tekintettel meredtek rá a zafír szemek, melyek most tisztábban csillogtak, mint az ég egy felhőtlen reggelen.
- Én… - kezdte elfúló hangon. Láthatóan a könnyeivel küszködött. – Én csak meg akartalak védeni… De nem sikerült… - oldalt fordította fejét és szőke tincsei napsugarakként hulltak a kékségek elé.
Itachi furcsa, boldog melegséggel mosolygott rá társára és akaratlanul is kinyújtotta kezét, hogy megsimogassa a másik arcát.
- Tudom. És köszönöm. Ne hibáztasd magad! Én így akartam. De neked nem kellett volna meghalnod – homlokon pöckölte a kisebbet, pont úgy, mint régebben kisöccsét. Erre a másik felkapta a fejét és hitetlenkedve bámult rá.
- Te… nem haragszol? – kérdezte. – Azt vártam, hogy közlöd, hogy semmire sem vagyok jó és minek szóltam bele a dolgodba…
Békésen mosolyogva megvonta a vállát. Az igazat megvallva, semmi ilyen nem volt benne, csak pozitív érzések töltötték el.
- Most már nem mindegy? – kérdezte fáradt ürességgel. Nem a fájó űrre gondolt, hanem arra a letisztult nihilre, ami egy nehéz időszak végén éled az emberben. Ő nagyon szerette azt a semmit. Az mindig a nyugalmat jelentette. – Különben sem igaz, hogy semmire se vagy jó – tette hozzá.
Deidara most már gyanakodóan nézett rá.
- Mi van veled? Többet beszéltél, mint ismeretségünk alatt összesen.
- Meghaltam… - vonta meg újra a vállát. Letelepedett a vélt talajra, habár a hihetetlen, vakító fehérségben nem volt benne biztos, hogy az a tényleges padlózat. Simának és hűvösnek érezte. Arrafele bámult, ahonnan jött, de a barlangot vagy mit már nem látta. Csak ott is a fényt. Az ex-terrorista mellé telepedett és sokáig nem is szóltak egymáshoz. Nem érezték szükségét. Egyszer csak a fekete hajú törte meg a csendet a kérdésével:
- Milyen volt?
Csend.
- Micsoda?
- Meghalni? Gondolom, te nem ugyanazt érezted, mint én.
- Fájt… Úgy éreztem, darabokra szaggatják a testemet a lelkem körül, majd azt kitépik a maradék húsból és végigrángatják egy hosszú úton, ahol hihetetlenül fúj a szél és én nagyon fáztam – ahogy ezeket mondta, annyira gyereknek tűnt, olyan gyámoltalannak. – És egyedül voltam, és féltem. Itt tértem csak magamhoz. Egy ideig csak bolyongtam, de olyan volt, mint ha egyhelyben jártam volna. Aztán megszólalt egy hang. Azt mondta, nem sokára te is itt leszel. És akkor rájöttem, hogy minden hiába volt. Hogy feleslegesen haltam meg.
Nem sírt. Bár Itachi úgy érezte, könnyebb lehetne, ha kiadná magából az egészet. Inkább boruljon zokogva a nyakába. De a másik ezzel szemben rámosolygott.
- De most már itt vagy. És ha már így alakult, örülök, hogy nem vagyok egyedül.
Ismét sokáig hallgattak, majd Deidara kérdezett:
- És neked milyen volt meghalni?
- Hát jobb, mint a tiéd…
Az értetlenkedő tekintetet látva folytatta:
- Éltem. Nem a nagybetűs ÉLETET, amit eddig rám kényszerítettek. Hanem a magam kisbetűs életét. Boldog voltam, mosolyogtam. Sasukéval voltam. Az utolsó másodperceimben ember lehettem, nem kellett egy gépnek lennem, egy titkos fegyvernek, ami csak pusztítani tud. Megpöcköltem a kisöcsém homlokát és rámosolyogtam. Azt mondtam neki, „Sajnálom Sasuke, nem lesz legközelebb…” Tudom, hogy értette. Most még nem teljesen, de majd idővel összeállnak neki a képek és tudom, hogy nem fog majd gyűlölni. Még az is lehet, hogy időnként megemlékezik majd rólam. Tudod, azokban a másodpercekben nekem lehettek érzelmeim. Kimutathattam őket. És jó volt. Az által, hogy őt láttam utoljára, úgy éreztem, nem vagyok egyedül. Nem halok meg egyedül. Kicsit úgy éreztem, megint összetartozunk Sasukéval.
