Chat Noir (Draco Malfoy x Harry Potter)
Draco Malfoy elszorult szívvel figyelte, ahogy a tizennégy éves, vékonyka Harry Potter zokogva borul Cedric Diggory holttestére. Nem csupán az szorongatta a torkát, hogy egyre biztosabban beleszeretett a kis túlélőbe, hanem az is, hogy tudta nagyon jól, a Diggory család aranyvérű. Azonban Voldemortot ez láthatóan nem hatotta meg.
Hogy honnan tudta, hogy ő volt?
Nem, nem a „Visszatért! Visszatért!” ordítozásokból. Hanem onnan, hogy az apja is ott volt. Mély sóhajjal fordult meg, valahol az agya kiscsücskében azzal a céllal, hogy odamenjen Harryhez, de mikor a köré toluló tömeget megpillantotta, meggondolta magát és inkább a kastély fele vette az irányt. Nem. Biztos, hogy neki már nem lesz semmi esélye se a fiúnál.
Kihúzta magát és egyenes tartással, kimért léptekkel haladt a hálókörlet felé, mögötte Zambini és Parkinson, valamint a két csatlós. Igazából az első kettő is csatlós volt, csupán két fokkal okosabbak a majmoktól. De neki, arisztokratának, nem lehettek volna az igazi barátai. Bwah, még azt se tudnák megmondani, milyen aperitif illik egy ünnepi ebéd előtt! Persze, ő tudta. Hiszen a vérében volt. Csak az jelentett némi problémát, hogy az arisztokráciát már régen eltörölték az egyenjogúság nevében. Azóta lehetnek ilyen holmi Voldemortok és az ő apjának azóta kell ilyen alakokhoz csatlakozni, ha nem akarja, hogy kirántsák alóla azt a bizonyos ranglétrát.
Draco Malfoy gyermekkora még az arisztokrácia letűnő fényében telt, így tudta, milyen érzés hatalmas, díszes kastélyban az unokatestvérével játszani, homunkulusz szolgák lesték minden vágyát és ő úgy érezte magát, mint valami kis trónörökös. Minden héten bálokat rendeztek, vagy épp kerti partit, ahova csinosan felöltöztették. És a karácsony! Maga volt a csodavilág. Az operaházban minden évben húsz méter magas fákat állítottak, arany és ezüst díszítésekkel. Gyermekkórus énekelt karácsonyi dalokat és utána, mikor hazaértek, a kandalló előtt, a puha szőnyegen bontogatták Ciellel, az unokatestvérével a szebbnél szebb ajándékokat.
De aztán az arisztokráciát felszámolták és a kúria komor hangulatba burkolózott. Apja folyton mogorva volt, mindent árnyak uraltak. És rebesgették, hogy vissza fog térni Ő. Aki anno szétverette az arisztokráciát csak azért, mert ő nem tartozhatott közéjük. Voldemort…
Tudta, mit fognak tőle elvárni. Hogy Harry Potter ellensége legyen, aki majd egyszer tálcán kínálja a vézna, gyengécske fiút a Nagy úrnak. De ő ezt egyre kevésbé akarta. Gondolataiban mindig a kis hős járt és az, hogy nem akar az ellensége lenni. Majd később már vágyni kezdett a fiú barátságára, míg nem a pubertásba lépve észrevette magán, hogy nem csak a barátságára vágyik.
A halálfaló lét azonban, amire szánták, nem tette lehetővé, hogy lépjen. Pedig ő nem támogatta soha Voldemort eszméit.
Ő szíve szerint visszahozta volna az arisztokráciát. Csak meséket hallott a fényűző bálokról, az előkelő családok finom modoráról. Igazán nem volt sok arisztokrata család az Egyesült Királyság területén. Mégis el tudták irányítani a mágus társadalmat.
Most viszont retteghetett, hogy a családja egyáltalán túléli-e Voldemort ámokfutását. Bellatrix nénikéje pedig csak extra szégyenfoltként terjengett a családfán. Ha még lenne az a réteg… Már rég száműzték volna…
Mindig ez ment. Elkeseredetten gondolt arra, hogy a nagyapja még az arisztokrácia vezetői közé tartozott. Idősebb Draco Malfoy… A három legnagyobb család egyikének volt a vezetője és belerokkant, mikor végig kellett néznie, hogyan tesznek tönkre egy működő rendszert, csak azért, mert nem látták a fától az erdőt.
Most pedig itt áll ez előtt a nyomorék előtt, - hiszen tényleg nyomorék, nincs orra!!! – és kitartva a bal karját, hagyja, hogy rásüssék a sötét jegyet. Apja az enyhe idegösszeomlás szélén reszketve, szinte vihogva vigyorog, hogy de jó, most aztán villantott a Nagy Úr előtt.
- Üdvözlünk, Draco! – röhögött Voldemort, és kezét a fiú vállára tette. – Érezd magad otthon! – mutatott körbe a rejtekhelyen és Draco szíve szerint elhányta volna magát. Nem elég, hogy egy mocskos, nyomorék félvér itt tapogatta, de még nevetség tárgyává is vált. És meg sem védhette magát, mert akkor az apja járta volna meg. Pedig meg tudta volna védeni magát. Már felfedezte az arisztokrata vérrel örökölt hatalmas erőt, ami benne lakozott. Dühösen villámló tekintettel méregette a mellette álló elmebeteget és gondolatbeli kínzási módszerei közül nagynénje fülsüketítően rikácsoló hangja rángatta ki.
- Dracocska, miért vagy ilyen morcos? Duzzogsz, kincsem, hiszen örülnöd kellene, hogy a Nagy Úr megtisztelt!
„Fogd be, mert szétmegy a fejem!” – morogta gondolatban és lesütve a szemeit próbálta visszafogni magát. De Bellatrix folytatta:
- Vagy talán inkább a bolond, öreg Dumbledoret szolgálnád azzal a sárvérű barát Harry Potterrel együtt? Az a fiú hamarosan kínok kínjával fog meghalni! A halál széléig kínozzuk, majd a Nagy Úr kegyesen átlöki! Ne pártold a veszteseket, Draco!
Idáig bírta. Amúgy is gyűlölte nagynénjét, de a kép, ahogy Harry vérbe fagyva fekszik a földön, átlendítette a tűréshatáron.
- KUSS! – kiáltotta és fehér mágiája egy gyengécske lökéssel kicsapott belőle. Szerencsére épp csak annyira, hogy a körülötte állók hátrébb lökődtek, de ahhoz már késő volt, hogy letagadja.
- Mit művelsz, kölök? – förmedt rá Voldemort, majd pálcáját Narcissa Malfoyra szegezte. Szinte azonnal kimondta a Crutiatus átkot és hosszú percekig kínozta a nőt. Draco ezt nem akarta látni. Elfordította a fejét, de Bellatrix erőszakosan visszafordította.
- Nézd! Nézd mit tettél az anyáddal! – kiabálta. – Örülhetsz, ha életben marad!
Nem bírta visszatartani a könnyeit, egy-kettő kiszökött.
- Sajnálom! Inkább engem büntess! – kiáltotta anyja kínzója felé.
- Téged büntetlek – felelte az egy gonosz, hideg mosollyal.
Végül az anyja elájult a fájdalomtól. Mikor végre lehetett, Lucius odarohant és felnyalábolta a törékeny nőt, majd fájdalmasan fiára pillantott.
- Nagy Úr, kérlek, hadd menjünk most haza. Beszédem van Dracoval – kérte megtörten és a fiú szíve összeszorult apja látványától.
- Rendben, Lucius – vigyorgott a szörnyeteg. – Csak keményen! Jó szolgát faragj belőle…
Visszahoppanáltak a villába.
Draco megvárta, amíg apja lefekteti még mindig ájult anyját az ágyra, majd megtörve becsukta maga mögött az ajtót.
- Szolga… rohadj meg, te szemét! – sziszegte a fogai között és próbálta visszanyelni a megaláztatás könnyeit. – A Malfoyok soha nem voltak szolgák!
- Apa, miért csináljuk ezt? – kérdezte kétségbeesetten. – Van más választási lehetőségünk is!
- Nincs, Draco. Anno hoztam egy rossz döntést és most már nincs választásunk.
- De van, átállhatunk Potterékhez!
- Nem hinnének nekünk és jogosan! Te se tudod a sárvérűeket támogatni, vagy igen?! – kiáltotta az apja éledő indulattal.
- Nem… - felelte megsemmisülten, majd suttogva tette hozzá: - De Harryt tudnám..
- Van más választás, Lucius… - jött egy ismerős hang a folyosó végéről és a két Malfoy ijedten ugrott össze. Draco pálcát rántott, de az apjának már nem volt pálcája. Voldemort elvette. Dumbledore nyugodtan sétálgatott a folyosón, megfigyelve a szakadt tapétát, megtépázott függönyöket.
- Igazgató úr! – kiáltott Draco, talán kissé megkönnyebbülten.
- Szervusz, Draco – biccentett az öreg komoran. – Látom, megkaptad a jegyet.
Egy pillanatra bal alkarjára nézett, ahol az ingjét még mindig nem tűrte vissza. Lesütött szemmel kezdte visszahúzkodni a ruhadarabot.
- Én… - kezdte kissé megtörten, de a másik nem hagyta, hogy magyarázkodjon.
- Kényszer volt. Tudom. De most egy másik lehetőséget mondok nektek.
- Mégis mit? – horkantott Lucius ingerülten. Szinte biztosra vette, hogy a Potter titeket is vár már kezdetű nótát fogja hallani, így különösen meglepődött a folytatáson.
- Gyűjtsétek össze az arisztokratákat! Vissza kell állítani az arisztokráciát.
- Tessék? – kérdezte egyszerre a két szőke, Draco nem titkolt lelkesedéssel.
- Komolyan mondom.
- De.. hogyan? – kérdezte Lucius elgondolkodva. – És hol?
- Nos… nyílván nem itt – nézett körbe Dumbledore a koszos, romos helyiségen. Ez nem való hozzátok, Lucius. De a Chat Noir… az igen!
- Hah! A Chat Noir már régen nincs meg! – kiáltotta a férfi.
- Miért ne lenne? Csak azért, mert te nem tudod, hol van…
- Nem találták meg, állítólag a nagyapám felgyújtotta – szólt bele most már Draco is a beszélgetésbe. Egyre nagyobb izgatottság fogta el, ahogy végre remény gyúlt rá, hogy történjen is valami.
Dumbledore csak kissé gúnyosan mosolygott.
- Nem találták meg, mert nem jó emberek keresték. A Chat Noirba csak arisztokraták és nemesi származású aranyvérűek léphetnek be. Tehát Tudjukki nem.
A két Malfoynak leesett az álla. Létezik egy ilyen hely? Mégis hogy a jó francba tudták akkor felszámolni az arisztokráciát?!
- Hozom Narcissát – nyögte Lucius és az igazgatónak egy elégedett mosoly terült el az arcán. Az első csatát megnyerte.
Hatalmas, ódon épület magasodott a park közepén, körülötte szebbnél szebb villák sorakoztak, kisebb üzletek mellett. Draco szájtátva bámulta az egészet, miközben a hatalmas, fekete autó végiggördült a fehér kővel felszórt úton. Itt minden, a legutolsó fűszál is túlcsordult a mágiától, szinte érezni lehetett a szikrázást a levegőben. A sötét, viharos időben, a villámlásokkal az egész még félelmetesebbnek hatott. Ránézett a vele szemben ülő Dumbledore-ra, aki, mintha csak olvasott volna a gondolataiban, megválaszolta a kérdést:
- Ha szép az idő, akkor nem ennyire… sötét… ez a hely, nem kell aggódnod.
Halványan elmosolyodott, majd tekintetével követte a hatalmas épület falait, fel, egészen a negyedik emeletig. A vízköpők, a nehéz, faragott ajtók, a hatalmas ablakok, mind-mind ízlésről és eleganciáról tanúskodtak, még így is, sok évnyi elhagyatottság után.
Belépve azonban azt látták, hogy minden tiszta és rendezett. Antik bútorok, márvány padló, sötétzöld drapériák, arany szegélyekkel.
- Gyönyörű – suttogta Draco elhűlten.
- Ez itt a Chat Noir. A világ leghíresebb fürdője – mosolygott az öreg. – Itt éltek az elődeid.
- Egy fürdőben? – pislogott értetlenül.
- Az övék volt a fürdő.
- Így van, és ha jól emlékszem, a hálószobák a negyedik emeleten voltak – felelte gyengén az éppen magához térő Narcissa. – De mozgó lépcső, csak az első emelettől van.
Ahogy tovább haladtak, elérkeztek a fogadócsarnok közepére és a legifjabb Malfoy majdnem hanyatt esett, ahogy megpróbálta végigkövetni tekintetével a galériákat és a hatalmas, kristály függőcsillárt. Lucius réveteg mosollyal tapsolt kettőt, mint egy kipróbálva, hogy még működik-e a bűbáj. Hirtelen több száz gyertya gyulladt meg a csillárban és a kristályoknak hála fényárba borította az ébenfából faragott, finom, arany maratással díszített vaskos korlátokat és cirádás arany keretű képeket.
- Még működik – jegyezte meg halkan, mint egy magának, miközben tekintetét végigvitte a hatalmas fekete és fehér márványlapokból rakott, pepita kövezeten.
- Gyönyörű ez a hely – suttogta az ifjabb.
- Draco? – hallotta a bejárat felől unokatestvére hangját. Kikerekedett szemekkel fordult a hang irányába.
- Ciel! – kiáltotta meglepetten, majd fájdalmasan felnyögött a nekicsapódó testtől.
- Hát ők meg…? – kérdezte Lucius döbbenten az igazgatót, miközben kábán üdvözölte testvérét, Basileust és feleségét.
- Ők velem jöttek – lépett a terembe egy férfi, aki kísértetiesen hasonlított Dumbledore-ra, csupán egy kicsit pocakosabb volt.
- Ő az öcsém, Aberforth – mosolygott az igazgató. – Nyilván csak arisztokrata tudta őket idehozni, így jelenleg nem tudtam mást kitalálni.
Pár pillanat múlva egy komornyik jelent meg a fogadócsarnokban és végigtekintve a hirtelen szőke társaságon lassan, de biztosan boldogság ült ki az arcára. Kezeit a szája elé kapta, majd rohanni kezdett a cselédajtó felé.
- Visszatértek! A Malfoyok visszatértek! – kiabálta boldogan. Draco és unokatestvére kérdőn pillantottak felmenőikre, akik azonban csak mosolyogtak és a szemüket forgatták.
- Albert semmit sem változott – jegyezte meg Lucius.
- Semmit – helyeselt a bátyja.
A mardekáros meglepve gondolt bele, hogy gyakorlatilag létezik olyan ember, aki örül nekik. Sőt, nem is egy, ugyanis alig pár perc múlva egy ötvenfős személyzet sorakozott fel, mind könnyben úszó szemekkel. Voltak szakácsok, kukták, cselédlányok, felszolgálók, sofőrök, és ha jól látta, a fürdőnek külön személyzetet alkalmaztak. Malfoyként már sok fényűzési módozathoz hozzászokott, de most nem tudott túljutni a káprázaton. Felkísérték a „szobájába”, amin számára teljesen döbbenetes módon kinn állt a neve. Aztán rájött, hogy a nagyapja szobáját kapta meg, ami viszont gyanakvásra késztette. A szobához két fürdő és egy hatalmas dolgozószoba tartozott, tulajdonképpen nem is szobának mondta volna, inkább lakosztálynak. Minden drapériában a sötétzöld uralkodott, minden fa bútort ébenből faragtak, a márvány padlót zöld-fekete perzsaszőnyeg borította és mindent átszőtt ízléses mértékben az arany díszítés.
Mivel volt rá lehetősége és végre igazán biztonságban érezte magát, vett egy kiadós forró fürdőt, majd kényelmesen visszasétált és kitárta a hatalmas ruhásszekrény ajtaját. Döbbenten figyelte a katonás rendben sorakozó, drágábbnál drágább öltönyöket, ingeket, cipőket. Hiába kutatott, más öltözéket nem lelt a lakosztályban, márpedig ők a kúriából azt a ruhát hozták csak el, ami rajtuk volt. Végül összeszedte magát és felöltözött. Mélykék nyakkendőjét egy szépen megmunkált, ezüst kígyó fejecskét formázó tűvel rögzítette, majd még kissé meghúzgálta fekete öltönyének ujját és utolsó hajszálait is hátrasimítva a tárgyalóterembe sétált, ahol a megbeszélt találkozó volt.
Mikor belépett, mindenkit hasonlóan elegáns öltözetben talált, mégis mindenki rajta lepődött meg egyedül.
- Nahát – suttogta Basileus. – Olyan, mintha apánk lépett volna be azon az ajtón…
Draco egyik szemöldöke finoman megrándult, de igyekezett különösebben nem reagálni. Már többször hallotta, hogy hasonlít az öregre, de ezek szerint most sikerült elérnie a kísérteties szintet. Hát remélhetőleg, ő nem bolondul meg öregkorára, amiért szétverik az arisztokráciát.
Az asztalhoz érve leült, majd halkan, kimérten megkérdezte:
- Nem térhetnénk a találkozó tárgyára?
A két testvér megborzongott.
- Na, jó, ez most már sok! – morogta Lucius, a két Dumbledore azonban láthatóan jókat derült a fiú által keltett hatáson.
- Dehogy nem, Mr. Malfoy. Illetve talán visszatérhetnénk a régi megszólításokhoz, nincs igazam, Lord Malfoy? – nézett rá az igazgató, amit nem kifejezetten értett, hiszen ő még mindig csak tizenhat éves volt. Ennek ellenére tisztán tudta, hogy egy arisztokrata soha nem fejezheti ki az értetlenségét, mert a tudatlanság sebezhetővé tesz.
- Amennyiben továbbra is célunk az arisztokrácia visszaállítása, úgy véleményem szerint célszerű lenne, Lord Dumbledore– válaszolt hát úgy, ahogy az illik. Beszélgetőpartnere elismerően bólintott egyet, majd belekezdett a monológjába:
- Valóban a célunk az arisztokrácia újbóli megalakítása. Illetve helyreállítása, hiszen az arisztokrácia nem szűnt meg létezni, csupán jelenleg nincsenek egymással kapcsolatban a családok, valamint kérdéses, hogy kik az újak. Ugye a Malfoy család már jelen van – mutatott körbe a jelenlévő családtagokon. – És sajnos a Dumbledore család is – mutatott végig magukon. – Így a Chat Noir tulajdonosai jelen vannak.
A szőkék mind egyszerre meresztették szemüket a két öregre.
- Így van – bólintott Dumbledore. – Az arisztokrácia felszámolása előtt idősebb Draco Malfoy huszonöt százalékot eladott nekem, hogy ha a Malfoy családdal valami történne, a Chat Noir ne maradjon tulajdonos nélkül. Akkor ugyanis félő volt, hogy a családot meglincselik.
- Igen, arra emlékszünk – helyeselt Basileus. – Lucius kevésbé, ő még akkor csak öt éves volt.
- Pontosan. Szóval a kérdés, hogy kikről tudjuk, hogy még élnek. A McEvan és MacPold, valamint Potter család örököse még ugye él. Róla tudunk. A Lestrange családból gondolom, nem csak Bellatrix él már…
- Állj! – kiáltott közbe Draco, talán egy picit túl hangosan is. – Ki volt az az örökös?! – kérdezte izgatottan verdeső szívvel.
- Hát Harry Potter – felelt Dumbledore olyan természetességgel, mintha csak azt mondta volna: este van.
- Potter arisztokrata?! – sápadt le hirtelen.
- Igen. Utána néztem, mert túl nagy varázserővel bír és az a védelmi bűbáj, amivel az édesanyja ellátta, szintén arisztokrata bűbáj. Kiderült, hogy Lily Evans szülei kitagadott kviblik voltak, de a vér az vér. Habár a nevüket megváltoztatták az árvaházban, de ők a McEvan és MacPold családok leszármazottai. Viszont így máris kettővel kevesebb családról tudunk. Hiszen huszonöt család van valahol az Egyesült Királyság területén. És eddig csupán három tartózkodási helye ismert.
Lucius kissé zavartan túrt a hajába.
- A Lestrange-ek közül még Bernt Lestrange él a feleségével az északi részen, a vadászkastélyában. Bellatrixot kitagadta az arisztokrácia. Ő már nem rendelkezik semmilyen képességgel…
Draco nem igazán hallotta, hogy a többi családról miket mondanak. Még mindig alig bírta lenyugtatni a szívét és csak az járt a fejében, hogy Potter is arisztokrata, mint ő és tulajdonképpen innentől kezdve, akár el is vehetné. Hiszen arisztokrata csak arisztokratával házasodhat.
Végül a megbeszélést vacsora követte, majd körbejárta az egész épületet, ami másfél órát vett igénybe. A fürdő részt sem aprózták el, hideg vizes, meleg vizes medencék, mind márványból, arany babérral futtatott márványoszlopokkal. Kifejezetten fényűző volt.
Azonban azt is tudta, hogy a Chat Noir védelme mostantól az ő feladatuk lesz, a környező villák védelmével együtt. Ezt jelentette vezető arisztokrata családnak lenni. Ő azonban nem bánta. Gyorsan belerázódott az arisztokrata lét ritmusába és mire elérkezett a szeptember, már furcsának és mondhatni, idegesítőnek találta a többiek bárdolatlanságát. Csupán Harry Pottert fürkészte és próbálta a legkisebb jelét is észrevenni annak, hogy a fiúban kék vér csorogna. Azonban Harry semmi előkelőt nem mutatott, azon túl, hogy Draco személyes véleménye szerint, ha lehet, még szebb lett. Vékony, törékeny alkata, alacsony termete kifejezetten tetszett a szőkének, fekete, kusza tincsei már a vállát verték, enyhén lányos bájt adva szép arcának. Láthatóan visszamaradt kissé a fejlődésben, és láthatóan nem sokat evett a nyáron. Sajnálta a fiút. Az éheztetés egyértelmű jelei látszottak rajta, fehér bőre naphiányról árulkodott, karikái a szemei alatt tartós kialvatlanságról. Mégis gyönyörűnek találta.
Harry akaratlanul is észrevette a változást Draco Malfoyon. Ahogy a szemeit forgatja barátai minden hülyéskedésére, ahogy közli, hogy talán jövőre vissza se jön. Persze, azonnal a legrosszabbra gondolt, főleg, mikor meglátta az ingujjból kilógó fekete mintát. Alig fél centi látszott ki belőle, de ő azonnal tudta, hogy az a sötét jegy. Sajnálta, hogy ezek szerint végleg elvesztették Dracot. Pedig az se kerülte el a figyelmét, hogy Draco sokszor pillantgat felé, figyeli, fürkészi. Ő pedig nem bírt a saját megérzésével. Neki tudnia kellett mi történik a fiúval. Egyszerűen tudta, hogy valami rossz lesz. Érezte. Mindenhova követte. Annyiszor volt, hogy nem volt órán, hogy nem látta szünetekben. Tudni lehetett, hogy rosszban sántikál.
Egy nap aztán sikerült követnie. Egy üres tanterembe ment. Magára csukta az ajtót, de amióta Harry mindig követte, egy telefület is mindig tartott magánál, a Weasley testvérektől vásárolta. Hallgatózni kezdett és meglepte, amit hallott.
- …Tehát, ha megnézzük az 1902-es infláció mértékét és időtartamát és összehasonlítjuk az 1973-as nagy értékzuhanással, amely Tudjukki uralmának csúcsán következett be, megfigyelhetjük, hogy az arisztokrácia uralkodásának idején sokkal kisebb mértékben gyengült a knút, mint a modern években. Emellett az arisztokrácia nem egész 124 nap alatt megfékezte az értékcsökkenést, míg a modern korban három évig tartott a válság és igazán még most sem hevertük ki. Lord Malfoy, meg tudná mondani, az arisztokraták milyen módszert alkalmaztak az infláció megállítására? – egy ismeretlen hangú tanár tartott gazdaságtant Malfoynak?! Ezt el se tudta hinni. És mi az a baromság, hogy Lord Malfoy?!
- Persze – hangzott a válasz. – Újraprogramozták a gazdaságot és visszavonták a pénzt, majd teljesen új érméket bocsátottak ki, kevesebb nemesfém tartalommal, azonban ugyanakkora eszmei értékkel. ..
Harry biztosra vette, hogy ez az ő átverése. Malfoy tudta, hogy követi és most így akarja félrevezetni. Pálcát rántott és egyszerűen berontott a terembe.
- Most meg vagy, Malfoy! – kiáltotta, majd megszeppenve meredt a padban ücsörgő, finoman felvont szemöldökű Dracora és a táblánál ácsorgó, Dumbledore külsejű férfira.
- Ha megbocsát – szólalt meg a szőke halkan, majd felemelkedett a székről és finoman megfogva Harry karját, kivezette a teremből. Harry maga sem értette, miért dobog a torkában a szíve attól, hogy Malfoy a felkarját fogja, de meglepően kellemesnek és megnyugtatónak érezte a fiú közelségét, a bódító parfümről már nem is beszélve. Szíve szerint csak nekidőlt volna az erős mellkasnak és mélyeket szippantott volna a drága illatból.
- Segíthetek, Harry? – kérdezte a mély basszus hang, ő pedig esküdni mert volna, hogy valahol a távolban keringőt hall.
- Öhm… Nem tudom – motyogta, majd eszébe jutott, miért is követte a mardekárost és dacosan fúrta tekintetét az ezüst szemekbe. Két másodpercig… De bár ne tette volna. Szinte azonnal el is tátotta a száját, ahogy az ezüst csillogást figyelte. Messziről nem látszott, hogy ennyire különleges szeme van a fiúnak. Nem értett ő már semmit. Az illat, a hang, a tekintet, egyszerűen túl sok volt neki mindez. És akkor azok a csodálatos ívű ajkak újra mozogni kezdtek, de már nem hallotta, mit mond a másik, csupán egyszerűen odahajolt és ajkait a másik szájára tapasztotta, így forrasztva belé a szót. Szemeit automatikusan lehunyta és úgy érezte, tűzijáték megy a szemhéjai mögött. Soha nem akart elszakadni a másiktól, aki pedig érzékien, de lassan visszacsókolt.
Aztán maga se tudta hogyan, de eltépte magát a csóktól, megfordult és otthagyta a gondolatban hebegő-habogó Malfoyt. Mert kívülről csak a pókerarc látszódott, semmi más.
Innentől kezdve azonban biztosra vette, hogy Malfoy megátkozta. Barátainak nem merte elmondani a mardekárossal átélt dolgokat, viszont lassan megszállott lett a szőke ügyében. Hiszen a fiú halálfaló!
Egy nap végül úgy tűnt, sikerrel jár. Hallotta, amint a mardekár öltözőben Blaise és Draco veszekszenek. Pontosabban Blaise kiabált, Draco pedig halkan, hűvösen, kimérten válaszolgatott.
- Mi az, hogy nem akarsz már a barátom lenni?!
- Ha te azt a senkiházi félvért támogatod, akkor nincs helyed a baráti körömben – mi?! Blaise őt, Harryt támogatná? Hiszen ki lehetne még a senkiházi félvér?
- De hát te is támogattad! – akkor mégsem. Draco sosem támogatta.
- Én soha nem támogattam azt – azt… úgy mondta ki, olyan undorral, hogy Harry már tényleg remélte, nem róla van szó.
- De megkaptad a Sötét Jegyet! Halálfaló vagy! És elárultátok a Nagy Urat! Most nekem kell megtennem a te feladatodat!
- Nem vagyok. Azt hittem, másképp nem tudom megmenteni a szüleimet, ezért vettem fel a jegyet, de találtam alternatív megoldást. Nem vagyok halálfaló.
- Akkor a sárvérű majmoló Pottert pártolod?!
- Én az arisztokráciát pártolom – a franc… pedig egy percre azt hitte, őt… vagy is… miért is akarja ő, hogy Draco pártolja?
- Arisztokrácia már nincs!- üvöltött Zambini.
- Ostoba vagy – jött az egyszerű, ugyanolyan unott válasz. –Ezt a beszélgetést befejeztem.
Harry el akart ugrani az ajtó elől, azonban nem sikerült túl messzire és mikor az ajtón kilépő Draco meglátta őt, egy pillanatra látta az ezüstökben megcsillanni az értetlenséget. De tényleg csak egy pillanatra. Aztán ismét… elkapták a karját és vezetni kezdték sebes léptekkel.
- Mégis mi a jó francot művelsz, Potter?! – szűrte a fogai között, de hangjában cseppnyi ingerültséget sem hallott. Mégis érezte az idegességet a másikon és nem tudta, honnan. Csak érezte. És azt is, hogy most nem kellene tovább hergelnie az alvó sárkányt.
- Én… csak erre jártam… - hazudta, de tekintete akaratlanul is a fiú bal karjára siklott, elárulva, hogy hallotta a beszélgetést. A mardekáros idegesen pillantott rá, majd egyszerűen megfordult és otthagyta.
Nem tudta, miért nem ment Draco után, vagy miért nem kérte számon. Esetleg miért nem kérdezett rá a hallottakra. Egyszerűen csak ösztönösen tudta, hogy kell most reagálnia. Mintha ösztönösen azt csinálná, ami a másiknak jó. De akkor… Miért csókolta meg a múltkor? Talán az is valami furcsa hatás volt? És miért kell ennyit ezen gondolkodnia?
Ez után már nem követte Malfoyt. Közeledett az év vége, tanulnia kellett és egyik alkalommal Dumbledore is magával vitte az egyik horcrux megszerzésére. Sajnálatos módon azonban a medál nem volt ott. Visszaérve azonban a professzor határozott utasítást adott neki, hogy bújjon el a lépcső alatt és ne jöjjön elő, bármi történjék is. Persze, ágált ő a dolgok ellen, de végül döntő érvként hatott, hogy most úgyse lenne képes semmit se tenni.
Mikor már a lépcső alatt bújt, lépéseket hallott, aztán egy túlontúl ismerős hangot.
- Professzor, ezt maga sem gondolhatja komolyan – kezdte minden köszönés nélkül Draco.
- Magának is jó estét, Lord Malfoy! – hallotta az öreg derűs hangját.
- Ne most tanítson jó modorra! Nem akarom megölni.
- Muszáj lesz.
- Mért lenne?
- Vagy én halok meg, vagy Blaise Zambini.
- Az Blaise választása.
- Ha én nem vagyok, most maga lenne az ő helyében. Kérem, hagyja, hogy megmentsem Mr. Zambinit! Ő nem tud gyilkolni.
- De miért én tegyem meg helyette?!
- Higgyen bennem! És tegye meg, kérem!
Több szót nem hallott, csupán fehér fényáradat borította el az óratornyot, majd látta, ahogy Dumbledore holtteste zuhanni kezd lefelé.
Nem tudott magán uralkodni, meg akart indulni, de úgy érezte a lába a földbe gyökerezett. Ahogy oldalra nézett, Piton professzort látta kivont pálcával, amit rá szegezett, majd lassan megcsóválta a fejét. Draco rohant le a lépcsőn, öltönyben, nyakkendőben. Haja még mindig kifogástalanul simult hátra és arca olyan érzelemmentes maradt, hogy azt tanítani lehetne. Megállt Piton mellett és követte tekintete vonalát. Mikor megpillantotta az odagyökerezett Harryt, akinek már megállíthatatlanul folytak a könnyei, visszanézett a professzorra, és a griffendéles látni vélte az ezüstökben fellobbanni a haragot.
- Engedje el! – parancsolta kimért hangon és Harry legnagyobb döbbenetére a professzor engedelmeskedett. Ő pedig tétován tett egy-két lépést, elveszetten figyelte a magabiztos, rideg szőkét, majd hagyta, hogy kirángassák onnan. Az utolsó pillanatban hallotta meg Bellatrix Lestrange elmebeteg kacaját. Dracora nézett, és ahogy összeakadt a tekintetük, olyasmit vélt belőle kiolvasni, hogy a fiú sajnálja, hogy nincs most ideje mindent elmagyarázni. Biztonságba vitte őt, majd egyszerűen minden magyarázat nélkül otthagyta.
Ha őszinte akart lenni, se köpni, se nyelni nem tudott a mardekáros reakciójától. Draco Malfoy megölte Albus Dumbledoret. Aki könyörgött, hogy tegye meg… Aztán Perselus Piton ezt végignézte. Majd előkerültek a halálfalók is. Most akkor mi van?! Semmit sem értett, de végül nem bírt a biztonságban maradni és kirohant vissza az épületbe. Dracot már sehol nem látta, ahogy Bellatrix Lestrange hangját is csak távolról hallotta, ahogy azt kiabálja, Piton megölte Dumbledoret.
Az óratorony tövéhez érve aztán valóban ott találta a holttestet is és a körülötte gyülekező embereket is.
- Nem látja valaki a pálcát?! – kérdezte McGalagony ijedten. – Valaki! Hol van Dumbledore pálcája?!
- Miért ilyen fontos ez most? – förmedt már rá végül a nőre, mire az elkerekedett szemekkel nézett vissza rá.
- Nos, mivel az a legerősebb pálca a világon! – kiáltotta.
- Professzor nő, szerintem Piton magával vitte! – mondta Ron fintorogva. – Mikor megölte Dumbledoret.
- Az nagy baj – sóhajtott a tanárnő.
Harry nem tudta volna megmondani, miért nem mondta meg, hogy Draco győzte le a volt igazgatót és ennek megfelelően valószínűleg ő vitte el a pálcát. Egyszerűen csak állt és hagyta, hogy Pitonra gyanakodjanak. Vajon azért volt, mert tudta, hogy a szőke valamilyen nagyszabású tervben vesz részt? Vagy ez is az a megmagyarázhatatlan ösztönös cselekvés, amit eddig már párszor tapasztalt?
A gyász borzasztóan megviselte. Még az is elhanyagolhatónak tűnt, hogy a nyarat a lépcső alatti gardróbban töltötte, mint minden Dursleyéknél töltött percet, amióta a Roxfortba jár. Annyira rettegtek tőle, hogy ilyenkor ki se engedték csak nagy ritkán egy órácskára. Soha nem is értette, Dumbledore miért ragaszkodik hozzá, hogy ott legyen a szünetekben, de ha megszökött, visszavitték. Most azonban Ron testvérének az esküvőjére szökött és senki nem akarta visszavinni, ami meg is lepte. Azonban mikor megjelent a miniszterelnök és elhozta Dumbledore végrendeletét, kezdte megérteni a miérteket. Ron egy önoltót kapott, Hermione Bogard Bard meséit, ő pedig a cikeszt. Meg majdnem a kardot is, Griffendél Godrick kardját, de aztán mégsem. Azonban utána még egy levelet is átnyújtott neki a miniszterelnök és ő kíváncsian olvasta, hagyva, hogy barátai mellé húzódva vele olvassanak.
„Harry!
Figyelj jól! A kezedbe adom a győzelem kulcsát, de neked kell tudnod, hogyan alkalmazd.
A Chat Noir fürdőben van huszonöt százalék részem, amelyet most Rád hagyok. Ha nem veszed igénybe, azonnal a Malfoyokra száll, ahogyan a biztos győzelem is. Gondold meg, hogy élsz-e a lehetőséggel, mert ha igen, akkor egy időre oda kell költöznöd, hogy rájöjj, mi a kulcs.
Dönts okosan, és ha döntöttél, csak annyit közölj a miniszterelnökkel, hogy igényt tartasz rá vagy sem.
Üdvözlettel:
Albus Dumbledore”
Elég egyértelműnek érezte, hogy el kell fogadnia. Gyanította, hogy a pálcát kell visszaszereznie Malfoytól, vagy ilyesmi lehet. Rövid szünetet kért, ahogy barátaival is megosztotta gondolatait, de ők is egyetértettek vele.
Visszatérve közölte az eredményt. Erre a miniszterelnök se szó, se beszéd, megfogta a karját – ami tizedannyira sem volt élvezetes és bizsergető, mint amikor Draco tette ugyanezt – majd elhoppanált vele egy vidéki kis út szélére. Addig várt vele, amíg egy fekete limuzin oda nem gördült, majd kitárták az ajtót.
- Lord Potter, kérem, szálljon be! Elvisszük a Chat Noirhoz.
Draco meglepve olvasta nagyapja levelét, mely arról szólt, hogy ő a Chat Noir örököse hetvenöt százalékban, de ha nem él vele, akkor automatikusan minden Harry Potterre fog átruházódni. Természetesen kétségtelen volt, hogy él a lehetőséggel és igényt tart a helyre. Így aztán teljesen nyugodtan ücsörgött a tárgyalóban egy ügyvéd jelenlétében, mikor a megszeppent Potter becsoszogott a helyiségbe. Alig észrevehetően az egyik szemöldöke kicsit feljebb szaladt, de gyorsan rendezte vonásait és felállt. A fiú automatikusan odalépett hozzá és kezet fogott vele, ahogy azt a protokoll megköveteli. Igazából látszott rajta, hogy fogalma sincs, miért csinálja, csupán tette a dolgát, majd leült Draco mellé.
- Szóval - kezdte az ügyvéd egy rövid bemutatkozás után. – Lord Draco Malfoy, elfogadja nagyapja hagyatékát és igénybe kívánja venni?
- Igen. Határozottan.
- És Lord Harry Potter, igényt tart Lord Albus Dumbledore hagyatékára?
- Igen.
- Nagyon jó! Akkor kérek egy aláírást ide… és ide… és ide is. Köszönöm. És kérem, engedjék meg, hogy elsőként gratuláljak a jegyességükhöz! – mondta ezt mint egy természetesen. Azonban Harry szemei kistányér méretűre nőttek és látta, hogy azért most Draco sem érzi úgy, hogy a helyzet ura lenne.
- Milyen jegyesség?
- Nem tudták? – pislogott az ügyvéd. – Hiszen benne van a záradékokban, hogy a Chat Noir nem lehet tartósan több család nevén. Amint lehet, egyesíteni kell. Ha a két fél nem mond le a részéről, akkor kötelességük házasságra lépni, így majd az utódaik esetében egyesül a fürdő.
- Utód?! – visszhangozta Harry kétségbeesve. – Hiszen én fiú vagyok!
- Most írta alá, hogy aláveti magát egy fél éves terhességi bájital kúrának…
- Aláírtam?! – hangja szinte már egészen elvékonyodott és érezte, ahogy az ájulás felkúszik a gerincén. Igazából, ha Draco nem kapja el, simán összeveri magát a nehéz, faragott bútorok között. Mikor magához tért, hűvös fémet érzett a gyűrűsujja köré tekeredni. Kissé homályosan látott még, de így is rájött, hogy az egy gyűrű. Mikor kitisztult a látása, észrevette, hogy Draco ujján is ott feszül a kis aranykarika. Óvatosan felpillantott a másikra, aki azonban szokásos, kifejezéstelen arccal meredt most az ügyvédre. Látta, ahogy a szürke kissé besötétül és viharfelhők gyülekeznek benne, de különösebben semmi nem tükröződött a szép vonású arcon.
