Az én démonom (MusaHiru)
„Késtél. 13.297 órát és 49 percet…”
Ennyi szakadt ki belőlem, mikor Musashi… Nem… Mikor Gen ismét pályára lépett. Mint valami hős, a legjobb pillanatban… És nyertünk. Megnyertük azt az átkozott Christmas Bowlt. Mégis…
Azt hittem, ha visszatér, megszakadnak a rémálmok. Nem fogok többet izzadtan, zihálva arra felriadni, hogy Musashi elment és nem akar többé visszatérni. Nem kell rádöbbennem minden éjszaka, hogy ez nem álom, hanem valóság. Nem fogok éjszakánként a sötétség jótékony takarásában csendesen zokogni, míg nem visszaalszok… De az álmok nem szakadtak meg.
Két hétig is elhúzódott, amíg egymás mellett éltünk békében. A HUH tesókkal többet kommunikáltam, mint vele. Végül ott maradtunk kettesben abban a nyavalyás teremben és én rájöttem, hogy nem tudok mit mondani. Illetve, amit tudnék, ami kiszakadni akart belőlem, az nem tartozott senkire. Az nem illett az én démoni karakterembe… De ő akkor felállt és megindult felém.
„Yo-chan…” – kezdte. Évek óta nem hívott így. Kedvesen elmosolyodott és én beleremegtem az egészbe. A falhoz préselődtem és riadtan kutattam kiút után. Ő pedig csak közelített.
„Menj innen!” – kiáltottam kétségbeesve és fegyvert rántottam. Géppuskámat biztosítás nélkül szegeztem rá. Nem tudtam átverni. Hisz ismert. Olyan kibaszottul régóta ismert!!! Ráfogott a csőre és kitekerte a kezemből. Én pedig úgy engedtem el, mintha égetne. Akkor sírtam el magamat először a szeme láttára. Kissé megijedt. Odalépett és magához ölelt, nyugtató szavakat duruzsolva a fülembe. Simogatta a hátamat, én pedig csak kapaszkodtam belé, mint valami kisgyerek. Zokogva vágtam a fejéhez, hogy annyira sokáig maradt el. Hogy majdnem szarban maradt a csapat.
Egy szót sem mondtam arról, hogy én mennyire szenvedtem nélküle…
Végül ketten roskadtunk le a földre, de nem akartuk elengedni egymást még így se. Lassan lehiggadtam és csak feküdtem a karjai közt, fejem az erős mellkasnak dőlt és hallgattam a szívverését. Olyan erőteljes volt, mint ő maga. Végül erőt vettem magamon és felálltam.
„Ami ebben a teremben történt, azt senki sem tudhatja.” – jelentettem ki, majd otthagytam. Éreztem, hogy mást akarnék, hogy maradni akarok a karjai között, hogy meg akarom… szükségem lenne rá… De erősnek kellett lennem.
A rémálmok azonban nem szűntek meg. Felriadva mindig görcsberándult mindenem a félelemtől, hogy mi van, ha igaz? Ha Musashi újra elhagy bennünket?
A csendes sírások őrjöngő zokogásokba váltottak át. Éjnek évadján futni jártam, gyakoroltam. Azt mantráztam magamnak, hogy ha elég jól teljesítek, ez nem történhet meg. Akkor marad.
Az iskolára már egyáltalán nem koncentráltam. Két dolog számított csak: a foci és az, hogy senki ne lásson a harcomból semmit…
Hiruma fáradtan sétált be az iskola épületébe. Újabb borzalmas éjszakán volt túl. Mikor azonban meghallotta társai hangját, azonnal elrejtette levertségét és szokásos, ördögi vigyorát az arcára erőltetve, géppuskáját a vállán támasztva fordult a csapat felé.
- Jó reggelt, ványadékok! Hihii! Csak nem megint lustultok?! REGGELI EDZÉS!!!! Yaaa-haaa! – azzal lőni kezdett. Persze, mindenki rohanni kezdett a pálya felé, csupán Musashi vigyorgott és rázta a fejét hitetlenkedve. A szőke pirulva nézett a punkra, majd gyorsan összekapva magát kiabálni kezdett: - Ez rád is vonatkozik, vénember! Indulj már meg! A tavaszi kupa nem vándorol magától a zsebünkbe!
Soha nem tudta ténylegesen megrémiszteni barátját és ez frusztrálta. Pedig igazán ördögi kinézettel bírt. Főleg a hegyes fogaival. Igazából a focinak köszönhette, hogy egy-két fogából darabkák törtek le. Ő pedig úgy döntött, hegyes koronát kér rájuk… Hát nem hatásosabb egy csapatkapitány démoni fogakkal? Ya-haa!
Rá is villantotta az ominózus vigyort a másikra, aki viszont… szeretetteljesen visszamosolygott?!
- Mi a franc van veled, vénember?! – kérdezte hirtelen fellobbanó dühvel. – Szerinted ilyen viselkedésre van szükségünk a Zokugaku ellen?! Azok démonok!!!
Musashi azonban csak nevetett.
- Veled úgysem érnek fel! – kacsintott rá. – Téged a Sátán küldött fel a pokolból, mert féltette a trónját!
Hiruma kicsit visszább vett erre a mondatra. Elégedetten elmosolyodott és úgy döntött, inkább a többieket egrecírozza tovább.
Még három napjuk volt a szezonnyitó meccsig és értesülései szerint az agresszív csapat jelentős változásokon ment át. Nem csupán egy jó elkapójuk volt már, de erős, stabil faluk, jó tight endjük is… Gyakorlatilag Sena és Musashi jelentették az előnyt összesen. Ez egy kicsit megrémisztette. A jövő évi Christmas Bowlra már aligha jutnak ki. A felvételik elveszik majd minden idejüket. De ez a kupa még szép befejezése lenne a középiskolás karrierjüknek.
A meccs előtti éjszaka a csapaton végigfutott az általános pánik. Csak ők hárman ültek a pálya szélén higgadtan. Kurita szokásos boldog optimizmusával figyelte a csillagokat.
- Majd, ha egyetemre megyünk, jussunk ki a Rice Bowlra is! – szólalt meg békésen.
- Ez egyértelmű – hunyta le a szemét fensőbbségesen és kissé elfordult, karba font kezekkel. Nem kell neki javaslat ahhoz, hogy megcélozza azt a hülye kupát is! Azonban Gen szavai megfagyasztották a vérét.
- Én lehet, nem megyek egyetemre.
Nem tehetett róla, szemei kipattantak és levegő után kellett kapnia. Nem is tudta, hogy sikerült ezt észrevétlenül kiviteleznie. Azonnal ütni kezdte a mellette ülőt.
- Mi az, hogy nem jössz egyetemre, te hülyegyerek?! Vénember, ajánlom, hogy ne hagyd megint cserben a csapatot! A Devil Bats folytatja a munkát!!!
Két erős kéz kulcsolódott a csuklóira, lefogva őt. A barna szemek komolyan fúródtak az ő kék íriszeibe.
- Hiruma… - a barna hajú hangja keményen, élesen hasított a levegőbe. – Ne legyél gyerekes! Tudod, hogy át kell vennem apám cégét.
Nem tudta, mit mondjon. A gombóc a torkában növekedni kezdett és úgy érezte, az agya kis csücskében búvó hang kiabál ki belőle.
- Tudtam, hogy megint el fogsz minket hagyni!
Szinte suttogta a szavakat, megsemmisülten. Felállt, és megindult a kijárat felé. Még látta, ahogy a csokoládé szemeik egy pillanatra kitágulnak, majd szomorúan pillantanak utána. Nem várta meg a magyarázkodást. Hazáig rohant a mellkasában feszülő fájdalom elől.
Miért nem tud megnyugodni?! Az a rohadt görcs miért nem oldódik fel benne?! Miért sírja el magát újra és újra az idegességtől, a dühtől, a fájdalomtól?!
Szipogva simogatta Cerberos hátát. Nem is akar Musashival beszélni többé. Szemét áruló… Tudta, hogy ez lesz…
„És ha most ijesztetted el végleg?” – kérdezte saját magától.
