Az Aramisz-hadművelet

2015.07.20 20:51

 

- Undorító, pimasz, kis sárvérű! Hogy mersz megszólítani egy magamfajta, magasabb rendű aranyvérűt? - kiáltotta fröcsögve az undortól. Ez a kócos kis féreg valóban hozzászólt!
- Mr. Malfoy! - csattant egy szigorú hang a háta mögött. McGalagony... A sárvérűek védőszentje. - Azonnal jöjjön velem! - ellentmondást nem tűrő hangon parancsolgatott neki, ez felháborító! Neki, Draco Malfoynak! Aki a híres Malfoy család sarja! Hah! Bár inkább ő is a Durmstrangba járhatna, mint unokatestvére, Ciel. Őt kiskirályként kezelik, ahogy való!
Fogát csikorgatva fordult a Griffendél ház vezetője után s még látta a trió önelégült képét. Potter, az Aranyifjú, aki eljátssza az áldozatot, holott belehalna, ha egyszer valamibe nem ütné bele az orrát, Weasley, akinek hatalmas a szája, pedig egy lecsúszott véráruló család sokadik kölke és ha nem Potter lenne a haverja, biztosan szűkölve húzná meg magát. És a harmadik senkiházi, Granger, a stréber, aki tanulással akarja helyettesíteni az aranyvérűséget. Gusztustalanok.
McGalagony egyenesen az igazgató irodájába vitte. Nem figyelte az útvonalat, csak a félreugró kő griff lepte meg kicsit. Aztán a sok mozgó kütyü láttán ámulva forgolódott, miközben McGalagony valamit pusmogott az igazgatóval.
- Mr. Malfoy! - az igazgató hangja szokatlanul dühös volt és metsző. Főleg, hogy ő eddig mindenkit a keresztnevén szólított. Ő egy önelégült mosollyal fordult most felé.
- Igen?
- Valóban sárvérűnek nevezte Miss Grangert?
- Miért, nem az? - érdeklődött úgy, mintha csak az időjárást kérdezné.
- Igaz vagy nem? - emelte meg a hangját Dumbledore és Dracot magát is meglepte, hogy mennyire nagyon nem fél a most már ijesztőnek látszó igazgatótól.
- Igen, igaz! - felelte higgadtan. - Sőt, azt is mondtam, hogy az aranyvérűek felsőbbrendűek - tette hozzá, holott tudta jól, hogy ezzel csak tovább bőszíti az amúgy is dühös férfit.
- Draco Malfoy, tisztában vagy vele, hogy kinek a szavait idézed ilyenkor? Tudsz róla, hogy ezek a nézetek mit eredményeztek?! - kiabálta az öreg.
- Jaj, ugye nem Voldemortra gondol? - kérdezte szem forgatva. - Miért csinál úgy mindenki, mint ha ezt a dolgot ő találta volna ki? Ráadásul ő még csak nem is volt aranyvérű! Mocskos félvér volt! Nem is volt joga ilyeneket hangoztatni! - a végére már kicsit ő is kezdett dühös lenni, ez a téma mindig kihozta a sodrából.
- Nem hiszem el, hogy ezt egy tizenkét éves szájából hallom... - motyogta maga elé kábultan, majd a terem végében álló nőhöz fordult: - Minerva kérem, értesítse Perselust és rendeljék ide Lucius Malfoyt! Dracot eltanácsoljuk az intézményünkből - úgy tűnt, mintha szomorúan mondaná ezeket a szavakat. Szomorúan, hogy le kell mondania egy gyerekről.
Dracoval megfordult a világ. Egy dolog, hogy ő szeretett volna iskolát váltani, de ha eltanácsolják, akkor sehova máshova nem veszik fel. A mugli iskoláktól még a Roxfort is jobb. Hirtelen úgy érezte, egy buborékba került és a buborék körül felgyorsult az élet. Tompán hallotta, ahogy megérkezik Perselus és az apja is, majd veszekedni kezdenek a feje fölött.
- A fiamnak igaza volt! - kiabált Lucius. - Dumbledore, legalább maga ne tegyen úgy, mintha nem tudná, kik is irányítják ezt az országot a valóságban! Maga is tudja jól, hogy azért létezik még a Brit Mágikus Birodalom, mert mi, a Malfoyok irányítjuk azt és nem pedig holmi muglifattyak!
- Így nem is csodálom, hogy a gyerek ilyeneket tanult otthon! Az pedig, ahogy Tudjukkiről beszélt...
- Arról nem én tehetek! - emelte fel a kezét védekezően az idősebb Malfoy. - Draco nem ismer félelmet semmitől már kicsi kora óta.
- Ebből még nagy baja lehet! - szólt közbe Perselus, majd egy magasabb, erősebb, idősebb szőke férfi lépett a szobába.
- Nem lesz, ha én tanítom őt - szólt közbe mély, mennydörgő hangon.
- Malfoy tábornok! - Dumbledore-ban bennakadt a levegő, a szobára félelem telepedett és Draco körül kipukkant a buborék és boldogan ugrott az egyenruhás férfi karjai közé.
- Nagyapa!
Az öreg elmosolyodott, szakasztott úgy nézett ki, mint Draco, csak idősebb, felnőtt kiadásban. Ő volt az idősebb Draco Malfoy. Minden idők legszigorúbb tábornoka.
- Na mit szólsz, Draco, leszel te is katona, mint a nagyapád?
Ez jobb volt, mint bármi más. Kicsiként a nagyapja történeteit hallgatta lefekvéskor és mindig arról álmodott, hogy egyszer majd a nyomdokaiba lép, de a roxforti levéllel ez az álom semmissé vált. És most! Ciel meg fog pukkadni irigységében. Boldogan bólintott, mire a három roxforti alkalmazottnak elsötétült a tekintete és baljós pillantásokat váltottak.
A két Draco vígan hagyta el az irodát, mögöttük egy elégedetten mosolygó Luciussal, míg a három professzor maradt.
- Ha ez a fiú fegyvert és hatalmat kap, akkor lehet, hogy visszasírjuk még Voldemortot - jegyezte meg McGalagony professzor, a többiek pedig egyetértően bólintottak.

Draco gyorsan összeszedte a holmijait és mikor jókedvűen trappolt a kijárat felé, maga után húzva a ládáját, már épp ebédhez gyülekeztek a diákok. Pansy sírva rohant felé, mögötte Crack és Monstro.
- Draco, tényleg igaz, hogy itt hagyod a Roxfortot? - zokogta a lány.
- Igaz - bólintott mosolyogva.
- És akkor most mi lesz veled? - kérdezte Crack bambán.
- Nos, az maradjon az én titkom - felelte sejtelmesen, majd vigyorát kicsit sem leplezve kacsintott egyet és tovább haladt a kijárat felé. - Merlin legyen veletek! - kiáltott még visszaintegetve, s ekkor vette észre, hogy a minden lében két kanál trió kihallgatta őket. - Ti meg dögöljetek meg! - szólt oda nekik, de most semmi se tudta a kedvét szegni.

 

A három jó madár meglepetten nézett össze.
- Dracot kicsapták - suttogta Hermione elhaló hangon, hiszen számára ez volt a legrosszabb, ami történhetett valakivel.
- De ez nekünk csak jó! - jegyezte meg Ron felderült arccal. - Malfoy-mentes iskola, atyám, ez a legtutibb, ami történhetett.
- Furcsa lesz - jegyezte meg Harry elgondolkodva, mivel őt nem igazán hagyta nyugodni a gondolat, hogy miért örül valaki ennyire, ha kirúgják.

 

Draco tényleg boldog volt. Teljes mértékig. Igaz, ez nem mindig látszott, amikor hason csúszott a sárban a szögesdrót alatt, vagy amikor óriási foltokat izzadt a fehér pólóra az edzőgyakorlatok során. És akkor sem, amikor addig olyannyira kedvesnek megismert nagyapja torka szakadtából ordított az arcába olyan közelről, hogy nem csak a reggelijét, de még az előző napi ebédjét is meg tudta volna mondani. Aztán ott voltak azok a kedves pillanatok, amikor éjszaka nem sikerült elég gyorsan elaludnia a körletben és a fölötte alvó rázendített a horkolásra. Onnantól kezdve szinte biztos volt, hogy hajnalig forgolódott a kényelmetlen priccsen és ezen az se segített, mikor télen bakancsban és zubbonyban feküdt le aludni, mivel azaz egy pokróc nem sokat segített az ablak résein besüvítő fagyos szél ellen. Volt, aki beteg lett és meghalt. Volt, aki nem bírta és felkötötte magát. Volt, aki kötözködött vele és volt, aki nem foglalkozott vele. De senki nem rajongott érte. Ő volt az egyetlen gyerek a hadseregnél, mindenki más felnőttnek számított. Senki nem beszélt vele, így a szabadidő értelmét vesztette. Mindig edzett. Mindig tanult. Mindig küzdött. Egyre kevesebbet jelentett neki a bajtársiasság, az emberi élet.

Épp az animágia elsajátításával bajlódott, amikor eszébe jutott, hogy megnézze a könyv borítóját. "Mágia felsőfokon" alatta pedig kisebb betűkkel: "Hatodéves tanoncok számára" Ez jó - mosolygott magában. A Roxfortban most lenne harmadéves. Persze nem minden tantárgyból állt ilyen jól, volt, amiből még csak a negyedéves anyaggal küzdött. A nagyapja csak vele foglalkozott, csak őt tanította és mivel jó képességű gyereknek született, szinte száguldott a tananyaggal. Azt mondták, tizenöt évesen leteheti a R.A.V.A.SZ. vizsgákat, és ha továbbra is így tanul, akkor utána egy-két év alatt megvan a katonai egyetem is. Mire a többiek kijárják a Roxfortot, ő már ezredesi rangban lehet. Ez a gondolat feltüzelte, úgy érezte, bármire képes. Őrjöngeni tudott volna a benne feszülő erőtől, tüzet tudott volna okádni... s ekkor megtörtént. Megérezte, ahogy a teste alakulni kezd, nőni és forrósodni, majd torkából üvöltés tört fel, amit lángcsóva követett. Hirtelen minden olyan kicsinek tűnt, de ahogy magára nézett, elvakította a visszaverődő fény. Nagyapja ijedten hőkölt hátra, sapkája félrecsúszott a fején, mellette álló ezredese szintén hatalmas szemeket meresztett.
- Hihetetlen! - motyogta a nagyapja. - Egy acélsárkány!

Aznap semmi mással nem foglalkozott. Mindent megtanult "állati" alteregójáról és gyakorolta az átváltozást. Mint megtudta, még bőven nem a végleges mérete a sárkány, ugyanúgy "kölyök", ahogyan ő és majd felnőttként, ha átalakul, a fél roxforti nagytermet kitölti. Bőrét acélpikkelyek védték, amelyek kivédtek minden átkot. Sárkányként tulajdonképpen legyőzhetetlen volt. Ráadásul azt is megtudta, hogy ő az egyetlen a mágustörténelemben, aki képes egy mágikus lény alakját felvenni. Éjszaka alig tudott aludni az izgalomtól. Megbeszélték, hogy másnap megpróbálhat repülni is sárkányként, ha megígéri, hogy nem hagyja el a bázis mágiával álcázott területét.
Persze, hogy megígérte. És ami a legszebb volt az egészben, hogy a körlet lakói végre ránéztek. Nem volt többé láthatatlan kis senki. Volt, akinek elismerés csillant a szemében és sokaknak félelem, de ez nem zavarta. Nem tartotta rossz dolognak, ha féltek tőle. Aki fél, az nem bánt. Legalábbis akkor még így gondolta. Reggeli gyakorlatot tartottak épp, négyütemű fekvőtámaszok, már vagy negyed órája. A combjai égtek, kezdte úgy érezni, hogy lassan a lábai feladják a szolgálatot.
- Nincs lassítás! - üvöltött Bullstrode ezredes, aki a legnagyobb volt az egész hadseregben. Mármint fizikailag. Akkora darab ember volt, hogy Draco néha elcsodálkozott, hogy a föld kibírja. Ettől függetlenül most gyorsított a tempón, még jól emlékezett rá, mekkorát esett a legutóbbi lassításkor, mikor az ezredes úgy gondolta, segít neki pihenni és kirúgta a lábait. Most azonban nem jött a közelébe se. Helyette egy ismeretlen tiszt rohant oda hozzá és súgott valamit. Bullstrode lesápadt és Dracora nézett.
- Gyakorlat vége! - kiáltotta, majd sarkon fordult és elsietett. Semmi tisztelgés, semmi vííí-gyázzz, csak úgy otthagyta őket. Dracot pedig furdalta a kíváncsiság. Mikor már mindenki szétszéledt, az ezredes után somfordált és egészen a tárgyalóig követte. Ott aztán hallgatózni kezdett.

- Peter Pettigrew mégis él? - hallotta a nagyapja hangját.
- Nos, igen. És mivel sikerült megszöknie Black elől, így valószínűsíthető, hogy fel fogja keresni Voldemortot - ez az apja hangja volt. - És Black is megszökött.
- Azt hogy csinálta?
- A Potter gyerek szöktette meg.
- Figyeld meg, Lucius, az a kölyök még sok bajt hoz ránk a felelőtlenségével.
- Belőle lesz az ellenállás jelképe, ezt te is tudod.
- Ha az ellenállás is annyira lesz összeszedett és szervezett, mint az a gyerek, akkor azt hiszem, felesleges elkezdeni ellenállniuk.
- Na, nem mintha a másik oldal annyival jobb lenne.
- Bohócok bohóckodása az egész. Mindegy, ha esetleg a sötét oldal szervezkedni kezdene, akkor azonnal kivonul a bázis Angliából.
- Hova?
- Izlandra.
Pár perc csend.
- Mi van Dracoval?
- A legjobb katona lesz belőle. Már most látszik.
- Tényleg acélsárkánnyá tud alakulni?
- De még mekkora acélsárkánnyá! Hiába kölyök, még sose láttam ekkora példányt, pedig pár döggel megküzdöttem már az oroszoknál.
- Ezek szerint nem elég, hogy acélsárkány, de szovjet acélsárkány?!
- Pontosan. Legyőzhetetlen. A páncélja áttörhetetlen, ha megindul, nincs, ami megállítsa. Olyan, mint egy tank.
Draco eltátotta a száját. Szíve szerint levegő után kapott volna, de fontosabb volt, hogy titokban maradjon. Amilyen halkan csak tudott, visszaaraszolt a körletbe és komolyabb tanulmányozás alá vette a szovjet acélsárkány leírását.

Elérkezett a nyár is és ő kezdett stresszelni. A nyár végére szintfelmérő vizsgákat tűztek ki, mivel úgy vélték, ideje megállapítani, merre is tart a tanulmányaiban pontosan. Ha elég jól teljesít, akkor azzal le is teszi az R.B.F. vizsgáit. Minden nap hajnalig tanult, aztán pár óra alvás után kezdődött az edzés. A katonaságnál nem volt nyári szünet. A tanulmányait is úgy kellett megoldania, hogy mellette ő hivatásos katonának számított. És ha sikerülnek a vizsgái, akkor már hivatásos századosnak.

Épp a mágiatörténetet utolsó részéhez ért.

"Potter kontra Denem"

Ez volt a harc címe. Harc! Félresikerült gyilkossági kísérlet. Vagy valami ilyesmi. És sokan csataként emlegetik. Szánalmas. Potter meg... Nem is tudja, mi van vele. Megszöktette Sirius Blacket, aki amúgy távoli rokona - édesanyja másod unokatestvére vagy mi... - de ezt leszámítva nincs információja róla. Persze, elég könnyen kaphatna, hiszen az apja a Mágikus Hírszerző- és Titkosszolgálat feje, majdnem mondhatni, hogy a leghíresebb kém, de hát... Az ember lehet híres, akiről nem tudják, hogy kém, vagy ismeretlen, akiről csak annyit tudnak, hogy kém. A kettő együtt soha. Szóval apja biztos tudna pár szaftos pletykával szolgálni, csak hogy Draco rájött valamire: nem érdekli.
Végre elérkezett a vizsga hete. Katasztrofálisan izgult. Persze, egyszer már vizsgázott... A Roxfortban... De kicsit más Sötét Varázslatok Kivédése vizsgát tenni a Védelmi Erők parancsnoka előtt, mint mondjuk egy roxforti tanár előtt. Meg nem ugyanaz Pitonnál vizsgázni bájitaltanból, mint a Honvédelmi Kutató Laborvezető kutatóprofesszoránál... Merlinre, ahogy ezeket végiggondolta, minden olyan esélytelennek tűnt! Basszus, alig töltötte be a 14-et, mások ilyenkor még azt se tudják, mi az az R.B.F.!
Nem emlékezett rá, hogy csinálta meg a vizsgákat. Ült a padon és a bakancsát vizslatta, valamint az abba betűrt zöld katonai nadrágot. Basszus. Tuti, elrontotta. Szólították és ő becsattogott a terembe, láthatóan azt se tudva, fiú-e vagy lány. Illetve, ezt még talán tudta, hiszen ha lány lenne, ekkorra már csak nőtt volna valami a mellkasára. De az egyen ing igen csak laposan feszült korához képest erős mellkasára.
- Maga mindig ilyen magas volt? - kérdezte az oktatásügyi miniszter felpillantva a lapokból. - Egy tizennégy éveshez képest elég szép termetű legény...
Érezte, hogy elvörösödik, de azért gyorsan vigyázzba vágta magát és úgy felelte, jó hangosan:
- Köszönöm, uram!
A hosszú asztal mögött ott ült minden vizsgáztató, az oktatásügyi miniszter ugye és a nagyapja, mint a hadsereg tábornoka. Ekkorra már jócskán megtanulta, hogy itt aki pozícióba kerül, az ért is a dolgához, így mélyen tisztelte a tekintélyt és szíve szerint magán kívül ujjongott volna a díszes társaságért.
Mindenki felállt az asztalnál, nagyapja ajkain huncut mosoly játszott és biztatóan kacsintott felé, mikor tekintetük összeakadt.
- Nos... - kezdte a miniszter - Úgy tűnik, egy igazi kincs jutott a hadsereg birtokába. Örömmel jelenthetem ki, hogy ifjabb Draco Malfoy ez év augusztus 25-én sikeres R.B.F. vizsgákat zárt 95%-os teljesítménnyel! Gratulálunk a századosi kinevezéséhez!
Nem bírta ki, érezte, ahogy ajkai elnyílnak és fejére kiül a döbbenet. Ezzel gyakorlatilag minden idők legfiatalabb századosa lett! Nesze neked Potter... Század legfiatalabb fogója... Hahh... Na jó, azt be kell ismernie, hogy akkor majd megveszett az irigységtől. De már mindegy az is. Mikor nagyapja elé lépett, hogy a megfelelő rangjelzést kitűzze a ruhájára, már leplezetlenül vigyorogtak mind a ketten.
- Szép volt, Draco! - suttogta a nagyapja.
- Kösz, Tábornok!
- De aztán nehogy elbízd magad! A neheze még csak most jön! - kacsintás és az idősebb visszament a helyére.
Ez után sok sikert kívántak neki, ismét gratuláltak az előléptetéséhez, majd az esemény véget ért.
Századosi kinevezése azzal is járt, hogy áthelyezték a gyalogsági körletből a harckocsizók közé és ez külön örömmel töltötte el. Végre láthat tankokat! Közelről. Nagyon közelről...
Azonban a vizsga végeztével egy másik meglepetés is várta, mikor kilépett a teremből. Egy pimaszul vigyorgó, tipikus Malfoy kinézetű gyerek várt rá a falnak támaszkodva, határozottan katonai ruhában. Mikor meglátta, boldog vigyorral kiáltott fel:
- Ciel, hát te?! - s már azonnal meg is ölelte unokatestvérét.
- Kicsaptak a Durmstrangból - felelte a másik. Ciel egy évvel volt fiatalabb tőle és lassan majd egy fejjel alacsonyabb, de ennek ellenére sokban hasonlítottak. Ugyanaz a platinaszőke haj, csupán Ciel oldalt választotta el és egy-két tincset mindig hagyott a szemei elé hullani, míg Draco az egészet hátranyalta a praktikusság kedvéért. Ez reggelente egy mozdulat volt és utána nem zavarta egész nap. Ugyanaz a szürke szempár, csak amíg Ciel szemei mindig huncutul csillogtak, mintha csak rosszban sántikálna, addig Dracoé fagyos, szigorú tekintet volt, lelketlen ezüst íriszek, amik mindig csak a célt figyelték.
- És most a hadseregből szeretnéd magad kirúgatni? - ugratta a kisebbet Draco.
- Innen már csak nem rúgnak ki - nevetett vissza.
- Ciel, te kényszeresen szeged meg a szabályokat, ha azt mondják, ne csináld, csak azért is megcsinálod. Egyáltalán a Durmstrangból miért vágtak ki? - időközben beértek az étkezőbe is, ahol egy-egy tálcát ragadva sorba álltak az ebédért.
- Megvertem egy srácot - húzta el a száját.
- Mert?
- Hagyjuk... - látszott a fiún, hogy ezt most tényleg nem szeretné megosztani és azért ez Dracot kicsit aggasztotta. Ciel mindig mindent elmondott neki. Ketten olyanok voltak, mint a Weasley ikrek, akkor is, ha ebbe borzalmas volt belegondolni. De a lényeg, hogy megbíztak egymásban és gyerekként eget rengetően rosszak voltak együtt. Mikor hozzájutottak az ételhez és leülve egy asztalhoz nekiláttak annak elfogyasztásához, Draco szándékosan húzta az időt. Várt. Majd megtörtént, amire számított. Ciel fújolva köpte ki az első falatot, ezzel kisebb röhögő görcsöt kiváltva unokabátyjából.
- Ezt te meg bírod enni?! - fakadt ki prüszkölve. - Inkább éhen halok!
- Egy nap kiképzés és a világ legjobb kajájának fogod érezni! - felelte Draco a könnyeit törölgetve.
- Elképzelhetetlen...
Persze, az idősebbnek lett igaza, amit utána még egy-két napig szívesen emlegetett fel, mikor találkoztak, bár ez nem esett meg túl sűrűn. Viszont mikor a három nap pihenője lejárt és kezdődött a kiképzés egy magasabb szintje, Draco Malfoy teljesen új érzelmekkel ismerkedett meg...

 

McCoy ezredes - aki kivételesen egy nő volt állítása szerint, habár ez férfiakat is megszégyenítő bicepszén és feketén meredező bajszán nem igazán látszott - épp a tankok típusait magyarázta. Már egy hónapja csak elméletet vettek, meg persze napi 5 órát edzettek, de ettől még kezdett kicsit unalmas lenni. Még a mugli tanktípusokat is végigvették és bár el kellett ismernie, hogy a német Tigrisek tekintélyt parancsolóak voltak, most már szívesen látott volna valamit élőben is. Ennek ellenére...
- A mágikus fegyvergyártás forradalmi kitörésének számított, amikor az MPG 1.0-t kifejlesztették. Az MPG a Mágikus Páncél Gépjármű rövidítése. A megbűvölt acélréteg, amely a kocsit borítja, olyan, mint az acélsárkányok pikkelyborítása, visszaveri az átkokat valamint a mágikus lövedékeket is. Éles töltényekkel szemben a 100 milliméter vastag platinaréteg véd, amely tanulva a német Tigrisek hibáiból nem csupán elöl, de oldalt is borítják a gépeket. Ennek a továbbfejlesztett verziója az MPG 2.0, ami kétszer akkora, mint az 1.0 és már két ágyúcsővel rendelkezik. Az alsó ágyúcső előre mutatóan rögzített, míg a másik 360 fokos fordulatra képes, ezzel akár hátrafele is lőve. Az MPG 2.0 legénysége mindig 4 fő. Egy vezető, két lövész és egy tartalékos, mivel hadjáratok során 4 óránként cserélni kell a pozíciókat. A figyelmetlenség a 2.0-soknál akár robbanással is járhat. Az 1.0 legénysége két fő, éppen ezért bevethetősége sokkal rövidebb távú, mint továbbfejlesztett rokonáé. Ezzel a két harckocsival fognak maguk megismerkedni közelebbről, majd az első vizsgán eldől, ki milyen kocsival fog dolgozni. Alkalmasság alapján akár vissza is kerülhetnek a gyalogsághoz.
Ez a gondolat kicsit megrémítette Dracot. Nem mintha nem lett volna buli egy században szolgálni unokaöccsével, de ő tankon akart szolgálni.
Aztán végül úgy döntött, ezen még ráér aggódni.
Másnap végre valahára kivitték őket a hangárokhoz, ahol a gépek sorakoztak.
- A hadsereg 250 MPG 1.0-val és jelenleg 10 darab MPG 2.0-val rendelkezik, de ez utóbbi állománya bővítés alatt áll. Azonban a fegyvergyárak termelékenysége korlátolt -hangoztatta McCoy.
Az MPG 1.0-k valóban kicsinek tűntek, de mutatósak voltak. Őket "kislányoknak" nevezték, míg a 2.0-kat "nagyfiúknak". Ez utóbbiak egy másik hangárban kaptak helyet. Mikor beléptek, és Draco megpillantotta az elsőt, akaratlanul is felsóhajtott.
- Ezek gyönyörűek! - brutális méreteik lenyűgözték, csak a lánctalp magassága az álláig ért. A két hosszú ágyúcső most egy irányba meredt, mintha a gép az ablakon túli horizontot kémlelni. Sebezhetetlen. Áthatolhatatlan. Megállíthatatlan. Ez volt az MGP 2.0.
Aztán kicsit hátrébb megpillantotta Őt. Magában mindig csak így hívta utána: Ő. A királyt. Sokban hasonlított a 2.0-kra, de ez fekete volt és sokkal kecsesebb, már ha egy tankot kecsesnek lehet nevezni. - Asszonyom, ez itt mi? - kérdezte, miközben tovább araszolt.
- Az ott a TP 1000-es. Radarelnyelő anyaggal borították a varázslat visszaverő páncélréteget és mágikus vezérlésű. Egy ember is képes teljesen irányítani. De még nem akadt, aki meg tudta volna fejteni a működését, ugyanis a tervezője és készítője nem sokkal utána gyilkosság áldozata lett, így nem is készült belőle több. Annyit tudunk, hogy reagál a mágiára. Azt ajánlom, nagyon ne közelítgesse - ezzel az ezredes el is fordult.
Draco azonban nem nyughatott és közelebb ment, míg végül kinyújtott keze meg nem érintette a hideg, fekete fémet.

- Csodálatos vagy - lehelte. - A legszebb, mind közül...
Nem vette észre, hogy mágiát vezetett volna a kezébe, de a tank hirtelen felmordult.
- Csst! - csitítgatta a fiú és lassan simogatni kezdte. - Nem foglak bántani...
A morgás halk dorombolásba váltott át és a gépágyú célkeresztje a szőke fejre irányult. A szürke szemek annyi csodálattal teltek meg, mint még soha előtte.
- Maga mit csinál ott?! Malfoy százados, azt hiszem, világosan kifejtettem, hogy ne menjen a tank közelébe! Két nap futkosó! Induljon! - üvöltözött hörögve McCoy.
- Igen, asszonyom! - vágta magát vigyázzba, majd mikor elindult még visszanézett a fekete gépre. - Visszajövök hozzád, szépségem! - suttogta.

A futkosó egy kegyetlen büntetési forma volt. Fel s alá kellett futni egy gyéren megvilágított teremben, óránként csupán tíz perc pihenővel. Azonban ahogy eszébe jutott, hogy két nap múlva ismét ellátogathat a TP1000-hez, rögtön elszállt minden fáradtsága s újult erővel rótta a köröket a teremben. Életében először rajongott. Valamiért úgy igazán, szívből rajongott.
Mikor kiengedték, már az első éjszaka azon kapta magát, hogy a hangárok zárját bűvöli, hogy kinyíljon. Nehezen bár, de sikerrel járt és már hevesen dobogó szívvel lépdelt az MPG 2.0-kat és a TP1000-et rejtő ajtó felé. Belépve azonnal látta, ahogy a fekete tank kékes fénnyel felizzik, a célkereszt felé fordul. Meglepve vette észre, hogy saját mágiája az izgalomtól olyan szintre növekedett, hogy most körülötte keringett, mint valami ezüst porfelhő. Nem állta meg, egyszerűen rohant a tank felé, hogy aztán, mintha csak megölelné, hozzá simuljon.
- Hiányoztál... - suttogta, a tank motorja pedig halkan duruzsolt elégedettségében.
Onnantól kezdve minden este kijárt a tankhoz. Simogatta, beszélt hozzá, egyszer még egy katonai indulót is elénekelt neki, persze halkan, hogy az őrszolgálatosok meg ne hallják. A francnak se hiányzott még egy futkosó.
A tank pedig különböző színű fényekben vibrált, duruzsolt, halkan, mintha csak tudná, hogy Draco most tilosban jár, és ha lebukik, abból baj lesz.
Azonban egy hosszú nap után, mikor a szőke százados fáradtan mászott át az ajtón, nem volt ereje beszélni. Mágiaszintje annyira alacsony volt, hogy a tank sokáig nem is érzékelte, csak amikor hozzáért. Aznap rengeteget edzettek, sokat tanult és már nem egyszerű kis "vingárdium leviószákat" hanem komoly harci átkokat. Ráadásul ez volt az a nap, amikor nagyapja új célt tűzött ki elé: a R.A.V.A.Sz. vizsgákat pálca nélkül fogja letenni alig 7 hónap múlva. Teljesen kimerült. Nap végére semmi másra nem vágyott, mint hátát a hűvös fénynek döntve hallgatni a tank motorjának hangját. De ehelyett csak nekiesett a TP1000-nek és alélt állapotában ajkait a tank páncélrétegéhez érintette, mintha csak megcsókolná. Úgy érezte, mintha kis szikra csapott volna az ajkaiba, ami aztán végigszaladt az egész testén és a tank fénye vörösre vált. A furcsa élménytől hirtelen magához tért. A motor hangja mélyebben búgott, mint a szokásos, ő pedig egész testével a géphez simult.
- Ez... lehetetlen... - suttogta magának, mikor megérezte, hogy az alsónadrágja szűkül. Újabb csókot hintett a fémre, majd a ráirányuló célkeresztre nézett. - Szerinted lehetséges? Létezhet, hogy szerelmes vagyok beléd?
Persze a gép nem válaszolt. Csak dörmögött a motor. És ez a hang valahogy most olyan erotikusnak tűnt Draco számára.

- Francba... - morgott magának, majd kioldotta az övét és kezét a szövetek alá csúsztatta. Rákulcsolt saját, nagyra nőtt férfiasságára és mozgatni kezdte a kezét. Közben másik keze a páncélon siklott ide-oda, felsőtestével hozzá simult, időnként egy-egy csókot lehelve rá. Pár perc múlva visszafojtott nyögések sokasága után a tőle telhető legnagyobb csendben ment el. Még egyszer megcsókolta "szerelmét", majd szép álmokat kívánt és visszasietett a hálókörletbe.
"Ez... ez beteges! Nem lehetek egy tankba szerelmes!" - gondolkodott immár az ágyban fekve. Azon az éjszakán semmit nem tudott aludni és az azt követőkön is alig-alig. A tankot azonban újra és újra meglátogatta, de már nem beszélt hozzá. Mikor megérkezett, hozzá simult és megcsókolta, majd leereszkedett a lánctalpak tövébe, hátát a fémnek vetve és ott maradt kicsit. Néha talán el is szundított. Aztán ismét megcsókolta és visszaosont az ágyába. Így ment ez két hétig, de soha nem mert sokáig ott maradni, mert félt, hogy megismétlődik ami azon a bizonyos éjszakán történt. Nem sok volt hátra a R.A.V.A.SZ. vizsgákig, és neki arra kellett koncentrálnia.

Egyik nap azonban megtörtén az, ami még soha azelőtt. Támadás érte a bázist.
Hirtelen senki nem tudta, mi történik. Megszólaltak a légvédelmi szirénák, villogtak a vörös lámpák a folyosókon, automatikusan kinyíltak a fegyverraktárak ajtajai. Majd kintről robbanások hangja hallatszott.
- Mik ezek? - nézett ki az ablakon az idősebb Draco Malfoy, de kérdésére a válasz az ajtón berontó lihegő katonától jött:
- Jelentem, uram, megtámadtak bennünket... a vámpírok...
A szürke szemek tányér méretűre nőttek.
- Vámpírok? Mégis mi a jó eget akarnak azok tőlünk?! Mindegy! Riadó minden egységnek!
A hangosbemondókban felzendültek a bejelentések.
- Riadó minden egységnek! Megtámadtak bennünket! Ismétlem, riadó minden egységnek! Ez nem gyakorlat! Foglalják el posztjaikat! Ez nem gyakorlat!
És ez így ment folyamatosan. Draco, csak úgy, mint a nagyapja pár perccel ezelőtt, kikémlelt az ablakon. Ő azonban már látta az ellenséget. Repültek és robbanó átkokkal bombázták a bázist, ahol csak érték.
Mindenki futólépésben igyekezett megfelelő fegyverzethez jutni és a pozíciókat mihamarabb elfoglalni. Draco nem foglalkozott a védőmellénnyel, ahogy volt, trikóban indult futva a fegyverraktárak felé. Még soha nem érezte ilyen nehéznek a katonai bakancsokat, mint most. A folyosón visszhangzó dobogás egy örökkévalóságnak tűnt most, terepmintás nadrágjának súrlódása az idegeit súrolta. Időnként a mellette rohanó katonák miatt nekicsapódott a falnak, ilyenkor a nyakában lógó fém dögcédula hangos csörrenéssel fordult egyet. A többieket csak tompán hallotta, mintha víz alatt lett volna. Mikor a fegyverekhez ért, gondolkodás nélkül kapott fel egy Berettát, egy gépfegyvert és egy másfél méter hosszú töltényövet, tele éles lőszerrel. Átvetette a vállán és miután rögzítette, ismét futásnak eredt, de nem a pozíciója felé, hanem ki a támadókkal szembe. A gépfegyver szintén a hátán lógott, tizenhat kilós önsúlyával szép lila foltokat szerezve végig a lapockájától a derekáig. Amint az udvarra ért, azonnal elrugaszkodott a földtől, hogy átalakulhasson. Kissé meglepve vette tudomásul, hogy sárkány énje valóban sokat nőtt, többet, mint az emberi. Teljes energiával vetette magát a vámpírok közé. Pár példány megpróbálta megharapni, de ettől csak mosolyoghatnékja lett volna, ha lett volna rá alkalma, hiszen a fém pikkelyekbe azonnal beletört a foguk és visítva zuhantak a földre. Nem csupán tüzet használt, de sokat egyszerűen leütött karszárnyaival (lévén, hogy a karjai módosultak hatalmas, feszes szárnyakká és ujjaiból karmos mancsok lettek) valamint többet egyszerűen csak kettéharapott. A vér íze egyszerűen megrészegítette. Nem amolyan vámpíros módon. Inkább a hatalmat éreztette vele, a legyőzhetetlenséget. A bázisról senki nem nyitott tüzet, amíg ő az égen tombolt. Valószínűsítette, hogy nagyapja parancsára, hiszen őt is zavarná, ha most golyózápor közepette kellene élveznie ezt az amúgy napsütötte délutánt.
Fogalma sem volt, mennyi ideig tombolt, de egyszer csak azt vette észre, hogy fáradni kezd. Érezte, hogy nem tudja sokáig tartani ezt az alakot, így egy avarkupac felé vette az irányt. Még zuhanás közben visszaalakult, ami a vámpírok figyelmét sem kerülhette el, így Berettája után nyúlt és a tőle telhető legpontosabban célozva szedegette tovább az ellenséget, de ekkor már a bázis többi részéről is megindult az ellentámadás. Hangosat nyekkenve érkezett a puha dombba, de nem volt ideje az önsajnálatra. Azonnal lecsatolta a lőszereket tartalmazó hevedert és két mozdulattal töltötte be a géppuskába. Tudta, ha nem tud elég gyorsan tüzet nyitni, akkor neki vége. Közben a hangár felé futott, hogy ott talán majd fedezéket lel, de nem jutott el odáig. Egy kiálló gyökérdarabban megbotlott és elvágódott. Habár elég gyorsan fordult a hátára, de jól látta, már nem sok tölténye volt és arra se maradt ideje, hogy feltápászkodjon. Mágiáját már elhasználta sárkány alakban, nem sok maradt belőle, épp csak egy kicsi védelmi átok. Ellenben ez pont elég volt arra, hogy valaki, pontosabban valami megérezze. A hangár oldala hangos dördüléssel robbant ki és a fekete tank szélsebesen haladt felé, majd Dracot nagyon meglepve, egy ugratás után felette termett és lőni kezdte a támadó ellenséget. Mikor Draco nagy nehezen kimászott alóla az ágyúcsöveket rögzítő torony mögötti kis ajót felcsapódott, ő pedig gondolkodás nélkül beugrott. Valószínűleg belül anno tértágító bűbájt használhattak, mert szokatlanul tágasnak tűnt tank létére. Az irányítópult helyén egy üveglap állt, rajta fénylő feliratokkal, felette pedig függőleges helyzetben hologramszerű monitor kivetítések. Draco még soha nem látott hasonlót sem, így teljesen lenyűgözve nézte a vibráló képet, ami a kinti világot mutatta és ámulva huppant a kényelmes székbe.
- Üdvözlöm! - hallott egy fiú hangot. - Aramisz vagyok, a TP1000 gyártási számú MPG 3.0 típusú tank vezérlőegysége. Várom a parancsát!
A szőke fiú meglepetten pislogott kicsit, majd jobban szemügyre vette a látottakat, bár azt azért feljegyezte magában, hogy ezt a kiakadást nem fogja eltusolni és ha ennek vége, akkor mindenképpen megejti.
- Aramisz, sortűz az ellenséges vonalakra, jelenlegi helyzettől délre, célpontok távolsága 600 méter.
- Mozgó célpontok, uram?
- Igen.
- Vettem. Támadás indítására felkészülni. Három... Kettő... Egy...
Mindkét ágyúcső a kijelölt irányba fordult, hatvanfokos szöget bezárva és ezután 120 fokos köríves pályát bejárva folyamatosan ontották magukból a lőszert... Vagy mit... A kinézetből Draco abban se volt biztos, hogy egyáltalán golyók vannak-e benne.
- Haladjunk északnak 20 km/h sebességgel, közben a tüzet ne szüntesse meg!
- Értettem, uram!
- Vannak egyéb támadási lehetőségek is?
- Igen, uram!
- Javasol valamit ebben a szituációban, Aramisz?
- Ha szabad megjegyeznem, uram, repülő célpontok ellen hatásos lehet a könnygáz.
- Akkor használjunk könnygázt.
A tank tetején két kisebb cső emelkedett ki a páncél védelméből, nagy mennyiségű könnygázt szabadítva a vámpírfelhőre. Rengetegen hullottak le a földre, ahonnan többet a nagy esés miatt fel se keltek.
Elég hosszadalmas csata volt, bár Draco szerint inkább szöszmötölős, mint nehéz. Mikor végre vége lett, fáradtan dőlt hátra a székben.
- Tehetek még önért valamit, uram? - kérdezte Aramisz.
- Nos, igen. Válaszolj pár kérdésre.
- Ha tudok, uram.
- Emlékszel rám?
A rendszer nem akart válaszolni, legalábbis mélyen hallgatott.
- Kérdeztem valamit!
- Igen... uram...
- Mindenre? - kérdezte szigorú hangon, de belül rettegett a választól.
- Arra gondol, mikor szexuális vonzódást vélt felfedezni irányomba, uram?
- Merlinre - nyögött fel kétségbeesve.
- Nem kell aggódnia, uram, nem árulom el senkinek.
- De mégis hogy lehetséges ez?! - fakadt ki, arcát még mindig tenyereibe rejtve.
- Nos, uram, ha szabad megjegyeznem, szerintem ön homoszexuális, mivel én hímneműként vagyok számon tartva...
- NAGYOBB BAJ AZ, HOGY TE ALAPVETŐEN TANKKÉNT VAGY SZÁMON TARTVA!!!!! - kiáltott fel.
Hosszú, hosszú csend következett. Majd Aramisz megszólalt:
- Ha szabad megjegyeznem, uram... Én is szeretem magát...
"AAAAARGH!" - valami ilyesmi hangot hallatott Malfoy százados, mikor kicsapta a TP1000-es ajtaját és kimászott rajta. Az arca olyan vörös volt, mint a főtt ráké és egy szót sem volt hajlandó beszélni a gépről, ami viszont furcsa módon visszacsoszogott a helyére és ott maradt.
Draco a parancsmegtagadásért, miszerint mindenki foglalja el a pozícióját, tíz nap futkosóban részesült, amit annyira nem is bánt, hiszen így legalább át tudta gondolni a dolgokat. Aztán mikor végre kiszabadult a futkosóról, sokkal higgadtabban nézte már a dolgokat. Csakhogy a tankkal bimbózó kapcsolata még bőven nem ért véget ezzel a kis aktussal. Nagyapja szinte azonnal az irodájába rendelte elbeszélgetésre.
Mikor belépett, a hosszú asztal körül sokkal többen ültek, mint várta. Először is ott volt a nagyapja, aki tábornok volt. Aztán ott ült az apja, a Mágikus Hírszerzés és Titkosszolgálat vezetője, az anyja, aki a Haderő Elsősegélynyújtó Egységének parancsnoka, a nagybátyja, aki a Brit Aurorátus Legfelsőbb Kapitányságának parancsnoka, az ő felesége, aki a Külügyi Intézet konzulja és az oktatásügyi miniszter, az egyetlen, aki nem volt családtag. Meglepetten pislogott a díszes társaságra.

Végül a nagyapja kezdte a beszédet:
- Malfoy százados, a parancsmegtagadásért letöltött büntetésével a szabálysértés érvényét vesztette. Ez után úgy véltük, ideje, hogy jutalmazzuk a csatában tanúsított bátor viselkedését is, így arra a döntésre jutottunk, hogy alezredesi rangba léptetjük elő. Emellett felmentjük a harckocsizó kiképzés alól és külön megbízást adunk Önnek. Mától a maga feladata, hogy a TP1000 fajtájú tank műszaki paramétereit rögzítse, irányításának feltételeit megfejtse. Emellett természetesen koncentráljon a tanulmányaira, hogy mielőbb ezredesi rangba léptethessük elő. Az események tükrében a vizsgákat egy hónappal elhalasztottuk.
Nyilván ez jó hír volt. A tank már kicsit kevésbé. Mint kiderült ugye, személyiséggel bír. Sőt, érzelmekkel. Ez pedig Draco számára kicsit kétségbeejtő volt.
Innentől kezdve magányosan teltek a napjai. Ha esetleg Ciellel tudott ebédelni, akkor már boldog volt, de ez ritkán történt meg és mivel nem mesélhetett neki a TP1000-sel való kapcsolatáról - mégis hogy mesélje el valaki az unokatestvérének, hogy kiverte egy tankra és most a tank szerelmes belé?! - így tulajdonképpen igen kevés dologról tudtak beszélgetni.
Az első találkozás Aramisszal elég kínos volt. Mikor helyet foglalt a székben és a monitor hologramokra meredt, az addig csendben duzzogó rendszer megszólalt:
- Uram, ne haragudjon meg, de a múltkori viselkedése nagyon bántó volt.
- Sajnálom, Aramisz. Összezavarodtam - felelte őszintén. - Egyáltalán nem akartalak bántani.
- Rendben, hiszek Önnek.
- Szuper, akkor mehetünk? - kérdezte megkönnyebbülve.
- Ó, romantikus utazás?
- Nnnem, Aramisz, csak gyakorlatozni megyünk... most...
- Ó - kicsit csalódottnak tűnt.
Draco elővett egy füzetet és egy tollat és szépen mindent lejegyzetelt a legapróbb részletekig. Vázlatokat készített a tank belsejéről, és amennyire lehetett, kifaggatta Aramiszt a hologramos kijelzők működéséről. Persze, fontos volt, hogy végig kedvesen beszéljen vele, ugyanis, mint kiderült, Aramisz nagyon könnyen megsértődött és olyankor csak pufogva volt hajlandó teljesíteni a parancsokat.
"Hát ezt csodálatos lesz kimagyarázni a jelentésben. A tank megsértődik, ha nem fejezem ki felé eléggé a szerelmemet..." - gondolta magában keserűen.
Csakhogy a tartós kedvességnek ára volt, ugyanis innentől kezdve mindennapos látványnak számított, hogy Malfoy alezredes után egy fekete tank leskelődik, vagy épp akárhova megy, követi őt. Sőt, néha azoktól is meg akarta menteni, akiktől nem kellett volna. Például a saját nagyapjától, aki épp dühösen kiabált vele. Ez után nem lett sokkal higgadtabb.