- Ennyire szeretted?
- Mindennél és mindenkinél jobban, hiszen a testvérem volt, az egyetlen, aki megmaradt a családomból. Aki régebben is tartotta bennem a józan észt. Ha ő nem lett volna, szerintem ott őrülök meg abban a házban. Miatta éreztem úgy, hogy érdemes reggel kinyitni a szemem, hogy érdemes még egyszer és még egyszer levegőt venni, a következő lépést megtenni. Ebben az értelmetlen, gyomorforgató világban ő volt az egyetlen számomra, akiért bármit megtettem volna. Akinek a boldogságáért a saját életemet áldoztam volna… És áldoztam is. Szerettem volna tovább segíteni neki, vagy többet, de nem tudtam. Csak remélhetem, hogy minden rendben lesz vele. Örültem, hogy Narutoval olyan jóban vannak, habár azért tudod, belém mart a féltékenység. Kicsit úgy éreztem, elveszi tőlem. Persze ez butaság, hisz én hagytam el őt, akár akartam, akár nem. De Sasukét annyira szeretem, hogy nem érdekel a saját boldogságom, csak ő mosolyogjon valahol a világban.
Deidara a lábát fixírozta nagy erőkkel. Fájt neki, amit hallott, hiszen szerelmes volt az Uchihába és szerette volna, ha róla beszél így. Ha ő lett volna az, akiért a másik bármit megtett volna. De ő csak… Egyszer-kétszer használta egy-két dologra. Aztán arra gondolt, talán mondania kellene valamit, így próbált felülemelkedni saját sérelmein és úgy válaszolt:
- Sajnálom, hogy meg akartam ölni…
- Nem tudhattad… - tényleg nem tudta. Nem mondta neki az idősebb shinobi soha, hogy így érezne. Valami furcsa belső késztetést érzett az őszinteségre:
- Tudod, szerettelek. Meg szeretlek is. És kicsit fáj, hogy egyedül Sasuke iránt voltál képes pozitív érzelmeket táplálni…
- Ez így nem igaz. Sasukét szerettem önzetlenül. Az ő boldogságáért megtettem volna bármit. Téged soha nem tudtalak volna így szeretni. De bármit megtettem volna, hogy ott maradj a közelemben, hogy én kevésbé legyek boldogtalan – rámosolygott kedvenc szőkéjére. – Nem vagy véletlenül Naruto rokona?
Deidara nevetni kezdett és rádöntötte a fejét Itachi vállára.
- Ezt megszívtuk…
- Jah… De majd legközelebb mi nyerünk – somolygott a fekete hajú és elégedett vigyorral zsákolta be a vállába kapott erőtlen ütést. Ezzel a mondattal barátját gúnyolta ki, aki minden egyes összecsapásuk után, mikor vesztett, azt mondta: „Majd legközelebb én nyerek!” de ez nem érkezett el, soha. Így utólag már bánta, hogy nem engedte egyszer sem nyerni. Azt is bánta, hogy beállt az Akatsukiba. Csak Dei életét is elrontotta. A fiú, mintha csak olvasna a gondolataiban, megszólalt:
- Ha újrakezdhetném, ugyanígy csinálnék mindent.
- Beállnál az Akatsukiba?
- Önként. Hogy megismerhesselek…
Szerette a kis cserfes társaságát, szó se róla, akkor is, ha életében nem beszélt hozzá, csak… De ő viszont nem akarna még egyszer beállni abba a szervezetbe. Egyszerűen fogná Sasukét és elmenekülne vele Konohából. El valami kis tisztásra, ott egy kis házba és soha többet nem beszélne senkivel se az öccsén kívül. Azonban erre már nem lesz lehetősége. Egy volt, de ő másra használta fel.
„Jöjj el napfény!
Keltsd őket álmukból, örök álmukból!
Ébredj napfény!
Keltsd őket álmukból, örök álmukból!”