Hirtelen bánta meg a szavait. Nem kellett volna. Gen büszke, ha most ezzel megmutatta neki, hogy nem is bízik benne… Már lehet, a meccsen se lesz ott…
Telefonja után kapott és szinte azonnal tárcsázta a számot. Ki volt kapcsolva…
Soha nem érzett pánik fogta el. Mi lesz, ha vesztenek? Mert Musashi nem jön el? Nem teheti meg a csapattal. A csapat, a győzelem érdekében most azonnal helyre kell hoznia a hibáját!
Félmeztelenül rohant vissza a pályára. Az se érdekelte, hogy a hideg miatt megfázhat. Nem, neki azonnal beszélnie kell azzal az idiótával! Azonban a pályán már nem volt senki. Ismét a telefonjához nyúlt, azonban ezúttal Kuritát hívta.
- Igen? – kérdezte a kedves hang.
- Gen veled van? – zihálta a pánik szélén. Úgy érezte, ebbe bele fog őrülni. Olyan nehezen szerezte vissza őt a csapatnak! Annyira sokáig tartott! Nem ronthatja el most.
- Nem. Mikor hazamentél, ő is elindult. Gondolom, már otthon van. Nagyon szomorú volt attól, amit mondtál, Hiruma. Musashi nem fog minket elárulni. Igazságtalan voltál vele…
Nem akarta ezt tovább hallgatni. Rácsapta a telefont a falemberre. A francba is, tudja! Tudja, hogy nem kellett volna ezt mondania. Összegörnyedt a belső szerveit szorongató görcstől. Azt hitte, képtelen lesz megmozdulni többé.
Végül valahogy hazavonszolta magát, de reggel már nem tudta volna megmondani, hogyan.
Iszonyatos állapotban kelt fel. Szinte nem is aludt, szemei bedagadtak a sírástól és alig bírt emberi kinézetet varázsolni magára.
- Cerberos, drukkolj, hogy a vénember is eljöjjön – morogta a kutyájának, miközben már az utolsó simításokat végezte a mezén. Végül sisakját a hóna alá csapva megindult a mérkőzésre.
A Zokugaku főnöke elgondolkodva hallgatta az emberét.
- Valóban? – simított az állára és kaméleonra emlékeztetve kiöltötte hosszú nyelvét. Indokolatlanul hosszú nyelvét… - Ki gondolta volna a démoni Hirumáról, hogy ilyen kis sírós kislányka tud lenni, ha a 60 yardos Magnumját félti. Nos, szerintem tudjátok, mi a feladat. Elkapni a Magnumot! Ha kell, öljétek meg! De ne érjen oda a meccsre, csak a telefonja…
Az emberei egy egyöntetű Igenis! után szétszéledtek.
Musashi rosszkedvűen indult a pálya felé. Nem tudta kiheverni, amit a szőke démon előző este a fejéhez vágott. Végtére is… Mikor esküdött ő örök hűséget a csapatnak?! A megalakuláskor… Oké. Ez hülye kérdés volt. De akkor is. Csak azért nem mehet egyetemre és rúghatja fel apja egész munkáját, mert Hiruma ott is amerikai focisat akar játszani!
És ha már ezt ennyire tudja, miért gondolkozik mégis azon, hogy hogyan juthatna be ugyanarra az egyetemre?! Miért képzeli el a szőkeség arcát, ahogy közli vele, hogy felvették és marad a csapatban?!
Elkeseredetten rázta meg a fejét. Be kellett látnia, az életét adná az ő démonjáért. És be fogja neki bizonyítani, hogy nem árulja el őket még egyszer! Nem hagyja őket cserben!
Annyira belemélyedt a gondolataiba, hogy észre sem vette a nyomába szegődő alakokat. Csupán egy ütést érzett a tarkóján és minden elsötétült előtte.
Mikor magához tért, egy sötét, valószínűsíthetően alagsori szertárban találta magát. Tarkóját masszírozva állt fel, majd azonnal a telefonját kezdte kutatni. Nem találta. Egyre gyorsuló szívveréssel mérte fel saját helyzetét. Fogságban volt. Határozottan. Ami azt jelenti, hogy nem fog odaérni a meccsre…
Eszébe jutott Hiruma csalódott, szomorú tekintete és elszorult a szíve. Nem. Soha többé nem akarja azt látni! A francba mindennel és mindenkivel! Ő azt akarja, hogy a másik csak mosolyogjon! Olyan igazán!
- Hahó! – kezdett dörömbölni az ajtón. Senki nem reagált. Határozottan pozitívnak vette ezt. Nekifeszült a nyílászárónak, de a zár stabilan tartotta. Pár perc próbálkozás után úgy döntött, itt az ideje a hagyományos „berúgomapicsába” módszer alkalmazásának.
A fa hangos robajjal adta meg magát a vasdarab körül és nyikorogva kinyílt. Futni kezdett, ahogy csak tudott. Legalább tudná, hány óra! Ketten kerültek az útjába. Felismerte őket, mai ellenfeleik iskolájába jártak. Hirtelen lángolt fel benne a düh és már lendítette is az öklét. Könnyű szerrel intézte el fogva tartóit, majd velük együtt a közeli kapitányság felé vette az irányt.
- Elnézést, szeretném bejelenteni, hogy elraboltak – közölte halál komoly fejjel, aminek azonban ellent mondott, hogy a két srác együtt nem volt akkora, mint ő és ráadásul ők voltak megkötözve. Azonban némi noszogatás után, amire Hiruma minden bizonnyal büszke lett volna, a két szerencsétlen vallomást tett.
Musashi csak most pillantott az órára és megfagyott az ereiben a vér. A mérkőzés fél órája tartott.
Fél órával korábban a pályán…
Hiruma idegesen pislogott a hatalmas kijelző felé. Kezdődik a mérkőzés. De Musashi sehol…
- Gen… ne már… - suttogta elkeseredetten maga elé.
- Hiruma-kun, minden rendben? – érdeklődött Mamori, aki mellesleg minden porcikájával idegesítette őt.
- Igen, te menedzserek szégyene, ha te szerinted rendben van, hogy a csapat egyik legfontosabb embere hiányzik! – mordult a lányra. – Indíts és keresd elő, te szerencsétlen!
A lány sértődötten elvonult és vad telefonálásokba kezdett. Pár perc múlva azonban halálra sápadtan tért vissza.
- Na, mi van?!
- Mu…Musashi-san… nem… nem akar beszélni velünk… Ki… kiszállt a csapatból… - hebegte szipogva a menedzser és a szőke érezte, ahogy a gyomra már megint görcsbe rándul. Tüdejéből kipréselődött minden levegő, szíve vad vágtába kezdett, a vér pedig a halántékánál dobolva buborékot fújt köré. Az nem lehet. Gen ezt nem tenné meg. Saját telefonja után nyúlt és remegve hallgatta a búgó hangot. Majd kinyomták a telefont. Vagy fél percig bámult sokkot kapva a készülékre, mire egy kis boríték jelent meg rajta. Megnyitotta az üzenetet, és érezte, ahogy a könnyei marni kezdik a szemét.
„A tegnapi után inkább hagyj békén!”
Ennyi állt benne… Tudta, hogy elszúrta! Tudta! Villámgyorsan kezdett gépelni.
„Ne tedd ezt! Beszéljük meg! Ne hagyj el, könyörgök!”
Összepréselte az ajkait, hogy megállítsa a remegést, majd nagyokat pislogva próbált újra tárcsázni, de közben már megérkezett a válasz:
„Nincs mit megbeszélni.”
Hát ennyi. Ennyi lenne? Lehetséges?
Remegő lábakkal, darabos mozdulatokkal indult a pályára, fejébe nyomva a sisakot.
- Nincs mit tennünk… Nélküle játszunk ma – jelentette ki a fűszálakat fixírozva.
- Na, mi a helyzet, Hiruma?! Hol a híres rúgód? – kiabált Rui és kaméleonszerűen kicsapva a nyelvét körbenyalta ajkait. – Ne keseredj el nagyon! Még a végén összeomlasz…
Elfintorodott. Undorítónak tartotta azt a fiút. Válaszra sem méltatta. De érdekelte volna, honnan tudja, hogy az összeomlás szélén áll. Hiszen annyira nem látszódhat rajta!!!