Miután egy elég kényelmetlen beszélgetés után sikerült tisztázni kettejük viszonyát és még az erdőből is visszataláltak, ahova Aramisz bánatában betrappolt, mondván, hogy ő most elbújik Draco elől, csak azzal nem számolt, hogy Draco a belsejében ül, szóval ezek után sikerült egy nagyon is jó munkaviszonyt kialakítaniuk és a fiú elég gyorsan a harci gépek szakértője lett. Körülbelül pont annyi idő alatt, amennyi a R.A.V.A.SZ. vizsgákra való felkészüléshez kellett volna... De az teljesen kiment a fejéből és most, csak úgy, mint anno az R.B.F.-ek után, ott ült remegő térddel a teremajtó előtt. Csakhogy az akkori egyenruhát most tiszti díszegyenruha öltötte fel. Fekete lovaglócsizma, térdig érő, fekete szövetnadrág a csizmába tűrve, fekete zakó ezüstgombokkal, fehér ing, fekete nyakkendő. A zakón szépen fénylettek a rangjelzések, egyértelműen hirdetve, hogy ő már alezredes. Nyakkendőjének csomójába ugyanaz az embléma volt tűzve, mint ami a sildes tányérsapkának az elejét is díszítette: két keresztezett pálca egy babérkoszorúban. Hüvelykujján pecsétgyűrűnek tűnő ékszer, de a kő alatt kis retesz mérget rejtett arra az esetre, ha az ellenség kezére kerülne. Bár most elgondolkodott rajta, hogy inkább a vizsgáztató bizottságot ellenségnek tekinti... Végül is, elég hosszan vallatták. Idegesen felállt és a falra akasztott tükörbe meredt. Meglepődve nézett végig magán. Tényleg pont olyan volt, mint a nagyapja, annyi különbséggel, hogy az öreg közben körszakállat növesztett és sokkal több kis fémlapocska virít a mellkasán. Fehér kesztyűs kezével a váll-lapot és a zsebet összekötő fehér zsinórt piszkálta, miközben észre sem vette, hogy véresre harapdálta a száját.
Szólították. Meredten nézett a vizsgáztató bizottságra, akik láthatóan igen fáradtak és rosszkedvűek voltak. Az oktatásügyi miniszter unottan nézett rá.
- Draco Malfoy alezredes ez év július 31-én sikeres záróvizsgát tett, így R.A.V.A.SZ. vizsgáit 98%-ra teljesítette, tanulmányait befejezte. Ezennel ezredesi rangba helyezzük, és a felsőoktatásba engedjük. Gratulálunk!
Még nagyapja is gondterheltnek tűnt, semmi mosoly, vagy kacsintás, pedig ezek a vizsgái ezek szerint jobban sikerültek, mint az R.B.F.-ek és akkor odáig volt és vissza. Most viszont határozottan odalépett és gyorsan tűzte fel a jelzéseket, miközben a többiek már elhagyni készültek a termet. Draco egy pillanatig elgondolkodott azon, hogy már pont olyan magas, mint a nagyapja, mikor a vele szemben álló fojtott hangon megszólalt:
- Fél óra múlva a tárgyalóban. Ezredesként kötelességed megjelenni!
Csak bólintani tudott.
A megbeszélt időpontban benyitott a tárgyaló ajtaján és lám, díszes családját ott találta a hosszú asztal körül. Ilyen az, ha egyetlen család tagjai irányítanak mindent.
- Milyen sűrűn találkozunk mostanában - jegyezte meg enyhe éllel a hangjában. Az egy dolog volt, hogy ő katona és a laktanyában lakik, de azért kérem szépen néha felé lehetett volna nézni. Azonban gyakorlatilag ez volt a második alkalom, hogy személyesen találkozott velük. És már itt volt két és fél éve.
- Gratulálunk a kinevezésedhez és a sikeres vizsgákhoz! Igazán meglepő, hogy ilyen rövid idő alatt le tudtat tenni őket... - kelt fel az anyja, hogy arcon csókolja, de Draco csak elfintorodott.
- Hát a családi élet nem foglalt le és a nagy baráti társaság miatt se aggódtam...
Ez valóban így volt, Draco mást se csinált, csak tanult szabadidejében, télen-nyáron. Az edzést tanulással pihente ki, a tanulást edzéssel meg olykor-olykor aludt is keveset. Persze, amikor tudott, találkozott Ciellel, de ezek elég elhanyagolható időtartamok voltak ahhoz képest, amennyit mondjuk egy iskolában a barátaival töltött volna.
- Ne szemtelenkedj! - szólt rá az apja, mire Draco igazán dühös lett.
- Ne haragudjon, ismerjük egymást?
- Malfoy ezredes! - kiáltott rá a nagyapja. - Tanúsítson több tiszteletet az itt megjelent személyekkel szemben!
Azonnal vigyázzba vágta magát és habár fogcsikorgatva, de kimondta:
- Igen, uram!
A megbeszélés ijesztő volt. Nagyon ijesztő. Kiderült, hogy Voldemort visszatért, és a vámpír támadás az ő műve volt. Persze az is kiderült, hogy megint minden annak a hülye Potternek a hibája. Merlinre, koncolja már fel valaki azt a kétbalkezes idiótát! Potter megint mártír volt és megint a középpontban. És mi lett az eredménye? A bázisnak ki kell vonulnia a Brit Mágikus Birodalom területéről. És itt nem csak a katonai bázisról beszélünk. Jön a Haderő Elsősegélynyújtó Egység, az aurorátus, persze csak a felsőbb rétege, akik komolyan is csinálnak valamit. A titkosszolgálat. S hogy mi értelme van? Nos, ezeknek a szervezeteknek az egyik legnagyobb előnye az volt, hogy nem tudtak róluk, így a meglepetés erejével tudtak támadni. Csakhogy ha már történt egy vámpírtámadás, akkor tudnak róluk. Innentől kezdve az egyetlen esélyük, ha kivonulnak egy politikailag abszolút védett övezetbe, ahonnan tudnak majd támadni, intézkedni és ahol nem éri őket támadás. Ez volt Izland északi része, ott is egy félsziget, amelyet semmiféle mugli térkép nem jelölt. Olyan erős ősi varázslatok védték, ami gyakorlatilag azt eredményezte, hogy csak az léphetett a félszigetre, akit a varázslat beengedett. Senki más nem látta.

A költözködés egy teljes hónapot vett igénybe, de Draco véleménye szerint megérte. Egyrészt az északi fény azon a részen egyszerűen állandó volt. Másrészt az ősi spirituális erők, amelyek azon a részen keringtek és beleivódtak a legkisebb zuzmóba is, igazán feltöltötték őt. Rengeteget új dolgot tanulhatott ott. A bázis sokkal komplexebb volt, nagyobb hálókörletekkel és klubhelyiségekkel, ahol végre normálisan is tudott időt tölteni Ciellel.  Amúgy is, ebben a körletben két- és háromágyas szobák voltak, ő pedig legnagyobb örömére Ciel szobatársa lett. Igaz, hogy kint gyakran zord idő uralkodott, de elég gyorsan hozzászokott és a felszerelésük is kiváló volt. A csizmák nem áztak át, a kabátjaik pedig olyan melegek voltak, hogy néha csak egy trikót viseltek alattuk. Főleg a tiszti kabátok, amelyek vastag prémgallérral díszített, bokáig érő súlyos bőrkabátok voltak, belül hihetetlenül meleg irhával bérelve. Annak is örült azért, hogy most közelebb volt a szüleihez. Minden vacsoraétkezést együtt töltöttek, hiszen az ő egységeik is itt állomásoztak. Egy szó, mint száz, az első egy-két hét irtó boldogan telt és már azon gondolkodott, hogy küld egy köszönőlevelet annak a nyomoronc ragyásfejűnek, amikor a nagyapja lépett a szobába. Karjaiban valami szőrös gombócot tartott, ami az ajtó hangjára mozogni kezdett és egy németjuhász kiskutya formáját kezdte felvenni, majd gomb szemeit Dracora meresztette.
- Szervusz, Draco! - köszönt a nagyapja, mire ő azonnal vigyázzba vágta magát és tisztelgett.
- Jó estét kívánok, uram! - harsogta, de nagyapja csak a tenyerébe támasztotta a homlokát.
- Draco, tudom, hogy ritkán viselkedek családiasan, de azért még a nagyapád vagyok, és ha amúgy se lát senki, akkor néha családtagok is lehetünk, nem?
Kicsit belevörösödött.
- Persze. Bocsánat.
Mikor visszaült az ágyra, nagyapja pedig vele szemben foglalt helyet a másik ágyon, a kis szőrmók kiugrott a karjából és odasomfordált a fiatalabb lábaihoz.
- Ő itt a leendő társad - közölte az öreg.
- Hogy a mim?
- A társad. Ki kell képezned.
- De ez egy kutya...
- Valóban, egy fajtatiszta németjuhász kutya, kiváló őrző kutya, nyomkövető, terelő, mentőkutya és terápiás állat, bár ez utóbbi ritkán kell a honvédséghez. Illetve erről az elsősegélynyújtók gondoskodnak.
- Nagyon jó. És én mégis mire képezzem ki?
- Amire szeretnéd, bár én javaslom a nyomkövetést és az őrző-védést.
A következő pillanatban a kis kan kutya úgy gondolta ideje felemelnie a bal hátsó lábát és megcéloznia az ifjabb Draco csizmáját. Persze, a lábbelik tulajdonosa megpróbálta arrébb vinni, de a nagy pisilés következtében csak annyit ért el a mozdulattal, hogy egy pillanat múlva az egész szoba kutyapisiben fürdött. A tábornok a hasát fogta a nevetéstől, míg a leendő boldog kutyatulajdonos duzzogva állt neki feltakarítani.
- Amint látom, nem szobatiszta.
- Hát, még nem. Majd rászoktatod. A könyvtárban találsz hozzá irodalmat, ha kell! Ja és nincs még neve! - s ezzel az idős katona távozott a helyiségből.
Draco feltűrt ingujjban felmosóval a kezében, dühösen méregette a duci kis szőrcsomót, ami most minden fellelhetőt körbe szaglászott.
- Úgy foglak hívni, hogy Pisis - morogta maga elé. Végül persze nem így nevezte el. Schlächter lett az állat neve. Eleinte persze mindenki csak nevetett ezen, még Ciel is. De a kutya hihetetlen iramban nőtt és nem sokára egy mutáns farkasra kezdett emlékeztetni óriási marmagasságával és ordas szőrzetével. Még ekkor is játékos volt, hiszen kölyöknek számított még, de első látásra még nem látszott, hogy mennyire barátságos, így sokan inkább elkerülték. Dracot az első ilyen eset megviselte kicsit, hirtelen saját magát látta a kutyában. Ő is akart barátkozni. Neki se adtak anno esélyt. Pedig mennyire szerette volna. Végül megrázta magát és tovább ment, mellette Schlächter.
Aramisz először féltékeny volt Schlächterre, mert Draco túlontúl sokat foglalkozott vele és ezt a tank rovására, de végül belátta, hogy ez nem azért van, mert a kutya fontosabb lett volna a fiú számára, mint ő. Az ezredes pedig magában hálát adott Merlinnek, amiért a tankba nem építettek gondolatolvasó programot.

- Szóval Aramisz, a tank, szerelmes beléd? - kérdezte Ciel visszafojtva egy röhögést, miközben visszaütötte a falra a labdát. Draco vörösödve húzta el a száját.
- Igen. És most féltékeny Schlächterre...
- A kutyára, akit mészárosnak neveztél el, de maximum halálra nyalogatni tud?
- Mit vársz? Még nincs fél éves. Nem lehet a normális kiképző programot elkezdeni. Örülök, hogy szobatiszta és az alapvető dolgokat megtanulta. Majd ha vége a programnak, akkor megnézheted, mennyire rászolgál a nevére.
Miközben fallabdáztak, Ciel egyre szélesebben kezdett vigyorogni.
- Nem elég, hogy szerelmes beléd egy tank, de még azt is feltételezi rólad, hogy egy kutyával csinálod...
- Majd szólj, hogy ne felejtsem el, hogy gyűlöllek.
- Rendben, főnök! - Ciel még azt is vidáman tudta felfogni, hogy ő még "csak" századosi rangban kapálózott, míg unokatestvére hatalmasakat ugrálva a ranglétrán, már alulról nyaldosta az altábornoki szintet.
- Ne főnöközz!
- Rendben, főnök!
- Megöllek. Esküszöm, hogy egyszer megöllek...
- Nem tudsz - vigyorgott Ciel pimaszul.
- Már hogy ne tudnálak?
- Mert én vagyok a vadóc éned. Ne küzdj magad ellen!
Draco kezdte úgy érezni, hogy az irányítás kicsúszik a kezéből, mikor unokaöccse szorosan átölelte és valamit arról magyarázott, hogy ők ketten igazából az ördög két személyisége, mert anno gyerekkorukban is ezt mondták róluk.

Már karácsony is elmúlt és tavaszodott, habár ez még arrafelé nem sok újat hozott, csupán a hótakaró ment össze 50 centiről 40 centire. Schlächter kiképzése jól haladt, most éppen pihenőt tartottak és a kutya vidáman ugrált a hóban, időnként el-eltűnve a fehérségben. Egész közel voltak a félsziget kapujához, amit védővarázslat takart. Draco teljes lelki békében olvasgatott egy könyvet az ős-izlandi varázslatokról a T1000 tetején ücsörögve, mikor szikrázni kezdett a védőréteg. Valaki határozottan be akart jönni. Lassan lemászott, habár Aramisz a nyitott ajtón keresztül kiabált utána, hogy veszélyes is lehet és megindult a kapuhoz. Schlächter is megállt és a fülét hegyezve fürkészte a varázsfalat. A bűbáj olyan volt, mint egy vízréteg, a másik oldal csak elmosódva látszott, de Draco akkor is felismerte a túloldalon állót. Dumbledore volt az. Kicsit értetlenül nézte, ahogy az öreg próbálta áttörni a védelmi rendszert. Rendben van, hogy tudta, itt a bázis, de azért ezt a védelmi rendszert nem olyan kaliberű varázslókra tervezték, mint ő. Persze, okos volt és bölcs, de nem katonaként gondolkodott.
Végül döntött és kilépett a bűbájon kívülre.
- Ezt nem tudja feltörni, igazgató úr - jegyezte meg hidegen.
Albus Dumbledore meglepetten fordult az ismeretlen mély hang irányába. Lassan mérte végig az előtte álló férfit, aki magasabb volt, mint ő. Fekete tányérsapka, fényes sildjét ezüstzsinór díszítette, kiemelve a halálos emblémát, ami a hadsereg jelképe volt. Hátul szőke tincsek kandikáltak ki a hátrasimított hajból, a sapka alól lélek nélküli szürke szemek vizslatták őt. A sápadt, csontos arcot, vértelen, összepréselt ajkakat csak jobban kiemelte a vállra terített súlyos, fekete bőr télikabát vastag sötét prém gallérja és az alóla elővillanó fekete egyenruha, mely szépen feszült a fehér ingre. A fekete nyakkendő csomóján a már jól ismert embléma lógott, ugyanaz, mint a sapkán, két pálca és a babérkoszorú. A mellkason rangjelzések és a jobb oldalon még az ezüstzsinór is elő-elővillant, ahogy egy erősebb fuvallat kissé megemelte a nehéz kabátot. Ilyenkor a fekete bőrkesztyűs kéz felnyúlt és megfogta a szélét, míg a másikban hosszú lovaglópálca feszült egészen térdig lógva, ahol is a fekete szövetnadrág szárai a fényes, éjszínű lovaglócsizmákba torkollottak.
- Jó napot! - köszönt illedelmesen, és kissé ijedten. Az előtte álló magas, erős termetével és sötét megjelenésével a halálra emlékeztette. Vagy talán még valami attól is borzalmasabbra. - A tábornok urat keresem. Kérem, ezredes, szólna neki?
- Nem ismer meg? - az arcon még mindig nem tükröződtek érzelmek. Megrázta a fejét, mire a katona mély, dörgő hangon elüvöltötte magát: - Schlächter, komm' hier zu mir!
A bűbáj mögül egy robosztus, sötét, német farkaskutya ugrott ki és morogva állt meg gazdája lába mellett. Még a magas férfinek is fél combig ért a kutya. És akkor Dumbledore meglátta. A két kéz között feszülő lovagló pálca, a bűbáj mögött felsejlő fekete tank, a lebbenő hosszú, fekete kabát és az árja szemek üres lelketlensége mind ugyanazt kiáltotta felé: egyszer már látott ilyet. Németországban. A német vezényszavak éles pengeként hasították a tavaszi levegőt és végül az egyik felismerés szülte a másikat, mely apró, mérgező szilánkokként fúródtak az igazgató szívébe. Nácik... fajgyűlölet... felsőbbrendűség... Draco Malfoy...

- D...Draco? - kérdezte elhaló hangon, tágra nyílt szemekkel. A másik arcán gúnyos, önelégült mosoly terült szét.
- Na, mi a helyzet, Dumbledore? Csak nem sikerült meglepnem? - jött a kicsit sem kevésbé gúnyos válasz. Ha őszinte akart lenni, akkor nem. Sejtette, hogy ha egy Draco féle gyerek a hadseregben nő fel, abból semmi jó nem sülhet ki. Azonban most az volt a feladat, hogy ezt a szörny... nem. Ő ilyet nem mondhat gyerekre, hiszen Malfoy még csak tizenöt éves! Szóval, hogy meggyőzze a fiút, hogy engedje be.
- Kérlek, Draco, fontos, hogy beszélhessek a nagyapáddal!
A szürke szemek a bűbájra vetődtek és foghegyről odaszólt a még mindig morgó kutyának:
- Beruhige dich!
Pár perc csend után ismét az ezredes szólalt meg:
- Akkor is itt kell várnia. De értesítem. Schlächter! Komm'! Geh' vorher!
A kutya pedig egy utolsó gyilkos pillantás után előrerohant, Dracoval együtt eltűnve a bűbáj mögött.

Dumbledore nem tudta, hogy Draco azért képezte ki németül a kutyát, hogy mások ne zavarhassák össze más parancsokkal.
Dumbledore nem tudta, hogy Draco szemeiből a lélek fokozatosan halt ki, minden egyes este, amikor tizenkét évesen idekerült és a katonák a körletben levegőnek nézték, ő pedig újabb és újabb néma napok végén, legutolsó senkiként aludt el a rozzant priccsen.
Dumbledore nem tudta, hogy a merev maszk, amit viselt ezernyi s több érzelmet is takart, de az első dolog volt, amit megtanult a seregben, hogy egy katona soha, de soha nem mutat érzelmet, mert azzal elveszti a csatát.
Dumbledore nem tudta, hogy Draco őszintén remélte, hogy az igazgató miatta jött a bázisra, hogy talán az ő hogyléte felől érdeklődik.
És Dumbledore főként nem tudta, hogy a reakciójával egy újabb kis szilánkot tört le Draco lelkéből.
Ugyanis Draco tudta, hogy az igazgató félt tőle.
Draco tudta, hogy az igazgató egy szörnyetegnek tartja, akit nem lenne szabad fegyverek és hatalom közelébe engedni.
Draco tudta, hogy az igazgató soha nem feltételezett ennyi képességet róla.

A tábornok tágas, faragott fa bútorokkal berendezett irodájában voltak már, az idősebb Malfoy könyökével az íróasztalon támaszkodva hallgatta az öreget, míg ő ott állt mögötte, tekintete az igazgató mögötti könyvespolcra irányult. Jól bevált csel volt ez katona körökben, a periférikus látás a legkisebb mozdulatokat is észrevette.
- Umbridge miatt jöttem - kezdte azonnal a lényeggel Dumbledore.
- Igen, tudok az esetről - mondta a tábornok. Persze, mindenki tudott. Potter megint alakított, bajba sodorva Dumbledore-t, akinek menekülnie kellett.
- Nem is arról van szó, hogy nekem el kellett jönni - folytatta az öreg, kicsit zavartan. Időnként fel-felpillantott Dracora a félholdak mögül. Még mindig nem hitt a szemének. - Az a nő egy zsarnok! Egy szadista! Kínozza a diákokat is és a dolgozókat is... Nem tudok vele mit kezdeni, ha megpróbálnám kiiktatni, a minisztérium elleni támadásnak vélnék.
- És mi ebben hogy tudnánk segíteni?
- Maguk nem tartoznak elszámolással a minisztériumnak. Maguk egy felsőbb hatalom, lecsukhatják Umbridge-ot!
- Az Azkabanba? - kérdezte gúnyosan az idősebb Malfoy.
- Nem... Oda semmiképp...
- Azt várja, hogy hozzuk ide, a fegyintézetbe? - erre már az ifjabb Draco is tányér méretű szemekkel nézett az igazgatóra. A fegyintézet... A vezető fegyveres és félfegyveres szervek létrehoztak egységesen egy intézetet, ami egyszerre szolgált fegyintézetként és kísérleti laboratóriumként. A büntetés alapelve a szemet szemért volt, miszerint a bűnösök minden nap ugyanazt élték át, amit ők tettek. Amikor pedig lejárt a kijelölt időtartam, kísérleti alanyokként szolgáltak kezdeti stádiumban lévő kutatásoknál, amik aztán sokszor mutációkat, deformációt, fájdalmat, betegségeket és legtöbbször keserves halált okoztak. Éppen ezért kevés fegyintézetes volt és ügyeltek rá, hogy csak a leggonoszabb emberek kerüljenek oda. Az őrök szolgálati ideje pedig nem haladhatta meg az egy évet. Draco többször is járt ott, általában a bájitaltan tanulmányait ott folytatta. Senkinek nem kívánta azt az élményt, azt a rengeteg eltorzult lényt és fájdalmas üvöltéseiket. Az intézmény neve pedig...

- Dolores Umbridge, ezennel a Brit Mágikus Birodalom Egyesített Honvédelmi Egységeinek nevében letartóztatom - kiáltotta Draco hangosan, miközben a vizsgateremnek berendezett Nagyterem padjai között masírozott előre Berettáját a rózsaszín ruhás nőre szegezve, mögötte pedig egy osztagnyi gépfegyveres. - Ezennel átszállítjuk a Legfelsőbb Igazságszolgáltató Büntetés Végrehajtási Intézet és Kísérleti Laboratórium fegyház részlegébe, ha ellenállást tanúsít, erőszakhoz folyamodunk! A felhozott vádakkal szemben a bázison tisztázhatja magát - már a nő előtt állt, aki azonban láthatóan nem akart megmozdulni.
- Piszok, maga meg mégis mit képzel, ki maga egyáltalán?! - nézett fel rá vizenyős seszínű szemeivel.
- Draco Malfoy ezredes és most legyen szíves eldobni a pálcáját!
- Még mit nem! Maga nekem nem parancsol! Crutio! - kilőtt a vörös fény, de Draco egy intésére visszacsapódott, kilőve az egyik ablaküveget. Nos, igen, valószínűleg sose fogja elfelejteni, amikor először varázsolt pálca nélkül. Még bőven a R.A.V.A.Sz. vizsgák előtt volt és fáradtan kelt fel. Előtte egész este ezt gyakorolta, de nem jött össze. Akkor reggel azonban, mondhatni, viccből, megszólalt: Invitó, bakancsok! És a darabonként három kilós lábbelik szépen az arcában kötöttek ki. Nos, azóta nincs szüksége varázspálcára. Ez azonban nem tántorította vissza a békaarcút. - Avada Kedavra! - kiáltotta ismét. A zöld csóva ugyanúgy járt, mint a piros. Draco ideges lett és a Beretta csövét a nő szájába dugva, másik kezével a torkát szorítva sziszegte dühösen:
- Adj okot! Adj okot és lelőlek, mint egy veszett kutyát!
Dolores arcán eluralkodott a pánik. Észbekapott és a földre lökte a nőt.
- Vigyétek el! - parancsolta. A katonák szakszerűen megbilincselték és kivezették a teremből. Ő még vett pár mély lélegzetet, majd megigazítva szokásos egyenruháját a többiekhez fordult:
- Dumbledore igazgató nem sokára visszatér. Valószínűleg a vizsgát megismételteti majd.
Semmi reakció. Mindenki döbbenten nézett rá, szinte levegőt se mertek venni. Visszahelyezte a Berettát a tokjába és megindult kifelé. Csupán fél szemmel figyelte a diákokat, igazából szinte senki nem volt ismerős. Majd egy valaki mégis. Habár elsőre a félhosszú haj miatt azt hitte, lány, de most feltűnt neki a homlokon virító sebhely és a kerek szemüveg. És azok túlságosan élettel teli, zöld szemek. Egy pillanatra megállt az asztal mellett és meglepetten meredt a fiúra. Olyan régen látta... Már el is felejtette, hogy néz ki. Vajon mindig ilyen volt? Alig fél perc után, amíg némán és döbbenten meredtek egymásra, összeszedte magát és kimasírozott a teremből. Már a bejárati csarnoknál tartott, mikor futólépéseket hallott maga mögött.
- Várj! - hallott egy magas, de mégis fiús hangot. Ösztönösen fordult meg, majd megállapította magában, hogy bár ne tette volna...
- Malfoy, te meg mit keresel itt? - atya ég, már megint az idegesítő aranyfiúcska. Draco még csak arra se méltatta, hogy megforgassa a szemeit. Unottan végigmérte az alacsony, vékony fiút, a vállig érő fekete kócot, amit ő nagyképűen hajnak hívott és a vadul csillogó szemeket.
- Talán esetleg Malfoy ezredes - válaszolta unottan.
- Mi van? - lepődött meg a roxforti.
- Ne mivanozz itt nekem, rohadtul nem vagyunk olyan viszonyba! - kiabált rá a másikra. - Legalább a kötelező tiszteletet add meg azoknak, akik feletted vannak!
- Te nem vagy felettem! - kiabált vissza a másik.
- Tényleg? - húzta fel szép ívű szemöldökét, majd vészesen közel lépett Harryhez, aki hirtelen nagyon kicsinek érezte magát a magas, erős katona előtt. Főleg mivel csak a kulcscsontjáig ért. - Nos, akár hogy vesszük, én rád csak lenézni tudok - közölte a szőke enyhe undorral a hangjában.
- G...gratulálok, ho... hogy ezredes l... lettél... - dadogta Potter zavarában, főleg, mivel egyáltalán nem olyan reakciókat váltott ki belőle az erős mellkas és a határozott, férfias fellépés, mint kellett volna.
- Köszönöm. Látod, tudsz te normálisan is viselkedni - húzta gúnyos vigyorra a száját Malfoy, majd megpaskolta a másik telt, selymes pofiját. Tulajdonképpen elég lányos volt. Sőt. Határozottan nőies vonásokkal rendelkezett a Kis Hős, mind arcát, mind alakját tekintve, bár ez utóbbin a sokévnyi alultápláltság is dobott, hiszen olyan vézna volt, mint aki most szökött meg az orosz hadifogságból.
- Mellesleg - szólalt meg Draco ismét. - Te mikor lettél lány?
A zöld szemek haragosan villantak rá.
- Férfi vagyok! - kiáltotta dühösen.
- Elég gyenge férfi...
- Nem igaz!
Draco hirtelen mozdulatot tett, mintha meg akarná ütni, mire a kisebb azonnal összerándult, karjait oltalmazón emelte az arca elé.
- Ne aggódj! - nevetett fel szárazon. - Védtelen nőket nem bántok.
Mikor bezsebelt egy újabb dühös pillantást, vállánál fogva megperdítette Harryt, majd a fenekére húzva egyet útnak indította:
- Menjél, Cica, mert lemaradsz az R.B.F.-jeidről!
És meglepődve tapasztalta, hogy Potter engedelmesen - és vörösen - megindult a nagyterem felé.
"Egész jó segge van" - állapította meg magában, majd egy vállrándítással megindult a kijárat fele, ahol az osztaga már várta.

 

Harry Potter a barátaival döbbenten ült a klubhelyiségben. Amióta a katonák elhurcolták Umbridge-ot, senki nem szólalt meg. Még Hermione se, pedig párszor kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de mégse tette. Közben Dumbledore is visszatért, de mindenki elfelejtett éljenezni, mert alig tudták felfogni, mi történt.
- Van hadsereg... - nyögte Ron. Tulajdonképpen meglepte Harry-t, hogy ő volt az első, aki megszólalt.
Bólintottak.
- Hallottam régen róla.. - folytatta Ron. - Apa mesélte, hogy azt mondják a Minisztériumban, hogy létrehoztak egy mágus hadsereget, mugli mintára, hogy megvédjék magukat a Tudjukki féléktől. De ezt senki nem bizonyította, nem beszéltek róla sehol.
- De miféle hadsereg az, ahol Malfoy ezredes lehet? - kérdezte Ginny.
- Malfoy nagyon erős - szólalt meg Hermione is. - Nem láttátok? Nem használt pálcát és úgy védett ki két főbenjáró átkot is, ebből az egyik a gyilkos átok volt! Erre nem képes egyszerű varázsló. Még Dumbledore se képes pálca nélkül varázsolni... Szerintem Malfoy csak azért ezredes jelenleg, mert koránál fogva nem lehet magasabb rangba beosztani vagy ilyesmi. Nem hiszem el, hogy sok tőle erősebb varázsló lenne abban a hadseregben, különben Tudjukki nem térhetett volna vissza.
- Féltem tőle - suttogta Harry maga elé meredve.
A többiek kérdőn meredtek rá és ezt látva folytatta:
- Mikor utána rohantam... Féltem... Odalépett elém és annyira... hatalmasnak tűnt... Nem csak azért, mert magas, hanem olyan... olyan, mintha valami sötétség áradna belőle...
- Gonosz? - kérdezte Hermione.
- Nem! Semmiképp... Ez leírhatatlan. Mintha halál lengené körbe. Vagy ő maga lenne a halál...

Draco magában katonai indulót dúdolgatott és vidáman haladt a folyosókon. Nem érdekelte a hangszigetelt, áttörhetetlen üvegek mögött tomboló szörnyek hada. Pár perce dobták be a kapálózó Umbridge-ot egy cellába, de ő még mindig arra az idiótára gondolt. Valahogy attól a megnyúlt, döbbent képtől, félelemmel vegyes csodálattól csillogó smaragdoktól, selymes, durcás pofitól... Szóval Harrytől jó kedve lett. Nagyon jó kedve. Viccesnek találta a dolgot és még azt is el kellett ismernie, hogy tényleg jó segge volt a srácnak...
Vagyis...
Hirtelen lelohadt a jó kedve és megállt. Bámult maga elé egy pontra és közben szépen lassan letisztult benne pár dolog...
Neki tényleg tetszett Harry Potter külseje.
Neki egy fiú tetszett...
Elment a kedve a dalolhatnéktól. Visszament a szobájába és hanyatt vágódott az ágyon, amit persze Schlächter úgy értelmezett, hogy felhívás keringőre és azonnal odatelepedett mellé az ágyra, kezét, arcát nyalogatva. Draco fanyar mosollyal tolta el a kutyát.
- Bitte, nicht... Bleib' dort... guter Junge..
- Élmény tudni, hogy az egyetlen, akinek azt mondod, "kérlek", az a kutyád... - hallotta Ciel mindig vidám hangját az ajtóból.
- Ez van - mordult vissza.
- Jaj, de morci valaki. Csak nem történt valami, bátyó?
- Kuss.
- Ó, jaj, ez ciki lesz - kárörvendő vigyor terült el az arcán, miköben törökülésben elhelyezkedett Draco lábai mellett. Ez az idősebb figyelmét sem kerülte el...
- Túl közel ülsz a lábaimhoz, jól vigyázz, mit mondasz, mert lerúglak.
- Nem vagy te olyan szadista, mint hiszik.
Erre azért kicsit kikerekedtek a szemei és kutyája fejét simogatva támaszkodott meg a másik könyökén.
- Mint hiszik?! Engem szadistának tartanak?
- Dehogy - legyintett Ciel bolondozva. - Csak akik alattad vannak.
- De miért?!
- Hm, lássuk csak... - játszotta meg magát a másik, mintha nagyon kellene gondolkodnia. - A futkosók sose voltak így túltelítve, mint amióta te ezredes vagy, az újoncok kiképzése felér egy kivégzéssel, még azt is üvöltve közlöd, ha akarsz egy pohár vizet és azt a bizonyos lovaglópálcát is igen sokat használod. És nem csak kutyakiképzés esetén.
Draco némán hallgatott. Persze, itt volt tizenöt évesen, ezredesi rangban. Ha a fizikumán nem is látszott a kora, mindenki tudta. Neki kegyetlennek kellett lennie, hogy kivívja a tiszteletet.
És ha már itt tartunk... Az, hogy szíve szerint visszamenne és megerőszakolná Harry Pottert, az nem egy jó módja annak, hogy tiszteletet ébresszen a katonáiban.
- Szívás. Nyavalyogni anyu szoknyája mellett tessék. Ha én tizenkét évesen túléltem a katonaságot, akkor a felnőtt férfiak ne sírjanak. Ha ezek a szuperkatonák, akik a Brit Mágikus Birodalmat védik, akkor sötét jövő elé nézünk.
- Ne duzzogj már! - csapott a lábszárára Ciel. - Kit érdekel, ha félnek tőled? Az csak jó!
- A félelem árulást szül, nem hűséget!
Erre nem tudott mit mondani a fiatalabbik, így inkább próbált témát terelni:
- Ez majd azért idővel változik, ne aggódj! De most meséld el, mi az a cikis dolog, ami miatt ilyen fanyar vagy?
- Hagyjuk.
- Na, légyszi!
- Ciel, túlfeszíted a húrt.
Nos, nem csupán a többi katona félt Dracotól, de Ciel is. Így inkább annyiban hagyta a dolgot és otthagyta duzzogó unokatestvérét. Az idősebb pedig belesüllyedt a gondolatok tengerébe.

- Rendben! - mondta az idősebb Draco Malfoy Dumbledore igazgatónak. - Odaküldöm Malfoy ezredest egy osztaggal és letartóztatjuk.
Az említett szíve nagyot ugrott a mellkasában. Vissza a Roxfortba? Ismerős arcok lesznek ott. Emlékek. Nem akarja. Ő jól van a roxfortiak nélkül is.
Végül mégis ott állt az iskola bejárati csarnokában, mögötte a gépfegyveres osztag, ő pedig szokásos, tekintélyt parancsoló egyenruhájában. Még egyszer hátrasimította a haját, fejébe nyomta a tányérsapkát majd Berettáját csőre töltve, kibiztosítva hátraszólt:
- Indulhat a műsor!
És azzal berúgta a Nagyterem ajtaját.
Olyan idegesítő volt az a nő! Egyszerűen annyira belemászott a tenyerébe, hogy komoly önuralmat igényelt, hogy ne lője le. Persze, neki nincs joga helyben kivégezni senkit. De ez nem elég, hogy beképzelt volt, de még hülye is! És igen, ez.
Visszafele meg... Megbabonázták. Azok a szemek és az a haj és azaz aranyos arc és az a fenék!
Ez katasztrofális... Sejtette ő, hogy valami nem stimmel a szexualitásával, Aramisz óta erős gyanúi voltak azzal kapcsolatban, hogy valószínűleg ő nem vonzódik a nőkhöz. Bár az is tény volt, hogy akkor már évek óta két nővel találkozott összesen: az anyjával és McCoy ezredessel. Persze, futólag látta nagynénjét is. Nem sokat segített a nemi identitásának helyes irányba való fejlődésén.

Teltek a napok és ő fokozottan a tanulmányaira koncentrált. Mostanában kicsit hanyagolta a tanulást, pedig ez kifejezetten érdekelte. Már egyetemistának számított, de persze ő már rég nem tudta, milyen érzés iskolásnak lenni. Azt tudta, hogy tanulmányt kell írnia egy kiválasztott témáról, kutatásokat kell végeznie, majd ezt a témát kell védenie és csak akkor kapja meg a végzettségét. Na, meg persze lesz egy általános vizsga is, de ez lesz a specifikációja. Ő pedig az ős-izlandi offenzív és defenzív varázslatokat választotta témájának és habár már rendesen kikupálta magát a témában, a tanulmánnyal még sehogy se áll. Pedig sok mindent kell teljesíteni. Leült hát az íróasztalához és elkezdte tervezgetni a portfólióját, majd a megvalósításhoz is hozzáfogott.
Schlächter békésen pihent az ágyon, Draco néha el is gondolkodott rajta, hogy talán ez annyira nem helyes, hogy a kutya mindig vele alszik, de az együtt töltött idő során valóban társak lettek. Igazából kezdte úgy érezni, hogy az ő családja négy személyből áll: a nagyapja, Ciel, a kutya és Aramisz. Meg egy kicsit Bullstrode ezredes, aki egy igen mókás figurának bizonyult az évek során, nagy alkoholtűrő képességgel és egyre növekvő bajusszal. Előszeretettel veregette hátba Dracot és Cielt, amitől ők kissé mindig megrogytak. A két fiú számára ő volt a vicces nagybácsi, aki hetente kétszer-háromszor felbukkant. Mégis, ez a szűk kör jelentette Draco számára a világot, a biztonságot, a szeretetet, az emberséget.
Elkészült a nagy mű! Befejezte a munkát és büszkén nézett végig a bőrkötéses füzetbe szépen lekörmölt tanulmányra - alig lett egyébként százötven oldal, tényleg, plusz a mellékletek és illusztrációk - valamint a kollekcióra, amiben a forrásként használt cikkek szerepeltek, minden a legutolsó betűig, ami az ős-izlandiakkal kapcsolatban állhat. Összefogta a két vaskos kötetet és megindult, hogy leadja. Ismét kicsit jobb kedve lett, főleg, hogy Schlächter ott caplatott a lába mellett, nagyokat ásítozva.
Bekopogott a tábornok irodájába és az engedélyt hallva belépett. Mikor látta, hogy senki nincs a helyiségben, úgy döntött, most inkább ő fogja kezdeményezni a családi légkört.
- Szia, nagyapa!
Az idősebb Draco eltátotta a száját.
- Merlinre, ennyire egyedül érzed magad?
Értetlenül pislogott vissza.
- Miért is?
- Nagyapának szólítasz, semmi tisztelgés...
- Máskor is szólítottalak már nagyapának...
- Hogyne, parancsra...
Az öreg felemelkedett a székéből és unokájához sétált. Kedvesen mosolyogva kivette a kezéből a tanulmányokat és egy szeretetteljes ölelésbe vonta a fiút.
- Talán nem volt jó ötlet téged a hadsereghez hozni... - jegyezte meg halkan. - Sajnálom, kis unokám, azt hittem, jót teszek. De te másképp reagáltál...
- T... Tessék? - hebegte kétségbeesetten. Ki ne tegyék a seregtől! Neki ez az élete, ő nem tudna mit kezdeni magával, ha innen kiteszik! - N...Nem vagyok elég jó? Én... én lehetek jobb is, ígérem, jobban fogok teljesíteni!
- Pont ez a baj! - húzódott visszább a tábornok, de kezét az ezredes vállán hagyta. - Túl jól teljesítesz, mikor idehoztalak, nem az volt a célom, hogy hajtsd ki magadból az életet és három és fél év alatt juss el ezredesi rangig! Ha jól látom, most adtad le a diplomamunkádat, pedig csak jövő hónapban töltöd a tizenhatodik életévedet! Ez... ez borzalmas! Nem voltál gyerek, megöltem a gyermekkor csodáját a számodra! - végtelenül szomorúan nézett a másikra. - Még egy mugli iskolában is jobban jártál volna. Nézd meg Cielt, okos fiú, de nem áldozza fel magát a honvédség oltárán, te viszont megtetted!
Az ifjabb Draco érezte, hogy valami csípni kezdi a szemét. Nagyapja jól látta, néha, de tényleg csak néha, annyira vágyott családban lenni, szeretteivel körülvéve. Néha kilépett volna a honvédség kemény, szigorú életformájából, a kemény ágyakból, a nehéz bakancsokból. Néha még az is megfordult a fejében, hogy olyan szívesen játszana valamit Ciellel a régi Malfoy kúria vastag szőnyegén ülve, a ropogó kandalló előtt, miközben szüleik egy-egy csésze teával a kezükben békésen beszélgetnek a hatalmas, puha, bársony kanapékon. A kristálycsillárok meleg, sárgás fényárban fürösztenék a szobát és a nagyapja ismét nevetve ülne le hozzájuk, hogy kártyatrükköket mutasson nekik. Ő pedig ellopná a sapkáját és a saját fejébe nyomva kiáltozná: "Én vagyok Malfoy tábornok! Tűz az ellenséges vonalakra!" Nagyapja pedig trombitahangot utánozna... De ilyenkor kinyitotta a szemét és kristálycsillár helyett megbűvölt neoncső világított a szemébe, lábát súlyos bakancs húzta, vagy épp fényes lovaglócsizma, fején a sapka már a sajátja volt és a "Tűz!" felkiáltás után igazi fegyverek és ágyúk dörrentek. Nem a nagyapja utánozta a trombitaszót, hanem tényleg trombita harsogott, ő pedig szigorú arccal menetelt az ezred elején a vészjósló katonai indulókra. És az ilyen pillanatokban valami nagyon feszített a mellkasában és a torka is kaparni kezdett. Pedig alapvetően szerette az életét. Szerette a honvédséget.
Most is fájt a felismerés, hogy ő bizony még csak egy gyerek. Most ő nyújtotta ki a kezét egy ölelést kérve és örült, hogy megkapja.
- Szeretek katona lenni... - kezdte rekedt hangon. - De néha szeretnék kicsit... családtag is lenni... valahol..
- Számomra te elsősorban az unokám vagy. És mindig az is maradsz.
Többet nem beszéltek erről. Draco pedig sokáig átkozta magát, hogy elgyengült és megfogadta, hogy ez soha többet nem fog előfordulni. A szorító érzés a mellkasában nem akart elmúlni napokig és ő ezt ki nem állhatta. Végül az egésznek egy újabb Potter-féle balhé vetett véget, ugyanis megint küldetésre mehetett a szexis idióta miatt.