Visszafészkelt a mellkashoz és hagyta, hogy ujjai Draco ujjai közé csússzanak. Még mindig kissé szédült és a gondolat, hogy kvázi férjhez kell mennie a szőkéhez, nem nagyon segített. Apropó… Miért is van ő ebben a pozícióban? És a fiú másik karja miért is fonódik a dereka köré?
Már épp szóvá tette volna, mikor az ügyvéd ismét megszólalt:
- Nem. Akárhogy nézem, nem lehet semmissé tenni. Sajnos több ősi szerződést is találtam, amely ezt a frigyet előírja, szóval ennek meg kell történnie.
- De az arisztokraták egy életre házasodnak – felelt Malfoy halkan. – Ezek szerint örökké együtt kell maradnunk?
- Nos… Attól tartok – nyelt egyet az ügyvéd és a fekete hajú ismét érezte, hogy elkapja az ájulás.
Mikor ismét magához tért, már egy gyönyörű lakosztályban feküdt a zöld bársonnyal letakart baldachinos ágyon. Már majdnem megjegyezte volna, hogy milyen mardekáros, mikor észrevette, hogy a kiegészítő szín ezüst helyett arany. Aztán megpillantott maga mellett egy levelet. Felvette, s mikor látta, hogy neki címezték, kinyitotta. Felismerte Dumbledore írását.
- Az még a tiéd – szólalt meg Draco az egyik ajtóból.
- Igen, látom, köszönöm.
„Harry!
Tudom, hogy becsapottnak érzed magad és tulajdonképpen be is csaptalak. Bocsáss meg, kérlek! Fontos volt, hogy elfogadd az egészet, mert így nyerhetsz csak. A Malfoyok, csak úgy, mint te, arisztokraták. Különösen erős képességeik vannak. Ha be tudsz illeszkedni, amiben biztos vagyok, hiszen a véredben van, akkor melléd fognak állni a harcban és ez hatalmas előnyt jelent majd. Draco mindenképpen támogatni fog, ebben biztos vagyok!
A terhességi bájital kúrától nem kell tartanod, nem jár fájdalommal. A tested jelentős változásokon fog átmenni, hogy képes legyél kihordani a magzatot, ettől ne ijedj meg! Te elég alulfejlett vagy, a Dursleyknek köszönhetően ahhoz, hogy igazán szép, nőies teremtés legyen belőled. Sajnos, ez a szükséges rossz, de így győzhetsz! Hidd el, nem lesz rossz sorsod Draco mellett.
Üdvözlettel:
Albus D.”
Harryben tombolt a düh. Komolyan? A professzor mindenről tudott és így rászedte? Oké, fontos a győzelem, de komolyan ennyire képes mindenki életét csak így semmibe venni? Nem csak az övét! Draco sem házasodhat többé!
És hogy ő igya meg a terhességi bájitalokat! Hahh! Nem fog fájni, épp csak a heréd szárad le és melled nő, de ne félj, nem fog fájni! Illetve… fogalma sem volt róla, honnan tudja, hogy ez a bájital hatása, de valamiért tudta. Az volt a szerencséje, hogy mellek alatt alig észrevehető kis domborulatokat kellett érteni és nem tényleges melleket.
Ez az egész kezdett undorító lenni. Mármint nem a hely, az gyönyörű volt és Malfoy határozottan szexi… Vagyis… mi van? Szóval… Jó parti. Azt még így is meg tudta állapítani. De miért? És ha ő mást akart volna?
Egyszerűen sírva fakadt. Úgy érezte, vége az életének.
Meglepetésére azonban Draco leült mellé az ágyra és nyugtatóan kezdte cirógatni a hátát.
- Mi a baj? – kérdezte halkan.
- Az, hogy én mindenki szemében csak egy rohadt eszköz vagyok! – kiáltott dühösen Harry. – Elég, nem értek semmit, nem tudok semmit, amit tudok, azt nem tudom, honnan tudom, és úgy sodródok az árral, mint valami öntudat nélküli amőba! – zokogta kétségbeesetten. – Egyáltalán miért kell hozzád mennem, mióta és mégis hogyan vagyok én arisztokrata és mért ölted meg Dumbledoret és Piton miért nézte végig és Dumbledore miért akarta, hogy megöld és én ezt nem csinálom… - ezzel a lendülettel megpróbálta lehúzni a gyűrűjét, de nem tudta. Mintha csak odanőtt volna.
- Harry – kezdte Draco szelíd türelemmel. – Harry, állj le, ez nem fog menni! – ráfogott a két kis kézre és komolyan a zöld szemekbe nézett. – Ez ősi arisztokrata bűbáj, nem lehet megtörni.
- És akkor ennyi? El van szúrva az életünk?!
A szőke arcán egy pillanatra fájdalom suhant át, majd alig észrevehető szomorúsággal a hangjában megjegyezte:
- Azért velem élni még nem a pokol…
- Egyáltalán miért én igyak terhességi bájitalokat?! Miért nem te?! – a másik arcára kiült az „Ezt a kérdést te sem gondoltad komolyan...” kifejezés, és ha őszinte akart lenni magával, akkor valóban nem. A vak is láthatta, mennyivel férfiasabb volt Draco. Tulajdonképpen egy fejjel magasabbra nőtt, széles vállai voltak, karakteres arca, erős karjai. Nem úgy, mint neki, aki a lépcső alatti gardróbban száraz kenyéren és vízen nőtt fel. Neki még a hangja se mutált teljesen, vagy ha igen, az számára nem sok jót jelentett. Végül egyszerűen kirántotta a kezeit Draco hatalmas, meleg kezéből és felállt.
- Nem vagyok hajlandó hozzád menni és terhességi bájitalokat lőtyölni. Sajnálom. Én most távozom.
Draco nem szólt, nem is csinált semmit. Hagyta, hogy a fiú meginduljon, letrappoljon a lépcsőkön és kirontson a parkba. Ott azonban Harry megtorpant.
Egyáltalán merre van? Vagy merre induljon?
Könnyei még mindig megállíthatatlanul folytak és egyszerűen egy káosznak érezte az egész életét.
Sötétedésig bolyongott a parkban, de nem találta meg a kiutat. Bármerre indult, mindig ugyanahhoz a padhoz ért vissza, ahol egy angyal magasodott kitárt szárnyakkal az ülőalkalmatosság fölé. Gyanította, hogy ez is a bűbáj része, hiszen a ház és a környezete egyszerűen élt és lélegzett a mágiától. Végül már fázni kezdett egy szál pólóban és éhes is volt.
„Szuper, ezek szerint, ha nem akarok hozzámenni Dracohoz, akkor itt aszok csontvázzá. Juhé!” - morgott magában, ahogy leült az egyik padra. Már sírni se maradt ereje, és ahogy felpillantott az égre, rájött, hogy még soha nem érezte magát ennyire magányosnak. Kezdte úgy érezni, hogy a sehova tartozás felemészti és már lassan az is kecsegtető ajánlatnak tűnt, hogy Halálfaló Draco Malfoyhoz tartozzon. Végül is, lenne családja. Mondjuk nem kifejezetten ilyen jellegű családról álmodott… De már mindegy volt, csak valaki fogja meg a kezét, hadd tartozzon valakihez…
- Harry – Draco hangja rángatta ki a melankóliából. Reménykedve pillantott fel és nem hallucinált, a szőke valóban előtte állt, karján egy kötött kendő pihent, amit most egy mozdulattal a fekete hajú vállaira terített. – Gyere, menjünk vissza!
Ismét megtörtént. Nem tudta, miért cselekszik, vagy reagál úgy, ahogy, de egyszerűen bólintott és felállt. Szótlanul követte a másikat vissza, az épületbe, majd vissza a szobába.
- Az a fürdő a tiéd – mutatott az egyik ajtóra. – Amíg fürdesz, hozatok neked egy kis vacsorát, mivel mi már ettünk. Utána úgy hiszem, jobb, ha lefekszel. Hosszú napod volt.
Draco hangján semmiféle érzelem nem hallatszódott. Se düh, se csalódottság, se gúny. Harry ámulva figyelte a másik büszke tartását, kimért mozdulatait, szoborszerű természetét. Valahol az agya kiscsücskében megfogalmazódott, hogy tulajdonképpen ő csodálja a másikat.
Erőt vett magán és besétált a fürdőbe, ami meglepetésére minden képzeletét felülmúlta. A Roxfortban már vett igazi, ülőfürdőt, de az közös volt, nem pedig az ő külön bejáratú, saját kis medencécskéje, telis tele habbal. Örökre ott akart maradni. Mármint a kádban. Nem a Chat Noirban, amit jelenleg inkább érzett börtönnek, mint anno a lépcső alatti gardróbot.
Mikor azonban már teljesen kiázott mindene, kelletlenül kikászálódott a vízből és a kis ülőalkalmatosságra helyezett, álom puha törölköző után nyúlt. Mikor azonban megpillantotta a rózsaszín pólót és nadrágot, amik pizsamaként voltak hivatottak szolgálni, kissé megremegett a dühtől. Jobb híján azonban fel kellett húznia és morcosan csattogott ki a fürdőből.
- Tényleg? Rózsaszín?! Egyelőre még fiú va…gyok… - a mondat végét már csak habogta, mivel Draco Malfoy épp akkor fordult meg, kezében egy fehér pólóval, csupán egy pizsamanadrágot viselve. Így azonban neki kiváló rálátása nyílt a kidolgozott felsőtestre és ezt sajnos csak élénk pirulással és egy kissé hangosra sikeredett nyeléssel tudta konstatálni.
A szőke egy pillanatra csak kikerekedett szemekkel nézett rá, majd hangosan felkacagott.
- Látom… Vagy mi… De ne aggódj, határozottan édes vagy a pizsamácskádban.
A kis túlélő úgy érezte, nincs is szükség Voldemortra, kedves leendő férjura úgyis pár nap alatt sírba viszi. Tehetetlen dühvel huppant le a kerek, antik asztalhoz és duzzogva látott neki a vacsorájának. Mikor végzett, megpillantotta a tálcán a kis fiolát, benne a furcsa, átlátszó folyadékkal. Megszagolta, de nem érzett illatot.
„És ha nem innám meg?” – morfondírozott magában. „Nem akarom egy halálfaló gyerekét kihordani, már a tény is ijesztő, hogy most együtt kell vele aludnom.”
- Tudni fogom, ha kiöntöd – mordult Draco az ágyból, egy könyvet olvasgatva.
- Te legilimenciát alkalmazol?! – kelt ki magából a zöld szemű, de a másik csak fáradtan pillantott rá.
- Nagy logika kellett hozzá. Szívből utálsz, nem akarsz hozzám jönni, gyanítom, nincs az ötéves tervben, hogy kihord a közös gyerekünket.
- Hát… - kicsit visszább vett, főleg, hogy nem akarta elárulni a másiknak, hogy az az utálat annyira nem állja meg a helyét, bár tény, minden más riasztotta. Végül mégsem tudta meginni a kis löttyöt. – Mi történik, ha nemet mondok, és nem iszom meg? – kérdezte halkan.
A szürke szemek kissé meglepetten pillantottak rá.
- A bűbáj bosszút áll. Mivel aláírtad, így esküszegésnek minősülne, és a bűbáj megtorolná. Hogy hogyan, azt nem tudni.
Szuper. Ezek szerint nincs választása. Utálta az életét. Gyűlölte. Annyira, mint még soha. Lehúzta az íztelen italt és elfojtva az újra előtörő sírást, befeküdt az ágyba.
- Jó éjt! – mondta kissé túl magas hangon, hátat fordítva a másiknak, aki viszont csak hosszú pillanatok múlva viszonozta a köszönést, halkan.
Igyekezett halkan sírni, de tudta, hogy Draco hallja, látja, hogy ő épp álomba sírja magát. Azonban a fiú nem kérdezett semmit, csupán egyik hatalmas tenyerét a hátára simította és lágyan cirógatni kezdte, hogy megnyugtassa. Annyira meglepte ez a mozdulat, hogy hirtelen a zokogás is abbamaradt, és ő csak meglepetten pislogott maga elé a sötétben. Nem szólt rá a szőkére, nem mozdult arrébb. Sőt. Kifejezetten jól eső melegség áradt szét a testében a tenyér érintésétől kiindulva. Végül ez nyugtatta meg annyira, hogy el tudjon aludni.
Mikor reggel felébredt, madárdalt hallott az ablakon beszűrődni. Kényelmesen nyújtózott egyet az ágyban, ami hatalmas és puha volt, mikor rájött, hogy a súly a derekánál egy emberi kar. Lassan kezdett rájönni, hol is van és miért. Átfordult a másik irányba és megpillantotta az alvó Draco Malfoyt.
„Kifejezetten szép arca van…” – gondolta magában. Nem értette, miért nem ugrik ki mellőle az ágyból, vagy miért nem löki le a másik bal karját. Hanyatt fordult, de kezét az erős karra csúsztatta, hogy az ne mozduljon el. Ekkor jött rá, hogy tulajdonképpen Voldemort sötét jegye most épp a hasán pihen. Erre az abszurditásra mosolyognia kellett. Jól emlékezett még, ahogy Draco azt mondta, csak azért vette fel, mert azt hitte, másképp nem mentheti meg a szüleit. Ha ezt neki mondja, kamunak hiszi, de ezt Blaise Zambininek mondta. Tehát igaz.
Észre se vette, mikor kezdte az ujjaival cirógatni a másik alkarját, de most azt érezte, hogy az a bizonyos alkar megmozdul és megöleli őt, közelebb vonva az erős testhez. Kérdőn pillantott jegyesére, de az ezüst íriszek még mindig a lehunyt szemhéjak mögött bújtak.
Felemelte a karját, hogy lassan kibontakozzon ebből a szituációból és ekkor észrevette az arany gyűrűt a bal kezén. Felemelte a takarót kissé. Draco ujján is ott volt a gyűrű. Benne pedig most kezdett igazán tudatosulni: Draco Malfoy a vőlegénye.
Furcsa mód azonban most nem a rossz jutott eszébe, mint előző nap, hanem az a gondolat dübörgött a fejében, hogy tartozik valakihez. Visszaejtette a karját és úgy döntött, inkább mégse mászik még ki az ágyból.
Nem tudta, mennyi időre alhatott vissza, de elég intenzív álma volt. Cedricet látta újra meghalni, de közben jött a baziliszkusz és harcolt a nagy pókkal és Hagrid pepitás zászlóval drukkolt, hogy Ron meg tudjon szelídíteni egy sárkányt, ami a csók után majd Hermionévá változik… Szóval a lényeg, hogy az intenzív álom biztosan sok mozgással is járhatott, mert arra ébredt, hogy egy álmos, nyűgös Draco Malfoy ébresztgeti.
- Harry! Összeversz álmodban… Biztos rémálmaid voltak… - mormogta félkómásan.
- Mi? Ja… Ahha, bocs… - felelt hasonló állapotban, majd megpróbált arrébb mászni, de az erős kar nem hagyta.
- Nem kell elmenned. Csak nem akartam, hogy rosszat álmodj… - motyogta még a szőke, majd visszazuhant az álmok tengerébe. Harry pedig úgy döntött, neki nincs ereje erőlködni. Szóval szépen maradt ott, ahol volt, Draco Malfoy ölelő karjai között.
Az ismételt ébredés során percekig csak meredt a baldachin sötétzöld drapériájára, miközben elgondolkodva simult a másik testhez, bele sem gondolva, ki is az valójában.
- Szia – hallott egy halk hangot a fülénél és itt kezdett leesni neki a dolog.
- Szia! – köszönt vissza szinte suttogva, de nem nézett a másikra.
- Fel kellene kelni. Mindjárt reggeli.
- Ühümm…
Még pár percig ennek ellenére nem mozdultak, aztán, mint egy varázsszóra, egyszerre gördültek az ágy két széle felé és egyszerre kezdtek öltözködni. Harry sajnálattal látta, hogy a ruhatára, mármint amit a rendelkezésére bocsátottak, igen csak nem az ő stílusát tükrözi. Azzal nem foglalkozott, hogy igazából női ruhák lógtak a szekrényben, mert tudta, hogy milyen sors vár rá Lady Malfoyként. Az arisztokraták hülyesége, hogy ugyan elfogadják két férfi házasságát, hiszen aranyvérű ugye csak aranyvérűvel, de azt, aki a gyereket kihordja, egyszerűen nőként kezelik. Mert ugye a család viszont így teljes, apa, anya, gyerekek. És nem apa, apa, gyerekek. Akaratlanul is kuncogva gondolt bele, hogy ha pl. Crack és Monstro összeházasodnának, Crackból milyen csúnya nő lenne.
Végül elővett egy fodros, fehér inget és egy fekete nadrágkosztümöt, ami még azért kevésbé csinált belőle transzfesztitát. Felöltözve meglepetten tapasztalta, hogy a ruhák automatikusan rá igazodnak, ezzel kiemelve kicsit sem férfias vonásait.
„Lesz ez még rosszabb is!” – legyintett dühösen a tükörnek, és ahogy ismét felidézte magában Dumbledore pofátlan levelét, ismét a sírás kaparta a torkát. Dühösen kezdte törölgetni a könnyeit, azonban Draco, immáron öltönyben odalépett elé és egy fehér zsebkendővel letörölte őket.
- Hé, kisírt szemmel nem megyünk reggelizni – mondta mosolyogva. – Mi a baj?
- Miért ölted meg Dumbledoret? – kérdezett vissza merészen.
- Mert beteg volt és tudta, hogy veszítene. De a pálcát nem akarta az ellenség kezébe adni – felelte egyszerűen Draco. – Ezt találta a legjobb megoldásnak. Ha nem én ölöm meg, akkor valamelyik halálfaló teszi és az ő kezükbe került volna a pálca. De egyébként is napjai voltak már csak.
Harry meglepetten hallgatta a fiú halk beszámolóját. Ismét visszatért a teljesen érzelemmentes hangnemhez. Azt se tudta eldönteni, hogy érzett-e sajnálatot afelől, hogy a professzor haldoklott, vagy számára ez olyan volt, mint kidobni egy üres csokipapírt. – Mehetünk? Már várnak minket.
Bólintott, majd követte jegyesét. Számára a reggeli túl szőke volt. Egyedül Narcissa hajában akadt pár, elhanyagolható mennyiségű fekete tincs. Ráadásként a család felét eddig nem is ismerte. Most azonban mindenkinek bemutatták, mint leendő Lady Malfoyt és ő egyszerűen szédülni kezdett ettől. Némán pillantott Dracora, aki szokásos szenvtelenségével épp csupán egy pillantásra méltatta. Hazudott volna, ha azt mondja, hogy nem esett neki rosszul, hogy figyelemre se méltatta a másik, legalábbis úgy tűnt. Azonban a következő mondatával Draco elterelte a témát Harryről és ő fellélegezhetett. Alig észrevehetően egy pillanatra lehunyta a szemeit és lassan kiengedte az eddig benn tartott levegőt. Hirtelen egy kezet érzett a kezére fogni és egy picit megszorította. Kérdőn nézett a másikra, aki viszonozta, majd egy alig látható kis mosoly suhant át a szája sarkán.
Senki nem látott semmit a végbemenő kommunikációból és ez, mint itt annyi más, lenyűgözte a kis túlélőt. Elgondolkodva fürkészte a házasokat az asztalkörül, azon töprengve, vajon köztük is működik ez? És ahogy ezen gondolkodott, észrevett valamit. Narcissa és Lucius Malfoy szerelmes pillantásait egymás felé. Tudta nagyon jól, hogy az arisztokraták között nincs szerelem házasság, gyakorlatilag különféle logaritmusok alapján kiszámolják, ki a megfelelő gazdaságilag és politikailag és ez van. Ennek ellenére kettőjükön tisztán látszott az őszinte szerelem. Akaratlanul is visszapillantott saját vőlegényére. Vajon ő képes lesz megszeretni a szőkét? És a szőke meg fogja szeretni őt? Vagy ők annyira különböznek egymástól, hogy örök boldogtalanságra lesznek ítélve? Egyáltalán akar ő erre választ kapni?
- Nos , Harry – szólította meg Narcissa kedvesen. – Úgy gondolom, a reggeli után esetleg megbeszélhetnénk, milyen esküvőt tudnál magadnak elképzelni. És lassan a meghívottak listáját is elkezdhetnénk összeírni. Talán nem a Chat Noirban kellene tartani, ha Harry a barátait is meg szeretné hívni…
- Miért? – kérdezte őszinte értetlenséggel. Oké, Ron kicsit modortalan, de azért tudnak viselkedni…
- Mert a Chat Noirba csupán arisztokraták és nemesi származású aranyvérűek léphetnek be – felelt Draco az anyja helyett. – De sajnos nem tudjuk máshol tartani, mert a násztáncot a bálteremben kell megtartani.
Már majdnem megkérdezte, mi az a násztánc, mikor az agya kiscsücskéből egy hang elkezdte darálni a definíciót, mint valami betanult anyagot:
„Násztánc, mikor az eskütétel után a házasok bekötött szemmel táncolnak együtt. Ha nem képesek az összhangra, a bűbáj nem engedi őket házasodni.”
Már majdnem fellelkesült, hogy heuréka, megmenekült a házasságtól, mikor rájött, hogy már most olyan fokú összhangra képesek, amire senki mással eddig, mi lesz, ha még pár hónapig együtt is élnek?! Azonban eszébe jutott valami.
- A szüleim arisztokraták voltak, akkor ők is táncoltak itt?
- Úgy hiszem – bólintott Lucius. – Ha a jegyesség megtörténhetett, már pedig ugye megtörtént, akkor bizonyos, hogy itt tartották az esküvőt. De a báltermi merengőben megkereshető, benne van az összes násztánc, ami itt történt.
Próbált uralkodni az izgalmán, de egyszerűen képtelen volt rá. Minden izma megfeszült és már rohanni is akart a bálterem felé, de Draco keze ismét rászorított az övére. Igazából fel se tűnt neki, hogy eddig végig fogták egymás kezét.
- Ebéd után feltétlen utána nézünk, engem is érdekelne – jegyezte meg a szőke. – Meg, ha már itt tartunk, a tiétek is.
Harry ismét hálásan pillantott a másikra. Kezdte úgy érezni, hogy az ösztönös jót cselekvés a másikkal kölcsönös. Sőt, Draco van előnyben.
Oldalt sandított, figyelve, ahogy a sápadt ujjak elegánsan a vékony ajkakhoz emelik a csészét. A szürke szemek komolyan, de érzelemmentesen pásztázták az asztal körül ülőket. Mindent olyan elegánsan csinált. Mindig olyan tökéletesen viselkedett. Harryben pedig megfogalmazódott egy furcsa vágy: méltó akart lenni hozzá.
Mikor ez tudatosult benne, gyorsan megrázta a fejét gondolatban. Nem. Ez nem. Kell lennie egy megoldásnak, hogy semmissé tegyék az eljegyzést!
Ebben a pillanatban Draco hüvelykujja lassú mozdulatokkal cirógatni kezdte a kézfejét és ő némán meredt összefont ujjaikra. Egyáltalán akarja ő, hogy felbontsák a jegyességet? Akarja ő, hogy ne tartozzon Dracohoz?
Az új helyzet megszokása koránt sem ment annyira egyszerűen, mint Harry szerette volna. Narcissa és Adele, a másik Lady Malfoy, olyan rutinnal kezdték összeszedni a teendőket egy háromszáz fős esküvőhöz, mintha a heti rutinjukhoz tartozna. Ő pedig, ösztönszerűen tudva mindent, folyamatosan választgatott a felajánlott lehetőségek közül.
- Mit gondolsz, bézs vagy ezüst kiegészítők legyenek? – kérdezte Narcissa.
- Ezüst…
- A ruhád milyen kiegészítőkkel lesz díszítve? – jött a kérdés Adele-től.
- Ezüst hímzés – ez félig kérdés volt, mint inkább válasz, de a két nő csupán elismerően hümmögött.
- Arisztokratához képest is jó ízlése van – pusmogta a két nő egymás között.
Harry kissé zavarodottan figyelte a teendők listáját. Tulajdonképpen most mi is történik vele? Ő nem akar hozzámenni Draco Malfoyhoz, belőle nem lesz Lady Malfoy!!! De akkor miért nem ezt mondja, és miért válaszolgat a kérdésekre?!
- Milyen csokrot szeretnél?
- Liliomot… fehéret.
Franc… de a következőnél igenis, megmondja majd, hogy ez az egész haccacáré teljesen felesleges, mert nem lesz lagzi!
- Előétel?
- Szerintem rákokat kellene.
- Milyen aperitifhez?!
- Pezsgő?
- Nem is rossz. Kaviár esetleg?
Kezdett ismét szédülni, ahogy a két nő sorban vetette fel az ötleteket, nem hagyva őt szóhoz jutni. Fulladni kezdett és a szíve hevesen vert. Menekülni akart.
- Harry, szívem, minden rendben? – kérdezte Narcissa aggódva.
- Nem… nem érzem jól magam. Hol van Draco? Beszélnem kell vele – kissé imbolyogva felállt és az épület felé igyekezett a kertből.
- Harry, ne kísérjünk el?
- Én… a vőlegényemet akarom… - suttogta erőtlenül, de a következő pillanatban érezte, ahogy a jeges érzés végigfut a gerincén és a szeme előtt minden elsötétedett.
Mikor magához tért, a hűvös szobában feküdt, vizes borogatással a homlokán. Pislogva nézelődött körbe, de Dracon kívül senki nem tartózkodott a helyiségben. Viszont a fiú most leült mellé és az arcára simított.
- Az orvos szerint pánikrohamod volt és enyhe napszúrás is ért – közölte higgadtan. – Fáj a fejed?
- Kicsit – mormogta bágyadtan.
- Nem vagy hozzászokva a naphoz, igaz?
- Egy lépcső alatti gardróbba bezárva nehéz hozzászokni – válaszolta lehunyt szemekkel és ajkait szelíd mosolyra húzta.
- Ez rossz vicc – nevetett Malfoy szárazon.
- Nem vicc. Tényleg bezártak oda. Minden egyes percben, amit a Dursleyknél kellett töltenem.
Nem érkezett válasz és kíváncsian nyitotta ki a szemeit. Az ezüst szemek egészen sötét szürkére színeződtek a dühtől, mintha csak nyári viharfelhők gyülekeztek volna. Draco láthatóan igyekezett nem kifejezni dühét, de még így is mérhetetlen harag tükröződött az arcán és ez megijesztette Harryt.
- Rosszat mondtam? – kérdezte megszeppenve. A másik ismét megcirógatta az arcát és megcsóválta a fejét.
- Pihenj! Majd ebédhez feljövök érted – válaszolta a szőke, majd egy lágy, alig érezhető csókot lehelt a beteg ajkaira.
A fekete hajú beleremegett ebbe a mozdulatba, de nem szólt semmit, csak hagyta, hogy a másik távozzon. Nem kifejezetten értette, miért is lett a vőlegénye ennyire dühös, de túl gyengének érezte magát ahhoz, hogy utána járjon.
Draco ígéretéhez híven ebéd előtt feljött érte. Már átöltözve várta, egy szép, sötét zöld szatén felsőben és fehér kosztümben – na, nem mintha a szekrény kosztümökön kívül mást is tartalmazott volna. Csupán báli ruhákat.
A szőke egy pillantással végigmérte, majd szó nélkül odalépett mögé és egy elegáns, vékony aranyláncot tett a nyakába. Harry meglepetten tapogatta ki a gondosan megmunkált láncocskát és tágra nyílt szemekkel fordult a másik felé, aki azonban egy pillantás múlva elfordult és kifejezéstelen arccal megindult az étterem felé.
„Jégcsap!” – morgolódott magában, de azért követte őt. „Ezért nevezték jéghercegnek…”
Az ebéd arányaiban szótlanul telt. Néhány politikai témájú párbeszéd lezajlott, de alapvetően senki nem szólt semmit. Az Aranyifjú is unottan turkálta az ételt a tányérján, alig eszegetve. Még kissé émelygett a napszúrástól. Azonban hirtelen eszébe jutott a délutáni program és jobb kedvre derült, habár ezt igyekezett eltitkolni. Azt már megfigyelte, hogy arisztokrataként elvárják tőle, hogy ugyanolyan jégcsap legyen, mint leendő férjura.
Mikor végre a merengő előtt álltak, a szíve egészen hevesen kezdett verni. Még soha nem nézhetett bele olyan emlékbe, amiben a szülei voltak, leszámítva Piton emlékét a megaláztatásról.
- Megvan – törte meg a csendet Draco és eltette a pálcáját.
Ahogy előre hajoltak és arcukat az emlékbe merítették, hirtelen mintha másik világba kerültek volna, mégis ugyanabban a bálteremben találták magukat.
- Lord és Lady Potter! – hallották a komornyik hangját és a friss házasok beléptek.
Harry szerint édesanyja gyönyörű volt, hatalmas, uszályos ruhával, földig érő, gyöngyös fátyollal.
- Mennyire szép! – suttogta, mint egy magának, teljesen megfeledkezve Dracoról, aki azonban most csak kissé malfoyosan, de nem gúnyosan elmosolyodott.
Ahogy várható volt, szépen mozogtak összhangban, habár kevésbé bonyolult táncot jártak. Harrynek akaratlanul is megfordult a fejében, hogy nekik ez már most is menne.
Az emlék végén pördült velük a merengő és ők újra ugyanott álltak. Ezúttal Lucius és Narcissa esküvőjén voltak. Mikor a páros belépett, a fekete hajúnak minden önuralma mellett is elnyíltak kissé az ajkai és a másiknak, ezt látva, egy önelégült, „ugye, hogy ugye” kifejezés ült ki az arcára.
Bármennyire is fájt bevallania, Narcissa Malfoy esküvői ruhája sokkal elegánsabb és szebb volt, mint Lilly Potteré. Egyszerűen lenyűgöző volt, arról nem is beszélve, hogy a táncukat mások nem bekötött szemmel sem tudnák utánozni. Akaratlanul is megfordult a fejében, hogy talán az idősebb Malfoynak megadatott az a szerencse, hogy szerelemből házasodjon.
Mire visszatértek a jelenbe, már késő délután volt. Draco a maga dolgára sietett, otthagyva minden beszéd nélkül Harryt, aki azon gondolkodott, hogy hova bújjon el a két Lady elől. Mert abban biztos volt, hogy ha még egy szó esik az esküvőről, akkor bűbáj ide, bűbáj oda, inkább lerágja a gyűrűsujját, de nem lesz lagzi. Alapvetően se lesz. Miért lenne?! Ő ezt nem akarja!
Visszaérve a szobájába egy bagoly ült az ablakban, csőrében levelet tartva. Kinyitotta a nyílászárót és átvette a küldeményt. Hatalmasat dobbant a szíve, mikor meglátta Hermione kézírását. Kibontva a levelet azonnal olvasni kezdett.
„Harry!
Remélem, megkapod a levelünket. Iszonyúan aggódunk érted, fogalmunk sincs, hogy hol vagy. Gondolom, abban a fogadóban, de arról nem tudok semmit. Egyszerűen, mintha nem is létezne, semmit sem találtunk.
Bill és Fleur esküvője tragédiába fulladt, mert megtámadtak minket a halálfalók. Menekülnünk kellett. Oda akartunk hoppanálni, ahol te vagy, de nem sikerült. Mintha egy nem létező helyen lennél.
Ginny rettentően sokat sír utánad. Jó lenne, ha tudnál válaszolni. Mi Ronnal elindultunk felkutatni a horcruxokat.
Szeretünk:
Ron és Hermione”
A szíve fájdalmasan sajgott, ahogy a sorokat olvasta és azon gondolkodott, mit írjon vissza. Hogy míg a barátai veszélyes utakon járnak, és gyakorlatilag érte küzdenek, addig ő egy villában tengeti életét arisztokrataként és leendő Lady Malfoyként? Még az is jobb lenne, ha azt hazudná, hogy Malfoy foglyul ejtette. Végül azonban nem tudott mit kitalálni és mély sóhajjal pennát ragadott.
„Kedves Ron és Hermione!
Sajnálom, hogy nem lehetek veletek. Az igazat megvallva, Dumbledore tőrbe csalt és most a Chat Noir foglya vagyok. Nem tudom elhagyni a helyet, de ti se jöhettek ide, mert a bűbáj nem enged be titeket. Ugyanennek a bűbájnak hála Malfoyjal, mármint Draco Malfoyjal, kissé szorosabb lett a kapcsolatom, mint azt valaha is hittem volna.
Legyetek jók, amint kitalálok valamit, csatlakozok!
Harry”
Odaadta a bagolynak a levelet és nézte, ahogy a madár távolodik a levegőben. Csendesen szipogva sírdogált, már megint, és bámult kifelé az ablakon. Mindenfelé nyugodt fenyvesek terültek el, kissé távolabb havas hegycsúcsok törték át a felhőket. Gyönyörű volt minden. Mégis vágyott rá, hogy máshol lehessen. Valahol a barátaival.
Mikor Draco belépett, nem akart megfordulni. Nem akart ránézni a szőkére, akit most egyszerűen gyűlölt. Persze, nem kifejezetten őt, hanem a bűbájt.
A szőke a levélasztalhoz sétált és felvette a pergament. Belepillantott, majd jegyese felé fordult szokásos póker arcával.
- Hiányoznak? – kérdezte.
- Nem, basszus, azért a barátaim, mert örülök,ha nincsenek velem és nélkülem kockáztatják az életüket, értem! – kiáltotta dühösen.
- Miért kiabálsz?
- Mert tehetetlen vagyok! Nem akarok itt lenni, nem akarok hozzád menni, nem akarom a hülye terhességi bájitalt vedelni, én csak a saját életemet akarom élni!
Malfoy nem válaszolt, csupán elkomoruló tekintettel nézett rá. A fekete hajú azonban a könnyeit törölgetve most felállt az ablaktól és odalépve elé erőtlenül az erős mellkasra csapott.
- És gyűlölöm, hogy egy jégcsap vagy, hogy semmi reakciód nincs semmire, hogy ezzel az erővel egy szoborhoz is beszélhetnék! – ahogy csapkodta ökleivel a másikat, hirtelen két erős kéz fonódott a csuklóira és megszorította azokat, de úgy, hogy a következő könnyek már ez miatt szöktek a zöld szemekbe.
- Áu, engedj el! – próbált szabadulni, de hiába. – Malfoy, eressz!
Azonban a szorítás csak erősödött. Belenézve a szürke szemekbe, megijedt. Olyan sötétek voltak, mint mikor Dursleyékről mesélt.
- Sajnálom! – kiáltotta ijedten.
- Mit? – jött a rideg reakció, ugyanolyan higgadtan, mintha nem is veszekednének.
- Nem tudom! Ami miatt haragszol rám…
- Nem te akartál reakciót?
- De verbálisan! Grimaszolj, vagy kiabálj velem, vagy valami. Draco, kérlek, ez már nagyon fáj! – zokogott fel reménytelenül és térdei kissé megrogytak a fájdalomtól. A szőke ebben a pillanatban engedte el őt és kapta el a derekát, megtartva a kisebbet.
- Harry, én nem kiabálok. Nem grimaszolok. Sajnálom, hogy egy magamfajta jégcsapot rendelt melléd az élet, vagy inkább Dumbledore, de én nem kényszerítettelek. Ne rám haragudj! - magyarázta egészen megnyugtató hangon, miközben lágyan cirógatta a másik hátát.
Harry egészen megnyugodott és szipogva dőlt az erős vállnak.
- Nagyon hiányoznak a barátaim. Szeretném őket látni.
- Fogod is.
- De mikor? Ők nem jöhetnek a Chat Noirba…
- Jövő héten el kell mennem a Gringottsba. Beszéld meg velük, hogy ott találkozhatsz velük.
Félénken bólintott és hagyta, hogy az izmos karok körülöleljék. Kimerülten figyelte a kis elefánt fejecskét a nyakkendő csomójában, majd szinte öntudatlanul felnyúlt és ujjával megérintette.
- Tetszik?
Bólintott.
- Elefántcsont.
- Draco…
- Igen?
- Te képes lennél jóba lenni Ronnal és Hermionéval?
- Nem. De ez nem jelenti azt, hogy te nem találkozhatsz velük.
- De akkor te még mindig elítéled a mugli származásúakat?
- Nem ítélem el őket. Egyszerűen csak nincsenek velünk egy szinten. De ezt majd te is megtanulod.
Lemondóan sóhajtott. Draco Malfoy nem fog megváltozni. Sőt, most, hogy az arisztokrácia visszaállításán dolgozik, még magasabban hordja az orrát. Ennek ellenére Harry valamiért mégsem akarta magát ellökni tőle, sőt… Átölelte a férfit és hozzábújt. Nem értette saját magát, de valahogy jól esett most neki.
- Hogy haladsz az arisztokráciával? – kérdezte pár hosszú perc némaság után.
- Jól. Már a huszonötből tíz családdal sikerült felvenni a kapcsolatot. A hétvégén valószínűleg vendégül látjuk majd őket. Számítok rád!
A zöld szemek hatalmasra kerekedtek és hirtelen már sírni se volt kedve.
- Rám? Hogy-hogy?
Draco arcára őszinte értetlenség ült ki és ha Harry nem osztozott volna ebben az érzésben, biztosan rácsodálkozott volna Mr. Jégcsapra.
- A jegyesem vagy. Természetesen támogatlak Voldemort ellen, ahogy az egész családom. És mivel a győzelem a célunk, meg kell győznünk a többi családot is, hogy téged támogassanak. Ezt pedig jelenleg úgy lehet elérni, ha összeszeded magad és igazi arisztokrataként viselkedsz majd.
Az első fele kifejezetten meghatotta. Az a rész, hogy Malfoyék támogatják. És ahogy ez Draco számára magától értetődő volt. De a második résztől kezdett bepánikolni.
- De és tíz család érkezik? Egyáltalán van tíz lakosztályunk, ami készen áll vendégek fogadására? A személyzet már tud róla? És a hétvégi menü? Programok? A báltermet sürgősen ki kell takaríttatni, borzasztó állapotban volt! – darálta kétségbeesve, elérve, hogy mindig érzelemmentes Draco Malfoy hangosan felkacagjon, majd egy csókot nyomjon a homlokára.