Nem tudott többet agyalni rajta. A meccs elkezdődött. Sena ugyan szerzett egy touchdownt, de sokra nem mentek vele. A fal alig jutott valamire a kaméleonok fala ellen és ők rendelkeztek rúgóval. Ez nagy előnyt jelentett nekik. Már félidőnél tartottak és hozzáadva a szabálytalan játékmódot, a Zokugaku erőteljesen vezetett.
Nem tehetett róla. Percenkén lesett a bejárat felé. Hát ha megjelenik Musashi, ahogy anno is tette. A porfelhőből kirajzolódik erőteljes alakja és megmenti a csapatot… Nem tehetett róla, egyszerűen hitte, hogy lehetséges.
Annyira, hogy oda is képzelte. Rendőrökkel és két megkötözött kaméleonnal… Illetve…
Szinte sokkot kapott, legalábbis másnak nem tudta tulajdonítani azt, hogy dermedten állt a pálya közepén és figyelte a jelenetet. A punk bemasírozott és üvöltözni kezdett az ellenféllel, hogy undorító módszereket alkalmaznak. Hogy gyáva módon őt egy alagsorba zárták ahelyett, hogy kiálltak volna ellene.
„Leütötték? Bezárták? Akkor nem is hagyta el őt?”
Megtorpanva vizsgálta saját belső lelki világát. Őt? Mikor lett a csapatból ő egymaga? Már semmi sem érdekelte. A csapat sem. Csak a másik ne hagyja el őt, hogy ne kelljen elvesztenie és ezért sajnos bármit beáldozott volna. Bármilyen kupát, a mezét, a csapatot… Bármit… De nem kellett, mert a barna hajú most mosolyogva sétált felé és tőle egy karnyújtásnyira megállt.
- Ne haragudj! Feltartóztattak – mondta halkan.
Sok volt ez Hirumának. Nem tudta tovább türtőztetni magát. Zokogva fonta remegő karjait a másik vállai köré olyan óvatosan, mintha egy illúziót próbálna megölelni. Nem tudott beszélni. Pedig akart, de csak a sírás jött ki a torkán, egyre erősebben. Végül megérezte dereka körül az erős karokat, füléhez a másik arca simult, ahogy suttogva próbálta nyugtatgatni.
- Yo-chan, nyugodj meg, kérlek! Tovább jutottunk! És nem hagyom el a csapatot, ígérem!
Csapat?! Kit érdekelt a csapat! Őt ne hagyja el!
Érezte, ahogy kinyuklanak a lábai és ha Gen nem tartja meg, elterült volna a földön. Így azonban magával húzta a másikat is és a karjai között, a széles vállakba kapaszkodva zokogott tovább. Nem tudta abbahagyni. Lassan már levegőt se kapott, de az őrjöngő sírás nem állt el. Képtelen volt megnyugodni. Musashi egy ideig próbálta nyugtatgatni, azonban aztán látta a félelmet átsuhanni a barna szemekben.
- Neked idegösszeomlásod van! – állapította meg döbbenten a punk és neki nem volt ereje ellenkezni. Egyszerűen csak elfordult és hagyta, hogy a fulladásos zokogásnak hála fehér habot öklendezzen fel. – Mentőt! Hívjátok a mentőt! – hallotta barátja hangját, de szemei előtt lassan minden elsötétült. Pedig nem ájult el…
Érezte, ahogy húzni kezdik az annyira szeretett karokból és hirtelen csak arra tudott gondolni, hogy nem akarja. Minden erejét összeszedve vetődött vissza a másikra, aki azonnal meg is ölelte, de ezzel csak a saját helyzetén rontott, mert a pánik és a félelem csak fokozták a rohamot.
- Kérlek, hagyd, hogy az ápolók segítsenek – hallotta a mély hangot. Csak még erősebben kapaszkodott hozzá. – Veled megyek én is!
Ez végre megnyugtatta annyira, hogy elengedje a másikat, aki ígéretéhez híven ment vele. Folyamatosan beszélt hozzá, a kezét fogta, az arcát simogatta. Fel se tűnt, hogy mikor szúrták belé az injekciót. Csak érezte, hogy végre képes megnyugodni, majd lassan elnehezültek a pillái az álmosságtól és még a szirénázó mentőautóban elaludt.
Hirumát a pszichiátriára szállították, ahogy azt Musashi várta is. Egy fehér szobába fektették, fehér ágyra.
- Ez az ingerszegény környezet segít majd neki lenyugodni, mikor magához tér – magyarázta a doktornő. – Kérem, mondja el, mi váltotta ki nála ezt a súlyos rohamot?
Musashi meglepetten pillantott a nőre. Mi is?
- Úgy volt, hogy veszít a csapat. És hogy én nem érek oda a meccsre. Mint megtudtam, valaki a telefonomról olyanokat írt neki, hogy nem akarok vele szóba állni. De aztán sikerült odaérnem és minden helyre került. Gyanítom, a megkönnyebbülés miatt fakadt sírva, bár eddig csak egyetlen egyszer láttam őt sírni. Nem az a fajta.
- Akkor azt hiszem, jobb lenne, ha a focit mellőzné egy ideig. Szülei merre vannak?
- Ők… Az ország másik végében… Elköltöztek, de Yoichi nem akart velük menni. Így ő itt maradt egy kis lakásban egyedül…
Kicsit szomorúan gondolt arra, hogy Hiruma képes volt inkább egyedül élni, mint hogy itt hagyja őt. Ő pedig…
- Talán jó lenne, ha utánuk menne. Neki most szerető környezetre lesz szüksége…
Úgy érezte, az orvos szavai gyomorszájon vágták. Nem. Ő határozottan nem akarja, hogy a démon elmenjen a közeléből, ő azt nem élné túl, nem, nem, nem!!! Próbált uralkodni magán és lázasan keresett valami megoldást, mikor kicsapódott a folyosó ajtaja és az anyja rohant be.
- Gen! – kiáltott a nő sápadtan. – Hogy van Yo-chan?! Mi történt vele?!
Ez az! Igen, ez lesz a megoldás…
- Idegösszeroppanása volt – magyarázta a pszichiáter. – Ha magához tér, a szülei majd elvihetik, de nyugodt, szerető környezetre lesz szüksége. Ha nem épül fel, a következő már teljes összeomlás lesz.
- Szegénykém!
- Anya… Nem lehetne, hogy hozzánk költözzön? – kérdezte reménykedve.
- Hozzánk? – ismételte meg a nő döbbenten. – Gen, nekünk nincs vendégszobánk…
- Aludna velem! Mint kiskorunkban!
Az anyja felkuncogott az emlékre.
- Kicsiként meztelenül aludtatok, összebújva, hogy így bekerülhess az álmába és megvédhesd mindentől… Most is így akarsz aludni?
- Ha kell… - bólintott elszántan. Igazából a meztelenül összesimulás gondolata kicsit sem borzasztotta, sőt…
- Hát felőlem… - sóhajtott az asszony mosolyogva. Nem volt kifogása a szőke ellen, igazán saját fiaként szerette mindig, csupán nem gondolta, hogy a fia még mindig megosztaná az ágyát Hirumával.
- Ez igazán jó ötlet – bólintott a doktor nő is. – Ha jól tudom, közöttük nagyon szoros a kapcsolat. Ez most segíthet.
Megkönnyebbült mosollyal nyitott be a terembe és ült le az ébredező beteg mellé.
- Hol vagyok? – motyogta Hiruma. – Mi lett a meccs eredménye?
- Mindegy – felelte mosolyogva. – A Zokugakut kizárták és mi jutottunk tovább. De most ne foglalkozz ezzel! – kinyúlva a másik fehér, bársonyos arcára simított. A démon kék szemei most olyan nagynak és ártatlannak tűntek, mint egy kisgyereké.
- Ne haragudj rám… - suttogta és Musashi hallotta, ahogy a hangjában ismét sírás bujkált.
- Nem haragszom! – kiáltotta ijedten és magához ölelte a vékony testet. – Nincs miért haragudnom… Kérlek, ne sírj!
- De nem bíztam benned – szipogta a másik, odabújva hozzá. –Pedig én annyira próbáltam, de mindig rettegtem, hogy elhagysz majd…
- Miért hagynálak el? – suttogta döbbenten, miközben szorosabbra vette az ölelést a kis test körül.
- Mert nem vagyok elég jó…
- Hülye… - motyogta a szőke tincsek közé temetve az arcát. – Te ne lennél elég jó?!