Volt, aki tudatlanul Potter-féle offenzívának nevezte az eseményt, de Draco megvetette az ilyeneket. Azt senki nem nevezheti offenzívának, hogy egy marék idióta kamasz egy elmebeteg képzelgéseit követve betör a minisztériumba. Ő meg most mehet megmenteni a seggüket.
Kivételesen nem a szokásos egyenruhájában volt, hanem bakancsban, terepmintás nadrágban és fekete pólóban, amin szépen fénylett a dögcédula. Töltényheveder húzta a vállát, másikon gépfegyver lógott. Övén két oldalt Beretták és néhány gránát. Pálcája otthon pihent szokás szerint. Mellette lihegett Schlächter. Ez az első bevetése. Látta rajta, hogy izgul.
Végül kiadta a parancsot a támadásra és berontottak a terembe, ahol Potteréket körbevették a halálfalók.
- Támadás! Nincsenek foglyok, csak halottak! - közölte mély hangon. - Schlächter, Vorstoß! Morde alle! - még a támadás előtt saját készítésű bájitallal kente be a kutya bundáját, amelynek átoklepergető hatása volt, ha esetleg véletlen eltalálnák, bár erre kicsi esélyt látott, lévén, a kutya olyan gyors volt, hogy neki is gondot okozott lépést tartani vele.
Közben persze befutott a Black-féle ellenállás is, és kedves nagynénje, Bellatrix Lestrange és Sirius Black épp egy kevésbé baráti beszélgetést folytattak arról, hogy Potter éljen-e vagy haljon. Őt ez nem érdekelte, de a munkát el kellett végezni, így Bellatrixra célzott. Azonban szerencsétlenségére a nő épp heves gesztikulálása közben elhajolt a golyó elől. Viszont azt elérte, hogy az elmebeteg nő most felé fordult.
- Draco Malfoy! Nocsak, milyen kedves meglepetés! Jó egy régi ismerőst látni...
- Irritál a hangod - vetette közbe mogorván és ismét rálőtt. A nő kivédte és egy gyilkos átokkal viszonozta, de mikor látta, hogy a szőke fiú pálca nélkül hárít, gyorsan felmérte az esélyeket és inkább a menekülés mellett döntött. Persze, Mr. Picsa követte.
Draco utálta a hülye embereket. Főleg a hősködő hülye embereket. Egyszerűen irritálták. Ők voltak azok, akik nem hallgattak a józanészre, mindent borítottak, bajt csináltak, amit persze neki kellett helyrehozni és mikor ezt megemlítette, még meg is sértődtek! Most szem forgatva indult a hősködő után és mikor meglátta, hogy Sirius is ihletet kapott, gyorsan leállította:
- Na nem-nem-nem-nem... Nem játszunk ilyet! Vidd ki azokat, akiket csak lehet! Épp elég bajt csináltatok már!
Sirius vörösödő fejjel nézett utána, de nem szólt semmit. Persze nem azért, mert nem akart, hanem mert a szőke egyszerűen otthagyta.
És lőn, megtalálta az idiótáját Voldemorttal küzdve.
- Nemáááár! - nyögött fel idegesen. A másik kettő felé fordult. Voldemortnak fogalma sem volt, ki ő. Ez jó. Amíg azon agyal, hogy mi történik, addig le lehet lőni. Fogta is a Berettáját és célzott. Voldemort karját találta el, aki ez miatt rosszkedvű lett. Legalábbis Draco úgy látta. Bár ő személy szerint egy viccnek tartotta ezt az egészet. Persze, érkeztek az átkok a fejére, már komolyan kezdte unalmasnak érezni. Mintha szúnyogokat akarna elkergetni. Közben egyre közelebb és közelebb haladt, folyamatosan tüzelve, amikor csak jól be tudta célozni a szemétládát. Létfontosságú szervet nem talált el rajta sajnos, mert ahhoz túl sokat mozgott, de így is behelyezett neki egy-két fémdarabot. Nem értette, mit vannak úgy oda tőle, simán nyerésre állt. Bár tény, hogy a lövések ellenére is igen aktívan mozgott a rohadék. Végül Dumbledore is befutott.
- Ezredes ne! - kiáltotta. - Csak Harry győzheti le, ő a kiválasztott! A jóslat is ezt mondja!
- Teszek magasról a hülye jóslatára! - kiáltotta, de ekkor egy átok oldalról telibe találta. Nem veszélyes átok volt, csak arrébb tolta pár méterrel. Idegesen fordult az igazgató felé, de Dumbledore nem várta meg a kiosztást.
- Kérem, segítsen a menekülőknek, ezt itt én rendezem!
Gyors mérlegelés alatt rájött, hogy valószínűleg tényleg több haszna lesz ott. Megrántotta a vállát és megindult a többiek felé. Félúton találkozott az egyik emberével.
- Ezredes úr, végeztünk! Aki képes volt mozogni, kint van!
- Nagyon jó, induljon maga is! Schlächter, komm'! - a kutya abbahagyta az egyik halálfaló üldözését és csatlakozott hozzá.
- Ezredes úr, vonja ki az erőket az épületből! - hallotta az altábornok hangját a fejében. Ez egy honvédelmi specialitás volt. Így biztos volt, hogy eljut a másikhoz a parancs.
- Vettem, indulunk! - felelte.
Azonban útközben az egyik terembe benézve azt látta, hogy egy roxforti diákot egy leesett faldarab tart fogva. A törmelék a lábára esett és elég nagynak bizonyult, hogy ne tudja lelökni magáról.
Berohant a terembe és lelökte a téglákat. A láb csúnyán megroncsolódott, látszott, hogy jelenleg nem tud lábra állni a fiú. Letérdelt és az övét gyorsan kihúzva a nadrágjából elszorította a sebes részben a vérkeringést.
- Ezredes, mi történt, miért nincs még itt? - jött ismét a hang a fejében.
- Jelentem, uram, sebesültet találtam! De még él és mobilizálható!
- Nincs erre idő, az épület össze fog omlani! Hagyja ott!
- De ki tudom vinni!
- Ezredes, ez parancs!
Döbbenten meredt az előtte fekvő kétségbeesett fiúra. Vele egy idős lehetett, kicsit nagyobb rámájú, hórihorgas fiú, koszos, könnyektől maszatos arccal. Nem... ennek a fiúnak akkor is több van megírva, mint hogy itt haljon meg és így!
- Sajnálom, uram, de a parancsot megtagadom! Malfoy ezredes kilép! - végighúzta az ujját a homlokán, ezzel szüntetve meg a kapcsolatot. Ezután a sebesülthöz fordult:
- Hogy hívnak? - kérdezte a fiútól a tőle telhető legkedvesebb hangon.
- N... Neville Longbottom, uram...
- Szia, Neville, én Draco Malfoy ezredes vagyok, és most kiviszlek innen - felelte. Valahonnan emlékezett erre a névre, de már nem tudta honnan, most viszont nem volt idő ilyesmire. A halálfalók utánuk loholtak.- Tudod használni a pajzsbűbájt?
Bólintás és tágra nyílt szemek.
- Nagyon jó, akkor te fogsz hátulról védeni minket! - azzal felkapta a fiút a karjaiba és futásnak eredt vele. Kicsit lassabban futott, mint amúgy. Előtte Schlächter tisztogatta az utat, valamint a lábakat tartó kezével egy-két lövést ő is le tudott adni, míg a másikkal az átkokat tudta hárítani. - Használd! - kiáltott a fiúra, aki ijedten kiáltotta el magát:
- Protego!
- Kapaszkodj! - adta a másik utasítást, és mikor érezte, hogy izzadt ujjak a vállába mélyednek, két lépéssel a fal felső részét használva támasztékul, átugrott pár halálfalót, ügyelve rá, hogy amennyit csak lehet, gondosan fejbe rúgjon közben.
Már látta a fényt a folyosó végén, mikor hallotta, hogy mögötte a mennyezet elkezd beomlani és a fiú megremeg a karjaiban.
- Nyugodj meg! - kiáltotta. - Megígértem, hogy kiviszlek és én eddig soha nem szegtem meg az ígéretemet! Nem most fogom elkezdeni!
Halálsikolyok kísérték útján, ahogy az utánuk rohanó halálfalókra rázuhantak a faldarabok.
"Nem lesz jó, ez túl lassú!" - gondolta magában. Ráadásul a minisztérium területén még hoppanálni sem lehetett.
- Schlächter, vorher! - üvöltötte, mikor látta, hogy az állat mindig bevárja őket. - Renn' schon!
A kutya végre megiramodott.
Már csak húsz méter... tizenöt... tíz... kettő... kijutottak! Az épület teljesen beomlott.
Kicsit arrébb ment, hogy véletlenül se találja el egy kirepülő fél tégla, majd letette a sebesültet. Schlächter azonnal odament és elkezdte a kezét nyalogatni. Fáradtan, zihálva simogatta meg a kutya fejét, miközben észrevette, hogy a fiú elájult. Közben két katona is odaért.
- Ezredes úr! - kiáltotta az egyik ámulva. - Féltünk, hogy nem ér ki! - tekintetéből őszinteség sütött és Draconak ez nagyon jól esett.
- Egyetlen emberért kockáztatta az egész katonai előmenetelét? - csodálkozott a másik ámulva.
- Egyetlen előmenetel sem érhet fel egy emberi élettel - felelte fáradtan. - Neki pedig azonnal ellátásra van szüksége. Szállítsák a legközelebbi gyógyító intézetbe.
- Azt az utasítást kaptuk, hogy zsupszkulccsal utazzunk mindannyian a Roxfortba... A tábornok ott vár már.
Nyelt egyet. Ebből baj lesz. De ahogy eszébe jutott az a kétségbeesett tekintet, arra a döntésre jutott, hogy megérte.
- Bánom is én... - felelte, majd megragadta a felé nyújtott kezet, míg a másikkal a kutya derekát karolta át. Egy pillanat múlva már a bejárati csarnokban álltak. Nevillet azonnal elszállították a gyengélkedőre, ő pedig egy hangosan kiabáló Cielt talált a nyakában.
- Te idióta! Mit csináltál?! Megtagadtad a parancsot?! Azt hittük, túl se éled! Már a Potter gyerek is itt van, már mindenki eljött onnan, te meg még sehol se voltál! - magyarázta hangosan.
- Nyugodj már meg! - csitítgatta egész jókedvűen. Tudta, hogy baj lesz, de mégis nevethetnékje volt.
- Ráadásul nagyapa azt mondta, hogy ha megjöttél, vegyem át tőled Schlächtert - tette hozzá suttogva. Draco felvont szemöldökkel, mosolyra görbülő szájjal jegyezte meg:
- Az érdekes lesz, ahogy tőlem elválasztják...
- Ezredes úr! - szólalt meg Bullstrode ezredes a Nagyterem ajtajában. - A tábornok már várja.
Mély sóhajjal indult meg befele. Az egész Roxfort jelen volt. De jó. Nagyapja elől beszélgetett az igazgatóval és nagyon-nagyon idegesnek tűnt. Mikor meglátta, azonnal üvölteni kezdett:
- MALFOY EZREDES! MÉGIS HOGY GONDOLJA, HOGY MEGTAGADJA A PARANCSOT ÉS MEGSZAKÍTJA A KAPCSOLATOT A FELETTESÉVEL?! HOGY KÉPZELI?! HOGY MERI? EZEN MÉG AZ SEM SEGÍT, HOGY HA MEGMENTETT VALAKIT! HARMINC NAP ELZÁRÁS, AZ ELŐMENETELÉRŐL PEDIG MAJD UTÁNA TÁRGYALUNK! EHHEZ MIT SZÓL, MÉG MINDIG MEGÉRTE?! - ezt már konkrétan két centiről üvöltötte Draco arcába, aki viszont mosolyogva vágta össze a sarkait és harsogta vissza:
- Jelentem, uram, igen is, megérte!
- Na, futólépésben induljon vissza a bázisra és jelentkezzen a fogdában! - válaszolta az öreg villámló szemekkel, ő pedig egy tisztelgés után nyíltan vigyorogva indult meg vissza. Azonban meglepve tapasztalta, hogy a többi katona azóta már sorfalat alkotott egészen a kijáratig. Mikor megindult, mind tisztelegni kezdtek. Dracot furcsa büszkeség töltötte el és futólépés közben viszonozta a tisztelgést. A sor végét Ciel zárta, aki ugyan próbált tisztelegni és közben vigyorogni, de jobban lekötötte, hogy a pórázra kötött kutyát visszatartsa, aki mindenáron gazdájával akart tartani. Vigyorogva integetett, majd a bázis kapujához hoppanált.

Eközben az idősebb Draco Malfoy lenyugodott annyira, hogy abbamaradjon a zihálása és végre át tudja gondolni, mi történt. Mikor tudatosult benne az egész, vigyorogni kezdett és ökölbe szorított kezével a levegőbe boxolva kiáltotta el magát:
- EZ AZ ÉN UNOKÁM!

Mikor Neville Longbottom kinyitotta a szemét, az ágya körül ott állt a fél Griffendél ház. Mindenki tudni akarta, hogy az ex-mardekáros Draco Malfoy, aki anno annyira utálta a griffendéleseket és azon belül is Neville-t előszeretettel bántotta, hogy tehetett ilyen hősies és merőben griffendéles dolgot?
- Szia, Neville! - kezdte Hermione. - Hogy vagy?
- Egész jól... - felelte bágyadtan. - Mi lett Dracoval? - kérdezte, emlékezve rá, hogy Draco miket mondott a felettesének, mielőtt őt megmentette.
- Hát - kezdte Ron - harminc nap elzárást kapott. Ha jól tudom, ez még durvább, mintha futkosóra küldenék, mert itt konkrétan kikötözik, és semmit nem tud csinálni. De azt mondta, akkor is megérte.
- És ezt nem is értjük - vette át a szót Harry. - Miért tett Draco Malfoy ilyet? Ez nem volt rá jellemző...
- Azt hiszem, nem emlékezett rám - vallotta be Neville. - Megkérdezte a nevemet és utána ő még bemutatkozott. Nem is értettem, de tényleg nem tudta, ki vagyok.
- Akkor is durva - jegyezte meg George. - Nem elég, hogy exmardekáros, de még Malfoy is...
- Mondjuk, a nagyapja jó arcnak tűnik - fűzte hozzá Fred elgondolkodva.
Aznap este Harry Potter nem aludt jól. Folyton forgolódott az ágyában azon gondolkodva, mi történt Draco Malfoyjal. Persze, első és második óta ő is megváltozott. Mindenki megváltozott. De nem ennyire. Draco azonban magas, erős, széles vállú férfi lett már most. Furcsa mód egyszerre ijesztő jelenség és egyszerre sugároz biztonságot, menedéket. Az biztos, hogy nem lenne az ellenfele. Voldemortot is el tudta volna intézni. Harry ebben biztos volt, ha nem jön az igazgató, Draco már megölte volna azt a szörnyet. Igazából kicsit dühös is volt. Ha ilyen szuperhadserege van az országnak, akkor mi értelme van az ő erőlködésüknek? Ez az egész ellenállás dolog olyan röhejes volt annak tükrében, hogy van egy ilyen jól szervezett, koordinált, felszerelt hadsereg is. Mindenesetre azt eldöntötte, hogy ha már belerángatták ebbe az egészbe, akkor ő is jobban összeszedi ezt a társaságot és el fogja érni, hogy szervezetten működjön ez az egész. Meg is fogja beszélni Siriusszal. Ő biztos benne lesz. És akkor Draco biztosan nagyon elismerően fog rá gondolni...
Itt megtorpant. Mióta vágyik ő arra, hogy Draco Malfoy elismerően nyilatkozzon róla?! Végül betudta annak, hogy ha a fiút anno nem rúgják ki, most biztosan riválisok lennének.

Harry Potter nem tudta, hogy az a bizonyos szőke ezredes pedig épp azon gondolkodik az elzárásban, hogy vajon mennyit gondolhat rá egy bizonyos fekete, kócos fiú smaragd szemekkel. Persze végül arra a következtetésre jutott, hogy tuti, semennyit. Végtére is, miért gondolna rá? Elsőben, másodikban utálta, azóta meg egyszer találkoztak, akkor is nőnek titulálta. Több mint valószínű, hogy általában azt is elfelejti a fiú, hogy ő, Draco Malfoy valahol létezik és fogalma sincs arról, hogy ez a valahol létező Draco mit meg nem adna, ha egyszer hozzáérhetne.

Úgy gondolta, soha nem fog rájönni, hogy mit eszik Harryn, hiszen a fiú minden volt, amit ő utált. Meggondolatlan, hirtelen haragú, szenvedélyes, akaratos, makacs, hősködő, megmentés-kényszeres... Bár, nem rég ő is nagyon "Potteresen" viselkedett és egész jó érzés volt. Ráadásul azzal a lépéssel kivívta az emberei tiszteletét és ez mindent megért. Természetesen senki nem látogatta az elzárásban, hiszen nem is lehetett volna. Egyszer jött le a nagyapja, hogy elmondja: emberileg nagyon büszke rá, de katonai szempontból nem hagyhatja büntetés nélkül a parancsmegtagadást. Ő ezt természetesen értette, és ha őszinte akart lenni, annyira nem is hatotta meg a dolog. Még kifejezetten örült is neki, hogy kicsit pihenhet. Ha futkosóra küldték volna, most rosszabb lenne, hisz ott pihenni se lehet. Mondjuk, kevesen tudnák pihenésre használni azt, hogy ki vannak láncolva a falhoz, de Draco tudott meditálni, így miután túljutott az első pár nap Potterrel teli szenvedését végre kiüríthette az elméjét és koncentrálhatott a lélek erősítésére. Mert, hogy Draco Malfoy ilyeneket is tudott, csak nem dicsekedett vele. Na, jó, igazából az ős-izlandi varázslatok kapcsán tanulta.

Mikor a harminc nap lejárt, egy ezüstösen ragyogó, törökülésben lebegő, lehunyt szemű Draco Malfoyt találtak a törhetetlen üveg mögött.
- Ezredes úr, rendben van? - kérdezte az őr bizonytalanul. A lebegő ember végül megmozdult. Kinyújtotta lábait és megállt a földön. Kinyitotta a szemét, ami először csak két ragyogó foltnak látszott, majd ahogy a fényár elhalványult, kirajzolódtak az ezüstösen csillogó íriszek. Eltűnt a ragyogás és Draco még erősebbnek tűnt, mint előtte volt.
- Persze, csupán kicsit ismerkedtem a belső erőmmel - felelte mosolyogva és magában jót derült az őr értetlenségén. Lassan kilépdelt a cellából és a zuhanyzók fele sétált. Harminc nap nem fürdés azért megteszi a hatását. De jelenleg semmi sem tudta kibillenteni a lelki egyensúlyából. Jó dolog is a belső béke! De azért zuhanyozni se rossz - állapította meg, mikor végre meleg víz csorgott végig a hátán.
Kicsit később megtisztulva tért vissza a szobájába, ahol aztán azonnal az ágyba zuhant.

 

Draco egy sötét teremben volt. Lassan, tapogatózva indult meg a egyik irányba.
- Schlächter! - kiáltott kétségbeesetten. - Wo bist du?
A kutya ugatása helyett azonban egy kéjjel telt emberi hangot hallott. Fiú hangot:
- Vau. Vau.
Hirtelen fény gyulladt és egy hatalmas, üres teremben találta magát, ahol pepita kövezet fedte a padlót és egy rácsos ágy állt nem sokkal előtte. Az ágyon pedig Potter, nyakán egy nyakörvvel, kikötözve az ágyhoz. Négykézláb tartotta magát az ágyon, teste meztelen volt. Ajkai enyhén elnyíltak és félig leeresztett szemhéjai mögül csábítóan méregette őt.
- Na, mi lesz, nagyfiú? - kérdezte megnyalva a száját. - Meddig kell még várnom, hogy magamban érezzelek?
Nagyot nyelt. Szívesen rávetette volna magát az előtte most már erotikusan vonagló testre és szíve szerint lecsapta volna Potter kezét a merevedéséről, hogy helyette inkább az ő ágaskodó férfiasságával foglalkozzon, de itt akkor sem stimmelt valami.
- Draco... kérlek... szeretném... - sugdosta a fiú, miközben hátranyúlt és saját magát kezdte el előkészíteni. - Gyere már!
Eddig tartott az önuralma. Ledobálta a ruháit és felmászott az ágyra, ajkait a vörös, duzzadt szájra tapasztva. Birtoklón, erőszakosan csókolta meg a kisebbet, majd elhúzta a másik kezét és saját ujjaival kezdte vadul tágítani. A másik felnyögött és hátravetette a fejét, amit Draco ki is használt és csókolni, harapni kezdte a felszabaduló bőrfelületet. Két kezét a két selymes, vékony combra vezette, majd egy rántással maga köré vonta a fiú lábait és durván belehatolt a törékeny testbe. A másik azonban láthatóan élvezte. Elvesztve a fejét, vadul kezdett mozogni, közben, ahogy csak tudta, simogatta, harapta a másikat. Harry önkívületi állapotban vonaglott rajta és lassan őt is kezdte elkapni a gépszíj. Hanyatt döntötte a gyönyörű testet és minden szenvedélyét beleadva őrült vágtába kezdett. Egy ideig még hallotta a másik hangját. Aztán a hang egyre kétségbeesettebb lett, viszont egyre messzebbi és számára csak az élvezet maradt. Majd nedvességet érzett a kezén is és a száján is. Mikor megnyalta, sós és fémes íz keveredett. Nem foglalkozott vele. Mikor testét elborította a gyönyör, oroszlánként üvöltött fel, majd ráomlott a másikra. Csak ekkor tűnt fel neki a másik mozdulatlansága. Lassan kinyitotta a szemét és megdöbbent a látottaktól. Potter holtan feküdt alatta, az egész teste véres harapásoktól éktelenkedett és lábai közt hatalmas vértócsa állt. Ahogy a saját testén végignézett, látta, hogy mindene véres lett. Remegve emelte meg a másik fejét, mire annak lehunyt pillái alól az utolsó, ott rekedt könnycsepp is kicsordult. Ő ezt nem akarta... ő nem így akarta... ő sose tenne ilyet... nem...

Üvöltve ébredt fel.

Senki nem volt a szobában csak ő és a kutya, aki most kíváncsian nézett gazdájára. Nem tudott egyszerűen túllépni a halott Harry látványán és a mellkasát szorító érzés azt sugallta neki, hogy Harry veszélyben van. Elkezdte magára rángatni az egyenruháját, majd mikor teljesen felöltözött és a fegyverei is nála voltak, mély levegőket vett. Ha ilyen állapotban próbálja meg elhagyni az intézményt, nem fogják megengedni. Meg kell játszania, hogy minden rendben. Felcsatolta Schlächter nyakörvét.
- Tut mir leid, aber das ist jetzt nützlich (Sajnálom, de ez most szükséges.) - magyarázta keserűen. A kutya beletörődött sorsába és engedelmesen követte az ezredest. Mikor kiértek a bázis kapuja elé, Draco magához szorította a kutyát és hoppanáltak a Privet Drive-ra. Utólag belegondolva, talán kissé furcsa lehetett a tiszti egyenruhát viselő férfi a kutyájával arrafele, de szerencsére a hatalmas kánikula miatt elég kihalt volt a hely. Ahogy sétált a 4-es házszám felé, elhaladt egy játszótér mellett is, ahol furcsa látvány fogadta. Egy nagy darab, kövér fiú két hasonló méretű haverjával épp közrefogott egy kisebb embert.
- Na, mi az, kislány, csak nem betojtál? - kérdezte a főnöknek látszó.
- Sírós kislány! - kántálta a másik két idióta.
- Hagyjatok engem békén, Dudley! - kiáltotta Potter magasabb, kicsit hisztérikus hangja.
- Mert ha nem, akkor mi lesz?!
- Akkor megbánjátok - szólt közbe saját, dörgő hangján. A három hájpacni most felé fordult.
- És te mégis ki vagy, hogy beleszólj ebbe? - kérdezte "Dudley".
- D... Draco?! - nézett fel rá Potter és a szőkében bennszakadt a levegő. A vékony fiú a földön térdelt, koszos volt és lila foltok tarkították minden szabad bőrfelületét. Szemét hatalmas monokli keretezte, szája felrepedt. Láthatóan ez a három merlincsapása összeverte.
- Ó, te vagy a pasija? - gúnyolódott tovább az unokatestvér.
Vicsorogva fordult vissza, majd egy mozdulattal kiakasztotta a pórázt állata nyakörvéből.
- Schlächter! Richte ihn hin! Richte alle hin! (Végezd ki őt! Végezd ki mind!) - kiáltotta.
És a kutya megindult. A három hegyomlás persze megpróbált elfutni, de az egyiket elég gyorsan utolérte.
- Ne, Draco, kérlek, ne! - kiáltott Harry és a tőle telhető leggyorsabban odamászott hozzá, hogy a karjába kapaszkodva újra könyörgőre fogja: - Kérlek, az egész nem ér ennyit, bajod lesz belőle! Hagyd őket futni!
Ahogy végignézett a másikon, rádöbbent, hogy igaza van.
- Zurück! - kiáltott a fenevad után, aki azonnal abbahagyta a harapdálást és visszavonult gazdája mellé.
Harry megkönnyebbült, hogy Draco visszahívta a kutyát, majd mikor alábbhagyott az adrenalin, ájultan esett össze. A szőke gyorsan elkapta, majd egy közeli padra fektette. Levette zakóját és szépen összehajtva a feje alá helyezte. Amúgy is melege volt. Izlandon kicsit más az időjárás. Feltűrte ingje ujjait és kilazította a nyakkendő csomóját, hogy az ing nyakát kibonthassa. Így kicsit jobb lett. Kicsit... Nem tudta, meddig ült ott, vigyázva Harry Potter álmát, de már kezdett lenyugodni a nap, mikor a fiú a vöröslő fényben elkezdte nyitogatni a szemeit.
- Jó reggelt - nézett rá Draco.
- Reggel van? - kérdezte zavartan.
- Nem... este... ez... ez irónia volt... hagyjuk... bocs...
- Nem, semmi gond, jó volt... Én vagyok még kissé zavart - lassan felült, így a katona is normálisan fel tudott ülni mellé a padra.
- Ilyen sokat ütötték a fejed? - érdeklődött egy szomorkás mosollyal, mire a fekete hajú elhúzta a száját.
- Most egész keveset kaptam még. Hogy kerültél ide?
Hát... igen... ez a kérdés kicsit zavarba ejtette. Azt nem mondhatta, hogy álmában halálra kefélte őt és így sejtette, hogy bajban van... De az is elég béna, hogy épp kutyát sétáltatott, még akkor is, ha ott volt vele Schlächter.
- Hát... izé... téged kerestelek... - nyögte ki. Magában megvolt a magyarázata is a következő kérdésre, ami érkezett is:
- Miért?
- Érdeklődni szerettem volna arról, hogy állsz Voldemorttal?
- Azt hittem, erre ott vannak a hírszerzőitek - nézett rá hitetlenkedve Potter. Francba, nem is olyan naiv hülye... gondolta Draco.
- I...igen, de... őő... hagyjuk. Nem kellett volna ide jönnöm, sajnálom! - állt fel és megindult egy eldugottabb pont felé, ahonnan kényelmesen hoppanálhatott. - Keress fel egy gyógyítót! - kiáltott hátra. Futó lépések hangja.
- Várj!
Deja vu érzés... Megfordult, s abban a pillanatban két kar fonódott a nyaka köré, kissé lehúzva őt. Potter teljes testével hozzásimult, ő pedig reflex-szerűen visszaölelt. Majd lágy ajkakat érzett az arcán és döbbenten konstatálta, hogy kapott egy puszit. Csodálkozva visszább húzódott, de Potter karjai akkor is a nyaka körül maradtak és ő egy szégyenlősen mosolygó Harryt látott maga előtt.
- Köszi, hogy megmentettél.
- Nincs mit - mosolyodott el ő is. - És ha megint bántani akar, mondd meg neki, hogy levadászom és napokig fogom kínozni, mielőtt megölöm - tette hozzá komoly szigorúsággal. És Harry tudta, hogy igazat mond. És ezért végtelenül hálás volt. Pár percig álltak még egymás szemébe meredve, majd Draco elengedte a derekát és hátrébb húzódott tőle, lefejtve a karokat a nyaka körül.
- Mennem kell - suttogta, majd megfordult és Schlächterrel együtt eltűnt az első sarkon.

Harry Potter még mindig egy helyben állt és boldogan mosolygott maga elé. Élete legnagyobb kockázata volt, hogy arcul csókolta a szőkét, de megérte. A fiú nem lökte el magától, sőt... Meg akarja védeni. Innentől már semmi rossz nem történhet vele, úgy érezte. Még akkor is így gondolta, mikor hazaért és nagybátyja a torkánál fogva a falnak taszította.
- Mit csináltál, te féreg? - morogta fenyegetően. Harry kicsit kapálózott a levegőben, de gonoszul elvigyorodott. Dudley a háttérből, anyját ölelve mutatott felé:
- Valami katonával jár, akinek egy mutáns kutyája van. Ránk engedte a kutyát!
- Így van! - sziszegte Harry a torkát nyomó szorítás ellenére is. - És azt üzeni, hogy ha még egyszer bántani mertek, levadássz titeket és kiírtja a családot!
Hazudott. Persze, hogy hazudott! Nagyon nem járt Draco Malfoyjal, legmerészebb álmaiban is csak szexeltek egyszer, de ez most nem számított. A fiú tényleg megígérte, hogy megöli azt, aki bántja őt.
Vernon végre elengedte, ő pedig a földre rogyott.
- Rendben... - mondta a kövér férfi. - Akkor pakold össze a cuccod és költözz a te katonádhoz, vagy ahova akarsz, de itt egy percet nem maradhatsz tovább!

Draco boldogan mosolyogva vetődött hanyatt az ágyon. Lévén, hogy aznap engedték ki az elzárásból és ilyenkor kap 48 órát, hogy felkészüljön a katonai szolgálat folytatására, így senkinek nem tűnt fel a hiánya, csak Cielnek, aki viszont most kérdő tekintettel huppant le mellé az ágyra.
- Kedves ezredesem, egyelek meg, te drága, hol csavarogtál délután? Az egész komplexumot feltúrtam utánad, de sehol nem láttalak.
- Harryvel voltam - jelentette ki olyan egyszerűséggel, mintha csak azt mondta volna, elment futni.
- Hogy a kivel? - a szürkéskék szemek kistányér méretűre kerekedtek. - Mondd, hogy a közlegények között van valami Harry, akivel elmentél inni.
Vigyorogni kezdett.
- Nem, kedves unokatesóm, én Harry Potterről beszélek.
- Merlinre, mi a jó eget csináltál te ott?
Draco furcsa mosollyal nézett Cielre, ami kezdte megijeszteni a fiút.
- Hagyd ezt abba - mondta a százados.
- Mit?
- Ezt a nézést... Nézzél normálisan!
Felnevetett. Ciel volt az egyetlen ember, akivel olyan önfeledten tudott viselkedni, hogy nevessen, vagy kimutassa az érzelmeit. Úgy döntött, a fiú megérdemli, hogy végre őszinte legyen vele.
- Mit szólnál egy kis edzéshez? Közben elmesélem, mi volt.
Ciel belement, így lementek az edzőterembe és Draco mindent elmesélt, még azt is, amikor Aramisztól voltak furcsa érzelmei. A kisebb fiú nem tudta, mit mondhatna.
- Ez... Ez elég durva... - nyögte ki végül. - Szóval akkor te nem is buksz a lányokra?
- Hát, öcskös, azt hiszem, hogy nem - vallotta be, miközben hátizmait erősítgette. Ha megkérdezte volna Harry Pottert, akkor megtudhatta volna, hogy az ő háta már így is eszméletlenül szexisen izmos és deltás és nem kell azt már növelni. De nem kérdezhette meg, így aztán gondtalanul dolgozgatott még rajta.
- És pont Potter? - nézett rá Ciel hitetlenkedve. - Miért? Szinte minden tulajdonság egyben, amit te utálsz.
- Tudom, de valahogy... Nem tudom... - tehetetlenül leengedte a karjait és lehorgasztotta a fejét. - Egyszerűen ő valami olyat jelent számomra, amire egy ideje már vágyok.
Mikor a kisebb egy perverz vigyorral kuncogni kezdett, belőle is kitört a röhögés.
- Most nem arra gondoltam! - kiáltotta. - Tudod, ő elsőben elutasította a barátságomat. És ő akkor annak a szimbólumává vált, ami nem lehet az enyém. Szerintem már egészen kiskorom óta vágyok rá, csak ez gyerekként még nem tartalmazott szexuális vonzódást.
- Szerelmes vagy belé? - kérdezte Ciel halkan.
- Nem - felelt Draco mosolyogva. - Ahhoz azért ennyi nem elég. Nem is ismerem annyira.

Draco hőstette persze nem maradt eredmény nélkül. Örömmel konstatálta, hogy a katonák a bázison mind hősként tisztelték, sőt, mire a harminc nap elzárásból kiengedték, már egész legendákat költöttek róla. Nagyapja is felismerte képességeit, amiket ugyan eddig is nagyra tartott, de most rájött, hogy az egyetlen, amivel ellensúlyozni tudja Draco magányát az, ha megpróbálja maximálisan lefoglalni a fiút. Az ezredes pedig egyik bevetésről ment a másikra. Ellenséges bázisokat számoltak fel, offenzívákat vertek le, kémkedtek, titkos háborúkat vívtak. Aramisz és Schlächter mindenhova elkísérték és a végén már Ciel is folyton ott állt Draco jobbján a fronton. A két fiatal még soha nem élte meg ennyire intenzíven a honvédséget. Egy perc nyugtuk nem maradt és mikor végre aludhattak, sokszor több nap után, akkor álomtalan álomba zuhantak általában. Időközben Draco megszerezte az egyetemi végzettségét is, mondhatni, egyik szabad délutánján, ugyanis egyik bevetésről visszatérve a nagyapja közölte vele, hogy a vizsgabizottság már várja. Fürdeni se volt ideje, így háromnapnyi stresszes izzadtságtól bűzölögve koszosan és az ellenség vérétől maszatosan foglalt helyet a vizsgázónak fenntartott széken. Mivel kicsit kényelmetlen lett volna, lazán kipakolta az asztalra a fegyvereit. Egy kis tőr és egy bayonette a bakancsból, a nadrág oldalzsebeiből kézigránátok, az övéről két Beretta, farzsebből négy tárnyi lőszer, majd leakasztotta a válláról a gépfegyvert és a töltényhevedert. A vizsgabizottság tágra nyílt szemmel figyelte a tevékenységet.
- Más nincs? - érdeklődött a vizsgaelnök.
- Ja, de! - jutott eszébe, majd a ragtapasszal hátára erősített revolvert egy hirtelen mozdulattal leszedte. Ezután felhúzta a trikóját és a hasára ragasztott fiolákat, szám szerint négyet is letépkedte és kitette az asztalra.
- Ezek mik? - meresztett óriási szemeket az egyik nő az asztaltól.
- Mérgek... bájitalok... mindegy - mosolygott.
- Akkor kezdjük...
És így esett meg, hogy Draco Malfoy lediplomázott. 100%-ra.  Nagyapja meg végtelenül büszke volt rá.
A hadsereg ifjú üdvöskéje amellett, hogy kiérdemelte a hadtudományi géniusz címet még valamiről híres lett. Minden egyes küldetésről hazahozott mindenkit. Sérültek is alig-alig akadtak, nem hogy halottak, ellenben az ellenség általában megsemmisült. A fiatalnak fontos volt minden egyes élet és ezért a katonái nem csak tisztelték, de bárhova követték volna őt. Ő pedig mindenki nevét megtanulta, a legutolsó közlegényét is, és mindenkivel türelmes volt, meghallgatta őket.
Egy napsütötte őszi napon azonban a tábornok az irodába hívatta a Malfoyokat és gondterhelt arccal fordult feléjük.
- A Perzsa Mágikus Köztársaság hadat üzent a Francia Varázskirályságnak.
Draco elfelejtett lélegezni. Ő értette, mit jelent ez hosszútávon. Ciel azonban értetlenül pislogott.
- Ez minket mennyiben érint? - kérdezte bizonytalanul.
- Sokban! - felelt az öreg. - A Francia Varázskirályság katonailag mondhatni, hogy a nullán áll. Képzetlen újoncok tömkelege, akiket két nap alatt semmisít meg a perzsa sereg. A franciák támogatást kértek tőlünk.
- Mikor indulunk? - kérdezte Draco.
- Ma este - suttogta a nagyapja. Látta rajta, mennyire megviseli, hogy az unokáit egy ilyen volumenű háborúba kell küldenie. - A második ezreddel mentek. Nagyon bízok benned, Draco!
Nem csak a nagyapja bízott benne, de ezer ember is és azok családjai. Feleségek, gyerekek, anyák, apák és testvérek. Akik elvesztik családtagjukat a háború miatt, nem fogják úgy érezni, hogy győztek. Számukra az a harc mindig is vereség marad.
Komoran bólintott, majd elindult, hogy felkészüljön az esti indulásra. A csomagolás gyorsan ment. Egy öltözet ruha, amiben, ha Merlin is megsegíti, hazatér. Ezen felül fegyver. Amennyit csak elbír a teherautó. Gondolatban átvette, mit tudnak a Perzsa Mágikus Köztársaság hadseregéről. Nem használnak fegyvereket illetve más mugli eszközöket. Ez jó. Ez számukra előny. Viszont dzsinneket is besoroznak, ami viszont baj. A dzsinnek egy fejjel voltak nagyjából magasabbak, mint egy átlagember, kék bőrük volt és világító szemük. Nem kellett pálcát vagy más segédeszközt használniuk ahhoz, hogy nagymértékű mágiát bocsássanak ki. Ez pedig egyet jelentett. Dzsinnek ellen nekik két fegyverük volt: a tankok és ő maga sárkány alakban. Először őket kell ledarálni, utána jöhetnek a gyalogsági századok az "egyszerű" mágusokkal szemben. A gyalogsági századok gépágyú és gránátjai elég hatásosak lehetnek.
Miközben ezeket végiggondolta, bájitallal dörzsölte be Schlächter bundáját. Megfordult a fejében, hogy itthon hagyja szegényt, de végül úgy döntött, még hasznát vehetik. Sőt... Igazából a kutyás századot értesíteni kellene, hogy mindenki hozza a kutyákat is. Mivel se lőszerekkel, se szúró-vágó eszközökkel nem dolgoznak a perzsák, az átkok ellen fel tudják készíteni a kutyákat és kifejezetten nagy segítséget tudnak nyújtani.
Gondoskodott róla, hogy értesüljenek a parancsról.
Ekkora haderőt nem lehetett világos nappal mozgatni, így a bázist napnyugtakor tervezték elhagyni. Draco végignézett a haderején.
Legelöl Aramisz állt, várva rá, aztán a már húszra nőtt létszámú MPG 2.0-ás osztag, négy sorban felsorakozva. Mögöttük az MPG 1.0-s két osztaga, ami negyven tankot számlált összesen. A mögött a kutyás gyalogsági század hadrendben felállva, mögöttük az ágyús hadosztály, ötven ágyúval, majd két gyalogsági lövészszázad. A mögött a fegyver- és ellátmányszállító teherautók. Félelmetes erőnek tűnt az egész, tudva, hogy ezen emberek közül mind mágus is.
Felhangzott a dobszó, amely az indulást jelölte. Draco sárkány alakban repült fölöttük, így ellenőrizve az előttük elterülő tájat és útvonalat. Mikor mugli mentes övezeten haladtak keresztül, jelt adott és ilyenkor egyszerre több száz torokból szakadt fel a katonai indulók valamelyike. Bakancsok, csizmák százai dobogtak a menetelés közben, a tankoktól beremegett a talaj. A kisállatok fejvesztve menekültek körülöttük.
Draco tudta, mit jelent az éneklés a katonáknak. Támasz, járóbot a halálba vezető úton. Hitték, hogy ő majd mindenkit hazavisz élve, de azt is tudták, hogy ez nem lesz annyira egyszerű most. A hadtest lassan tudott csak haladni. Két napba került, mire sikerült elérni a francia határt. Ott a gyalogsági századok már vonatokra szállhattak és így pár óra múlva már a bázison lehettek. Izlandon nem volt mágikus vasút. Ott már évszázadok óta nem volt helyi mágikus közösség, csupán az ő bázisuk, ami viszont nem mindig üzemelt teljes mértékig. Néha csak a fegyintézet és a kutató labor működött.
- Áh, maga biztosan Malfoy ezredes! - jött elébe egy cifra díszegyenruhába öltözött mágus. Egészen fiatalnak tűnt, harminc évesnél fiatalabbnak, vékony, fehér bőrű férfi volt. Szőke tincsei a vállát verdesték és világoskék szemei hamisan csillogtak. Enyhe francia akcentussal beszélt, de csak az vette észre, akinek az anyanyelve volt az angol. Draco kicsit bizonytalanul fogadta az alacsonyabb kézfogását. - Már annyi legendát hallottam magáról! - folytatta a negédes beszédet. - És ami a külsejét illeti, nem tévedtek, maga valóban nagyon erős... én Francess de Noir vagyok, a védelmi miniszter.
Itt sokallt be. Ez a ripacs a francia védelmi miniszter?
- Ez sok mindent megmagyaráz... - morogta ellenségesen, majd az apró rándulásokat látva a másik arcán elvigyorodott, ami inkább vicsornak látszott és enyhe affektálással hozzátette: - A modoromról sem hazudnak a pletykák.
Kirántotta a kezét a másik puha tenyeréből és hátat fordított neki.
- Ha majd levette a karácsonyfa jelmezt, akkor esetleg elmesélhetné, mit tudnak a perzsa haderőről - mordult hátra a még mindig döbbenten ácsorgó miniszterre.
Francess az orrát felhúzva trappolt ki az ajtón. A bent tartózkodók Draco kivételével mind hangos röhögésben törtek ki, Ciel a könnyeit törölgette. Ő azonban épphogy csak elmosolyodott. Aggasztotta, hogy ez a nyikhaj hogy lehet egy ország védelméért felelős? Ha vele kell együtt dolgoznia, ő biztosan felkoncolja!

Egy óra múlva talán visszatért a sértődött francia, immáron emberi öltözetben. Egyszerű katonai ruhában, bakancsban és Draco el is gondolkodott, hogy honnan van neki ilyen, ha a franciáknak nincs hadseregük? A félhosszú hajat hátul copfba kötötte, amitől mindjárt férfiasabb kinézete lett. Vékony, de férfias. A szemekből eltűnt a hamisság, helyette komolyság, aggodalom, félelem és bizonytalanság kavargott az égszínkék íriszekben.
- Ezredes - bólintott, talán kicsit túl mogorván.
Draco szélesen elvigyorodott, ahogy végigmérte a másikat.
- Na, most már elhiszem, hogy harcolni akar - mondta köszönés helyett. A másik meglepetten pillogott rá, ő pedig úgy gondolta, azért egy mondattal csak megindokolhatja előző viselkedését. - Abban a csiricsáré cuccban azaz érzésem volt, hogy maga szépen elbújik a kényelmesen berendezett rejtekhelyén és onnan izgulja végig, amíg mi megmentjük az országa seggét. Nem volt szimpatikus.
- Nem - rázta a fejét a másik. - Én tényleg katona vagyok. Csak mi franciák... szeretjük az ilyen... hogy is mondta? "Csiricsáré cuccokat"... Bár én inkább azt mondanám: elegáns viseleteket.
Draco egyik szemöldöke a magasba szaladt.
- Hallotta már azt a mondást, hogy a kevesebb néha több?
- Értem mire gondol, de az, hogy az ízlésünk eltér, nem jelenti azt, hogy bármelyikünk is tévedne. De biztosan ruhákról akarunk beszélgetni?
- Naná, például nagyon érdekelne, hogy lehet magának ilyen katonai öltözéke, ha alapvetően nincs is hadseregük. Nehogy azt mondja nekem, hogy most ez a divat a franciáknál.
- Mondtam, hogy tényleg katona vagyok!
- Hol, a nem létező hadseregben? Vagy minket vágtak át?
A francia láthatóan zavarba jött. Megvakarta a fejét, amitől egy-két hajtincs kiszabadult és a szeme elé hullott.
- Nem... igazából... szóval... van hadseregünk, de nem működik megfelelően. Szóval olyan, mintha nem lenne...
- Szóval olyan, mintha maga nem lenne katona...
- Hát magához képest nyilván nem! - csattant fel végül a másik. - Én tudom, hogy mi szorulunk a maguk segítségére és nem fordítva, de azért most már leszállhatna a magas lóról, mert ha mi elbukunk, akkor a maguk országa is háborútól fog égni! Igen, katona vagyok, francia viszonylatban, de nekünk nincsenek fegyvereink, nincsenek tankjaink, mint maguknak - karjaival hevesen kezdett hadonászni és fel-alá sétált. - Mi a kiképzés során inkább varázslatokat tanultunk és fizikai közelharcot, fegyverek nélkül. Még valamikor az előző században voltak íjászaink, de azt felszámolták. Értelmetlen egység volt. Persze, tudom, mit gondolhat, hogy szánalmasak vagyunk. De nem láttuk értelmét a hadseregesdinek. A Brit Mágikus Birodalommal jó viszonyt ápolunk és egyáltalán nem terveztünk vele soha rosszban lenni. Az oroszok messze vannak tőlünk, nincs is érdekeltségük megtámadni minket, nem is beszélve a kínaiakról. Más fenyegetettséget pedig nem láttunk. A Perzsa Mágikus Köztársaság ilyen gyors felemelkedése meglepett bennünket is, néhány újoncot próbáltunk kiképezni, de nyilván nem vehetik fel a versenyt azzal a hadsereggel...
- Mit tud róluk? - vágott közbe Draco a monológba, amit már amúgy is kezdett unni.
- Hát elég sokat. Próbáltunk minél többet kideríteni róluk. Spanyolország felől érkeztek, ott könnyen átmasíroztak. A spanyol mágikus közösség nagyon kicsi volt.
- Volt?
- Mindenkit lemészároltak. Senki nem maradt. Se gyerekek, se nők, se idősek. Összeterelték őket egy helyre és mindenkit megöltek.
- Nem adták meg magukat?
- Dehogy nem. Nem is akartak háborúzni. Szabad átvonulást biztosítottak volna, egyszerűen azért, mert tudták, hogy egy napig se tudnák őket feltartóztatni.
- És mégis lemészárolták őket?
Bólintás. Draco elhűlve hallgatta a beszámolót. Egy fontos dolgot már megtudott: a perzsák végtelenül kegyetlenek. Ha Angliáig eljutnak, nem lesz, aki túléli az inváziójukat.
- Mit tudunk a felszereltségükről.
- Dzsinnek.
- És még?
- Csak dzsinnek. Semmi mást nem használnak, mert nincs másra szükségük.
Végre egy jó hír. Talán könnyű lesz.
- Hány dzsinnük van?
- Talán olyan százötven-kétszáz.
Talán mégse lesz könnyű.
- Mik a francia hadsereg bevethető részei?
- Hát... az önkéntesek...
Te jó ég, ez olyan, mintha a Potter-féle ellenállás tagjait vetné be... Na, mindegy, vésztartaléknak jó.
Mindenkit pihenni küldött. Az őrséget a franciák biztosították. Fontos volt, hogy mindenki maximálisan feltöltődjön energiával, mert kemény küzdelem elébe néztek. Ő maga inkább az ős-izlandi meditációs gyakorlatokat alkalmazta, hogy növelje saját belső mágiáját. Sokat kell majd sárkányként küzdenie.