- Látom, nem kell aggódnom, az arisztokrácia tényleg a véredben van! – mondta kacagva, majd megindult kifelé. – Ezzel többet tudsz segíteni a barátaidnak, mintha velük lennél – tette hozzá még lágyan. – Anyámék a szalonban teáznak, ha szeretnél velük a hétvégi tervekről beszélni…
- Köszi – mosolyodott el hálásan, de agyában már forogtak a kerekek. A fürdőt teljes készenlétbe kellett helyezni, ha esetleg a vendégek szeretnék igénybe venni. És a villák! Mi van, ha visszaköltöznének a villákba?! Bár belegondolva, ha ezt kihagyja, akkor addig a fürdő vendégei lehetnének, amíg a villák készen nem állnak…
Lesietett a szalonba és csatlakozott a két nő teájához. Mindent részletesen átbeszélt velük és észre sem vette, hogy a két lady időnként cinkosan összemosolyog a teáscsésze felett és szépen, lassan átengedik neki az irányítást. A vendégek pénteken este érkeznek, hogy a reggeli vadászaton részt vehessenek, tehát volt még három napja mindent megszervezni. Szíve szerint belefojtotta volna Dracot egy kiskanál vízbe. Vacsora után még virágokat rendelt a kertésztől, a szobalányokkal vizsgálta át a lakosztályok állapotát és késő este, fürdés után még a menütervezettel bújt ágyba, bőven nem foglalkozva vele, hogy rózsaszín a pizsamája.
- Bájital? – kérdezte Draco, felé nyújtva a kis üvegcsét, ő pedig oda sem pillantva elvette és lehúzta, majd visszaadta az üres fiolát. Csupán a hosszú füttyszóra fordult oda, kérdőn.
- Nagyon elhavaztál ezzel a hétvégével. Se a pizsama miatt nem akadtál ki, se a bájital miatt – vigyorgott Draco. Harry azonban nem várt módon magabiztosan elmosolyodott.
- Azt hittem, ez nem lesz az ellenedre. De örömmel látom, hogy azért az ágyban mégsem vagy annyira jégcsap. Ó, és ha már itt tartunk! Holnap vehetnél nekem egy új szemüveget, mert ez – fogta az ujjai közé a kerek okulárét – nem fogja elnyerni a vendégek tetszését.
A szőke arca egészen megnyúlt döbbenettől.
- Miért nem veszel magadnak?! – kérdezte kiakadva.
- Mert nekem jelenleg nincs vagyonom. Szóval vagy elviszel a Gringottsba kora reggel néhány knútért, vagy megveszed te.
- Eszméletlen vagy – morogta a másik, de ajkai mosolyra húzódtak. Hanyatt dőlt a párnák közé és aludni készült. Csak épp hálótársa nem. – Harry, nem alhatnánk?
- De, igen, amint megmondod, mi legyen a szombati vacsoránál az előétel? Lazac vagy kaviár?
- Lazac. Ez egy egyszerű hétvége, nem az esküvőnk.
- Szóval az esküvőnkön kaviár lesz az előétel?
- Ezt most hogy logikáztad ki?
- Itt azért lesz lazac és nem kaviár, mert nem az esküvőnk, tehát az esküvőnkre kaviárt szeretnél…
Draco önkéntelenül is elnevette magát. Nem vallotta volna be soha a másiknak, hogy kifejezetten boldoggá teszi, ahogy az esküvőjükről beszélgetnek.
- Inkább aludjunk! – kiáltotta és megpróbálta elmarni a menütervet Harrytől, aki azonban egészen messzire próbálta tartani.
- Nem, még nincs kész! – nevetett hangosan.
- Add ide és aludjunk! – nyúlt a lap után a szőke, mire sikeresen ráesett törékeny társára, aki egy lányos sikollyal megtűzdelt kacagással végül feladta és odaadta a papírt. – Háh, győztem! – vigyorgott a szőke, de ahogy a maga alá gyűrt, még mindig kacarászó jegyesére pillantott, vigyora lágy mosollyá szelídült. Csillogó szemekkel fürkészte a hollószín tincseket, melyek legyezőként terültek szét a selyem párnákon, a smaragdokat, amikor most egészen boldogan ráragyogtak. A kipirult arcot, a mosolygó szájat.
- Mi az? – kérdezte kissé lehiggadva Harry.
- Tudsz róla, hogy gyönyörű vagy? – kérdezett vissza, szinte suttogva. Természetesen a fekete hajú elpirult és kikerekedett szemekkel nézett rá, ő pedig nem bírta magát visszafogni. Reszketve ráhajolt az elnyílt ajkakra és lágy csókokat hintett a bársony ajkakra. Mikor nem ütközött ellenállásba, egyre bátrabban és bátrabban kezdte ízlelgetni a másikat, míg végül egy forró, szenvedélyes csókolózásba torkollott az egész.
Harry se köpni, se nyelni nem tudott Draco mondatára, hát még arra, mikor a másik megcsókolta. Mégsem ellenkezett. Ismét elfogta ugyanaz a bódulat, mint a legelső csókjuknál és ő egyszerűen önkívületi állapotban viszonozta az egészet. Kábán nyúlt fel, hogy az erős vállaknál fogva magához húzza vőlegényét és nem sokára már egymáshoz simulva folytatták a másik szájának feltérképezését. Mikor végül levegőért kapva szétváltak, a szőke kissé riadtan távolodott el tőle.
- Ne haragudj! – mondta rekedten.
- Úgy nézek én ki, mint aki haragszik? – kérdezte réveteg vigyorral. Egyszerre nevettek fel ismét, majd a mardekáros végre leolthatta a fényeket és hanyatt dőlve aludni készült. Arra azonban nem számított, hogy Harry odagördül hozzá és egyik karját átveti a mellkasán. – Akkor jó éjt! – mondta a fekete hajú.
Reggel arra ébredt, hogy egy meleg test teljesen hozzásimul és valaki a nyakába szuszog. Álmosan nyitogatta a szemeit, majd miközben ujjait a másik ujjai közé akarta fűzni, érezte, ahogy jegygyűrűik összeakadnak. Elmosolyodott, majd lassan pörgetni kezdte a fejében a napi teendőket. A menülistával még mindig nem volt kész, mivel tegnap orvul félbeszakították. A park állapotát még meg sem nézte. Ráadásul át kell kutatnia a borospincét, hogy talál-e megfelelő borokat. Névjegykártyák! Igen, az ültetéshez. Ki kell faggatnia a ladyket arról, hogy ki, kivel, milyen viszonyban van…
Lassan megindult, hogy kicsusszanjon Draco öleléséből, de szerencsétlenségére a másik felébredt és csak még szorosabb ölelésbe vonta, belecsókolva a nyakába.
- Draco! – sikoltott fel meglepetten. – Mit csinálsz?!
- Miért? Jegyben járunk. Szerintem ez egyáltalán nem durva – morogta a szólított.
- De… akkor is! Csak akkor viselhetek fehér ruhát, ha szűz vagyok még! – mi van?! Komolyan ezzel érvel? Mintha ez lenne a legnagyobb gondja és még csak véletlenül sem az, hogy nem akar hozzá menni Draco Malfoyhoz! És senkihez se!
De említett most épp a nyakába kuncog és valamiért ettől édes bizsergés szalad végig a hátán.
- Az, hogy belecsókolok a nyakadba, nem veszi el a szüzességed.
- Tudom… - morogta duzzogva. – De most még csak a nyakamba csókolsz. És holnap?
- Holnap a fenekedre is ráhúzok, ha ma is az ágyba hozod a munkát! – felelt jó kedvűen a szőke, majd egy puszit nyomva a bársonyos pofira felkelt az ágyból.
Harry még pár percig elgondolkodva feküdt az ágyban. Fel nem fogta, miért került Malfoyjal ilyen viszonyba. Miért engedi, és miért nem tiltakozik kézzel-lábbal az ellen, hogy férjhez menjen? Pont hozzá…
Kicsit úgy érezte… mintha feladta volna a küzdelmet és beletörődött volna a sorsába. De ilyen rövid idő alatt? Vagy talán a gondolat, hogy a mardekároshoz tartozzon, soha nem is borzasztotta annyira, mint hitte?
Végül felkelt ő is és elkészült, hogy mintajegyesként csatlakozzon vőlegényéhez.
Harry a készülődés során az egész Chat Noirt bejárta. Mint megállapította, mindenhol az ébenfa bútorok domináltak, általában zöld-arany, vagy sötétkék-ezüst drapériákkal. Ha őszinte akart lenni magához, nagyon élvezte a ház titokzatosságát.
Különféle rejtekhelyek, falba épített titkos járatok hálózták be az egészet. Soha nem tudhatta, melyik gyertyatartót meghúzva talál egy újabb ajtót.
Egyik alkalommal megpillantotta, amint Draco a keresztfolyosón halad. Gyorsan utána sietett, de mikor a sarkán befordult, már nem látott senkit. Benyitogatott az ajtókon, de egyetlen szobában sem találta a szőkét. Már épp feladta volna, mikor a falnak dőlve az megindult mögötte és ő egy titkos folyosón találta magát. Kissé megszeppenve nézett körbe, a pókhálókkal átszőtt mennyezeten és lassan, bizonytalan léptekkel indult tovább.
- Hahó? – kérdezte cincogva, de senki nem felelt, viszont az egyik sarokról gyér fény szűrődött ki. Lassan arra indult. Egy fáklyákkal ritkásan megvilágított folyosóra ért. Óvatosan haladva folytatta tovább az útját, míg végül fájdalmas kiáltásokat hallott. Egy pillanatra megtorpant, de aztán fokozott tempóban indult a hang irányába.
Odaérve egy kínzókamrát látott, régi, középkori kínzóeszközökkel. Ha jól látta, épp egy férfit törtek kerékbe Draco parancsára.
- Na, ismételjük át – mondta a szőke kimérten. – Miért is jöttél?
- Add fel Pottert! A Sötét Nagy Úr tudja, hogy veled van!
- Soha! – kiáltotta villámló szemekkel.
- Egy bűbáj miatt véded? – próbálta kétségbeesetten meggyőzni a férfi Malfoyt, láthatóan kevés sikerrel. – Hát nem lenne jobb, ha azt vehetnél el, akit akarsz? Akit szeretsz?
- ŐT szeretem! – jött a dühös válasz és Draco kitépve a kart embere kezéből a végsőkig feszítette. A férfi egy fájdalmas kiáltással és egy hangos reccsenéssel kilehelte a lelkét.
Harry akaratlanul is felsikoltott, kezét a szája elé kapva, majd gyorsan az árnyékba húzódott.
- Mi volt ez? – kérdezte Malfoy, de az emberei tanácstalanul néztek csak rá. – Megnézem, addig tüntessétek el a hullát. És ezentúl, ha Voldemort emberével találkoztok… gondolkodás nélkül öljétek meg!
- Igen, Mylord…
Harry hallotta a határozott lépteket és ijedten indult visszafelé. Csak hogy a fáklyás folyosó vége után eltévedt. Falra bilincselt csontvázak és sűrű pókhálók között rohant lélekszakadva. Hallotta, ahogy utána rohan a másik, de nem akart megállni, míg aztán végül sikoltozva egy zsákutcába futott. Sírva próbálta valahogy kitapogatni a kiutat, de kezére pókok másztak fel. Végül erős, fehér fény borította be a zsákutcát és a pókok elporladtak a kezén. Zihálva fordult meg.
- Engedj ki! – kiáltotta szinte hisztérikusan.
- Harry – kezdte Draco szelíden. – Ezt nem kellett volna látnod… Hogy kerültél ide?
- Véletlenül… De… Megöltél egy embert!
- Azaz ember bántani akart téged…
- De… Miért? Azt mondtad neki, hogy szeretsz!
- Harry, nyugodj meg, kérlek! Ő halálfaló volt! – lassan közelített, míg végül a pánikrohamtól szenvedő fekete hajút a karjaiba zárhatta. – Csst! Nyugodj meg, kérlek…!
Az érintéstől, öleléstől végre kezdett lenyugodni és a másikhoz simult.
- Mi volt ez, Draco?
- Megvédtelek.
Nem tudott mit mondani. Egyszerűen csak lenyugodott és hagyta, hogy kivezessék vissza, a normális folyosóra.
- Este találkozunk – csókolt az ajkaira Draco. – Minden rendben.
Kissé még szipogva biccentett, majd továbbindult.
Másnap annak ellenére, hogy az egész napot végigdolgozta és az agya már szinte hemzsegett a családokról megtudott információkról, este nem tudott aludni. Hiába érezte a hasán Draco hatalmas, megnyugtató tenyerét, hiába élvezte, ahogy az ágy puhán magába fogadja fáradt tagjait. Egy gondolat egyszerűen nem hagyta békén. Pontosabban egy érzés. Miért érzi annyira jól magát itt? Miért érzi annyira otthon magát? Miért akar segíteni Draconak és főként Draco miért akar neki segíteni?
Az sem hagyta nyugodni, hogy tulajdonképpen olyan helyen lehet most, ahol a szülei régen jártak. Egy olyan házban él, ahol a szülei örök hűséget fogadtak egymásnak. Abban a bálteremben táncoltak… Lassan, óvatosan kimászott a szőke mellől és halk, puha léptekkel kiosont a szobából.
Belökve a bálterem hatalmas ében ajtóit, mély sóhajjal lépett a helyiségbe. A plafonig érő, osztott ablakokon ezüst folyamokként csorgott be a Hold fénye a márvány padlóra, különös, misztikus félhomályba vonva az egész termet. A hatalmas merengő tükre ezüstösen feszült, magában tartva minden egyes násztáncot, amit a Chat Noir építése óta itt eljártak. Mint megtudta, a fogadó talán még a Roxforttól is régebbi. Az arisztokraták, akik az ősi mágiát birtokolják, azért hozták létre ezt a helyet, hogy a kulturális élet központjaként szolgáljon. Egy biztos menedék volt minden ősi mágus számára. Utána jelentek meg az egyszerű varázslók, a félvérek és mugli származásúak. De sokáig az arisztokraták irányítottak mindent. Ezért tartják magukat felsőbbrendűnek. Mert olyan hatalommal bírnak, amivel a többi varázslók nem. Harry pedig… megértette ezt. Furdalta a lelkiismeret Ron és Hermione miatt, de egyszerűen megértette a Malfoyok felsőbbségi mániáját.
- Mit csinálsz itt? – kérdezte a Malfoy örökös lágy hangon tőle.
- Nem tudtam aludni – felelt anélkül, hogy megfordult volna.
- És itt már tudsz?
- Nyilván nem – vigyorodott el, majd végre vőlegénye felé fordulva, lebiggyesztett ajkakkal megjegyezte: - Szerintem a rózsaszín pizsi az oka mindennek.
Draco csak megforgatta a szemeit, miközben szintén elvigyorodott, majd elkapta az egyik kis praclit, míg másik kezét a vékony derék köré fonta.
- Most mit csinálsz? – kérdezte Harry értetlenül.
- Táncolni fogunk. Pont úgy, ahogy a te szüleid is tették itt, vagy, ahogy az én szüleim.
- De én nem tudok táncolni! – kiáltott kétségbeesetten, de késő volt. A fiú egy intésére lágy keringő szólalt meg valahonnan a sarkokból és őt már vezették is. Nagy, lendületes mozdulatokkal pörögtek körbe-körbe, míg nem Harryből kiszakadt a nevetés. Igazából nem is bénázott annyit, mint hitte, vagy mint amire negyedik év után számított.
- Nem értelek – mosolygott a szőke is. – Jól táncolsz. Nem mondom, hogy nem kell gyakorolnod, de jó!
- Nem tudom, negyedévben förtelmesen béna voltam – magyarázta jó kedvűen. – Bár tény, akkor én vezettem és nem engem vezettek.
Hagyta, hogy párja karjai a dereka köré fonódjanak, megölelve őt és az izmos testhez préselve. Kezeit a széles vállakon pihentette, miközben lágy mosollyal nézett fel a szikrázó ezüstökbe, lustán méregetve az arc minden egyes kis szegletét.
- Imádom, amikor jó kedved van – suttogta Draco, alig egy centire az ajkaitól és benne csak most tudatosult, hogy miközben kábán tanulmányozta a másikat, milyen közel is kerültek egymáshoz. Most kérdőn pillantott rá. – Amikor jó kedved van, szinte ragyogsz. Olyankor vagy a legszebb.
Egy percig meredten bámult a másikra, de nem volt ideje bármit is mondani, mert megcsókolták. Ő pedig ismét nem ellenkezett, legalábbis fizikailag nem. Mert gondolatban viszont nagyon is ágált az egész ellen! Egyáltalán azt nem értette, hogy a fiú miért udvarol neki? És miért csókolja meg? És ő miért hunyja le a szemét, és miért feledkezik bele a csókba?
Mikor végre elváltak, pihegve nekiszegezte a kérdést a vőlegényének:
- Mi ez az egész, Draco? Udvarolsz, megcsókolsz… Reggel a nyakamba csókolsz… Miért csinálod mindezt?
Most a szürke szemek meredtek rá értetlenül.
- Mert a jegyesem vagy… Hogy kellene veled viselkednem?
- De három napja vagyok a jegyesed. És előtte gyűlöltük egymást.
- Micsoda? De hát legelőször te csókoltál meg és akkor még nem is jártunk jegyben!
Igazából ez elég megdönthetetlen érv volt. Hiszen, mint akkor kiderült, senki nem átkozta meg őt, bájitalt sem itattak vele. Egyszerűen Draco Malfoy személyes varázsának köszönhette, hogy azt tette, amit. De azért még sem értette.
- Akkor te nem is utáltál? – kérdezte meg bizonytalanul.
- Már negyedik óta nem. Te utáltál engem a haverjaiddal – felelte a szőke kimérten és hátrébb lépett egyet. Arca ismét kifejezéstelen szoborrá vált, szemei hidegen meredtek az előtte állóra. – Sajnálom, Potter. Félreértettelek. Jó éjt! – köszönt el, és Harry úgy érezte, minden egyes szava pengeként hasított a bőrébe.
- Ne, Draco, várj! – kiáltott a másik után kétségbeesve. Nem akarta, hogy a fiú eltávolodjon tőle. Az éjszakai kis nevetgélések során igazán megkedvelte azt a Dracot, akit csak ő ismerhetett és kezdte magát büszkének érezni, amiért az a Draco a vőlegénye, akit a világ ismert. Most azonban kezdte úgy érezni, hogy az a bizonytalan talaj, amin végre kezdett volna megkapaszkodni, kezd kicsúszni a lába alól. Visszasietett a hálóba és az ágyba mászva odatérdelt Draco mellé.
- Sajnálom! Nem értettél félre… Én épp csak szerettem volna helyre rakni a dolgokat körülöttem. – kezdte, kicsit talán könyörgősen.
- Potter, a világért se tennék semmit, ami számodra kellemetlen – förmedt rá a másik, egészen megemelt hangon. – És ha neked ez a fajta intimitás kellemetlen, akkor bocs, felejtsük el! És most, ha megbocsátasz, aludnék! Jó éjt!
- De nem kellemetlen! – kiáltott a zöld szemű elkeseredve. – Ne csináld már, kérlek, félreértettél, mármint nem régebben, hanem most! Nem baj, csak nem értettem a miértjét…
- Nem értetted a miértjét? – visszhangozta kiabálva Malfoy és Harry remegve húzódott kissé távolabb. Ha eddig Draco mérhetetlenül dühösen se kiabált, de most ordít, akkor neki percek vannak hátra az életéből. – Te szellemi fogyatékos, szerinted mégis miért csókollak meg?! Hülye! Mazochistának tűnök, aki számára utálatos dolgokkal smárol?!
- Nem – cincogta elvékonyodott hangon és az ajka megremegett az elfojtott sírástól. Karjait védelmezőn a feje fölé emelte és remegve várta, mi fog történni.
- Ha-Harry… Te most attól félsz, hogy megütlek? – kérdezte Malfoy megrökönyödéstől elcsendesedve.
Nem tudott válaszolni, de úgy érezte, ha igennel válaszol, akkor csak ront a helyzetén, szóval csak megrázta a fejét és próbálta minél kevésbé feltűnően letörölni a könnyeit.
- Te sírsz?! Merlinre, Harry, te félsz tőlem? – akadt ki a szőke teljesen, de az egészen összegömbölyödött másikból csak egy szűkölésszerű hang tört ki. – Na, jó, hát ez így nem fog menni – jelentette ki csalódottan, majd felállt az ágyból és a köntöse után nyúlt.
- Hova mész? – hüppögte a kisebb sírva.
- Keresek egy másik szobát, ahol alhatok.
- Ne menj el! – kérte kétségbeesve. Nem akart eltávolodni Dracotól, minden abszurditás ellenére olyan fokú összetartozást érzett kettejük között, amit még senkivel sem tapasztalt meg. Talán ezért is hagyott fel az esküvő elleni protestálással. – Kérlek!
- Harry, te félsz tőlem! Nem működhet úgy, ha félsz, én nem akarom, hogy olyan mellett kelljen aludnod, akitől rettegsz.
- De kiabáltál! – fakadt ki zokogva és feltérdelve az ágyon belekapaszkodott a másik karjába. – Soha nem kiabálsz, mindig csendesen, kimérten beszélsz… Soha nem láttalak még ilyen dühösnek… És ezért féltem.
Draco elmosolyodott a másik őszinteségén és megfigyelésein és visszaülve az ágyra magához ölelte a sírástól rázkódó, kis testet.
- Sajnálom, hogy kiabáltam. Csak rosszul esett az értetlenséged. Harry, én már egy ideje vonzódom hozzád és azt hittem, te is így érzel…
- Én… én még nem tudom pontosan, hogy mit érzek… - hüppögte a másik ölelésébe bújva. – De az biztos, hogy kedvellek és kötődök hozzád. De nem tudom, mióta, vagy mikor történt ez. Én sem értem a reakcióimat legtöbbször. Például sokkal jobban kellene az esküvő ellen ellenkeznem és mégis… Már azt is tudom, milyen díszítés lesz. Pedig még fél év… És nem értem magam. Válaszokat keresek, ezért kérdeztelek csak.
- Értem – felelte halkan Malfoy és lágyan cirógatta a keskeny hátacskát, amíg a gazdája meg nem nyugodott. – Valószínűleg azért nem akadsz ki az eljegyzéstől ettől jobban, mert arisztokrata vagy. Egyszerűen a véredben van, hogy elfogadd az efféle „kényszerházasságokat”.
- De nem kényszer… Mármint… a kényszerházasság rossz. Veled lenni viszont nem az.
- Amíg meg nem próbálsz összezárni a barátaiddal.
- Nem szerepel az ötéves terveim között – idézte mosolyogva a szőke egy korábbi mondatát. Draco halkan felnevetett, majd eldőlt az ágyon a karjában a másikkal.
- Aludjunk! – javasolta egy ásítás kíséretében.
Harry megkönnyebbülve bebújt a takaró alá és odabújt a másikhoz.
- Bájitalt megittad? – kérdezte Draco pár perc múlva.
- Meg.
- Abban kevéske afrodiziákum is van ám. Felerősíti a látens érzelmeket.
A griffendélest megnyugtatta valamiért, hogy azok az érzelmek, amiket most a szőke iránt kezd táplálni, már régebb óta benne éltek. Valahogy csalódott volna magában, ha csettintésre így belesimul egy általa eddig nem preferált helyzetbe.
Elérkezett a hétvége és a tíz család megérkezett. Így ismerkedhetett meg a Huntingtonokkal, a Lestrange-ekkel, a De Vince-ékkel, a Gründewaldokkal, Aberforth Dumbledore-ral, a von Richtenshire-ekkel, a De Noir-okkal, a Rouvroyokkal, a MacAlpinokkal és legnagyobb meglepetésére a Black családdal, vagyis egy még élő, távoli ágával.
Harry pedig elbűvölő volt. Kedves, mosolygós, érzelemmentes, amilyennek egy leendő Ladynek lennie kell. Mindent jól csinált. Ha Draco mutatott volna ki érzelmet, minden bizonnyal végig büszkén vigyorgott volna. Azonban mivel ő is tökéletes arisztokrata volt, ez kimaradt a hétvégi programokból.
Mindketten bevetették minden diplomáciai képességüket, hogy finoman meggyőzzék a családokat. Ennek megfelelően nap közben szinte nem is találkoztak. Malfoy a férfiakkal tárgyalt, míg ő a nőket próbálta meggyőzni, tudván, hogy nem egy családban a tényleges úr az asszony.
Draco már egyenesen hiányolta a kis fekete hajút maga mellől. Elegánsan, frakkban várta a lépcső alján, hogy végre megjelenjen a másik, akit már előző este óta nem látott, ugyanis mire felkelt, jegyese már messze járt, hogy minden megfelelően menjen.
- Szia! – hallotta végre a másik hangját, és ahogy odafordult, akaratlanul is elváltak az ajkai a csodálkozástól. Harry egy aranyszínű, csillogó estélyit viselt, mely szabásra az ókori római nők viseletét idézte. Haját feltűzte egy kontyba, nyakában az az arany nyaklánc csillogott, amit ő adott neki. És most mosolyogva felé sétált a lépcsőkön, mint valami romantikus történetben.
- Szia – viszonozta végül rekedten a köszönést. – Te nagyestélyiben vagy…
- Zseniális meglátás – vigyorodott el a zöldszemű, majd kezét felfuttatta a másik karján, egészen a válláig. – Te pedig frakkban. És jól áll.
- Ne-neked is a nagyestélyi, szó se róla, gyönyörű vagy, csak… - egyre inkább kezdett belezavarodni az egészbe, aminek az lett az eredménye, hogy a másik nem tudta visszatartani a kacagását. Érezte, hogy egyszerűen elvörösödik és bosszankodva szuggerálta a márványlépcsőt. Így nem mehet be.
- Hé, Draco! – hallotta a másik lágy szavait, és ahogy felemelte a fejét, két puha ajkat érzett az övének nyomódni. Lehunyt szemmel viszonozta a puszit, majd viszonylag rendbe szedve magát, kissé kérdőn pillantott Harryre. – A vőlegényem vagy – mosolygott a griffendéles vidáman. – Egyrészt megtehetem, másrészt pedig… csak szerettem volna, ha büszke vagy rám… - tette hozzá szégyenlősen, a ruhára célozva. Az ezüst tekinteten meghatottság suhant át, majd tulajdonosa odatartotta a karját.
- Az vagyok – felelte tömören.
Ha valaki megkérdezte volna Harry Pottert, miért számított neki, hogy a másik büszke legyen rá, nem tudott volna érdemben válaszolni. Viszont azt tudta, hogy nap közben sokszor mindennél jobban szerette volna megkeresni a szőkét, csak hogy tudja, hogy a közelében van. Csak hogy egy pillanatra összeakadjon a tekintetük. Rosszul viselte, hogy nem léphetett kapcsolatba a vőlegényével, ami meglepte. Kicsit aggódva gondolt bele, hogy fog tudni így Ronnak és Hermionénak segíteni, ha már egyetlen naptól így kikészül.
A terembe lépve mindenki szemében látta az elismerést megcsillanni, ami igazán nagy önbizalmat adott neki is. Párjára pillantva látta, azt az alig észrevehető, önelégült kis fél mosolyt, ami miatta kúszott a Malfoy –arcra. Szívesen kuncogott volna egy sort, de uralkodott magán.
- Lord Draco Malfoy és jegyese megnyitja a bált – hangzott a komornyik szájából és Harry tudta, hogy miért nem mondták ki az ő nevét. Majd ha hozzámegy a másikhoz, akkor lesz Lord és Lady Malfoy, de addig ő névtelen marad, hogy a kedves arisztokrata réteg ne szembesüljön azzal, hogy egy fiú az a bizonyos mennyasszony. De ez igazából nem zavarta. Élvezte az erős kart a dereka körül, ahogy a ritmusos keringőre táncolnak és lágy mosollyal fúrta tekintetét a csillogó ezüstökbe. Nem sokára már mindenki velük táncolt, és mikor Draco ezt észrevette, ő is megengedett magának egy halvány mosolyt.
A griffendéles imádta ezeket a pillanatokat. A rejtett kis párbeszédeket, amik csak az övék voltak. Ami miatt igazán azt érezte, hogy a másikhoz tartozik, mardekár ide, sötét jegy oda.
A De Noir család is befutott, természetesen késve. Narcissa és Adele már mesélték neki, hogy a család kissé fokozottan szereti a feltűnést, és éppen ezért mindenhova késve érnek oda. De arról nem esett szó, hogy a krinolinos nagyestélyi piros-fekete pepita mintás lesz Lady De Noir-on és arról sem esett szó, hogy Lord De Noir lila frakkban fog érkezni. Harry és Draco egy jelentőségteljes pillantást váltottak, de mindezt olyan rezzenéstelen arccal, hogy csak ők tudták, mi is történt közöttük, majd egyszerre fordultak a pár felé a lehető legszívélyesebben.
- ’Arry, dráhgám, ez a luha kápcházatos! – jegyezte meg Lady De Noir a tollas legyezőjét sebesen rebegtetve.
- Köszönöm, Mylady! – hajolt meg kissé, ahogy a lányoknak illik. És mélyen örült, hogy a pukedli kiment a divatból, most elég volt kicsit rogyasztani a térdet. – Az ön ruhája is igazán különleges.
- Ugye? Maham is így véhlem.
A hölgy egyébként nem volt francia származású, de úgy hitte, arisztokratasága sokkal nagyobb hangsúlyt kap, ha raccsol. Ezt azonban néha sikeresen túlzásba vitte és szinte már csak magánhangzókat és h betűket mondott.
Mikor végre a bál végén, egy kiadós fürdés után hajnalban az ágyba zuhantak, először csak a baldachin zöldjét bámulták. Majd szinte egyszerre néztek egymásra és egyszerre tört ki belőlük a nevetés.
- Láttad őket?! – kérdezte Draco kacagva. – Az a frakk valami borzasztó volt!
- Az hagyján, de Lady De Noir fűzője szétszakadt, mikor tánc közben meghajolt! – nevetett Harry is a könnyeit törölgetve. – Hirtelen azt se tudtam, mit csináljak, mert nem volt nálam a pálcám. Ha anyukád nem segít, tuti ráragasztok egy ragtapaszt!
- Az látvány lett volna, a férje így is kardot akart rántani, mert azt hitte, valaki szándékosan tette a feleségét nevetség tárgyává! Pedig csak megfelelő méretű ruhát kellett volna húznia.
- Biztos az csak sárga-fekete kockásban volt és nem tetszett neki. Egyébként mindig így túljátssza a raccsolást? Sokszor nem is értem, mit mond…
- Mindig – forgatta a szemét Draco. – Bár nem tudom, hogy Voldi ellen mennyit fognak segíteni… El tudom képzelni, hogy ott állunk és várunk, mert késve jönnek. „Bocs, figyi, várjunk még egy kicsit, jó? Mindjárt befut a De Noir család is”…
- Minek hívtad? – vonyított Harry a nevetéstől. – Voldi?! Hát ez nagyon jó!!!
Draco kicsit belepirult, hogy lebukott, de az önfeledten nevetgélő fiú mindenért kárpótolta. Kinyúlt és magához húzta a másikat, lágyan az ajkára csókolva.
- Hiányoztál – suttogta, mikor elhalt a nevetés. A zöld szemek boldogan ragyogtak rá és legnagyobb örömére a fekete hajú egészen hozzá simult.
- Te is. Én nem tudom, hogy fogok tudni Hermionénak és Ronnak segíteni, ha már egy nap is kikészített nélküled – vallotta be, miközben ujjait a selymes tincsek közé túrta.
- Harry – lehelte a nevét a szőke és kissé megremegve magához szorította jegyesét. Nem mondott semmi mást, de a szólított érezte, hogy lenne még valami. És azt is sejtette, hogy mi. Már épp kényelembe helyezte volna magát, mikor eszébe jutott a bájital. Gyorsan kibújt az ölelésből és kiugrott az ágyból. – Mi a baj? – kérdezte a másik aggódva.
- Nem ittam meg a bájitalom – felelte, miközben a vitrinhez lépve elővett egy fiolát és lehúzta. Mikor visszafeküdt, Draco ismét magához ölelte.
- Látom, beletörődtél, hogy ki kell hordanod a fiamat – jegyezte meg mosolyogva.
- Egy. Honnan veszed, hogy fiú lesz? – kérdezte Harry vidáman. – Kettő, az a gyerek az enyém is lesz. Nem csak a tiéd.
Vőlegénye azonban nem válaszolt, csupán a fekete tincsek közé rejtette boldog vigyorát.
Miután a vendégsereg távozott, egyszerűen újra beindult a Chat Noir. Vendégek érkeztek a fürdőbe és néhány aranyvérű nemes család a villákba is visszaköltözött. Ez az azonban jelentős mennyiségű munkát jelentett mindenki számára. Harry, miután bizonyította tehetségét szervezés tekintetében, szinte egyértelműen került minden rendezvény szervezőbizottságának élére. Eleinte kissé rosszul érezte magát, hogy gyakorlatilag partikat szervez, de annyi új kapcsolatra tett szert ezek által, hogy alig győzte számon tartani, és mivel igazán elbűvölően viselkedett mindig, mindenki támogatását megnyerte. Annyira belelendült az egészbe, hogy meg is feledkezett a londoni útról és elfelejtette lebeszélni a barátaival.
Iszonyúan érezte magát ez miatt. Miközben Draco az útra készülődött, gondterhelten figyelte a szipogó jegyesét.
- Biztos nem jössz velem? – kérdezte újra.
- Nem. Köszönöm, Draco, édes vagy, de már megbeszéltem délelőttre egy csomó találkozót. – odalépett vőlegényéhez és könnyes szemeit ráemelve, mosolyt erőltetett az arcára. – Inkább csak… siess haza, jó?
A szőke bólintott, majd egy gyors csók után az ajtóhoz lépett.
- Harry, ne emészd magad! Ettől nem leszel rossz barát.
A szólított csak elfintorodott. Nem értett egyet a másikkal, de már nem akarta feltartani.
A délelőtt maga volt a pokol a számára. Amikor csak tehette, visszavonult sírni, hogy aztán újult erővel fessen mosolyt az arcára a következő találkozón. Hiszen nem láthatják azt, hogy a leendő Lady Malfoy sírt. Még a végén azt hinnék, Draco miatt és ezzel hírbe keverné leendő urát. Nem, egy arisztokrata feleség mindig boldog, ha csak nem történt valami komoly tragédia a családban.
Épp elköszönt az egyik tárgyalópartnerétől a parkban, mikor meglátta begördülni a fekete limuzint. Draco kiszállt belőle a maga elegáns kimértségével és szépen, lassan odasétált hozzá. Ó, nem, egy arisztokrata nem fut, de ha nem muszáj, még csak nem is siet! Odaérve azonban csak ennyit mondott:
- Vonuljunk vissza kicsit!
Mi tagadás, elsőre megijedt, hogy mi történhetett Londonban. Azonban a szobába lépve Draco csak megölelte őt és az arcát cirógatva lágyan megcsókolta.
- Két hét múlva be tudlak vinni Londonba. Szerdán. Írd fel magadnak! Kezdd el szervezni. Nincs semmi baj, oké?
Harry hálásan pillantott a másikra és most ő csókolta meg vőlegényét.
- Köszönöm – suttogta.
- Ezt pedig – vett elő a szőke egy dobozt – neked hoztam!
Mikor kinyitotta, gyönyörű szép, több soros gyémánt nyaklánc és hosszú, gyémánt fülbevalók bukkantak elő. A fekete hajú csak tátott szájjal bámulta és kicsit feljebb tolta arany keretes szemüvegét az orrán, hogy jobban szemügyre vehesse az ajándékot.
- Draco, ez egy vagyonba kerülhetett! – nyögte végül.
- Annyira nem volt vészes – kacsintott a szőke vigyorogva. A kisebb is elvigyorodott és minden rossz kedvét elfújták aznapra. Nem, nem az ékszer miatt. Hanem Draco figyelmessége miatt.
Egyre inkább érezte, hogy kezd beleszeretni ebbe a jéghercegbe, akinek igazi, vicces énjét csak ő ismerhette. Már kicsit sem zavarta az esküvő, vagy a közös gyerek gondolata. Ő maga is odalépett, ha lehetett és megcsókolta a szőkét. Igen, határozottan megszerette.
Nyugalma azonban alig tartott pár napig. Ugyanis egyik reggel Draco Malfoy éktelen sikításra ébredt. Ijedten ugrott ki az ágyból és gondolkodás nélkül rontott be a fürdőbe, ahonnan a hang jött. Ahogy benyitott, egy meztelen, vizes Harry Potter vetődött a nyakába, láthatóan sokkos állapotban. Annyira súlyos pánikrohama lett a zöld szeműnek, hogy félő volt, megfullad, így hát Draco szerzett egy zacskót és a kezébe nyomta, miközben leültette a szobában a kanapéra. Kinyitotta az ablakot, miközben az immáron törölközőbe csavart Harry Potter kimeredt szemekkel, sípoló tüdővel zihált a zacskóba.
- Elmondod, mi történt? – kérdezte Draco úgy, mintha egy fogyatékossal beszélt volna. És Harry, habár élénken bólogatott, jelenleg semmi jelét nem mutatta a józan észnek. Végül, mikor úgy tűnt, a kilégzés-belégzés kezd visszatérni eredeti, reflexszerű állapotába, felállt és lelökte magáról a törölközőt. Draco, aki eddig az alacsony dohányzóasztalon ült, most egészen testközelből csodálhatta a meztelen – és szerinte fantasztikusan gyönyörű – Harry Potter idomait.
Vagyis a mellkasára nőtt kis domborulatokat… Mondjuk ki, melleket. Kissé meghökkenve figyelte őket, de nem az volt az első gondolata, hogy milyen kár, hogy ott vannak és ez az arcára egy paradicsom piros árnyalattal ki is ült.
- Ne azokat nézd, azok már két napja megvannak! – kiáltott Harry morcosan. – Lent! Nem hiányzik valami?!
„De, a rendes péniszméret” – jutott eszébe az epés megjegyzés Draconak, amiért megfosztották igen csak izgalmas tevékenységétől. De aztán feltűnt neki, miről beszél a másik.
- Neked nincsenek heréid – pislogott meglepetten. Persze, tudta ő, hogy ez lesz, de nyilván meglepte a látvány.
- Na, ez az! A golyóim valahol ott úszkálnak a kádban!!! – közölte a fürdő felé hadonászva. – Ez ijesztő!!!
A szőke igazán nem akarta kinevetni a másikat. Tényleg nem… De aki ezt a szituációt kibírja röhögés nélkül, az egy besavanyodott lócitrom.
- Ez nem vicces! – hisztérikázott Harry, mire Draco egyszerűen ráfogott a szép vonalú csípőre és magához húzta a fiút, vagy mit. Azzal a lendülettel belecsókolt és belenyalt a másik köldökébe, aki erre kéjesen felnyögött, de elfelejtett tovább toporzékolni. A vékony kis ujjak beletúrtak a szőke tincsekbe és a zöld szemek vágytól elködösülve néztek le a támadóra. – Draco – lehelte erőtlenül. – Ezt ne…
De a szőke látta, ahogy párja öle megrándult a gyönyörtől és egy gonosz vigyorral visszatért a kiszemelt felülethez. Lágyan körbecsókolta a köldököt, majd ismét belenyalt, bezsebelve egy hangos, kéjes sikoltást a másiktól.