Hiruma csak némán bólintott, de nem nézett rá.
- Figyelj, azt hiszem, az orvosnak igaza van. Hanyagolnod kellene a focit egy kicsit…
A kék szemek riadtan meredtek rá hirtelen.
- Tessék? Nem… azt nem…
- Csak amíg megnyugszol…
- Nem, a foci… Nekem kell az, hogy játsszak!
Nem akarta elmondani Musashinak, hogy a foci nyújtotta lehetőség, hogy kapcsolatba kerüljenek, már többet jelentett neki, mint az egész sport. Hiszen órán nem beszélhettek, a szünetekben alig érintkeztek… Olyankor sokan voltak körülöttük és mindenki beleszólt… Kétségbeesetten kapaszkodott a másikba.
- Figyelj… egy hét szünet belefér a csapatnak is. Utána meglátjuk, jó?
Egy hét?! Musashi nélkül?! Kezdte elkapni a pánik. Nem, ő azt nem akarja!
- Ne… - nyögte erőtlenül. – Kérlek, Gen, ne… Nekem… szükségem van rád! – bukott ki belőle. Görcsösen kapaszkodott a másik pólójába és riadtan pillantott fel a meglepett, barna szemekbe.
- Yo-chan… Én itt leszek… Nem veszítesz el.
- De az órákon nem beszélhetünk, a szünetek semmire se jók, ha a foci se lesz, végleg elszakadunk, és én azt nem élem túl! – nem akarta elmondani. De semmi mást nem tudott felhozni a saját védelmére.
- Nem szakadunk el végleg! Hozzám költözöl!
- Hogy mi…?
- Jól hallottad…
Sok mindenre számított Musashi, de arra nem, hogy a szőke démon a karjai között újra sírva fakad, mint valami kisgyerek. Az ápolók szinte azonnal berohantak és megpróbálták kitépni a karjai közül, de már ő sem engedte. Hátát az ágy támlájának támasztva hagyta, hogy ő legyen a fiú párnája, így a dolgozók be tudták adni a nyugtató injekciót. Pár perc múlva már félálomba merülve szipogott csak, míg ő automatikus mozdulatokkal simogatta a hátát és a szőke tincseket.
Gondolatban újra és újra elképzelte, milyen lesz újra együtt aludni. Boldognak érezte magát attól, hogy így alakultak a dolgok, akkor is, ha nem kellett volna, hiszen így Hiruma összeroppanásának is örült. De ki tudja, talán, ha a szőke fiú nem törik össze, akkor soha nem jutottak volna el erre a szintre.
Mire az újabb kábulatból magához tért, már besötétedett.
- Gyere, öltözz fel! – nyújtotta felé a melegítőt és a pólót, amit a csapat tagjai edzéseken viseltek. Hiruma a nyugtatóktól kábultan szédelgett, segítségre volt szüksége még ehhez is és az egyenes járáshoz is. Mire kiértek, megkapták a zárójelentést is. Édesanyja mosolyogva várt rájuk.
- Szervusz, Yo-chan! Örülök, hogy újra nálunk leszel! – mosolygott kedvesen és megölelte a kába fiút. Nem vette észre, hogy a szőke még begyógyszerezett állapotában is milyen intenzitással szorította Musashi kezét.
A szoba sokat változott az elmúlt évek során. A ház kevésbé. Még mindig zsúfolt és kissé zajos volt, de családias és Hiruma a szíve mélyén ezt mindig is imádta. Még előtte elmentek a lakásához a legfontosabb dolgokért és Cerberosért, aki kiváló helyet kapott a teraszon és szabadon játszhatott az udvaron.
Most azonban mosolyogva állt a szoba közepén, figyelve a hatalmas, amerikai focit reklámozó plakátot, ami az ajtóval szemközt helyezkedett el. Soha nem adta fel. Tudta ő. Ismerte ő Musashit.
A régi gyerek méretű ágy helyett franciaágy terpeszkedett és az íróasztalt is nagyobbra cserélték, ami egyet jelentett a nagyobb könyvkupaccal.
- Minden rendben? – kérdezte a belépő tulajdonos, ő pedig kábán bólintott. – Gyere, segítek fürdeni! Azt hiszem, elkél…
Ahogy megfordult, meg is szédült hirtelen. Az erős karba kapaszkodott, ami elkapta, és úgy döntött, inkább nem ellenkezik. Minek?
A fürdőszobában aztán hagyta, hogy a másik levegye róla a pólót, majd mikor hátrafele kezdett zuhanni, két hatalmas tenyér támasztotta meg a hátát.
- Minden oké?
- Aha – suttogta, majd karjait a másik nyaka köré fonta. Fogalma sem volt róla, hogy mit csinál, csak odahajolt azokhoz a kívánatos ajkakhoz és sajátjait gyengéden végighúzta rajtuk. Még érezte, hogy a másik szája megmozdul, de előtte minden elsötétült és ezúttal valóban elájult.
Musashi épp elboruló elmével viszonozta volna a csókot, mikor a karjaiban tartott démon teljesen elájult. Mély sóhajjal fejezte be a vetkőztetést, majd úgy döntött, hogy tulajdonképpen miért ne alapon,a saját ruháit is levetette. Nehézkesen bár, de megfürdette magukat, majd egy nagy, fehér törölközőbe csavarva a vékony testet a saját szobájába vitte. Lefektette az ágyra és betakarta.
Hanyatt fekve a másik mellett újra és újra felidézte magában a szőke karcsú alakjának látványát. Kezdte elveszteni elméje felett a kontrollt, minden gondolata csak a mellette fekvőn járt és ez kezdte az őrületbe kergetni. Végül inkább magára rángatta a takarót és próbált elaludni.
Nem is olyan sokára, legalábbis nagyon úgy érezte, arra riadt, hogy Hiruma zokogva felül az ágyban. Azonnal ő is Tutanhamonként ült fel és ölelte magához a másikat.
- Yo-chan… Mi a baj?
A szipogás hirtelen abbamaradt és a szőke meglepetten nézett fel rá, mintha nem tudná elhinni, hogy tényleg ott van.
- Ro… rosszat álmodtam… - felelte kissé bizonytalanul, majd értetlenül körbepillantott.
- Nálam vagy. Ugye tudod? – kérdezte, miközben a vékony hátat simogatta. – Yoichi… Emlékszel rá, hogy elhoztalak a kórházból és velem alszol?
- Igen – felelte most már a másik valamivel határozottabban. – Emlékszek már, csak tényleg nagyon rosszat álmodtam. Kiabáltál velem, hogy nem akarsz a csapat tagja lenni…
Musashi szíve elszorult erre a mondatra. Már régen is lelkiismeret furdalása volt, amiért kilépett a csapatból, de most már el se tudta képzelni, hogy hogyan tudna megfelelően vezekelni. Mély sóhajjal lerúgta magáról is meg Hirumáról is a takarót és a ruhátlan fiút egy mozdulattal meztelen ölébe vonta, magával szemben.
- Hé, vénember, mit csinálsz?! – kiáltott fojtott hangon a szőke, de ő csak elvigyorodott a vicsorgó arc láttán. Karjait körbefonta a vékony derék körül és a keskeny mellkashoz simult.
- Végre… Ez az én démonom… - suttogta boldogan és az egyik tenyerét egészen a lapockák közé csúsztatta.
- Mit… mit művelsz?!
- Régen mindig hozzád simultam, hogy bekerülhessek az álmaidba és megvédhesselek mindentől… Nem akarom, hogy rosszat álmodj. Soha többé nem akarom, hogy sírj…
A feszengés, a csapkodás abbamaradt és „foglya” egészen ellazult a karjai között. A vékony karok a nyaka köré fonódtak és érezte, ahogy az arcát az ő feje tetejére fekteti. Nem szóltak semmit. Pár hosszú perc után végül Musashi eldőlt az ágyon Hirumával a karjai között. Magukra húzta a takaróját, de ölelését visszazárta körülötte.
- Szeretlek – suttogta a sötétségbe és a hegyes fül alatti selymes bőrfelületre csókolt. Hiruma felnyögött és ujjai a punk tincsei közé túrtak.