Talán tíz óra telhetett el, mikor megérkezett a perzsa sereg. Valóban elég sok dzsinn sorakozott a hadsereg elején. Ők maguk is hadrendben álltak, akkor már vagy egy órája. Draco az egész frontvonal legelején állt, jobbján Ciellel, balján Francess remegett. Annyira nem is volt ripacs. Csak tapasztalatlan.
- Nyugi. Sima ügy - suttogta a kegyes kis hazugságot a másiknak, aki haloványan elmosolyodott.
- Köszi..
Csakhogy a perzsák nem így gondolták. Előlépett egy turbános alak és feléjük sétált. Nagy, díszes köntöst viselt, ami csípte Draco szemét.
- Van lehetőség megadni magatok! - kiáltotta két méterről. Az ezredes azonban csak dühösen végigmérte és így felelt:
- Van lehetőség megdugni magatok! Gyáva...
A perzsa felháborodott hápogás közepette visszavonult.
Fura hang jött a dzsinnek vonala mögül, ami elméletileg beszéd akart lenni, de ők nem értették. Egyszer csak gyereksírás hallatszott és a sorok közül három-négy éves kisgyerekek kerültek ki. Kiabálásaik alapján franciák. A dzsinnek mind maguk elé fogtak egyet-kettőt. Francess mellette úgy megremegett, hogy majdnem összeesett.
- Juliette! - kiáltotta és egy kislány sírva fakadt a túloldalon. - Az a kishúgom! - magyarázta könnyekkel küzdve. Draco nem gondolkodott, csak megragadta a karját és hátratuszkolta a tankok mögé. Kimeredt szemmel, fogcsikorgatva nézte az ellenséget. Hogy lehetne elszeparálni a gyerekeket azoktól a szörnyektől? Ha megindulnak, megölik őket. Ha rájuk lőnek, a kis gyerekeket pajzsként fogják használni. Ha megadják magukat, akkor még több gyerek és ártatlan fog meghalni. Látta a lények közül leskelődő kárörvendően röhögő perzsa hatalmasságokat és úgy érezte, menten felrobban a tehetetlen dühtől.
- Ezredes! - hallotta Bullstrode hangját az egyik tankról. - Nincs választási lehetőségünk. Fel kell áldoznunk a gyerekeket.
- Neee! - hallotta Francess zokogó hangját hátulról.
Végignézett az emberein... Mindenki arcán borzalom és iszonyat tükröződött. Egyikőjük sem akart gyereket ölni. Meg tudta érteni. Egy ilyen lelki teherrel képtelenség elszámolni. A legtöbbjének gyerekei vannak, vagy kistestvérei. Az ezred nagyrésze belerokkanna lelkileg. Hátrafordult és Francess elé lépett.
- Sajnálom - közölte rekedt hangon. - Most meg fogom ölni a húgodat. Fogjátok le! - szólt oda két katonának, akik azonnal le is fogták az őrjöngő franciát. Hátat fordított és megindult vissza. Valami nedvességet érzett végigcsorogni az arcán. Azt hitte, esik az eső, de mikor letörölte, akkor jött rá, hogy az egy könnycsepp. Két éves kora óta az első könnycsepp. És talán az utolsó.
Visszanyelve maradék keserűségét átalakult. Szárnyait kiterjesztve tulajdonképpen végigért a dzsinnek előtt, amivel elérte, hogy az emberei egyrészt ne legyenek támadhatóak, másrészt nem láttak semmit. A kisgyerekek jobban visítottak a sárkány láttán és erősebben kapálóztak. A dzsinnek ellenben nagyon erős lények voltak és nem engedték őket, sőt, pajzsként emelték maguk elé a kicsiket, pont, ahogy Draco sejtette.
- Fancess! Fancess! - hallotta egy aranyfürtös kislány kiabálását. Olyan volt, akár egy kisangyal. Szóval ő Juliette. Nem... Határozottan nem fogja hagyni az embereinek, hogy gyerekeket gyilkoljanak...
Érezte, ahogy forróság gyűlik a mellkasában és kitörni készül...
- Ne! Juliette! - hallotta a háta mögül, majd újabb, ismeretlen hangokat hallott. Asszonyok üvöltöztek neveket kiabálva.
Kinyitotta a száját és felkészült...
A gyerekek az anyjaikat hívták. A dzsinnek erősen szorították őket.
Az egyik kisfiú a feszítéstől kettészakadt.
Tűz...
Égett hús szag...
Visítás... Zokogás...
Néhány átok csapódott a mellkasának, de leperegtek. Percekig ontotta a tüzet az első vonalakra. Mikor abbahagyta, elszenesedett végtagok feküdtek mindenhol. Nagyobbak is... kisebbek is... gyerekfejek. Felismerhetetlen volt, melyik hova tartozott. A perzsák riadtan kezdtek hátrálni. Dühösen rontott utánuk. Nem akarta, hogy bárki is megússza ezt az undorító húzást. Ahogy felemelkedett, a mögötte sorakozó vonalak egyhelyben maradtak. A katonák meredten nézték azt a helyet, ahol előtte még dzsinnek és gyerekek voltak. Most csak egy fekete sáv maradt a földön, egy-két helyen még apró lángokkal és temérdek füsttel.
Végül Bullstrode magához tért.
- Támadás! - adta ki a parancsot és óráknak tűnő perceken belül megindultak a tankok majd a gyalogságiak is.
Nem volt hosszú csata. Draco tombolt. Kivégeztettek vele több száz kisgyereket, indokolatlanul. Úgy érezte, szétszakad a lelke a mellkasában. Őrjöngött és olyan pusztítást végzett, ami egyáltalán nem volt rá jellemző. Semmi nem érdekelte, csak az, hogy minél több perzsát égessen fel.
Mikor az utolsó is elesett, hatalmas területen semmi mást nem lehetett látni, csak feketeséget és füstöt. Leereszkedett a földre és visszaalakult. Fáradtan és elkeseredetten támolygott vissza. Ciel elé rohant és karja alá bújva nyújtott neki támasztékot.
- Ismét megcsináltad... - kezdte. - Nincsenek halottak, de most még sebesültek se...
- DE VANNAK HALOTTAK! - üvöltötte. - TÖBB SZÁZ HALOTT VAN ÉS NEKEM KELLETT MEGÖLNI ŐKET!
Segített volna, ha sír. Ha tudott volna sírni. Ha nem érezte volna úgy, hogy szét fog szakadni. Ha legalább nem tudta volna, kit öl meg. Ha nem az anyák szeme láttára teszi. Nem tudta, mit tegyen. Nem találta a helyét. Gyilkosnak érezte magát, szemét gyerekgyilkosnak, nem pedig hősnek, katonának. Nem tudta, hogy fog ezzel együtt élni.
Az emberei néma csendben tisztelegtek, ahogy elhaladt mellettük. Schlächter vidáman caplatott felé. A kutya csupa vér volt, szájában egy kék alkar lifegett. Ez azért egy kicsit jól esett a lelkének. Megsimogatta a kutya fejét.
- Nagyon bátor volt - jegyezte meg Ciel. - Rengeteg perzsát kapott el és olyan okos volt, mert a mi embereinkről is leszedte őket.
Keserűen mosolygott. Bár ő is le tudta volna szedni a dzsinneket a gyerekekről. Örült, hogy senki nem látta, mi történik. Bár a hangok is borzalmasak voltak, de látni porrá égni őket még rosszabb volt.
Francess támolygott elé. Még mindig folytak a könnyei. Még mindig rázkódott a válla.
- Ezredes - suttogta alig hallhatóan. Draconak a szíve szakadt meg a férfi láttán. Annyira szerette volna, ha a másik üvölteni kezd vele, gyilkosnak nevezi, behúz neki egyet. De amaz csak a kezét nyújtotta: - Köszönjük a segítségét a Francia Varázskirályság minden állampolgára nevében!
- Mit köszönsz? - meglepődött a saját hangján. Olyan erőtlen és elhaló volt, mint még soha. - Feláldoztam a gyerekeiteket!
- Nem - rázta a fejét Francess. - A gyerekeket a dzsinnek áldozták fel és a perzsák. Te saját magadat áldoztad fel. A saját lelkedet. Értünk. És ezt soha nem tudjuk majd kellőképp meghálálni.
A nők, akik távolabbról figyelték, ahogy gyermekeik elporladnak, most mind zokogva jöttek oda. Megfogták a kezét és megcsókolták. Ő pedig értetlenül állt.
- Merci! Merci boku! - hallotta őket.
- Komolyan megköszönik, hogy halottak a gyerekek? - nézett vissza a miniszterre döbbenten.
- Azt köszönik meg, hogy magadra vállaltad ezt a feladatot. Draco, mi tudjuk, hogy ez volt az egyetlen megoldás. De rajtad kívül senki nem tudta volna ezt megtenni.
- Köszönjük, ezredes! - hallotta az egyik emberét a háta mögül. Döbbenten fordult meg. - Köszönjük, hogy levette a vállunkról ezt a terhet! - mondta a férfi őszintén. Felismerte. Jackson százados, a 012-es MPG 2.0-s tank lövésze. Ha ő nincs, akkor neki is gyerekekre kellett volna lőni. Jacksonnak egy kettő és egy négy éves kislánya van otthon. Kezdte megérteni, mit is köszönnek meg neki az emberek. De akkor sem érezte ezt helyesnek. Úgy gondolta, neki kellene a Schlächter nevet viselnie, nem a kutyájának.
Kóvályogni kezdett a feje. Koszosnak érezte magát. Kimenekült az emberek gyűrűjéből és bemenekült a bázis fürdőjébe. Ledobálta a ruháit és beállt a zuhany alá. Úgy érezte, mindenhol vér borítja. Vadul kezdte sikálni a bőrét. Ahányszor behunyta a szemét, Juliette arcát látta maga előtt, könnyektől maszatosan, riadt, kikerekedett szemekkel. Amikor a víz a fülébe ment, a tompaságon is átütött a kisgyerekek sírása. Az anyák jajgatása. Egyáltalán hogy kerültek oda? Persze, biztosan a gyerekeket követték. Nem tudta mennyi ideig súrolta magát kefével, de egyszer csak Ciel riadt kiáltása rángatta ki a depresszióból.
- Szent Merlin, te vérzel!
Lenézett és azt látta, hogy a bőrének legnagyobb felületét véresre dörzsölte. Patakokban csorgott róla a vér.
- Csak le akartam mosni a koszt - morogta, miközben unokatestvére kirántotta a zuhany alól és elzárta a vizet. Egy törölközőt csavart a derekára, majd húzni kezdte. Draco kábán engedte neki. Az elsősegélynyújtó helyen leültette a vizsgálóasztalra, majd hívott egy mediboszorkányt, aki ijedten a szája elé kapta a kezét, mikor meglátta a véres testet. - Ennyire nem szörnyű - húzta el a száját.
A lány megemberelte magát, majd pirulva lépett elé. Némán kezdte pálcájával begyógyítgatni a sebeket. Közben szégyenlősen felpillantott néha az őt figyelő szürke szemekbe. Tetszett neki az ezredes.
Később, mikor már minden seb begyógyult és egy mágikus gyógykenőccsel kenegette az érzékeny, új bőrét, már nem hallotta a hangokat. Nem látta az arcokat. Nem hallott és nem látott semmit és belül olyan üresség öntötte el, ami számára teljesen ismeretlen volt addig. Nem hiányérzet, hanem egy nagyon is tömör semmi, ami a szívébe fészkelt be, az érzelmek helyére és úgy érzete, emellett a semmi mellett már nem fog elférni több érzelem, soha többé. Mikor tekintetét Cielre emelte, a másik szemeiben félelem gyúlt.
- Draco - suttogta. - A szemed... Teljesen szürke lett... Mintha.. fémből lenne...

Este nagyon sokat ivott. Nem csak bort. Nem csak vajsört. Lángnyelv Whiskyt is. Részegségében pedig ott kötött ki, ahol nagyon nem akart, a védelmi miniszter hálószobájában. A férfi az ágyon ült, előredőlve támaszkodott a combjain, kibontott haja az arcát takarta. Sírt. Draco elé ténfergett és térdre borult. Egyik kezét a remegő térdre helyezte, másikkal a könnyeket kezdte letörölni. A másik ráemelte égszín tekintetét.
- Ezredes - lehelte.
Nem tudta, pontosan mit tesz... Kicsit megemelkedett és ajkait a másik szájára tapasztotta. Lomha, nehézkes csók volt. Fájdalommal teli, amit nehéz volt irányítani. Francess viszonozta. Keserű, sós íz keveredett a csókba a könnyektől.
- Draco...- zihálta, mikor elválltak. - Hívj Draconak...
A másik kissé szégyellősen elmosolyodott. Karjait felfuttatta az izmos karokon és az angol nyaka köré fonta.
- Azt hiszem, megőrültem... - suttogta, miközben homlokukat összeérintette. - Én nem is vonzódom a férfiakhoz...
- Tényleg? - húzta fel egyik szemöldökét Draco kérdőn. - Jól titkoltad az előbb.
- Valamiért te más vagy. Már az első perctől vonzottál...
- Megöltem a húgodat - suttogta vissza bűntudatosan.
- Mondtam már, az nem te voltál! Te a hazámat mentetted meg és ezért nagyon hálás vagyok...
Többet nem beszéltek. Az ezredes újra a szép vonalú ajkakra vetette magát és most hátradöntötte áldozatát az ágyon. Kezei utat találtak a fehér póló alá, megkeresve a legérzékenyebb területeket, melynek már csak az érintésétől is ívbe feszült a másik. A kéjes nyögésektől elvesztette minden önuralmát és észt vesztve rángatta szét az övet és húzta le a másik nadrágját. Mikor egyértelmű merevedéssel találta magát szemben, gondolkodás nélkül vette a szájába. Francess ujjai utat találtak a hajába, majd húzni kezdték a fekete trikó hátát. Kiengedte a szájából és felemelkedett. Rekord idő alatt vetkőzött le és támaszkodott meg az ágyon, a miniszter felett, hogy újra megcsókolhassa. Most ő túrt a másik selymes hajába, miközben csókjai már a nyak puha bőrét kényeztették. Kezével minden porcikát végigsimogatott, majd a feszülő hímtaghoz érve erősen rászorított. Nem időzött ott sokat. Azonnal tovább vándorolt, egészen a másik szűk nyílásáig. Egyik ujját rögtön besiklatta és tágítani kezdte a fájdalomtól megvonagló fiút. Hamarosan még két ujj csatlakozott a folyamathoz, miközben Francess tapasztalatok híján elég bizonytalanul kezdte simogatni Draco merevedését. Ez azonban csak még jobban feltüzelte. Kihúzta ujjait és saját magát illesztette oda. Lassan, de biztosan kezdett előre nyomulni. A másik a vállaiba kapaszkodott, mélyen belevájva ujjait az izomba. Mikor érezte, hogy az alatta levő kezd hozzászokni, mozogni kezdett. A farkát ölelő szűk forróság olyan extázis szélére sodorta, amiről nem hitte, hogy létezhet. Egyre gyorsabban kezdett mozogni, de erőltette magát, hogy ne veszítse el a fejét. Tudta nagyon jól, hogy nincs tisztában saját erejével és szó szerint halálra tudná kefélni ezt a szerencsétlen vékony fiút, aki azonban láthatóan - és hallhatóan - nagyon is élvezte, amit csinál. A lábait a dereka köré fonta és lehunyt szemekkel, elvált, nedves ajkakkal sóhajtozott. Annyira szexi látványt nyújtott, hogy Draco majd megőrült tőle... vagy épp érte... Újra megcsókolta az ajkakat és kicsit módosítva a behatolás szögén gyorsított. Ezúttal eltalálta a másik prosztatáját, amitől az felüvöltött élvezetében. Az egész test megfeszült, minden egyes izma ritmikus ellenmozgásba kezdett. Egyre csak hajszolták egymást a kielégülés felé, míg végül a francia nem bírta tovább. Akkora erővel feszült rá a benne pulzáló tagra, hogy az már kezdett fájni és Draco imádta ezt a fájdalmat. Francess élvezete mindkettejük hasfalát összekente, de ez nem érdekelte most. Pár pillanat múlva őt is elborította az orgazmus mindent elnyomó, zsibbasztó élvezete és ennek minden bizonyítékát mélyen beleengedte az alatta fekvőbe. Végül fáradtan zuhant mellé. Feje kezdett kitisztulni a részegségből.
- Ez.. pokolian jó volt... - zihálta a mellette fekvő. Ő pedig bólintott.
- Honnan vetted, hogy nem szereted a férfiakat? - kérdezte rekedten.
- Onnan, hogy nős voltam.
Ez az információ kicsit gyomorszájon vágta.
- Csak voltál? - sandított a másikra a szemhéja alól.
- Igen. Megözvegyültem.
- Részvétem. Mikor?
- Kösz. És két hónapja.
Na, ezt már nem bírta szó nélkül hagyni. Megtámaszkodott a könyökén és dühösen meredt a másikra:
- Két hónapja? Ezek szerint még őt kellene gyászolnod!
Francess szem forgatva válaszolt:
- Jaj, ne már! Meghalt, mert már egy éve beteg volt. Olyan szinten, hogy folyamatosan csak feküdt és állandóan vért köhögött! Végig vele voltam, abban a tudatban, hogy bármelyik pillanatban meghalhat. Én már akkor meggyászoltam.
Hangja kicsit szemrehányó volt.
- Különben is… - folytatta. - Nem én mentem hozzád. Nem kezdtem ki veled, kicsit sem. Te jöttél be ide, részegen és csókoltál meg. Sajnálom, ember vagyok. Tetszel és nem bírtam ellenállni csak azért, mert az etikett szerint még gyászolnom kellene. Nagyobb szükségem volt most erre a dugásra, mint bármire!

Ezt Draco is el tudta képzelni. Ilyen rövid időn belül ilyen fontos személyeket elveszíteni nehéz lehetett.
- Sajnálom - válaszolta. Felkelt, hogy felöltözzön és távozzon, de Francess hangja megállította:
- Nincs kedved velem maradni éjszakára?
Kicsit csodálkozva pillantott hátra:
- Mi holnap reggel kivonulunk - válaszolta. - Esélyes, hogy többet nem is találkozunk.
- Épp ezért...
A szomorú szemekbe nézve megpillantotta, hogy a másik valószínűleg nem csupán két fontos személyt vesztett el, hanem azt a két személyt, akihez tartozhatott és most már senkije nincs. Azzal, hogy Draco vele marad egy éjszakára, elhalaszthatja az időpontot, amikor ezzel majd szembe kell néznie.
- Rendben - egyezett bele és visszafeküdt a francia mellé, aki azonnal odabújt hozzá. Magához ölelte, majd pár hosszú percig csak hallgattak. A katonák mulatozása tompán felszűrődött a földszintről. - Nem is tudom, hány éves vagy... - törte meg a csendet halk szavaival.
- Húsz.
Meglepve pillantott rá.
- És már védelmi miniszter vagy? Hogyan?
- Protekció. Én nem vagyok zseni, mint te - mosolygott fel rá incselkedőn.
- És nem zavar, hogy én csak tizenhat vagyok? - hajtotta hátra a fejét lehunyt szemekkel.
- Hát nem annyinak tűnsz... Semmilyen módon... Inkább negyvenhatnak...
Ezen nevetnie kellett. Szó mi szó, jelenleg ő több száz évesnek érezte magát. Nagy termete mellett az arcán jócskán meglátszottak a hadseregnél megélt dolgok és szerencséje volt, hogy világosszőke hajában nem voltak feltűnőek az ezüstszínű ősz hajszálak. Mégis, néha eszébe jutott, hogy talán neki nem ezt kellene most csinálnia, hanem Potterékkel vitatkozni a Roxfortban.
Potter... Ahogy a fiú az eszébe jutott, keserűség áradt szét a szájában. Vajon mi lehet vele? Vajon lett baj abból, hogy az unokatestvérét megkergette Schlächter?

Harry Potter álmodozva nézett ki a Roxfort ablakán. Bájitaltant kellett volna tanulnia, de nem tudott. Minden gondolatát lekötötte egy bizonyos szőke katona. Akkor, nyáron, Siriushoz költözött és sikerült is kiharcolni, hogy ott maradhasson. Ennek külön örült, hisz a rend is ott tanyázott és ő végre előadhatta elméleteit a szervezett ellenállásról. Szinte mindenki támogatta az ötletet, de még Piton professzor is, pedig azt hitte, az soha nem fog bekövetkezni, hogy a denevér valamiben is egyetértsen vele. Sirius nagyon büszke volt rá. Mire megkezdődött a tanév, már egy jól működő hálózat alakult ki az információk áramoltatására, mindenkinek meglett a maga feladata és nagy koncentrációt fektettek a defenzív és offenzív átkok továbbfejlesztésére, melyet a Roxfortban is gyakoroltak rendszeresen. Ha Draco látná, biztos elámulna - gondolta mosolyogva, ahogy egy ablak előtt repkedő pillangót figyelt. Azóta a nyári eset óta nem látta. Pedig örült volna a szőke látogatásának, Merlin látja lelkét.
- Szia, Harry! - köszönt rá Ginny, miközben a hosszú, lapockáig érő, fekete tincsekbe túrta ujjait.
- Kérlek, tudod, hogy ezt nem szeretem! - húzta el a fejét ingerülten.
- Jaj, mert? Félsz, hogy összekócollak? Mert ettől jobban aligha...
- Nem, de egyszerűen nem szeretem, miért nem lehet ezt elfogadni és megérteni?
- Haver, Ginny nem akart rosszat, mit kell vele szívózni? - szólt oda Ron.
Utálta ezt a helyzetet. Gyűlölte. Ron minden egyes alkalommal a húga védelmére kelt. De őt meg az őrületbe kergette Ginny nyomulása.
- Épp ez az! Lehetnél kedvesebb is! Épp azt szerettem volna megkérdezni, hogy mit vegyek fel Lumpsluck vacsorájára? - ó igen.... A trófeagyűjtő tanár minden hónapban vacsorát ad a legjobb diákoknak.
- Ezt miért tőlem akarod megkérdezni? - tette fel a kérdést, de már előre félt a választól és nem is alaptalanul.
- Hát mert együtt megyünk. Nyilvánvaló, nem?
- Tényleg, haver - már megint Ron... - ha mindketten mentek, akkor miért ne mennétek együtt?
- Végül is... nekem nyolc... - törődött bele sorsába. Miután megértette Ginnyvel, hogy neki mindegy, mit vesz fel, a lány elment, Ron pedig azonnal felé fordult.
- Haver, Ginny tök rád van állva! Miért nem jöttök össze? - kérdezte izgatottan.
- Nem tudom, nem az esetem igazából...
- Van más?
- Nem - hazudta.
- Akkor? Azt akarod mondani, hogy a húgom nem jó nő?
"Igen, pontosan azt! Egy idegesítő szürke kisegér!" - gondolta magában Harry, de ezt nem mondhatta ki.
- Dehogy. Jó csaj. Csak nekem most rengeteg dolgom van, tudod...
"Például lenyűgözni Draco Malfoyt..."
- Nem tudom, mi van veled, Harry, de nagyon fura vagy mostanság.
Ha őszinte akart lenni, az egész Weasley családból elege volt. Ő nagyon hálás volt azért, hogy olyan gondoskodóan szerették őt, de pár dolgot nem fogtak fel. Például, hogy Sirius az ő keresztapja és jelenleg a családja. És néha szeretnének kettesben lenni. Vagy például, hogy velük ellentétben ő nem tudja utálni a Malfoyokat, főleg nem Draco Malfoyt. Vagy, hogy egyszerűen nem akar Ginny Weasleyvel járni és pont! És még akadt pár dolog, amit egyszerűen nem úgy látott, mint ők és elege volt, hogy ezt nem lehetett egyszerűen elfogadni. Hermione volt az egyetlen, aki megértette és időnként leszedte róla a vörös hadsereget. De a szőke iránt táplált érzelmeiről neki se mert beszélni. Egyáltalán magának se. Annyival volt tisztában, hogy mindenképp ki akarja vívni a másik tiszteletét és nagyon jó lenne, ha gyakrabban találkoznának. De ez még nem jelentett persze semmit!

Mikor Draco Malfoy a sereggel együtt visszatért a bázisra, nagyapja már várta őt. Addigra már értesült minden eseményről és most kétszeresen lelkiismeret furdalása volt, hogy Dracot küldte el. Annak a lelki nyomornak meg kellett volna oszlania, nem pedig egyetlen ember veszi a hátára az egészet.
Ahogy a fiatalabb belépett az irodába, azonnal a nyakába borult és megölelte.
- Sajnálom!
- Nem tudhattad előre - tolta el magától nagyapját. - Túlélem - nézett rá komolyan és ugyanazt a félelmet látta a nagyapja szemében felgyúlni, mint korábban Cielében.
- A szemed... - suttogta, de Draco befejezte helyette a mondatot.
- Tudom. Szürke. Eltűnt belőle a kék.
- Hallottad már azt, hogy a szem a lélek tükre? - kérdezte az öreg komoly arccal. Bólintott, mire folytatta: - Ez a színváltozás nem sok jót jelent.
- Ez a színváltozás azt jelenti, hogy megöltem kétszáz kisgyereket! - felelte ingerülten.
- Bár lett volna más megoldás...
- Nem volt! Kár róla beszélni! Ebben a teherben nem tudsz segíteni. Lépjünk túl rajta és legyen végre minden a régi! - kiáltotta és kirohant az irodából, bevágva maga után az ajtót. Minden erejével minden egyes pillanatban azon volt, hogy azt az élményt elfelejtse és nem akarta, hogy mindenki felhánytorgassa neki. Nem akarta, hogy ünnepélyesen kitüntessék, mint a francia nemzet hősét, nem akarta, hogy erről beszéljenek. Csak hagyják őt megbirkózni ezzel az egésszel!

Kirontott a lő pályára. Senki nem volt ott. A hó lágyan szállingózott, az izlandi időjárás ilyenkor már gyakran hozott havat, pedig még csak szeptember vége volt. Magában egy katonai indulót kezdett énekelni, miközben futni kezdett, körbe, körbe. Örült neki, hogy nem díszegyenruhában volt, csak gyakorlati felszerelésben, de azért egy helyben ácsorogni trikóban kicsit hideg volt. Egymás után rótta a köröket, míg végül rásötétedett és az ég különböző színű fényekben kezdett pompázni. Ó, igen, a sarki fény. Imádta. Amikor az égen lobogó fényeket figyelte, mindig úgy érezte, hogy még sárkány formájában sem nagyobb egy aprócska porszemnél és ez az érzés valahogy megnyugtatta. Ilyenkor mindig tudatosult benne, hogy igenis, létezik egy felsőbb hatalom, ami ezt a mérhetetlen csodát létre tudta hozni. Megállt és csendesülő zihálással bámulta az eget. Végül kitárta karjait és pár pillanat múlva már sárkány alakban szelte az eget a fénytengeren át. Ez volt az ő rejtekhelye. A sarki fény, a felhők fölött nyújtózkodó Tejút ragyogása, a felkelő Nap által vörösre festett habok... Az ég. Ez az ő birodalma volt, ahol senki sem érhette utol. Ahova soha, senkit nem akart beengedni, még Cielt se.
Repülni maga volt az élvezet. Gyorsabb volt bárminél és bárkinél. Ilyenkor úgy érezte, ha elég gyorsan tud szállni, a szél leviszi róla a gondokat és elszórja a világban alatta. Kitisztult az agya és olyan csodákat látott, amiket senki más. Látta a Himalája felhők fölé ágaskodó csúcsát és leszállva rá végigtekintett a föld csipkézett felszínén. Győzelmi ordítás és lángcsóva tört fel torkából az ég felé. A világ királyának érezte magát.
Már hajnalodott Izlandon is, mikor hazafele vette az irányt. Oroszország felett repült, mikor meglátott egy hatalmas, kivilágított épületet. Gyönyörű volt, magas falait angyalok és démonok szobrai díszítették, a teteje egy óriási üvegkupolába torkollt. A tetőn benézve látta, hogy bált tartanak. Leereszkedett az épület udvarára és visszaalakult.
- Nahát, zdrasztvutye, Draco Malfoy ezredes! - hallotta egy férfi hangját maga mögül. Ahogy körbenézett, jégszobrokból álló kertet pillantott meg maga körül, ahol minden úgy csillogott a hold és a csillagok fényében, mintha csak briliánsból csiszolták volna ki. A férfi, aki megszólította az orosz hírszerzés feje volt, Rachmaninov parancsnok. Üdvözölte őt.
- Mi ez a hely? - kérdezte elképedve.
- Ez? A Hadtudományok Csarnoka - felelte az orosz. - Jöjjön be, nézzen körül!
- Köszönöm, de láttam, hogy rendezvényt tartanak, nem zavarnék ott. És az öltözékem se hiszem, hogy alkalomhoz illő lenne...
Az orosz jóízűen kacagott.
- Nálunk az embert nézik és nem a ruhát! Egyébként is, itt minden pénteken bált adnak, szóval nem zavar meg semmit. No, jöjjön!
Az épület belül egyszerűen több volt, mint csodálatos. Fehér márvány padló borította a földet és aranyszínű pillérek tartották a mennyezetet körben, a legszélsők között hatalmas, rácsozott ablakok feszültek. A tetőn keresztül csodálatos rálátás nyílt a Tejútrendszerre, amely mellett a Hold kerekdeden világított. A galérián elegánsan öltözött zenészek ültek, üveg hangszerekkel, melyekből a szokásos keringők helyett furcsa, túlvilági zene áradt. Mindenki gyönyörű ruhákban táncolt vagy épp csak beszélgetett és az emberek között fehér ruhás pincérek hordták a pezsgős poharakat.
- Ez meseszép - ámult el Draco őszintén, majd észrevette az oszlopok között kiállított fegyvereket. Egészen az őskoritól a legújabbakig, mindent megtalált. Némelyik korhű arany katonaszobor kezében feszült. - Nem jutok szóhoz. Csodálatos!
- Köszönjük! Bármelyik rendezvényen szívesen látjuk a családja többi tagjával egyetemben is.
- Köszönöm - felelte mosolyogva. - Biztos vagyok benne, hogy élni fogok a lehetőséggel. De majd valami alkalomhoz illőbb öltözékben.
Ismét megköszönte a szíves vendéglátást és alaposan az eszébe véste a helyet. Valóban tervezte, hogy visszatér ide. Hazafelé vette az irányt és mikor visszaért, fáradtan zuhant az ágyba.

Potter... előtte állt. Megvetően nézett rajta végig...
- Megölted őket - szinte köpte a szavakat.
- Miről beszélsz? - kérdezte kétségbeesve.
- A gyerekekről. Undorító gyerekgyilkos vagy!
Francess arca kúszott a látóterébe.
- A húgomat is. Pedig kértem, hogy ne.
- De azt mondtad...
- Persze, hogy azt mondtam! Láttalak sárkányként pusztítani, mit mondhattam volna? Nem ellenkezhettem, akkor se, amikor magadnak akartál!
- Megölted a húgát és még meg is dugtad? - jött elő ismét Harry arca. - Miféle ember vagy te?
Sikító gyerekek hangja... síró anyák... ég a hús...
Voldemort röhögő arca....
- Draco, Draco... - csóválta a fejét Harry. - Draco, Draco...
A zöld szemű lassan kezdett átalakulni. Szeme kékké vált, haja kiszőkült és rövidebb lett. Ciel...
- Draco, Draco - mondta gúnyos mosollyal, majd kiabálni kezdett. - Draco! Draco!

Ekkor jött rá, hogy Ciel valóban az ő nevét kiabálja. Verejtékben úszva ébredt fel.
- Mit keresett Voldemort az álmomban?! - kiáltott fel kétségbeesve. Nem félt ő attól a rondaságtól, de másokat féltett. Nem lenne szerencsés, ha az a szemét megtudná, hogy valamelyik fiú is fontos neki. Vagy csak úgy tudná...
Felpattant az ágyból és a tátogó Cielt otthagyva rohant nagyapjához.
Elmesélte neki az álmát, kihagyva azt a részt, hogy Francess és közte mi volt. Az öreg gondterhelt arccal fixírozta a kezeit.
- Ne hagyd el a bázis területét mostantól! Ez parancs!
- De miért? - kérdezte értetlenül.
- Mert azzal felesleges veszélynek teszed ki magad.
Nem értette. Ő nem akart a négy fal között ülni, neki kellett a küldetés meg a repülés meg a minden, bassza meg, ő részben egy sárkány!
- Vállalom a kockázatot! - felelte komolyan.
- Nem, ezredes, ez most komoly parancs, és ha nem akarja, hogy felfüggesszem, akkor engedelmeskedni fog ! - kiáltott a nagyapja.
Soha nem nézett még ilyen gyilkos tekintettel az öregre, mint most.
- Mintha nem engedelmeskedtem volna eleget!
- Amit mondtam, megmondtam!
Dühödten vágtázott ki az irodából. Persze, engedelmeskedni fog, nincs választási lehetősége. De meg fog őrülni. Visszacaplatott a szobájába és lefeküdt az ágyra. Ciel kérdőn nézett rá, de valószínűleg a szokottnál furcsább lehetett, mert most úgy érezte, hogy még Schlächter is kérdő tekintettel néz rá.
- Mondd csak, nem akarsz mesélni? - kérdezte Ciel bizonytalanul. - Mondhatod németül, hogy a kutyád is megértse, mert, hogy még őt is sikerült megijesztened a viselkedéseddel.
- Schlächter, komme! - mondta és megpaskolta az ágyat maga mellett. A kutya azonnal engedelmeskedett és befeküdt mellé. Nem sokára már a hátán fekve élvezte, ahogy a gazdája beszéd közben a hasát vakargatja.
- Emlékszel még, hogy hát én... Nem kifejezetten a lányokra bukom.
- Igen - bólintott Ciel.
- Nos, Franciaországban sikeresen elvesztettem a szüzességem.
A kisebbik arca jelentősen megnyúlt a döbbenettől és kiakadva kérdezett vissza:
- Hogy miiii? Kivel?
- Francess-szal.
Újabb kiakadás.
- Normális vagy?! És Potter?
- Mi van vele? - pislogott értetlenül.
- Azt hittem, őt akarod!
- Még mindig nem értem, mi köze ehhez...
- Azt a kurafi mindenedet... Hány vasat tartasz te egyszerre a tűzben, bátyókám?
- Egyet se. Francess csak egy éjszaka volt, Potterhez meg semmi közöm... még...
- Nem gondolnám, hogy lesz is valaha, ha előtte végigkeféled a fél világot....
- Atyám, Ciel, akadj már le a témáról, egy ember volt, egy éjszakával, az még rohadtul nem a fél világ!
- De még lehet! Ki tudja, mikor állapítod meg magadban, hogy Bullstrode ezredes bajsza tulajdonképpen szexi...
- Mi van?! - kezdte elveszíteni a fonalat. Most komolyan nem érti meg unokatestvére, miről van szó? - Itt most nem az a lényeg, hogy kivel, mikor hogyan dugtam! Hanem az, hogy Francess-szal és Harryvel álmodtam. Majd egyszer csak Voldemort beleröhögött az egészbe. Egy másodpercig tartott csak az egész, de tisztán láttam. Félek, hogy ez jelenthet valamit. Erre megkérdeztem a kedves nagyapánkat, mire azt a parancsot kaptam, hogy nem hagyhatom el a bázist.
- És mért vagy dühös? - érdeklődött Ciel értetlenül.
- Hát ezért!!!
- Mert Papi tábornok szobafogságra ítélt? Nagy ügy, legalább kicsit pihenhetsz...
Úgy látta, Ciel valóban nem érti ezt meg. Neki repülnie kell! Neki ki kell innen mennie, mert itt megőrül! Persze, meditáció. De az csak akkor működik, ha tudja, hogy meddig kell bezárva lennie. De itt nem tudja!
Próbált lehiggadni, de nem sikerült, így inkább lement, hogy addig is gyakoroljon egy kis közelharcot. A karate egy mágikus verzióját tanították a katonaságnál, amelynek a lényege az volt, hogy a mágiát az izmokba vezetve növeljék az ütések és rúgások erejét. Dracoval egy ideje senki nem volt hajlandó edzeni. Most dühében fogott egy öntött vas lemezt és azt használta ütő-rúgó felületnek. Nem sokára Ciel is utánament és meghökkenve vizsgálta a lemez deformálódott felületét.
- Nahát, milyen szép dombormű! Nem is tudtam, hogy érdekel a modern képzőművészet...
Dracot azonban most kifejezetten idegesítette ez a vicceskedő hangnem és ettől olyan erővel ütötte meg a lemezt, hogy az átszakadt.
- Akkor ezek szerint mégsem érdekel...
Rávicsorgott unokatestvérére.
- Nem. És most ne haragudj, de szeretnék kicsit egyedül lenni...

A "kicsit"-ből napok lettek. Draco már vagy három napja nem beszélt senkivel, csak edzett. Hol erősített, hol valami keményet vert, például betontömböket, de semmi nem nyugtatta le. Egyszer a meditációt is megpróbálta, de nem jött össze, annyi lett az egész eredménye, hogy a benne gyűlő energia kirobbant és húsz méteres körben nem csak hogy elolvasztotta a havat, de megperzselte a földet. Senki nem mert a közelébe menni. Míg végül harmadik nap egy csomag érkezett neki. Nagyjából kocka formájú kartondoboz, amely azonban fekete volt a rászáradt vértől, amely nem csupán átitta magát az egészen, de a címzettet is azzal írták : ifj. Draco Malfoy ezredes.
Valamiért nagyon rossz érzés fogta el. Kibontotta a dobozt és abból egy vértől csatakos fej gurult az ölébe. Dermedten bámulta egy percig, míg végül a véres, félhosszú szőke tincseket megfogva maga felé fordította. A fejből hiányoztak a szemek, a szájüregből a fogak és a nyelv, de még így is felismerte, hogy Francess maradványait tartja a kezében. Ciel mellette hányni kezdett és a többiek is öklendeztek. Nagyapja rémülten nézett rá. A fej homlok részébe belevésték:
"Tudod, ki következik. Üdv: Voldemort"
Ki? - hirtelen nem is tudta mit gondoljon. Aztán rájött. Voldemort belelesett az álmába és most azt hiszi, tudja, kik fontosak neki. Szóval vagy Ciel következik, vagy...
Dühös kiáltással állt fel. A fejet visszatette a dobozba és megindult kifele. Nagyapja kapta el a karját.
- Draco, ne tedd!
- Ez már személyes! - kiáltotta. - Nem ülhetek mindig a szobában, annak ilyenek lesznek az eredményei! - mutatott a maradványra, majd nem törődve nagyapja szavaival elindult.
Átvágtatott a szomszéd épületbe, ami a Titkosszolgálathoz tartozott. A szembejövő őröket gond nélkül küldte félre az útból, majd megállt a recepciós hölgy előtt.
- Helló - mordult rá a fiatal nőre. - Az apámhoz jöttem, bejelentene?
- Kérem, itt ilyet nem lehet! - háborodott fel a kisasszony. Draco közben kiszúrta, hogy a lány mögötti ajtó tartozik az apjához.
- Oké, hagyjuk, majd bejelentem magam - egy ugrással átlendült a pulton és az ajtóhoz lépve berúgta azt.
Az apja és az anyja felkiáltva rebbent szét, mindketten minél gyorsabban próbáltak felöltözni.
- De sok dolgotok van! - szólalt meg idegesen. - Beszédem van veled! - fordult az apjához.
- Fiam ezt így igazán nem kellene...
- Nem érdekel! Tudtommal neked a hírszerzés a dolgod, ehhez képest anyám bugyijában aligha kapsz új híreket. De mindjárt folytathatod a kutatást, amint megmondtad, hol tartózkodik most Voldemort.
- Honnan tudnám?
- Ne játszd az agyad! - észrevett egy térképet az iroda falán, amin kis piros pöttyök világítottak. - Tudod, mit? Ne fáradj, kiszolgálom magam! - azzal a térképhez lépett.
- Ne, Draco, várj! Oké, tudjuk, hogy hol van, de mindegy is, mert te nem mehetsz ki!
- Te is tudsz róla? De jó fej vagy, hogy érdekel, bár nem emlékszek rá, hogy beszéltünk volna... Vagy gondolod, a gyereknevelés egyirányúan is működik?
- Ne szemtelenkedj! Értsd meg, nem mehetsz ki!
- Miért nem? - lépett az apja elé dühösen. - Mondd meg, hogy miért nem és maradok!
- Mert amint kilépsz, meg fogja találni a bázist, azáltal, hogy a te mozgásodat beméri egy bűbáj segítségével! Olyan, mint a csótány, ha egyszer bejutott, nem irtod ki!
Ez már-már nyomós érvnek tűnt.
- Egy jó barátom megcsonkolt fejét most kaptam meg díszdobozban. Bocs, ha kissé személyes indulatok vezérelnek - s azzal otthagyta az apját.
Nem mehet ki... de ezt a görényt akkor is el akarja intézni... Eltrappolt egészen a bejáratig. Ott figyelte a bűbájt és miközben folyamatosan gondolkodott, harapdálta a száját. Nem tudta, mit tehetne... Fel s alá kezdett sétálni, miközben csapást taposott a hóba. Ide... oda... Ha kimehetne, se ölhetné meg a rohadékot, hisz azt Harrynek kell... Ide... oda... De ha pont az ő élete van most veszélyben? ... Ide... oda... És mi van, ha Cielt akarja megtámadni? Az egyetlent, aki tényleg fontos neki. Ide... oda... És ha nem csak akkor lopózott be az álmaiba? Ha mást is tud róla? Ide... oda... Lehet, pont az a célja, hogy kicsalja, közben pedig a célpont bent van a bázison? Ide... oda... Furcsa bizsergést érzett átsuhanni a bőrén. Riadtan vette észre, hogy véletlenül kilépett a bűbájon át. Azonnal visszaugrott, de késő volt. Látta, ahogy fekete foltok jelennek meg a túloldalon. Sárgás és ezüstös fényfoltok, vibrálás... A védőbűbáj oszlani kezdett... Azonnal odarohant a szirénát tartó oszlophoz és rávágott egyet. Megszólalt az éles, visító hang, amely riadót harsogott. Úgy rohant vissza, ahogy csak tudott. Szólnia kell mindenkinek! Elszúrta... rohadtul elszúrta!

Mikor visszaért, azonnal nagyapjába ütközött, aki megkönnyebbülten ölelte át egy pillanatra.
- Hála Merlinnek, hogy élsz!
- Nagyapa - kezdte zihálva. - Véletlenül kiléptem... Esküszöm, véletlen volt... És most itt vannak a halálfalók! Betörtek!
- Tudom - felelte az öreg szomorúan. - Nincs más hátra, harcolnunk kell!
Bólintott és megindult visszafele. Az épületből kiérve, már támadt is szokásos sárkány alakjában. A halálfalók csapatát Bellatrix Lestrange vezette, aki most hisztérikus kacajok között cukkolta:
- Dracocska, milyen tüzes lettél! Ugye te se hiszed, hogy te jó katona vagy? Tizenhat évesen? Bénaa!
Nem igazán foglalkozott vele. Nekik nem jelentett gondot szétverni ezt a szedett-vedett hordát. Ettől függetlenül akadt pár egyén, akik kicsit túl makacsul ragaszkodtak az életükhöz. Ilyen volt például Greyback, akinek sikerült elmenekülnie és Bella, akit viszont elfogtak. Most ott térdelt az udvaron és őrült módon mosolygott. Draco nagyapjával együtt sétált a hisztérika elé.
- Bellatrix Lestrange. Társadalomellenes viselkedés tanúsítása miatt őrizetbe veszem. Gyilkossági kísérleteinek büntetéséről majd a legfelsőbb bíróság tárgyal.
- Nem csak kísérlet volt! - sziszegte a nő. - Hogy tetszett az ajándékunk, Draco? Meghatott? Sírtál? Egy ilyen kisfiú mit keres a seregben?
Draconak eldurrant az agya és a nő elé lépve megszorította az állát, ahogy csendre kényszerítette.
- Több tiszteletet! A kisujjam is többet ér, mint a te mocskos, félvér hímringyód élete!
Ezzel kiverte a biztosítékot a nőnél. Azzal senki nem számolt, hogy Bella őrült volt, és mint az őrülteknek általában, nem volt kontrollja, így az ereje is sokkal, de sokkal nagyobb volt. Kitépte magát őrei karjaiból és az egyiktől elkobozva a pálcáját azonnal egy átkot küldött Draco felé, aki ekkor már háttal állt neki.
- Burnio! - kiáltotta.
Draco számára az idő egy kicsit megállt. Mindent lassítva fogott fel.
Ahogy próbált megfordulni, ahogy a nagyapja félrelökte... Ahogy látta kigyulladni a nagyapját. Ahogy Bella felnevetett és hoppanált a bázisról. Ahogy a szülei és Ciel szülei megérkeztek. Ciel elkapja őt, nehogy elessen. A nagyapja felüvölt a fájdalomtól.
Itt pukkadt ki a buborék.
- Vizet! - üvöltötte. - Oltsák el a tüzet!
- Nem! - kiáltott az apja. - Ezt nem lehet eloltani! Minden csak táplálja! - látta, ahogy Lucius a szája elé kapja a kezeit és a könnyek patakokban törnek utat maguknak az arcán. Az anyja elfordult, nem bírta a látványt.
- De akkor most mit tegyek? - kérdezte kétségbeesetten.
- Semmit nem tudsz tenni - felelte nagybátyja. Szintén a könnyeit törölgette.
Visszanézett lángoló nagyapjára, aki most minden fájdalma ellenére elmosolyodott és harsogva beszélni kezdett:
- Én... idősebb Draco Malfoy... a Brit Mágikus Birodalom Egyesített Honvédelmi Erőinek tábornoka... ezennel a mai napon... lemondok... Magam helyett.... - látszott, hogy minden szóért meg kell küzdenie. - ifjabb Draco Malfoy ezredest... nevezem ki tábornoknak... ez év... október másodikán... Rangjának hatálya... mostantól él...
- Ne! - kiáltott Draco. - Én nem vagyok tábornoknak való!
- Dr... Draco... cs...csodálatos..tábornok leszel... de... kérlek... búcsúztass el... katonához méltóan...
Hitetlenkedve nézett az égő emberre. Tudta jól, mit jelent ez. Végül teljesítette egy haldokló utolsó kérését.
- BRIT MÁGIKUS BIRODALOM EGYESÍTETT HONVÉDELMI ERŐINEK, MINDEN EGYES OSZTAGNAK VÍÍÍGYÁZZ! TISZTELEGJ! - ő maga is vigyázzba vágta magát és tisztelgett az öreg tábornoknak, aki fájdalmakkal küzdve felemelte égő karját és szintén tisztelgett. Minden osztagnak megvolt a maga tisztelgése. A katonáké a homlokhoz emelt kifeszített tenyér. Az elsősegélynyújtóké a fehér fényű varázspálca magasba tartása. Az auroroknak a szívhez szorított jobb ököl. A hírszerzőknek a bal kéz ökléből kinyújtott mutató- és középső ujj, amiket a fejük mellé emeltek. A diplomáciaiaknak a mellkas előtt keresztezett karok. S most mind egyszerre tisztelegtek. - ÁGYÚKAT LÖVÉSRE FELKÉSZÍTENI! VIGYÁZZ! TŰZ! - jött a parancs és eldördültek az ágyúk. Nem egyszerre, hanem kicsit elcsúszva. Kétszázharmincöt ágyú szólalt meg két percen belül. Mikor elhallgattak, Draco halkabban szólalt meg, de úgy, hogy nagyapja a lángokon át is hallja:
- Draco Malfoy, obsitos tábornok... leléphet! - az öreg még mindig mosolygott. Leengedte a karját. A többiek még mindig tisztelegve álltak és nézték őt. Nem tudtak mit tenni. Ez az átok ezt műveli az emberrel. Élve elégeti. Végül a család többi tagjai zokogva hunyták be a szemüket, mert bizonyos helyeken már a csont is kilátszott, pedig az idősebb Draco még élt és épp farkasszemet nézett az unokájával. A fiatalabb is szívesen elfordult volna, de nem akarta egyedül hagyni a nagyapját.
- Én veled maradok! - mondta hangosan. - Nem hagylak egyedül!
Az öreg szeméből egy könnycsepp gördült ki, de azonnal savvá vált és végigmarta az arcát.
- Ne sírj, papa! - kérte Draco. - Ígérem, soha többet nem szegem meg a parancsot, csak ne sírj, mert akkor sav lesz belőle - érezte, hogy remegnek az ajkai és életében először zokogni tudott volna, de nem tehette. A nagyapja ilyen mennyiségű fájdalmat kibír összeszorított szájjal, akkor neki is erősnek kell lennie. Átégett a hasfal és a belek sercegve omlottak ki a lángokba.
Látta, hogy mondana valamit. Akart még mondani valamit. De amint megpróbálta, az alsó álkapocs leesett. Draco leeresztett keze megmozdult a Berettája felé. Megfordult a fejében, hogy megmenti nagyapját a szenvedéstől, de ekkor Bullstrode a vállára tette a kezét.
- Tábornok úr... A nagyapja elment...
És valóban. A maradványokban már nem volt élet. Nem látta, mikor tűnt el. De már nem volt ott. Talán nem is akart már mást mondani. Lassan a csontok, maradék szövetek is elégtek és az egész esemény helyét csak egy fekete folt és egy kis marék hamu jelölte. Ennyi maradt a nagyapjából. És mindez miatta volt. Erre az öreg tábornokká léptette elő. És ezt a címet most már vissza se vehetik tőle.
Valahogy most nem tudott örülni, hogy ő lett minden idők legfiatalabb tábornoka. Hozatott a hullaházból egy urnát és mikor már nem volt forró a hamu, letérdelt mellé és két kezével gyűjtötte össze. Biztos nem az egész volt... Egy akkora, életerős emberből nem lehet, hogy csak két marék hamu legyen... Ennyit érnénk?
Miután lezárta az urnát, felegyenesedett és végignézett zokogó családján. Mindenki sírt. Csak ő nem. Már megint itt tartott. Mindenki zokogott, mert ő halált hozott. És ő nem tudott sírni.
Schlächter odasomfordált a hamukupac helyéhez és megszaglászta. Ezután lefeküdt oda és szűkölve nézett fel gazdájára. Mintha csak azt mondta volna: itt volt. Nem rég még itt állt.
- Ich weiß! Ich weiß es! Läss mich allein! - kiáltotta elkeseredetten. A kutya felállt és megnyalta a kezét. Letérdelt mellé és megsimogatta. Végül is, ő nem tehet semmiről. - Entschuldige mir... Bitte...
- Temetést rendezünk - intézte szavait a rokonaihoz. - Igaz, hogy nincs holttestünk, de a maradványoknak meg akarom adni a végtisztességet. Méltót a nagyapámhoz.
Senki nem válaszolt, csak bólintottak és távoztak. Szerette volna, ha a szülei maradnak, de nem tették. Az apját láthatóan sokkal jobban megviselte a dolog, mint azt régen gondolta volna. Ciel szülei azonban most a fiúhoz fordultak:
- Gyere, ne maradj egyedül a gyászoddal! - szólt az anyja. Ciel Dracohoz lépett és megölelte.
- Nem vagyok vele egyedül.
A szülők nem szóltak, csak távoztak, Draco pedig kábán ölelte vissza unokaöccsét. Csak most tudatosult benne, hogy Ciel csak 15 éves. Mégis... Az egyetlen volt, akiben megbízott, és aki látta azt, hogy szüksége van valakire.