- Miért csinálod ezt? – kérdezte elkeseredve a fekete hajú. – Miért izgatsz fel?
- Te kezdted – rántotta meg a vállát a mardekáros, majd felegyenesedve magához húzta párját, ágyékához nyomva egyértelmű merevedését. – Szexi vagy. Akkor is, ha a heréid a kádban maradtak – közölte, majd belecsókolt Harry nyakába és otthagyta a döbbent kis hőst.
Harry nehezen barátkozott meg bizonyos szerveinek hiányával. Hiába közölte a szőke, hogy teljesen szexi és semmi baj nincs a külsejével, egy hétig nem volt hajlandó a másik közelébe menni. Este egészen az ágy szélére húzódott és bűbájt szórt maga köré, hogy ne lehessen megközelíteni.
- Meddig akarod ezt csinálni?! – bukott ki Draco a hetedik éjszaka. – Az egy dolog, hogy nap közben a közelembe se jössz, de este?! Ezt én így nem bírom! – dühöngött villámló tekintettel, de az aranyifjúból lett aranyhermafrodita csupán felhúzta fitos kis orrát és elfordult. A szőke idegesen forgatta meg a szemeit. – Egyáltalán a bájitalt megittad?
- Meg – jött a tömör válasz. – És ha arra vársz, hogy a farkamat is elhagyjam, akkor csak úgy szólok, az nem tartozik a bájital hatásai közé.
- Ha még azt is elhagynád, nagyobb hisztérika lennél, mint egy lány – morogta maga elé a mardekáros.
- Mit mondtál?! Én?! Hisztérika? – fordult oda dühösen Harry, ami határozottan élét veszítette a rózsaszín pizsamában, mert hogy más színben nem igazán kapott hálóöltözéket.
- Ugyan, csak, mintha menstruálnál – felelte egy gonosz vigyorral és a várt hatás nem maradt el.
- Majd én megmutatom, milyen, amikor hisztizek! – kiáltotta a zöld szemű és előre lendült, hogy arcul csapja vőlegényét. Azonban számításai nem jöttek be, az erős kéz elkapta a csuklóját és oda rántotta a férfihoz, aki most szorosan megölelte őt és orrát a fekete tincsek közé fúrva mélyet szippantott a kellemes virágillatból.
- Na, végre! – morogta Malfoy.
Harry egy pár pillanatig megfeszülve várt az ölelésben, majd morcosan, de sokkal halkabban megszólalt:
- Eressz! Légy szíves…
- Nincs az az ég! – jött a határozott válasz, és nem volt mit tennie, végül kissé ellazult, belesimulva az izmos karok alkotta börtönbe. – Hiányoztál. Többet ne csinálj ilyet!
- Te ezt nem értheted – szipogta elgyengülve. – Borzasztó érzés ilyen változásokon átmenni. Nem olyan a testem, amilyennek ismertem és ez ijesztő.
- Elhiszem – cirógatta a másik hátát megnyugtatóan. Harrynél ez volt a varázsérintés, ha Draco ujjai a hátát simogatták, minden rossz távolinak tűnt és hirtelen megnyugodott. – De ezt nem kell egyedül viselned.
Végül a zöld szemű feloldotta a bűbájt maga körül és úgy tűnt, minden visszatérhet a régibe, miután Draco hosszas rábeszéléssel meggyőzte, hogy gyönyörű szép és eszméletlen élményekben fogja részesíteni a nászéjszakán és utána minden egyes pillanatban, amikor csak teheti. És nem, nem fog semmi sem hiányozni onnan.
Ha őszinte akart lenni, neki is eszeveszettül hiányzott Draco érintése és közelsége. Ez persze nem sok jót jósolt számára, mivel egyre biztosabban érezte, hogy beleszeret a szőkébe, akit nem is annyira régen még ősi ellenségének hitt. Szinte észrevétlenül lopóztak be az életükbe a simogatások, csókok, puszik, nevetések, persze szigorúan csak, ha ketten voltak. Régebben rácsodálkozott, Narcissa hogy tud szeretni egy olyan sznob, gőgös, kimért alakot, mint Lucius Malfoy, de a Chat Noirban töltött napok alatt megfejtette a rejtélyt. Hiszen Draco még az apját is felülmúlta, állandóan a felsőbbrendűség sugárzott az arcáról, mindig halkan, kimérten, hidegen beszélt és keveset. Egyetlen pillantással tudott bárkit elhallgattatni, akire nem volt kíváncsi és olykor egy intéssel elintézett olyan ügyeket, amik nem érdekelték. Mindenki az adósa volt, vagy épp azzá akart válni és villámló tekinteténél csak egy dologtól féltek jobban, gúnyos, lesajnáló mosolyától. Attól a bizonyos Malfoy mosolytól.
És annak ismeretében, hogy ezek ellenére amint kettesben maradt vele, azonnal egy másik, kedves, odaadó, mosolygós, humoros Draco állt vele szemben, ez a ridegség egészen lenyűgözte, és ha őszinte akart lenni, felizgatta Harryt. Szégyellte magát miatta, de amikor azt látta, hogy vőlegénye milyen hatással van az emberekre és milyen precíz tökéletességgel viselkedik mindig és minden helyzetben, nos, ez egy egészen új érzelmet keltett benne életre. A szexuális vágyat.
És bizony, ez nem most kezdődött. Régen is csodálta azt, amilyen természetességgel Malfoy uralta a környezetét és furcsa, bizsergető vonzódást érzett, amely arra késztette, hogy megpróbálja kivívni a mardekáros figyelmét. Persze, nem sokat kellett ezért tennie, hiszen a másik talán neki szentelte a legnagyobb figyelmet, de ez valahol soha nem elégítette ki. Most azonban…
Ismét gyönyörű napsütésre ébredt a fürdő és Harry mosolyogva nyitotta ki a szemeit. Szinte automatikusan fűzte ujjait a hasán pihenő kéz ujjai közé, érezve a gyűrű fémének hideg érintését a bőrén. Elvigyorodott, elfojtva egy kitörni készülő kuncogást és csillogó zöld szemeit a mellette fekvőre emelte. Már a szőke haj homályos körvonalai is megdobogtatták a szívét. Óvatosan a szemüvege után nyúlt. Már régen újat kapott, Dracotól, vékony, elegáns arany szál keretezte a szögletes, keskeny lencséket és a szárak szépen megmunkált, színarany kacskaringókból álltak. Még mindig emlékszik a döbbenetre. Köszönöm helyett az volt az első reakciója, hogy „Ez többet ér, mint az életem!”
Draco pedig csak nevetett rajta és megcsókolta.
- Még mindig nagyon jól áll – mormogta emlékeinek tárgya félig nyitott szemekkel, lustán vizslatva őt.
Meglepetten pillantott rá, majd elmosolyodva felé fordult.
- Ilyenkor olyan vagy, mint egy sárkány – mondta mosolyogva.
- Én is szeretlek, szívem – ironizált álmatagon a férfi.
- Nem úgy értem – nevetett zavartan. – Csak ahogy leselkedsz a párna mögül… Mindegy…
A szőke arcán is halvány mosoly futott át, majd a derekánál fogva magához húzta jegyesét.
- A sárkány megszerezte a kincset, szóval most visszatér a barlangjába durmolni – közölte és visszacsukta a szemeit. Persze a fekete hajú csak nevetett. – Csak nem hagy aludni – morogta és megcsikizte áldozatát, aki persze visítani kezdett. Végül Harrynek sikerült lefejtenie magáról az erős kezet és messzire tartotta. Szemei megakadtak az alkaron feketéllő sötét jegyen. Szórakozottan kezdte nézegetni és végighúzta az ujját rajta. Tapintásra olyan volt, mint egy tetoválás.
- Ugye ezzel most nem hívtam ide Voldemortot? – kérdezte riadtan, mikor belegondolt.
- Nem. Vagy ha mégis, fogalma sincs, hol van az az itt. Hm…Nem is rossz ötlet. Számára elérhetetlen helyekre próbáljuk hívni, ő meg belekergül, hogy nem tud odajutni…
- Lökött… - forgatta meg a szemeit. – Milyen volt?
- Voldi?
- Nem. Megkapni a sötét jegyet. Fájt?
- Fizikailag nem.
- Féltél?
- Inkább féltettem. A szüleimet és… - Draco elharapta a mondat végét, de szemeibe szomorúság költözött és ez nem kerülte el a fekete hajú figyelmét. A másik kezével az arcára simított és ő nem tudta tartani már a szemkontaktust.
- És…? Elmondod nekem, Draco?
Mélyet sóhajtott, de végül nem tartotta szégyellni valónak az érzelmeit. Főleg most már.
- És téged. Úgy éreztem, végleg elvágom magam tőled. Hogy esélyem se lesz már nálad.
Harry ellágyulva figyelte a halk vallomást és nem bírt ellenállni. Kedveskedő puszit nyomott a vékony ajkakra, majd mosolyogva megjegyezte:
- Erre meg hozzád megyek öt hónap múlva…
Erre már Draco is elvigyorodott.
- Meg is lepődök minden reggel, hogy tényleg itt vagy…
Harry szokásos módon, két cselédtől követve ecsetelte a napi teendőket, mikor a bejárati hallhoz érve hirtelen megtorpant. Egy fura, sötét alak állt az ajtó előtt. Emlékezett rá, egyszer már látta valahol és igen, határozottan tudta, hogy a sötét jegy az alkarján virít. Egy pillanatra még a levegőjét is visszatartotta. A következő percben Draco sétált oda hozzá kimérten és kezet fogott a férfival, majd a dolgozó szoba felé irányította. Észrevette Harryt és felé kacsintott, alig észrevehetően. A fekete hajú nem tudta mire vélni a dolgot. Gyorsan befejezte a teendők listáját és halkan a másik után osont. Megállt az ajtó előtt és várakozóan hallgatózott.
- Nos, Lord Malfoy? Mit ajánl fel a szolgálataimért?
- Inkább mennyit… Mondjon egy összeget, amit ha havi rendszerességgel folyósítok magának, akkor maga hajlandó információkkal szolgálni Voldemortról.
Pár perc csend után a férfi megszólalt:
- Harmincezer knút.
Ismét csend.
- Ebből akar megélni?
- Ugyan. A maga jövedelme mennyi havonta? Egymillió?
- Nincs hozzá köze.
- Szóval több.
- Ha nem kíván visszatérni a tárgyhoz, akkor…
- Jól van, jól van. Megfelel, vagy nem?
Csend.
- Legyen. De mindent tudni akarok róla. Mikor, hol van. Mikor mentes tőle és a kutyáitól az Abszol út, vagy a Minisztérium. Minden érdekel!
- Rendben.
Székek hangja szűrődött ki és a férfiak búcsúzkodni kezdtek. Harry gyorsan arrébb osont, egy beugróba bújva. Ott várta, amíg a vendég távozott. Azonban Malfoy továbbra is ott állt az ajtó előtt.
- Előjöhetsz – mondta színtelen hangon és a fekete hajúnak görcs állt a gyomrába. Ennek ellenére előlépett és odasétált a szőke elé. Nagyot nyelve pillantott fel rá. Azonban a színtelen ajkak mosolyra húzódtak. – Na? Kihallgatóztad magad?
Csupán fülig vörösödve bámulta a padlót. Azonban aztán egy kezet érzett a fejére simítani.
- Potter… ha nem lennél, téged ki kéne találni – morogta, de hangjában nevetés bujkált. A fejére csókolt és elsétált mellette.
Kissé megkönnyebbülve lélegzett fel. Meglepte, hogy a másik nem haragudott rá. De valahol örült is neki…
Harry fintorogva méregette magát a tükörben. Azt szerette a fehér, fodros ingben, hogy eltakarta barátai szeme elől azt a változást, ami végbement a testén két hete. De akkor is nehezen tudta még magában is összeszedni a magyarázatot arra, hogy a fekete kosztümben miért is néz ki úgy, mint egy nő. Nyilván azért, mert terhességi bájitalt szedett. De ez csak számára volt olyan egyértelmű.
- Mehetünk? – lépett be Draco az ajtón és ugyan egy elismerő pillantással végigmérte kedvesét, már felöltötte szokásos jégherceg álarcát, így többre nem méltatta.
- Igen – sóhajtott a fekete hajú és magához vette prémgalléros kabátját. Ha volt valami, amit utált egyébként szeretett hazájában, az a hűvös idő volt.
Érkezése óta először hagyta el a Chat Noirt és hevesen dobogó szívvel figyelte az utat kifelé. Keze Malfoy kezében pihent, aki szokásos, hűvös eleganciájával, lustán figyelte a kocsi mellett elsuhanó tájat.
- Izgulsz? – törte meg a csendet a szőke.
- Igen – felelte egy félszeg mosollyal. – Láthatom a barátaimat… Meg… félek is kicsit.
- Mitől? – vonta fel szemöldökét kérdőn.
- Hogy megtalálnak minket.
Nem reagált, csupán megszorította a kis kezet kissé. Ettől ő is tartott sokszor. De nem akarta kimutatni, hogy ő is fél, mikor neki kell megvédenie a másikat.
Mikor végre a Foltozott Üstön át beléptek az Abszol Útra és Harry belecsöppent a nyüzsgő varázslólétbe, elfogta a gyermeki lelkesedés. Igyekezett visszafogni magát és minél inkább elrejteni rajongását.
Mikor odaértek a megbeszélt kávézóhoz, amivel szemben a Zsebpiszok köz nyílt, és meglátta a barátait, már alig bírta visszanyelni az örömkönnyeit. Draco egy csókot nyomott a fejére és a füléhez hajolt:
- Egy óra múlva itt vagyok érted. Érezd jól magad! Ha baj van, küldj egy patrónust!
Bólintott és hálásan pillantott a férfira, majd belépett a helyiségbe. Látta, ahogy Ron és Hermione, kissé megviselt állapotban, de döbbent arckifejezéssel néznek rá.
- Mi történt veled? És… és… Malfoy?! – kezdte Ron elfúló hangon köszönés helyett.
- Nos, sziasztok! – köszönt mosolyogva, majd leült. – Igen, ő Malfoy volt. Ő a vőlegényem.
- Hogy mi?! – visított fel Hermione. – És Ginny?!
- Mi van Ginnyvel? – kérdezte kínosan mosolyogva, miközben kinyújtotta a bal kezét, megmutatva az arany gyűrűt.
- Ginny szerelmes beléd! – felelt megrovón Ron. – Ezt tudhatnád, haver!
- Nos, nem tudtam. De sajnálom, én őt nem szeretem úgy.
- Egyébként láttad, hogy az a görény a Zsebpiszok közbe ment be?! – kérdezte a lány felháborodva.
- Az a görény történetesen a férjem lesz pár hónap múlva és minden bizonnyal ott volt dolga! – emelte meg kissé most már ő is a hangját. – Komolyan azzal fog eltelni az egy óra, hogy a páromat sértegetitek?! Csak mert akkor talán hagyjuk ezt az egészet a fenébe!
- Jó, hagyjuk! – kiáltott fel Ron és felállt. – Gyere, Mione, ez nem az a Harry Potter, akit mi ismerünk! - azzal húzni kezdte a lányt. Azonban az ajtóig se jutottak el, mikor megjelent két halálfaló a helyiségben.
- Ki mondta ki a Harry Potter nevet? – kérdezte egy aranyfogú, borostás alak. Néhány remegő kéz Ron felé mutatott. – Ahha… És hol van az a nagybecsű Potter gyerek? – lépett közelebb fenyegetően. A vörös hajú megremegett kissé félelmében.
Harry hálát adott Draco gondoskodásáért, amiért bekente a homlokát azzal a varázskrémmel és elrejtette a sebhelyét. Lehunyt szemmel gyors elmormolt egy patrónus bűbájt és egy aprócska szarvas kiugorva az ablakon a Zsebpiszok köz felé vette az irányt. Ő pedig egy mély sóhajjal felállt és felszegett állal, vérbeli arisztokrataként odasétált két barátja – vagy inkább volt barátja? – elé.
- A fiú engem kevert össze Mr. Potterrel – jelentette ki kimérten. – De, amint láthatják, fatális tévedés volt.
Csípőre tette a kezét, ezzel széthúzva a kosztüm kabátját és megmutatva idomait, amik teljes mértékben igazolták, hogy nem elég, hogy nem ő Harry Potter, de még csak nem is fiú.
- Igen, cica? – kérdezte perverzen a halálfaló. – Azt látom, hogy nem vagy miszter Potter, de akkor ki vagy, ha szabad kérdeznem?
- Lady Malfoy – felelte egy igen malfoyosan felvont szemöldök kíséretében. A férfi felröhögött, majd közelebb lépett.
- Persze… Lady Malfoy… Egyik Lady Malfoy se hasonlít rád, pedig mindet ismerem.
- Talán nem mindet! – szegte fel dacosan az állát, de magában már erősen fohászkodott, hogy érjen oda vőlegénye, mert félő, hogy baj lesz ebből.
- De, mindet…
- Legyen szíves távolabb lépni a feleségemtől! – a jeges hanggal együtt hűvös szél is végigszáguldott a helyiségen. A jelenlévőkben megfagyott a vér, ahogy a jégherceg lassú, kimért léptekkel végighaladt a nyikorgó deszkákon, majd kesztyűs kezével a férfi álla alá nyúlt. – Ha még egyszer rá mer nézni, vagy csupán emlékeiben fel meri idézni őt, azt fogja kívánni, hogy bár sose született volna erre a Földre. Világos voltam, miszter? – szűrte a fogai között, miközben jeges tekintetét pislogás nélkül fúrta a rémült szemekbe. Az áldozat csak bólintott egyet, majd szinte remegve a „nő” felé nézett.
- Sa-sajnálom, Mylady… - hebegte, majd mikor Draco elengedte, patkányként iszkolt ki a kávézóból a haverjával együtt.
A szürke szemek most Weasley felé villantak dühösen.
- Ostoba – sziszegte halkan, de többre nem méltatta őt, csak jegyesére nézett. – Mehetünk?
Harry egy utolsó, csalódott és egyben duzzogó pillantást vetett két barátjára és karjait maga köré fonva bólintott. Malfoy maga előtt terelte ki az utcára, majd ismét a köz felé indult.
- Még nem végeztem – magyarázta halkan. – Velem jössz?
- Persze – bólintott rosszkedvűen, majd követte a férfit. Az utcácska semmit nem változott azóta, hogy egyszer véletlenül itt kötött ki. Rosszarcú boszorkák és varázslók méregették őket a zugokból. Volt, aki habár vigyorogva köszönt Lord Malfoynak, láthatóan rettegett és inkább a pokolba kívánta. A fekete hajúnak számos kérdése lett volna, valamint csípős megjegyzése, de most érezte, hogy nem lenne szerencsés ezekkel előrukkolni. Végül egy antikvárium kinézetű boltocskába nyitottak be, ami viszont annyira túlcsordult a fekete mágiától, hogy az már fullasztó volt. Egy kicsit sem barátságos tekintetű varázsló fürkésző tekintettel mérte végig a prémkabátos Harryt, majd a szőkére nézve megkérdezte:
- Ő a mennyasszonya?
- Igen – felelt Draco jegesen. – Térjünk vissza a üzletre. Tízezer knút a végső ajánlatom és egy sarlóval se több.
- Más húszezret is megad érte – reccsent a barátságtalan válasz.
- Mégis ki? – mosolyodott el fölényesen.
- Az nem tartozik magára. Ennek a doboznak nagy hatalma van.
- Hah! – horkantott fel hitetlenkedve. – Annyira azért mégsem nagy. Ez egy átkozott zenedoboz. Szó szerint.
- Így van, ez…. – itt az öreg bizonytalanul Harryre pillantott, aki egy pillanatig elfelejtett uralkodni az arcán és csodálkozva meredt most Dracora, felfogva, hogy párja valóban fekete mágiában utazik épp.
- Mondhatja előtte – szólt rá a férfi az eladóra.
- Ez… örök álomba ringat bárkit, és csak a szerelmes csók törheti meg azt!
- Tévedés. Még a szerelmes csók sem – jegyezte meg a szőke tárgyilagosan. – Szóval ideadja tízezerért, vagy vár egy gazdagabb vevőre?
Természetesen a boltos is tudta, hogy egy Malfoytól gazdagabb vevője akkor se lesz, ha örökké él és vár. Végül kelletlenül becsomagolta a kis szerkezetet és elfogadva a pénzt, gyorsan átszámolta azt.
- Nagyszerű! És most, viszlát Mylord, mielőtt csődbe viszi az üzletemet! Mylady…
A vásárló arcán egy önelégült, gonosz vigyor terült szét, majd jegyesét az ajtó felé terelgetve még hátra szólt:
- Öröm volt önnel üzletelni, Mr. Nagginti!
Mikor kiléptek az üzletből, egyikük sem szólt semmit. Egészen a kocsiig csendben lépkedtek és csak mikor már a vidék végtelennek tűnő útjain jártak, akkor fordult Harry a párja felé.
- Elmondod, mi történt? – kérdezte az izgalomtól remegő hangon.
- Ott voltál – mutatott rá a tényre Malfoy.
- Igen, és azt láttam, hogy fekete mágiában utazol.
- És?
- Mi és?! Én azt hittem, hogy te nem… - nem bírta befejezni. Nem tudta kimondani azt, hogy „nem vagy olyan, mint apád” vagy, hogy „nem vagy gonosz”.
- Harry – kezdte egy mély sóhajjal a szőke. – Arisztokrata vagyok. Épp úgy ismerem és alkalmazom a fekete mágiát, mint a fehéret.
- De a fekete mágia rossz! – kiáltotta szenvedélyesen és most még csak az sem érdekelte, hogy egy arisztokrata így nem reagálhat. – Az gyilkol!
Draco mélyet sóhajtva fordult kissé felé.
- Ha lerakok egy pisztolyt az asztalra, meg fog ölni téged?
A zöld szemek meglepetten kerekedtek el. Nem akarta elvinni a témát abba az irányba, hogy a másik miért ismer ilyen mugli tárgyakat, bár érdekelte volna. Inkább csak megrázta a fejét.
- Hanem mi fog megölni?
- Az ember, aki meghúzza a ravaszt.
- Pontosan. A fekete mágia védelemre is alkalmazható. Nem csak gyilkolásra. Persze, vannak átkok, amik nem. De én a fekete mágiát is, mint ahogy a fehéret is, egy magasabb szinten űzöm. Nem az Avada Kedavra szintjén…
Kissé értetlenül pislogott, de a lényegét megértette a monológnak. Bár azt nem tudta elképzelni, milyen az a szint, ami ettől magasabb.
- És mit akarsz ezzel a dobozzal? – kérdezte kissé félénken.
- Előnyös tárgyalási pozíciót Withemore-ral szemben – vigyorodott el a másik és Harrynek nevetnie kellett. Nem tudta eldönteni, hogy az idióta vigyor vagy a végtelen megkönnyebbülés váltotta ki belőle ezt, de úgy kellett nevetnie, hogy a könnye is kicsordult. – Azt hitted, hogy én… - kérdezte Draco elkomoruló arccal, de elnyelte a mondat végét. Harry abbahagyta a nevetést és kissé elpirulva pillantott a kocsi padlójára.
- Megijedtem. Nem értettem semmit – vallotta be. – De egyszerűen biztos voltam benne, hogy van épeszű magyarázat. És volt is.
A szőke nem szólt, csupán magához húzta a párját és a fekete fürtök közé csókolt. Csupán pár perc némaság után váltott témát.
- Ahogy megfigyeltem, nem alakultak jól a dolgok a barátaiddal.
- Nem… - fintorodott el a zöld szemű. – Nem tudtak túljutni azon, hogy a vőlegényem vagy. És így elég hamar befejeződött a kis találka. Tényleg… honnan tudtad, hogy ki mondta ki a nevem? – ráncolta össze szép vonalú szemöldökét.
- Legilimencia – jött az egyszerű válasz, mire Harry nem tudta eldönteni, hogy dühösen hápogjon, vagy kiakadjon a másik pofátlanságán.
- Ez most komoly? – kérdezte magasba szökő hangon, de a szürke szemek nagyon is komolyan villantak rá.
- Veszélyben voltál. Azonnal tudni akartam hogyan és ki miatt.
Mikor meglátta a bájos pofin végigfutó pírt, érezte, hogy itt az ideje letisztázni valamit.
- Figyelj, Harry – váltott vészesen komolyra. – Ha egyszer, ne adja Merlin, valami bajod lesz… nem fog érdekelni, ki a barátod és ki az ellenséged, nem fogom az időmet felesleges körök futására pazarolni. Érted, hogy mire célzok?
- Értem – bólintott őszintén. Hogyne értette volna. Ergo, Draco, ha kell, simán halálra kínozza Ront, ha úgy érzi, így tudja őt megmenteni… És ő még nem döntötte el, hogy ettől a mentalitástól szívbajt kapjon, vagy szexuálisan felizguljon.
- Akkor jó – felelte a jégherceg és visszafordult, hogy a gyönyörű, őszi tájban tudjon gyönyörködni.
Mikor másodszorra jártak az Abszol úton és Draco a Zsebpiszok köz felé vezette, már kicsit sem lepődött meg. Azon sem, ahogy a férfi rutinszerűen lépett oda egy koszos, patkány arcú varázslóhoz, majd pár knútot nyomva a markába ennyit mondott:
- A szokásos, de most a jegyesem is velem van.
A rosszarcú bólintott, majd félre állt, kitárva egy rozzant szekrényt. Malfoy belépett, magával vonva Harryt, majd mikor rájuk csukták az ajtót, a fekete hajú érezte, ahogy liftszerűen elindulnak le, a föld alá. Kilépve egy fura, földalatti piacra érkeztek. Az árusok standokon árulták portékáikat, kiabálva az árakat. Harry tátott szájjal nézett körbe. Mindent látott. Különböző növényeket, furcsa lényeket, üstöket, ékszereket, képeket…
Az ékszereket nézegetve az egyik nyaklánc akaratlanul is megtetszett neki. Ezüst csipkében ónixkövek pihentek. Úgy közelített felé, mint bogár a fény felé.
- Tetszik? – kérdezte Malfoy mosolyogva, ő pedig bizonytalanul bólintott. A szőke az árus felé fordult. – Van rajta valami rontás?
- Dehogy van – védekezett a férfi. Azonban a szőke elővette a pálcáját és a másik álla alá tolta.
- Ez kicsit gyors válasz volt. Próbáljuk meg újra, mielőtt még eltorzítom a fejedet. Átok? Rontás? Bűbáj?
- Most, hogy mondja, valóban van rajta egy fojtóbűbáj – nyöszörögte az eladó erős verejtékezés közben. Az ezüst szemek kutatón összeszűkültek.
- Vedd le róla! Most!
Az áldozat hevesen bólogatott, majd látható izgalommal, dadogva leszedte a bűbájt.
- Tedd a feleséged nyakába! – utasította Draco és a férfi mögött álló, gyönyörű nőre mutatott. Az remegő kezekkel engedelmeskedett, majd lélegzetvisszafojtva vártak. De nem történt semmi. Hosszú percekig nem történt semmi. Végül megkönnyebbülten kifújták a levegőt, a lord pedig eltette a pálcát. – Jó. Megveszem.
Ha Harry őszinte akart lenni, ez a jelenet nem tűnt épp legálisnak. És ha őszinte akart lenni, ezen ki kellett volna akadnia. Nem pedig a nyaklánc felett örömködni. De egyszerűen semmi nem érdekelte.
- Majd azért még bevizsgáltatom –mosolygott Draco.
- Köszi – mosolygott vissza és odahajolt egy gyors csókra.
Figyelte, ahogy jegyese különféle, cseppet sem legális összetevőket vásárol. Gyanította, hogy bájitalokhoz, amiket ritkán használnak gyógyításra. Végül visszafelé szinte jókedvűen megkérdezte:
- Mérget főzöl?
- Öhm… Igen. Tervben van – bólintott a másik.
Kicsit megrökönyödve pillantott fel rá.
- Ez most komoly?
- Igen. Miért?
- Semmi. Csak olyan furcsa ez nekem…
Ennek ellenére erről nem beszéltek többet. Harry nem akarta bevallani, hogy a furcsaság az tulajdonképpen koránt sem negatív értelmű valamiért. Egyszerűen bízott Dracoban. Abban, hogy ártatlanokat nem fog bántani. És hogy mindenre megvan a maga oka.
Nem tudott elaludni. Már régen történt vele ilyen, de most semmi nem használt. Óvatosan kicsúszott az ölelő karok közül és puha léptekkel kiosont a szobából. Nem tudta hova, vagy merre tart, csak bolyongott a folyosókon és figyelte az alvó festményeket. Az egyik azonban kísértetiesen hasonlított az ágyban hagyott félistenre, csupán kissé idősebb verzióban. Meglepetten torpant meg a kép előtt, majd elolvasta a feliratot.
Lord Draco Malfoy
Ismét pislogott párat, de a betűk nem változtak meg. Bizonytalanul méregette az alvó férfit, teste előtt összehúzva selyem köntösét. Kezdte úgy érezni, hogy a kép a jövőből jött.
- Ő a nagyapám – hallott egy álmoskás hangot a fordulóból. Odafordult és megpillantotta a hang nyúzott kinézetű, félig alvó, kócos tulajdonosát. – De állítólag nagyon hasonlítunk, szóval ha benne akarsz gyönyörködni, máskor nem kell kimásznod az ágyból…
Halkan felnevetett és megrázta a fejét.
- Hülye – suttogta, de hangjában annyi szeretet vegyült, hogy senki se tudott volna megsértődni a sértésen. – Miért van az, hogy ha kimászok, te öt perc múlva utánam jössz?
- Na szerinted? – kérdezte szarkasztikusan Draco és beállva párja mögé az állát a vékony kis vállra helyezve próbálta folytatni az alvást.
- Mi lesz veled, ha vesztek Voldi ellen? – kérdezte vigyorogva a zöld szemű, de arra nem készült fel, hogy ezzel egyenesen feldühíti a vőlegényét.
- Olyan opció nincs! – jelentette ki a férfi, lezárva a vitát.
- Oké-oké! –emelte fel a kezeit védekezően, majd ismét pár percre csendbe burkolóztak. Végül szomorúan fordult a másik felé. – Hiányoznak a cuccaim – mondta őszintén. – Hedvig, a baglyom… Anyuék képei, a fényképalbum, amit Hagridtól kaptam… - sorolta remegő ajkakkal. – Hiányoznak az emlékeim… - kissé megrázkódó vállakkal odabújt a másik mellkasához. – Mind ottmaradtak Dursleyéknél…
Malfoy magához szorította a kisebbet és magában különféle kínzási módszereket kitalálva morogta:
- Reggel elhozzuk őket.
- Szerintem már kidobták őket…
- Azt megbánják…
Reggel aztán valóban kocsiba ültek és elhagyva a Chat Noirt Little Whinging felé vették az irányt. Mikor megérkeztek a házhoz, ahol régen Harry élt, Draco arcán semmi sem tükröződött. Teljesen érzelemmentes volt, mint mindig.
- Menjek veled? – kérdezte higgadtan.
A fekete hajú azonban megrázta a fejét és rámosolygott.
- Csak fogom a holmim és már jövök is – mondta, majd gyors csókot nyomott a másik szájára, nem törődve a hitetlenkedő pillantásokkal.
Albert kinyitotta neki az ajtót, ő pedig a kabátját összefogva a házhoz sietett és becsöngetett.
Draco igazán nem akart hallgatózni, de még a kocsiban ülve is hallotta, ahogy a nő, aki ajtót nyitott, kiabálni kezd:
- Tűnj el innen, te szörnyeteg! – majd az ajtó hangos csattanással becsapódott. Az amúgy is vékony ajkak olyan pengevékonyságúra préselődtek, hogy azt még McGalagony is megirigyelte volna, majd a szőke kiszállt a kocsiból és a sofőrt magával intve, Alberttel együtt odasétált a lefagyott Harryhez.
- Rám csapta az ajtót! Meg se hallgatott! – néztek rá a hatalmas smaragdok kikerekedve.
- Hallottam – morogta, majd intett a sofőrnek. – Rúgja be, Spike!
Spike pedig berúgta a bejárati ajtót… Albert méltóságteljesen előre vonult és a vörös fejjel felsorakozó Dursley család felé fordulva, némi torokköszörülés után megszólalt:
- Lord Draco Malfoy és jegyese.
A Lord pedig kimért léptekkel és egyenes tartással bevonult. Vállára terített kabátja lágyan libbent utána, miközben szúrós szemmel méregette a ház belsejét.
- Felesleges bemutatkozni, tudom, kik maguk – jelentette ki szárazon, majd visszafordult a még mindig reszkető Harry felé, aki tétova léptekkel követte őt. – Hol volt a szobád?
A kis kéz, amit annyira szeretett, most reszketve mutatott a lépcső alatti gardrób ajtajára. Szemei egy pillanatra egészen kimeredtek a döbbenettől. Mindeddig reménykedett benne, hogy a másik csak viccel, de most, hogy elsietett előtte és szinte feltépte a kis ajtót a holmijai után kutatva, megpillantotta a molyrágta matracot és a kaparásnyomokat az ajtón. Soha nem érzett gyűlölet lángolt fel benne a család iránt.
- Eltűntek! – zokogott fel a fekete hajú kétségbeesetten. – Hol a szüleim fényképe?! – fordult a család felé, ahol Vernon Dursley bajsza és tokája nem sok jót sejtetve megremegett.
- Azt hittük, pontosabban reméltük, hogy többet nem jössz vissza, te átokfajzat! – kiabálta magából kikelve, de mikor Draco egy jeges pillantással elé lépett, maga se tudta miért, de elhallgatott.
- Albert…
- Igen, Mylord?
- Hívja a rendőrséget! Szerintem bőven találnak még ott ujjlenyomatokat. Gyerekkínzás miatt tegye meg a bejelentést! – mindezt olyan halkan és higgadtan mondta, mintha csak azt ecsetelte volna, mit kér vacsorára. Vernon bácsi pedig Petunia nénivel együtt olyan hirtelen sápadt le, hogy félő volt, elájulnak.
- I-igazán nem szükséges szerintem… - habogta immáron sokkal nyájasabban a családfő, azonban a szőke csak undorodva végigmérte.
- El ne ájuljon nekem! Honnan szerzek darut, ami felemeli?
- Vernon, te ezt hagyod? Mégis miféle emberek ezek?! – jött elő az ebédlőből egy hasonló termetű hölgy, akiről csupán a ruhája árulta el, hogy nőnemű.
- Marge, kérlek, ne – kezdte a férfi, de már késő volt.
– Nézd már, csak nem az a kis fattyú tért vissza? – mérte végig Harryt undorodva, mire Draco most odalépett hozzá. Egy pillanatig csak meredt a nőre, majd szája sarka gúnyos, lesajnáló mosolyba rándult. Megfogta a kosztüm gallérját és meghúzott egy kiálló szálat.
- Bájos… - jegyezte meg gúnyosan. – Mióta is hordja ezt a ruhát, Marge? – szinte köpte a nő nevét. – Az állapotából ítélve körülbelül tíz éve. Ó, igen, látom a szemében, hogy jól tippeltem. Csak hogy ez a szabás tizenöt éve volt divat. Már akkor is turkálta, igaz? Hm. Feslik… Újat kellene venni, de persze, erre nem futja… A kutyái legalább annyit zabálnak, mint maga, pedig az már művészet. Igazán gratulálok! Bár, ha jól gondolom, a zsűri a tenyészszemlén nem ezt mondta, igaz?
A nő arca lassan a fal fehérségét közelítette és még összepréselt ajkain is látszott, hogy alig bírja visszanyelni a megaláztatás könnyeit. Pedig Draco hangszíne semennyit sem változott. Nem kiabált, nem játszotta túl. Marge-on kívül a többiek alig hallották, mit mond.
- Jaj, ne sírjon már! – mosolyodott el a szőke gonoszul. – Biztos van olyan, amiben kiemelkedő tehetség. Például bajusz pödrésben. Szegény, megboldogult férje is ezt szerette magában a legjobban, nem? … Ah… magának még nem volt férje… Hajadon, ha szépen mondom. És vénlány, ha csúnyán…
- Most már elég! – kiáltott közbe Vernon Dursley, mikor meglátta az első könnycseppet végiggördülni testvére arcán.
- Parancsol? – fordult oda Malfoy lenézően. – Ezt nem a fiának kellene mondania a harmadik tál étel után? Hány orvosnál jártak már a légszomja miatt? Várjon, tippelek. Három.. nem… Négy! De mind elbagatellizálta, mert azt mondták, azt merték mondani, hogy kövér, igaz? – ismét előbújt a gonosz mosoly a szája sarkába. – Pedig nem is kövér. Mondd csak, Dudley, mi a méreted? – fordult a fiúhoz. – C kosár? D? Bocsáss meg! – visszakozott gúnyosan. – Nem viselkedek úriemberhez méltóan, hölgytől nem kérdezzük meg a mellméretét… De aranyos, nézzék, hogy próbálja értelmezni a mondatot!
- Most már tényleg elég! – kiabált most már Petunia is. – Mondja meg, hogy mit akar és hagyjon minket békén!
Malfoy tekintete elsötétedett és mintha a hangja is mélyült volna, ahogy mennydörgésszerűen válaszolt:
- Fél órájuk van előkeríteni Harry emlékeit, vagy megtesszük a feljelentést gyerekkínzás miatt! – azzal elvonult a nő mellett a nappaliba. A kanapé mellett levette a kabátját és átadta Albertnek, aki, mintha csak otthon lenne, felakasztotta a fogasra.
- Menjünk! – morogta a családfő és fia és testvére vele tartottak. – Petunia, te ügyelj rá, hogy ne csináljanak semmi olyat… tudod….
A nő bólintott, majd figyelte a komornyik további tevékenységét, ahogy elvette Harry kabátját is, majd felé fordult.
- A Lord és a Lady a teát két cukorral és tejjel isszák – közölte, majd bevonult a nappaliba. A ház asszonya pedig dühöngve indult meg teát készíteni.
Harry leült Draco mellé a kanapéra. Szíve szerint odabújt volna a férfihoz, de még mindig érezte a dühöt vibrálni benne.
- Megint legilimenciát alkalmaztál igaz? – kérdezte egy szomorkás fél mosollyal.
- Szívesebben alkalmaztam volna a Crutiatust – morogta a szőke, de nem nézett a párjára.
- Köszönöm – mondta a zöld szemű és erre már a másik is felé fordult.
- Amit mondtam, megmondtam. Ha rólad van szó, nem érdekel, mihez kell nyúljak.
Némán összekulcsolták a kezüket és vártak. Pár perc múlva Petunia egy tálcát egyensúlyozott oda hozzájuk. Albert már lépett is oda, hogy kitöltse a forró italokat, majd hirtelen megtorpant.