- Én is szeretlek – hallotta a választ és érezte, ahogy a másik teste a legutolsó kis felületig az övéhez simult. Szerette ezt az érzést, a meleg, selymes bőr érintését. Csak simogatta, lágy cirógatásokkal, miközben alig érezhető puszikat lehelt az íves nyakra.
- Aludj nyugodtan! – susogta a hegyes fülcimpának.
- Nem merek… Nem akarok rémeket álmodni…
- Itt vagyok. Érzel engem. Nem lesz baj…
A démon egészen odafúrta az arcát a nyakához és egy határozott puszit nyomott rá. Nem tett többet, csupán érezhetően elernyedt és pár pillanat múlva már egyenletes légzése tanúskodott arról, hogy alszik.
Hiruma tovább nem álmodott rémeket. Végre kialudta magát és jókedvűen ébredt fel. Feje még mindig a másik mellkasán pihent, teste a másik meztelen testéhez simult, egyik lába a másik lábai között feküdt.
Elmosolyodott és boldogan fészkelte magát még szorosabban az izmos testhez.
- Na, jó reggelt – hallotta a másik dörmögését. Szélesen elvigyorodott, majd hosszú ujjait végigfuttatta a mellkason. A köldöknél már csak hosszú körmeivel körzött. Musashi felnevetett, majd egy mozdulattal maga alá fordította a rosszalkodó szőkét, lefogva a feje fölött a kezeit. – Te démon! – kiáltotta vigyorogva, majd a huncutul csillogó kék szemekbe bámulva szinte úgy érezte, hogy megigézték. Lejjebb ereszkedett és lágyan a vigyorgó ajkakra csókolt. Először az alsóra, másodszor a fölsőre és mikor érezte, hogy az alatta fekvőről lelohad a vigyor, egyszerűen megcsókolta.
Hiruma nem ellenkezett. Sőt, mohón csókolt vissza.
Végül szenvedélyes, forgolódós csókcsata lett az egészből, ahol mindent szerettek volna, csak elengedni egymást nem.
- Bocsáss meg, hogy anno kiléptem a csapatból! Bocsáss meg, kérlek! – zihálta a barna hajú, mikor levegőért kapva szétváltak.
- Már akkor megbocsátottam, amikor megtetted – válaszolt a szőke elkomorulva. – Csak nagyon féltem, hogy megismétlődik…
- Soha többé…
- Mármint… Nem attól féltem, hogy a csapatból kilépsz, hanem hogy az életemből kisétálsz. Nem hiszem, hogy képes lennék túlélni – nézett komolyan a barna szemekbe.
- Ettől végképp nem kell tartanod… - jelentette ki komolyan Musashi. – Ha valaha is abba kell hagynom az amerikai focit… Téged mindig magam mellett akarlak tudni…
- Gen… - suttogta meghatottan, de a jelenet nem tarthatott sokáig. Az anya kopogott be az ajtón.
- Gen, Yo-chan! Jöttök reggelizni?
- Persze, anya! – kiabált ki a punk az ajtón, majd a döbbenettől elváló ajkakra puszilt és felkelt, hogy felöltözzön.
- Csak így? – ugrott fel az ágyról dühösen.
- Mit így? – nézett rá pislogva a magasabb.
- Hé, vénember, velem ne szórakozz! Épp egy fontos beszélgetés közepén voltunk! – hőbörgött Hiruma és a másik legnagyobb örömére teljesen olyan volt, mint mindig. Nevetni kezdett és elkapva a derekát magához rántotta egy gyors csókra.
- Mit akarsz ezen túlragozni? Szeretlek, és nem akarok egy percig sem nélküled élni.
A másik láthatóan megnyugodott ettől, majd önelégülten elvigyorodott.
- Helyes. Mert nem is fogom hagyni, hogy nélkülem élj!
A csapat hol Musashira nézett, hol a kispadon ücsörgő Hirumára.
- Hiruma nem játszik?! – kérdezte döbbenten Sena.
- Túl fogja ezt élni? – érdeklődött Monta aggódva.
- Huh?
- Huuh?
- Huuuh? – a Huh-fivérek ismét kitettek magukért.
- Nem játszik – jelentette ki mosolyogva a rúgó, ismét… Negyedszer. – De ez csak egy mérkőzés, vissza fog térni a pályára. Csupán a múltkori eset után úgy döntöttünk, hogy ez a jobb megoldás.
- Tényleg, múltkor mi volt a baj? Miért borult ki úgy Hiruma? – kérdezte Kurita őszinte aggódással és ő hirtelen úgy érezte, legalább neki el kellene mondaniuk, mi folyik kettőjük között. Kérdőn pillantott a szőke felé, aki egy pillanatig elpirult, majd felállva feléjük sétált. Musashi egy pillanatra vágyakozva mérte végig a vékony, szálkás fiú alakját a fekete, rövid ujjú garbóban és a fekete nadrágban.
- Odáig hallatszik, hogy az érdekel titeket, miért kerültem kórházba – kezdte, mikor odaért. – Nos, hogy rövidre fogjam… SEMMI KÖZÖTÖK HOZZÁ, VAKARÉKOK, IRÁNY EDZENI!!!! – kiabálta, miközben előkapott egy géppuskát és ördögi kacagással lövöldözni kezdett. A punk mindenről lemondva temette az arcát a kezeibe.
„Csak tudnám, honnan rántotta elő azt a géppuskát…” – morogta magának. Viszont a kínos magyarázkodást megúszta.
Már egy hét is eltelt a szőke idegösszeroppanása óta, és habár néha még kicsit idegileg instabilnak tűnt, minden rendben ment. Mikor iskola és edzés után megindultak haza, az első kisutcára befordulva összefűzték ujjaikat és úgy sétáltak tovább. Fel se tűnt nekik, hogy mit tesznek, egyszerűen csak ösztönösen viselkedtek. Amikor csak volt rá lehetőségük, kettesben behúzódtak valahova és szenvedélyesen martak egymás ajkaira.
Ezen a pénteki napon is kézen fogva sétálgattak, mikor Musashi egyszer csak berántotta egy kapualjba a szőkét és mohó éhséggel a vigyorra húzódó ajkakra mart.
- Gen – nyögte az „áldozat” kéjesen, de ujjai a hajcsíkba téptek, másik keze az erős vállba mart.
- Mondd… - mormogta a punk, aki időközben áttért a fehér nyakra.
- Hadd játsszak én is a hétfői meccsen!
A csókok megálltak és a barna szemek értetlenül pislogtak rá.
- Yo-chan, nem hiszem, hogy ez jó ötlet… Idegösszeroppanásod volt a foci miatt… Ezt már sokszor átbeszéltük…
- Az miattad volt! – bukott ki a szőkéből, miközben megforgatta a szemeit, majd észbekapott és levegőt visszatartva pislogott fel a magasabbra.
- Miattam?
- Igen… - felelte elhaló hangon. Lehajtotta a fejét, nem mert a másikra nézni, azonban ez nem hatotta meg a rúgót és az álla alá nyúlva erőltette, hogy ismét a szemébe nézzen.
- Yoichi, ezt nem értem… Miért volt miattam, kérlek, mondd el!
- Mert… - nagy levegőt vett és úgy döntött, a másik a rengeteg gondoskodással megérdemli, hogy tudja az igazat. – Mert amióta elmentél, minden éjjel rémálmaim voltak. Azt hittem, ha visszajössz, ezek megszűnnek, de csak rosszabb lett. Az, hogy másodszor is elveszíthetlek, még jobban fájt. És mikor közölted, hogy nem jössz egyetemre, és megint kilépsz majd, bepánikoltam, hogy talán én löktelek el végleg… Erre a meccs elején azt hittem, tényleg elveszítettelek… Másodszor is… És ezt nem bírtam tovább… Sajnálom, de én egyszerűen belehalok, ha megint elveszítelek… - a végére már szinte nem is suttogott, csak tátogott, de Musashi értette. A szíve szakadt meg a barátjáért.
- Soha többé nem veszítesz el, ezt garantálom… Soha többé – ígérte komolyan, homlokát a másikénak támasztva, majd egy gyengéd ölelésbe vonta Hirumát.
A szőke viszonozta az ölelést és megnyugodva simult a másikhoz.
- Akkor? Játszhatok a meccsen? – kérdezte vigyorogva.