Még mindig a régi szobájukban ültek, Draco ágyán. Jobbján Ciel, balján Schlächter. Az ölében az urna. Nem szóltak semmit, csak bámulták a szemközti üres, fehér falat. És ennek már egy órája is megvolt. Végül nem bírta ki és megtörte a csendet:
- Haragszol rám?
- Miért? - nézett fel rá a kisebb őszinte értetlenséggel.
- Amiért nagyapa meghalt.
- Te arról nem tehetsz.
- Köszönöm, hogy most itt vagy velem - vallotta be őszintén. Ciel a vállára hajtotta a fejét és mélyet sóhajtott.
- Kivel lennék? Te vagy a családom. Te és a kutyád.
Draco nevetni kezdett.
- Még a kutya is?
- Kell egy értelmes rokon is, sajnálom...
Erre már mindketten nevettek. Nem az a harsány, jóízű kacagás volt. Csak az a "nekünk már minden mindegy" jellegű, azért nevetünk, hogy ne sírjunk.
- Tábornok lettél - állapította meg Ciel a nyilvánvalót. - Milyen érzés?
Keserűen elhúzta a száját.
- Pont olyan, mint közlegénynek lenni. Valószínűleg ugyanannyian utálnak is.
- Dehogy! - legyintett a kisebb. - Te attól még hős vagy. Szerintem mindenki megérti. Reggeli helyett egy csonkolt fejet kapni az öledbe biztos nem valami vidám dolog.
- Gondolod, hogy jó tábornok lesz belőlem?
- A legjobb - felelte Ciel őszinte lelkesedéssel.
- Ha kineveznélek parancsnoknak... elfogadnád?
A fiatalabb óriási szemeket meresztett.
- Ez honnan jött?
- Nem bízok az altábornokokban. Nem akarom, hogy közvetlen kapcsolat legyen köztünk. Ezért akarok két parancsnokot magam mellé. Bullstrode-ot és téged.
- Hát... részemről a fáklyás menet - vigyorodott el. - Bár szerintem még senki nem ugrott fel a századosi rangból a parancsnokiba.
- Hát ez van, hogy ha te vagy a sziámi ikerpárja a tábornoknak.
- Tekintve a nemi identitásodat, ne haragudj, de hála Merlinnek, hogy nem vagyunk sziámik.
Ismét nevettek keveset, majd Draco felállt az ágyról.
- Lemegyek Aramiszhoz.. biztos maga alatt van ő is.
- Rendben - felelte Ciel. - Én pedig meglátogatom Bullstrode-ot.

 

Aramisz végül nagyon jó kapcsolatba került az öreg Draco Malfoyjal. Habár ő nem irányíthatta, de ha beleült, nagyon jól elbeszélgettek. Időnként elmentek sétálni is, ami persze úgy nézett ki, hogy Aramisz eltévedt valamerre, a belsejében az öreg katonával.
De nagyon megszerették egymást.
Az ifjabb Draco kinyitotta a csapóajtót és becsusszant a tank belsejébe. Leült a székbe és a hologram kijelzőkre bámult, ahol most csupán színes csíkok másztak egyik irányból a másikba.
- Aramisz - kezdte halkan.
- Igen, uram? - kérdezett vissza egy szipogó hang.
- Te tudsz sírni? - kérdezte meglepődve.
- Jelentem, uram, a lelkem zokog!
- Jól van, Aramisz - simogatta meg a vezérlőpultot. - Figyelj, elhoztam nagyapa maradványait, ha szeretnél valamit mondani neki...
- Nem, uram. Mindig biztosítottam őt arról, mennyire kedvelem, így biztos vagyok benne, hogy halálában sem támadtak e felől kétségei. És ez a legfontosabb szerintem.
Keserűen hallgatta a tankot. Ő nem is emlékezett rá, mikor biztosította utoljára a felől a nagyapját, hogy szereti.
- Ne aggódjon, uram, biztos vagyok benne, hogy a tábornok úr tudta, mennyit jelent önnek. Egyébként gratulálok a kinevezéséhez!
- Köszönöm... És kérlek, hívj Draconak. Idegesít ez az uramozás.
- Megtisztel uuuu... megtisztelsz... köszönöm.
Némán ült tovább a székben, felhúzott lábakkal, még mindig az urnát szorongatva. De legalább nem voltak gondolatai. Nem fájt semmi. Nem érzett semmit.
- Figyelj, Aramisz...
- Igen?
- Nem baj, ha kicsit itt maradok?
- Dehogy! - a válasz egészen vidám volt a hangulathoz képest. - Kakaót?
- Nem kö... Várj, hogy a mit?
Egyszer csak egy fém kar jött ki az egyik titkos reteszből és egy bögre gőzölgő kakaót nyújtott át neki. Elvette és döbbenten pislogott az éppen eltűnő karra.
- E...E...Ez hogy?!
- Van ilyen funkcióm is. Mit szólnál egy filmhez?
- Micsoda?!
A hologram kijelzők közül most a két oldalsó eltűnt és a középső a kétszeresére nőtt. Majd elkezdett lejátszani egy videót. Rajzolt alakok voltak rajta, egy macska és egy egér. Folyton kergették egymást, meg leütötték egymást, de soha nem haltak meg, csak felugrottak és rohantak tovább. És Draco egyszer csak azt vette észre, hogy nevet. Szívből. Elfelejtve mindent, tágra nyílt szemekkel figyelte a cselekményt.
- Ez mi? - kérdezte vidáman.
- Tom és Jerry. Az alkotóm mugli származású volt és nagyon szerette ezeket a rajzfilmeket. Mivel ő is sokszor csak úgy ücsörgött itt, mint te, így beépítette ezeket a funkciókat, hogy elmenekülhessen a világtól.

- Hát... köszönöm. Ez most nagyon sokat segít. Mit gondolsz, megmutathatnánk ezt Cielnek is?
- Ő az unokatestvéred, ugye?
- Igen. És... ő még fiatal... úgy értem... ő nem olyan, mint én, neki még vannak gyerekes dolgai, elég sok és ő nehezen viseli ezt az egészet. Neki erre most nagyobb szüksége van, mint nekem...
- Nos, gondolom, megoldható. Bár nincs másik szék.
- Nem baj, majd hozok egy párnát és a földön ülök.

Még aznap este megtalálták az altábornokok. Pont, ahogy várta. Négy idősebb férfi várta az irodájában.
- Malfoy tábornok - biccentett az egyik kimérten.
- Uraim - viszonozta a köszönést.
- Igazán meglepő, ami történt - kezdte az előző. Draco még a nevét se tudta, annyira nem vettek részt soha a hadsereg tényleges vérkeringésében. Nyerészkedő, gyáva alakok voltak, nem is értette, nagyapja hogy nevezhette ki őket.
- Nem vártuk volna, hogy magát nevezi ki a nagyapja utódjául - folytatta egy másik, katonához képest jelentősen elhízott példány.
- Persze azért számíthattunk volna rá, hiszen mégis csak a kicsi kis unokájáról van szó - gúnyolódott a harmadik fülsüketítő visítással.
- Uraim - vágott közbe határozottan. - Habár ez a megszólítás csalóka, az ember azt hinné, férfiakkal áll szemben, de mégsem... Szóval. Nem értik, miért én vagyok a tábornok, de egy kérdést hadd tegyek fel - vészesen közel lépett ahhoz, aki először szólalt fel. Ő tűnt a négy közül a vezéregyéniségnek. - Melyikőjük tudja felvenni egy szovjet acélsárkány alakját?
- Itt nem fog ezzel próbálkozni, nincs elég helye - sziszegte a vele szembenálló.
- Nem is kell - mosolyodott el gonoszul, majd villámgyorsan a fegyverszekrény előtt termett és betörve az üveget, kirántott egy karabélyt. Gyorsan, pontosan tüzelt. A fegyver működési elve az volt, hogy a használó mágiájából gyártott töltényeket és azokkal újratöltötte magát. Ez Draco esetében végtelen mennyiségű lehetőséget jelentett.
Már csak egy maradt, a vezér.
- Óhajt még valamit mondani? - kérdezte szárazon.
- Rohadj meg!
- Rossz válasz! - bamm.
A zaj felkeltette Ciel és Bullstrode figyelmét is, akik most értek oda. Döbbenten nézték az altábornokokat.
- H..hogy? Miért? - nyögte az idősebb.
- Úgy vélték, én nem vagyok elég jó tábornoknak. Gondoltam, meggyőzöm őket - mosolygott miközben visszahelyezte a fegyvert és egy intéssel összeforrasztotta az üveget. - El kellene szállítatni a hullákat.
- Draco! - kiáltott Ciel döbbenten. - Most öltél meg négy embert! Legalább kicsit viselkedj már megrendülten!
- Önvédelem volt - válaszolta értetlenül.
- A...Akkor is!
- Nincs értelme megrendülten viselkedni. Nem ők voltak az első négy ember, akiket megöltem és nem ők lesznek az utolsók! - közölte hidegen. Az ajtóban álló két katona egészen megrökönyödött barátjuk ilyen jellegű hozzáállásától. De Draco folytatta: - Ha valaki veszélyezteti a tervet, illetve a hadsereg megfelelő működését, meg kell ölni. Nem lehet hezitálni, mert akkor ő kerül előnybe.
- Megváltoztál - suttogta Ciel szomorúan.
- Nem. Csak nincs időm érezni.

A temetési szertartás a Hadtudományok Csarnokában zajlott le, majd idősebb Draco Malfoy hozzá illő helyet kapott a Hadvezérek Termében, ahol falba süllyesztett kriptákban a legnagyobb hadvezérek maradványait őrizték.
Rachmaninov parancsnok egy bonyolultnak látszó varázslattal a holtat ábrázoló domborművet bűvölt a sírt lezáró márványlapra. A gyászszertartást egy tajgai sámán vezette.
A Hadvezérek Termének padlóján középen kicsi, sekély medence állt, felette üvegtető. Ennek vize fölött lebegett a sámán és tánclépésszerű mozdulataival a vízcseppeket mozgásra bírta maga körül, vízszalagot formázva, kígyózva, tekeregve körülötte. Szép volt, látványos. Valószínűleg jobban is lenyűgözte volna a dolog, ha nem épp nagyapja temetésén lett volna.
A ceremónia után Dumbledore lépett oda hozzá és gyászoló családtagjaihoz, hogy részvétet nyilvánítson. Beszélt olyanokról, hogy mennyire nagyra tartotta nagyapja munkásságát és tisztelte személyiségét és milyen hatalmas űrt fog okozni hiánya a birodalom működésében és Draco ott állt és hitetlenkedve hallgatta. Annyira túlragozta a kedves igazgató, hogy neki az már gyanús volt.
- Inkább csak bökje ki, mit akar - mordult rá és az öreg fülig vörösödött hirtelen.
- Draco! - rivallt rá az apja. - Ez nem illik!
Kitágult szemekkel meredt az apjára.
- Tessék? - kérdezte fojtott hangon. Lucius észrevette magát. Még nem egészen szokott hozzá a gondolathoz, hogy fia magasabb pozícióban van, mint ő és nem oktathatja ki mindenki előtt.
- Elnézést - motyogta maga elé. - Bocsásson meg, tábornok úr!
A roxforti most még jobban összezavarodott. Valószínűleg szerette volna kipuhatolni, ki lett az utód és igen csak megdöbbent, amikor megtudta, hogy a tizenhat éves Draco Malfoy részesül abban a megtiszteltetésben, hogy az egész haderőt birtokolhatja.
- Tábornok? Gratulálok az előléptetéshez! - mondta hamis mosollyal.
Ő csak kifürkészhetetlen arccal nézett vissza. Kicsit magasabb volt, mint az öreg, így még le is kellett néznie, ettől azonban még ijesztőbb volt. Dumbledore beleborzongott az ezüstszínű íriszek üres bámulásába és mikor a fiú kimérten bólintott, megköszönve a gratulációt, megkönnyebbült. - Beszélhetnék önnel négy szem közt, tábornok úr? - kérdezte a tőle telhető legkedvesebb hangon, de a válasz meglepte.
- Nem - jött a fellebezhetetlen kijelentés, hidegen és szárazon.
Pár pillanatnyi kínos, döbbent csend következett, majd Draco kegyesen hozzátette:
- Ez nem a megfelelő pillanat. Keressen meg holnap a bázison! - azzal hátat fordított és elindult a bejárat felé. Vállára terített hosszú kabátja palástként lobogott mögötte, csizmái súlyosan döngtek a hatalmas teremben. Kesztyűs kezével rászorított a kezében tartott lovagló pálcára. Szíve szerint most szétvert volna vele valamit. Vagy valakit...

Sietve tért vissza a bázisra és egyenesen a fegyintézetbe ment. Megkereste az egyetlen rabot, aki a Halálfaló-offenzíva után fogolyként itt maradt. Névtelen fiatal fiú, talán tizenöt éves lehetett. Lehet, nem is önként jött. Nem tudták, mert azóta se beszélt senkivel. Ült a cellájában, lélegezve a mérgező gázt, ami rosszabbnál rosszabb hallucinációkat és rémálmokat okozott neki.
Draco utasította az embereket, hogy tisztítsák meg a levegőt. Nem akart gázálarcot viselni. Azt akarta, hogy a fiú lássa az arcát.
- Megbántad, hogy ide jöttél? - kérdezte dörgő hangon, mikor belépett.
A fiú köpött egyet és ő azonnal végigvágott rajta a pálcával.
- Mi a neved? - kérdezte.
- Smith - hörögte a másik és felrepedt arcát tapogatta.
- Semmit érő név... - jegyezte meg. - Mintha csak álnév lenne! - újból végigvágott rajta egy hatalmasat, ezúttal a másik oldalról. Újabb adag bőr repedt fel, a ruha anyaga pedig megadta magát és szétfoszlott. - MI A NEVED? - üvöltötte.
- McKelly! - nyüsszögte a gyerek a fejét védve.
- Aranyvérű vagy? - kérdezte. Fejrázás. Újból lecsapott. - Akkor mért vagy halálfaló?!
- Nem volt választásom! - kiáltotta. Kétszer csapott rá. Neki nem volt választása?
- MINDENKINEK VAN VÁLASZTÁSA! - csapás. Még egy. - Mi volt a célja annak, hogy megtámadtatok bennünket? - tette fel az újabb kérdést zihálva. Az előtte reszkető véres valami hallgatott. - Tudtátok, hogy esélyetek sincs, mi volt a célja?
- Hogy megöljük a nagyapádat... - nyöszörögte McKelly. - Úgy hallom, sikerült...
Elborult az agya. Olyan volt, mintha sűrű, bordó vér csorgott volna le a szemén, úgy öntötte el a düh. Felüvöltött és minden erejével verni, ostorozni kezdte az eltorzult testet. Nem tudta, meddig csinálta ezt. Mindent vér borított. A falakat, az üveget, a ruháit... az arcát, a kezét...
- Tábornok úr! Tábornok úr, kérem, már meghalt! - kiabálta az őr az ajtóból. Nehezen állította meg magát. Nehezen higgadt le. Mikor végre sikerült, levette a sapkáját és hátrasimította kiszabadult tincseit, majd visszavette a fejfedőt. Kicsit megköszörülte a torkát, majd halkan megszólalt az őrnek:
- Hívja a takarítókat! A maradványokat meg darabolják össze! A kutyám örülni fog neki vacsorára.
- Emberi hússal akarja etetni a kutyáját? - kérdezte elámulva a tizedes.
Draco villámló tekintettel nézett rá.
- Úgy tudom, olyan, mint a disznóhús. Eddig azt kapott enni. Szerintem ízleni fog neki ez is - azzal otthagyta a döbbent férfit, aki nem tehetett mást, engedelmeskedett a parancsnak.

Este még mindig régi szobájukban aludtak Ciellel. A hadsereg kicsit érdekesen fogadta az új tábornok intézkedéseit, miszerint négy altábornokot megfosztott rangjától - vagyis megölt - és előlépett két ezredest parancsnoki rangba, nem törődve azzal, ki következne a sorban. Az nem volt meglepetés, hogy Draco lett az új tábornok, senki nem vitatta, hiszen megvoltak hozzá a maga képességei, például a történelem során egyedülálló módon egy ritka, kihalás szélén álló, bazi erős sárkánnyá tudott változni, akit senki nem tudott legyőzni, de ezen jellegű intézkedései elsőre érthetetlennek tűntek.
Éppen ezért a két gyerek még Bullstrode ezredessel, vagyis most már parancsnokkal a hátuk mögött is elég elveszettnek és magányosnak érezte magát belül. Persze ez Dracon abszolút nem látszott. Talán önmaga sem tudta, miért érzi úgy, hogy kegyetlennek kell tűnnie. Talán nem is tudatosult benne, hogy ez egy védekező lépés.
Schlächter vígan caplatott be a szobába, szájából egy kézfej véres ujjai lifegtek. Felnevetett az állatot látva.
- Guten Appetite, Schlächter! - mondta.
Ciel tágra nyílt szemekkel meredt a látványra.
- Az ott egy kézfej?! - kérdezte kiakadva. Az idősebb észbekapott és gyorsan kiterelte a kutyát, majd becsukva az ajtót, hátát nekivetette és unokaöccsére nézett:
- Felejtsd el, amit láttál. Erről neked nem kell tudnod.
- Draco, az kinek a kézfeje volt?! - kiabálta hisztérikusan.
- Egy rabé, de ez most lényegtelen! - próbálta lehiggasztani parancsnokát, de ő csak egyre hisztérikusabb lett.
- Te emberi hússal eteted a kutyádat?!
Elborult az agya és kifakadt:
- Igen! Pontosan, emberi hússal. Tudod, melyik emberével? Annak az embernek a kézfeje lifegett ott, aki részt vett nagyapa megölésében! Nehogy azt mondd, hogy sajnálod!
- Draco - kezdte Ciel idegesen és egy könnycsepp szaladt végig az arcán. - Egy dolog, ha megölöd az illetőt. Egy dolog, ha iszonyú gyászodban megkínzod. De megetetni a kutyáddal a maradványokat beteges!
- Jó, akkor beteges vagyok, nem tudsz vele mit kezdeni! - kiáltott most már ő is dühösen. - Mit vársz, mit tegyek? Ez van, beteg vagyok!
- Neked segítségre van szükséged!
- Nincs! Beszélgetés vége! Jó éjszakát! - azzal kirontott az ajtón, majd Schlächtert magával hívva úgy döntött, mégis a tábornoki hálóban fog aludni.
Az a szoba nagy volt, magas, de mégis sötét valahogy. Fekete fa bútorok alkották a berendezését, sötét drapériák, főként sötétzöldek vagy mély bordók. Egy-két aranyszínű kiegészítő dobta csak fel a hangulatot, mint például a függöny rojtjai, a szőnyeg kacskaringós mintája, a képek cifra keretei vagy a szobához képest nagy csillár. Valahogy minden olyan sötétnek tűnt. Behúzta a sötétítő függönyöket a hatalmas ablakok előtt és levetkőzött. Csupán egy boxer és egy póló maradt rajta. Vállára terítette nagyapja fekete selyem köntösét, amin még érezni lehetett az öreg illatát. Mikor megcsapta orrát az ismerős szag, lerogyott az ágy mellé és lehajtott fejjel átkulcsolta felhúzott térdeit. Schlächter mellételepedett a lehető legnagyobb felületen hozzátapadva, hogy biztosítsa gazdáját a közelségéről. Nem tudta, hogy meddig ült ott. Egyszer csak hallotta, hogy nyílik az ajtó és valaki bejön a szobába.... Szipogás... Az illető elé térdelt és szelíd erőszakkal szétfeszítette a kezeit. Felnézett és egy pizsamás, síró Cielt látott maga előtt.
- Sajnálom – zokogta a fiú. - Nekem mindegy, mit etetsz a kutyáddal, csak kérlek, ne hagyj most egyedül!
Kitágult szemekkel figyelte unokaöccsét, majd egy mozdulattal az ölébe húzta és magához szorította. Homlokon csókolta a kisebbet, majd fejét a vállára hajtotta.
- Aludj itt - suttogta. - Itt olyan, mintha nagyapa bármelyik pillanatban megérkezhetne.
Nem sokára a két fiú mély álomba merült a hatalmas ágyban fekve és Schlächter az ágy végében elfészkelve vigyázott rájuk. Ha valaki tudott volna vele beszélgetni - és tényleg - biztos elmesélte volna, hogy a nagy tábornok szelleme egész sokáig ácsorgott az ágy mellett és mosolyogva figyelte a két fiatalt, ahogy egymás kezét szorítva álmodták újra kicsi gyermekkoruk legszebb pillanatait.

Teltek-múltak a hetek, sőt, már hónapok. Draco kivívta a tiszteletet. Továbbra is igyekezett mindenkit visszahozni a csatatérről és mindig reális, bölcs döntéseket hozott. Korát meghazudtolóan felnőttesen viselkedett mindig és néha kicsit már-már át is ment atyáskodóba Ciel fölött, ha senki nem látta. Szüleivel úgy viselkedett, mint az idegenekkel. Mikor nagyapja meghalt, azt hitte, bele fog pusztulni a gyászba. De anyja és apja helyett Ciel, Aramisz és Bullstrode kapták el, hogy ne zuhanjon az őrület feneketlen tengerébe és ott számára a család definíciója véglegesen is kicserélődött rájuk. Ciel és Bullstrode egy-egy altábornoki szobát kaptak meg parancsnoki háló címszóval a tábornoki mellett kétoldalt. Így látta jónak, ha közel vannak azok, akik miatt még vissza tud alakulni emberré. Sok szabályt szigorított. Nem tűrte az ellenállást. Sem a lázadást. De mégis szerették, mert mindenkit emberként kezelt, mindenkinek tudta a nevét, ismerte a családi hátterét, és bárki megkereshette segítségért, bizton számíthatott rá.
Már tavaszodott, amikor egy hosszú levél érkezett Dumbledoretól. Az eleje tele volt formalitásokkal és már majdnem be is dobta Draco a tűzbe, amikor szembetűnt neki néhány fontos mondat.

„...éppen ezért kedves Draco, téged tartalak a legalkalmasabbnak arra, hogy a bodzapálcát birtokold. Ez a pálca egyike a Halál ereklyéinek. Az egyszerű varázslóknak megnöveli az erejét, de egy olyan képességű mágusnak, mint amilyen te is vagy, tulajdonképpen csak egy egyszerű pálca, amely elbírja a mágiáját. Tudom, hogy te pálca nélkül tudsz varázsolni. De a bodzapálcát csak egy másik pálca használatával lehet elnyerni, így kérlek, hozd majd el a régi pálcádat...

Dumbledore leírta, hogy a következő bevetésük után az óratoronyba fog érkezni Harryvel és hogy arra kéri őt, Draco Malfoyt, hogy titokban menjen oda és nyerje el tőle a bodzapálcát, mielőtt Piton professzor megölné őt. Neki már mindegy volt elmondása szerint, mert súlyos betegségben szenvedett, a professzor pedig megegyezés alapján cselekszik majd, de ezt Harry nem tudhatja.Egész nap ezen rágódódott. Egy-két éve a fél karját adta volna, ha legyőzheti volt igazgatóját és ezzel bebizonyíthatja neki, hogy alábecsülte. De most már nem igazán tetszett neki ez a feladat, főleg nem ennyire megrendezve és titokban.

„Fontos, hogy te nyerd el a pálcát, és hogy a Sötét Úr ne tudjon róla! Ha ez megtörténik, akkor soha nem fogja tudni használni, már pedig ha megkaparintaná, az végzetes lenne a Brit Mágikus Birodalom jövőjére nézve...”

Hah! Voldemort még felturbózott pálcával sincs egy szinten vele. De jó, benne van a játékban. Végül is, szerette a különleges dolgokat birtokolni. Tollat ragadott, hogy válaszoljon.

„Kedves Dumbledore!

Köszönöm a megtisztelő invitálást, feltétlen eleget teszek! De kérem, a lefizetett kviddics élvezhetetlen még a nézőknek is, mi lenne, ha a két fél valóban megmérkőzne? Én nem tartom szükségesnek, hogy előre eldöntve az általam favorizált csapat nyerjen. Bízom annyira a képességeikben, hogy ne kelljen bundázni a mérkőzést.

Üdvözlettel:

D.M. sk.”

Majd útjára engedte az üzenetet. Még aznap kapott egy levelet, melyben annyi állt:

„Rendben!”

Ez után nem is foglalkozott a dologgal, amíg el nem érkezett a kijelölt időpont. Akkor előkereste régi pálcáját és meghagyta Cielnek, hogy senkinek ne szóljon a távozásáról, sőt, mindenképp tartsák fenn a látszatot, hogy ő a bázison tartózkodik.

Harry Potter egy ideig várta a szőke herceget. Az ellenállás véleménye szerint működött, szépen, szervezetten. Kihozta a tőle telhetőt a dologból. De nem volt kinek megmutatni. Ginnyt egy ideig próbálta lerázni, majd mikor nem lehetett, kénytelen volt keményebb eszközökhöz nyúlni.
- Olyan hosszú már a hajad! - simogatta a derékig érő tincseket a lány. - Nem akarod, hogy levágjam? Akkor olyan rendezetten néznél ki. Férfiasabban!
- NEM! - csattant fel Harry, keményen az asztalhoz csapva a könyvet, amit olvasott. - Nem nyúlhatsz a hajamhoz! És esküszöm, ha mégis megpróbálod, szétátkozlak!
- Harry! - szólt rá Ron felháborodva. - Ginny csak jót akar! Hallgathatnál rá, ezzel a nagy lobonccal úgy nézel ki, mint egy lány!
Hát az biztos volt, hogy Harry haját akármelyik lány megirigyelhette, még akkor is, ha kuszán állt általában. Azzal viszont, hogy nőiesen néz ki, annyira nem tudta Ron megbántani, mert csak az jutott eszébe, ahogy Draco beszélt vele az R.B.F.-ek idején. Akkor úgy látta, a fiúnak tetszik az, hogy nem ő a férfiasság mintaképe (hanem Draco) és így már nem bánta, hogy nem rendelkezett erős arcszőrzettel vagy széles vállakkal.
- És? - rántotta meg a vállát, majd felállt és a kijárat felé sétált.
- Esküszöm, haver, néha kezdem úgy érezni, hogy te nem is a lányokat szereted! - rohant utána Ron.
- Miért, ha így lenne, mit szólnál? - nézett a zöld szemű a másikra komolyan és a vöös hajú elsápadt.
- Nem mondod...! - lehelte.
A kis hős csak elmosolyodott majd megdobva hosszú loknijait megindult a klubhelyiség felé.

^^^^^^

Mikor visszaértek a Roxfortba, Harry majdnem elhányta magát a hoppanálás nyújtotta élményektől. Bár valószínű, hogy az is közrejátszott, hogy vízi hullák taperolták össze. Ruhája még mindig kissé nyirkos volt, amitől kellemetlenül tapadt, mindenhol, nem csak ott, ahol eredeti szabása szerint kellett volna. Dumbledore még mindig nem festett túl jól és most komolyan ránézett:
- Harry, bújj el a lépcső alatt és meg se mozdulj, érthető? Mindegy, mi történik, te elő se gyere!
Bólintott, majd elbújt a kijelölt helyre. Pár másodperc múlva egy magas, szőke férfi szaladt fel a lépcsőkön, katonai egyenruhában. Hatalmasat dobbant a szíve, főleg, mikor meghallotta a mély, ismerős hangot.
- Jó estét, Dumbledore!
- Szervusz, Draco! Akkor, ahogy megbeszéltük? - kérdezte az igazgató. Harry nem látta, ahogy a katona bólintott. Hirtelen átkok kezdtek repkedni ide-oda és ő nem értette. Hiszen Draco nincs ellenük! Mondjuk azt se értette, miről beszélt az igazgató. Rövid, pillanatnyi fények játszottak a feje fölött és ő némán meghúzódva várt a lépcső alatt. Nem tudta, ki miatt izguljon.
A párbajnak gyorsan vége lett és ő nem tudta, mi lett az eredmény. De mind a ketten éltek, ebben biztos volt.
- Nem kell meghalnia - hallotta a szőke hangját és őt valamiért egy nagyon boldog érzés fogta el. Hát valóban nincs ellenük. - Az orvosaink tudják gyógyítani az ilyen jellegű mérgezést.
- Draco, nekem már mindegy! - mondta az igazgató. - És Perselus is bajba kerülne, ha nem tenné meg, ami a kötelessége.
- Nem tudom, mire készül - vallotta be Draco. - De szerintem felesleges mártírkodás. Tudom, milyen, amikor valóban fel kell áldozni életeket és ez nem az a helyzet!
- Igen - suttogta az igazgató együtt érzőn. - Franciaország, igaz?
- Igen...
Lépések és gonosz kacaj hallatszott a folyosókról. Női kacaj. Draco dühösen fordult meg.
- Ez Bellatrix? - sziszegte harcra készen.
- Kérlek, ne! - szólt az öreg. - Most ne! Lesz még alkalmad rá, de most kérlek, védd meg Harryt! Nagy szüksége lesz rá!
Mikor a tábornok kérdőn pillantott rá, ő fejével a padló felé bökött, majd megnyugodva látta, hogy a másik lassan bólint és a lépcső felé indul.
Harry sokkot kapott. Nem tudta, mi történik körülötte, de tudta, hogy szeretett igazgatója meg fog halni. És hogy tudja, ki fogja megölni, de nem akar védekezni. Nem akar Dracoval elmenni.
Az említett szőke ebben a pillanatban jelent meg a lépcső alatt.

Mikor Draco a könnyes, hatalmas smaragdokba nézett, eszébe jutott, miért is volt annyira odáig egy éve. Tudta nagyon jól, Harry min megy éppen keresztül. Számára az igazgató olyan volt, mintha a nagyapja lenne és ebbe belegondolva a szíve szakadt meg a fiúért. Két lépéssel mellette termett és egy gyengéd ölelésbe vonta.
- Mi történik? - kérdezte a kisebb, sírástól reszkető hangon.
- Cssst! - simított végig a haján megnyugtatóan. Magában elkönyvelte, hogy a selymes tincsek már nagyon hosszúra megnőttek és hogy imádja az ujjait beléjük fűzni. - Most maradj csendben! - suttogta rekedten és még jobban szorította magához a törékeny testet. Sötét alakok rohantak fel a lépcsőn.
- Adava Kedavra! - hallották Piton hangját. Zöld villanás és látták a rácson át, ahogy Dumbledore holtan hanyatlik hátra. Harry fel akart kiáltani, de a szőke megelőzte és a leggyorsabb módját választotta annak, hogy csendben tartsa a kétségbeesett roxfortit.

Ajkait a puha, szép ívű ajkaknak nyomta és lágyan, de mégis határozottan csókolta meg a kisebbet, aki egészen beleolvadt az ölelésbe és a csókba. Vékony ujjakat érzett felaraszolni a karjain, a tarkóján egészen hátrasimított tincsei közé
"Francess csókja ehhez képest semmi nem volt" - gondolta magában. Harry ajkai és nyelve édes volt, mint a méz, óvatos, puhatolózó, elragadó... szűzies... Birtoklón magasodott az aranyifjú fölé és csókjával rabszolgaságba taszította a kisebbet, aki egészen megremegett Draco követelőzésétől.
Mikor hallották, hogy a halálfalók távoznak, némán kapva levegő után, lassan váltak szét. A smaragdokban egy pillanatra végtelen rajongás és csodálat csillant, majd a pillanatot Bellatrix élesen visító hangja törte meg:
- Meghalt Dumbledore!!! Megöltük! Végetek!
Mindketten dühösen feszültek meg. Harry utána akart rontani, de a tábornok erős szorítása nem engedte.
- Dumbledore utolsó kérése volt, hogy védjelek meg - felelte szárazon. - Egy haldokló kérése mindig szent!
Fájdalmas pillantás a kisebbtől.
- Csak ezért... történt... ami történt?
Szemei kikerekedtek. Nem gondolta volna, hogy a másik másnak fogta fel, illetve, hogy szerette volna másnak felfogni. Érezte, hogy arcát elönti a pír.
- Nem - felelte tömören, de többet nem mondott, csupán elkapta a tekintetét. Potter engedelmesen visszadőlt az óvó ölelésbe és egy pillanatig arrafele meredt, amerre a halálfalók távoztak. Majd valószínűleg szépen lassan tudatosult benne minden, mert remegni kezdett a néma zokogástól és arcán patakzottak a könnyek. Draco vigasztalón szorította magához és gépiesen simogatta a fejét és a hátát.
- Megölték... - suttogta Harry. - Dumbledore meghalt... Ő... Ő olyan volt... mintha...
- ... mintha a nagyapád lett volna - fejezte be Draco és a másik könnyeit nyeldesve bólintott. - Ő is nagyon szeretett téged. Olyan voltál neki, mint az unokája, különben nem a te biztonságod lett volna neki a legfontosabb még ilyenkor is...
A fekete hajú úgy bújt az ölelésébe, mintha a világ elől akart volna elbújni. Nem tudták, meddig állhattak ott, mikor aztán kiáltásokra lettek figyelmesek. Vélhetően megtalálták a varázsló hulláját.
- Mennünk kell - mondta Harry elhaló hangon, mikor sikerült abbahagynia a sírást.
Némán bólintott és elengedve őt, előre ment. Pár lépés után azt érezte, hogy egy kisebb kéz az ő tenyerébe csúszik. Mikor oldalra pillantott, egy leszegett fejű Harry lépdelt mellette. Gyámoltalansága egészen meghatotta és lágy mosollyal fűzte össze az ujjaikat. Mikor azonban a bejárati csarnokhoz értek, úgy tűnt, elválnak útjaik. A smaragdok még egyszer rápillantottak, s bennük furcsa könyörgés csillant.
- Ne hagyj itt! - kérte egy sírástól remegő száj, egészen elvékonyodott hangon.
- Muszáj - suttogta szomorúan. Még egyszer az ölelésébe vonta a másikat és lágyan, kedvesen megcsókolta.
A kis hős szeretetre és támogatásra éhesen viszonozta a gesztust és karjait kétségbeesetten fonta a szőke nyaka köré.
- Megint hónapok fognak eltelni, mire megint látlak? - kérdezte, mikor szétváltak.
- Nem tudom - vallotta be Draco. - De ha szükséged van rám, írj, és eljövök hozzád...
Harry pár percig még állt a csarnokban és figyelte a nehéz kapuk mögött eltűnő katonát, majd összeszedte magát és ő is csatlakozott a gyászoló tömeghez.

Harry számára a gyász nehezebben telt, mint hitte. Az elkövetkezendő pár napban úgy érezte, valami ki fog szakadni a mellkasából, úgy feszítette belülről. Rengeteget sírt és keveset evett, amitől sápadt lett és szemei alatt fekete karikák nőttek. Félóránként állt neki levelet írni Draconak, de végül mindig lebeszélte magát róla. Úgy érezte, a szőkét leszámítva senkit se tudna most elviselni, de a másiknak meg nem akart gondot okozni. Elvégre is, mint megtudta végül, ő már rég tábornok. Felelős beosztás, sok munkával. Ezért is lepte meg, mikor egyik birtokon tett sétája alkalmával az egyik fa mögül egy kar nyúlt ki és ő nem sokára egy izmos, széles mellkashoz préselve találta magát, orrában Draco Malfoy összetéveszthetetlen, elegáns illatával. A fiú most egy egyszerű, sötétkék pólót és fekete farmert viselt, fején napszemüveg sötétellett, feltolva egészen a hajára.
- Mondtam, hogy írj, ha szükséged van rám, nem? - kérdezte szemrehányóan.
Csak némán tátogott, amitől valószínűleg borzasztó nevetségesen festhetett. Még az agya nem teljesen fogadta be az izmos karok látványát maga körül, vagy a selymes tincsek már-már vakítóan fehér szőkeségét és a szigorú tekintet folyékony ezüstjét.
- Nem értek halul, szóval kérlek, próbáld angolul.
- Honnan... - még mindig nem volt olyan szellemi képességek birtokában, hogy többet tudjon mondani. Az egyik, szép ívű szőke szemöldök a magasba szaladt és önelégült félmosoly villant a másik arcán.
- Elfelejted, hogy a hírszerzés is alám tartozik... De ami azt illeti, jobb lenne, ha nem kellene utánad is kémkedniük, hanem egyszerűen szót fogadnál végre.
Nem válaszolt, csupán fejét a széles mellkasra hajtotta és behunyta a szemét. Pár percig olyan volt, mintha megállt volna az idő, legalább is Harry nagyon örült volna neki, de aztán végül Draco megmozdult. Ezt elsőre nagyon bánta, de mikor a tábornok az álla alá támasztotta az ujját és azt megemelve szüntette meg ajkaik között a kapcsolatot, már semmi nem érdekelte többé. Boldogan csókolt vissza és még akkor is mosolygott, mikor végül szétváltak.
- Így azért jobb - somolygott a másik. - Akarsz mondani valamit? - kérdezte fürkésző tekintettel.
- Mire gondolsz?
- Nem tudom... Vannak, akik szeretik kiadni magukból az érzelmeiket azáltal, hogy beszélnek róla. Például az unokatestvérem. Ő mindig beszél róla. Bár nagyapa haláláról még ő se tudott... - itt egy pillanatra mély keserűség futott át az arcán.
- A nagyapátok... meghalt? - kérdezte Harry döbbenten.
- Már több mint fél éve - jött a szomorú válasz. - Szóval tudom, mit érzel...
A fekete hajú megrázta a fejét.
- Nem... A te gyászod sokkal mélyebb. Itt én vagyok az, akinek sejtése van róla, hogy te mit érezhettél. Sajnálom.
Dracot egész meghatotta Potter ilyen jellegű hozzáállása és halk nevetéssel húzta vissza egy ölelésbe.
- Kössz.
Pár perc csend után a megmentő törte meg a csendet:
- Meglepődnél, ha látnád, milyen jól szervezett ellenállás vagyunk - mondta, miközben állát a másik vállán nyugtatta.
- Tudom - morogta a választ a fekete tincsekbe a katona. - Mindent tudok...
- Ó, persze... hírszerzés...
- Ühüm...
- És akkor mit mondjak?
- Amit szeretnél.
- Annak még nincs itt az ideje - húzódott vissza az alacsonyabb egy sejtelmes mosollyal. Draco szerint most pont olyan szemei voltak, mint egy prédát leső vadmacskának. Csábító, buja, végtelen. Harry egy utolsó lágy puszit nyomott a szájára, majd megindult vissza a kastélyba. - Mennem kell - mondta még szomorúan mosolyogva. - Nem lenne jó, ha keresni kezdenének. De az ilyen jellegű meglepetéseket szeretem nagyon - mondta vigyorogva és kacsintott egyet. Végül eltűnt a szőke szeme elől.

Boldogan sétált fel a klubhelyiségbe. Szökdécselni tudott volna, de úgy gondolta, ilyen gyász idején mindenki haragudna rá, de valahogy a szőke férfi figyelme annyira felvillanyozta, hogy énekelni tudott volna. Szíve szerint azonnal írt volna neki egy levelet, hogy most azonnal, de rögtön jöjjön vissza és többet el se menjen. De tartott tőle, hogy ezzel elvetné a sulykot, így inkább csak bevágódott az ágyába és mosolyogva ábrándozott az elcsattant csókokról.

^^^^

Harryvel való kapcsolatáról nem tudott senki, csak Ciel. Ő is csak annyit, hogy van. És hogy mikor legutóbb eltűnt, akkor vele találkozott. Ennek azonban lassan egy hónapja és ő azóta ki se lát a munkából. Elgondolkodva tisztelgett az előtte masírozó hadseregnek, akik épp díszszemlét tartottak. Magában kicsit beleborzongott abba a mértékű haderőbe, ami az irányítása alatt állt. Ilyenkor mindig kicsit neheztelt nagyapjára, hogy ennyi ember életét bízta rá, de aztán végül túllendült a érzelmi kavalkádon és jó katona módjára kiirtott magából minden személyes gondolatot. Csak a józanész, logika és taktika maradt.
A díszszemle egy újabb gyors győzelem ünneplése miatt került megrendezésre, amiről persze ismét mindenki élve tért vissza. Hála a tábornoknak.
Több száz torok harsogott katonai indulót, miközben az erkélye előtt meneteltek el.
Nem érezte helyesnek. Nem értette, miért mennek külföldre harcolni, mikor itthon Voldemort több száz ember életét veszélyezteti?
Igen, ő döntött így. De kivételesen nem volt lehetősége másra. Addig, amíg az ellenállás felelős vezetője nem kéri a segítségüket, addig ők nem avatkozhatnak bele. És jelenleg a felelős vezető Harry Potter volt. A hosszú hajú, macskaszemű démon, aki megbabonázta őt. És aki valószínűleg nem fog tőle segítséget kérni, akkor se, ha fejen áll. Már pedig ezt tisztázni kell. Ez így tarthatatlan.
A szemle végén Draco ismét civil ruhába bújt, de ezúttal Schlächtert is magával vitte, pórázon, ahogy a mugli törvények megkövetelik. Persze ez az állatnak nem tetszett, ami miatt Draco sűrűn bocsánatot is kért, majd végignézett magán a falon lógó tükörben. Fehér póló, szíve fölött tenyérnyi embléma, a hadsereg szimbóluma, világos, kőmosott farmer, sportcipő, napszemüveg.
- Talán nem lesz nagyon feltűnő Londonban - méricskélte a mintát, majd végül úgy döntött, nem érdekli. Azért a biztonsági Berettát az övére helyezte tokostul, és arra is ügyelt, hogy a mugli fegyvertartási papírokat eltegye. Volt egy hamis személyije is huszonegy évről, mert a muglik nem fogadták el, hogy ő tizenhét évesen már tábornok.
Kislisszolt a bázisról, majd a máguspostán, ahova a bázisra érkező üzenetek futottak be, kért egy baglyot és küldött egy üzenetet Potternek, hogy egy óra múlva legyen a Grimmauld tér parkjában, lehetőleg a 12-es számtól legmesszebb eső szegletben. Mikor a bagoly elrepült, elégedetten indult meg a legközelebbi hoppanálópont fele.
A parkban már várt rá a fiú és láthatóan nagyon boldog volt. Amint meglátta a tábornokot és a kutyát, azonnal a szőke nyakába vetette magát, csakhogy ez az állatnak nem tetszett és rögtön támadni akart.
- Schlächter! - kiáltott rá Draco. - Du darfst es nicht! Was machts du? Er ist Harry, ein Freund für mich!
Úgy tűnt, a kutya érti, amit Draco mond. Legalábbis Harrynek, a kívülállónak így jött le abból, hogy a kutya lefeküdt a földre és mancsait a fejére rakva szűkölt, amíg gazdája meg nem simogatta. Akkor levette a mancsait és hevesen csóválni kezdte a farkát.
- De aranyos! - mondta elbűvölve a hatalmas jószágtól.
Draco félszegen mosolygott.
- Csak németül ért... - kezdte. - Szóval nem kéne közelítened... Egygazdás kutya...
- Értem - bólintott Harry kicsit csalódottan, majd egy pillanat múlva visszatért a korábbi tevékenységéhez és a katonához közelebb lépve, karjait incselkedőn az izmos nyak köré fonta és ajkait lágyan a férfi szájához nyomta, aki lassan, de határozottan viszonozta a csókot.
Mikor elváltak, pirulva és kissé zihálva néztek egymásra, Draco kicsit kikerekedett szemekkel, Harry pedig ezt látva enyhén értetlenül.
- Ez... - kezdte Draco. - Kicsit kezd olyan lenni... mintha járnánk...
- És nem? - kérdezte a fekete hajú kissé fenyegető hangnemben.
Draco jó hadvezér volt. Nagyon jól ki tudta számolni a másik reakcióit és azok következményeit. A jelenlegi lehetőségek a következőképpen festettek:

1. A válasz: nem.
- Mi az, hogy nem?! Szerinted én minden jöttmenttel csókolózok? Szerinted én egy cafka vagyok? - és a többi.
Következmény: Harry nem fog segítséget kérni, a Brit Mágikus Birodalom felbomlik.

2. A válasz: igen.
- Jaj, Draco, úgy szeretlek!
Következmény: megkérdezi, hogy Draco szerelmes-e. Ő persze nem. Ismét két választási lehetőség van, de egyik se szerencsés.