- De hát ez csak tea! – nézett megbotránkozva a háziasszonyra.
- Miért, még mit várt hozzá?! Sütikét?! Szendvicskéket?! – de látva a még mindig döbbent arcot, fáradt beletörődéssel válaszolta magának: - Pont azt… Mindjárt hozom!
Harry gyorsan elnyomott egy kitörni készülő kuncogást és átvette a kitöltött teát.
Alig kicsivel több, mint fél óra múlva megjelent a három túlsúlyos családtag zihálva, de sikerrel. Egy zsákot dobtak a fekete hajú lába elé.
- Nesze, a cuccod, kölök! – morogta Vernon, majd mikor tekintete találkozott a gyilkos szándékú ezüstökkel, kicsit kedvesebbre vett. – Szerencsére hosszas kutatás árán, de mindent megtaláltunk. A baglyod az állatkertben él jelenleg.
Harry kinyitotta a zsákot és kiszedte belőle a személyes emlékeket jelentő dolgokat. Fényképeket, egy-két apróbb tárgyat, majd felállt.
- A többit kidobhatjátok – közölte egy elbűvölő mosollyal. – Finomak voltak a szendvicsek. Köszönjük a vendéglátást! Szép napot! – azzal határozott lépésekkel az ajtó felé indult. Draco magában elismerően hümmögött, majd felállt és kevésbé elragadóan bár, de rámosolygott a családra.
- Remélem, tudják, hogy csak azért élnek még, mert Harry nem szereti, ha a szeme láttára ölök – szűrte fogai között, miközben vigyora vicsorba torzult. A Dursleyk még utoljára lesápadtak és remegve összebújtak, miközben figyelték, ahogy a szőke jégherceg távozik a házból.
Harryt soha nem érzett boldogság töltötte el, ahogy a hazaúton vőlegényére pillantott. Újra és újra felidézte magában, ahogy Draco halk, jeges modorával a padlóra küldte az egész családot és valahogy ettől az egésztől kellemes bizsergés éledt az ölében. Meglepetten vizslatta belső világát, felfedezve az újfajta szexuális vágyat, ami egyre erősebben kerítette a hatalmába. Ez már nem arról szólt, hogy a szőke érintse meg, hanem arról, hogy magában akarta érezni a másikat. Határozottan és sürgősen. Kipirult az égető vágytól és próbálta leplezni ziháló légzését, amivel az éltető oxigén után kapkodott, de egyszerűen semmi nem tudta foglalkoztatni, csak a vágy, amit Draco iránt érzett.
Ahogy hazaértek, azonnal rángatni kezdte magával a másikat, aki persze értetlenül kérdezősködött. Mikor végre sikerült becsuknia a férfi mögött az ajtót, egyszerűen nem tudta magát tovább türtőztetni és az annyira kívánt ajkakra vetve magát csókolni kezdte a másikat.
- Akarlak – suttogta a másik ajkaira és csípőjével a másik ágyékának dörgölőzött.
- Harry… - kapott Malfoy is levegő után. – Most? De… az esküvő…
- Nem érdekel, húzok fekete ruhát, ha azon múlik, de azt akarom, hogy most azonnal fektess meg! – közölte elszántan, miközben már az inget simogatta le a kidolgozott, széles vállakról, lágy csókokkal hintve végig az előbukkanó kulcscsontokat. A szőke, úgy tűnt, engedelmeskedett, mert ő is vetkőztetni kezdte őt, szintén ajkaival kényeztetve az előbukkanó bőrfelületeket. Lassan az ágyig toloncolta, majd rálökte a kisebbet. Fölé hajolva ajkai közé vette az egyik mellbimbót és lassú, kínzó mozdulatokkal kezdte kényeztetni, gyönyörködve Harry kéjes nyögdécseléseiben, ívbe feszülő hátában. A nadrágot és a fehérneműt is lesimogatta kedveséről, majd mellé fekve egy tégelyt vett elő és bevonta a hűs krémmel az ujjait. Parázsló tekintetét a smaragdokba fúrva hajolt rá a cseresznyeszín ajkakra és vette őket újra birtokba, miközben egyik ujjával óvatosan a másikba siklott. Pár pillanat elég volt, hogy Harry kéjtől túlfűtve képes legyen magába fogadni a második, majd a harmadik ujjat is. Imádta az egészet. Draco gyorsan megtalálta azt a pontot, aminek az ingerlése teljesen az eszét vette és felhúzott lábakkal, kéjes vonaglások közepette sikoltotta a másik nevét többször is egymás után. Saját hajába tépett az élvezettől, tekintete fennakadt és egyszer csak egész teste megfeszült az élvezettől. Úgy érezte, tűzijátékok robbannak a szeme előtt és ezt csak fokozta Draco ajkainak mozgása a mellein. Régebben élvezett már el, saját keze által, de ehhez foghatót még soha nem élt át. Mikor tekintete lassan kitisztult, tudatával együtt, pihegve pillantott a mellette fekvő, békésen mosolygó Malfoyra.
- Ez… ezt nem tudom, hogy csináltad – zihálta kimerülten.
A másik csak megvonta a vállát.
- De te még mindig alsónadrágban vagy – pillantott le csalódottan és mikor meglátta a méretes merevedést, egy reszketeg sóhaj szakadt ki belőle.
- Abban.
- De így te…
- Megoldom – vágott közbe a másik szelíden. – Felizgultál és segítségre volt szükséged. Megoldottam anélkül, hogy elvettem volna a szüzességed. Nem vettem volna a szívemre, ha nem viselhetsz fehér ruhát az esküvőn.
Harry csalódottan nézett a férfira.
- Valóban? Vagy csak egyszerűen nem is akarsz engem?
- Úgy nézek én ki, mint aki nem akarna téged alaposan meg… - inkább elharapta a mondat végét, mielőtt még trágár szavakat használt volna, de szemöldökének malfoyos rándulása épp eléggé alátámasztotta, amit mondott.
A zöld szemű lágyan elmosolyodott és tisztán csillogó tekintettel figyelte a másik arisztokratikus vonásait. Valahol mindig is irigykedett a mardekárosra azért, mert családja volt, mert ismerte a gyökereit, és mert annyira tökéletesen tudott viselkedni. Persze, világ életében egy utolsó szemétláda volt, és még most is az a külvilág felé, a Zsebpiszok köz lakóinak reakciója épp eléggé bebizonyította ezt a számára, de ez nem érdekelte. És ez miatt a kis hősnek jelentős bűntudata keletkezett. Szerethet ő egy olyan férfit, aki mindenki mással, többek között a mugli születésűekkel és félvérekkel szemben egy rohadék? Aki, ha kell, kicsit sem retten vissza a fekete mágiától?
Eleinte határozott nemmel válaszolt magának és meggyőzte saját magát arról, hogy nem is akar ő a szőke közelében lenni. A kényszer-jegyesség azonban eldöntötte számára a kérdést, a közelében KELLETT, hogy legyen, hozzá KELLETT, hogy tartozzon és innentől kezdve már nem tudta magát hitegetni azzal, hogy az érdeklődése a szőke iránt kimerül a tettei felett érzett felháborodásban. Rossz embernek érezte magát, amiért nem zavarta a sötét jegy, amiért nem zavarta a Zsebpiszok köz, amiért el tudta fogadni, hogy élete párja zsigerből lenézi a barátait.
- Szerinted én rossz ember vagyok? – kérdezte végül halk bizonytalansággal. Draco hitetlenkedve felnevetett.
- Te? Harry Megmentem az Egész Világot Potter? Kérlek, ne nevettess!
Nem válaszolt. Hiszen, ha folytatta volna a gondolatmenetet, olyan mondatokat kellett volna mondania, amiket nem gondol úgy, és amik veszekedéshez vezettek volna.
Végül inkább egyszerűen csak odafordult ahhoz a csúnya, gonosz Draco Malfoyhoz és a selymes, szőke tincsek közé túrva lágy csókolózásba invitálta.
- És most mi lesz? – kérdezte levegő után kapva.
- Mire gondolsz? – mormogta a szőke lehunyt szemekkel és már hajolt is az újabb csókért.
- Hát veled… ott lenn…
- Majd megoldom, te most azzal ne foglalkozz! Az esküvő után épp eleget fogsz majd ezen gondolkodni…
Harry jókedvűen keresgélt a Chat Noirban. Már a fürdőket is bejárta, sűrű elnézéseket kérve a vendégektől. Az összes homunkuluszt kikérdezte, hogy nem látták-e Dracot, de senki sem tudott bővebb információval szolgálni. Végül az egyik fürdetős lány árulta el neki, hogy Lord Malfoy valahol a hátsó szobák egyikében van, az egyik laborban.
Harry egy mély sóhajjal indult a megadott irányba. Mikor végre megtalálta a labort, belépve kedvesét fehér köpenyben, kesztyűben, szemüvegben és maszkban találta egy kis ón üst felett.
- Harry! – hallotta a fojtott hangot a maszk mögül és a másik odaugorva egy hasonló maszkot nyomott az ő arca elé is. – Húzz védőruhát is! – majd a fogason lógó fekete talár után nyúlt és a vékony vállak köré terítette. A fekete hajú meglepetten méregette a nagy ruhadarabot, amely uszályszerűen úszott utána a padlón.
- Ez mi? – kérdezte értetlenül.
- Akkor kaptam, amikor halálfaló lett belőlem – jött az egyszerű válasz. – Nagyon strapabíró, kiváló munkaruha.
- Ez a halálfaló egyenruha? – pislogott értetlenül, mire az ezüst szemek kissé kérdőn pillantottak rá.
- Igen. De nyugi, neked nem áll jól. Viszont most nem is divatbemutatón vagy.
Úgy döntött, inkább a kiakadást hanyagolja. Egy röpke szemforgatás után az üst felé hajolt.
- Vigyázz, ne gyere túl közel! – kiáltotta a másik.
- Oké, oké. Min dolgozol?
- Sárkányfüst a neve. Kínai recept. Olyan méreg, amelynek a gőze is halálos. Egy szobányi embert meg lehet vele ölni.
- Jobb hobbit nem találtál? – kérdezte kissé mogorván, mire a másik döbbenten ránézett, abbahagyva a munkát.
- Szívem, feltűnt, hogy háborúban állunk?
- Igen…
- És szerinted pillangókkal kellene a halálfalókat eltenni láb alól?
- Öhm… Nem… De… Olyan opció nincs, hogy nem gyilkolunk?
A felvont Malfoy-szemöldök mindenre választ adott. Mély sóhajjal nyugtázta, hogy a másik vagy érettebb, vagy betegebb tőle, de ő mindenképpen egy rózsaszín világban él. Neki valahogy nem jut eszébe gyilkos, tömegpusztító fegyvereket készíteni…
Harry újabb napokra altatta el lelkiismeretét, mely az mellett csilingelt, hogy nem Draco Malfoy mellett lenne a helye, hanem a barátai mellett. Továbbra is elbűvölően csavarta az arisztokratákat az ujjai köré, míg végül már tizenkilenc család támogatta a huszonötből. Persze, külső szemlélő számára ez a folyamat csupán elegáns teadélutánokban és előkelő bálokban merült ki, ahol Harry Potter mást sem csinált, csak méregdrága ruhákban, nagy értékű ékszerekben, bájosan mosolygott és cseverészett.
Egyik este, mikor fáradtan, pizsamában bújt az ágyba, morcosan tapasztalta, hogy párja még mindig nincs mellette. Tudta jól, hogy épp egy cseppet sem pihentető kártyapartin jópofizik az ő érdekében, de nem szerette az ilyen pillanatokat, mert ilyenkor mindig volt ideje Ronra és Hermionéra gondolni. Most is felébredt a kis hang az agya zugában, ami azt tanácsolta, szedelőzködjön és induljon a többiek után. Már fel is ült az ágyban, mikor végre kinyílt az ajtó és Draco sétált be rajta. Arca kissé fáradtnak tűnt és, ahogy leült Harry mellé, hogy megcsókolja, a zöld szeműt szivar és whisky szag csapta meg.
- Ittál? – kérdezte csodálkozva.
- Keveset. De ez az este borzasztóan fárasztó volt. Whitemore unalmas és buta. Schmid pedig erőszakos és hangos.
- Az arisztokraták sem tökéletesek – kuncogott csipkelődve.
- Nem mindegyik az – mosolygott Malfoy. – De hát, nem lehet mindenki Malfoy.
- Én sem vagyok Malfoy – vonta fel szemöldökét kissé számon kérően.
- De pár hónap és az leszel, szóval határeset, elfogadjuk.
Harry beharapta az ajkát és azon gondolkodott, hogyan fogalmazza meg mondandóját. Ezt a másik észrevette és most elkomorulva húzódott kissé távolabb.
- Mi a baj? – kérdezte szárazon.
- Én… nem igazán érzem helyesnek, hogy luxusesküvőt tervezgetek és férjhez megyek, miközben a barátaim az életüket kockáztatják értem…
A szürke szemek unott dühvel fordultak körbe.
- Az Granger és Weasley választása, senki nem kergeti őket!
- De igen, menekülniük kell, mert különben elfogják és megkínozzák őket! – kiáltotta Harry indulatosan. – Tudhatnád, hiszen te is épp úgy utálod a sárvérűeket!
Malfoynak leesett az álla. Nem tehetett róla, tátott szájjal meredt jegyesére.
- Te az előbb… sárvérűztél… - motyogta hitetlenkedve.
A fekete hajú saját magán megdöbbenve pislogott párat, majd a szája elé kapta a kezét.
- Tényleg… Én… Merlinre… Rossz hatással vagy rám… Nem lett volna szabad ilyet mondanom. Igazából nem is itt kellene lennem, hanem horcruxokat kellene vadásznom Ronnal és Hermionéval. Már alapvetően azért nemet kellene mondanom az esküvőre, mert az én barátaim nem lehetnek ott!
- Harry… - sóhajtott a szőke lemondóan és megpróbálta maga felé fordítani a dühöngőt. – Ez az esküvő csak egy formalitás. Nem jelent különösebben semmit, ha…
- Mi van?! – vágott közbe a másik szikrázó szemekkel. – Formalitás?! Nem jelent semmit?! Én kérek bocsánatot, Lord Malfoy, hogy többet képzeltem ebbe az egészbe, mint kellett volna!
- Harry, meghallgatsz? – kérdezte a másik végtelen türelemmel, azonban pillantásán mégis érződött a gyűlő idegesség.
- Nem! Nincs mit beszélni! Végre elszóltad magad, hogy neked nem jelent semmit ez az egész! – dühösen csapkodva felkelt az ágyból, kétszer is elütve a felé nyúló kezeket. Összeszedte a kispárnáját és megindult az ajtó felé. –Nem hiszem el, hogy egy percig is azt feltételeztem rólad, hogy neked számíthat bárki is! – üvöltötte csalódottan.
Malfoy azonban itt unta meg az indokolatlan hisztit és elkapva a vékony kart az ágyra hajította a másikat. Torka szakadtából kezdett kiabálni a másikkal:
- Azt akartam javasolni, hogy tarthatunk egy másik esküvőt is, ahova a barátaid is eljöhetnek, te szerencsétlen! A Chat Noir bűbája ellen nem tehetek, de ha neked fontos lett volna, akkor ez lehetett volna csak formalitás, de tudod, mit? Hagyjuk! Nem érdekel, ha a sárvérű kis barátnőd után akarsz menni, menj! De ne keress kifogásokat az ellen, hogy hozzám gyere, és főleg ne próbáld rám kenni az egészet! Azzal meg ne fáradj, hogy másik szobát keress, majd én alszok máshol! – azzal nem hagyva időt a másiknak kiviharzott és becsapta a nehéz fa ajtót maga mögött.
Harry döbbenten pislogott a beálló csendbe. Lassan felült az ágyon és nagyot nyelve próbálta visszatartani a könnyeit. Hogy alakult ki ez az egész? Hogy sikerült így magára haragítania Dracot? Hiszen ő… szereti…
- Draco? – cincogta a sötétbe, majd felugrott és kirohant a folyosóra. – Draco! – kiáltotta, de nem jött válasz. Egyszerűen előtört belőle a zokogás, miközben a másik nevét ismételgetve kezdett a végtelen folyosókon bolyongani. Választ azonban sehonnan se kapott. Végül kimerülten csoszogott vissza a szobájába. Elővette régi farmernadrágját és pólóját, majd felöltözött. Egy pálcasuhintással magára igazította a két ruhadarabot, majd az egyik kosztüm fölsőből egy suhintással kapucnis pulcsit varázsolt. Még utoljára végignézett a szobán, majd egy papírt és pennát ragadott.
„Draco!
Sajnálom a veszekedést. De egyszerűen muszáj a barátaimnak segítenem. Remélem, megérted, és ha vége ennek az egész őrületnek, akkor, ha még akarod, boldogan hozzád megyek.
Most azonban arra kell, kérjelek, halasszuk el a szertartást, már ha még egyáltalán akarod.
Maradok a Tiéd örökké:
Harry”
Szívesen odaírta volna, hogy szereti. De egyszerűen nem merte. Nem is akarta elsőként kimondani, se leírni. Úgy gondolta, a férfi így is érezheti rajta. Összezsugorította a bájitalos szelencét és zsebre rakta, majd kilépett a folyosóra. Megkereste Spike-ot és utasította, hogy vigye ki a Chat Noir területéről.
Mikor már a vidéki utak egyikén jártak, megállította az autót.
- De hova megy ilyenkor, Mylady? – kérdezte a sofőr aggódva, miközben nézte, ahogy Harry a fejére húzza a kapucnit.
- A barátaim után. De Spike! Senkinek nem mondhatja el, hogy elhozott, főleg nem Draco Malfoynak, rendben? – kérdezte nagyon komolyan.
- Rendben – biccentett a sofőr bizonytalanul, majd elköszönt és elhajtott visszafelé.
Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán nem volt szerencsés titoktartásra utasítani a sofőrt, mert Malfoy semmilyen módszertől nem retten vissza, de nem tehetett mást. Jelenleg azt se tudta, merre induljon. Mindenképpen a barátaihoz akart jutni, de el se tudta képzelni, hol lehetnének. Végül, maga se tudta, hogy honnan, de égi jelként hasított belé egy érzés és ő azonnal hoppanált. Egy erdőbe érkezett, ahol a kis tótól nem messze egy sátor állt. Előtte pedig Ron és Hermione beszélgettek, fáradtan, egymásnak dőlve. Odasétált hozzájuk, majd mikor látta, hogy riadtan felugranak, feltartotta a kezét és lelökte a kapucniját.
- Sziasztok! Én vagyok… Harry… - mondta egy félszeg mosollyal.
- Te jó ég – eresztette le a pálcáját Hermione. – Alig ismertelek meg.
- Ja… Haver… - tette hozzá Ron, végigmérve a fekete hajút, de elég bizonytalanul ejtette ki a haver szót. – Olyan vagy,mint egy lány…
- Terhességi bájitalt szedek – mosolyodott el, de a többiek értetlensége nem szűnt meg. – Még mindig Draco a vőlegényem – emelte fel a kezét magyarázatképp.
- És ki kell hordanod annak a görénynek a gyerekét? – kérdezte a vörös hajú undorodva.
- Kérlek, ne kezdjük elölről…
- Nem elölről, Harry, ugyanonnan folytatjuk épp – közölte Hermione hevesen. – Vagy azt mondod, hogy Draco Malfoy megbánta, hogy úgy bánt velünk, ahogy és minden vágya, hogy ezentúl négyesben lógjunk együtt?
- Nem – vallotta be kényszeredetten.
- Vagy csak már nem ítéli el a mugli származásúakat? Nem sárvérűzik?
- De… - azt jótékonyan elhallgatta, hogy ő is sárvérűzött épp az este.
- Akkor? Talán felhagyott a fekete mágiával?
- Nem.
- Akkor egy okot mond, ami miatt nem kellene kiakadnunk ettől az egésztől! – kiáltotta a lány dühösen, mire már Harry is felemelte a hangját.
- Például mert szeret engem és támogat! És meggyőzi az arisztokrata családokat, hogy engem támogassanak, ne pedig Voldemortot!
- O-ó – morogta Ron. – Skacok, azt hiszem, bajban leszünk nem sokára…
- Mert? – pislogott Harry értetlenül.
- Az ő neve úgy működik, mint a tiéd… Idehívja a halálfalókat – suttogta Hermione halálra váltan. Lassan egymás hátát védve körbe rendeződtek, kivont pálcákkal.
- Talán akkor ajánlatos lenne hoppanálni, nem? – kérdezte a zöld szemű.
- Nem tudsz. Az első, hogy azonnal blokkolják a hoppanálást az ilyen helyeken…
- Hurrá…
A védelmi bűbájok mögött sötét alakok kezdtek gyülekezni, majd szikrázni kezdtek a mágikus falak.
- Látszik a sebhelyed? – kérdezte tőle a lány.
- Nem. Azt mindig elrejtem.
- Akkor talán van esélyünk.
- Hijnye, ezt nézzétek, fiúk! – hallottak egy érces hangot és nem sokára Fenrir Grayback lépett oda a trióhoz. – Ennek a srácnak nagyon jó dolga volt, két ilyen kis cicuskával…
Kinyúlt Harry felé, aki azonban azonnal kilőtt egy átkot, így a vérfarkas hátravetődött.
- Ne érj hozzám! – sziszegte. Ebben a pillanatban azonban Ron úgy vélte, igazán hősies lenne karddal rontani az ellenségnek és előhúzta Griffendél Godrick kardját. – Ez meg? – csúszott ki a zöld szemű száján, mire barátnője sietve válaszolt:
- Hosszú történet. Lényeg, hogy találtunk egy olyat, tudod, és Ron ezzel semmisítette meg.
Többre nem volt idejük, mert ádáz küzdelem kezdődött a négy halálfaló és köztük, de végül győzött a túlerő és mire a reggeli nap első sugarai előbújtak, ők megkötözve estek egy kúria márvány padlójára.
Harry fájdalmasan nyekkent egyet, majd megpróbált körbe nézni. Volt egy olyan érzése, hogy az elhagyott, romos épület a régi Malfoy kúria, de nem mert volna esküdni rá.
- No lám csak, lám csak – hallotta Bellatrix Lestrange hangját. Gyomra akaratlanul is görcsbe rándult. Kezdte bánni, hogy eljött a Chat Noirból. Ha ott marad, akkor a barátai nem kerülnek veszélybe. Keserűen gondolt arra, hogy vajon Draco észrevette-e már a hiányát. Ha nem ment vissza a hálóba, lehet, hogy estig se tűnik fel neki. – Kiket hoztál? – kérdezte a nő.
- Szerintem ez a Weasley gyerek – morogta a vérfarkas. – Ez meg a sárvérű. Potter barátnője.
Hallotta a tompa puffanásokat, tudta, hogy felemelték a többieket a földről, majd visszalökték őket. Most az ő hajába markoltak bele és húzták fel.
- Ezt a csajt viszont nem tudom, kicsoda. Olyan kis előkelőnek tűnik. Szerintem csak a szemüvege több ezer knútot megér.
Az őrült nőszemély arcáról közben lassan leolvadt a vigyor és most dühösen nézett a másikra.
- Ostoba! Hiszen ez Potter, te szerencsétlen! – sziszegte. – Hívni kell a Nagy Urat. Boldog lesz, mikor átadom őt…
- Nem úgy megy az! – kiáltott a farkas. – Én fogtam el, én adom át!
- Még mit nem! Megkapod a kis sárvérűt, kedvedre használhatod, legyen elég ennyi! – felelte Bellatrix lenézően. Harry ösztönösen akart mozdulni barátnője védelmére, de itt sikeresen kiverte Ron övéből Griffendél kardját, ami most hangos csörömpöléssel a padlóra zuhant. Megilletődve pillantott a nőre, akinek szemei a dühtől egészen kimeredtek. Ujjait egészen az állkapcsába vájta és sziszegve kérdezte:
- Ez meg honnan van, te kis senkiházi?!
A senkiházira a zöld szemek dühösen villantak.
- Arisztokrata vagyok! – morogta vissza. Aztán azért egy pillanatra elgondolkodott. Komolyan? Ez a legnagyobb baja?!
- Persze! – horkantott a nő gúnyosan. – Arisztokrácia már nincs is!
- Ostoba – forgatta meg a szemeit. Draco biztosan büszke lett volna rá, azonban Lestrange ezt úgy vette, hogy ő beismerte, hogy a kardot ő vette el.
- Rendben, majd kiszedem én belőled, hogy hogy került hozzád a kard! A többieket dobjátok a tömlöcbe! Potter az enyém. Ha mást nem, a halála előtt majd hívjuk őt.
Nem volt ideje tiltakozni. A Crutiatus gyorsan rántotta görcsbe minden izmát és ő felsikított a fájdalomtól. Nem csak az izmai, de a szervei is görcsölni kezdtek, neki pedig kicsordultak a könnyei.
- Hogy szerezted meg?! – kérdezte a nő üvöltve.
- Nem értem, miről beszél – kiáltotta zihálva. Újabb Crutiatus. És ez így ment nagyon sokáig. Ő nem akarta elárulni, hogy a kardot a barátai szerezték meg, fogalma sincs, hogyan, mert félt, hogy akkor ők jutnak ugyanerre a sorsra. Egy ideig próbált eszméleténél maradni, tudatánál, de végül alig bírta magát tartani. A nő nem csupán Crutiatust szórt, hanem számára ismeretlen átkokat is, amelyek összekaszabolták a testét. Időről időre elájult, nem tudta meddig, aztán magához tért, de minden ott folytatódott, ahol elvesztette az eszméletét. Ruhája már szinte cafatokban lógott rajta, számtalan vágásból folyt a vér, több csontja eltört és már annyi ereje se maradt, hogy magában Dracot hívja.
- Nem tud ez semmit! – dühöngött Bellatrix. – Hozzátok a barátait!
Egyik szemére már nem látott, a másikra homályosan, mert szemüvege rég apró darabokra tört, de így is felismerte Hermione sikolyait, ahogy felrángatták. Hallotta, amint Ron megpróbálja védeni, de ők is hasonló sorsra jutottak, mint ő. Igaza volt Draconak. Többet segített volna, ha ott marad a Chat Noirban. Keserűen nyalta le a szájáról a koszos vért, majd minden erejét összeszedve, emberfeletti módon felállt, hogy odavonszolja magát barátai elé.
- Harry – hallotta barátnője meghatódott, de megviselt hangját.
- Potter, te mit akarsz itt? – kérdezte a boszorka lenézően. – Veled végeztem, neked már csak a Nagy Úrral van dolgod.
Nehézkesen felemelte a bal kezét és kinyújtotta a középső ujját, egy nemzetközi jelet formázva.
- Ez mi?
- Jártál volna mugliismertre, ribanc – morogta félholtan. Ahogy megmozdította az ujjait, ismét megérezte a gyűrű fémét. Hirtelen olyan erős vágy fogta el a másik után, hogy szíve szerint elsírta volna magát, de jelenleg az álláshoz is szüksége volt minden erejére. Egyre tompábban kezdte érzékelni a külvilágot, de egy valamit még azért felfogott: a mindent elborító fehér fényt és a sikolyokat. Mikor azonban őt is elérte, kellemes melegség járta át és érezte, ahogy törött csontjai összeforrnak és sebeinek nagy része is begyógyul. Levegő után kapva pislogott nagyokat. Látta, amint pár halálfaló, köztük Bella is, hoppanálnak, de nagy részük egy fájdalmas sikollyal holtan esett össze. Nem látta a részleteket, szemüveg nélkül még mindig homályos volt minden, de így talán még ijesztőbbnek hatott az a férfi, aki most kitartott karokkal elé sétált. Láthatóan ő volt a fény forrása, ami most elült és ismét mindenre félhomály borult.
- Malfoy?! – hallotta Ron döbbent hangját. Draco lenne? Hát eljött érte?
- Oculus reparo! – valóban Draco hangján szólalt meg az illető, aki most odasétált elé és a szemüvegét a fejére tette. Hirtelen kiélesedett a kép és Harry boldogan tudatosította magában, hogy az előtte álló, fensőbbségi fintorba torzult arcú személy nem más, mint az ő jövendőbelije.
- Draco! – zokogott fel megkönnyebbülten és az erős karokba vetette magát. Úgy bújt a másikhoz, mint valami kismacska, újra és újra ismételgetve az imádott nevet.
- Ne hízelegj! – szólt rá a másik ridegen. – Iszonyúan haragszom rád.
Bűnbánóan pislogott fel a másikra. Szívesen cincogta volna, hogy „Bocsi!”, de érezte, hogy akkor a másik fel is robban. Szóval csak fogta magát és arcát az erős mellkashoz fúrta.
- Akkor is… Hogy juthat ilyen baromság az eszedbe, hogy csak úgy nekiindulsz éjszaka? És utasítod a sofőrt, hogy ne mondjon el nekem semmit?!
- Már megint legili… - kezdte a számonkérést, de a villámló szürke szemek elhallgattatták.
- Igen! És annyiszor fogok mások emlékei között kutatni, ahányszor kell. De ezt tudhatnád!
Érezte a megrovást a másik hangjában és igazán elszégyellte magát. Azonban a szidásnak nem volt még vége.
- Amit csináltál, gyerekes volt és ostoba! Bajba sodortad vele a barátaidat és magadat is! Az esküvő időpontját meg nem mi tűztük ki, nem lehet ide-oda tologatni! Irány haza! Weasley, Granger, sok sikert a munkátokhoz! – biccentett feléjük ridegen, majd húzni kezdte jegyesét kifelé az épületből. Harry egy utolsó, bocsánatkérő pillantást vetett rájuk és igyekezett tartani a tempót a szőkével. Jobbnak látta, ha most már nem alakít be megint.
Hermione és Ron fáradtan néztek egymásra.
- Malfoy megmentett minket – mondta a lány megilletődve.
- Csak Harry miatt…
- Tényleg szereti.
- Ahha…
Visszaérve a Chat Noirba vett egy forró fürdőt és pizsamába bújva visszasétált a hálóba. Draco a kanapén ült, még mindig öltönyben és nyakkendőben. Odasétált és leült vőlegénye mellé, aki azonban nem nézett rá.
- Miattam kerültünk veszélybe – szólalt meg végül nagy nehezen. A szőke bólintott.
- Tudom.
- Sajnálom, hogy elmentem.
Újabb bólintás.
- Meg tudsz bocsátani?
Draco lehunyt szemekkel egy mélyet sóhajtott, majd a fekete hajúra nézett.
- Nem csak erről van szó. Besokalltam, Harry.
Érezte, ahogy a gyomra görcsbe rándul ettől a mondattól.
- Ha az előző estéről van szó…
- Előző este? – kérdezett közbe Malfoy felvont szemöldökkel. – Két napja tűntél el. Reggel bejöttem, hogy megbeszéljük, erre egy levél fogadott azzal, hogy halasszuk el az esküvőt. Szerinted mit éreztem?
- Biztos rossz lehetett…
- Nem. Pocsék volt. Meggyanúsítasz azzal, hogy nekem nem jelent semmit, hogy egy életre összekössem veled az életemet, azt magyarázod, hogy hozzám se kellene jönnöd, mert nem tudok egy ősi varázslat ellen tenni, ami mellesleg jelenleg az életünket jelenti, majd reggelre szó nélkül eltűnsz, és csak ezt hagyod hátra. És még a sofőrnek is meghagytad, hogy ne mondja el, mi lett veled. Két napig lélekszakadva kutattalak. Nem egy, nem kettő halálfalót kínoztam meg, mire az egyik elnyögte, hogy Bellatrix Lestrange karmai között vagy a Malfoy kúriában. Egyszerűen ez… Nekem nem megy.
Pár percig mélységesen hallgatott a szürke íriszek megrovó kereszttüzében, majd a kanapét fixírozva megszólalt:
- És akkor most mi lesz? Az eljegyzést nem tudjuk felbontani, szóval szakítani úgy mond, nem tudunk.
- Nem – helyeselt Draco. – De attól, hogy megejtjük az esküvőt, nekünk még nem kötelező úgy élni, mint a házasoknak.
Harry ijedten kapta fel a fejét.
- Tessék?!
- Jól hallottad. Külön szoba, külön ágy.
- De… utódok kellenek…
- Egyszer kibírjuk.
- Kibírjuk?! Én szeretlek! És azt hittem, te is szeretsz! –kiáltotta kétségbeesetten, majd mikor rájött, mit mondott, a szája elé kapta a kezét. Riadtan pislogott a másikra, aki most meglepettségében egészen kikerekedett szemekkel bámult vissza rá.
- De, ha szeretsz… miért mentél el? – kérdezte és hangjában annyi szomorúság bújt meg, hogy a zöld szeműnek a szíve szakadt meg a másikért. – Azt hittem, számodra ez csak egy kényszer és soha nem leszel velem boldog…
- Dehogy nem! – hajolt oda a másikhoz, két keze közé fogva a szép arcot és szenvedélyesen a másik ajkaira mart. Draco viszonozta a csókot és karjait a karcsú derék köré fonta, egészen az ölébe vonva kedvesét. Mikor elszakadtak egymástól, arcát a fekete tincsek közé fúrta és ott suttogta vallomását:
- Azt hittem, beleőrülök a félelembe. Soha többet ne csinálj ilyet!
- Tényleg bocsáss meg, kérlek! – felelt Harry, fejét végre megkönnyebbülten hajtva a másik vállára. – De próbáld magad a helyembe képzelni. Egész Anglia tőlem várja a csodát, hogy legyőzzem azt a rohadékot. Erre én itt élek egy ilyen csodás helyen, veled, olyan boldogságban, ami szinte senki másnak nem adatik meg és a legnagyobb gondom az, hogy bevettem-e este a bájitalt és lehet-e gyerekem tőled. Közben meg a barátaim végzik el azt az életveszélyes feladatot, ami miatt majd engem fog éljenezni a világ, ha győzünk, mert én voltam a kis hős. Szerintem érthető, hogy rosszul érzem magam ez miatt.
- Értelek – bólintott Draco. – De te nem tudod, mit viszel véghez. Bájos vagy, elbűvölő, kedves és neked fel sem tűnik, milyen embereket állítasz magad mellé. Láttad, milyen varázslatra vagyok képes. És már tizenkilenc család mögötted áll, akiknek minden egyes tagja közel akkora erővel bír, mint én. Voldemort nem véletlen akart anno az arisztokraták közé tartozni, irigykedett ránk. Neki soha nem lesz ekkora ereje, ő mindig csak pálcával és varázsigékkel tud majd varázsolni.
A zöld szemek csodálkozva pislogtak rá.
- Akkor gyakorlatilag az arisztokrata családokkal a hátam mögött simán le tudom győzni őt? Akár még akkor is, ha a horcruxok megvannak?
- Jó reggelt – morogta Malfoy, de annyira édesnek találta, ahogy párja megvilágosodott, hogy nem sokáig bírta nevetés nélkül.
- Jól van, na, kicsit nehezen esett le! – mentegetőzött Harry pirulva.
- Hát de két hónap alatt?! – kacagott továbbra is kedves vőlegénye, szóval végül inkább feladta és egy lágy puszit nyomott a másik arcára. Ez végre félbeszakította a röhögő görcsöt. Malfoy szinte azonnal viszonozta a puszit, többször is, mivel nem bírt betelni a selymes pofival.
- Akkor? Még mindig külön akarsz aludni? – kérdezte Harry félve.
A másik csak mosolyogva megrázta a fejét, majd letette az öléből a kisebbet.
- Megyek fürdeni. Utána most már aludjunk. Neked pihenned kell!
Draco Malfoy életében először nem foglalkozott azzal, hogy ki látja meg, amint büszke vigyorral az arcán feltrappol, és szinte beront élete szerelmével közös lakosztályukba. Talán a sors akarta úgy, hogy ezen akciója közben egy teremtett lélek se került az útjába, bár lehet, hogy most még egy szemtanú se szegte volna kedvét. Egyszerűen megátkozta volna…
- Mind itt lesznek! – kiáltotta kipirulva az örömtől, és persze a négy emelettől, mivel a mozgó lépcső lassúnak bizonyult, mikor párja kérdőn nézett rá aranykeretes szemüvege felett.
- Szuper. Miről is van szó? – kérdezett vissza Harry kissé bizonytalanul.
- Halloween, bál, arisztokraták… - darálta Draco. – Mind a huszonnégy család itt lesz!
- Ó – derült fel a másik, majd értetlenül pillantott kedvesére. – Huszonnégy? De nem huszonöt van?
Még sose látta addig, hogy Draco Malfoy arca egy pillanat alatt váltson önfeledten boldogból végtelenül lefáradtba.
- Lökött… Mi vagyunk a huszonötödik család…
- Ja… tényleg…
A szőke csak legyintett, elfogadva, hogy párja egyelőre még nem fogja fel, mennyit is jelent politikai szempontból az, hogy a legutolsó család is igent mondott a hétvégi rendezvényre. Viszont mikor a fekete hajú egy terjedelmes listát vett elő és szólásra nyitotta a száját, olyan sebességgel slisszolt ki a lakosztály nehéz fa ajtaján, hogy majdnem lehagyta az árnyékát. Esze ágában sem volt két féle kaviár közül választani, sem pedig a dekoráció jelentős problémáin (denevérek vagy varjak) marcangolni magát.
Persze, Harry mindent megoldott ennek ellenére. Draco épp fáraói koronáját igazította meg a fején, majd végignézett magán, mikor meghallotta a másik motoszkálását.
- Biztos vagy benne, hogy szoknyában és szandálban kellene a jelmezbálba mennem? – figyelte félmeztelen alakját a tükörben. Nem akarta tudni, hogy a fekete hajú honnan szerzett neki ilyen hiteles fáraó jelmezt, mert félt, hogy tényleg egy fáraótól… fáraóról…
- Nem vagyok benne biztos – hallotta a háta mögül és két, arany ékszerekkel díszített kéz előre nyúlt és a nyakában lógó nyakéktől kezdve végigsimított a testén, le a csípőjére kötött, sálszerű övig. – Őszintén szólva túl szexi vagy benne…
Önelégült vigyorral fordult meg, de mikor meglátta párját, gyorsan hervadtak le az ajkai. Harry merészebb volt, mint Kleopátra a legendákban. Fehér, hosszú ruháját combtőig felsliccelték, derekán egy vékony aranylánc pihent. A ruha alig takart valamicskét a melleiből, amikre viszont az arany-smaragd, vastag nyakék csak felhívta a figyelmet. Fejdíszén kis kígyó ágaskodott, csak úgy, mint a fáraói koronán.
- Hát ezt te se gondoltad komolyan – háborodott fel Draco. – Azonnal húzz egy olyan ruhát, amiből nincs ki a fél melled, és ami nem az ágyékodig van sliccelve!!!
A fekete szemöldökök egy malfoyos mozdulattal a magasba szaladtak.
- Parancsolsz? Problémád van az öltözékemmel?