A barna hajú csak a szemét forgatta, de végül vigyorogva bólintott. Mit tehetett volna? A szerelme miatta roppant össze, nem a foci miatt. És ez a gondolat kikészítette…
Hétvégén fesztivál készült a cseresznyefák ünnepére. A Takekura család háza nagy lázban égett. Vendégekkel telt meg minden, távoli rokonokkal és kevésbé távoliakkal. Musashi édesapja is hazatérhetett a hétvégére a kórházból.
Hiruma kicsit szorongva húzta maga körül szorosabbra a kimonót és a fundoshit se találta épp a legjobbnak, de ha már apósa ilyen szép litániát adott elő a férfias japán öltözékről, akkor… legyen…
Mély sóhajjal fordult meg, hogy kilépjen az ajtón, mikor tizenegyeske belépett. Mellkasa előtt a kimonó szétnyílt, egészen az övig, láthatóvá téve napbarnított, kidolgozott felsőtestét. Ajkai enyhén elnyíltak, ahogy meglátta a szőkét, aki most fülig pirulva fordította el a fejét. Első, szemébe lógó tincseit két hajcsattal félretűzte, sötétkék kimonóját fehér selyemöv tartotta össze, de ő nem hagyta a sajátját szétnyílni. Musashi megbabonázva lépett hozzá közelebb.
Egy hatalmas, fehér liliomot tűzött a hajába, mire Hiruma döbbenten pillantott rá.
- Gyönyörű vagy – suttogta a barna hajú. Élvezettel figyelte, ahogy az alacsonyabb arcát elönti a pír, majd hirtelen kiabálni kezd, erőtlen ütéseket mérve a szabadon hagyott mellkasra.
- Te perverz, hogy mondhatsz olyat egy pasira, hogy gyönyörű!!!
- Most mit mondjak? – sóhajtott megjátszott drámaisággal, miközben magához ölelte párját. – A démonok már csak ilyenek… Gyönyörűek, hogy véletlenül se tudjunk nekik nemet mondani. És hát… Én azt hiszem, elkárhoztam…
Ezzel rá is hajolt a hegyes fogakat rejtő ajkakra, így az orrát megcsapta az a különleges illat, ami a virágzó cseresznyefákra emlékeztette, és ami annyira elvette az eszét minden este, lefekvéskor, hogy úgy kellett visszafognia magát. Ezt azonban a selymes bőr érintése a teste mentén nem segítette elő. Lenyűgözte, hogy szelídült bújós kiscicává a gépfegyver ropogtató démon, amikor a karjai összezáródtak körülötte.
- Szeretlek – motyogta a szőke elbújva az ölelésben. – És utálom a kimonót.
- Pedig szexi – puszilt a tincsek közé. – És én is szeretlek.
- De nem tudom hova rakni a fegyvereket…
Érezte, hogy lefáradt… Soha nem hallott még ilyen kifogást a kimonók ellen.
- Akkor most talán nem hozol majd fegyvert.
- De akkor nem érzem magam biztonságban…
- Itt vagyok. Megvédelek. Nem kellenek a fegyverek.
Tudta, hogy a szőke nem poénkodott. Az általános iskolában nagyon sokat bántották. Akkor is neki kellett megvédenie a hegyes fülűt és látta, hogyan is született meg az a Hiruma, akit mindenki csak démonként emleget. Az emlékektől csak még nehezebben akarta elengedni párját, aminek az lett a vége, hogy az apja rájuk törte az ajtót.
- Fiam, nem jöttök… enni… - döbbenten meredt a párra, akik most ijedten ugrottak szét, de látszott, ahogy a férfi számára értelmet nyer a fülhöz tűzött liliom, a másik oldalra csatolt tincsek, a kipirult arcok és a hevesen emelkedő és süllyedő mellkasok. – Mi ez? – kérdezte ridegen.
Hiruma egy pillanatra kétségbeesetten nézett Musashira.
Mi ez? Még soha nem mondták ki. Mondták, hogy szeretik egymást. De szerelemről nem szóltak. Csókolták egymást, de tovább nem jutottak. Ő itt van, az ő házukban, mert befogadták és hálából ezt teszi… Nem kellene. Nem lenne szabad. Azonban a punk kihúzta magát és odalépve elé, szembefordult az apjával.
- Szeretem – jelentette ki határozottan. – Szerelemből. Egyszer azt mondtad nekem, egy férfi egyszer választ párt az életében és mellette akár a halála árán is kitart. Választottam. Ő a párom.
A szőke megrendülten kapaszkodott a másik ruhájának a hátába, egészen odasimulva a széles vállakhoz. Mindig kiállt mellette, erre soha nem volt panasz. De most… Felvállalta az apja előtt őt. És ez szinte mindentől többet ért neki. Arra is felkészült már, hogy ha kell, akkor a híd alá mennek ketten. Majd lesz valahogy. De azt érezte, hogy őt már senki és semmi nem választhatja el Musashitól.
- Akkor gyertek enni – felelte az apja pár, végtelennek tűnő perc után, azzal megindult, maga mögött diszkréten becsukva az ajtót.
A barna hajú egy mélyet sóhajtott, majd hátra nyúlva maga elé húzta Hirumát.
- Minden rendben? – kérdezte mosolyodva. Mikor egy bólintást kapott válaszul, megindult, magával vonva kedvesét. Mire leértek, már mindenki tudta, hogy ők együtt vannak. Azonban valamiért ez senkit nem lepett meg.
- Én már régen láttam! – közölte Gen anyja. – Már kicsiként is megőrültek egymásért. Emlékszem, egyszer Gen-kun azt mondta, Yo-chant fogja feleségül venni. Olyan édesek voltak!
Innentől viszont nem lehetett megállítani a kínos történetek áradatát és rövidesen a kiskori képek is előkerültek. Mivel mindig együtt voltak, a legtöbben Hiruma is éppúgy szerepelt…
Kézen fogva andalogtak a tömegben az árusok között. Hála a kimonó bő, hosszú ujjainak, ez elsőre csak úgy tűnt, mintha egymás mellett sétáltak volna. Egyszer csak Hiruma tekintete megakadt egy hatalmas, plüss focilabdán. Musashi érdeklődve követte tekintete vonalát, majd elvigyorodott.
- Kéred? – súgta a fülébe, mire a másik sértődötten felfújta a pofazacskóját.
- Nem kell nekem megszerezned! Meg tudom magamtól is!
Azzal odament a céllövöldéhez és kimonója övéből elővett egy Glock fegyvert és kibiztosította.
- Mit csinál, az igazi! – üvöltött a gazda egy légpuskát lóbálva.
- És? – kérdezte ingerülten. – Mindenki tudja, hogy azok el vannak állítva!
- Nincsenek! – ellenkezett a tulaj.
Végül a szőke mögött megjelenő nagydarab punk beléfojtotta a szót. Letett három érmét a pultra.
- Majd én letesztelem – jelentette ki és elvette a légpuskát. A vállához emelte, célzott és lőtt. De a golyó messze elkerülte a pálcikát, ami a plüsst tartotta.
- Hát ez sajnos nem sikerült – vigyorgott a kopasz férfi a pult mögül, azonban mikor a barna hajú átnyúlt és fél kézzel kiemelte, lehervadt a vigyor a fejéről.
- Én mindig pontosan célzok – sziszegte Musashi. – Szóval, ha nem gond, a párom pisztolyával folytatom.
- A-a-ahogy gondolja… - hebegte a kis köpcös, mire elengedték és ő a földre zuhant. Hiruma egy hitetlenkedő vigyorral nyújtotta át a pisztolyát. A másik kinyújtotta a karjait, majd háromszor célzott és lőtt, mind a háromszor eltalálva valamelyik pálcikát és a plüss labda a földre esett. Az árus hebegve átnyújtotta, majd hálát adott az égnek, hogy ez a két őrült végre eltűnik a standja közeléből.
A szőke démoni vigyorral ölelgette a plüsst, ami akkora volt, hogy a derekától a feje búbjáig ért, mire végül a másik felhívta a figyelmét rá, hogy a fűzőnél meg tudja tartani egyszerűbben is.
Cerberos időközben szintén előkerült és mindent alaposan megszaglászva szaladgált előttük. Hiruma rá egyáltalán nem jellemző, békés mosollyal figyelte az állatot, miközben ujjait visszafűzte párja ujjai közé.