Maradt a harmadik lehetőség...
Visszahúzta egy újabb csókra a másikat, majd amint szétváltak, azonnal belekezdett a saját mondókájába:
- Beszélnünk kell.
- Sejtettem, hogy nem azért kerestél meg, mert hiányoztam - mondta Harry fanyar mosollyal. - És ne aggódj, megértettem, hogy nem járunk.
Hogy a mi? Draco kistányér méretű szemeket meresztett, mire a másik felnevetett és magyarázatba fogott:
- Kiült a fejedre, hogy mérlegeled a lehetőségeidet. Mit válaszolsz és az azokra mutatott reakcióim milyen hatással lesznek arra, amit mondani akarsz. Gondolom, a nem az nem lett volna túl szerencsés, az igen pedig felelőtlen hazugság lett volna és így inkább nem mondtál semmit.
Draco álla leesett. Még soha senki nem látott így a fejébe.
- Nyugi, nem vagyok gondolatolvasó. Csak elég jól ismerem már az embereket. Főleg a különböző praktikákat az elutasításra - tette hozzá szomorúan.
- Nem akarlak elutasítani - fakadt ki belőle őszintén. - Csak a mi helyzetünk jelenleg nem tolerálna egy ígéretekkel teletűzdelt együtt járást.
A zöld szemekbe ismét visszatért a csillogás és a telt ajkakon mosoly játszott.
- Akkor... - kezdte suttogva és visszahajolt egy csókra - ... ígérd meg azt, hogy amíg én vagyok, nem lesz más...
- Ezt kérned se kell - suttogta vissza és megszüntette az ajkak közti távolságot.
- Miről is akartál beszélni? - kérdezte utána Harry.
- Ja, igen... Szóval a lényeg az, hogy remélem, tudod, hogy amíg nem kérsz tőlünk hivatalosan segítséget, addig a hadsereg nem avatkozhat bele a ti kis harcotokba.
- Tisztában vagyok vele - bólintott Harry.
Draco kicsit kezdett ideges lenni.
- Te ezt tudod?
- Igen.
- És miért nem kérsz segítséget?
- Mert boldogulunk.
- Meddig?! Ha segítséget kértél volna, már nem lenne az a köcsög! Minek akarsz felesleges holtakat gyártani?
- Nem akarok, de egyelőre még nincsenek is halottak!
- És Dumbledore?
- Az más!
- Miben?!
- Nem tudom! Talán abban, hogy akkor még ő volt a vezető!
- De most te vagy! Kérj segítséget!
- Nem vagyok olyan gyenge, mint hiszed!
- Emberek életével játszol a saját egód megóvásáért?
- Ne forgasd ki a szavaimat!
- Ha nem kérsz időben segítséget, akkor sokakat küldesz a halálba a semmiért!
- Jó, akkor majd időben segítséget kérek!- üvöltött vissza Harry dühösen. Valahol szeretett volna bizonyítani Draconak és nagyon sértette az önérzetét, hogy egy elég súlyos hibára világított rá Mr. Zseni tábornok.  Még pedig arra, hogy minden jól szervezettség ellenére is sebezhetőek. Draco lemondóan sóhajtott, majd intett és távozott. Se csók, se puszi, se ölelés. A kis hős pedig szipogva zuttyant le a legközelebbi padra. Komolyan egy hónap után látja újra és akkor is ennyi? Sőt, talán végleg ennyi?
Pedig a férfinek nagyon igaza volt. Sürgősen a sereg segítségét kellene kérniük...

Ismét eltelt egy hónap és Draco napról napra mogorvább lett. Minden reggel reménykedett benne, hogy Potter végre üzen majd érte, de a fiú csak nem tért jobb belátásra.
- ... és így a robbantással tulajdonképpen semmit nem értek el - fejezte be a jelentést az apja a legutóbbi ellenállásféle támadásról a mostanra teljesen megborult minisztérium ellen.
- Ugyanakkor úgy tudjuk, a miniszterelnök szeretné bevetni a hadsereget Potterék ellen - tette hozzá Basileus Malfoy, apja testvére, az aurorátus parancsnoka.
- Szeresse - morogta Draco hatalmas, faragott fa székében terpeszkedve. - Nem tartozunk engedelmességgel a minisztériumnak.
- Nem lehetnek ennek következményei? - szólalt fel Agatha, Basileus felesége.
- Nem fogom azt a mocskos félvért szolgálni - vetette oda Draco. - Megnézem én, ahogy a minisztérium megpróbál bennünk kárt tenni. A kutyám egyedül legyőzné őket - közben megsimogatta a mellette ülő eb fejét.
- Akkor nem fogunk beleavatkozni az angliai eseményekbe? - kérdezte Lucius.
- De, amint Potter méltóztatik megkérni minket. Vannak már halottai?
- Nem, csupán sérültek.
- Ne haragudjon, tábornok, de miért várunk Potter kérésére?
- Mert anélkül nincs jogunk a civil tevékenységekbe avatkozni.
- De miért nem csatlakozunk a minisztérium mellett?
- Még hányszor mondjam el? - csattant fel Draco ingerülten. - Nekem nem fog egy félvér senki parancsolgatni! Aranyvérű varázsló vagyok, felsőbbrendű és nem hódolok be egy korcsnak!
- De, ha szabad megjegyeznem, Mr. Potter szintén félvér...- szólalt meg most az anyja.
- Nem is fogok behódolni neki. Ha ő segítséget kér, akkor ő hódol be nekem. És nem próbál meg szolgának beállítani.
- Viszont ő az aranyvér-sárvér egyenlőséget hirdeti.
- Az, hogy közös az ellenségünk, nem jelenti azt, hogy egyetértek vele - jelentette ki Draco szárazon, majd gyilkos tekintettel körbepillantott. - Egyéb probléma? Panasz? Óhaj? Sóhaj?
Mindenki az asztal sötét lapjára meredt.
- Akkor megbeszélés vége. Tűnés!
A jelenlévők villámgyorsan kapták össze magukat és takarodtak ki a helyiségből. Narcissa még egy fájdalmas pillantást vetett fiára, aki azonban arra se méltatta, hogy felé nézzen. Unottan játszott a kutya bársonyos fülével és közben íróasztalára meredt.
Potter meg a naiv elképzelései az egyenlőségről. Az még lesz egy szép menet, amikor megérteti a fiúval, hogy csak azért, mert vele normálisan viselkedik és utálja Voldemortot, még nem lesz az egyenjogúság glóriás harcosa...

Harry Potter az ellenállás tagjai szerint kezdett egy menstruáló hülye picsára emlékeztetni. Napról napra elviselhetetlenebb lett, mindenért hisztérikus hangon visított, veszekedett és állandóan fancsali képet vágott. Sirius végül megelégelte a sorozatos jeleneteket és úgy döntött, leül keresztfiával beszélgetni.
- Mondd, Harry, mi a gond?
- Semmi - jött a duzzogós válasz.
- Látom. Kérlek, úgy nem tudunk neked segíteni, ha nem mondod el, mi bánt!
- Ha elmondanám, se tudnátok segíteni.
- Lány van a dologban? - tért rá a lényegre Sirius.
- Nem - felelte mogorván. - Pasi.
- Ó.
Ez kellőképp zavarba hozta az idősebbet annyira, hogy Harrynek volt pár perce kislisszolni a szobából. Csakhogy keresztapja nem hagyta annyiban és utánament.
- Harry, erről beszélnünk kell! Nézd, nem baj, ha a fiúkhoz vonzódsz... - a másik szem forgatva fordult vissza. - Ez... nem rossz! De nem szabad elnyomnod magadban.
- Ó, hidd el, egyáltalán nem nyomom el!
- De... - nézett rá Black zavarodottan. - De hát... Nem láttalak senkivel...
- Tudom...
- Akkor ki az?
Pár pillanatig meredtek egymásra, majd a fiatalabb úgy döntött, ideje a másikba fojtani a segítési kényszert.
- Draco Malfoy! - közölte könnyedén.
- Hogy ki?!
- Igen - válaszolt dacosan. - Ő.
- De mikor?!
- Mikor Dumbledore meghalt. És most mennem...
Nem tudta befejezni a mondatot, mert hirtelen kivágódott a Grimmauld tér ajtaja és az ellenállás több tagja rontott be rajta. Többen súlyos sebektől szenvedtek.
- Mordont elveszítettük! - közölte Fred az éppen odaérkező két férfivel. Harry a szája elé kapta kezeit és könnyekkel telt szemekkel nézett a sérültekre.
- Dean súlyos sérüléseket szenvedett, mindjárt elvérzik! - kiáltotta Hermione kétségbeesetten.
- Én... én... - kezdte Harry, de Molly Weasley ráförmedt:
- Erre most nincs idő, Cho is életveszélyben van!
- És Tonks is!
Nevek szálltak a levegőben és ő kezdett bepánikolni.... Túl sok seb, túl sok vér, túl sok üvöltés és túl sok fájdalom... Kirohant a házból és a parkban az egyik padra zuhanva sírva fakadt.
- Draco... - szipogta a tenyerébe temetve az arcát. - Draco... A múltkor tudtad, hogy szükségem van rád... Most miért nem vagy itt? Igazad volt... segítséget kellett volna kérnem... Nekem ez nem megy... - ismét felzokogott. - Draco, kérlek, segíts! Kérlek!
Nem tudta, meddig ücsörgött ott a padon, sírva, míg végül a lemenő nap vörösében fürdő parkon átvágva Sirius lépett oda hozzá. Mindene csupa vér volt, arcán mérhetetlen szomorúság tükröződött. Mély sóhajjal leült mellé.
- Tíz halott van - jelentette ki. - És Parvati Patil valószínűleg többet nem tud majd járni. A többiek úgy döntöttek, visszavonulnak a Roxfortba. Az egy jól védhető hely.
Újabb sírógörcs rázta meg. Sirius sután megveregette a lapockáját. Némán ültek percekig, mire végre Harry összeszedte magát annyira, hogy megszólaljon:
- Segítséget kell kérnünk.
- De kitől? - kérdezte az idősebb tanácstalanul.
- Draco Malfoytól és a hadseregtől.

Draco nem hitt a szemének, mikor a papírra nézett. Újra és újra elolvasta a levelet, de az nem változott.

„Tisztelt Draco Malfoy tábornok!

A Civil Ellenállás, amely a Sötét Nagyúr ellen szerveződött a Brit Mágikus Birodalom Egyesített Hadereinek segítségét kéri a szabadságért vívott küzdelemben.
Jelenleg a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola falai között állomásozunk, mivel ezt egy védhető pontnak véljük. Kérjük, segítsék harcunkat!

Tisztelettel:

Harry Potter

a Civil Ellenállás vezetője”

Egy másik, rövidke levél is járt hozzá, sokkal barátiasabb hangnemben.

„Draco!

Igazad volt! Nélküled nem megy. Szükségem van Rád! Könyörgöm!

Harry”

Nem sokat gondolkodott, szinte azonnal riadoztatott minden egységet, miközben tollat fogott és válaszolt:

„Mindenki húzódjon vissza a pincékbe. Megyünk.

D.M.”

Valahol kicsit örült, hogy Harrynek szüksége van rá. Úgy igazán. A halottakat meg... nem sajnálta. Nem ismerte őket, neki csak statisztikai adat volt. Fejben átvette a leendő bázist. A Roxfortot magas kőfal és egy nagyon mély szakadék vette körbe, amelyen csupán egyetlen út vezetett be. A tankokat semmiképp nem lehetett bevinni a falakon belülre, mert túl időigényes lett volna egy esetleges kicsapás. Az ágyúkat jó lenne a kőfal tetejére elhelyezni, mondjuk öt méterenként, köztük a lövészek. A gyalogság a tankok mögött sorakozna fel...
Magában tervezgette a védelmi és támadó vonalakat és közben, ahogy haladt a folyosókon, parancsokat osztott. Pár óra múlva az egyesített hadtest indulásra készen állt.

Harry Potter örömkönnyekkel küszködve szorította a mellkasához a rövidke válaszlevelet. Az ellenállás tagjai matracokat és élelmet vittek a pincékbe, valamint igyekeztek a lehető legjobb őrposztokat megkeresni. Volt, aki bírálta Harryt a segítségkérésért és volt, aki azt mondta, már rég meg kellett volna ezt tennie. Ron az előbbi csoportba tartozott és most mindenhova követte barátját, miközben a magáét szajkózta.
- Emlékezz, ő aranyvér mániás. Szerintem Tudjukkinek dolgozik, és ha el is jön a hadseregével, minket fog lekaszabolni, nem őket! Vagy el se jön! Két napja írta azt a levelet, azóta már a halálfalók is megindultak erre! A védelmi bűbájok nem sokáig bírják! Szerintem el fog árulni minket! Nem kellene benne bíznunk!
- Dumbledore bízott benne! - csattant fel Harry. - És én is bízok!
- Dumbledore halott! - kiáltott Ron.
- De nem ő ölte meg!
A vörös hajú még kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de ekkor az egész kastélyt egy hangos üvöltés rázta meg. Ahogy kinéztek az ablakon egy óriási, fénylő valamit pillantottak meg az égen mozogni. Kicsit hunyorogva már azt is látták, hogy az nem más, mint egy fém sárkány, amely épp a Roxfort fele tart. Pár perc múlva már az alatta haladó hadsereget is megpillanthatták: tankok és teherautók százai közeledtek, csizmák, bakancsok ezrei dobogtak, kisebb földrengést eredményezve.
- Nos - kezdte Harry - szerintem el fog jönni.
A Weasley fiú szemében rettegés gyúlt a hatalmas lény láttán.
- Mi az a szörnyeteg? - kérdezte halálra váltan.
- Az kérlek, Draco Malfoy - nevetett a kisebb és futva indult a bejárat felé. - Itt a hadsereg! - kiabálta. - Megérkezett a hadsereg!
Az ellenállás minden tagja hitetlenkedve rohant ki az iskola bejárata elé az udvarra. Tátott szájjal figyelték a körben felsorakozó tankokat, amelyek most ágyúcsöveiket kifelé fordították, és ijedten nézték a birtokra behajtó teherautókat, amelyekről katonák százai ugráltak le fegyverekkel, majd sorokba rendeződve vigyázzba álltak. Némelyik teherautóról nők ugrottak le, fehér bakancsban és zubbonyban, fejükön a kerek sapkán piros kereszt díszelgett. Ők is sorokba rendeződtek, Narcissa Malfoy vezetésével. Csak úgy, mint a titkosszolgálat katonái, vagy az aurorátus tagjai, mind egy-egy Malfoy vezetésével. Az egész elején egy fiatal, Dracora emlékeztető fiú állt egy nagydarab, bajszos férfi mellett. Mindketten tiszti egyenruhát viseltek, a fiú emellett hosszú, duplasoros bőrkabátot, derekán övvel megszorítva.
- Ő Draco? - kérdezte kicsit fanyalogva Ron. A fiú ezt meghallotta és mosolyogva válaszolt:
- Én Ciel Malfoy parancsnok vagyok. A tábornok úr ott jön - mutatott az ég felé, ahol most a hatalmas sárkány kezdett a föld fele ereszkedni kitárt szárnyaival, majd felragyogva összement és visszaalakult emberré. Így jelentősen megnőtt a zuhanási képessége, majd hangos robajjal becsapódva érkezett a földre, megrepesztve öklével és térdével a köveket. Hosszú, vállára terített kabátja szokásos palástként úszott körülötte a levegőben. A fekete sapka alól két fém írisz pillantott fel sötéten. A férfi kiegyenesedett és az ellenállás legtöbb tagját a halálfélelem fogta el. Draco magasabb volt, mint Ron, pedig ő is elég magasnak számított. Súlyos, döngő léptekkel lépett Harry elé, tisztelgett, majd unottan végigpillantott a tömegen.
- Miért nincsenek a pincékben? - kérdezte szárazon.
- Neked is heló, Malfoy - kezdte Ron harciasan, de a katona egyetlen szemvillanással elhallgattatta.
- Tábornok - javította ki a másikat. -  És te itt akkor beszélsz, ha engedélyt adtam rá.
Ron szólásra nyitotta a száját, de a szőke kezében meglendült a lovaglópálca és élesen hasított végig a lázadón. A roxfortinak enyhén felrepedt a bőr az arcán, de nem voltak további súlyos sérülései. Harry tágra nyílt szemekkel meredt szíve választottjára, aki koránt sem tűnt olyan kedvesnek, mint egy hónappal ezelőtt.
Egy nagytestű, fekete kutya sétált a katona lába mellé és komótosan ásított egyet.
- Gut zu sehen dich - jegyezte meg Draco mogorván. Az állat nem reagált, ő pedig az elborzadt civilekre nézett, majd hangosan belekezdett a mondókájába:
- Csak hogy tisztázzuk. A hadsereg nem a Civil Ellenállásnak engedelmeskedik. A hadsereg jól megvan a Civil Ellenállás nélkül. Ti vagytok azok, akik nem boldogulnak nélkülünk és ezért kértétek a segítséget. Éppen ezért mindent úgy csináltok, ahogy mondjuk! Ha azt mondjuk, elbújtok, akkor még mi se találjunk meg titeket! Nincs hősködés - itt jelentőségteljesen Harryre nézett. - Nincs parancsmegtagadás, vagy ellenszegülés, vagy lázadás! Aki valamelyikkel is próbálkozik, az ellenségként lesz kezelve és lelőjük, mint egy kutyát! És most az első parancs: mindenki takarodjon a pincékbe!
Az emberek morogva megindultak, azonban ő elkapta Potter vékony felkarját és erősen megszorítva rántott egyet rajta.
- Te egyelőre maradsz - mondta hidegen.
A zöld szemekben félelem gyűlt.
- Draco - kezdte remegő hangon. - Miért vagy ilyen? Nem ilyennek ismertelek meg!
- Rosszul ismertél meg - jött a száraz felelet. - És csak a rend kedvéért: azért vagyok itt, mert utálom Voldemortot és nem azért, mert egyetértek veled.
Szomorúan bólintott.
- Most pedig szépen a kedves vezetőimmel együtt elvonulunk egy félreeső terembe, ahol kidolgozzuk a taktikánkat. Ehhez kell az, hogy elmond azt, amit a hírszerzők eddig nem tudtak.
Harry némán engedelmeskedett a tábornok utasításainak. Nem hitte, hogy őt másképp kezelné, mint bármelyik ellenállót, akit megfenyegetett azzal, hogy lelövi, ha megpróbál tiltakozni.
Késő estig folytak a megbeszélések, majd Draco mindenkit aludni küldött. A legtöbben hallgattak is rá, de Harry szégyellősen elé állt.
- Beszélhetnénk? - kérdezte halkan. A másik szigorú tekintettel, lenézően vizslatta.
- Mondd!
- Én... én... sajnálom. Annyira igazad volt. Ostoba voltam, embereket áldoztam fel a tudatlanságom és tapasztalatlanságom oltárán - Draco szemében érdeklődés csillant, de ezt ő nem láthatta, mert nem mert a másikra nézni. - Borzasztó volt a látvány, a hang, a szag és a tudat, hogy én tehetek róla! És mindez azért, mert neked akartam bizonyítani - elkeseredett magyarázkodásában egy székre rogyott. - Azt akartam, hogy felfigyelj rám, hogy kivívjam az elismerésedet. Hogy velem... Hogy akarj... szóval... Mindegy... Végül csak azt vívtam ki, hogy megint lenézel és utálsz. És hogy ami köztünk volt, az köddé lett...
Egy határozott kéz fogta meg a felkarját, de most nem olyan fájdalmasan. Felhúzta, és egy szoros ölelésbe vonta.
- Ostoba vagy, Harry Potter.
- Tudom - motyogta a nyakkendőnek. Egy kesztyűs kéz a tincseibe siklott, majd belemarkolva gyengéden hátrahúzta a fejét. Megkönnyebbülten nyögött a csókba. Talán még sincs minden veszve. - Tényleg nem miattam vagy itt? - suttogta szomorúan.
- Nem a fenét - jött a halk válasz, majd újra csókban forrtak össze. Rövid, de szenvedélyes csók volt, majd a szőke hátrébblépett eggyel. - De azt a rohadékot is épp eléggé utálom - tette hozzá. - És ettől függetlenül nem fogok kézen fogva szökdelni a sárvérű meg félvér barátaiddal egy virágos mezőn.
A tábornok kegyetlensége egy pillanat alatt visszatért, minden hidegségével együtt, de ez már Harryt nem zavarta. Boldogan mosolyogva válaszolt:
- Nem is kell.

 

 

Mikor Harry leérkezett a pincékben berendezett szállásokhoz, mindenki ellenségesen fogadta. Főleg a Weasley család és Hermione. A lány Ron felrepedt arcát ápolgatta és dühösen meredt Harryre.
- Te hoztad ránk ezt a borzalmat! - sziszegte megvetően. - Nézd meg, mit értél el vele!
- Azt, hogy meg fognak minket védeni! - felelte dacosan. - Ha Ron nem szájalt volna, meg nem próbál meg flegmázni Dracoval, akkor ez nem történik meg!
- Draco? - kérdezte most Ginny hitetlenkedve. - Mióta vagytok ti ilyen jóban? Neked nem kell tábornok úrnak szólítanod? Az csak a pórnép kötelessége?
- Jobb lenne, ha valamelyik testvéred veszne oda a csatában? - lépett a lány felé dühösen. - Talán szívesen látnád Charliet vagy Fredet holtan?
- Nyilván nem, de azt se akarom, hogy Ront minden ok nélkül összeverjék!
Feladta. Úgy döntött, inkább nem akarja elmagyarázni az elvakult bandának, hogy mekkorát hibázott Ron, amikor egy ilyen súlyos beosztású személynek próbált feleselni a hadsereg előtt.
- Ron megérdemelte. De ezt ti úgyse értitek!
Becsapta maga mögött a terem ajtaját és Sirius keresésére indult. Amióta Draco és közte ötödik év végén elindult valami, azóta percről percre messzebb érezte magát régi barátaitól. Még Sirius se jelentett neki olyan megnyugvást, mint amikor az "egyenruhás szörnyeteg" volt a közelében - ahogy az ellenállók hívták a tábornokot maguk között. Dumbledore halála pedig csak megerősítette ezt az érzést benne.

Az első támadás még a napfelkelte előtt érkezett. Draco lezártatta a pincékből kivezető utat, így semmit nem tudtak, csak a dörejeket, kiáltásokat hallották. A szőke még előző este beosztott mindenkit a megfelelő pozícióba. Az elsősegélynyújtók a falak tövében állították fel sátraikat, az ágyúk és lövészek a falakon helyezkedtek el. A hírszerzők és az aurorátus hátulról támadta az érkező halálfaló sereget, míg a honvédség frontálisan támadott. Draco ismét sárkányként küzdött. Már szokásává vált, hogy amíg el nem fogy a mágiája, addig ebben a formában marad.
Ron és Hermione most megkeresték Harryt.
- Figyelj, most úgy gondolom, tegyük félre a veszekedést - kezdte Hermione. - Mi semmisítettük meg a horcruxokat, tulajdonképpen már csak a kígyó van hátra... De ezt Malfoy nem tudja. Ki kell mennünk szólni neki!
- Lelőnek minket a katonák - felelte Harry.
- De így soha nem győzhet majd! És a jóslat is ott van, hogy csak te győzhetsz! Ki kell innen mennünk! Malfoy idejött és átvette az irányítást, de azt se tudja, mit csinál!
- Ez az, Harry, nekünk kell őt figyelmeztetni! Minket nem hagyhat ki a buliból! - értett egyet Ron is.
Lemondóan sóhajtott.
- Jó, szólunk neki és visszajövünk - egyezett bele.
- Én is veletek megyek! - kiáltott Ginny. - Harry, sajnálom, amit mondtam, én még mindig szeretlek!
- Én meg még mindig nem! - morogta, de mintha senki nem hallotta volna meg.
- És mi is megyünk! - mondta Neville és Luna.
Kezdett kicsit nagy lenni az önkéntesek száma. Ha ezt Draco megtudja... Végül beleegyezett, mondván, hogy ha sikerült szólniuk, visszajönnek azonnal. Mivel Draco nem a Roxfortban nőtt fel, így nem ismerte a titkos rejtekutakat és azokat nem zártatta le. Az egyik ilyenen indultak meg, amely a Nagyterem hátsó rejtekajtajához vezetett. Ott egy kis lyukon kikémleltek.
Voldemort rohant be a terembe, üvöltözve:
- Potter, milyen gyáva vagy! Rám küldöd a katonákat, de te nem mersz elém állni?
Csapat egyenruhás jött be utána. Az élen Draco a maga határozott fellépésével, mellette a bajszos ember és Ciel. Mögötte Lucius és Narcissa Malfoy és még egy férfi, aki sokban hasonlított Luciusra és aurori egyenruhát viselt.
- Vége van, Tom Denem, dobja el a pálcát - a terembe gépfegyveresek rohantak és körbevették őket, Voldemortra célozva.
- Minek van vége?
- A kígyóját megöltük, az emberei odavesztek vagy a katonáink most tartóztatják le őket - felelte Draco fagyos hangon. Harry látta, ahogy társai mellette megborzongtak a volt mardekáros viselkedésétől.
- Hah! - nevetett őrülten a Sötét Nagyúr. - Kit érdekelnek azok a szerencsétlen bolondok? Nagy részét azt se tudtam, kicsoda!
A lovaglópálca tompa puffanással ért földet, csak úgy, mint a súlyos bőrkabát, amely lecsúszott gazdája válláról.
- Hogy mi? - kérdezte Draco elboruló tekintettel. - Nem tudta, kik azok?! AZOK AZ EMBEREK MEGHALTAK VOLNA MAGÁÉRT!!!!
Fél pillanat műve volt, ahogy a torz, sápadt alakra vetette magát, leteperve a földre. Teljes erőből kezdte ütni a fejét.
- AZOK AZ EMBEREK NEM FELÁLDOZHATÓ TÁRGYAK! NEVÜK VOLT, CSALÁDJUK, CÉLJUK, HITÜK!!! HITÜK MAGÁBAN!!!
A jelenlévő férfiak egyszerre vetették magukat a tábornokra, hogy leszedjék áldozatáról, azonban a düh úgy megnövelte Draco eredetileg sem kicsi erejét, hogy alig bírták leszedni a kapálózó férfit.
- MEGÖLÖM!!!- üvöltötte hörögve. - SZEMÉT!!! ROHADÉK!!!
A bajszos férfi széttépte az egyenruhát a bal karján és kifeszítette az izmos végtagot. Narcissa egy fecskendőt döfött bele. Draco azonban nem csitult. Ekkor egy kendőt szorítottak az orra és a szája elé és ettől kezdett csillapodni kicsit. Leültették egy közeli székre.
Voldemort vértócsában nyöszörgő nyomorékként fetrengett.
- Engedjetek - kezdte a katona, de hangja olyan volt, mintha részeg lenne. - Neki már úgy is mindegy...
- A jóslat szerint Harrynek kell megölnie! - kezdte Lucius, de fia ismét hangos kiabálásban tört ki:
- Teszek magasról a hülye jóslatra, én arról nem hallottam! Látod, nem tudtam, hogy én nem tudom megölni és ezért majd nem sikerült!
- Draco, kérlek, nyugodj meg! - kérte Ciel könyörgő hangon.
- Cissy, adj neki még! - mondta az auror, de a nő tanácstalanul vonta meg a vállát.
- Akkora mennyiséget kapott, hogy az egy lovat kifektetne, nem adhatok neki többet...
- Meg kell ölni a kretént! - hadonászott Draco koordinálatlanul. - Ez az utolsó félvér mocsok arra se tartotta az embereit, hogy a nevüket tudja! - köpött egyet. - Undorító...
Megpróbált felállni, de a többiek visszanyomták.
Harry nem bírta tovább egyszerűen. Kilökte a rejtekajtót és odarohant. Szinte egy mozdulattal húzta ki Draco övéből a Berettát és töltötte csőre, majd a következő pillanatban becélozta a vértől vörös fejet és belelőtt. Hirtelen hatalmas csend telepedett a teremre. Ahogy megfordult, letörölte az arcára fröccsent vért és visszaadta a Berettát, amit Draco kábán elvett tőle.
- Ne haragudj! - suttogta. - Szólni akartam a kígyóról... De már mindegy végül is...
Mindenki döbbenten meredt rá. A szőke kicsit imbolyogva bár, de felállt és odalépett elé. Véres kezével megsimogatta Harry arcát, nem is gondolva bele, hogy ezzel mennyire összekeni a megilletődött fiút.
- Ez rohadtul szexi volt - suttogta úgy, hogy csak a zöld szemű hallja, de ő biztosan.
- Tábornok úr! - lépett be az ajtón egy katona.
- Mondja, Letterman százados!
- Elkészült a gödör!
A felettes arca vészesen elkomorult.
- Megyek!
Harryt magára hagyták a teremben, legalábbis úgy hitték. Ekkor azonban előjöttek a többiek is. Titokban követték a vezetőket.
A birtokon hatalmas gödör tátongott, mellette tízes sorokban álltak a halálfalók. Idősebbek, fiatalabbak. Az első sorban például felismerték Pansy Parkinsont is, aki most volt évfolyamtársa után kiabált, próbálva az életéért könyörögni. Felhozta a régi szép emlékeket, de Draco úgy tett, mintha senki nem mondana semmit.
- Tűz! - adta ki a parancsot és tíz katona sortüzet nyitott. Az első sor holtan esett a gödörbe.
A második sor halálfaló nem volt ismerős kicsit se. Némi katonai motiválásra közelebb léptek a gödör széléhez, majd ismét elhangzott Draco mély hangján a tűzparancs. A harmadik sor megint tartogatott egy meglepetést: Bellatrix Lestrange-et. A tábornok felemelte a kezét és odament az elmebeteg nőhöz, aki azonban most láthatóan félt. Egyetlen rúgással eltörte a lábait a térdénél, majd a hajánál fogva megtartotta. A Beretta csövét oldalról az alsó álkapocshoz nyomta és elsütötte. A nő sikított fájdalmában, ahogy leszakadt az álla. A szőke egy mozdulattal belehajította a gödörbe, majd az oszlopban következőre, egy síró férfire nézett:
- Megkegyelmezek neked! - mondta szórakozottan. - Nem kell többet szenvedned! - a férfi már majdnem hálálkodni kezdett, mikor Malfoy félreállt és a megüresedett helyre mutatott: - Eggyel előrébb léphetsz!
Visszasétált a helyére és kiadta a következő tűzparancsot, túlharsogva Bellatrix fájdalmas visítását. Ciel kérdő tekintetére csak így válaszolt:
- Majd elvérzik. Hagyjátok.
Így ment ez még öt vagy hat soron át, míg végül a legutolsó halálfaló is a gödörben végezte. Ezután egy kis sárkány segítséggel felgyújtották a holttesteket.
Harry és barátai egy domb oldalán hasalva nézték végig a megtorlást és most az égett hús szagától mindet elfogta a hányinger, sőt, Luna még hányt is.
Draco észrevette őket és két parancsnokával odasétált. Fegyvert fogott rájuk és szigorú tekintettel vizslatta a kis társaságot.
- Parancsot adtam - állapította meg szárazon. - Megszegtétek!
Potter behunyta a szemeit és mélyet sóhajtott.
- Megmondtam, hogy gáz lesz belőle! - sziszegte dühösen.
- Az lett - szólt közbe Ciel. - Bár ehhez nem kellett látnokipariba járni...
- Vállalnotok kell a felelősséget! - mondta a tábornok. - A tegnapi kijelentéseim alapján most le kell, hogy lőjelek titeket!
Senki nem válaszolt, csak láthatóan reszketve készültek a halálra.
A sárkány végül idegesen legyintett.
- Hagyjuk! Úgyis mindjárt megyünk haza... Csak előtte még közlöm a kedves vezetővel a fizetendő összeget.
Harry szemei kipattantak és kérdőn tekintett a fölé magasodó katonára.
- Ne nézz így! Ugye te se hitted, hogy ingyen dolgozunk?
Hát de. Pont azt hitte.
A hadsereg szépen eltakarította maga után a háború romjait, és összeszedelőcködtek. Az ellenállás tagjai megkönnyebbülten, mosolyogva sétáltak a folyosókon és a birtokon. Gyors, kegyetlen háborút éltek meg, amely valószínűleg minden idők legrövidebb csatájaként vonult be a mágustörténelembe, ugyanis a hajnali első támadások után már az esti órákra lezajlott minden. Voldemortot pontban fél nyolckor lőtte le Harry Potter, legalábbis utólag a krónikák így szóltak.
Most a nagy Megmentő, ahogy az emberek szólították őt, egy félreeső teremben ült egy asztal mellett. Draco pedig vele szemben foglalt helyet egy teleírt lappal.
- Szóval? - kérdezte. - Mennyi?
- Nem pénzt kérek fizetségnek - jött a válasz.
- Akkor?
- Téged.
- Tessék? - ez kezdett kicsit kurvaságnak hangozni. - Azt akarod, hogy lefeküdjek veled?!
- Nem - felelték a színtelen, vékony ajkak. - Azt akarom, hogy légy a tulajdonom. Örökre.
- Ezt mégis hogy gondoltad? - horkant fel kiakadva.
- Egyszerű. Mindenkinek azt mondod, hogy beállsz az Egyesített Haderők szolgálatába. Senki nem tudhatja, melyik osztaghoz. És onnantól mindig a közelemben leszel.
- Nem! - csapott az asztalra dühösen. - Ezt nem teheted!
- Azt hittem, vonzódsz hozzám - jegyezte meg Draco unott hangon.
- Ez így is volt, de most néztem végig, ahogy kivégeztetsz egy csomó embert! És ha valamelyik Imperius átok hatása alatt volt? Akkor ártatlanul ölted meg!
- Rám nem hat az Imperius...
- Igen, mert te vagy Szuper Legyőzhetetlen Gigaharcos Draco Malfoy Tábornok, de a legtöbb ember egyszerű halandó és ezért nem lehet őket megölni! Te pedig tárgyalás nélkül irtottad ki őket!
- Hallottál már a tábornoki statárium jogáról?
- Nem érdekelnek a magadnak gyártott jogok! Amit tettél, felháborító!
- Na, jól van, ide figyelj, te kis vinnyogó aranyifjú! - most a szőke vágott egyet az asztalra, amitől vékony repedés futott végig a deszkán és erős remegés Harryn. - Ha ennyire a szívedre vetted pár halálfaló halálát, akkor gondolkozz el azon, mennyire éri meg, hogy elutasíts engem és én dühömben lemészároltassam a drága sárvérű és félvér barátocskáidat!
Potter elsápadt.
- Nem tennéd meg... - suttogta.
- Nem? - az egyik szemöldök lenézőn szaladt feljebb. - Én a helyedben nem próbálnám ki.
A fekete bőrkesztyűvel fedett kéz közelebb tolta a lapokat hozzá.
- Az alján kéretik aláírni.
És Harry Potter aláírta. Nem csak tollal, de könnyekkel is. Kezdte úgy érezni, hogy egy szörnyeteget engedett az életébe, aki most a maga sötétségével felállt és az asztalt megkerülve mellélépett. Egyik kezével a bútoron támaszkodott meg, míg a másikkal maga felé fordította a bájos arcot. Lassan, érzelemmentesen csókolta szájon, majd hideg tekintetét a smaragdokba fúrta. Mikor meglátta az ott kavargó szomorúságot, a fém színbe különös csillogás keveredett. Érzelmek... Élet...
- Én már sok csatát megjártam, Harry - kezdte lágy hangon. - Már túljutottam azokon, amiken te még nem. A reményen, amit az emberek megtéréséhez fűztem, a jóságba vetett hiten. Aki ott állt, az nem véletlenül állt ott és amíg a gonoszt gyökerestül ki nem írtjuk, addig mindig újra és újra visszanő. És nem leszünk mindig itt, hogy legyőzzük.
Felhúzta magához a szipogó fiút és megölelte. A fekete hajú nem tiltakozott, de nem is ölelt vissza. Mikor a ridegséget megérezte, elengedte áldozatát, majd mélyről jövő szomorúsággal pillantott rá. - Sajnálom! - suttogta, és a papírokat felkapva az ajtóhoz indult. Ott még egy pillanatra megállt és mikor visszatért szokásos érdektelensége, érzelemmentesen közölte:
- Ami ebben a teremben történt, titok. Ha valakinek elmondod, nem csak te halsz meg, de az is, akinek elmondtad.

Egyedül maradt a teremben. Megsemmisülten ült le a székre. Draco Malfoy tulajdona. Akár nyakörvet is rakhatna rá a másik. Hadsereg? És a Roxfort? A tanulmányai?
A többiek nem vették jó néven, hogy "így döntött". Nem volt idejük sokat reklamálni, mert a katonák már menetre készen várakoztak. Az ellenállás tagjai az ablakokból, ajtókból figyelték a sorakozó hadsereget. Harry mélyet sóhajtva lépett ki a Roxfort szeretett kapuján, majd megindult a teherautók felé, de ekkor élete megrontója toppant elé a maga szigorú megjelenésével.
- Te nem jössz most - jelentette ki.
A zöld szemek kérdőn pillantottak fel.
- Végezd el a Roxfortot - jött a magyarázat. - Majd utána... lesz elég időd velünk tartani...
- Megengeded... - kezdte Harry fojtott hangon - ... hogy itt maradjak?
- Meg - jött a válasz és Draco arcán egy nagyon halvány, aprócska mosoly futott át szomorúan, de ezt csupán az előtte álló láthatta. - Hiányozni fogsz  - suttogta, majd megfordult és öles léptekkel a sereg mellett termett.
Az Egyesített Haderő elvonult és az iskolára kényelmes, puha csend telepedett. Lassan az eső is szemerkélni kezdett, majd mindent megtisztító zápor lett belőle, mely órákon át mosta a földet. A Griffendél tagjai az ablakok mellett ücsörögtek és szótlanul bámultak kifelé. Sokat kellett emészteniük.
Ginny lassan odasétált Harryhez és sóhajtva, halkan fogott mondókájába.
- Azt hiszem, köztünk ez már nem fog működni.
- Micsoda? - nézett rá kérdőn a fiú.
- Hát a kapcsolat. Nem járhatok veled, sajnálom. Annyi minden történt... Nem tudnék... Nem megy...
- Öhm... oké.
- De azért ne sírj, jó?
- Jó, majd megpróbálok - mondta félszeg mosollyal. A francnak se volt kedve most háborúzni. Visszafordult az üveg fele és arra bámult, amerre a hadsereg pár órával ezelőtt eltűnt. Nem tudta elképzelni, miféle élet vár majd rá Draco mellett egy katonai bázison. Azt se tudta, hogy neki kell-e majd ténylegesen harcolni, kiképzésben részt venni... Vagy látja-e még a barátait majd... Siriust... Bárkit.

Teltek-múltak a hetek, hónapok és Draco Malfoyon semmi nem látszott. Ismét tavaszodott és ő rezzenéstelen arccal bámulta a szikrázó eget. Amióta híre ment annak, milyen hadvezér is ő, azóta a környéken béke honolt. A Távol-Keleten dúltak csaták, csak úgy, mint az amerikai kontinenseken és Dél-Afrikában is, de ezek őket nem érintették. Békeidőket éltek, amit mindenképpen jól akart kihasználni. Fejlesztette a kutatóállomást és a laboratóriumot és egy fegyvergyár építésének időpontját is kitűzték már. Közben próbálta a laktanya részleget minél élhetőbbé tenni, így megbízta Cielt, hogy rendszeresen szervezzen programokat. Táncos mulatságokat, zenés fellépéseket, neki mindegy volt, csak legyen valami.
Izland felett az ég nappal élénk kék volt, mintha csak festve lett volna, a felhők pedig hófehérek és tiszták, habosak. Élénken mozogtak, pedig Draco nem érezte, hogy erősebben fújna a szél. Elbűvölve figyelte az égi táncot, majd egyszer csak kutyája bamba tekintete úszott a látómezejébe. Kiöltött nyelvvel lihegett, amitől igen erős szájszag terjengett a fiú arcába.
- Ah, Schlächter, lass mich! Bwah, es ist abscheulich! - tolta el maga fölül a kutyát és fölült. Csizmája hangosan dongott a fekete fém burkolaton. - Aramisz, mért hagytad, hogy ezt csinálja? - kérdezte sértődötten.
- Mit tettem volna? Lőjem le? - jött a hang a felnyitott ajtóból.
- Ne. De legalább szólhattál volna.
- Bocsánat... Kakaót?
- Aramisz, nem oldhatsz meg mindent kakaóval!!! - hördült fel kiakadva, majd mikor a fém kar a kezébe nyomta a bögrét, kicsit higgadtabban hozzátette: - De azért köszi.
- Mi a baj? Hiányoznak a bevetések? - kérdezte a tank együtt érzőn.
- Nem, azt nem mondhatnám. De nem igazán tudom, mit kezdjek magammal - vallotta be Draco. - A munkaidő lejár délután négykor és én, ha túlórázok is, egyedül maradok a gondolataimmal. És unatkozok.
- Mi a helyzet Ciel parancsnokkal?
- Udvarol - húzta el a száját Draco. - Valami Astoria nevű csajt fűz a diplomáciánál.
- A külügyes lányok szépek... Te miért nem próbálsz összeszedni egyet? Tábornokként nem lehet nehéz dolgod...
- Jaj, dehogy nem - mondta a szőke, inkább magának, Harryre gondolva, aki nem vágta magát hanyatt a magas beosztástól. Illetve a fene se tudja, mindenesetre valami világmegváltó cukorfalatot szeretett volna maga mellé, semmint őt, Draco Malfoyt. El se tudta képzelni, hogy gondolja azt a fekete hajú, hogy tábornokként ő majd nem fog gyilkolni...
- Csak hódítsd meg! - zavarta meg a vezérlőegység a gondolatait. - Nehogy azt mondd, hogy nem tudod lenyűgözni valahogy...
- Kit? - kérdezte döbbenten.
- Azt a valakit, akire gondolsz. Látszik rajtad, hogy van valakid.
- Nekem?! Soha! - hördült fel heves tiltakozásában, de közben legbelül egy kis része összeugrott a gondolatra, hogy Potter az ő "valakije".
- Öhm. Tudom, hogy eddig nem mondtam, de tökéletes reakcióelemző rendszerem van, amely hazugságvizsgálóként is működik...
- ÉS EZT EDDIG MIÉRT NEM MONDTAD???? Miért két év után kell rólad megtudnom ilyen információkat?! Mindjárt rád borítom a kakaódat!
- Vízálló vagyok...
- Esküszöm megkopasztasz, mielőtt betöltöm a huszonegyet... Schlächter, was machst du? Das ist nicht dein Kakao! Schlächteeer! - de a kutya rendíthetetlenül lefetyelt a bögréből tovább. - Az őrületbe kergettek!!!
- Na, mi a baj? - hallotta Bullstrode nevetését maga mögül. Ahogy megfordult, félrecsúszott a sapkája, egészen le az orrnyergére, így most hátrahajtotta fejét, hogy kilásson, ugyanis kezét még mindig a kakaó és az azért küzdő állat kötötte le.
- Jó napot, parancsnok! Ne is zavartassa magát azzal, hogy segítsen, épp csak a kutyám és a tankom összefogtak ellenem! Ez katonai puccs-kísérlet! Utasítom, hogy azonnal intézkedjen!
- Jó! - vigyorgott Bullstrode, majd kivette a tank orrán ücsörgő kezéből a bögrét és megitta.
- Bullstrode! - hörögte Draco elképedve. - Ez árulás! Már maga is?
A parancsnok megtörölte bajszát, majd vigyázzba vágta magát.
- Jelentem, tábornok úr, győztünk! A kakaó offenzíva elbukott!
Ezen már Draconak is nevetnie kellett. Megigazította az egyenruhája félrecsúszkált részeit, majd leugrott a tankról.
- Menjünk vissza! - mondta mosolyogva, majd a kis csapat elindult a bázis felé. Aramisz lassan döcögött utánuk, mellette Schlächter ide-oda szaladgált, mindent megszagolgatott és néhány helyet megjelölt. A szőke akármennyire is próbálta titkolni még maga előtt is, kifejezetten élvezte az ilyen békés, már-már családias perceket.

Estére Ciel kisebb bulit szervezett a bázison élő embereknek. Természetesen az elsősegélynyújtó és a külügyes hölgyek is jelen voltak a rendezvényen, így a katonák és az aurorok kifejezetten értékelték a gesztust. Az utóbbi hónapokban rendszeressé váló zenés rendezvények miatt a lakók önkéntes alapon zenekart alapítottak, így biztosítva maguknak az igazi talpalávalót, ami általában igazából katonai dalokból állt - a legtöbbje amúgy se ismert más zenét, ilyen szintű elszigeteltség mellett még csak az aktuális divatzenével se voltak tisztában. Ellenben mikor már elég alkohol fogyott ezeken a rendezvényeken, akkor már az jött a szokásba, hogy mindenki énekel, túlharsogva a zenekart és a tánc, amit produkáltak, kisebb földrengéssel járt.
Ezen az estén azonban valami más volt. Az egész ott kezdődött, hogy még a tábornok úr is megjelent a rendezvényen, még ha nem is hölgy társaságban és láthatóan nem is vágyott hölgy társaságra. De ott volt és alkoholt is fogyasztott rendesen, bár ez két liter Lángnyelv Whiskyig nem látszott. Utána azonban kezdett együtt énekelni a mulató tömeggel, majd az egyik résznél sikerült túlharsognia az embereket.

Hirtelen csend ült a teremre, azonban ez az akkor már harmadik litert is elkortyoló tábornokot nem zavarta és nyugodtan folytatta tovább a nótát mély, basszus hangon, vidáman hadonászva. Az emberek arcára lassan döbbenet helyett mosoly költözött. Mikor a dal befejeződött, Draco megilletődve pillogott körbe a tapsoló embereken, majd mikor újra várakozó csend lett, kibukott belőle:
- A fenébe... Ezért nem szoktam én társaságban inni...
- Ez állati volt! - ugrott a nyakába Ciel. - Ezentúl minden bulin itt kell lenned! Hallod, nem tudtam, hogy te így tudsz énekelni...
Az est többi része kicsit összemosódott Draco emlékeiben, rémlett neki az eszméletlen mennyiségű tánc és forgás és az, hogy rekedtre énekelte és nevette magát, meg hogy még ivott... Vajsört is...
Ó, hogy az a... Soha többet nem keveri a kétfajta szeszt... - fogadta meg magában, miközben egy legyintéssel összehúzta a fekete sötétítőket az ablak előtt. Hasra fordult és lelógatta a fejét az ágyról a lavór fölé. Rájött, hogy egy bizonyos színt miért hívnak epe zöldnek. Oldalra pillantott és Schlächter rosszulléttől szűkölő alakját vélte kivenni a szoba félhomályából. Nem tudta felidézni, hogy a kutyája mitől másnapos. Mondjuk azt sem, hogy került az edény az ágya mellé.
Nem tudta meddig feküdt ott az ágyon arra koncentrálva, hogy ne hányjon mellé, de egyszer csak kinyílt az ajtó és Ciel lesett be rajta.
- Ébren vagy? - kérdezte fojtott hangon, már-már suttogva, azonban nem várt reakcióval szembesült.
- Ne ordíts! - kiabált vissza Draco.
A parancsnok visszacsukta az ajtót és röhögni kezdett. Soha nem látta még unokabátyját részegen, másnaposan meg pláne nem! Pedig ez a látvány mindent megért. Mikor sikerült csillapodnia, visszaosont és leült az ágy szélére.
- Nagyon rosszul vagy? - suttogta alig hallhatóan.
- Te mér' nem hánysz? - nyöszörögte az idősebb, Ciel pedig ismét diszkréten kivonult egy röhögésre.