- Igen! Ez túl szexi! Kihívó! Itt emberek lesznek!!!
- Egy bálban? – vigyorgott Harry gúnyosan. – Ne mondd! Felháborító, mit meg nem mernek tenni!
- Ez neked nem áll jól.
- A ruha vagy a szarkazmus?
- Egyik se!!! – üvöltött a szőke vöröslő fejjel és elrobogott a fürdőbe.
A zöld szemek szomorúan vizslatták a tükörben ácsorgó, ó-egyiptomi királynőt, majd egy mély sóhajjal párja után lépett.
- Draco, ha zavar… - a mondat többi részét elfelejtette, mert a helyiségbe nyitva azt látta, hogy kedvese épp hevesen önkielégít. Szerencséjére nem vette őt észre, szóval halkan becsukta az ajtót és egy tőle teljesen szokatlan, önelégült vigyorral leült a kanapéra. Mikor a másik kijött, nemes egyszerűséggel végigvezette kezét a saját testén, kihívóan pillantva áldozatára.
- Szóval? Tetszik, amit látsz? – tette keresztbe a lábát úgy, hogy a szoknya rész sliccéből mindkét vékony comb elővillant.
- Harry – morogta a szőke lehunyt szemekkel, vágytól rekedten. – Ha nem kapod össze magad, de sürgősen, leszaggatom rólad azt a kurva ruhát és úgy megbaszlak, hogy egy hétig nem tudsz felkelni…
A fekete hajú egy pillanatra meglepődött, hogy arisztokrata párja milyen mocskosan beszél vele, de ahogy maga elé képzelte a jelenetet, akaratlanul is elpirult, szemei vágytól ködösödtek el és pont abban a szerencsétlen pillanatban sikerült megnyalnia az ajkait, mikor a szürke szemek kipattantak.
- Ezt most direkt csinálod? – kérdezte vicsorogva.
Megrázta a fejét és gyors felállt, összeszedve magát. Kissé feljebb húzta a ruhát, hogy többet takarjon belőle, majd elhessegetve a perverz gondolatokat az ajtó felé indult.
- Mennünk kell… Huszonnégy arisztokrata családot kell meggyőznünk arról, hogy jobb vagyok, mint Voldemort – mondta vissza sem fordulva.
- Akit győzködni kell, az hülye – dohogta a szőke, majd követte élete párját.
- Lord Draco Malfoy és jegyese – hallotta Albert hangját maguk előtt. Már megszokta, hogy az ő nevét nem mondják, és ha őszinte akart lenni, akkor örült is neki. A Lady Malfoyjal nincs problémája, de az ő külsejével azt mondanák, hogy Lord Harry Potter… Azzal akár azt is megmutathatná, hol tart a szervezete a bájitallal…
Mert a szervezete, az haladt. Érezte egyszerűen az átalakulást, főleg a hangulatváltozásain tapasztalta, hogy már nem régi önmaga. Sokkal többet hisztériázott és csupán Draco végtelen türelmén múlott, hogy képes volt addig pókerarccal hallgatni, amíg Harry a dühöngésből átjutott a zokogós bocsánatkérésbe, majd miután megnyugodott, bocsánatot kért. És ezért a türelemért csak még inkább szerette a szőkét. Ahogy eszébe jutott legutóbbi ilyen rohama, és ahogy utána a másik megölelte és megnyugtatta, boldog mosolyra húzódtak az ajkai és kicsit hozzásimult az izmos, meztelen karhoz, amin csupán egy arany pánt feszült.
- Kiváló jelmezek – jegyezte meg Lord De Noir, aki személy szerint Cézárnak öltözött. És ez alacsony, vékony termetével, pödrött bajszával és állandó monoklijával párosodva kifejezetten nevetséges látványt nyújtott. – Illik Lord Malfoy személyiségéhez.
- Remélem, ezzel arra céloz, hogy egészen fenséges vagyok – rándult meg Draco szája sarka.
- Természetesen.
-’Arry, dráhám! – és „Arry”-nak meg kellett kapaszkodnia a vőlegényében, hogy ne essen össze. Bájos mosolyt erőltetett az arcára és odafordult Lady De Noirhoz, aki úgy gondolta, a gésa öltözet kifejezetten passzol erős alkatához.
A bál kifejezetten jó hangulatban indult és a vacsora is remek volt, egészen addig, míg az egyik új arisztokrata fel nem szólalt.
- Először is – kezdte negédes modorban, amitől Draconak már azonnal felforrt a vére, de ebből semmit se mutatott. – Köszönöm a Malfoy családnak a meghívást erre a csodálatos halloweeni bálra. Úgy hiszem, mindenki nevében mondhatom, hogy kiválóan szórakozunk! Emeljük hát most poharunkat a Malfoyokra!
- Éljen, éljen! – hangzott mindenkitől és ötven boros pohár emelkedett a magasba. Csupán a Malfoyok ültek egy fél mosollyal ajkukon, de Draco szürke tekintete szinte lyukat égetett a férfi fejébe.
- Viszont modortalan vagyok, hiszen még be sem mutatkoztam. Az új arisztokraták egyike vagyok, Frank Roseberg. És mint bizonyára mindenkit a jelenlévők közül, engem is megkeresett Lord Draco Malfoy, hogy kedves jegyesét a harcokban támogassuk. Azonban… és hangsúlyoznám, hogy nem óhajtok kételyeket ébreszteni, én még nem találkoztam ezzel a híres jegyessel. Úgy hiszem, jelenleg ott ül Lord Malfoy jobbján. Megkérem hát, szóljon pár jó szót azokhoz, kiktől támogatást remél! Úgy vélem, mindenki szeretné a híres jegyes szájából hallani, miért is jobb ő, mint Lord Voldemort?
Morajlás futott végig a termen és habár külső szemlélődő nem láthatta, Harry észrevette, ahogy vőlegénye minden izma pattanásig feszül és minden vágya átvetődni az asztalon és elharapni az úr torkát. Megfogta hát a kezét és alig észrevehetően rámosolygott.
- Semmi baj – súgta és felállt. Minden szem rá szegeződött és ő azon gondolkodott, mennyire ásta meg a saját sírját? Nem készült beszéddel. Nem készült érvekkel… Ő eddig csak mosolygott. Ugyanakkor most először érezte úgy, hogy most tényleg tesz valami érdemlegeset Voldemort ellen. Mikor mindenki elcsendesedett, megköszörülte a torkát és beszélni kezdett.
- A nevem Harry Potter… bizonyára már hallottak rólam. Volt egy kisebb incidensem Voldemorttal tizenhat évvel ezelőtt – halk kuncogás futott át a termen és még Draco szája sarka is mosolyba rándult. – De azt kevesen tudják rólam, hogy arisztokrata vagyok. A McEvan, MacPold, Potter és Cheshire arisztokrata családok sarja vagyok, a Cheshire család utolsó leány leszármazottja apai ágon nagyanyám volt. És mint arisztokratát, engem is ősi szerződések egész sora köt. Ahogy magukat is. Például, hogy arisztokrata mindig védi az arisztokratát! – felszegett állal végignézett a termen. – Én arisztokrata vagyok! Voldemort, akármennyire is szereti magát Lordnak hívatni, csak legmerészebb álmaiban tartozik közénk. És ezt ő is tudja. Ő csak akkor nem fogja szétverni az arisztokráciát, ha ő is közénk tartozhat. Nem fogja fel az ősi mágia öntörvényűségét, azt hiszi, mi úgy működünk, mint egy zárt klub, kiválasztjuk a következő tagokat, és ha ő kellőképp zsarol minket, akkor majd őt is bevesszük a körbe! Nem támogathatnak egy olyan emberszerű lényt, aki ennyire nem tiszteli az ősi mágiát és nem tiszteli a hagyományokat! Hiszen ha már mi sem őrizzük, mi sem tartjuk fontosnak ezt a tudást, akkor mivel leszünk mi többek bárkinél? Ne engem támogassanak! Támogassák az arisztokráciát!
Ismét izgatott moraj futott át a termen, és ahogy lepillantott párjára, annak tekintete elismeréssel csillogott rá. Szinte csak helyeselést hallott, amíg Lord Roseberg fel nem állt ismét.
- Már megbocsásson… Lord Potter… - itt kissé felkuncogott, ahogy végignézett a másikon. – Habár nyilván a motivációs szónoklata meggyőzőnek bizonyult, de tudja… ön mégsem néz ki Lordnak… és ha már a külseje hazudik, akkor miért higgyünk magának?
Draco itt már ökölbeszorult kézzel figyelte a férfit és Harry látni vélte, ahogy az erek kidagadnak a nyakán. Már ő is gyűlölte a férfi kötekedő természetét, de úgy döntött, ha eddig Draco büszke volt rá, akkor ezek után teljesen el fog alélni. Kezét észrevétlenül az erős vállra csúsztatta, majd egy malfoyokat megszégyenítő, lenéző, gúnyos mosollyal az arisztokrata felé fordult.
- Lord Roseberg… Nem sértem meg azzal, ha kimondom a nyilvánvalót, Ön még új a köreinkben. Hivatkoznék újra az ősi szabályokra, mint… hogy is mondta? Motivációs szónoklatomban, melyet, emlékeztetném, Ön kért tőlem. Ezek a szabályok és törvények mostantól Önt is és gyermekeit is kötni fogják. Ezek egyike, hogy arisztokrata csak arisztokratával házasodhat. És ha a sors, vagy nevezzük az ősi mágiának, úgy hozza, hogy a két arisztokrata két fiú, hát erre megvan az arisztokraták sajátos eljárása, hogyan is csináljanak az egyik Lordból Ladyt. Úgy látom, magát még erről nem világosították fel. Azonban nem hiszem, hogy én, mint leendő Lady, erre alkalmas lennék, így kérem, bátran forduljon felvilágosításért páromhoz, ha más Lord nem óhajtja elmondani Önnek a nagy titkot. Van még kérdése, Lord Roseberg? – vonta fel egyik szemöldökét malfoyosan.
Kuncogás futott át a termen és a férfi megcsóválta a fejét. Draco felállt, és a társaság felé fordult.
- Ha megbocsátanak, most pár szót váltanék jegyesemmel négy szem közt – közölte jegesen, majd megfogva Harry kezét vezetni kezdte egy oldalsó kis szobába.
Harry kissé szorongva hagyta magát vezetni. Félt, hogy talán mégis rosszat mondott. Azonban, mikor becsukódott mögöttük az ajtó és Draco elkapva a derekát magához rántotta egy szenvedélyes csókra, megkönnyebbült.
- Annyira szeretlek – suttogta az ajkaiba a szőke és ő úgy érezte, rögvest elolvad. A másik még soha nem mondta neki ezt a szót, legalábbis nem komolyan. Ujjaival a széles vállakba mart és csípőjével önkéntelen lökött előre.
- Én is szeretlek – súgta ő is.
- Ahogy az előbb lealáztad Roseberget… Azt hittem, ott erőszakollak meg az asztalon.
- Az érdekes lett volna – vigyorodott el szélesen.
- Pedig még mindig akarlak… - kezei sebesen jártak fel-le, majd ujjait a ruha felsőrészébe akasztva lehúzta azt. A zöld szemek hitetlenkedve, de izgatottan villantak rá.
- Most akarod? – kérdezte Harry hevesen emelkedő és süllyedő mellkassal.
Malfoy nem válaszolt csak ledobta a fáraó koronát a szoba asztalkájára és ajkaival birtokba vette a selymes, íves nyakat, leoldotta a nyakláncot és a kulcscsontot is bebarangolta.
- Draco… Kérlek… - suttogta a fekete hajú elgyengülve. Szavakkal próbált tiltakozni, de teste viszont égett a másik érintése után. Élvezte, ahogy a tehetséges nyelv a mellbimbóival játszik, majd végigszánt a két kis domborulat között egészen a köldökéig, hogy aztán egy íves mozdulattal abba is belenyaljon.
- Mi a baj? Nekem úgy tűnik, élvezed – morogta a szőke.
- Ne tudd meg, mennyire… De utána néztem, és ha a kúra vége előtt véletlen teherbe esek, akkor biztos, hogy elvetélek, és soha nem lehet gyerekem.
Draco morcosan hagyta abba a tevékenységet. Kissé hátrébb lépve leült a bársonyborítású kanapéra és mély sóhajokkal próbált lenyugodni, míg Harry visszaöltözött.
- Hát ez… motiváció, hogy kibírjam még három hónapig – morogta rosszkedvűen.
- Csak kettő és fél – ült le mellé a zöld szemű egy cinkos mosollyal.
- Hogy-hogy?
- Július közepén jegyeztük el egymást. Január közepén lesz az esküvőnk. Tizenötödike.
Malfoy láthatóan számolgatni kezdett, majd üdvözült arccal megcsókolta párját.
- Akkor viszont most menjünk vissza, mielőtt elveszítjük a támogatóid. Bár szerintem ez esélytelen.
Rendbe szedve magukat, kifogástalan állapotban és kivételesen egészen őszinte mosollyal léptek ki az ajtón, a tömegbe érkezve, ahol kisebb tapsáradat fogadta őket. Narcissa és Adele izgatottan fogták közre Harryt.
- Megnyerted őket! Mindenki melletted áll! Teljesen le vannak nyűgözve! – sorolták elfojtott örömmel. – Mindenki fellelkesült, hogy visszaáll a régi arisztokrácia! Nem is gondolták volna rólad, hogy te ezt támogatod, hiszen azt hitték, hogy te az egyenrangúságért harcolsz.
Itt már többen is köré gyűltek és most mind választ vártak erre a feltételezésre. Harry Dracora pillantott és mikor összeakadt a tekintetük, furcsa rémületet és talán lemondást olvasott ki párja szemeiből. Tudta, mire számít a másik, hogy ő most kiáll majd a barátai mellett, az egyenjogúság nevében. De ő soha nem felejtette el, hogy Draco régebben zokszó nélkül a pártját fogta, ha azzal gyanúsították, hogy mert sárvérűekkel barátkozik, akkor is, ha ez a saját nézeteinek ellent mondott.
Visszafordult a várakozó arcok felé és egy szolid mosollyal válaszolt:
- Hiszem és vallom, hogy mindenkinek, legyen az sárvérű, félvér, aranyvérű, vagy arisztokrata, joga van az élethez, az egészséghez, az oktatáshoz és a szabad munkavállaláshoz. De ugyanakkor. Azt mindenkinek el kell ismernie, hogy az arisztokrácia különleges tudása és képességei révén messze a másik három felett áll.
A többiek helyeslően bólogattak és a tömeg feloszlott kissé köztük, hogy visszatérjenek a táncterembe.
- Ma még egy meglepetést okozol, és nem fogom tudni tartani az álarcomat – lépett mellé Malfoy.
- Mégis mit vártál? – mosolygott fel rá. – Hozzád tartozok, egyértelmű, hogy melléd állok. Így sem kellett azért meghasonulnom.
Meglepték a szürke szemek, melyek most olyan szerelmesen pillantottak rá, mint még soha. Egészen szikráztak az ezüstös csillogástól.
- Még így is túl liberális vagy – vigyorodott el végül.
Harry egy pillanatra levegő után kapott, majd kihívóan a másikra nézett.
- Rendben! Vita holnapután. Van egy napod felkészülni, Malfoy!
- Fel se kell készülnöm, Potter! – felelt a szőke egészen közel hajolva és ettől a stílustól mindkettejüknek egészen deja vu érzése lett. Az első pillanatban még elmosolyodtak a régi vetélkedések emlékére, de aztán ahogy jobban belegondoltak abba az érzésbe, ami akkoriban uralta őket, egészen elkomorult az arcuk és a fekete hajú óvatosan párjához simult.
- Szeretlek – suttogta.
- Tudod, hogy én is – csókolt a feje tetejére Draco.
Mikor végül a bál után ágyba bújhattak, szinte természetesnek érezték, hogy összesimulnak egymás karjaiban és Harry, mint eddig is már annyiszor, boldog mosollyal figyelte összefűzött ujjaikat és a két jegygyűrűt egymás mellett.
Elérkezett a vita napja és a két fél elhelyezkedett egymással szemben a karosszékekben. Harry komolyan vette a felkészülést és még jegyzeteket is készített, azonban Draco csak szokásos öntelt mosolyát hozta.
- Nagyon biztos vagy a győzelmedben – morogta a fekete hajú.
- Az vagyok. De megkönnyítem a helyzeted, ha gondolod, és elmondom az én álláspontomat. Így neked már csak bele kell kötnöd. Jó lesz?
Egy pillanatig gondolkodott az ajánlaton, majd még mielőtt fordítva történne meg a dolog, rábólintott.
- Nos. Az én álláspontom a következő: teljes mértékben támogatom az arisztokráciát, mint uralkodói réteget, az aranyvérűket, mint felső vezetőket és szerintem a félvéreket és sárvérűeket ettől magasabb pozíciókba a közszférában nem szabad engedni. Persze, a privátszférában kifejezetten jól jön a kreatív, divergens gondolkodásmódjuk, amely abból adódik, hogy ők egy másfajta világból érkeznek, és úgy gondolom, hogy a gazdaságra nagyon is jó hatással lehetnek. Hiszen gondolj csak bele, nekünk is van autónk, ha egy ügyes vállalkozó külföldön nem kezd mágikus luxusautókat gyártani, eszünkbe nem jut, hogy vegyünk egyet. Azonban egy olyan helyen, ahol a konvergens, sőt, konzervatív, hagyományokra épülő, hagyományokat ismerő és tisztelő gondolkodásmód megkövetelt, vagy legalábbis annak kellene lennie, ott nem jó pont, ha valaki muglik között nőtt fel. A varázsló társadalom sajátos berendezkedéssel bír. Ha nem fontos, hogy ezt a sajátos, hagyományalapú berendezkedést megóvjuk, akkor akár be is olvadhatunk a muglik társadalmába. Van kérdésed?
A zöld szemek csodálattal hallgatták végig a monológot és pár pillanatba belekerült, hogy felfogja, ő következik. Zavartan kotort a papírjai között kicsit, miközben a szívére hallgatva kimondta az első dolgot, ami az eszébe jutott:
- De ezzel minden mugli születésűt diszkriminálsz. Ott van például Hermione, esküszöm, többet tud a varázsvilágról, mint én…
- Itt nem arról van szó, amit a könyvekből meg tudsz tanulni. Hanem az ösztönös tudásról, ami öröklődik a vérrel. A viselkedés, azok a megérzések, előítéletek és érzelmi tapasztalatok, amiket a generációk gyűjtöttek össze. Például egy sárvérű biztosan nem fogadta volna el olyan gyorsan, hogy hozzám kell jönnie feleségül, csak mert egy ősi bűbáj ezt akarja. És egy sárvérű nem tudna egy olyan bált megszervezni, amit te már rutinból összedobsz. És még számtalan ilyen apróságnak tűnő dolog határoz meg bennünket. Ezektől leszünk mi mások, mint akár a sárvérűek, vagy a muglik.
- De ezzel akkor is predesztinálod, hogy ha nem akarnak saját vállalkozást, amihez ugye tőke kell, akkor esélyük sincs feljebb jutni a ranglétrán. Ez megalázó!
- Megalázó? – vonta fel a szemöldökét Draco. – Édes, ha Hermione, teszem azt, pénz szűkében van és állása sincs, de neked nagy vagyonod van és munkát is tudnál adni. Akkor mit ajánlasz fel neki? Egyszeri alamizsnát, vagy tisztességes munkalehetőséget, amiből tartósan meg tud élni?
- Természetesen a munkát – felelte meghökkenve. – De hogy jön ez ide?
- A sárvérűek, félvérek, de ma már még az aranyvérűek jó része is, vagyon nélkül kezdi az életét. A pénzszerzés egyetlen tisztességes módja, hogy dolgozik. Hol tud dolgozni? Annál, akinek van vagyona és tud munkát adni. Ezek a nemesi származású aranyvérűek és az arisztokrácia, vagyis mi. Nem diszkrimináljuk a sárvérűeket. Egyszerűen tisztában vagyunk vele, hogy kinek hol a helye.
- De csak azért, mert te jó helyre születtél, még nem leszel több, mint más.
- Nem. Azért leszek több, mert nagyobb a varázserőm és én védem meg az ő kis világát. Ugyanis az arisztokrácia védi is a varázsvilágot. Például az ilyen Voldi féléktől.
Harry kétségbeesetten kutatott valami ellenérv után, de nem talált. Draco mindent csípőből cáfolt és még nem is próbált tudományos lenni. Sejtette, hogy ha szőrszálhasogató gazdasági kérdésekbe is belemászna, a másik egy gúnyos félmosoly kíséretében a földbe döngölné. Persze, utána megcsókolná, és azt mondaná, hogy szereti, de először azért földbe döngölné. Végül már kínjában elnevette magát és kinyögte a leggyerekesebb sértést, ami az eszébe jutott:
- De kviddicsben akkor is én vagyok a jobb!
A szőke szemöldökök egészen magasra szaladtak, majd Draco is felnevetett.
- Potter, nem akarlak elkeseríteni, de fele akkora vagy, mint én. Evidens, hogy gyorsabban repülsz.
- A győzelem, az győzelem – morogta, majd elpakolva hasznavehetetlen jegyzeteit odasétált párjához. –Menj mágiaügyi miniszternek!
- Ezek szerint meggyőztelek? – húzta az ölébe vigyorogva a kisebbet, de az csak elhúzta a száját.
- Alapjaiban borítottad fel a kis világomat, de sebaj.
Az ezüst szemű csak mosolygott elégedetten és Harrynek újra és újra az jutott eszébe: így néz ki egy sárkány, mikor egy csomó kincset tudott rabolni egy támadáskor. Pont így vigyorog! Ha Draconak még füst is jönne ki az orrán, az már kísérteties lenne.
Szinte transzba esve figyelte a kórust, a hatalmas zenekart, a húsz méteres, arany és ezüst díszektől roskadozó karácsonyfákat. Az operaházban telt ház volt, minden arisztokrata és nemesi származású aranyvérű megjelent, de még a gazdagabb, nem aranyvérűek is eljöttek.
Egy kezet érzett a kezére csúszni és oldalra pillantva látta, ahogy Draco szokásos, érzelemmentes kifejezéssel figyeli az előadást. Szívesen megkérdezte volna, hogy tetszik-e a fiúnak, de nem lett volna illő. Így hát várt az előadás végéig. Csupán az autóban engedte meg magának, hogy nyúlszőr kabátkáját összébb húzva odafészkeljen párja mellé és a vállára hajtsa a fejét.
- Tetszett? – hallotta Draco hangját.
- Igen. Neked?
- Nosztalgikus élmény volt – mosolyodott el a férfi. – Kiskoromban minden karácsony így telt.
- De akkor nem a Chat Noirban éltetek.
- Nem. De a Malfoy Kúria koránt sem volt annyira sötét és mogorva, mint gondolnád.
- Igazából még nem gondolkodtam rajta. Egy találkozásom volt a Malfoy Kúriával, de abból meg nem sokra emlékszek – húzta el a száját. Draco arcán is átsuhant egy kelletlen fintor és odafordulva egy csókot lehelt a homlokára.
- Három hét múlva esküvő – terelte el a témát vigyorogva és ettől Harry arcára is visszatért a mosoly.
- Igen. És olyan gyönyörű ruhám lesz, hogy el fogsz ájulni!
- Nem szokásom…
Az autó idő közben begördült a Chat Noir hóval fedett parkjába, három másiktól követve. A fogadócsarnok és a galéria gyönyörű karácsonyi hangulatot idéztek, csak úgy, mint az ebédlő, ahol most az egész család összegyűlt az ünnepi vacsorára.
Harry akaratlanul is belegondolt, hogy vajon Ron és Hermione hogy tölthetik az ünnepeket. Sajnálta őket, mert sejtette, hogy valahol a vadonban lehetnek, ugyanakkor azóta a jelmezes bál óta ő sem tétlenkedett. Dracoval sorra kerestek fel befolyásos varázslókat, akik Voldemort felé húztak, de meggyőzhetőek voltak és a Nagy Úr számos követőjét sikerült már „elcsábítani”. Az ünnepi előadásra is ezért mert Harry elmenni, mert tudta, hogy ott már szinte csak az ő támogatói lesznek. Bár nem igazán tudta elképzelni, hogy nézhet ki egy Karácsony a halálfalóknál. Elképzelése szerint zsugorított muglikoponyával díszítik a karácsonyfát és ajándékba levágott testrészeket adnak. Bár, jobban belegondolva, ő is épp egy exhalálfaló jegyese és megnézve az izgő-mozgó dobozkát, ez nem levágott testrész. Kivéve, ha még mozog…
De kinyitva csupán egy álmosan tapogatózó kis szőrcsomót látott, aki most ráemelte zöld szemeit és ételt követelve rányávogott.
- Ez…? - nézte az egyik pár zöld szem a másikat.
- Egy fekete macska. Chat Noir – mosolygott Draco. – És nem mellesleg olyan szemei vannak, mint neked.
- Nagyon édes! – kiáltotta teljesen elragadtatva. – Imádom.
- Örülök. De van másik ajándékod is… - azonban a fekete hajú mintha meg se hallotta volna, teljesen elvarázsolta a kis teremtmény. A szőke csak nevetett és legyintett. Sejtette, hogy amíg a kis csöppség el nem alszik jóllakottan, addig kedves párja inkompatibilis lesz a külvilággal. És így is lett, Harry csak akkor nézte meg a többi ajándékot, amikor a szőrcsomó már békésen szuszogott egy párnán.
Kibontotta a többi ajándékot is és nem lepte meg, hogy még soha nem kapott olyan drága holmikat, mint akkor. Dracotól természetesen ékszert is kapott és Luciustól egy gyönyörű ékszeres dobozt, amiről akaratlanul is eszébe jutott az örökre elaltató zenedoboz és elsőre nem merte kinyitni. De igazán az hatotta meg, mikor Narcissa és Adele közös ajándékát kinyitva egy gyönyörű fali szőttest talált, rajta a Malfoy családfával, amin nem csak ő volt már rajta, de a Dracoval közös gyerekük helye is. Emellett talált még egy szőttest a saját családfájáról is. Meghatottan pislogott párat, majd rekedtes hangon megköszönte az ajándékokat.
- Ez életem legszebb Karácsonya – suttogta Draco, mikor lefeküdtek végre aludni.
- A következő még szebb lesz – mosolygott rá jegyese.
- Mert?
- Mert akkor már eggyel többen lesznek a Malfoyok…
Harry némán, hevesen dobogó szívvel hagyta, hogy a komorna alaposan meghúzza a fűzőt felsőteste körül. Elgondolkodva vette szemügyre a vékony, fehér szőrmecsíkot, az alatta hulló, kidolgozott, ezüst hópelyheket a fehér szaténon. Selyemkesztyűs ujjaival kissé belemarkolt a nehéz, szatén szoknyába, mely fölött ezüstösen csillogó, lágy muszlim lengett, alján ugyanolyan fehér kis szőrme szegéllyel, mint fent. Érezte, hogy abban a szegélyben drót húzódik nehezékként, hogy a muszlim véletlenül se szállhasson messzebb a hófehér anyagtól. Fején gyémántokkal díszített keskeny diadém tartotta meg a fátylat, nyakában gyémánt nyaklánc csillogott. Egy reszketeg sóhajjal összefonta ujjait maga előtt.
- Valami baj van, Mylady? –kérdezte a komorna, kissé túl tárgyilagosan, de ez nem lepte meg, hiszen a nő egy homunkulusz volt, akit a Chat Noir területének bűbája tartott életben egy örökké valóságig. Már az idősebb Draco Malfoy születésénél is itt volt, ugyanilyen állapotban.
Lágyan elmosolyodott.
- Az a Mylady még egy órával odébb van.
A komorna kifejezéstelenül pislogott, ő pedig úgy döntött, nem kezdi el magyarázni, hogy miért nem Lady Malfoy most és miért lesz az egy óra múlva. Így is nagy meglepetést okozott, mikor egy hete tálalta kívánságát Draconak.
Ugyanolyan békés este volt, mint bármelyik akkor már egy ideje. A félhomályba rejtőző hálószobát halk nevetések és puha csókok cuppanó hangjai töltötték meg. Harry elbűvölve figyelte párja arcát, szinte önkéntelenül nyúlva oda, hogy az arcra simítson. Draco azonban elkapta a kezét és egy huncut csillanással a szemeiben a tenyérbe csókolt. A zöld szemű nevetett, de aztán, egyik pillanatról a másikra elkomorult.
- Mi történt? – kérdezte a szőke aggódva.
- Semmi csak… szeretnék kérni valamit.
- Mondd! Bármi is az, teljesítem!
- Szeretnék nevet változtatni.
- Tessék? – pislogtak rá az ezüst íriszek értetlenül. – Mármint? Jövő hétvégén hozzám jössz, alapvetően más neved lesz.
- De én a keresztnevemet szeretném megváltoztatni.
- Nem értelek.
- A Lady Harry Malfoy szerintem elég furcsán hangzik – húzta el a száját.
- Pedig az arisztokraták között nem te vagy az első, aki ezen átesik, ugye tudod?
- Tudom. De engem zavar. Én… Szeretném, ha az esküvő után a nevem Harriette Malfoy lehetne… Becenévként még mindig maradnék Harry, nem változna… De nem akarok még egyszer úgy magyarázkodni, mint Roseberg miatt kellett.
Draco elkomoruló tekintettel nézett rá.
- Nem mondtad, hogy ennyire megviselt.
- Elsőre én se gondoltam, csak… azóta is van, hogy azt álmodom, hogy magyarázkodok mindenféle embereknek, hogy miért vagyok én Harry, ha Lady vagyok, meg ilyenek…
Úgy tűnt, a fekete hajú lassan elpityeredik, így párja, megelőzvén, magához húzta és a selymes tincsek közé csókolt.
- Ha ezt szeretnéd, nekem tetszik a Lady Harriette Malfoy… - suttogta.
Emlékeiből az ajtón benyitó Astoria rántotta ki. A lány szintén arisztokrata volt a Richtenshire családból és miután Ciel Malfoyjal meglehetősen közeli viszonyt kezdett ápolni, sőt, az eljegyzés szó is többször elhangzott, kishúgával Lynette-tel ők lettek a koszorúslányok.
- Azta… - tátotta el a száját a halovány kék ruhás lány. – Gyönyörű vagy…
Harry akaratlanul is felkuncogott, mire Astoria is elmosolyodott, finoman ráncolva az orrát.
- Ne mondd el anyáéknak, hogy így eltátottam a számat! – kérte vidáman. – Meg is ölnének, hogy arisztokrata létemre, hogy mertem..
- A titka nálam jó helyen lesz, Lady Richtenshire – felelte megjátszott modoroskodással.
- Köszönöm, Lady Malfoy – hajtotta meg a fejét a másik tréfálkozva, mégis, a megszólítástól a zöld szemű szíve hatalmasat dobbant.
Végül eljutottak a szertartásig is és habár Draco Malfoy tökéletesen uralta az arcizmait, Harry látta, ahogy egy nagyobb lélegzetvételnek álcázva, mégis résnyire elnyíltak az ajkai és szemei kikerekednek. Melléérve csupán egy magabiztos mosolyt villantott perceken belül férjére, majd a druidához fordult. Ha őszinte akart lenni, nem sokat fogott fel az elhangzottakból, egyrészt, rengeteg varázsigét kántált az öreg, másrészt ő csak arra tudott koncentrálni, hogy a különféle bűbájok és varázslatok most fonják össze élete fonalát végleg Dracoéval. Mikor végül megcsókolhatták egymást, egészen zavarba jött. Még soha nem csókolóztak úgy, hogy azt mások látták volna. Mindig először berángatták egymást valami félreeső kis zugba.
Most azonban a szőke erős karjai a dereka köré fonódtak és a vékony ajkak lágyan, puhán, szerelmesen forrtak a szájára. Nem tudta, mitől volt más ez a csók, mint az előtte lévők, de érezte, ahogy a lábaiból kiszáll az erő és ő beleroskad a másik ölelésébe. Talán az volt más, hogy ezt a férjétől kapta.
A termen éljenzés és tapsvihar söpört végig és ő boldog mosollyal nézett végig a háromszáz emberen… Mert háromszáz fős esküvője volt… Még belegondolni is ijesztő volt számára, hogy a megjelentek között nem elég, hogy mindenki aranyvérű és arisztokrata, de mind őt támogatják. Illetve most már a Malfoy családot.
- Üdvözlünk a családban! – lépett oda hozzá Lucius Malfoy és meg mert volna esküdni rá, hogy a férfi arcán átsuhanó fél mosoly őszinte.
- Igazán csodálatos vagy, drágám! – hajolt oda Narcissa, hogy arcul csókolja, majd közben a füléhez hajolt és odasúgta: - Tényleg örülünk neked! Az elmúlt hónapokban bőven bizonyítottad, hogy méltó vagy a Malfoy névre.
Tudta, hogy ezt biztatásnak szánta anyósa. De valahol ironikusnak érezte, hogy egy évvel ezelőtt, vagy akár csak háromnegyed éve, ezzel a mondattal még vérig lehetett volna őt sérteni. Most meg igazából örült az elismerésnek.
Háromnegyed éve még, habár ezt Ronék nem tudták soha, de valóban gondolkodott rajta, hogy összejön Ginnyvel. Hiszen annyira szerette a Weasley családot, köztük a lányt is, és habár szerelmet nem érzett, de el tudta volna képzelni, hogy a család tagjaként, boldogan éljen élete végéig. Már persze, Lord Orratlan legyőzése után. Ezt a gúnynevet egyik bolondozós estéjükön Draco találta ki. Azóta Harry egyszerűen nem hajlandó más néven nevezni. Visszatérve, akkoriban még elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy egy elegáns, előkelő esküvőn bájos fél mosollyal, Lady Malfoyként üljön Draco jobbján és hallgassa az arisztokrata családfők köszöntéseit, miközben a vonósnégyes már a bálra hangol a bálteremben. Kicsit sem izgult a násztánc miatt. Valahogy abban már az első nap sem kételkedett, azóta pedig annyira egynek érezte magát a szőkével, hogy kétsége sem fért hozzá, hogy sikeresek lesznek.
- Nem bánod, hogy nincsenek itt a barátaid? – kérdezte halkan a párja, mikor beszélgetések visszafogott zaja töltötte meg a termet és a felszolgálók sorra hozták az előételeket.
- Nem – felelte halkan. – Igazából nem hiszem, hogy szerencsés lett volna őket egy ilyen eseményre elhívni. Gondolj bele a Weasley fiúkba. Már biztosan csináltak volna valami őrültséget, ami szerintük vicces. Vagy Ron valami divatos zenével próbálná felrázni a „besavanyodott” társaságot, mert a keringő már „uncsi”. És én… úgy érezném, hogy tönkreteszik az esküvőmet – vallotta be, kissé zavartan. Nem tudta eldönteni, hogy jogos-e, amit érez. Azonban Draco karja, ami a derekára csúszott, kezdte elfeledtetni vele, hogy miért is aggódott éppen.
- Ők nem támogatnák ezt az egészet. Pedig, ha őszinte vagy magadhoz, te is tudod, hogy közénk tartozol. És ezt már rég tudhattad volna, ha elsőben elfogadod a barátságomat.
Harry úgy érezte, pofonvágták. A jeges szavak egyszerűen fájtak a lelkének, akkor is, ha tudta, hogy a férfinak igaza van. Barátai minden szeretete és a Weasley család minden befogadása ellenére mindig csak vendégnek érezte ott magát. Azért gondolkodott azon, hogy elveszi Ginnyt majd, hogy ez az érzés megszűnjön, ne érezze azt, hogy ő igazából valahonnan máshonnan jött. Itt azonban… Ha nem lenne most már Lady Malfoy, akkor is jogosnak érezné a saját jelenlétét. Benne élt egyfajta arisztokrata öntudat, amit eddig a Dursley és Weasley családok így vagy úgy, de igyekeztek elnyomni. Mégis a szőke szavai nyomán úgy érezte, elárulta azokat, akik szerették. Hogy talán harcolnia kellett volna, hogy itt lehessenek.
Kényelmetlenül helyezkedett kissé, elfordítva a fejét férjétől, aki azonban ezt észrevette és magához húzva őt a fülébe suttogta:
- Ne érezd rosszul magad! Ha két lélek összetarozik, előbb-utóbb összehozza őket a mindenség. Ez történt velünk is.
Elmosolyodott. Nem tudta elképzelni, Draco mióta is vágyhatott rá.
Gyönyörködve figyelte a fehér abroszokat díszítő ezüst szalagokat. A kerek asztalok közepén üveg liliom csokrok álltak kristály-ezüst vázákban. A liliomokban enyhe, sárgás fény derengett, mint valami gyönyörű varázslat. A mennyezetet elvarázsolták, akár csak anno a Roxfort Nagytermében. Csillagos ég feszült a vendégek fölé. A fehér drapériával bevont székek háttámláin hatalmas ezüst masnik feszültek. A galérián, mely a két terem között húzódott, fehérbe öltözött vonós négyes játszotta a keringőket egymás után.
Minden Harry ötlete nyomán készült és a két Lady Malfoy, mármint Adele és Narcissa, igazi elismeréssel adózott ízlésének.
A báltermet ezüst szalagok díszítették és a csomópontokban fehér liliomcsokrok álltak, egy-egy szál üvegliliommal díszítve. A hatalmas kristálycsillárok fényt árasztottak a terembe, elrejtve a mennyezetig érő ablakok mögött feszülő éjszakát.
Lassan a vacsora véget ért és a társaság átvonult a bálterembe. Mindenki izgatottan várta a násztáncot és mikor a friss házasok beléptek, Albert hangja ismét bezengte a termet, mint már nem egyszer a hosszú évek során:
- Lord és Lady Malfoy!
Harry pedig csodálkozva vette észre saját bensője „kislányos” ujjongását, mintha csak azt mondta volna: „Mindig erről a napról álmodtam!”
Megengedett magának egy hitetlenkedő vigyort, majd rendbe szedve arcvonásait hagyta, hogy bevezessék. Azonban, mikor már bekötött szemmel simította kezét a másik vállára, egy számára eddig teljesen ismeretlen zene kezdődött és ő riadtan suttogta:
- Draco! Én ezt nem ismerem! – kétségbeesett pánikkal gondolt arra, hogy mi lesz, ha ő rontja el és ezért nem engedi majd a bűbáj, hogy összeházasodjanak. Ő azt nem bírná ki. Azonban férje csak átkarolta a derekát és nyugodtan felelte:
- Bízd rám magad! Bízz meg bennem és minden rendben lesz! – közben lassan vezetni kezdte a fekete hajút.
- Rendben – suttogta vissza, majd őszinte bizalommal a másikra bízta magát.