- Azért köszi – morogta maga elé.
- Tessék? – kérdezte Musashi, aki eddig azt fürkészte, hol találhatna csokoládéval bevont gyümölcsöket. Még emlékezett rá, hogy ez a démon kedvence, és ha újabb órára meg akarja szelídíteni, akkor jobban jár, ha beszerez egy-két adagot.
- Ne várd, hogy még egyszer kimondjam – húzta fel az orrát a szőke. – Különben meg, én is meg tudtam volna szerezni…
Egy pillanat alatt összerakta, hogy valószínűleg a másik épp megköszönte a plüsst és mosolyogva magához vonta a karcsú derekat, gyengéden az ajkakra csókolva.
- Musashi? Hiruma? – hallották Kurita döbbent hangját és érezte, ahogy párja megdermed a csók közben. Szemeik kikerekedve néztek egymásra, majd lassan elváltak egymástól.
- Ma nagyon nem megy nekünk ez a csókolózás – suttogta a démon és egy mély sóhajjal megfordult, hogy ismét önmagát hozza. – Mi van, Kurita, csak nem olyat láttál, amit nem akartál? – a vigyor a fején egészen eltorzult az ijesztő irányba és még Musashi hátán is végigfutott a hideg. – Nem gondolod, hogy ideje lenne kialudni magad? Olyan vagy, mint aki hallucinált!
- De ti az előbb…
- Az előbb épp megfenyegettem Musashit, hogy ha nem hagy játszani hétfőn, kiherélem… Ne láss bele többet a dolgokba, mint amik!
- Pedig olyan volt, mintha csókolóztatok volna…
- Te miket nem képzelődsz! Ha-ha! – az erőltetett nevetés igazából csupán egy embernek tűnt fel, de neki is csak azért, mert ő már hallotta a pokolfajzatot őszintén és boldogan nevetni. Olyankor a hanga inkább a szétszóródó gyöngyökre emlékeztetett, nem pedig az élezőn futkosó késre. És olyankor gyönyörű volt, nem pedig ijesztő.
- Valószínűleg igazad van, Hiruma! Csak mostanában annyira elkülönültök a csapattól, hogy már azon gondolkodtam, hogy…
- Ne gondolkodj semmin, disznóember, hanem koncentrálj a hétfői győzelemre! – kapta elő a fegyverét, de a punk azonnal magához rántotta, kettejük közé rejtve a fegyvert.
- Te hülye, egy fesztiválon vagy, nem kaphatsz elő csak úgy egy stukkert! – sziszegte és most még az sem hatotta meg, hogy a kék szemek dühös villámokat szórtak rá. – Ezt most elveszem.
Azzal kicsavarta a vékony ujjakból a fegyvert.
- Kurita, örülök, hogy találkoztunk, de most mennünk kell. Hiruma nem érzi jól magát – mosolygott barátjára, majd aggódva pillantott a sokkos állapot közeli szőkére. Megfogta a kezét és elrángatta a tömegből. Mikor már a kihalt, csendes utcákon sétáltak, visszaadta a pisztolyt. – Minden rendben?
- Mit mondhatnék – felelte az alacsonyabb komoran és visszadugta az övébe a fegyvert. – Csak ezt az egy pisztolyt hoztam el. És elvetted. Tudod, hogy mi van, ha nincs nálam fegyver, ne neked kelljen elmesélnem!
- Mondtam, hogy itt vagyok és megvédelek!
- De az nem ugyanaz!
- Kérlek, bízz már bennem egy kicsit! – csattant fel ingerülten. Észre se vette, hogy menet közben az iskola focipályáján kötöttek ki.
- Nem arról van szó, hogy nem bízok – tépte ki a kezét a másikéból, szembefordulva a barna hajúval. – Csak… - elhallgatott. De, pontosan arról volt szó. Magának beismerte, de nem akarta elmondani Musashinak hogy érez.
- Csak nem bízol bennem… - fejezte be szomorúan a punk, majd lehajtott fejjel a kispad felé sétált. Fáradtan zuhant le rá és térdeire könyökölve a tenyereibe temette az arcát. – Nem is hibáztatlak… - suttogta lemondóan. – De ha soha nem fogsz tudni bennem bízni, akkor mit várunk magunktól?
Hiruma úgy érezte, jeges folyadék tölti meg a gyomrát. Ez most komolyan az lesz, amire ő gondol? Rémülten, kikerekedett szemekkel rohant oda a másikhoz és borult előtte térdre.
- Én bízok benned, Gen… - bizonygatta ijedten. – Ennek a fegyver dolognak semmi köze ahhoz, amik történtek, ez más! De ha téged zavar, akkor tessék – kirántotta az övéből a pisztolyt és messzire hajította a pályán. – Nem kell! Itt vagy és bízom benned és nincs rá szükségem, kérlek! – ráfogott a két kézre, lefejtve az ujjakat a borostás arcról. – Gen, nézd, nincs nálam semmilyen fegyver…
- Yo-chan… - suttogta a másik meglepetten és lecsúszva a padról a ziháló szőke elé térdelt. – Nyugodj meg, nincs semmi baj! - megölelte a reszkető testet. – Az égre, Yo-chan, nyugodj már meg! Nem mondtam, hogy hajítsd el a fegyvered! Semmi gond, itt vagyok!
- Nem akarom, hogy úgy érezd, nincs jövőnk… - kapaszkodott meg a vállakba. Torkát kaparta kissé a sírás, de még uralkodott magán.
Musashi két keze közé fogta a selymes orcákat, így kényszerítve rá a fiút, hogy a szemébe nézzen.
- Tudom, hogy van jövőnk. Nekem csak veled van jövőm!
Hiruma nem tudott mit mondani erre. Megkönnyebbült sóhajokkal nyugodott meg végre. Még nem veszíti el. Még vele van. Hagyta, hogy lágyan megcsókolják, majd a hátára fektessék, lassan. Musashi ajkai áttértek az állkapcsára, végigcsókolták a nyakát. Az erős kezek egy mozdulattal kioldották a yukatát és már barangoltak is a felszabadult bőrfelületen, az ajkak nehéztüzérségétől kísérve.
- Fundoshi? – kérdezték azok az őrületesen izgató ajkak a köldökétől.
- Próbáltam megfelelni apósom férfiasságkódexének… - nyögte lehunyt szemekkel és lábait szinte ösztönösen húzta fel, széttárva őket. Érezte a borosta bizsergetését combja belső felén, majd a vékony anyagon keresztül is megcsapta merevedését a szájból áramló forró levegő. Saját tincseibe túrva nyögött fel, ahogy az ajkak az ölére martak. Érezte, ahogy hátul kioldódik a fundoshi és a ruhadarab egy szép ívvel arrébb repült.
- Te hülye, és ha valaki erre jár? – kérdezte zihálva.
- Akkor láthatja, amint épp egy démont teszek magamévá.
Nem szólt semmit. Mikor egy ujjat érzett magába hatolni, egész teste ívbe feszült. Aprókat zihálva igyekezett megszokni az érzést, majd hozzászokni a második és a harmadik ujjat is, míg az egyik mozdulatnál hatalmas kéj cikázott át a testén. Érezte, amint merevedése fájón rándult egy nagyot.
- Ajánlom, hogy elélveztess ezek után… - zihálta összeszűkült tekintettel, de a másik csak mosolyogva fölé hajolt, közben újra és újra megnyomva azt a bizonyos pontot. Közben megfogta az egyik kezét és saját, már kiszabadított férfiasságára vezette.
Hiruma kikerekedett szemekkel nyögött a csillagokra.
- Szerintem menni fog – suttogta a fülébe a punk, majd a selymes combok közé ereszkedve odaillesztette magát és egy határozott lökéssel a másikba nyomult.
A hegyes fogak közül egy magas sikoly szökött ki, hogy a helyére egy adag élesen vett levegő kerüljön. A barna hajú lassan kezdett mozogni, igyekezve minél nagyobb örömet okozni, miközben figyelte a démon arcát. Az összeszorított szemhéjak először lassan kisimultak, a fájdalomtól összeszorított fogak elengedtek. Aztán egyszer csak egy kéjes nyögéssel kipattantak a szemek, az égre meredve, az elvált ajkak között szaporán járt a levegő. A kékségek lassan vándoroltak a fölötte támaszkodó férfira, aki közben újra és újra megismételte a mozdulatot. Élvezte, ahogy a szőke belé kapaszkodva próbálta kibírni a kéjhullámokat, amik újra és újra átsöpörtek a testén, minden egyes alkalommal egy élveteg nyögést préselve ki belőle.