Draco egyre többet agyalt azon, amit Aramisz mondott neki a meghódításról. Talán esetleg elbűvölhetné valamivel Harryt. De mégis mivel? Neki semmi elbűvölő tulajdonsága nincsen! "Szia Harry, nézd milyen szépen tudok tüzet okádani..." "Ó, Draco - imitálta magában Potter magas hangját - ez olyan szexi volt, gyere és tégy a magadévá!" Még az elképzelés is röhejes volt. Bánatában még feljebb tornázta magát, egészen a felhők fölé oda, ahol már sötétlett az univerzum és a Tejút minden egyes csillaga jól látható volt még így is, hogy nyugat felől a lemenő Nap vére festette vörösre a fehér habokat. Végül úgy döntött, egy próbát megér.
Mikor visszatért a bázisra, levelet küldött Potternek, amiben másnap vacsorázni hívta. Ezután asztalt foglalt a Chat Noir nevű étteremben Roxmorts külső részén. Elég fura étterem volt mágus szemmel, kicsit olyan mugli hangulatú. Gyertyák helyett lámpák világítottak és megbűvölt elektronikai cuccokat is tartottak, például olyan hangcuccot, amiből folyamatosan mágus és boszorkány zenekarok dalai szóltak. Elég hangulatos volt, kissé elvont stílus. A narancsszín dominált fekete kiegészítőkkel. Például macskák fekete sziluettjei díszítették a falat.

Potter persze igennel válaszolt - nem is tudott volna mással - így másnap késő délután Draco kinyitotta szekrénye azon kicsiny részét, ahol nem egyenruhák sorakoztak. Nem volt sok civil ruhája, talán négyöltözetnyi és ebből most azt vette elő, ami egy fekete öltönyből és sötétkék ingből állt. Nem szerette. Nagyon nem. Olyannyira nem, hogy mire elindult, már megint tiszti egyenruhában volt. Bár még nem teljesen emlékezett rá, hogy ez hogy történt, de emlékezett valami "véletlen" fennakadásra a körömvágó ollón, amitől aztán végigszakadt a nadrág. Olyannyira végigszakadt, hogy azt már a mágia se menthette meg, így hát aztán minek tartogatni jeligével tűzre dobta.
Harry a Roxforti birtok bejáratánál várt rá.

- Ez meg? - kérdezte Hermione a levélre meredve.
- Draco vacsorázni hív - jelentette ki döbbenten.
- Vacsorázni? - ismételte Ron kiakadva. - Mint valami randira?
- Nem tudom. Szerintetek randi? - pillantott barátaira kérdőn.
- Nem hiszem - ráncolta a szemöldökét a lány. - Gondolj bele, Malfoy katona, aligha hiszem, hogy a fiúkat szeretné...
Harry mélyen elpirult. Ő tudta, hogy de igen, Draco nagyon is a fiúkra bukik. Persze ezt soha nem mesélte el a másik kettőnek. Kezdve ott, hogy félt, hogy visszaélnek vele.
- Igen, biztos a haderőhöz való belépésem miatt van - motyogta zavartan.
- Harry, azt te jól meggondoltad? - aggodalmaskodott Hermione.
Bólintott. Mi mást tehetett volna? Hónapok óta eteti a barátait azzal, hogy ő mindenáron be akar oda lépni, közben meg a szőkeség életjelet se adott magáról. Ó, arról nem volt kétsége, hogy róla viszont mindent tud a fiú...
Azt se tudta, mit vegyen fel. Chat Noir... Utána kérdezett, nincs különösebb dresscodejuk, de akkor se megy az ember szakadt göncben étterembe. Végül sötétkék farmer és egy fekete, selymes fényű fölső mellett döntött, amiről nem lehetett eldönteni, melyik nemnek készült. A szabása egyszerű pólóra emlékeztet, csak épp könyékig érő ujjal, az anyaga miatt azonban kifejezetten női fölső lehetett volna. Csakhogy nem volt mellvarrása, ami azért egy abszolút nem nyúlós fölsőnél elvárás lenne. Megrántotta a vállát. Ezt leszámítva csak a dísztalárja volt, amit nem elég, hogy utált, de azzal valószínűleg sokkal feltűnőbb lett volna.
Ahogy a birtok bejáratánál várakozott, az vette észre, hogy egyre izgatottabb. Maga se értette miért, de már alig várta, hogy a szőke felbukkanjon. Mikor végül az egyenruhás alak elé lépett, egy önkéntelen, boldog mosoly terült szét az arcán.
- Szia, Draco - lehelte.

- Szia - viszonozta a köszönést, majd a csillogó smaragdokba bámulva öntudatlanul hajolt rá a telt ajkakra. Ahogy a lágy ajkak a szájához értek, azonnal lehunyta a szemét és még látta, hogy a másik is így tesz. - Hiányoztam? - suttogta az ajkak közé, amelyek a kérdéstől széles mosolyra húzódtak.
- Ami azt illeti... - kacsintott huncutul Harry, majd belekarolt a másikba. - Indulhatunk! Várom, hogy lenyűgözz!
- Miből gondolod, hogy le akarlak nyűgözni? - Draco agyán egy pillanatra tényleg átfutott a gondolat, hogy talán Potternek beépített kémjei vannak a hadseregnél és tudja, hogy mit akar. Aztán rájött, hogy "Draco, édes fiam, te hülye vagy".
- A múltkori húzásod után illene.
- Dehát most csókoltál meg! - ő komolyan nem értette.
- Az nem jelenti azt, hogy el is felejtettem.
- Azt, hogy lelövettem a halálfalókat?
- Mi?! Dehogy! Azt, hogy bezsaroltál a szeretteimmel és aláírattál velem egy papírt, hogy a tulajdonod vagyok!- fakadt ki Harry dühösen.
- Ja, hogy azt... - világosodott meg Draco. - Hát őőő.... bocsi... De az marad.
- Sejtettem - rakta magát duzzogó üzemmódba a fekete hajú, akinek egyébként a haja már a fenekét verdeste.
- Sose vágatod le a hajad? - kérdezte, hogy témát váltson.
- Nem! - vetette oda a másik, majd ismét felfújta a pofazacskóját, hogy tovább duzzoghasson.
- Ezt fogod csinálni egész vacsora alatt? - nézett rá kérdőn. Bólintás. - Hát, akkor nehezen fogsz enni - vállrándítás. - Ej, de egyszerű személyiség vagy te - bosszúsan megvakarta a tarkóját majd az égre meredt. A csillagokat kereste, de a gyülekező felhők teljesen elzárták előlük őket.
- Ne keresd! - szólalt meg Harry. - Valaki más már lehozta őket nekem.
- Mi van? - fordult vissza dühösen. Harry megcsalta? Vagyis... nem... megcsalni nem tudja... de...
- Nyugi! - szólt rá a kisebb. - Csak vicceltem. Adta magát a poén... Nincs senkim.
- Kacc-kacc - morogta. Idő közben megérkeztek az étteremhez. A vacsora mondhatni, rutinbeszélgetéssel telt. Semmi igazán személyes nem hangzott el, csupán adatok röpködtek. Kedvenc kviddics csapat, kedvenc étel, kedvenc szín, stb. Ettől függetlenül egyikőjük sem érezte szükségét, hogy valami más is elhangozzon. Egész végig nem értek egymáshoz, még véletlenül se. Mikor azonban Draco visszakísérte Harryt a birtokhoz, mindketten úgy érezték, ki kellene nyúlniuk egymásért.
Draco küzdött az érzés ellen, mint ahogy általában rutinból küzdött minden érzelem ellen. A griffendéles bizonyult boldogabbnak és a legalsó lépcsőn állva visszafordult.
- Most majdnem olyan magas vagyok, mint te - mosolygott ártatlanul. A szőke bólintott.
- Majdnem...
- Gyere ide! - intett a kisebb és mikor odalépett elé, elkezdte összemérni magukat. - Na jó, két centi hiányzik - jegyezte meg kicsit csalódottan.
Draco halványan elmosolyodott. Lassan dőltek egymás felé, hogy fél úton találkozva egy lassú, puhatolózó csókban forrhassanak össze. Úgy érezte, ez élete első csókja. Persze, volt már másik... Sőt, Harryvel is... De ez kicsit olyan volt, mint a történetekben. Első randi, majd kínos feszengés és végül egy béna, de láb remegtető csók szíve választottjával. Kutatón pillantott a smaragdokba, miközben homlokukat összetámasztva kaptak levegőért.
- Ha kérném tőled a csillagokat - kezdte Harry - megkapnám?
Egy hosszú percig csak gondolkodott a válaszon. Ő nem hazudik. Soha. És nem tesz felelőtlen ígéreteket sem.
- Meglátom, mit tehetek - válaszolta kimérten, de őszintén. A másik boldgan elmosolyodott, majd az arcára nyomott egy puszit és besietett a Roxfortba.

 

Másnap ismét találkozóra hívta a fiút, de ezúttal nem egy étterembe. A Csillagvizsgáló toronyban találkoztak és Harry ezúttal teljesen átlagos kinézetével fogadta.
- Miért kellett összefognom a hajam? - kérdezte kíváncsian.
- Majd meglátod! - mosolygott Draco sejtelmesen, aki ezúttal nehéz, vastag kabátját levette a vállairól és a kisebb köré kanyarította, aki megrogyott annak súlyától. - Alaposan húzd össze magad körül. Hideg lesz.
Potter engedelmeskedett, de közben azért gyanakodva méregette a másikat.
- Hova akarsz vinni?
- Meglátod! Na, most kapaszkodj a vállamba - fordult neki háttal. - És ne ijedj meg!
Mikor érezte, hogy a fiú elég erősen kapaszkodik, egyszerűen kiugrott a toronyból. Harry hangosan visított zuhanás közben, majd ragyogásra lett figyelmes és egy-két pillanaton belül a szőke izmos, deltás háta helyett egy fém pikkelyekkel borított háton feküdt. Egy sárkány hátán. És emelkedtek. És emelkedtek.
A levegő kezdett lehűlni, ő pedig kíváncsian nézett körbe. A lény hatalmas volt hozzá képest, de a vállai fölött lelátott. Nagyon magasan repültek, még Csikócsőr se hozta fel idáig.
- Minden rendben? - hallotta Draco mély, dörgő hangját.
- Igen! - kiáltotta. - Hova megyünk?
- Nem tudom lehozni neked a csillagokat - jelentette ki a másik. - De téged felvihetlek hozzájuk! - s azzal átszakította az összefüggő felhőréteget és lebegni kezdett az űr és a Föld határán. - Rendesen kapsz levegőt? - kérdezte.
- Igen! De hogy...? Anno azt tanultam...
- Megbűvöltem a kabátot.
Harry nem kérdezett többet csupán felemelte a fejét, hogy körbe nézzen és nem hitt a szemének. A talajról soha nem látta még, hogy ennyi és ilyen ragyogó csillag borítaná az eget, ami ennyire fekete.
- Az a Tejút? - kérdezte egy sűrű csillagokból képződött sávra mutatva.
- Ez az egész a Tejút - magyarázta Draco. - Feküdj hanyatt, úgy jobban látod!
Megtette és a sárkánynak igaza volt. Így egyszerűen kinyílt számára az univerzum.
- Ez gyönyörű - kiáltotta gyermeki lelkesedéssel. - Olyan érzés... mintha már nem is a Földön lennénk, hanem kint az űrben... Én... olyan kicsinek érzem most magam... És.. a jó értelemben...
- Látod? Mindig átlagos akartál lenni. Pedig a világmindenségben soha nem is voltál más.
- Valóban... - suttogta.
Egy ideig így maradtak, legalábbis Harry, aki az univerzum legtávolabbi csillagát fürkészte, úgy érezte. Draco közben békésen szálldogált kis célja felé.
- Kezdek fázni - mondta a fiú.
- Fordulj meg!
Így tett és egyszer csak azt látta, hogy a pikkelyek alkotta páncélréteg alatt vörös fénycsíkok izzanak fel, kacskaringós mintát kirajzolva és jóleső meleget árasztva.
- Ez mi? - érdeklődött meglepetten.
- Ez a bennem kavargó tűz.
- Csodaszép...
A lény ereszkedni kezdett. Ismét áthatoltak egy leheletnyi felhőrétegen, de ezúttal ismeretlen tájak fölött repültek.
- Hol vagyunk? Ez nem Anglia!
- Nem, ez Izland! Előre nézz!
És ismét felemelte a fejét. Előtte a csillagos ég színes, lobogó lángokban állt, legalábbis elsőre azt hitte. A sarkköri jelenség hatalmas volt ezen a tájon és szinte nappali világosságba borította a földet azáltal, hogy a fehér hó szikrázva visszaverte a színes fényeket.
- Merlinre... - nyögte meglepetten.
- Üdv a bázison! - kiáltotta a sárkány és valóban, alattuk a bázis épületei húzódtak.
- Ez hatalmas!
- Micsoda? A bázis vagy a sarki fény?
- Mindkettő!
Egy magas domb tetejére szálltak le és Harry még mindig csodálkozva csúszott le a fém pikkelyeken. Csak most tudta normálisan szemügyre venni az óriási lényt, amely büszkén, a távolba meredve állt előtte. A fém alatt vörösen világított a kavargó tűz útvonala, de különben az egész állatot színes derengésbe vonta a tükröződő jelenség. A hatalmas fej most felé fordult és a két folyékony ezüsttel telt szem rámeredt.
- Fázol még?
Kábán rázta meg a fejét, majd közelebb botladozott a hóban. Tenyerét kinyújtotta és megérintette a sárkány orrát. Lassú, óvatos mozdulatokkal megsimogatta. A nagy szemek becsukódtak, majd lassan kinyíltak. A lomha pislogás még párszor megismétlődött, majd a fej visszafordult.
- Vissza tudsz mászni? Hazaviszlek.
Harry kelletlenül és kissé csalódottan helyezkedett el ismét a szárnyak között.
Visszafelé hanyatt feküdt a fémes háton és kissé morcosan figyelte a felettük suhanó felhőket. Talán megérezte a másik, hogy rossz kedvű. Talán elfelejtette, hogy ott van. Nem tudta, hogy lehet, de éneket hallott. Nem értette, milyen nyelven, de mégis megnyugtatta a mély, zengő hang, amely a fémes pikkelyeken csengve visszhangzott és ettől olyan hatást keltett, mintha egy kórus énekelne. Nem mert kérdezni. Nem mert megmozdulni. Félt, hogy összetöri ezt a csodát. Emlékezett rá, hogy egyszer Charlie mesélt erről. A sárkányok belső éneke. Ilyenkor nem énekelnek valójában, csupán jól érzik magukat és a lelkük fakad dalra. Ezt csak az hallhatja, aki elég közel van egy ilyen teremtéshez, de persze ezt még nem sokan élték túl.

Még soha nem bánta ennyire, hogy látja az iskola tornyait. Most szíve szerint megkérte volna Dracot, hogy menjenek még egy kört. Annyi élményt élt át pár óra leforgása alatt, hogy úgy érezte, egy ember kevés ehhez és ő bármelyik pillanatban megszakadhat, vagy beleőrül ebbe. Mikor a Tiltott Rengeteg mellett földet értek, még mindig mosolygott. Olyan révületbe került, hogy a visszaalakult Draco alig bírta magához téríteni.
- Na mi az? - kérdezte a szőke mosolyogva.
Potter bamba vigyorral és csillogó szemekkel nyújtotta vissza a kabátját, majd tétova léptekkel megindult az épület felé.
- Ennyi? - kiáltott utána Draco vigyorogva. - Se puszi, se csók?
Harry visszafordult és visszaérve szenvedélyesen megcsókolta.
- Én... - kezdte még mindig magán kívül. - Szia! - fejezte be, majd eltántorgott az előzőleg kinézett irányba.
A katona elégedetten mosolygott utána. Hiába. A sarki fény tarol.

Másnap Malfoy békét hagyott neki. Nem hívta, nem is írt neki. Ő pedig végtelenül hálás volt. Azonban péntek reggel ismét jött a levél, hogy este találkozzanak, ő pedig azon gondokodott, mivel lehet ezt még tetézni? A többiek előző nap hiába próbáltak belőle kihúzni valamit, ő csak révetegen mosolygott és minden egyes kérdésnél rájött: nem lehet szavakba önteni azt az élményt, amit ő átélt. Ezek után kíváncsian sétált ki késő délután a birtok széléhez. Már az is meglepte, hogy nem esti időpontban találkoztak.
Draco ezúttal díszegyenruhában érkezett, vállain a szokásos prémes kabát és Harry kicsit gyanakodva nézte, hogy talán neki is dísztalárban és téli kabátban kellett volna érkeznie. Azonban a másik egy szót sem szólt, csak közelebb lépett hozzá és szorosan magához ölelve őt, hoppanált. Hóra érkeztek. Távolból zene szűrődött.
A katona egyet hátralépett, majd vállainál fogva megpördítette őt. Érezte, ahogy a mágia felizzó forrósága körülöleli a testét és látta a ragyogást, ami beborította. De mikor az egész végén végignézett magán, elfelejtett lélegezni. Lenézve egy ezüstösen csillogó estélyi ruha földig érő szoknyáját pillantotta meg, alján fehér prém szegéllyel. Testét szoros, ezüsttel hímzett fűző ölelte körbe, amelynek tetején tizenöt centi széles, vaskos prém díszítette ott, ahol egy lánynak a melle lenne. Karjait felkarig érő fehér selyemkesztyű óvta, vállain súlyos, meleg nyúlszőr feküdt. Kicsit feszülten nyúlt a fejéhez, ahol feltűzött haja hatalmas loknikba csavarodva omlott a hátára, tetején vékony strasszos pánttal.
- Draco, ez egy női nagyestélyi - állapította meg, miközben a másik egy fura kenőccsel kente be a sebhelyét a homlokán.
- Ne aggódj, nem látszik, hogy nem vagy lány - felelte a másik, majd egy legyintéssel egy hatalmas tükröt varázsolt elé. Igaza volt. Harry elképedve vizsgálta tükörképét, ahol észrevette, hogy valami hiányzik.
- Hol a sebhelyem?! - kérdezte meglepve.
Malfoy mosolyogva a kezébe nyomta a tégelyt.
- Használd majd bátran. Egy teljes napra elrejti a legdurvább sebhelyet is. Saját készítés.
- De miért nézek így ki? - mutatott a tükör fele.
- Őszintén szólva az oroszok nem tolerálják két fiú kapcsolatát, szóval annak sem örülnek, ha két fiú keringőzik - magyarázta megindulva és közben magával húzva Harryt. A tükröt egy legyintéssel eltüntette. - Szóval mostantól reggelig te Harriette vagy.
- Anyám segíts! - nyögött fel a kisebb, majd megpillantotta, hova is tartanak. Miközben átvágtak a jégszobrokkal teli parkon, Harry csak a hatalmas épület aranyfényű ragyogását bámulta. A hatalmas kupolából szabadon tört az ég felé a fény és lágy zene áradt az egész épületből. Belépve szerencsére uralkodott magán és nem tátotta el a száját.
- Ne haragudjon, uram, kit jelenthetek be önnel? - kérdezte egy komornyik.
Draco egy pillanatig habozott, majd lágy mosollyal közölte:
- Harriette Black kisasszonyt.
A komornyik bólintott, majd a táncoló emberek felé fordulva hangosan harsogta:
- Ifjabb Draco Malfoy tábornok és kísérője Harriette Black kisasszony!
Elvették tőle a nyúlszőr kendőt, hogy a ruhatárba vigyék, csak úgy, mint Draco kabátját. Egymásba karolva sétáltak végig a tömegen, miközben "Harriette kisasszony" tekintetével végigkövette a gigantikus boltozatot, az üvegtetőt, mely fölött a már megismert Tejút egy része ragyogott. Csodálattal nézte a hatalmas kristályokat, melyek olyan fehér fénnyel ragyogták be a csarnokot, hogy az nem gyertyákra vallott. Nézte a díszes, aranyozott korlátos karzaton zenélő nagyzenekart, az oszlopok között kiállított hadtudományi dolgokat. Lenyűgözte a padló egybefüggő fehér márványának hússzínű erezete, a körülötte forgó, táncoló tömeg, akikből senkit, de senkit nem ismert az ég egy adta világon.
Párja most felé fordult, meghajolt és felkérte egy táncra. Megilletődve pillogott rá, majd úri hölgyekre jellemzően viszonozta a gesztust és elfogadta a felkérést.
Az orosz keringőknek jellemzője volt egyfajta katonás lüktetés, amitől a táncok forgásoktól és széles mozdulatoktól bővelkedtek és megrészegítették az embert. Az est végére Harry egy szédült extázis közepén találta magát, ahol az összeeséstől csupán Draco erős karjai óvták meg, amelyek biztosan, határozottan fogták őt. Bizonyos részeknél a férfi két keze a derekára csúszott és a következő pillanatban a magasba emelve pörgette meg őt.
Meglepve tapasztalta, hogy ha őt vezetik, akkor nem is bénázik úgy, mint negyedikben a karácsonyi bálon. Sőt, igazából Dracoval túlontúl jó párost alkottak.
Mikor fáradni kezdett, megkérte partnerét, hogy tartsanak szünetet. A férfi egy pincértől szerzett két pohár pezsgőt és az egyiket neki nyújtotta.
- Prosit! - emelte meg a sajátját.
- Egészségedre! - koccintotta pohara száját a másikéhoz, miközben figyelt rá, hogy folyamatosan az ezüst szemekbe nézzen.
- Ah, Draco! Micsoda öröm! - hallottak egy mély, reszelős hangot maguk mögül. Megfordulva egy tipikus orosz férfival találták szembe magukat, fekete szakáll, dús szemöldök. Határozott arcélek és fekete, mindent látó szemek.
- Rachmaninov parancsnok! - üdvözölte a tábornok a másikat.
- Örülök, hogy látlak, fiam! És a hölgy melletted, pedig... ó... - Harry összerezzent, ahogy a férfi arcára kiült a felismerés, majd az orosz halkan suttogta: - Harry Potter?!
- Ho... honnan? - kérdezte olyan magasra felszökő hangon, hogy már majdnem elhitte magáról, hogy lány.
- Onnan, drágám, hogy ő az orosz hírszerzés feje. Ostobaság lenne a részemről és sértő, ha megpróbálnánk tagadni bármit is - magyarázta Draco a másik férfi pedig helyeselt.
- Nem kell aggódni - mondta komoly hangon. - Én nem szólok senkinek. Draco magánélete nem tartozik senkire. Nem szeretem diszkriminációt.
Megkönnyebbülten mosolyodott el.
- Egyébként nem vagy felismerhető - folytatta. - De mi már találkoztunk egyszer és onnan tudom, hogy te ki vagy.
Ismét zavarba jött és elpirult. Nem emlékezett rá, hogy találkozott volna valaha is ezzel az emberrel.
- Nem kell aggódni. Én ott voltam a kitüntetésen. Ezért láttalak. Neked nem kell rám emlékezni. Sokan voltunk öltönyös öregek - mosolygott Rachmaninov parancsnok. - Én Ivan Rachmaninov vagyok. Örülök, hogy végre találkozunk személyesen is.
- Én is örülök - felelte végre tényleg megkönnyebbülten mosolyogva, majd meglepve látta, hogy kinyújtott kezét az orosz megfordítja és megcsókolja.
- Oroszok így köszöntenek minden nőt. Remélem, nem bánja, Miss Black - kacsintott felé az öreg. Megrázta a fejét, majd mikor az illető tovább állt, felszakadó sóhajjal bújt oda Dracohoz. Már kényelmesen befészkelte magát az ölelő karok és erős mellkas képezte fészekbe, mikor rádöbbent, hogy mit is csinál. Megpróbált hátrálni, de nem sikerült, az izmos karok erősen tartották. Mikor felpillantott, egy lágyan mosolygó Draco Malfoyt látott, akinek tekintete a táncoló tömegre irányult, de láthatóan gondolatban máshol járt. Végül feladta a küzdelmet és visszabújt az ölelésbe.

A szőke ezúttal egészen a bejárati csarnokig kísérte. Már hajnalodott, mikor visszaértek és Harry hálát adott az égnek, hogy másnap szombat.
- Szerintem ma hagylak pihenni - jegyezte meg Draco halkan és ő kicsit összerezzent a hangtól. Akkor már vagy egy órája nem beszéltek a fáradságtól. - Majd holnap találkozunk.
Bólintott. Örült neki, hogy nem kell mennie sehova.
- A ruha mikor tűnik el? - kérdezte kicsit szomorúan.
- Soha. Az a tiéd.
- Tényleg?! - kérdezte fellelkesülve, majd rögtön le is csillapodott. - Bár úgyse tudom hordani.
- Várd ki a végét - kacsintott Draco, majd komolyan a másik szemeibe nézett. - Ez is a tiéd. És ez se tűnik el, soha - majd kabátjából előhúzott egy jégből faragott, liliomszerű virágot, melynek a közepe sárgás fénnyel ragyogott. Valószínűleg megbűvölhették, hogy soha nem olvadt el. A fény ragyogása nem volt zavaró, épp csak derengett, de ettől az egész virág olyan volt, mintha különös, mesebeli mágia lakozna benne.
- Ez gyönyörű - suttogta meghatódva. - Köszönöm!
Malfoy bezsebelte a szokásos, randi végi csókot, majd mosolyogva megindult vissza a bázisra. A terv lassan az utolsó fázisba ér. És ő jól halad.

Szombat estére tényleg nem tervezett semmit, de vasárnap reggelre annál inkább. Harry reggel kilenckor álmosan állt a bejáratnál és a tőle telhető legmorcosabban nézett a magas, erős férfira, aki épp felé közeledett. Ezúttal az egyenruhát otthon hagyta és sötétkék farmerben és fehér ujjatlan izompólóban érkezett, ami eszméletlenül szexisen kiemelte nem csak a vastag karokat, de a széles mellkast is. A fehér pólón a Born to Rock! felirat virított fekete betűkkel. Most a haja se volt olyan szigorúan hátrasimítva, a szél lágyan játszott a tincsekkel. Harrynek csak most tűnt fel, hogy tulajdonképpen Draco haja nem is olyan rövid. Mikor a szőke odaért, az egyik kezében lévő kávét átnyújtotta az álmosságtól didergő griffendélesnek.
- Álmosnak tűnsz - jegyezte meg nevetve.
- Hmpf - jött a fekete hajú értelmes válasza, miközben belekortyolt a forró italba.
A sárkány csak nevetett. Kezét a másik hátán pihentetve elvezette őt a birtok széléig. Mikor elfogyott a fekete nedü, magához szorította a kisebbet és hoppanált vele.
Harry ismét az éjszaka közepén találta magát, de ezúttal egy mugli város felhőkarcolójának tetején. Minden fényesen ragyogott, neonfények, reklámok villództak amerre a szem ellátott. Alóluk, feltehetőleg egy discoból lüktető zene dübörgött, lent, az utakon autók százai haladtak. Meglepve fordult a másik felé, aki azonban jót mulatott az ő döbbenetén.
- Ez... ez... - hebegett a zöld szemű.
- Ez Las Vegas - közölte Draco nemes egyszerűséggel. Kicsit kiabálniuk kellett, hogy a dübörgő zenét túlharsogják. - Az egyetlen hely, ahol egyszerre látod a Nagy Piramist és az Eiffel-tornyot!
- De hogyan? Hogy tudtál ide elhozni?
- Varázsló vagyok, édesem! - mosolygott szélesen, majd magához húzta a még mindig megilletődött Harry-t. - Nincs lehetetlen!
- De ez egy mugli város!
- A lehető legmuglibb, ami valaha is létezett!
- Akkor miért?!
- Tetszenek a fények.
Megfordította a roxfortit, aki így a korlátnak tudott támaszkodni és tökéletesen rálátott a kivilágított, nyüzsgő, pulzáló városra.
- Tényleg gyönyörű - állapította meg elbambulva. Lassan hátradőlt az erős mellkasnak és hagyta, hogy a két erős kar utat találjon a dereka körül. Ahogy lepillantott, észrevette, hogy az alattuk helyet kapó disconak erkélye is van és ott emberek mászkálnak, kezükben italokkal, cigarettával.
Draco belecsókolt a nyaka hajlatába, ő pedig felnyögve döntötte hátra fejét, még több helyet hagyva a mohón tevékenykedő ajkaknak. Az egyik kéz felkúszott a pólója alá és a mellbimbójával kezdett játszani. Neki megremegtek a lábai. A másik kéz nadrágja egyre dudorodó elejére simult. Az ajkak már a fülcimpájával játszottak, ő pedig mindkét kezével hátranyúlt és a szőke tincsek közé túrt.
- Nem akarjuk ezt máshol folytatni? - zihálta, de szemei előtt lassan minden összefolyt.
- Miért mi ezzel a hellyel a baj? - Draco feszülő férfiasságát a másik fenekéhez dörzsölte, aki hangosan felnyögött, majd ijedten a szája elé kapta a kezét. - Ne aggódj - folytatta ördögi vigyorral. - Senki nem hall téged és nem is fognak látni.
- Honnan tudod? - kérdezte a másik bizonytalanul.
- Onnan, hogy senkinek nem jut eszébe feljönni ide, lent pedig a zenétől nem hallanak semmit.
Nem volt érkezése tovább ellenkezni, mert Draco erőszakos, követelőző ajkai elnémították, ő pedig nem érezte elég erősnek magát ahhoz, hogy tiltakozzon. Hagyta, hogy a másik kicsatolja az övét és a nadrágot az alsónadrágjával együtt lejjebb húzza rajta, így szabaddá téve fenekét. Közben folyamatosan csókolta, simogatta, így Harry kéjesen sóhajtozva dőlt előre a korlátra. Két, hűs krémmel bevont ujjat érzett a bejáratánál körözni. Meg se lepődött, hogy Draconál volt síkosító. Boldogan állapította meg, hogy a két ujj könnyedén belésiklott és már el is találta a prosztatáját, ezzel táncoló csillagokat idézve a szemei elé.
Draco másik, szabad kezével kioldotta saját övét és sliccét is, elővéve ágaskodó férfiasságát. Mosolyogva állapította meg magában, hogy majdnem pont a kétszerese Potter farkának. Gyorsuló szívveréssel illesztette magát az előre hajoló fiú nyílásához, majd szépen, lassan előre nyomult. Harry magas hangon kiáltott fel, de mikor az arcára nézett, egyértelmű lett, hogy az élvezettől és nem a fájdalomtól. Először lassan kezdett mozogni, hogy a másik megszokja őt, majd ahogy kezdte elveszíteni az önuralmát, felgyorsult. Végül már a pulzáló zene ritmusára mozgott ő is, pedig nem volt szándékos, azonban ez láthatóan a nem zavarta a fekete hajút, sőt, úgy mozgott, mintha öltáncot adna neki. A kéjes, önkívületi vonaglástól, amit a kisebb leművelt, Draco csak még vadabb lett. Kihúzódott a másikból és egy vad rántással megfordította. Egyetlen intéssel eltüntette róla a nadrágot és az alsót, majd felkapta és a hátát az épület közepén nyújtózkodó vastag fém rúdnak nyomta.

Harry reflexszerűen nyúlt a feje fölé és kapaszkodott meg a hideg hengerben. Draco felhúzott térdei alá nyúlva tartotta meg őt és most újra belényomult, egészen tövig. Háta ívbe feszült a benne mozgó testrésztől, ahogy az erős nyomással súrolta prosztatáját, majd gyors ütemben, fel-le kezdett mozogni benne. A katona látványa az őrületbe kergette... A homlokhoz tapadó szőke tincsek, a vágytól elsötétült, vad tekintet, az enyhén elnyílt vékony ajkak, ahogy zihált. A látvány, ahogyan minden egyes izomrost megfeszült a testén, hogy visszafogja magát. Ahogy uralta a benne lévő hatalmas erőt, és ahogy ezzel uralta Harryt is...
Körbepillantott az izmos vállak fölött és egyszerűen úgy érezte, a világ tetején vannak. Kiszakadtak az átlagember dimenziójából és most valahol az emberiség fölött lebegve hajszolják a gyönyört, eszetlen, gyors mozdulatokkal. Érezte, ahogy lábait a másik maga köré kulcsolja, majd a két erős kéz a hátára csúszott lapocka magasságba, ő pedig elengedte a rudat. Draco megtartotta őt, ő pedig egy pillanatra úgy érezte, ilyen lehet repülés közben szeretkezni.
Lassan lefektették a furcsán meleg betonra. Megemelte csípőjét, hogy dereka ne dörzsölődjön a durva anyaghoz, na meg persze, hogy párja számára teljes hozzáférést biztosítson, aki, nem is volt rest és kihasználta a lehetőséget, ezúttal a határokat feszegető gyorsasággal. Érezte, ahogy mindene megfeszül a gyönyörtől. Szemei fennakadtak, ajkai elnyíltak és ujjait a tőle telhető legnagyobb erővel vájta bele Draco vállaiba.
A köré feszülő test kikapcsolta utolsó érzékeit is, állat módjára, hörögve üvöltött fel, ahogy az utolsó, felgyorsult lökésekkel kiteljesítette kettejük orgazmusát. Harry a saját hasfalára csöppent, ő azonban mindenét, amije volt, beleürítette a szűk forróságba. Kipukkant körülöttük a buborék, a zene lüktetése, az emberek hangzavara ismét átjutott a fülükben dübörgő vér tompaságán. Draco óvatosan kihúzódott, majd lehajolt, hogy ismét megcsókolja kedvesét. Hihetetlenül feltöltve érezte magát és mégis fáradtnak. Egy laza mozdulattal megtisztította magukat és visszabűvölte Harryre a nadrágot. A fekete hajú ernyedten dobta szét végtagjait a földön.
- Nos... Európában reggel tíz óra van - közölte a karóráját nézve.
- És? - kérdezte Harry fáradtan.
- Mi lenne, ha inkább mégis csak az igazi Eiffel-tornyot néznénk meg? - ezt olyan egyszerűséggel kérdezte meg, mintha csak afelől érdeklődött volna, hogy a másik hogy aludt. Azonban a zöld szemek hitetlenkedve pattantak ki.
- Hogy mi?
Azonban válasz helyett csak megfogta a vékony testet és a következő pillanatban már egy napsütéses, csendes kis térre léptek be, ahol francia zene duruzsolt a sorakozó kávézókból és elegáns pincérek lesték a vendégek minden kívánságát. Draco a kezénél fogva odahúzta az egyik ilyen kis teraszos helyhez és leültette egy kényelmes, vastagon párnázott székbe. Ahogy kábultan körbenézett, nem tudta nem észrevenni a tér fölé magasodó fém építményt. Enyhén tátott szájjal méregette még akkor is, amikor kijött a pincér, hogy a rendelést felvegye. Az volt a szerencséje, hogy a mellette ülő szőke - aki nem mellesleg a kezét fogta összefűzött ujjakkal - rendezte az egészet és így neki nem kellett a látványtól elszakadni.
- Cica, itt vagy? - kérdezte két csodálatosan csillogó ezüst írisz, ő pedig elfelejtett válaszolni. - Merlinre, kicsim, kérlek, válaszolj! - az ezüstökbe aggodalom keveredett.
- Itt vagyok - nyögte végül, majd megköszörülte a torkát. Úgy érezte, már évek óta nem beszélt. - Csak nem tudom, hol van az a itt...

A másik hitetlenkedve vigyorgott és a fejét csóválta.
- Pedig az a böszme nagy fém monstrum elég árulkodó.
- Igen, de tíz perce még Las Vegas felhőkarcolójának a tetején szeretkeztem veled. Bocsi, ha nem egészen tudtam követni az eseményeket...
- Éhes voltam - nézett rá a másik kiskutya fejjel. Ekkor megérkezett a reggeli. Tejeskávé és croissant formájában. Harry gyanakodott, hogy a kiskutyus ábrázat igazából annak tudható be, hogy a tábornoknak igazán jó kedve volt és nem annak, hogy valójában bűntudatot érzett volna azért, mert ő már beleszédült az események gyors forgatagába.
- Jó étvágyat! - sóhajtott lemondóan és ő is nekilátott a saját adagjának.
A francia kávézókban az volt a jó, hogy az ember még akkor is szívesen ücsörgött ott, amikor már elfogyasztotta a rendelését és csupán egy pohár hideg vizet szürcsölgetett. Jól lehetett beszélgetni, ábrándozni, vagy épp csak ücsörögni és fogni egymás kezét, tudva, hogy ma reggel valami megállíthatatlan kezdődött el.
- Miért? - kérdezte Harry.
- Mit miért? - kérdezett vissza pár perc múlva Draco.
- Miért udvaroltál, amikor a te tulajdonod vagyok és csak egy szavadba került volna, hogy lefeküdjek veled?
Megrántotta a vállát.
- Talán azért, mert nem csak te vágysz néha átlagosságra.
- Nálad ez az udvarlási forma belefér az átlagosba? - vonta fel az egyik szemöldökét, már-már malfoyosan.
- Közelebb áll hozzá, mint az, hogy a tulajdonom vagy.
Ebben egyetértettek.
- Meg időm is volt. Ha háború lenne, nyilván nem lett volna se kedvem, se energiám ilyeneket művelni. Na, akkor tuti, hogy megerőszakollak.
Harry igazán nem tehetett róla, hogy még a megerőszakolás gondolatára is jóleső bizsergés futott végig a gerincén és buja, vágyakozó tekintetet varázsolt neki. A szőke elképedve jegyezte meg:
- Te még élveznéd is...
- Talán - felelte incselkedve, majd hirtelen elkomorult. - Draco... még most se járunk?
Látta, ahogy megállt a katonában az ütő és maga elé mered azon gondolkodva, mit mondjon. Már épp felállt volna, hogy távozzon, mikor végre a másik megszólalt:
- Nekem nem lehet pasim. Tábornok vagyok és a hadsereg soha nem volt híres a toleranciájáról. A katonaságnál kizáró ok a homoszexualitás. Sajnálom.
- De szeretsz? - kérdezte reménykedve.
A határozott, kemény arcon fájdalom és szomorúság suhant át.
- Sajnálom, Harry - kezdte és ő érezte, hogy benne minden remény szertefoszlik. - Végtelenül kegyetlen tőlem, hogy azt a papírt aláírattattam veled és megfosztottalak a lehetőségtől, hogy normális párkapcsolatod legyen egy olyan emberrel, aki képes szerelemre. Vedd semmisnek azt a szerződést, kérlek! És most gyere, hazaviszlek...
- Mi?! - ugrott fel és hitetlenkedve meresztette zöld szemeit a másikra. - Ezt te se mondhatod komolyan! Odaadtam magam neked és erre te így zárod le az egészet?! Ennyi volt?!
- Nem erről van szó, de kérlek, értsd meg, soha nem leszek olyan, amire te vágysz!

- Honnan tudod te, hogy én mire vágyok? Nekem... nekem jó ez így! Ha nem járhatunk együtt, oké. De nekem szükségem van rád! Én...
- Ki ne mondd! - emelkedett fel sötét tekintettel Malfoy. - Ki ne mondd!
- De ha egyszer igaz!
- NEM IGAZ!- üvöltött rá úgy, hogy a tér megállt egy pillanatra létezni. Rámarkolt a fiú pólójának elejére és vészesen közel húzta magához. - Azt hiszed, szeretsz? Engem? Hát tévedsz! Te egy olyan Draco Malfoyba vagy szerelmes, aki igazából soha nem létezett!
- Ezt csak most mondod! - vágott vissza kétségbeesetten. - Nem hiszem el, hogy ezt mind csak megjátszottad!
- Úgy gondolod?! Akkor gyere, megmutatom neked, milyen az igazi Draco Malfoy.
Pörgés és hirtelen egy sötét szobában találta magát egy vastag perzsaszőnyegen ülve. Hunyorogva próbálta kivenni, hogy hol van. Előtte a már jól ismert Draco Malfoy magasodott fekete egyenruhájában, szigorú tekintettel, kezében lovaglópálcával. Mellette hatalmas német juhásza vicsorgott.
- Beruhige dich! - rivallt rá a tiszt jeges hangon. A kutya abbahagyta a morgást. - Gyere! - szólt oda most Harrynek. Kábán követte, csak úgy, mint a kutya. A szembejövő katonák mind tisztelegtek neki, rá, Harryre pedig úgy néztek, mint a véres kardra... nem... a véres kardra nem néztek volna ennyire döbbenten. Egy szépen berendezett irodába mentek, ahol a roxforti csatából már ismert Ciel várt rájuk. Illetve csak Dracora.
- Hát ő meg? - kérdezte meglepve. Harry gyámoltalanul húzta össze magát, egyik kezével a felkarját vakarva.
- Mr. Potter jelentkezni kíván az Egyesített Haderőkhöz, így a délelőtt folyamán betekintést kap egy kicsit a bázis működésébe- magyarázta Draco szárazon. - Van valami probléma?
- Nos, ami azt illeti, van... A távol-keleti helyzet kezd kicsit eldurvulni, lehet, be kellene avatkoznunk.
- Nem.
- Tábornok úr, ha szabad megjegyeznem, ez kezdi a Brit Mágikus Birodalom érdekeit is sérteni.
- Miben? - húzta fel az egyik szemöldökét.
- Úgy tűnik, van még egy olyan, mint maga - mondta Ciel elhaló hangon és látszott, hogy félelmében elsápadt.
- Ezt hogy érti?
- Egy sárkány animágus...
Megfagyott a levegő. Harry látni vélte, hogy Draco arcán átfutott a döbbenet, de az egész csupán egy pillanat műve volt.
- Mennyire erős? - kérdezte végül.
- Erősödik. Még csak hetes szintű, de két hónapja még csak négyes volt.
- Miből van az ereje?
A kisebbik Malfoy nyelt egyet.
- Ártatlan életekből.
Draco keze megremegett, olyan erősen szorított rá a lovaglópálcára. Gyors határozott léptekkel indult meg az ajtó felé, úgy tűnt, teljesen elfelejtette, hogy Harry is ott van.

- Riadó készültség minden osztagnak! - harsogta végig a folyosókon. - Fokozott termelést, fokozott képzést! Pozíciókat megerősíteni! Őrséget duplázni! Védőbűbájokat a maximálisra növelni! Senki nem hagyhatja el a bázis területét!
- Én se? - kérdezte Potter gyengécske hangon.
Draco ijedtséggel a szemében fordult oda hozzá és egy mozdulattal a falhoz szegezte.
- Főleg te nem! - lehelte reszkető hangon. - Ne kószálj egyedül soha és mindig maradj az épületek közelében!
Remegve ölelte magához a vékony fiút. Nem kellett volna idehoznia. Nem kellett volna vele beszélnie... Nem kellett volna megismernie se!!!
- Menj vissza a szobába! Ciel! Vidd vissza Harryt a szobámba! Ne kószáljon egyedül!
Unokaöccse engedelmeskedett neki, ő pedig teljes figyelmét a védelem erősítésére fordította. Délután berontott a laborba és a vezető professzor elé lépett.
- Mérjék meg a szintemet! - kiáltotta.
- Tessék?
- A mágia erőszintemet!
Engedelmeskedtek neki. A mágia erőszint mérésére egy különleges eszköz állt rendelkezésre. Tízes skálán mutatta, hogy az illető milyen szinttel rendelkezik. Eddig az idősebb Draco Malfoy rendelkezett kilences szinttel, Dumbledore nyolc egész kilenccel, a többiek általában alatta voltak. A fiatalabb Draco még soha nem merte megméretni a saját szintjét. Most azonban iszonyúan félt. Eddig legyőzhetetlen volt, de most...? Mi lesz, ha nem tudja visszahozni az embereit? Mi lesz, ha a családjának baja lesz? Mi lesz ha Harry....
A gondolattól minden eddig lekötött mágiája felszabadult, és hangos szikrázás és füstölés közepette kisütötte az eszközt.
- Na? - kérdezte aggódva. A megfüstölt arcú professzor kábán pillantott rá.
- Nos, uram, kiverte a rendszert... Szóval, ha így kellene megtippelnem... Akkor olyan húszas-harmincas...
Ettől azért egy kicsit megnyugodott. Akkor még sokáig ő marad a legerősebb és meg tud védeni mindenkit...