Lassan kezdte elveszíteni a fonalat. Draco magabiztosan vezette, pörgette, levegőbe emelete, vagy épp a karjaiba húzta. Habár kissé kezdett szédülni, tudta jól, hogy a másik mindig ott lesz, hogy elkapja. Becsukott szemmel is. Mire a dal véget ért, alig bírt megállni remegő lábain és mosolyogva kapkodott levegő után. Mikor levették a szeméről a kendőt és a teremben elült a tapsvihar, látta, hogy Draco is hasonló állapotban van, bár sokkal jobban tudja uralni az arcát. Szerelmesen hajolt oda, a másik mellkasára simulva.
- Akkor most már végleges? Senki sem választhat el tőled? – kérdezte boldogan. A szőke kifejezéstelen arccal bólintott, míg karjával átölelte a vékony kis vállakat.
- Senki. Még ő sem – jelentette ki határozottan és Harry tudta, mire gondol. Illetve kire. Mert még a boldog élet előtt várt rájuk egy nagy küzdelem. De úgy, ahogy tánc közben is, a való életben is biztos volt benne, hogy férje mindig ott lesz, minden körülmények között.
Mikor a bál véget ért és ők végre visszatérhettek a hálójukba, fáradtan kezdett kutatni a kis vitrinben. Mikor nem találta, amit keresett, meglepetten fordult a másik felé.
- Nincs több terhességi bájital – jelentette ki mosolyogva. A finoman felvont szőke szemöldökök láttán azonban folytatta: - Elfogytak. Vége a kúrának. Elvileg… Ki tudom hordani a közös gyerekünket.
Draco egy pillanatra levegő után kapott, ahogy megvilágosodott, majd széles vigyorra húzódtak az ajkai. Nem szólt semmit, csak magához rántotta házastársát és szenvedélyesen megcsókolta.
Habár a fűzővel kissé megszenvedett, de még így is fénysebességgel szabadította meg párját a mennyasszonyi ruha terhétől, végigcsókolva és végigsimítva minden egyes felszabaduló négyzetcentimétert. A finom domborulatokon kissé hosszabban időzött, gyönyörködve a másik élveteg pihegésében és nyöszörgésében.
Mikor végre forró testük minden akadály nélkül simulhatott össze, egyszerre nyögtek fel a gyönyörtől. A szerelmes csókok és simogatások közepette Draco szinte észrevétlenül kente be ujjait síkosítóval, hogy előkészíthesse párját.
Harry kéjes sikoltozásokkal fogadta magába az ügyes ujjakat, ismét, mint régebben is, saját hajába tépve. Azonban most nem érte el a kielégülés, az ujjak távoztak belőle és ő hevesen dobogó szívvel figyelte, ahogy a férfi fölé magasodva széttárt combjai közé helyezkedik, majd kemény férfiasságát odaillesztve, lassan, őrjítően lassan elkezd beléhatolni.
Hazudott volna, ha azt mondja, kicsit se fájt, kicsit se feszített. De már annyira vágyott a másikra, hogy nem érdekelte. Háta ívbe feszült és szemei előtt csillagok táncoltak. A másik lassan, óvatosan mozdult először, hagyva, hogy megszokja a kis test az érzést és csak akkor kezdett gyorsítani, mikor már könnyedén mozgott. Akkor azonban a cseresznye ajkakra marva birtoklón csókolta meg kedvesét, minden egyes lökésével kéjes nyöszörgést csalva ki belőle. Igyekezett a másik gyönyörpontját minél többször eltalálni, csak hogy hallhassa az élveteg sikolyokat. Hogy láthassa, amint a másik tehetetlenül megvonaglik, alig bírva el a gyönyört.
- Annyira szeretlek! – suttogta szinte önkívületben a csúcshoz közelítve. – Szeretlek, Lady Harriette Malfoy! – vallotta egy réveteg vigyorral, kissé fokozva a tempót. Megtalálva a megfelelő szöget, már folyamatos gyönyört tudott okozni és a zöld szemű szinte transzba esve kiáltotta:
- Én is… Szeretlek, Lord Draco Malfoy!
Gyanította, hogy a fekete hajú nem teljesen fogta fel, mit is kiabált, de az se zavarta. Ahogy ebben a pillanatban, ebben a helyzetben a saját nevét hallotta a másiktól, az egyszerűen megőrjítette. Heves ostromba kezdett és innentől kezdve számára elsötétedett a világ, hogy aztán egy pontban koncentrálódva, színes tűzijátékként robbanjon szét újra. Érezte a másik teljesen megfeszülő testén, hallotta az elnyújtott, élveteg nyöszörgésben hogy Harry ugyanezt éli át. Mindenét a másikba engedte és remegve omlott mellé. Zihálva várt, hogy kitisztuljon a látása, majd gyönyörködve figyelte, ahogy a fekete tincsek nedvesen tapadnak a fehér nyak köré, a zöld íriszek még a lehunyt pillák mögött pihennek, miközben tulajdonosuk pihegve kapkodott levegő után. A keskeny mellkas hevesen emelkedett fel és le, a vékony lábak még félig felhúzva reszkettek.
- Gyönyörű vagy – mondta ki, szinte megbabonázva, majd kezét a puha hasra simította, mint egy birtoklón.
Harry kissé felnevetett.
- Tudom, a sárkány megszerezte a kincset, megy vissza a barlangjába durmolni…
Draco egy pillanatig értetlenül pislogott, majd belőle is előtört a kacagás.
- Hihetetlen, mikre emlékszel…
Most a másik felé fordulva kinyitotta a szemeit és lágyan elmosolyodva ujjaival az arcára simított.
- Minden egyes pillanatra, amit veled töltöttem.
Nem tudott érdemben reagálni. Csak mosolyogott és magához húzva szerelmét lágyan megcsókolta, de szólni már nem bírt. Nem tartotta magát érzelgős típusnak, legtöbbször csak felizgult állapotban vallotta be a másiknak, hogy szereti, mégis úgy gondolta, sikerül talán kellőképp éreztetnie a másikkal, mit érez. És mivel Harry soha nem panaszkodott, gyanította, hogy ez így van.
Az esküvő után minden végtelenül nyugodtnak tűnt. A reggeli lapokból ugyan értesült arról, hogy a háború hogy szedi áldozatait, de valahogy ez neki olyan távolinak tűnt. Az egész egy földalatti mozgalomnak tűnt. Innen tűnt el egy család, ott találtak hullákat, emitt robbantottak. De mégis, az általa megismert háború fogalomba nem fért bele. Nem álltak fel a katonák hadrendbe, hogy aztán trombitaszóra egymásnak essenek. Nem tűnt tisztességesnek ez az egész. Ő csak állt az egésztől távol a Chat Noir biztonságot jelentő falai közt és békésen kortyolgatta a teáját, elegáns, drága ruháiban, szép ékszereivel. Kicsit sem tudott azonosulni a kis hős szerepével.
Kényelmesen ült a hatalmas, mennyezetig érő, osztott ablak előtt, miközben elgondolkodva meredt a szállingózó hóesésre. Szinte automatikus mozdulatokkal simogatta az ölében szuszogó, fekete macskát. Gondolataiból végül a vele szemközti karosszékbe huppanó Lord Malfoy szakította ki.
- Beszélnünk kell – kezdte komolyan és Harry gyomra akaratlanul is görcsbe ugrott.
- Miről? – kérdezte rettegve.
- Most, hogy hivatalosan is dolgozunk az utód-témán, meg kellene egyeznünk a születendő gyermek nevét illetően – felelte végtelenül hivatalos hangnemben, hogy a fekete hajúnak egy pillanatig gondolkodnia kellett, mi is a beszédtéma. De mikor leesett neki, nem bírta visszafogni magát és hangosan felkacagott.
- Azt hittem, baj van… Jól van. Én arra szavazok, hogy ha lány lesz, legyen Liliana – mosolygott párjára.
- Nem lesz lány, úgyhogy ebben nem is kell gondolkodnunk.
- Honnan tudod? – csattant fel ingerülten. – Állandóan ezt szajkózod, de ezt nem lehet előre tudni!
- De lehet, mert még nagyon régen, nem sokkal Merlin után egy boszorkány megáldotta az ük- ük-ükapámat, hogy ő és leszármazottai mindig fiú utódot nemzenek, így a család örökké fennmarad majd.
- Ezt nem mondod komolyan – képedt el kissé csalódottan. Ha őszinte akart lenni, ő örült volna egy kislánynak.
- De. Kedves felmenőm megmentette a boszorkány családját. Így kapta ezt az áldást.
- Hát akkor válassz! – vonta meg a vállát kissé fancsali képpel.
- Nem tűnsz lelkesnek. Kislányt akartál?
- Talán. De ne aggódj, a fiút is ugyanúgy fogom imádni!
- Helyes. Van kifogásod a Scorpius név ellen? – vonta fel a szemöldökét Draco.
- Azt leszámítva, hogy úgy beszélsz velem, mint egy üzleti partnerrel, nincs. De Lord Draco Malfoy, emlékeztetném, hogy én a felesége vagyok és nem valamelyik kétes hírű ügyfele! Szóval, ha kérhetem, hagyja ezt a tárgyilagos, alkudozós műfajt a Zsebpiszok közbe! – sziszegte villámló tekintettel. A férfi szokásává vált, hogy ha valamit nagyon el akart érni, akkor elővette a tárgyaló műfajt és ridegen, hivatalosan beszélt vele. És Harryt ettől kirázta a hideg. Megtapasztalta, mit élnek át a férje ügyfelei és őszintén megvallva, sajnálta őket. A szőke támadhatatlan volt, magabiztos és senkinek, de senkinek nem volt esélye ellene.
Draco most szokásos, elégedett sárkány mosolyával elvigyorodott és felállva egy gyors csókot nyomott a fejére.
- Akkor Scorpius lesz! Öröm volt Önnel üzletelni, Lady Malfoy! – azzal el is illant a folyosó felé. Harry azonban vérben forgó szemekkel kiabált utána:
- Lord Draco Malfoy, esküszöm, ezt még megkeserüli, csak bújjon még egyszer az ágyamba!!!
Ismét álarcos bált terveztek a Chat Noirban, azonban ez úttal farsang alkalmából. Harry jókedvűen próbált egy tollakkal díszített álarcot az arca elé.
- Vélemény? – pózolt csücsörítve. Férje kissé felvont szemöldökkel mérte végig a pizsamás – álarcos fekete hajút.
- Gyanítom, nem rózsaszín pizsamával óhajtod húzni.
- Nem… Lilával.
- Menthetetlen vagy… - közölte lemondóan a szőke.
- Tudom. De szeretsz – vigyorodott el, már-már pofátlan módon, miközben az álarcot letéve becsusszant a takaró alá.
Másnap este ennek ellenére mégis meglepte a párját, aki belépve egy fekete ruhás, hegyes-kalapos, mesebeli boszorkányt látott, csupán kissé szexibb kiadásban. A pánt nélküli, fekete ruha mellé fekete kesztyűk jártak, melyek egészen a felkarig értek. Hegyes orrú cipőt viselt, fekete csipke álarcot, élénkvörös rúzst és a karjában tartotta Noiret, a fekete macskát, míg másik kezében egy ciroksöprűt fogott.
Draco, aki ezúttal inkvizítornak öltözött, papi reverendával és keresztekkel felszerelkezve, egy pillanatig döbbenten pislogott szexi kis boszorkányára, majd fáradtan megforgatta a szemeit.
- Szóval ezért kellett papnak öltöznöm…
A vérvörös ajkak gonosz vigyorra húzódtak.
- Panasz? – kérdezte Harry ártatlanul. – Azért tán csak nem fogsz máglyán megégetni ezért….
- Ez egy borzalmas szóvicc volt – közölte a szőke unottan, majd kivette a másik kezéből a macskát és kitette a szoba elé. Becsukva az ajtót, vágytól elborult tekintettel indult meg ismét házastársa felé. Egyik karjával a derekát kapta el, majd kezével a feszes, fekete ruhával fedett, kemény fenékre markolt, miközben ajkaival a nyak fehér bőrére mart, kissé megszívva azt. Csípőjével a másikhoz nyomult, majd egy percre elengedve a másikat, ledobta a papi reverendát, ami alatt szövetnadrágot és fehér inget viselt. Szélsebesen kezdte felrángatni a fél combig feszülő ruhát, majd egy kézzel kioldotta az övét, kiszabadítva merevedését. A ruhát egészen Harry csípőjéig tűrte, majd áldozatát megfordítva a szobában álló kerek asztalnak döntötte.
Harry egy halk nyekkenéssel tette kicsit szélesebb terpeszbe csizmás lábait, elégedetten várva a következményeket. Vágyakozva pillantott a háta mögé, majd meg is érezte az első ujjat magában. Már hozzászokott az érintés ezen formájához, így alig egy-két pillanat múlva már érezte is férje férfiasságát nyomulni. Jól esően nyögött fel, ujjaival az asztallapba kapaszkodott és élvetegen dörgölte magát a másik ágyékához.
- Eszméletlen vagy – morogta Draco, miközben lassan mozogni kezdett.
- Te sem panaszkodhatsz…
Egyre gyorsabb és gyorsabb tempóban mozdultak, feszültek egymásnak és a fekete hajú mélyebb, durvább lökéseket követelt magának, amit párja örömmel teljesített is, míg nem végül mindketten egymás nevét őrjöngve élveztek el.
Mikor végre rendbe szedték magukat, Harry még kissé bizonytalan léptekkel az ajtóhoz sétált és beengedte a macskát, ami most apró mancsain betipegett, majd várakozóan gazdájára pillantott.
- Menjünk boszorkánykodni! – kiáltott a boszorka egy réveteg vigyorral, majd seprűjét és macskáját magához véve rákacsintott Dracora. – Jöjjön, atyám!
A bálteremben minden szem feléjük fordult és elismerően pillantottak Lady Malfoy jelmeze felé. Sőt, a férfiak olyan elismerően, hogy Draco ereiben kezdett felforrni a vér.
- Hallatlan! – morogta feleségének a keringő közben. – Hogy mernek ilyen nyíltan megbámulni?!
- Ne foglalkozz velük! – próbálta Harry csitítani, de mind hiába.
Azonban, mikor egy nemesi származású aranyvérű már konkrétan szinte szerelmet vallott neki tánc közben, számára is betelt a pohár. Elengedte a másikat és sarkon fordulva elindult kifelé a parkba. A férfi követte, azonban a jelenet Lord Malfoy figyelmét sem kerülte el.
Mikor az udvarra kiért, még látta, ahogy a férfi Harryt próbálja a karjánál fogva rángatni, míg a zöld szemű dühösen kiabál:
- Hagyjon békén! Szeretem a férjemet, hagyjon már!
Gondolkodás nélkül lépett oda, útközben elhajítva ismét a papi reverendát és közéjük lépve, méltóságteljes, gyilkos tekintettel meredt a férfira, aki most kissé megilletődve hátrált egy lépést.
- Amit tett, megbocsáthatatlan – jelentette ki Draco. – Az ősi bűbájok értelmében jogom van az életét venni most. Előhúzta varázspálcáját és a férfi szűkölve megremegett.
- Sajnálom… Nem tudtam…
- Hogy ő Lady Malfoy? – vonta fel egy szemöldökét ridegen. – A vendéglátásomat élvezi a saját házamban és nem ismeri fel a feleségemet?!
A végtelenül átlátszó hazugság csak rontott a férfi helyzetén.
- Tudja, mit? Kegyes leszek. Hagyom, hogy a feleségem döntse el, mi lesz a sorsa. Ha nem a halál mellett dönt, talán végre megjegyzi majd az arcát – azzal hátrafordult Harry felé. – Nos? Mit szeretnél, mit csináljak?
Harry kissé meglepődött, de igyekezett nem mutatni. Tessék. Gyakorolhatja a megbocsátást. Bebizonyíthatja, hogy ő nem olyan, mint a halálfalók. Csak az a bibi, hogy ő gyűlöli ezt az embert, amiért erőszakoskodott vele, és amiért megpróbálta tönkretenni a házasságát. Így hát hiába szégyellte magát, de felszegett fejjel csak ennyit mondott:
- Egyenlőre elég neki egy adag Crutiatus… Ha pedig még egyszer próbálkozik, én ölöm meg.
Nem tudta, mit várt, talán, hogy Draco nem fogja hagyni, hogy egy ilyen döntéssel szennyezze makulátlan személyiségét, de mindenesetre meglepte, mikor a szőke megfordulva kimondta az átkot és hidegen végignézte, ahogy a férfi a fájdalomtól vonaglik a földön.
- Tűnj innen! – sziszegte Draco dühösen, mikor elégnek ítélte a büntetést. Az áldozat pedig elvonszolta magát a helyszínről. – Legközelebb jetinek fogsz öltözni – nézett komolyan feleségére. – Elég volt a szexi ruhákból.
Harry egy pillanatig kikerekedett szemekkel nézett férjére, de mikor meglátta a haragos szürke tekintetet, csak bólintott és kissé hízelgőn odabújt az erős mellkashoz.
Teljes nyugalomban nyúlt végig az ágyon, élvezve, ahogy a meztelen testéhez simul a szatén ágynemű. Pillantásával lustán követte férje útvonalát a fürdőtől a szekrényig, elégedetten mustrálva a kidolgozott felsőtestet és az egy szál törölközővel takart feneket.
- Te nem készülsz? – kérdezte a szőke vissza sem fordulva.
- De… mindjárt. Csak még pihenek… - felelte mosolyogva, és ahogy megmozdult, enyhe fájdalom cikázott át a derekán. A nászéjszaka óta Draco cseppet sem kímélte, amit ugyan nem bánt, de időnként gondot okozott neki a kecses járás azért.
- Jó, de nem fogunk elkésni?
Hümmögött kissé nemlegesen, figyelve, ahogy álmai férfija felöltözik, fekete öltöny, fehér ing és egy mély bordó nyakkendő, igényes, arany tűvel megtűzve. Egy pillanat múlva, mikor a másik leült mellé, már a drága illat is megcsapta.
- Hova is megyünk mi most tulajdonképpen? – ráncolta a homlokát tettetett értetlenséggel.
Draco vigyorogva megforgatta a szemeit.
- A pokolba. Szó szerint, mert Brünhilda Black egy akaratos kis fruska. De a szülei támogatása jól fog még jönni, szóval meg kell jelennünk az eljegyzésen.
- Kihez megy hozzá?
- A Rouvoy gyerekhez.
- Szegény pára… - időközben már ő is elkészült, fehér kosztümöt és fekete, szatén fölsőt húzva, kifejezetten párja ellentéteként. Nyakába Draco feltette a több soros gyémánt nyakláncot, miközben elgondolkodva válaszolt.
- Szerintem ez nem olyan biztos. Egy éve még nekünk is ezt mondták volna a barátok meg a haverok. Azóta meg…
- Azóta a barátok meg a haverok nincsenek sehol, csak mi vagyunk egymásnak – fejezte be a mondatot Harry egy lágy mosollyal majd leengedte hollószín, vállig érő tincseit és visszatéve szemüvegét a másik felé fordult. Lágy csókot hintett az imádott ajkakra, kezeit az erős mellkason pihentetve, egészen hozzádőlve. Élvezte a dereka köré fonódó karokat, félig lehunyt pillái alól az ezüst szemeket fürkészte. – Még mindig nem tudom felfogni, hogy a férjem vagy…
Draco azonban kissé keserűen, de mégis szerelmesen válaszolt:
- Néha még mindig nem merem elhinni, hogy hozzád érhetek.
- Pedig… de… - motyogta halkan, fülig vörösödve, ahogy újra és újra felidézte magában hányszor és hányféleképpen ért is már hozzá Draco Malfoy… aki nem mellesleg a férje.
Odafelé azonban még a Gringottsba is el kellett látogatniuk. Harry meglepve vette észre magán, hogy az esküvő óta kicsit sem fél az esetleges támadásoktól. Most is nyugodtan sétált végig az Abszol úton, a szőke oldalán, irigykedő, felháborodott, vagy épp csodálkozó tekintetektől kísérve. Párja a Zsebpiszok köznél lefordult, ő pedig élvezve a kora tavaszi napsütést, tovább folytatta útját.
Belépve céltudatosan odalépdelt a megfelelő ügyintézőhöz, hallgatva cipője kopogását a hatalmas csarnokban.
- Jó napot! – kezdte kimérten, de határozottan. – Lady Harriette Malfoy vagyok, a férjem, Draco Malfoy széfjéből lenne szükségem egy nagyobb összegre – azzal odatolt a kobold orra alá egy papírt, rajta egy hosszabbacska számmal.
- Értem… És tudná magát igazolni? – kérdezte a kobold gyanakodva, neki pedig kiült a felháborodott értetlenség a fejére.
- Megbocsát? Mégis hogy gondolta ezt az igazolást… Maga volt az ügyintézőnk, amikor a férjem teljes hozzáférést adott a széfjéhez, már csak azért is, mert a Potter névről is minden átkerült oda… - felelte, kissé lenéző fintorral, majd magában megállapította, hogy az arisztokrácia neki koránt sem áll olyan jól, mint a másiknak.
- Köszönöm, ennyi elég volt – mosolyodott el a kobold. – Mylady, kérem, várjon egy kicsit, azonnal hozzuk a kívánt összeget.
Elégedett fél mosoly kúszott a szája sarkába, majd egy ismerős hangot hallott maga mögül.
- Gonosz boszorka! Mi az, hogy Harry széfjéből minden annak a görénynek a széfjébe került?!
Érezte, ahogy gyomra összeugrik és esküdni mert volna rá, hogy még a víz is kiverte. Lassan megfordult, csak hogy szembenézzen valakivel, akivel nagyon nem akart…
- Ginny? – kérdezte a tőle telhető legkevesebb érzelemmel. – Hát te?
A lány láthatóan szóhoz sem jutott. Eltátott szájjal bámult rá, tetőtől talpig újra és újra végigmérve.
- Én… te… - hebegte a vörös hajú zavartan.
- Ő, mi, ti,ők… Nyelvtanórát tartasz? – kérdezte kissé gúnyos felhanggal, malfoyosan felvont szemöldökkel. Karjait összefonta a mellei alatt és várakozóan, ugyanakkor kissé dacosan pillantott a barna szemekbe. Mindent ki tudott olvasni. A dühöt, csalódottságot, zavart…
- Harry, mi ez az egész? Mondd, kérlek, mondd, hogy ez csak valami nagyszabású terv része, hogy felszámold azt a családot is! – suttogta a lány könyörgő hangon.
Nem válaszolt. Egyszerűen úgy érezte, nincs mit. Csak hidegen meredt a másikra, várva, hogy az befejezze az amúgy is szánalmasba hajló drámázást. Azonban szerencsétlenségére Arthur és Molly Weasley is megjelent a színen, akik először nagy örömet mutattak, majd gyorsan lohadt le a mosoly az arcukról, ahogy meglátták Ginny könnyes arcát és Lady Malfoy kegyetlen, de őszinte tekintetét.
- Sajnálom – mondta fagyosan. – Nem csalás és nem ámítás.
- Miről van szó? – kérdezte Arthur értetlenül.
- Hozzáment Draco Malfoyhoz! – kiáltott fojtott hangon Ginny és ujjával, mint egy árulkodós kisgyerek, a fekete hajúra mutatott.
- Édesem, kényszerítettek? – kérdezte Molly azonnal, egy tyúkanyó aggodalmaskodásával, azonban mikor megpróbálta megölelni fogadott gyerekét vigasztalva, az hátrébb lépett egyet és a kérdő tekintetre minden érzelemtől mentesen felelt:
- Nem kényszerítettek.
- Lady Malfoy – hallották az egyik kobold hangját kis köhécselés után.
- Igen? – fordult oda talán egy kissé túl gyorsan, de már szabadulni akart a Weasley család csalódottságától. Főleg azért, mert a lelkiismerete azt súgta, nem kellene így bánnia velük. Végül is, mégis csak saját gyerekükként pátyolgatták az elmúlt évek során. De nem tehetett róla, egy másik része viszont hangosan kiabált, hogy a sokévnyi törődéssel sem kötelezhetik rá, hogy utálja a férjét, vagy esetleg elhagyja. Ha nem képesek elfogadni Draco Malfoyt, akkor őt sem fogadják el.
- A kívánt összeg – adott át egy vaskos borítékot. Tudta, mi van benne. Értékpapírok. Nem a muglifélék. De nagyobb összegek esetén több, nagy címletű igazolást írnak arról, hogy a kért összeg a rendelkezésre áll, így ezek a papírok fizetőeszköznek minősülnek.
Arthur és Molly Weasley szintén tudták, mi lapul a borítékban és most kikerekedett szemekkel nézték a zöld szeműt, aki viszont enyhe malfoyos gúnnyal megszólalt:
- Mintha nem tudták volna, hogy a Malfoy család az egyik leggazdagabb az országban… - azzal egyszerűen elsétált közöttük.
Csupán itt vette észre, hogy Draco alig egy méterre áll a családtól és szikrázó ezüst tekintetével őt figyeli. Alig észrevehetően kifújta a benn tartott levegőt és férjéhez sétált, szó nélkül átadva a borítékot. Mikor megérezte a hatalmas tenyeret a derekára simulni, szinte azonnal megnyugodott. Látta a vörös hajú család döbbent tekintetét, de már nem foglalkozott vele. Az autóig egy szót sem szóltak, mint a Jégherceg és Jéghercegnő, úgy vonultak végig az Abszol úton, senkire sem vetve egy pillantást se. Azonban, mikor a járműben ültek már, Draco az arcára simítva maga felé fordította és szenvedélyesen megcsókolta.
- Nagyon szeretlek – támasztotta a homlokát a másikénak. – Mikor belépve azt láttam, hogy Ginny Weasley felé fordulsz, rettegni kezdtem. Féltem, hogy…
Meglepve pillantott fel a másik szemeibe, majd ujját az ajkakra nyomva elhallgattatta a másikat.
- Hálás vagyok, hogy annyit segítettek, de ez most az én választásom. És ha ők ezt nem tartják tiszteletben, akkor engem utasítanak el.
- Igazából Dumbledore választása volt… - mosolyodott el a szőke.
- A házasság igen. De az, hogy szeretlek, az nem.
Nem szóltak többet, csak egy sokatmondó pillantás után összekulcsolták kezeiket. Mikor a fehér kővel felszórt feljáróra gördültek, Harry végigpillantott a kastélyon. Kisebb volt, mint a Chat Noir, de így is lenyűgöző méretekkel rendelkezett. Bár az ő ízlésének kissé giccsesnek hatott, inkább a rokokó stílust idézte, neki viszont tetszett az elvont, kissé ijesztő díszítés, amit a fürdőnél alkalmaztak.
- Mit adunk ajándékba? – kérdezte, mint egy mellesleg.
- Átoktükröt. Hasznos kis dolog, ha a nem kívánt látogató belenéz, átok sújtja.
- Nem kívánt látogató alatt mit értesz? – vonta fel az egyik szemöldökét vigyorogva. – Erwin Rouvoy számára az anyósa is nem kívánt személy lesz. Ugyanolyan, mint Brünhilda, csak még csúnya is.
Draco felnevetett, majd odavonta egy gyors csókra kedvesét.
- Imádom, amikor gonosz vagy…
- Jól van, igazad van, nem kellene. Végül is… nem lehet mindenki Malfoy… - egy önelégült mosollyal nyugtázta, hogy ezzel a kijelentéssel teljesen betette a nagykaput férjénél, aki most elkápráztatva mosolygott rá. De az autó leparkolt és nekik ki kellett szállniuk. Persze Draco, mint egy varázsintésre, hirtelen elkomorodott, felöltve kifejezéstelen, kissé talán sznob álarcát, hogy ismét jeges tekintettel vizslathassa a világot. Harry pedig követte példáját, bár az ő szája sarkában mindig ott lapult az önelégült, kissé gunyoros mosoly, amivel a meglepett vagy épp irigykedő tekinteteket nyugtázta.
Belépve szíve szerint felhorkantott volna. Sokat mondó pillantást váltva a házasulandó párhoz léptek és átadták az ajándékot.
- Igazán gyönyörű a díszítés, Brünhilda – jegyezte meg kimérten a fekete hajú. A lány pedig egy erőltetett mosollyal, idegesítően magas hangon válaszolt:
- Köszönöm, Lady Malfoy! Szerettük volna az esküvői díszítéshez hangolni az eljegyzést is. A szervező cég ötlete volt…
- Tényleg? Nahát – mosolyodott el akaratlanul is gonoszul. – Ez a sok ezüst kiegészítő és üvegliliomok! Én meg már azt hittem, az esküvőnk után kidobta a cég, de örülök, hogy nem szennyezik a környezetet, hanem újrahasznosítanak… - azzal faképnél hagyva a kitörésre készülő mennyasszonyt, a férjével együtt leült a Malfoy család asztalához.
- Ez a díszítés kísértetiesen hasonlít az esküvőtökre… - jegyezte meg Ciel Malfoy, akit egyéb iránt kedvelt. A fiú fanyar humora, állandó szarkazmusa illett a családba, de mégis valahogy szórakoztatóbbá tette az eseményeket.
- Igen, Harry most sértette vérig a kedves mennyasszonyt… - morogta Draco, de az említett mégis érezte, hogy azért tetszett neki. Most azonban úgy mesélte el, mintha nem támogatná az efféle sértést.
- Nem értem, mi ebben a sértő – jegyezte meg Narcissa egy fél mosollyal. – Igazából szerintem is jó dolog, hogy nem dobják ki a díszítő elemeket…
Az asztalra fojtott csend telepedett és az asztalra szegezett tekintetekben könnyek gyűltek, ahogy a Malfoy család minden erejével elfojtotta kitörni készülő kacagását.
Csendben figyelte a takarón szuszogó kis teremtést, ahogy összegömbölyödve az igazak álmát aludta. Fekete bundás kis teste lassan, nyugodtan hullámzott. Érezte, hogy neki sem kell sok ahhoz, hogy elaludjon. Megcirógatta a kis testecskét és hagyta, hogy elnehezült szemhéjai lecsukódjanak egy hosszú pillanatra.
Az ajtó nyikorgására ébredt fel, ahogy valaki belépett a szobába. A macska is és ő is álmatagon pislogtak a derengő fényforrás irányába.
- Két macska… – motyogta maga elé a betolakodó. Hangján hallatszódott az őszinte szeretet.
- Draco? – kérdezte álmatagon és a homlokára simuló hűs ajkak megválaszolták a kérdést.
- Hogy-hogy elaludtál? – érdeklődött a szőke halkan, az ágyra ülve.
- Nem tudom. Rosszul éreztem magam. Reggel is rosszul voltam és kicsit elnyúltam az ágyon. Erre elaludtam.
- Rosszat ettél?
- Nem hiszem. Csak Noire itt szuszogott és egyszerűen én se tudtam ébren maradni.
- Értem…
- Feszültnek tűnsz…
- Félelmetes, hogy észreveszed.
- A feleséged vagyok. Persze, hogy észreveszem…
- Szeretlek… nagyon… - a férfi hangjába csepp remegés vegyült, és ahogy Harry felpillantott, az ezüst szemek furcsán csillantak a félhomályban.
Ijedten ült fel az ágyon, szembe fordulva a másikkal.
- Mi történt.
- Semmi – mosolygott a szőke.
- Lord Draco Lucius Malfoy, ne akarj átverni! Most mondtam, hogy a feleséged vagyok, látom, hogy baj van! – közölte komoly hangon.
Draco lemondóan behunyta a szemeit és lehajtotta a fejét.
- Roseberg… Több családot is rábeszélt, hogy forduljanak ellenünk…
Érezte, ahogy minden vér kiszökik az arcából és az ájulás kezdi kerülgetni.
- De hogyan…? Hiszen…
- Nem tudom, szerelmem. De ne aggódj, meg fogom oldani!
- Ezt nekem kell meg…
- Nem! – szólt közbe a szőke határozottan. – Ez politika. Bízd rám!
- De ez akkor is az én harcom! – dacolt vele Harry.
- Itt nincs olyan, hogy te harcod! Ketten vagyunk, már nincs te meg én, csak mi! Mi ketten.
Elhallgatott. Egyrészt jól esett neki azt hallani, hogy férje így kiáll mellette. Másrészt szívesen közölte volna, hogy már nem csak ketten vannak. De még nem volt biztos az eredményben, így nem szólt semmit. Nem akarta a szőkét félrevezetni. Mégis keze akaratlanul is saját hasára csusszant, mintha óvná a gyermeket a szíve alatt és ez a mozdulat az ezüst tekintetet sem kerülte el. Hosszú pillanatig némán állták egymás tekintetét, majd a férfi minden kérdés nélkül megcsókolta és felállt az ágyról.
- Holnap reggel el kell utaznom – mondta kissé rekedtes hangon. – Te itthon maradsz, rendben?
- Nem igazán… - jegyezte meg csalódottan. – Örülnék, ha legalább elkísérhetnélek, úgy hiszem, a családokat is jobban meg tudnánk győzni.
- Nem, ez így nem igaz. De nem szeretném, ha veszélyeztetnéd az életed… most…
Olyan furcsa hangsúllyal tette hozzá, hogy most, hogy Harry biztosra vette, hogy férje kilogikázta az állapotát. Elgondolkodva feküdt végig az ágyon. Noire ezt érzékelve azonnal felmászott az alhasára és letelepedett, boldogan dorombolva és hunyorogva. Kikerekedett szemekkel figyelte az állatot, majd párjára pillantva látta, hogy ő is hasonlóan meglepődött. A macska az ősi hiedelmek szerint a legbiztosabb indikátor. És jelenleg erősen azt mutatja, hogy Harry áldott állapotban van. Ennek ellenére Draco nem szólt, csupán elvonult a fürdőbe. Egyetlen szóval sem említette a terhességet, a fekete hajú feltételezte, hogy tőle várja a bejelentést. Azonban mikor végre lefeküdtek az ágyba, a hatalmas tenyér szinte automatikusan az alhasára csúszott.
- Szeretlek titeket – suttogta.
Másnap reggel Harry kifejezéstelen arccal meredt a kigördülő fekete autó után. Belül azonban elkeseredetten gondolt arra, hogy akár napokig se látja a másikat és hosszú idők óta ez lesz az első olyan éjszaka, hogy a szőke ölelő karjai nélkül alszik majd el. Tudta nagyon jól, hogy a másik is épp ezen gondolkodik a járműben ülve. Nehéz sóhajjal indult vissza és megkeresve Narcissát és Adelet, csatlakozott hozzájuk.
Semmiségekről beszélgettek, múlatták az időt, de a fekete hajú számára mégis ólom léptekkel mozdult csak. Kín keservesen teltek a percek és ezen a reggeli rosszullét se segített.
- Harry, drágám, biztos, minden rendben? – érdeklődött vacsorakor Narcissa szelíden.
- Persze. Csak hiányzik Draco – vallotta be őszintén.
- Elhiszem – a nő egy sokatmondó pillantást váltott Luciussal és ő biztosra vette, hogy ők szintén átestek ezen.
Hajnalban már nem is kellett az ébresztőre várnia. Még a nap első sugarai is alig hatoltak át a tavaszi felhők között, mikor ő már a vécékagyló fölé görnyedt.
- Kicsim, kíméld anyut, kérlek! – nyöszörögte mintegy magának. Sóvárogva pillantott az ágy felé, amely azonban most üresen állt. Összepréselve remegő ajkait összeszedte magát és feltápászkodott.
Nap közben újra és újra az esküvői képre tévedt a tekintete, amikor pedig a hallban járt, a családi fényképet, vagy a családfát nézegette. Szüksége volt rá, hogy lássa, ő már rég Dracohoz tartozik. Hiába tűnt ostobaságnak, hosszú ideje először váltak külön huzamosabb időre és habár a ház is elég bizonyítékként szolgálhatott volna, de látni, ahogy az esküvői képen egymás mellett állnak, vagy elolvasni a fán a feliratot, hogy „Lord Draco Malfoy és felesége, Lady Harriette Malfoy” egészen másképp bizonyították számára az összetartozást. Pillanatokra csupán, de feloldották a gyomrát szorító görcsöt.
Azonban harmadnap végére már ez se nyugtatta meg. Szédelegve támolygott le a hall lépcsőjén, mikor gondolataiból egy erős alhasi görcs rántotta ki. Ijedten, fádalomtól könnybe lábadt szemmel sikoltott fel, ahogy összegörnyedt a korlátba kapaszkodva.
- Minden rendben? – lépett oda hozzá Ciel és Harry a fátyolon át egy pillanatig azt hitte, Draco áll mellette. A keserű felismeréstől azonban csak még inkább görcsölni kezdett és forróságot érzett a nadrágja ülepén terjedni.
- Nem akarok elvetélni! – kiáltotta kétségbeesetten.
- Mi?! – kérdezte cseppet sem arisztokratikusan Ciel Malfoy, majd gondolkodás nélkül a karjaiba kapta a fekete hajút és medimágusért kiáltva visszavitte a szobájába. – Terhes vagy?! – kérdezte tágra nyílt szemekkel.
- Valószínűleg – nyögte, miközben az ágyra fektették. – De ha ez így megy tovább, nem sokáig… De nem akarom elveszteni a kisbabámat – sírta, a fájdalomtól szinte önkívületi állapotban.
Még érzékelte, ahogy a medimágus a Malfoyok kíséretében belép a helyiségbe. Kendőt tartottak elé és ő egy csípős illatot érezve szinte azonnal mély álomba zuhant.
Mikor felébredt, már csupán Narcissát látta az ablak előtti karosszékben.
- Jó reggelt! – mosolygott a nő fáradtan és ő bágyadtan viszonozta a gesztust.
- Mi történt? – kérdezte álmosan.
- Majdnem elvetéltél az idegességtől. A medimágus három napra kiütött. Ne aggódj, a gyerek is jól van…
- Akkor tényleg terhes vagyok? – kérdezte boldogan.
- Három hónapja – biccentett az idősebb.
Nehezen birkózott meg az információval. Hiába érezte, tudta, hogy gyermeket vár, hallani, hogy immáron három hónapja terhes Draco Malfoy gyermekével, egy feldolgozhatatlan dolognak bizonyult. Újra és újra beleborzongott a boldogságba. A család persze gratulált neki, de ez a leendő apa nélkül nem tűnt olyan jó dolognak. Mert Draco még mindig nem ért vissza. Már ötödik napja volt távol a Chat Noirtól, minden hír nélkül és ez szinte minden egyes pillanatot megkeserített.
Azonban Harrynek még egy dolog feltűnt a Malfoy család viselkedésén: titkolóztak előtte. Először nem tudta miről és félt, hogy esetleg a férjéről van szó, de megnyugtatták, hogy nem. Azonban mikor az egyik újságot megtalálta a komód mellé lecsúszva, rájött, mit rejtegettek előle.
Voldemort megtámadja a Roxfortot és kihívja őt, Harryt.
- Erről nem volt szabad tudnom? – kérdezte kissé sértődötten.
- Itt nem érhet baj - próbálta Lucius győzködni.