Ahogy Musashi fokozta a tempót és egyre jobban gyorsított, a nyögések egyetlen félhangos élvezkedéssé olvadtak.
Az egyre fokozódó gyönyör perceken belül átrepítette a szőkét a határon és a punk még látta, ahogy a megfeszülő quarterback arca kipirul, ajkai kissé kicserepesedve, elnyílva engedik ki a nyöszörgő hangot maguk között, míg szemei szinte fennakadnak az orgazmus közben. Szinte egy pillanattal később ő is követte a másikat, mindenét a vékony testbe engedve.
Orgazmusuk pillanatában puskaropogásra emlékeztető hang verte fel a környéket és az égen tűzijátékok robbantak egymás után.
Pár percig zihálva támaszkodott a fűben fekvő fölött, mire Hiruma törte meg a csendet végül.
- Ez kibaszottul nyálas volt… A rohadt tűzijátékoktól… És amúgy…Te fasz… belém élveztél…
Önelégülten elvigyorodva nyitotta ki szemeit.
- És? Az enyém vagy. Hozzám tartozol. Szóval jogom van hozzá.
A másik nem szólt csak egy halvány mosoly kúszott a szája sarkába. Pár pillanat múlva azonban elfordította a fejét.
- Hát, soha nem hittem volna, hogy veled fogom elveszíteni a szüzességem.
- Miért, mit hittél, kivel fogod? – ült fel a két láb között, magával húzva párját is, aki derekát fájlalva az ölébe csusszant. Nem tudta elrejteni a csalódottságát afelett, hogy az első együttlétük után ez volt a második mondat, ami kicsúszott a szőke száján. Azonban a kék szemek szeretetettel teli pillantásai, a rózsaszín ajkak boldog mosolya elég gyorsan feledtették vele bánatát.
- Csupán azt hittem, heteró vagyok. És még inkább, hogy te az vagy.
Meglepetten pislogott fel a másikra. Ebbe még bele se gondolt.
- Veled nem érzem úgy, hogy ez köthető nemi identitáshoz… Egyszerűen, ha velem vagy, senki más nem kell. Ennyi.
Hiruma nem szólt, csak kismacskaként bújva odafészkelt, majd megcsókolta őt.
- És azt gondoltad volna, hogy a suli focipályáján fognak először megdugni? – kérdezte a magasabb teljesen semleges hangon, mire párja meglepetten kapta fel a fejét.
- Mi?! Gen!!! Mit tettél! – temette az arcát a kezei mögé. A punk csak nevetett.
- Mi az, Yo-chan? Azt hittem, ez csak fokozza majd a dolgot…
- De az iskola udvara be van kamerázva, te szerencsétlen!!!
Itt már a borostás arc is megnyúlt a döbbenettől. Gyorsan felugrott, összekapva a két fundoshit és a karjaiban tartva élete megrontóját futni kezdett. Ezek után már csak azon csodálkozott, hogy szex közben nem rohanták meg őket a rendőrök. Egyáltalán ezt most akkor végignézte valaki?!
Előre hajolt a keskeny hátra és kezét Hiruma ágaskodó férfiasságára vezette, miközben lassan, mélyeket lökött benne.
- Miért nem sikoltod a nevem? Halljam azt az édes hangodat, Yo-chan!
- Muh… Musa.. – sóhajtozott és nyögdécselt a szőke, de ő szabad kezével befogta a száját.
- Ne ezt… A másikat!
- Gen… - lehelte a démon szerelmesen.
- Hangosabban! – adta az utasítást és erőteljesebben kezdte döngetni. A másik hangosan sikoltva támaszkodott meg a kezein, ellen feszítve a durva lökéseknek, amelyek folyamatosan prosztatáját ingerelték.
- Gen! – sikoltotta. – Gen! Szeretlek!
Hosszú, végtelennek tűnő percek után egymás karjaiban feküdtek az ágyban. Az erős karok a fehér test köré fonódtak, miközben tulajdonosaik lágy csókokat váltottak.
- Mit gondolsz, ki fognak minket csapni? – kérdezte Musashi elgondolkodva.
- Nem. Erről majd gondoskodom…- mormogta a szőke, kényelmesen elhelyezkedve párja mellett.
A hétfői mérkőzés a Cupidok ellen gyorsan véget ért. A csapat örült, hogy Hiruma visszatért, régi, szokásos önmaga, akkor is, ha így a Sátán a pokolban összerázkódott a Ya-haa! kiáltástól. Könnyedén alázták meg a másik csapatot és döngölték a földbe, míg végül az éljenző tömeget hallgatva örömködött az egész csapat.
A szőke elégedetten nézte őket, majd felfigyelt a felé lépkedő, elszánt arcú Musashira.
- Na, mi van, vénember? – kérdezte megjátszott mogorvasággal és elfordította a fejét, hogy tartani tudja álarcát. Azonban a punk odaérve elé fél térdre ereszkedett és hirtelen az egész stadion elcsöndesült. – Mit csinálsz?!?!? – kiáltott riadtan és azonnal géppuskát ragadott, hogy azzal térítse jobb belátásra a másikat, azonban Musashi lazán elkapta a csövet és kitépve a kezéből arrébb hajította. – Musashi!!!
- Hiruma Yoichi! – kezdte hangosan és határozottan, hogy a szőkébe beleforrt a szó és csak dermedten bámulta az előtte térdelőt, aki most egy dobozkát tartott felé kinyitva. Egy egyszerű arany karikagyűrű csillogott benne, de ha közelebbről megnézte az ember, látta, hogy kis vésett focilabdák díszítik. A démonban megfagyott a levegő és hirtelen el se merte hinni, mi történik. – Ha majd egyszer engedélyezik az azonos neműek közötti házasságot… Megtisztelsz majd azzal, hogy hozzám jössz?
Remegve pillantott körbe. A közönségben többen is összebúgtak, felmorajlott a tömeg. A csapat tagjai leesett állal bámultak rájuk, de még az ellenséges csapat is megtorpant a szégyenmenetben.
- Mit csinálsz, te idióta? – sziszegte, de érezte, ahogy a szemei megtelnek könnyel és biztosan tudta, hogy a meghatódottság miatt.
- Tudom, hogy veled akarom leélni az egész életem. És ha tehetném, hivatalosan is hozzád kötném magam, de jelenleg ennyi a legtöbb, amit megtehetek… Szóval leszel a jegyesem?
Érezte, ahogy körülöttük megáll az idő. Szinte semmit nem hallott, csak saját vérét, ami szíve őrült ritmusára dörömbölt a fülében. Végül egyszerűen lehúzta a bal kezéről a kesztyűt és odatartotta.
- Igen… - felelt rekedten.
Mintha hirtelen újra megindult volna az idő, a közönség éljenezni kezdett, amit nem is értett… Ennyire nem elfogadott két azonos nemű kapcsolata… De Musashit ez láthatóan nem érdekelte. Felállva az ujjára húzta a gyűrűt és egy boldog vigyorral odahajolt és az ajkaira csókolt.
- Mellesleg… Ugyanazon az egyetemen folytatjuk – kacsintott szerelmére, aki lassan úgy érezte, elájul az örömtől.
- Remélem, ott már végre rúgsz majd normálisakat is – morogta félszegen, de azért odasimult a másikhoz, gyűrűs kezét a tizenegyes szám felett pihentetve. – Annyira szeretlek… - suttogta szinte alig hallhatóan, de a punk hallotta és mosolyogva az arcára csókolt.
- Akkor mégis jól láttam a fesztiválon, hogy csókolóztatok! – kiáltott Kurita. Hiruma azonban egy halovány mosolyon túl nem tudott érdemben reagálni. Végül azonban nem kerülte el a figyelmét, ahogy Sena és Jumonji pirulva pillantanak egymás felé. Hm… újabb információ, amivel sakkban tarthatja majd őket. Már ha leendő férje nem pirít rá a mocskos kis módszerei miatt. De mivel Musashi így szereti, ettől nem kell félnie…