- De a Roxfortban ártatlanok fognak meghalni, ha nem megyek!
- Ha mész, akkor is! – kiáltotta a férfi hevesen. – Az unokám és a fiam is meg fog halni!
- Nem fognak – jelentette ki határozottan. – Nincs azaz ég, hogy Voldemort a gyerekemhez nyúlhasson! És a férjemhez semmi köze! – sziszegte dühösen villámló tekintettel.
- Nem engedhetem – szűrte a fogai között az idősebb Lord Malfoy. – Mivel Draco távol van, az én kötelességem téged is megvédeni és a kicsit is.
- Akkor csomagolj! – vonta fel szép ívű szemöldökét malfoyosan. – Javaslom, hogy olyan ruhát húzz, ami nem baj, ha koszos lesz! – azzal sarkon fordult és megindult kifelé. Csupán a bejárati csarnok tükrénél torpant meg, végignézve magán. Igazából már látszott rajta a terhesség. Habár hasa még mindig lapos volt, de már inkább kissé domborodott. Mellei enyhén megduzzadtak és a bőre szebb volt, mint valaha.
- Biztos vagy ebben? – kérdezte a mellé lépő Narcissa aggódva.
Bólintott, majd karba tett kezeivel összefogta maga körül a blézert.
Meglepetésére azonban, mikor a kocsi előállt, már az egész Malfoy család harcra készen felsorakozott mögötte. Csodálkozva pislogott rájuk, döbbenten figyelve az elszántságot, amivel akár az életükről is lemondanának érte.
- Miért? – kérdezte elfúló hangon.
- Mert egy család vagyunk – felelte Basileus Malfoy és beült az autóba.
Roxmorts határában kezdte megbánni a magas sarkú cipőt. És a szatén fölsőt is. A csillogó gyémánt ékszerekről nem is beszélve. Alapvetően nem értette, hogy miért vágott neki az útnak ilyen felszerelésben. Gondolkodás nélkül. Persze, ő valahol úgy tervezte ezt az egészet, hogy most szépen beül az autóba, ami Roxfortig viszi, ott kiszáll, előveszi a pálcáját, szétátkozza Lord Orratlan fenekét és visszaszállva a kocsiba hazahajtat. Draco pedig amint lehiggadt a dühöngésből végtelenül büszke lesz majd rá és együtt örülhetnek, hogy gyerekük lesz.
Ehelyett?! Itt kommandózik fáról fára egy hasonlóan jól felszerelt Malfoy családdal a háta mögött. Egyedül Ciel viselt kevésbé elegáns öltözéket, de hát ezzel se volt kisegítve. Alapvetően az egész pereputtyal nem volt kisegítve! Lelki támogatás ide, családi összetartás oda, csak plusz energiát igényelt, hogy egyben tartsa ezt a társaságot, akik láthatóan valami hasonló elméletet képzeltek el, mint ő. Csak aztán kiderült, hogy a mindenféle védőbűbájok miatt a kocsi a roxmortsi erdő szélétől tovább nem jutott.
- Javaslom, keressük meg Aberforth-ot – mondta Lucius rosszkedvűen. Harrynek pár keresetlen gondolat az eszébe jutott, de hirtelen dühét betudta a terhességének és lenyelte a véleményét. Neki is hasonló tervei voltak, de ezt nem mondta a másiknak. Szó nélkül folytatták a lopakodást, míg végül a Mézesfalás előtt egy köpenybe burkolózó alak elkapta Harry karját és berántotta egy kis sikátorba. A többiek előrántott pálcával követték, de mire a védelmére keltek volna, a kapucni alól előtűnt a keresett személy.
- Azt hittem, sosem értek ide – morogta Lord Dumbledore.
- Én is örülök, hogy látom – válaszolt a fekete hajú felvont szemöldökkel.
- Gyorsan kell cselekedned, Tudjukki hajnalban megtámadja majd a Roxfortot. Megmutatom a titkos alagutat, ahol bejuthatsz az iskolába. Ott megtalálod a többieket – miközben ezt darálta, ügyet sem vetve a szőke seregre, már megindult egy eldugottabb kis épület felé. Mindenki értetlenül követte őt. Végül egy lány portréja előtt álltak meg és úgy tűnt, az öreg akkor vette észre a bizonytalanul ácsorgó Malfoy családot. – Csak Harry mehet – jelentette ki szomorúan. - Bűbáj védi a járatot, csak őt engedi át.
- De mi vele akarunk tartani – erősködött Narcissa dacosan.
- De nem lehet…
- Ő a családunk tagja, nem hagyjuk cserben!
- Nem is kell cserbenhagyni, Mylady, de most nem tudnak vele menni. Majd később, másik úton csatlakozunk hozzá! – jelentette ki Aberforth ellentmondást nem tűrő hangon. Végül a nő elhallgatott és kissé sértődötten elfordult. –Menj, Harry!
Valahogy ezt most nem akarta hallani. Persze, ő egyedül is nekiindult volna, de jobb volt, hogy a családja is vele tartott. Viszont most nélkülük kellene folytatnia az utat.
A portré mögül előtűnt a sötét alagút és ő a pálcájával fényt varázsolva elindult. A járat szűk és koszos volt, több helyen érezte, hogy nekiütközik a falnak. Egyszer még egy pókhálóba is beleszaladt. Mire végigért, úgy érezte, mintha dzsungelharcos lenne.
Egy terembe érkezett, ahol a legtöbb griffendéles bujkált. Meglepve pillantott végig a társaságon, azonnal kiszúrva Ront és Hermionét. Számtalan tágra nyílt szem meredt rá, míg végül a lány szólalt meg, megtörve a döbbent csendet.
- Hát mégis eljöttél!
- Miért ne jöttem volna? – kérdezte értetlenül, miközben földet ért. Félszegen rávigyorgott a többiekre.
- Azt hittük, Malfoy miatt már nem is foglalkozol ezzel az egésszel – vallotta be Ron. – Tényleg, ő hol van?
- Az arisztokrata családokat győzködi. És nem tudja, hogy itt vagyok. Valószínűleg meg is ölne – viccelt kissé kényszeredetten, de úgy tűnt, ezzel sikerült feloldani kicsit a hangulatot. Seamus Finnigen izgatottan kérdezte meg:
- Tényleg igaz, hogy hozzámentél és ki kell hordanod a gyerekét?
- Igen – biccentett határozottan. – Három hónapos terhes vagyok.
Úgy döntött, a kiakadáson jobb mielőbb túljutni. Ez persze nem is késett, felmorajlott az egész társaság. Hagyta, hogy mindenki kellőképp kipletykálja magát, majd kissé megemelte a hangját.
- És valaki elmondaná, mi folyik itt?
- Voldemort megtámadott minket – kezdte Luna.
- Először csak egy gyenge roham volt, áldozatot se szedtek. Aztán kiadta, hogy ha nem kap meg reggelig, akkor megtámadja a Roxfortot és mindenkit lemészárol – folytatta Hermione.
- Hát akkor… hosszú éjszaka elé nézek - húzta el a száját és az órájára pillantott. Alig mutatott délután négyet. – Mindenesetre adjuk meg neki, amit kér.
A nap lemenő sugarai csupán még félelmetesebb sziluettet adtak Perselus Piton igazgatónak, ahogy kifejezéstelen arccal végigmérte az egyenruhás diákokat.
- Aki rendelkezik valamilyen információval Harry Potterről, az lépjen elő, most! – zengte be mély basszus hangja a nagytermet, de senki nem válaszolt. Mélységes, halott csend telepedett a teremre. A tanárok a földet szuggerálták lábaik előtt. Ha tudtak volna valamit, akkor sem adták volna ki a kis hőst, akibe minden reményüket táplálták. Még élénken élt bennük az alacsony, vézna kisfiú képe, aki hatalmas smaragd szemekkel pislogott a világra kerek szemüvege mögül. Kócos, fekete tincsei a vállát verdesték és a legapróbb rezdülésre is összehúzta magát. Semmit nem tudtak róla, már lassan egy éve. Hallották, hogy Dumbledore átverte és egy ősi szerződéssel a Malfoyokhoz kötötte őt, de hogy mi lett a vége, senki sem tudja.
Határozott, szapora kopogás törte meg a némaságot, amellyel Harry Potter emlékének adóztak, mintha csak meghalt volna. Mindenki kíváncsian pillantott a bejárat felé, ahol megjelent egy elegáns ruhájú nő. Drága ékszereket viselt, arany karóra csillogott a csuklóján és arany keretes szemüvege mögül hideg, zöld szemek pásztázták végig a diákokat. Csupán egy-két fekete tincs tűnt ismerősnek, ami láttán többen is rádöbbentek, ki masírozott be a terembe.
- Harry Potterről nem sokat tudok mondani, igazgató úr, de ha esetleg Lady Harriette Malfoyt keresi, itt vagyok – állt meg felszegett állal a denevér előtt.
A professzor fekete szemei láthatóan kikerekedtek egy pillanatra. A tekintete végigvándorolt a kis hős testén.
Ebben a pillanatban Voldemort hangja zengett fel mindenki fejében egyszerre.
- Harry Potter… tudom, hogy az iskola területén vagy! Ha nem vagy gyáva, akkor még a nap felkelte előtt eljössz a Tiltott Rengetegbe és kiállsz ellenem! Ha nem… Mindenki meghal a Roxfortban…
A zöld szemek unottan fordultak körbe.
- Ott leszek, és ne felejts el szólni, hogy vigyek névjegykártyát… - morogta magának, majd ismét Piton felé fordult. – Szóval… Mit óhajt, professzor? Ha Voldi elé vinni, akkor felesleges. Megyek magamtól. Ha párbajozni… – megpörgette ujjai közt a pálcáját és gonoszul elmosolyodott. Azonban a tanári kar úgy döntött, itt az idő beavatkozni. A férfi, látva a túlerőt, inkább az ablakon keresztüli gyors távozásra szavazott.
- Üdv ismét itt! – köszöntötte McGalagony egy fáradt mosollyal. – Most mi a terve Mr. Potter? Vagyis… Lady Malfoy…
- Köszönöm. És nincs konkrét tervem. Csak azt tudom, hogy nem akarok halottakat. Végezni akarok azzal a szeméttel és ennyi.
- Ha szabad kérdeznem… Hol van Mr. Malfoy? Ő halálfaló, nem?
- Őhm… nem… - úgy nézett a tanárnőre, mintha az épelméjűségét kérdőjelezné meg. – De ha arra kíváncsi, igen, viseli a sötét jegyet. De ő teljesen mellettem áll. Csak nem tudja, hogy itt vagyok. Ő nem engedett volna.
- Hogy-hogy? – érdeklődött Lumpsluck ijedten. – Hiszen csak maga győzheti le őt!
- Igen, csak ez Dracot nem hatja meg… ugyanis terhes vagyok… - vallotta be, kissé kínosan pirulva. Persze, a meglepettség, a döbbenet most sem maradt el.
- És így fog kiállni ellene? – kérdezte Minerva őszinte elismeréssel.
- Ez nem sokon változtat. Csak annyi, hogy cafatokra szaggatom, ha megpróbálja bántani a gyerekemet – felelte határozottan.
Végül a tanári kar nem érdeklődött további részletek felől és a diákok is csak távolról figyelték őt. Egyedül a barátai álltak mellé, miközben McGalagony professzorral a kastély megerősítését beszélték át. Érezte, ahogy az izgalom görcsösen a gyomrára szorít, ami nem képezett túl jó kombinációt az elő-előtörő terhességi rosszullétekkel. Végül kezét a hasára szorítva leroskadt egy székre és mély sóhajokkal próbált megnyugodni.
- Minden rendben? – kérdezte Hermione aggódva, miközben hányingercsökkentő bájital után kutatott a táskájában.
- Csak a szokásos rosszullétek. És… hát félek, hogy esetleg elvetélek – vallotta be szinte suttogva, mintha attól félne, hogy ha hangosan kimondja, meg is történik. – Pár napja annyira féltem, hogy mi van Dracoval, hogy majdnem elvesztettem a kisbabámat. De azt egyszerűen nem élném túl…
- Ne aggódj, nem lesz baj – nyugtatgatta egy halvány mosollyal barátnője. – Tessék, idd meg ezt! Dracotól viszont undorító, hogy kétségek közt hagy, mikor tudja, hogy terhes vagy és nyugalomra lenne szükséged…
- Hermione – szólt rá a lányra egy villámló tekintettel. – Draco értem tesz mindent és nem tudta, hogy állapotos vagyok. Sejtette, de semmi biztosat nem tudhatott.
- Jól van… de és most hol van?
- Nem tudom… De ő se tudja, hogy én itt vagyok. Szóval mielőtt minden gonosz atyjának állítanád be, amiért nem jött utánam, nem az ő hibája. Emlékezz, a kúriában is megtalált. Most is csak abban reménykedem, hogy még az előtt vége lesz ennek, hogy megtalálna és hazacipelne…
- Végtelenül önző, ha nem érti meg, hogy neked ez a sorsod…
- Miért, te hagynád Ront meghalni csak azért, mert ez a sorsa?
A lány elkapta tekintetét és kissé pirulva meredt a padlóra. Nem válaszolt végül.
Harry úgy érezte, a bájital után nem, hogy jobban lett volna, hanem még szédülni is kezdett. Erős fájdalom nyilallt a homlokába, egyenesen a sebhelyébe. Elsötétült a szeme előtt minden és egy igen csak nem kívánt hangot hallott.
„Perselus, mit értesz azon, hogy Malfoy lett?! Hogyan?! Nem lehetett!!!!”
„Nagyúr, megbocsáss, de lehetséges… Potter arisztokrata. Hozzámehetett Draco Malfoyhoz.”
„Az a kölyök egy áruló fattyú! Ha megkaparintom, az őrületig fogom kínozni az árulásáért…”
Látta a helyszínt is, felismerte. Az iskola csónakháza volt a tó túloldalán. Megijedt, hogy a halálfalók ilyen közel vannak már. De még inkább megijesztette az, amit Dracoról mondott Voldemort.
Mikor kitisztult előtte a kép és meglátta barátai aggódó arcát, zihálva ült fel a hideg kövön.
- Harry, esküszöm, hányinger elleni bájitalt adtam! – kiáltotta Hermione kétségbeesetten.
- Tudom. Semmi baj, ezt nem te okoztad – mosolyodott el fáradtan. Kissé fázott, érezte, hogy ruhája átnedvesedett az izzadtságtól, de most nem érdekelte semmi. Feltápászkodott a földről, ahol addig feküdt és megindult az ajtó felé. – A csónakházban van! Bosszút akar állni Dracon… - jelentette ki.
- Mégis miért állna már rajta bosszút? – kérdezte Ron értetlenül utána loholva.
- Mert halálfaló volt… Nagyjából fél óráig… Aztán elárulta – vigyorodott el büszkén. – Azt hitte, a szüleit csak akkor tudja megmenteni, ha ő is beáll Voldihoz. De Dumbledorenak volt egy jobb ötlete, így ő azzal a lendülettel el is árulta őt.
- Hűséges típus – morogta a vörös hajú, kevésbé lelkesedve a szőke hősies viselkedéséért.
- Valahogy ez a fajta hűtlenség nem zavar annyira – mosolygott Harry.
- Őszintén, téged mi zavar Dracoban?! – csattant fel Ron kissé ingerülten.
- Semmi. De szerintem ez így helyes, ő a férjem és a születendő gyerekem apja.
- Abba inkább bele se gondolok, hogy az a gyerek hogy lett…
- Én belegondoltam. És szexi volt a látvány – vigyorgott Hermione rá kicsit sem jellemző perverzséggel. A másik kettő nem reagált érdemben. Ron csupán elfehéredett, Harry pedig elfojtott egy kuncogást.
Kiérve az épületből egy mély sóhajjal fordult a sötét tópart felé. Ezerszer is elátkozta magát a magas sarkúért. A gyémánt ékszereket sem látta már indokoltnak. Végül mégis tovább indult és egy macska ügyességével kommandózott végig a vízparton, ügyelve rá, hogy egyetlen gallyra se lépjen rá, egy ágat se törjön le. Azonban barátja már nem bizonyult ennyire ügyesnek, ugyanis Ron egy hatalmas robajjal beleesett egy szúrós bokorba.
- Ááá- kiáltott fel az áldozat meggondolatlanul és őt kirázta a hideg. Érezte, hogy közelítenek feléjük,így barátnőjével felrángatták a szerencsétlen fiút és már kicsit sem ügyelve a zajokra rohanni kezdtek az ligetesben. Érezte, ahogy az ágak beleakadnak a drága anyagba, hallotta, ahogy fájdalmas reccsenéssel megadja magát a ruha többször is. Sokszor egy-egy ág vagy tüske egészen a bőréig hatolt, csípős kis karcolásokat ejtve a vállán, nyakán, arcán. Egyszer még egy kisebb hajcsomótól is megfosztotta a természet, ami úgy tűnt, Voldemort pártján áll. Végül egy hatalmas fa odvában leltek menedéket. Egy intéssel álcázó bűbájt vont az odúra és lélegzet visszafojtva várták, hogy a veszély elhaladjon mellettük.
- Ez szép volt – vigyorodott el, mikor végre megúszták.
- Jól van, bocsi – dörmögte a magasabb.
- Draco ezért már megölt volna – felelt jókedvűen, majd előbújva az odúból végigpillantott magán. – Mint valami lecsúszott arisztokrata koldus – húzta el a száját, majd tovább indult. Meg akarta lepni Voldemortot, hogy ezzel is előnyre tegyen szert.
A csónakház nyikorgó padlóján észrevétlenül haladni egyenesen lehetetlennek tűnt. Mégis minden tőle telhetőt megtett. Egy csónak alatt bújva lesték, mi történik bent. Látták, ahogy Voldemort dühös és szenvedélyesen magyaráz valamit, de nem hallották, hogy mit. Aztán a kígyó egy lendülettel Piton torkának ugrott. Hermione a szája elé kapta a kezét, Ron döbbenten meredt a jelenetre, azonban ő már semmit nem értett. Soha nem tudta behatárolni, hogy a professzor kinek az oldalán állt. Most azonban alig várta, hogy a Nagy Úr elhagyja a területet. Eredetileg meg akarta lepni, támadni akart, azonban most jobban érdekelte az, amit véleménye szerint Pitonból lehetett kihúzni. Amint tiszta lett a terep, felugrott és berohant a kis házba, egyenesen a vérző torkú férfihoz.
- Mit akar csinálni Dracoval? – kérdezte minden formalitás nélkül, hidegen. Azonban a tanár láthatóan képtelen volt válaszolni. Hörögve, tátogva pillantott fel rá, szeméből egy könnycsepp csordult ki, de Harry úgy érezte, ez hatja meg a legkevésbé. – Mit akar csinálni a családommal? – kérdezte tagoltan, de a férfi csak remegő kézzel a könnyre mutatott.
- Tedd…el…
Végül az ezüstös csillogástól felismerte az emléket. Hermione azonban addigra már előkeresett egy üvegcsét és mire meg tudott volna szólalni, felfogta az emléket. A haldokló megkönnyebbülten sóhajtott, majd szemei fennakadtak. Egy pillanatra megrendülten meredt a most már élettelen testre, és elfogta a érzés, hogy talán mégsem olyan jó ő, mint a világ hiszi. Nem hatotta meg a férfi halála, egyfolytában csak az járt a fejében, hogy ha nem győz, akkor a családjával történik valami.
- Vissza kell mennünk, hogy egy merengőben megnézhessem az emléket – jelentette ki hidegen és felállt. A ruháját most már jelentős mennyiségű vér is borította.
Ült a lépcsőn és zokogott. Nem tudott túllépni a látottakon. Tisztán kiderült az emlékből minden. Még mindig hallotta a párbeszédet a fejében.
„Azért mentette meg azt a kisbabát, hogy aztán feláldozza Voldemort ellen?!” – hőbörgött Perselus Piton.
„Vannak szükséges áldozatok és hiszem, hogy végül győzedelmeskedni fog. A Malfoy családdal a háta mögött biztosan.”- felelt az igazgató nyugodtan, majd a teájába szürcsölt.
„Hozzá kell mennie Draco Malfoyhoz?” – sápadt le a fekete hajú.
„Majd évek múlva igen.”
„És ha ő mást akarna?! Miért nem nevelhetem fel én?!”
„Felnevelnéd James Potter gyerekét?” – kérdezte az igazgató hitetlenkedve.
„Felnevelnék egy árva kisgyereket. Nem predesztinálhatja erre a sorsra! Kényszerházasság?! Halál?!”
„Ő az utolsó horcrux. Amíg ő él, Voldemort soha nem fog meghalni…”- jött a komor felelet.
Harry nem azért sírt, mert meg kell halnia. A saját életét soha nem tartotta semmire. Az sem zavarta már, hogy születésétől kezdve Draconak szánták. Szerette a férfit, és ami azt illeti, a Malfoy családot is. De ha ő meghal, a gyermeke is. És ezt kegyetlennek érezte. Dumbledore ezzel nem számolt? Vagy úgy gondolta, a szíve alatt növekvő magzat még nem teljes értékű élet, még járulékos veszteség lesz?!
Tudta, hogy nincs választása. Letörölte könnyeit, bár koszos kezével csak még inkább összemaszatolta az arcát. Felállva a tükörbe pillantott, ami Dumbledore szobájának a falán lógott. Nem tűnt éppen arisztokratikusnak koszos ruhájában, maszatos arcával. Csupán a kosz alól is előcsillanó gyémánt ékszerek mutatták azt a csillogást, amiből eljött, alig több mint fél napja.
Kinn már besötétedett régen. Éjfél körül járt az idő és neki már csak pár órája maradt. Lassú, nehéz léptekkel indult meg a Tiltott Rengeteg felé. Egy kis tisztásra érve elővette a cikeszt, amit Dumbledore hagyott rá, és amit mindig magánál hordott azóta. Tudta, hogy hogyan fog működni, de eddig nem merte kinyitni, viszont most a halála előtt, kíváncsi lett. A szájához emelte és hozzá érintette a kis játékszert, mire az azonnal kinyílt és előbukkant belőle a feltámadás köve. A Halál három ereklyéinek egyike. Egy pillanatra visszaemlékezett rá, mikor Draco elmesélte a történetet. Meglepődött, mikor megtudta, hogy Dumbledore pálcája, mely Dracoé lett, szintén az egyik ereklye és az ő köpenye az a bizonyos köpeny. És még akkor mennyire meglepődött, mikor a szőke nevetve közölte, hogy ezek mind a fekete mágia részei.
Megfogta a kis követ, az emléktől mosolyogva és hirtelen három alak jelent meg előtte. Sirius és a szülei körvonalazódtak ki a sötétben.
- Szia, Harry! – mosolygott az édesanyja. – Látom, megtudtad, honnan származol.
Félszegen elmosolyodott, de válaszolni nem bírt a torkában növekvő gombóctól. A gyűlő könnyek a szemét marták, és pislognia kellett, hogy kitisztuljon a tekintete.
- Tudjuk, mire készülsz – vette át a szót az apja. – És mi várni fogunk rád.
- És a gyerekem..? – kérdezte elfúló hangon. Látta, ahogy a három szellem meglepetten összepillant. – Ezt nem tudtátok? Terhes vagyok… Vele mi lesz?
- Ő is veled lesz – válaszolt Sirius egy lágy mosollyal. – Biztosan.
- És hagyjam egyedül Dracot?
A többiek tanácstalanul pislogtak. Láthatóan nem készültek ilyen beszélgetésre. Ez azonban csak dühítette Harryt. Miért várta tőle mindenki, hogy önkéntes mártírként vonuljon a halálba, magasról téve férjére?
- Fáj? – kérdezte végül sírásba hajló hangon. – Nagyon fáj meghalni? Szenvedni fog a kicsi?
A szellemek megcsóválták a fejüket.
- Jó… Akkor… Majd találkozunk…
Látta a szomorú, talán kissé csalódott pillantásokat, de nem érdekelte. Eldobta a követ és felszegett fejjel tovább indult.
Mikor odaért Voldemort rejtekhelyére, vagy minek is nevezze, már semmi sem érdekelte. Zokogni volt kedve, de nem tehette meg. Mert neki még ennyi se jutott, hogy szabadon sírhasson. Megpillantotta a láncra vert Hagridot és kissé elszorult a szíve. Nem engedhette, hogy így bánjanak a szeretteivel. Valóban nem. De hogy feláldozza magát?! Ez… hülyeség… Attól még Voldemort senkit sem fog elengedni. De nem maradt választása.
- Nocsak, Harry Potter eljött hozzánk – felelte egy negédes vigyorral a Nagy úr és Harry úgy érezte, szívesen orrba verné. De nem volt orra.
- Legalább a nevemet tanuld már meg, te szerencsétlen, senkiházi félvér! – kiáltotta dühösen. – Lady Harriette Malfoy!
A férfi megremegett a dühtől és a körülötte állókban bennrekedt a levegő egy pillanatra.
- Hogy merészeled? – sziszegte Bellatrix. – A Nagy úr…
- Nem hozzád beszéltem, te hülye ribanc! – rivallt rá ingerülten és egyetlen villámló tekintettel a nőbe fojtotta a szót. – Essünk túl rajta – morogta dühösen. – Megkönnyítem a dolgod, nem fogok védekezni. Hátha másodszorra sikerül eltalálnod… Ja, nem, várjál, ez már hányadik is? Hm.. hagyjuk…
A férfi szinte őrjöngött a dühtől. Előhúzta a pálcáját és rászegezte a kis hősre. Harry felismerte a bodzapálcát és most kimeredt tekintettel nézett ellenfelére.
- Ez honnan van?! – kérdezte remegő hangon.
- Tőlem – hallotta Lord Roseberg hangját. Persze… gondolhatta volna, hogy ő árulta el az arisztokráciát.
- Ezt nagyon meg fogja bánni – mondta utolsó szavaival, de Voldemort már nem is figyelt rá, csupán kilőtte a gyilkos átkot. Ő pedig még látta az önelégült mosolyt Roseberg arcán elterülni. Kezét a hasára szorította. Ha Roseberg elhozta a pálcát, az azt jelenti, legyőzte Dracot… De akkor a kő miért nem hozta őt is vissza?
Egy fehér állomáson állt. Az egyik pad alatt egy kisgyerekszerű lény nyüsszögött. Kíváncsian pillantott körbe, csak hogy egy másik padon Dumbledoret pillantsa meg.
- Üdvözöllek, Harry! – mosolygott az öreg végtelen nyugalommal.
- Maga… - sziszegte hirtelen fellángoló dühvel és odalépve egy hatalmas pofont kevert le volt igazgatójának. – Terhes voltam! Maga megölte a gyerekemet!
Az öreg láthatóan nem erre a reakcióra számított. Meglepetten pislogott fel a dühös fekete hajúra.
- Harry, megértem, hogy ingerült vagy, de…
- INGERÜLT?! A férjem valószínűleg halott, mert az a jött-ment szemétláda valahogy csak megszerezte azt a nyamvadt pálcát, amivel ez a senkiházi félvér nem csak engem ölt meg, de a gyerekemet is! – üvöltötte őrjöngve, de egy vékony kis fiú hangocska megakasztotta dühöngésében.
- Anya… - oldalra pillantva egy kisfiút látott, aki szakasztott Draco Malfoy volt, csupán a szemei csillogtak olyan zölden, mint az övéi. Egy pillanatra visszatartotta a levegőt, ahogy meghökkenve, kikerekedett szemekkel pillantott a kicsire. Talán négy éves lehetett és láthatóan félt. Fél térdre ereszkedett és kitárta karjait a gyerek felé, aki most örömmel odarohant és az ölelésbe bújt. Kérdőn pillantott fel az öregre.
- Ő Scorpius? – kérdezte, de a szíve már rég válaszolt neki. Nyugtatóan simogatta a kisfiú szőke tincseit.
- Igen – bólintott Dumbledore. – És Draco nem halt meg. A pálcát ellopta Roseberg, nem pedig elnyerte. Az még mindig a férjedé.
Egyre gyorsabban dobogó szívvel szorította magához gyermekét.
- Vissza tudok menni?
- Ha úgy döntesz… Voldemort nem téged ölt meg. Hanem önmagát benned…
Tekintete a másik pad alatt nyüsszögő torzszülöttre tévedt. Elfintorodott az undortól.
- Hát azt jobb is. De ha visszamegyek… A fiam is jön?
- Úgy tudom – bólintott az öreg.
Kissé hátrébb húzódott és lágy csókot lehelt a kis buksira.
- Anya és apa nagyon szeret téged – suttogta. – És nagyon várunk már.
A kisfiú elmosolyodott, minek következtében elbűvölő kis gödröcskék jelentek meg az arcán és bólintott.
- Most anya visszamegy és szétrúgja egy gonosz bácsi seggét. Hogy mikor jössz, egy csodálatos világba születhess – mosolygott leendő gyermekére, majd felállt és az öreg felé fordult. – Vigyázzon rá addig is!
- Persze – mosolygott a volt igazgató. Ő pedig hallgatva saját cipőjének ritmikus kopogását elindult visszafelé.
Levegő után akart kapni, de uralkodott magán. Érezte, ahogy valaki fölötte térdel.
- Biztosan meghalt! – hallotta Bellatrix hangját. – Nem lélegzett.
- Nagyon jó… Akkor irány, te mamlasz, vedd fel és hozd a holttestét! – felelte Voldemort.
Hallotta, mint Hagrid zokogva odacammog, majd érezte, ahogy felemelik.
Mire visszaértek az iskolához, már a nap sugarai cirógatták az arcát. Hallgatta, amint Voldemort nagy hangon, mellkast döngetve ecseteli a roxfortiaknak, hogy ő nyert, és aki akar, még átállhat hozzá. Hallotta, amint Neville elmondja, hogy nélküle is küzdenek tovább. Ez jól esett neki, de azért megfordult a fejében, hogy akkor végül is, miért is ment át ezen az egészen… De mikor kiröhögték szerencsétlen fiút, fogta magát is kiugrott Hagrid karjaiból. A landolás kissé fájdalmasra sikerült boka szempontjából, de nem foglalkozott vele.
- Bocs, téves riasztás – közölte vigyorogva. – Voldikám, nem értem, mitől vagy te a vezér, sokadszorra se tudtál kinyírni – mondta lenézően, majd Neville elé sétált.
- Mi?! – hördült fel Voldemort szinte őrjöngve. – Ilyen nincs! Bella!
- De tényleg halott volt! – felelt a nő hisztérikusan.
- Ó, és Lord Roseberg… Ezt az arisztokrácia nem fogja megbocsátani…
- És hol van a híres arisztokráciád?! – kérdezte a férfi magabiztosan, de mikor egy mély, férfi basszus válaszolt neki, összerezzent a félelemtől.
- Itt vagyunk! – zengett Draco Malfoy hangja és oldalra pillantva valóban a maradék huszonnégy család felsorakozott Draco mellé. – És Lady Harriette Malfoy mellett állunk. Magát pedig Roseberg… kitagadjuk az arisztokrácia köreiből, minősíthetetlen viselkedése miatt! – azzal a szőke férfi Voldemort elé sétált, aki még mindig nem tért magához a döbbenetből, így kivont pálcáját csak meglepetten szegezte a másikra. Malfoy nem szólt semmit, csak nemes egyszerűséggel behúzott a férfinak egy akkorát, hogy az hátratántorodott. Ekkor kivette a kezéből a pálcát és felvont szemöldökkel a vérző szájú, egyre vörösödő fejű Voldemortra pillantott. – A jobb egyenes a feleségemért járt. Ez pedig az enyém… - azzal megfordult és Harryhez sétált. A zöld szemek boldogan és lenyűgözve csillogtak, a szép ívű ajkakon hitetlenkedő mosoly játszott.
- Amúgy… kimondta rám a gyilkos átkot, pedig terhes vagyok… - közölte panaszkodva Harry. Ártatlanul pillogott párat, majd elégedetten figyelte, ahogy a viharfelhőktől besötétülnek a szürke íriszek. Azonban utána furcsa, fehér lángok csaptak fel a szőke férfi körül, aki most a halálfaló sereg felé fordult. Senki nem hallott semmilyen átkot, csupán mindent elborított a fehér fény. A többi arisztokrata szintén támadásba lendült. Harry egy pillanatig megilletődve figyelte, ahogy az elegáns ruhába öltözött emberek különféle színű mágiája egyszerre csapott ki, elsöprő erővel támadva meg a halálfalókat. Elkeseredett harc következett, a halálfalók és a roxfortiak szintén fáradt, véget nem érő harcot vívtak. Meglepetten figyelte, hogy Draco milyen könnyedén kerekedik felül Voldemorton. Ő azonban mozdulni sem bírt, csak földbe gyökerezett lábbal figyelte a körülötte zajló káoszt. Azonban egyszer csak észrevette, ahogy Bellatrix Lestrange kivont pálcáját Draco hátára szegezi. Éktelen düh öntötte el és érezte, ahogy a belsejében valami ősi, eddig szunnyadó erő felébredt. Az egész világ eltompult körülötte, nem hallott semmit, úgy tűnt, minden lassítva történik. Ha létezne fekete fény, valahogy így képzelné el, mint a jelenséget, amely a testéből egy tiltakozó kiáltással kicsapott, és amely végigsepert a környéken. Szemhéjait összeszorította, karjaival a hasát védte, mintha támadásra számított volna.
Egy percre megszűnt körülötte a világ létezni, majd Draco lágy hangját hallotta a távolból.
- Harry… szerelmem, nyisd ki a szemed! Hallasz? – majd a már ismerős, kissé érdes kéz az arcára simult és ő az egyik szemét résnyire kinyitotta, csak hogy rögtön utána csodálkozó, kikerekedett tekintettel pillantson fel mosolygó férjére.
- Mi történt? – cincogta kissé félszegen.
- Győztél – kacsintott a férfi.
- Győztem?!
- Így van! Üdv a fekete mágiát használók között – azzal odahajolt és egy lágy puszit nyomott az ajkaira.
- Fúj! – hallotta Ron hangját a távolból, de nem érdekelte most. Karjait férje nyaka köré fonva húzta magához a másikat és elmélyítette a csókot.
- Annyira féltem… Bellatrix Lestrange hátba akart téged támadni és… És egyszerűen csak arra tudtam gondolni, hogy nem akarom… - suttogta, mikor végre elváltak. Meglepetésére Draco, nem törődve a jégherceg imázzsal, csak még szorosabban ölelte és apró csókokat hintett az arcára.
- A lényeg, hogy jól vagytok… Ugye? – kérdezte aggódva és Harry boldogan elmosolyodott, majd biccentett.
- Kisfiú – mondta.
- Tudom – vonta meg a vállát Draco egy önelégült mosollyal. – A Malfoyok csak fiú gyereket tudnak csinálni…
Mint kiderült, a fekete színű mágiát még a Cheshire családtól örökölte, amelyet a születendő gyermeknek is továbbadott, így a Harryből előtörő, mindent elsöprő átok tulajdonképpen két személy egyesített mágiája volt. Ezzel azonban végleg eldőlt a csata, Voldemort és az utolsó megmaradt horcrux, a kígyó, egyszerűen porrá égett, számtalan, másik halálfalóval együtt. Az iskola épületét azonban így is megviselték az események, és ami az elegáns kosztümöt és magas sarkút illeti… Nos, nem lehetett őket megmenteni. A fekete hajú párja oldalán bicegett a Nagyterem felé, mikor McGalagony odalépett hozzá.
- Lady Malfoy, megsérült? – kérdezte aggódva.
- Én nem… De a cipőm sarka súlyos törést szenvedett. És nincs váltócipőm…
- És nem lehet megjavítani?
- Ha meglenne még a sarok valahol, biztos meg lehetne…
Végül Draco megelégelte a bicegést és a karjaiba kapta erősen tiltakozó feleségét, akit aztán egy malfoyosan felvont szemöldökkel el is hallgattatott. Ragaszkodott hozzá, hogy Madame Pompfree megvizsgálja Harryt. A javasasszony persze megerősítette, hogy a magzat ép és egészséges, így a szőke hat hónap múlva már a karjaiban tarthatja majd gyermekét.
- Fel se fogom, hogy vége – mondta Ron kábán, bekötözött fejjel a szomszéd ágyon. – De az vagány volt, ahogy Malfoy behúzott egyet Voldemortnak – ismerte el, kissé morogva, mire Hermione szélesen elvigyorodva megpuszilta.
- Büszke vagyok rád, Ron, hogy képes vagy beismerni!
Draco felvont szemöldökkel Harryre pillantott, aki egy ártatlan mosollyal megvonta a vállát.
- Én nem értek semmit!
A szőke elmosolyodott és megfogta a kezét, majd egy végtelenül fáradt pillantással megkérdezte:
- Nincs kedved hazamenni?
Harry észrevétlenül becsúsztatta a kezét Draco hatalmas tenyerébe és mosolyogva figyelte a gyermekkórus tagjait, ahogy arany-bordó talárjaikban, a karmesterre összpontosítva minden figyelmüket, hangosan énekeltek. Az orgona hangjához vonósnégyes csatlakozott, emelve az ünnep színvonalát és csillogó tekintete akaratlanul is a mennyezetig érő, hatalmas fenyőfákra vándorolt, elmerengve az arany és ezüst díszítésen.
- Borzasztóan griffendéles – hallotta párja hangját és tudta, hogy a gyerekek talárjaira gondol, de azt is hallotta, ahogy a hangjában nevetés bujkált.
- Az – bólintott. – De nem hiszem, hogy Scorpiust zavarná. Végül is, azt se tudja, mi az a Griffendél.
Draco csak bólintott, majd pár másodperc némaság után megjegyezte:
- Jó ötlet volt a Durmstrangba íratni.
- Igen – felelte Harry és újra átadta magát az előadásnak.
Mikor a koncert befejeződött, az operaház díszes előcsarnokában várták az ifjú művész urat. A tíz éves kisfiú kifejezéstelen arccal, felszegett fejjel sétált feléjük, fensőbbséges pillantással mérve végig a körülötte nyüzsgő embereket.
- Tiszta apja – sóhajtotta halkan a fekete hajú.
- Kivéve a szeme. Az a tiéd – felelte a férfi érzelemmentesen. Mikor azonban gyermekük odaért, Harry nem kis meglepetésére férje volt az, aki nem bírta visszafogni magát. Fél térdre ereszkedett fia előtt és csillogó szemekkel elmosolyodott. – Nagyon büszke vagyok rád – mondta halkan, rajongással a hangjában.
A kisfiú arcán egy boldog mosoly terült szét, orrán apró ráncocskák jelentek meg tőle, és lelkesen vetette magát apja karjaiba. Lady Harriette Malfoy elbűvölve nézte a jelenetet, majd ő is megölelte gyermekét, mielőtt még a Malfoy család megjelent volna.
- Nagyon szeretünk – suttogta fia fülébe. – És nagyon örülünk, hogy vagy nekünk, Scorpius…