Harry egyedül ücsörgött a sötét szobában. Nem mert semmit csinálni, csak felhúzott térdekkel kuporgott a hatalmas ágyon. Nem tudta, hány óra lehet, de minden pillanat lassan vánszorgó órának tűnt, amíg kint szólt a sziréna és bakancsok, csizmák súlyos döngését hallotta. Kiabálások, az ablakok mögül lövések, lánctalpak hangos csörgése hallatszott. Nem merte széthúzni a függönyöket. Úgy érezte, már minden könnyét elsírta. Sírt, mert félt. Sírt, mert aggódott a többiekért. Mert aggódott Dracoért. Mert szerette Dracot... Mert nem szerették viszont...
Kinyílt az ajtó és Ciel lépett be egy tálcával, rajta némi étellel és itallal.
- Minden oké? - kérdezte óvatosan.
Megrázta a fejét, de nem mozdult. A fiú letette a szoba közepén álló kerek asztalra a tálcát, majd az ágyhoz sétált és leült Harry mögé. Kedvesen megsimogatta a hátát, majd gondolt egyet és hátrahúzta egy ölelésbe.
- Nyugodj meg! Semmi baj nem lesz! Draco úgyis mindenkit lezúz! - kacsintott cinkosan Harryre.
- De.. ha ez most olyan erős... - kezdte és rájött, hogy már megint síráshatáron van.
- És? Draco így is háromszor olyan erős és neki van valamije, ami annak a másik köcsögnek nincs.
- Mi? - szipogta és őszintén remélte, hogy valami bazi erős csodafegyverről van szó.
- Te - mosolygott rá a másik. Hát nem épp erre gondolt.
- Sokra megy vele...
- Persze, hogy sokra megy! Ha van kiért harcolnunk, akkor sokkal erősebbek vagyunk!
- Értem... harcol? - meresztett nagy, könnyes szemeket a másikra.
- Persze, mindig a szerelmünkért harcolunk a legádázabbul - kacsintott rá.
- Ő nem szeret engem - válaszolt lemondón.
- Persze, én meg csokibéka vagyok! - legyintett Ciel, majd felállt. - Nekem menni kell. Te meg kapd össze magad! Nem kell mindent elhinni, amit Szuperharcos Draco Malfoy keménységében fapofával kijelent...
Nevetni kezdett. Ez a leírás nagyon is illett arra hülyére...
Újabb órák teltek el. Valószínűleg kinn besötétedhetett, mert gyéren bár, de lámpafény derengett át a fekete drapériákon. Megette, amit hoztak neki, majd ruha nélkül, gondolatoktól túlzsúfolt aggyal feküdt a hátán az ágyban.
Kinyílt az ajtó és egy hulla fáradt Draco Malfoy tántorgott be rajta. Az ágy fele indult, menet közben lassan dobálva el a cuccait. A lovaglópálcát... a sapkát... a fegyvert... a csizmákat... a ruháit... Végül boxerben és trikóban esett az ágyra. Harry kérdőn, de szeretettel telve nézett rá. A szőke lassan, nehezen lélegzett. Most leginkább egy sebesült sárkányra emlékeztette Harryt. Nem mert hozzáérni.
Egyszer csak a nagy test megmozdult. Felemelkedett és fölé hajolt. Invitálóan tárta szét lábait. A másik közéjük helyezkedett, majd szó nélkül lehajolt és megcsókolta. Lágyan, lassan csókolóztak, majd a katona nehézkesen mozogni kezdett. Ágyékukat összedörzsölte, majd mintha újult erőre kapott volna, lángoló tekintettel nézett a smaragdokba. Levette saját, maradék ruháit és visszahelyezkedett a selymes combok közé. Kezével, ajkaival ahol csak tudta, érintette a bársonyos, fehér bőrt, a hosszú, feketetincsekbe túrt. Belecsókolt a nyakába, végig a kulcscsontján, a szegycsonton, egészen a köldökig, majd vissza.
Két ujjal kezdte tágítani az alatta fekvőt, de nem sokáig tudta magát türtőztetni. Gyorsan, észrevétlenül kente be magát és a következő pillanatban már nyomult is a törékeny testbe. Lassan, mélyen mozgott, nagyokat lüktetve és közben folyamatosan csókolta Harryt. Érezte, ahogy a kisebb merevedése folyton a hasfalának dörzsölődik, és ez erőteljes, vad, mégis lassú mozdulatokra ösztönözte. Amikor érezték, hogy már nem járnak messze, zihálásuk apró nyögésekbe fúlt, amit a másik szájába súgtak a csókok közepette. Végül Draco egyszer csak felemelkedett, karjaival megtámasztva a másik térdhajlatait és gyors, durva lökésekkel fejezte be művét. Ismét a másikba élvezett, aki pedig a saját hasára. Letakarították magukat, majd Draco egy szó nélkül bebújt a takaró alá, berántva magával Harryt is. Apró csókokkal borította be kedvese nyakát, vállát és magában hálát adott, hogy itt van vele.
Már épp elaludtak volna, amikor kinyílt az ajtó és Schlächter somfordált be rajta a száját nyalogatva. Végzett a vacsorával és valaki beengedte. Felugrott az ágy végébe, majd kérdő tekintettel meredt a fekete hajúra. Draco halkan felnevetett, majd felült és a kutya füléhez hajolt úgy, hogy Harry ne hallja, mit mond.

- Ich liebe ihn! - suttogta a kutya fülébe, aki úgy tűnt, megértette, mert most "ja, mindent értek" fejjel elhelyezkedett az alváshoz. A szőke pedig visszafeküdt és magához ölelte a másikat.

Ismét ott állt és látta, ahogy a nagyapja hamuvá ég Bellatrix átkától. A nő gonoszul kacag, ő pedig hiába kap utána, soha el nem érheti. A nagyapja a karját nyújtja felé. Szeretné megfogni a kezet, akkor is, ha éget, de túl messze van és hiába indul felé, csak távolodik. Az arcán forróság csorgott végig. Könnyek... Hangosan kiáltott: NAGYAPA!
Hirtelen ült fel az ágyban, még mindig folytak a könnyek az arcán. Mohón kapott levegő után, míg zihálása csitult kissé. Verejtékben fürdött az egész teste és most az éjszakai levegő hűvössége lassan cirógatva nedves bőrét megnyugtatta.
- Draco... Minden rendben? - kérdezte Harry álmosan. Csak bólogatni tudott. Elfordította a fejét, hogy a másik ne lássa, hogy sírt. Akkor se, ha csak álmában.
- Kérlek, nézz rám! - a fiú hangja egészen könyörgő volt. Gyorsan megtörölte az arcát és mosolyt erőltetett az arcára.
- Bocs - válaszolta tömören. - Valami baromságot álmodtam...
Azonnal hanyatt vágta magát és betakarózott. Úgy tűnt, a másik ért a ki nem mondott szavakból, mert nem kérdezett többet, csak visszabújt mellé.

Másnap Harry egyedül ébredt. A nap már magasan járhatott a függönyökön átszűrődő fényből ítélve. Lassan kikecmergett az ágyból és felöltözött. Tétova léptekkel Draco keresésére indult. Igazából nem is tudta, mit tegyen. Már órán kellene lennie a Roxfortban. Senki nem tudja, hova lett, biztosan keresik. Egy nagy fa ajtóhoz ért, amit elfelejtettek rendesen becsukni.
Belesett a résen és azt látta, hogy egy ovális asztal egyik végén Draco ül szokásos egyenruhájában, ölében a lovaglópálca. Egyik lábfejét a másik térdén pihentette, jobb könyökén támasztva a fejét unottan vizslatta a vele szemben történő eseményeket. Bal keze a karfán túllógott és Schlächter fejét vakargatta vele.
Szemben az asztal körül Ciel és egy nagydarab, kopasz katona állt tekintélyes bajusszal. Mindketten egy térképen mutogattak és valamin nagyon vitatkoztak. Mellettük Lucius Malfoy, fején partizánsapka, sötétzöld színű, mellette fekete alapon fehér hajszálcsíkos öltöny, kétsoros gombolással, derekán egy fekete öv, kígyót mintázó csattal. Mellkasán egy-két rangjelzés fénylett fémesen. Még látta egy szőke férfi széles hátát, aki kék auror egyenruhát viselt.
- Mindenképpen elébe kell mennünk a dolognak - magyarázta Ciel. - Ha ez a Ling erősebb lesz, komoly veszteségeket szenvedhetünk el!
- Rendben, de mégis meddig menjünk? Kínáig? - vitatkozott az auror.
- Ha kell...
- Nem, addig nem kell - szólt közbe a bajszos. - Elég Oroszországig. Ott megfelelő bázisokat építhetünk ki és az orosz hadsereg szinte olyan fejlettségi szinten van, mint mi. Támogatnának.
- És mi van, ha nem fognak támogatni? - vetette fel Lucius. - Ha csapda és ők Kína oldalán állnak?
- Ne légy nevetséges, Lucius - ellenkezett az auror ismét.
- Basil, te is tudod, hogy ez egy törékeny béke, ami a két ország között van...
- Épp ezért nem kellene felesleges gyanúsítgatással tönkretenni! - háborodott fel a kopasz.
- Bullstrode parancsnok! Felhívnám a figyelmét, hogy kém vagyok, az a dolgom, hogy gyanúsítgassak.
- Jó a viszonyunk az oroszokkal - szólt közbe Draco. Ő nem kiabált, mégis a hangja erősebb volt, mint bárkié a szobában és tiszteletet parancsolt vele. - A béként már stabil lábakon áll. Kérdezzük meg, mi a véleményük erről a Lingről... Hívjuk vendégségbe Rachmaninov parancsnokot! Utána az általa közölt információk függvényében megbeszéljük a következő lépéseket. Most pedig uraim, megbeszélés vége! Menjenek a dolgukra!
Harry gyorsan beugrott az első függöny takarásába, hátha nem veszi észre senki. Igazából, ha látták is, nem foglalkoztak vele. Mind a négy ember az előzőleg elhangzottakról fejtette ki a véleményét. Mikor kellő messzeségbe értek, ő óvatosan az ajtóhoz lopakodott és kopogott rajta. Nem jött válasz. Megismételte a kopogást.
- MIVAN?! - ordított ki egy dühös Draco.
Lassan benyitott és bűnbánó arccal szólalt meg:
- Ne haragudj! Kicsit zavarhatok?
A férfi ideges gesztusai hirtelen kisimultak és elmosolyodott.
- Te nem zavarsz - mondta kedvesen, majd kinyújtotta a kezét. - Gyere ide!
Harry boldogan mosolyogva engedelmeskedett és hagyta, hogy a kesztyűs kéz a katona ölébe vonja. Karjait a másik nyaka köré fonta és behunyt szemmel feledkezett bele a csókba. Percekig csak lágyan csókolóztak, majd Draco keze az ülepére vándorolt, végigsimítva az egyre feszülő domborulatot. Kéjesen belenyögött a csókba.
- Mit csinálsz? - kérdezte incselkedve.
- Na, mit gondolsz? - vigyorgott a másik gonoszul, majd egy mozdulattal felültette őt az íróasztalra. Tiltakozni se lett volna ideje, a tábornok már szét is bontotta a nadrágját, kiszabadítva határozott, ám nem túl óriási merevedését.
- Dr...Draco...
Nem kifejezetten értette. Sem a póz, sem a ruha mennyisége nem árulkodott arról, hogy a szőke magáévá akarná őt tenni.
- Csst! - jött a válasz, majd két erő kéz a fenekébe markolt. Egy ügyes nyelv végigszaladt a férfiasságán, majd Draco a szájába vette és ritmikusan szívni, szopogatni kezdte a nemi szervet. Időnként egészen mélyen magába engedte, néha pedig csak a makkot nyalogatta, de ezeket olyan tehetségesen váltogatva, hogy Potter hamarosan csillagokat látott a szeme előtt táncolni.
- Draco, én el fogok... - nem tudta befejezni a mondatot. A másik szájába élvezett, amit az rögtön le is nyelt. Félve nézett le párjára, azonban a sapka sildje alól egy ördögi vigyor és két vadul csillogó szem tekintett fel rá. A férfi lassan megnyalta a száját.
- Tapasztaltam - mondta végül. - És most... viszonzod nekem a kedvességet?
Egészen belevörösödött a dologba. Eddig összesen kétszer volt együtt férfival. Mind a kettő vele volt. És tegnap. Soha nem csinált még ilyet.
- É...Én még soha... nem csináltam ilyet - kezdte zavartan. - Valószínűleg béna leszek.
- Ne aggódj - suttogta fülledt hangon a másik. - A szűziességed csak még keményebbé tesz!
Harry lassan lecsúszott az asztalról és már térdre is ereszkedett a karosszékben ülő előtt. Ott azzal kellett szembesülnie, hogy az anakonda már kiszabadult és most előtte ágaskodik. Nyelt egyet félelmében. Egyenlőre azt se tudta elképzelni, hogy hogy fog a szájába férni. Plusz félt, hogy esetleg a szaga, vagy az íze undorító lesz. De ahogy közelebb hajolt, citromos illatot érzett. Kiöltötte a nyelvét és megnyalta a feszülő tagot. Kellemes sós ízt érzett. Kifejezetten ízlett neki. A gondolat pedig, hogy mit tesz, egészen izgatta. Lehunyt szemekkel és egészen erotikus megmozdulással vetette magát ismét a célpontra, ezúttal a teljes hosszát végignyalva, majd a makkot a szájába is vette. Szívogatni kezdte, mintha csak minden sós ízt ki akart volna szívni belőle. Igyekezett minél többet a szájába engedni, de gyanúja beigazolódott, az ő torka nem volt elég mély. Draconak azonban mégis tetszett a dolog, egyik kezét a sötét tincsek közé siklatta és néha kissé megnyomta a fejét, ezzel jelezve, hogy még mélyebbre akar süllyedni a farkára boruló forróságban. Harry a nyelvét is mozgatni kezdte, miközben a hímtag a szájában pulzált és ettől a szőke egészen megőrült. Hangosan nyögött fel, szabad kezével a saját hajába túrt, sapkája hangos koppanással landolt a földön. Ahogy a fekete hajú felpillantott, látta, hogy a fehér arc teljesen elpirult az élvezettől, a szemek lehunyva, a száj kissé elnyílva, a sűrű levegővételtől kissé kiszáradt.
A következő pillanatban nyílt az ajtó és Ciel sétált be rajta.
- Tábornok, kimaradt, hogy...
Harry fel akart ugrani, de a fejét tartó kéz nem hagyta, aminek viszont az lett az eredménye, hogy a vastag pénisz egészen mélyen a szájába csúszott, ő pedig véletlenül rászívott egyet. Draco ismét felnyögött, majd rekedten, zihálva megszólalt:
- Jöjjön vissza később, parancsnok, most nem érek rá...
- Ő... rendben... elnézést... - ajtócsukódás. Ciel távozott.
Harry folytatta addigi tevékenységét, sőt, kissé bele is lendült és Draco nyögései végül egyetlen, mély nyöszörgéssé olvadtak, majd hirtelen Potter érezte, hogy meleg folyadék ömlik a nyelvére. Egyszerre volt édes és sós íze és neki csak egyetlen jelző jutott eszébe...
- Ez... finom...- jelentette ki döbbenten, miután lenyelte. - Ez édes! - hatalmas szemeket meresztett a karosszékben ziháló alakra.
- Szeretem... az ananászt... - jött a halk válasz. Mondjuk nem igazán értette, mi az összefüggés a kettő között, de annyira nem is érdekelte. Mikor megpróbált felállni, Draco ismét az ölébe húzta és magához ölelte. Most azonban nem kezdett csókolózni, csupán lehajtott fejjel odabújt hozzá.
- Na, mi az? - kérdezte nevetve, de nem kapott választ, csak még erősebb bújást. Megsimogatta a szőke tincseket. - Minden oké?
Bólogatás.
- Nem fogsz rám nézni?
Fejrázás.
- Most elbújtál?
Bólogatás. És neki először az jutott eszébe erről a nem normálisról, hogy cuki. Életében először. Nevetni kezdett, majd megpróbált felállni, de az erős karok nem engedték.
- Draacooo... Dolgod van...
- Nincs - jött a tömör, rövid felelet, ami úgy hangzott, mintha egy durcás kisgyerek mondta volna.
- Ha elengedsz, főzök neked finomat! Na?
A karok csak még szorosabban fogták.
- Nem kell.
- Most így fogunk maradni örökre?
Bólogatás.
- De nekem ez így nem kényelmes.
Végre elengedték, de a másik még mindig nem nézett rá.
- Draco, mi a baj? - kérdezte aggódva.
- Semmi - jött a válasz ugyanolyan hangon, ahogy általában a férfi beszélt. Majd felemelte a fejét és az arc ugyan azt a kegyetlen szigort tükrözte, mint előtte bármikor. - Szóval, mit főzöl?- kérdezte teljesen tárgyilagosan.
- Mi?! De hát azt mondtad, nem kell!
- Ha nem kell elengedni, de el kellett, szóval adjam le a rendelést, vagy van valami specialitásod?
Harry elképedve nézte, ahogy a másik feláll, mintha mi se történt volna, visszanyomja a fejébe a sapkát majd az ajtó felé indul.
- Hahó - nézett rá Draco unott arccal. - Mozdulj már, megmutatom, hol a konyha...
Még akkor sem tudott túllépni az eseményeken, mikor már a konyhába vezető lépcsőkön caplattak lefele.
- Amúgy válassz, bármit meg tudok főzni - mondta végül.
- Bécsi szeletet. Tört burgonyával.
- Rendben - sóhajtott lemondóan.
A konyha olyan volt, mint bármelyik ipari konyha. Plafonig csempézett, fehér, nagy fém edényekkel és mosogatóval.
- Minden a tiéd! - mutatott körbe Malfoy, majd egy széket húzott a fém asztal mellé.
- Te mit csinálsz? - nézett rá értetlenül.
- Ellenőrizlek.
- Hogy mi? - meresztette rá hatalmas szemeit.
- Hogy biztosan nem csalsz-e. Hús a hűtőkamrában - mutatott egy fém ajtó felé. Harry kicsit durcásan vonult el összegyűjteni az eszközöket és az alapanyagot. Kikloffolta a húst, közben idegesen pillantgatott az eseményeket bámuló, fintorgó Draco felé.
- Mivan?
- Semmi...
- Akkor jó.
- Csak... Áh, semmi...
- Mi csak?!
- Nem igazán lett egyenletes... Nem tudom, te mindig így csinálod? Anyukámé régen tök egyenletes volt...
- Hidd el, ez is jó lesz.
Besózta a húsokat.
- És... áh, hagyjuk.
- Mi van már megint?!
- Semmi, semmi...
- Jó.
- Csak sózni szoktad?
- Miért, mit tegyek rá, csicseriborsót?
- Nem, felejtsd el, semmi...
Három tál, liszt, tojás, morzsa. Elkezdte panírozni őket, közben az olajt már elkezdte hevíteni egy serpenyőben.
- Harry...
- Merlinre, már megint mit akarsz?!
- Miért serpenyőben?
- Miért, miben süssem, lavórban?!
- Fritőz?
- Ne... mi? Itt van fritőz?! Miért csak most mondod?!
- Azt hittem, láttad.
- Nem. Eszembe se jutott, hogy mugli cuccok legyenek itt...
- A tankok mellett?
- Jogos. Most már mindegy.
Az első húsokat beleengedte a sistergő olajba.
- Biztos, hogy az elég forró?
- Malfoy, mondd csak, egyáltalán te tudsz főzni?!
- Miért kérdezed ezt?
- Mert olyan szépen bele tudsz pofázni mindenbe!
- Ne beszélj így egy tábornokkal!
- A konyhában nem vagy tábornok...De ígérem, amint géppuskával akarok pogácsát szaggatni, azonnal kikérem a véleményed!
Draco felállt és odalépett a tűzhelyhez. Fogott egy fakanalat és megbökdöste vele a húst. A fakanál szenesedni kezdett.
- Mit csinálsz? - kapott a fejéhez Harry és kitekerte a kezéből az eszközt. - Mit akarsz enni, sült fakanalat?! Esküszöm, tartsd magad távol a kajától, különben...
- Különben? - nézett rá szemöldök felvonva a szőke.
- ... különben nincs szex egy hétig!
- Nem bírnád ki - mosolygott ördögien a magasabb, majd magához húzta a kötényes Harryt egy szenvedélyes csókra. Nem sokára égett szag csapta meg az orrukat.
- A hús! - kiáltott a zöld szemű kétségbeesve. - És most az olaj is tönkrement....
Kiöntötte az olajt és elmosta a serpenyőt, közben a katona az elszenesedett maradványokat bökdöste egy villával. Már épp törölgette a serpenyőt, mikor a szőke unottan megszólalt:
- Sejtettem, hogy nem is tudsz bécsi szeletet sütni...

Dong!!!

Nem bírta tovább. Fejbe vágta a serpenyővel. Nagy, szürke szemek hitetlenkedve emelkedtek rá.
- Te megütöttél!
- Igen! Miattad ment tönkre az egész! Te tehetsz mindenről!!!
- Csak a gyengék hárítják a felelősséget, Harry - DONG!!! - Áu!!!
- Kifelé! - mutatta a serpenyővel a kijáratot egy nagyon dühös, kötényes Harry. Draco úgy látta jobbnak, ha most inkább távozik, így az ajtó fele vette az irányt, de nem bírta ki és még egy mondat erejéig visszafordult:
- Mondd csak, Harry, te sose kötöd fel a hajad főzéskor? Elég undi lehet a hosszú hajszálaidat szedegetni a kész kajából...
AAAARRGH!!!! - valami ilyesmi hang rázta meg a fémes-csempézett konyhát. És ez a hang kivételesen nem Draco Malfoyból jött, csupán Draco Malfoy miatt.

Rachmaninov parancsnok két nappal később érkezett a bázisra. Draco aznap végig ideges és feszült volt. Harry gyorsan rájött, hogy jobban jár, ha hozzá se szól, sőt, láthatatlan próbál maradni, mert a férfi minden apróságért üvöltött vele. Még Schlächter is vacogva húzta meg magát az ajtó mögötti kosarában. Ciel fancsali képpel követte mindenhova felettesét, akit jelenleg kicsit sem érzett rokonának.
- Üdvözlöm, Rachmaninov parancsnok - tisztelgett az érkező férfi előtt, aki viszonozta a gesztust. A mindig vidám arc most komoran vizslatta az előtte állót.
- Szép napot, tábornok úr! Köszönöm a meghívást! Megtisztelő.
Minden osztag vezetőjének kötelező volt a jelenlét. Helyet foglaltak az asztal körül, majd Draco azonnal a lényegre tért, hogy legalább kicsit palástolja idegességét:
- Hallottuk ennek a Lingnek a tevékenysége felől és tudjuk, hogy egyre erősödik. De nem tudjuk, hogy mi a valóság, így szeretnénk az Ön véleményét is meghallgatni.
Az orosz olyan lemondóan sóhajtott, hogy a szőkéből minden remény tovaszállt.
- Nagyon erős. Nem tudjuk, hogy csinálja, de egyre csak tör előre. Az egész keletet gyászba borította már. Tegnap hadat üzent Oroszországnak. Igazából, ha nem hívnak, akkor is eljöttem volna ezt megmutatni - ezzel egy levelet tolt Draco elé. Remegő kézzel emelte fel és olvasta a sorokat:

„Mocskos vodkaivók! Nem sokára eljövök, hogy megmutassam nektek, hol a helyetek, kutyák! Már csak ti és teafüvön élő angol barátaitok álltok közém és a világuralom közé, de ne higgyétek, hogy megállíthattok! Eltöröllek titeket a Föld színéről!”

- Ez borzalmas - szólalt meg Narcissa, mikor ő is elolvasta a továbbadott papírt.
- Képes lenne erre? - kérdezte Lucius hitetlenkedve. - Nem lehet ekkora ereje...
Rachmaninov egy szó nélkül fényképeket dobott az asztalra. Mind Linget ábrázolta. Eszméletlen sereget toborzott magának. Másik képen sárkányként látszik, hatalmas, fekete lényként. Tüzet okád... Felégetett falvak mögötte.... Hullahegyek.
- Mekkora a mágiaszintje? - érdeklődött Bullstrode.
- Tízes.
A tábornok tekintete elsötétült és megállt a remegés. Felállt és mély, dühtől eltorzult arccal kijelentette:
- Szedjétek össze a sereget! Mindenkit, akit mozgósítani lehet! Hadat üzentek nekünk! Elébe kell mennünk, vagy az országunk elpusztul! Azonnal indulunk! Nem várhatjuk meg, hogy még erősebb legyen!
Tudta, hogy most még sokkal erősebb. De azt is tudta, hogy még soha nem volt ilyen erős ellenfele. Kemény küzdelemnek nézett elébe. De előtte még volt egy feladata. Szobájába sietett és előszedte a szerződést, mely alapján Harry az övé. Megkereste vele a zöldszeműt, aki most a németjuhásszal játszott az udvaron. Mikor meglátta őt közeledni, megállt és mosolyogva várt rá.
- Baj van? - nézett rá azokkal a csodálatos smaragdokkal és Draco azt hitte, megszakad a szíve. Megrázta a fejét, majd felmutatta a lapokat.
- Ez a rabszolgaságodról szóló papír... - mondta, majd nyelt egyet és miközben az égre pislogott, hogy visszatartsa a kiszökni kívánó könnycseppet, egyetlen mozdulattal porrá égette. - Vedd semmisnek. Szabad vagy. Megbízok két katonát, hogy vigyenek vissza a Roxfortba. Sok sikert a vizsgáidhoz! - azzal megfordult és ismét az épület felé vette az irányt, de egy utána rohanó Potter megállította.
- Miről beszélsz?! Nem akarok visszamenni, veled akarok maradni! - kiáltotta kétségbeesetten.
- Nem lehet - rázta a fejét. - Veszélyes.
- Nem érdekel! - a fiú odabújt hozzá és szorosan átölelte. - Draco, kérlek! Szeretlek, ne csináld ezt! Én... én tulajdonpapír nélkül is a tiéd vagyok.
Összepréselte az ajkait, majd lefeszítette a karokat maga körülről.
- Ha... ha túlélem - kezdte, miközben reszketve vette a levegőt - megkereslek. Ígérem, hogy megkereslek! De most menj, mert csak akadályozol a feladatom ellátásában!

Úgy lett, ahogy Draco mondta, két katona visszakísérte a Roxfortba, ahol Hermione kapásból a nyakába ugrott. Faggatták, hogy merre volt, mit csinált, hiszen két hete alig tudtak róla valamit. Még mielőtt a bázisra került volna, azelőtt is már "eltűnt" társai szeme elől, hiszen minden este Dracoval volt, míg napközben kótyagosan próbált teljesíteni az órákon. Nem nagyon akart válaszolni a többiek faggatózásaira. Kisírt szemekkel vetette magát bele az ágyba, behúzva a függönyöket és gondolatok nélkül bámulta a vörös szövetet.
Eszébe jutottak az emlékek. Draco hangja, a szeme, ami különös villanásokkal telt meg, mikor ránézett, a szája, ahogy megfeszült a kirobbanni készülő nevetés előtt. Az elegáns, drága illat, ami mindig körbelengte... A keze, mely érdes volt és erős, mikor gyengéden akart hozzáérni, még akkor is olyan erős satuba fogta, hogy félt, bekékül a nyoma. Nem volt tisztában a saját erejével, ebben Harry teljesen biztos volt. A csodálatos, ezüstösen csillogó sárkány, amely olyan büszkén, méltóságteljesen suhant a felhők felett, uralva ég és föld határát.
Azt vette észre, hogy megint sír, pedig már biztos volt benne, hogy nincsenek könnyei. Próbálta a szőkét jobb belátásra téríteni. Sírt neki, könyörgött, zokogott, szerelmet vallott... De a másik csak állt a kapuban, távolabb a menetre kész hadsereg várta. Olyan volt, mint egy kőszobor. Semmi nem látszott rajta. Arcizma se rezdült, csupán mikor a szemébe nézett... Akkor látta meg... A folyékony ezüst most elmattult a szomorúságtól, tompa grafit szürkére változott. De mégsem szólt, csak elsétált mellette és hadserege élére állt, őt pedig a két katona visszahozta ide.
Úgy érezte, többet nem fogja látni a szőkét. Biztos volt benne, hogy ez volt az utolsó, hogy ők találkoztak. Ezért is esett neki rosszul, hogy nem hallhatta azt a hőn áhított szót tőle. Mert Draco soha nem mondta neki, hogy szereti...
Lassan összekaparta magát és levánszorgott a Nagyterembe vacsorázni. Végül is, az élet megy tovább...

 

Ling serege akkorára nőtt, hogy nem lehetett a végét látni. A gonosz varázsló magas volt, vékony, gyér kecskeszakállal és harcsabajusszal. Kicsit mongolos volt. Aranyszínű talárt hordott és prémes süveget.

Draco idegesen szívott a szivarjába. Lehamuzta, majd a másik kezében lévő whiskyt a szájához emelte és meghúzta. Bakancsban, terepnadrágban és fekete trikóban volt csak, de nem fázott. Talán fűtötte az alkohol, vagy csak annyira ideges volt, hogy nem vette észre a mínusz tizenöt fokot. A szibériai tavasz kegyetlenebb volt, mint az izlandi. Oldalra pillantott, mellette Ciel remegett a félelemtől, habár próbált magán uralkodni. Megsajnálta unokaöccsét és magához rántotta egy ölelésre.
- Ne aggódj! - súgta a fülébe. - Tudod, hogy mindig mindenkit hazaviszek...
- Tudom - jött a reszketeg válasz.
- Nagyon szeretlek!
- Én is téged...
Homlokát a másik homlokának támasztva mosolygott.
- Na, siessünk, mert még a végén megfázol...!
Ciel arcán egy könnycsepp futott végig. Draco még megveregette a kisebb vállát, majd letérdelt a kutyája mellé.
- Ich liebe dich auch! Bitte... sei ein guter Junge wie immer!
Schlächter megnyalogatta gazdája arcát.
- Miért búcsúzik, tábornok? - kérdezte Bullstrode értetlenül.
- Mert még soha nem volt ilyen ellenségünk. És mert egyszer már megtapasztaltam, milyen búcsú nélkül elengedni valakit. De parancsnok!
- Igen?
- Ha velem bármi történne... Maga lesz az új tábornok...
- Ne mondjon ilyeneket, uram, ez még viccnek is rossz!
- Annak lehet, de nem annak szántam.
A kopasz férfi még kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de ekkor eldördült az első lövés. Megkezdődtek a rohamok, tankok, ágyúk Ling seregének fura eszközei ellen. A keleti sereg lövései általában színes fényekkel jártak és hangos, fütyülő hanggal. Draco mindenre elszántan futni kezdett ellenfele elé. Teste a megszokott módon felragyogott és ő átalakult, egy-két pillanat múlva már a levegőben repülve, azonban Ling körül nagy porfelhő keletkezett és hangos robajt lehetett hallani. Draco hunyorogva próbálta kivenni, mi történik. Nem sokára egy fekete, fémesen csillogó sárkány repült felé. Két lángcsóva csapott össze a levegőben. Egyikük se érte el a másikat, azonban ő meglepődve vette észre, hogy Ling lángja kék és nem sárga.
Kitért a következő lángcsóva elől és testével lökte arrébb a másikat. Mikor beleütközött, hideg fémet érzett és végtelen keménységet. Nem értette. Tüzet nyitott a másikra, aki könnyedén arrébbrepült és a bőrén nem látszott, hogy felhevült volna ott, ahol a láng elérte. Mikor őt érte tűz, a fém pikkelyei ugyan kivédték, de a lángok nyomán egy-két percig sárgásan fénylett, mint a hevített acél. Újra támadt, eredménytelenül. Kezdett pánikba esni. Ha ezt a lényt nem lehet elpusztítani, akkor nekik végük van. Ismét nekifeszült, próbált belemarni a másikba, de karmai megcsúsztak, őt pedig a földre lökte a fekete sárkány. Hangos nyekkenéssel és még hangosabb puffanással ért földet. Aramisz megállt a feje mellett és a támadó szörnyre tüzet nyitott.
- Draco, ez nem egy sárkány! - kiáltotta a tank.
- Hanem? Innen úgy látszik
- Ez egy mágikus vezérlésű robot! Ling ott ül a közepében!
- De akkor hogy lehet legyőzni? - kérdezte kétségbeesve.
- A hasán van az illesztés, ott kell szétfeszíteni a páncélt.
- Kösz, Aramisz, igazi barát vagy!
Azonnal nekiveselkedett az újabb támadásnak. Elrugaszkodott a földtől és teljes erőből nekifeszült a robotnak. Az lassan, de biztosan kibillent az egyensúlyából és a földre zuhant. Draco zuhanórepülésbe kezdett, hogy a becsapódással is növelje erejét, de a szerkezet gyorsan mozgott, így a földbe csapódott. Elkeseredett macska-egér hajsza vette kezdetét. Draco időnként az ellenséges vonalakat is támadta egy-egy lángcsóvával, de alapvetően az ő felszereltségük jobb volt, mint Ling seregéé és ez meg is lepte, hiszen ha képes volt egy ilyen repülő szerkezetet beszerezni, akkor hogy lehet, hogy a többi ennyivel fejletlenebb?
Sok ideje nem maradt gondolkodni, mert Ling ismét támadásba lendült. Hárított, majd ő támadt. Egész a csatatér szélére sodródtak már, ahol meredek sziklafalak magasodtak. Érezte, hogy kezd fogyni az ereje. Órák óta kergetőztek a levegőben, hol az egyik, hol a másik zuhant egy-egy pillanatra a földre, de úgy tűnt egyikük sem győzhet. Ugyanakkor tudta nagyon jól, ha neki elfogy az ereje, mindennek vége, a robot soha nem fog elfáradni.
Végül mégis mellészegődött a szerencse és sikerült a sziklafalhoz vágnia a robotot, akinek a szárnyai beszorultak a résekbe, pont annyi időt hagyva neki, hogy egy újabb becsapódással berepessze a fekete páncélréteget. Karmait beakasztotta a résbe és minden maradék mágikus energiáját felszabadítva széttépte a fémborítást. Benn, egy vezérlőfülkében ott ült Ling és elmebeteg módon mosolygott.
- Rendben, sárkány! - kiáltotta. - Akkor haljunk együtt!
A tartalék mágia egyetlen óriási tűzgömbbe összpontosult és a robot belsejébe csapódott, megsemmisítve az ellenfelet. Ő viszont hirtelen nagyon gyengének érezte magát. Teste ragyogni kezdett és kisebbedni. Visszaalakult, miközben még látta, ahogy a vezetékek a tűztől szikrázni kezdenek...
Hangos robbanás rázta meg a környéket és számára ezután minden süketté vált. Semmit sem hallott utána. Hatalmas lángok csaptak ki a sziklafalból, apró törmelékesővel árasztva el a környéket ő pedig a felhőket látta maga felett, ahogy zuhanni kezdett. Kezét meglendítette, hátha meg tud fordulni és valahogy tompítani az esést, de nem sikerült. Háttal csapódott a talajba, kemény, rücskös, köves felületre, bevágva a fejét és a hátát.

Ciel Malfoy úgy érezte, lassított felvételben tud csak haladni. Minden olyan lassan történt körülötte és mégis csupán egy pillanat műve volt! Egyszer csak lánggömb csapódott a fekete sárkányba, majd látta, ahogy Draco visszaalakul, hatalmas robbanás, és unokatestvére nagy ívben hátrarepült. Mire odarohant, már lehunyt szemekkel feküdt a földön, feje körül vértócsa állt.
A csata véget ért. A két vezér megsemmisült. A keleti sereg megadta magát.
Nem hallott semmit, még a saját hangját se, olyan tompán érzékelte a külvilágot. Fülét Draco orra fölé tartotta.
- Még él! - kiáltotta. - Még lélegzik! Emberek, Draco él! Orvost! Gyógyítót! Elsősegélynyújtókat! Valakit!
Narcissa zokogva térdelt fia mellé. Próbálta felmérni a károkat. Speciális hordágy kellett, mivel a hátán puffadt, lila duzzanat árulkodott arról, hogy a gerince megsérült.

Ciel nem tudta, hogy került a kórházba. Kiürült aggyal ült a folyosón, mellette Bullsrtode, másik oldalán Schlächter. Mindhárman véresek és koszosak voltak, de nem sérültek meg.
- Hát... - kezdte az idősebb. - Ezúttal nem sikerült a tábornoknak áldozatok nélkül megúszni a csatát.
A fiú kérdőn nézett fel rá, így folytatta:
- Ő maga lett az áldozat...
A vékony ajkak megremegtek, de nem sírta el magát. Hirtelen kicsapódott az ajtó és egy szőke, hosszú hajú, vékony lány rohant be rajta, hogy elegáns ruhájával nem törődve a kisebbik parancsnok nyakába vesse magát.
- Rohantam, ahogy tudtam! Hogy van?
- Él - felelte rekedten Ciel és szorosan magához ölelte Astoriát. - Már ha ezt életnek lehet nevezni... - Arcát a szőke tincsekbe temette. Néma zokogás rázta meg a fejét.
Rachmaninov parancsnok fordult be a másik folyosóról és megállt előttük. Vigyázzba vágta magát és tisztelgett.
- Bullstrode tábornok! Malfoy parancsnok! Részvétem Draco Malfoy miatt.
- De... - kezdte a lány, majd kérdőn pillantott Cielre. - Azt mondtad, él....
- Ami történt, kisasszony, rosszabb a halálnál - felelte komoran Rachmaninov.
- Értesíteni kell Harryt - mondta Malfoy, majd jelentőségteljesen felettesére nézett.

Harry hallotta, hogy véget ért a háború és, hogy a hadsereg visszatért, és mindenki visszakapta hozzátartozóját - ismét. Úgy könyvelték el, mint a nagy Draco Malfoy tábornok újabb sikerét. És Malfoy megígérte, hogy megkeresi, ha visszatért, szóval Harry reménykedve pillantgatott folyamatosan az ajtó felé.
- Haver, neked már nem kell az a fánk? - kérdezte Ron nyál csorgatva. Ő csak megrázta a fejét.
- Vársz valamit? - kérdezte Hermione aggódva.
- Igen. Dracot. Visszatértek a csatából és azt mondta, akkor megkeres.
- Nem értem, mit szeretsz benne - csóválta a fejét a lány. - Egy kegyetlen, aranyvér mániás mészáros. Egy igazi zsarnok diktátor.
- Nem is ismered! - csattant fel Harry. - Egyáltalán nem ilyen!
- Tudom, amit tudok
Még szeretett volna egyet s mást mondani drága barátnőjének, de ekkor meghallotta a jól ismert döngést. A katonai bakancsok zuhogó döngését. Boldog mosollyal fordult a Nagyterem ajtaja felé, azonban ott nem Draco Malfoy lépett be, hanem Bullstrode és Ciel. McGalagony professzor eléjük sietett és mikor félúton találkoztak, pont a trió előtt álltak meg. A nő gyorsan felmérte a rangjelzések alapján, kit hogyan szólíthat.
- Bullstrode tábornok! Malfoy parancsnok! Üdvözlöm önöket, miben lehetünk a segítségükre?
Harryben megállt a levegő. Tábornok?
- Harry Pottert szeretnénk elkérni kicsit - felelte az említett komoran.
Reszkető lábakkal felállt és odalépett hozzájuk. Alig bírta kipréselni magából a szavakat, de megkérdezte:
- Mi lett Dracoval? Meghalt? - a többiek némán a fejüket rázták és ő megkönnyebbült. Ha akkor tudta volna, mi történt, talán ő is inkább a halált kívánja szerelmének.

- Mindig így marad? Sose épül már fel? - kérdezte sírva. A nővér megrázta a fejét. Ő visszanézett az előtte ülő alakra. Draco egy tolószékben ült, magatehetetlenül egy kórházi hálóingben, ölében pléd. Üres tekintettel meredt maga elé, szája enyhén elnyílt, a sarkából nyál csorgott. Ő odanyúlt és egy zsebkendővel letörölte. A szőke tincseket leborotválták, fejébe egy számot tetováltak. 98.04.30.3877. Ez volt ő. Az elmegyógyintézet 3877. lakója, akit 1998. április harmincadikán hoztak be. Orrából két kis cső csatlakozott az arca előtt futó hosszú csőhöz. Lélegeztető gép. Kezéből infúzió futott a mellette álló állványhoz. Hirtelen megrándult és artikulátlan hörgésbe kezdett. A nővér azonnal tevékenykedni kezdett az infúzióval és Draco pár perc múlva elhallgatott.
- Fel fogja, mi történik körülötte? - kérdezte a könnyeit nyeldesve.
- Nem - mondta Ciel. - Semmire se képes önállóan. Mindent a nővéreknek kell csinálni.
- Ez annyira nem méltó hozzá!
- Tudom...
- És az előbb, miért kezdett hörögni?
- Fájdalmai vannak - magyarázta az ápolónő csevegő stílusban. - Ilyenkor neki kell nyomatni a morfit és akkor jobban lesz.
- Morfi?
- Morfium. Ha nem kapná, akkor folyamat hörögne, meg nyöszörögne, és az idegesíti a többi beteget meg a dolgozókat.
Harry olyan mélységesen ledöbbent, hogy sírni is elfelejtett.
- Kisasszony, tisztában van maga azzal, hogy kit tologat itt ilyen unottan?! - kelt ki magából dühödten. - Ő Draco Malfoy, a valaha élt legerősebb mágus, egy igazi legenda, aki az életét adta a maga biztonságáért! Nincs joga így beszélni róla!
- Valóban? - csattant fel a nővérke. - Hát most Mr. Legendának én törlöm ki a fenekét, mikor összefossa magát és én törlöm le az álláról a nyálát, ami folyamatosan, kontroll nélkül csorog és én cserélem ki a hugyos zacskóját a katéter végéről, szóval szerintem van jogom így beszélni! Maguk mind hazamennek és emlékeznek dicső mivoltáról, elfelejtve, hogy most bedugták ebbe az intézetbe, de én minden nap itt vagyok vele! Én mosdatom, én hallgatom a fájdalmas hörgéseit és nyöszörgéseit! Azt hiszik, olyan jó itt dolgozni?
Elnémultak. Még csak a fekete szemekbe se tudott belenézni. A nővérkének igaza volt. Ő innen elmegy és új életet fog kezdeni. Hiszen Draco se várná el tőle, hogy az egész életet, fiatalságát neki szentelje és ápolja éjt nappallá téve! Nem de?
Kiégett lélekkel lépett ki az intézet kapuján.
- Hát akkor - kezdte Ciel. - Sok sikert az új életedhez! - a kezét nyújtotta. - És felejtsd el Dracot, hogy ilyen állapotban láttad. Csak a szépre emlékezz, kérlek... Ő is ezt akarná.
Bólintott és elfogadta a felé nyújtott kezet.
- Schlächterrel mi lesz? - kérdezte rekedten.
- Nálunk marad. Bár elég beteges. Azóta nem eszik, hogy Dracot ide szállították. Csak fekszik, és néha szívszorítóan szűköl. Szerintem bele fog pusztulni, hogy elvesztette a gazdáját.
- Sajnálom.
- Igen, én is. Kiváló kutya volt, és igazi családtag. Hát akkor, szervusz! És még egyszer... sok boldogságot!
- Kösz... neked is! Szervusz!
Azzal elindultak, ellenkező irányba. Harry betért az első virágüzletbe és vett egy szál vörös rózsát, majd a Weasley család otthona felé vette az irányt.

 

Tizenkilenc év múlva

 

- Apa, mi lesz, ha a Mardekárba kerülök? - kérdezte Albus aggódva. Harry gyors felesége és másik két gyermeke után pillantott és mikor látta, hogy hallótávolságon kívül vannak, fia zafír szemeibe nézett.
- Az egyik legcsodálatosabb ember, akit valaha is ismertem, a Mardekárba került. Soha, hozzá foghatóval nem találkoztam. Szóval, ha oda kerülsz, légy nagyon büszke és maradj önmagad! - felegyenesedett és kezét fia vállán pihentetve megindult James-ék után. Egyszer csak valami fekete nekiütközött. Mikor felpillantott, majdnem elájult. Elsőre azt hitte, Draco Malfoy áll előtte, de aztán rájött, hogy a szőke Malfoy a tábornoki egyenruhában ezúttal Ciel.
- Szia, Harry! - köszönt mosolyogva. - A fiad?
Kábán bólintott.
- Szia!
Egy hosszú percig némán meredtek egymásra, szomorú szemekkel, majd nem bírta tovább.
- Él még? - kérdezte halkan.
Ciel egy pillanatra összepréselte ajkait, majd ugyanolyan halkan válaszolt:
- Él.
- Hogy van?
- Csont és bőr.
- Szerinted..
- Ne! Úgysem ismerne fel...
Bólintott.
- Apa, kiről beszéltek? - kérdezte Albus zavarodottan.
- Nem lényeges, kicsim - hazudta, miközben megsimogatta a fekete tincseket. Hogy ne lenne lényeges...
- Az én fiam is most megy elsőbe - mosolygott újra Ciel. - Ott van! - mutatott Astoria és egy szőke gyerek felé. A kisfiú valamivel magasabb volt, mint Albus, szőke tincseit hátrasimították, szürkéskék szeme vidáman csillogott. Némi felsőbbrendűség sugárzott tartásából. Mikor odaértek, végigmérte Albust, majd kinyújtotta a kezét:
- Az én nevem Scorpius Draco Malfoy. Ha gondolod, szívesen leszek a barátod...
Volt valami ismerősen flegma abban, ahogy felajánlotta a barátságát és Harrynek elszorult a szíve. Mikor fia kicsit kérdőn pillantott fel rá, mintegy tanácsért, kétségbeesetten robbant ki belőle:
- Fogadd el! - majd kezeit a szája elé kapta. Azonban úgy tűnt, Albusnak ennyi elég volt, visszafordult a szőkéhez és mosolyogva elfogadta a felé nyújtott kezet. A másik arcán is mosoly terült szét majd mindjárt beszélgetésbe is elegyedtek, miközben felpakolták bőröndjeiket a vonatra, hogy aztán ők is felszálljanak. Addigra már Ginny is odaért, gyanakodva méregette a szőke párost, szorosan Harryhez bújva. Mosolyogva integettek a fiúknak, miközben felzendült a vonatfütty és a mozdony nehézkes lassú mozdulatokkal megindult Roxfort fele.
Miután intett a Malfoy házaspárnak, és hazaindultak, egyre feszítőbb érzés kezdte hatalmába keríteni. Ha anno ő is elfogadja azt a kezet... Ha Draco barátja lett volna, és nem tanácsolják el a fiút a Roxfortból... Ha nem lesz katona...
Egészen estig nem hagyták nyugodni a gondolatok. Végül feladta és mosolyogva közölte feleségével, hogy elmegy futni. Felöltözött, de a kapun kilépve nem futni, hanem rohanni kezdett. Annyira gyorsan akart futni, hogy lehagyhassa ezeket a gondolatokat. Már elhagyta Godric's Hollow utcáit és egy erdő széléhez ért, mikor kifulladva megállt.
- Bár kapnék még egy esélyt! Csak még egyet! Esküszöm, jusson a pokolra a lelkem, ha még egyszer elrontanám, csak kezdhetném még egyszer elölről!
Ebben a pillanatban arany és ezüstszínű por kezdett ragyogva örvényleni körülötte és ő csodálkozva nézett körbe. Gombák. Szabályos körben. Döbbenten vette észre, hogy ő épp egy nagyon ritka jelenség, a boszorkánykör közepén áll. Évente csak egy vagy két ilyen alakul ki és arról híresek, hogy a felajánlott lelkekért cserébe teljesítenek egy kívánságot. Harry elmosolyodott, ahogy érezte, hogy teste megemelkedik, majd szétárad benne a mágia kellemes melegsége. Tudta, hogy nem fogja elrontani, így nem félt. Lassan elsötétült benne minden és előtte képek kezdtek kavarogni a múltjából. Forogni kezdett, a világgal ellentétes irányba. Teljesen beleszédült az egészbe. Úgy érezte, hogy a fizikai képtelenség határát súrolja a forgási sebesség, majd egyszer csak, mintha egy léggömböt pukkasztottak volna ki körülötte, hangos pukkanással megállt a lábán. Körbenézett. A Roxfort lépcsőjén állt, mellette Ron, előtte Malfoy... Első év elején... Malfoy keze kitartva, flegma nézés, majd hirtelen valami átsuhant a tekintetében és pupillái kitágultak, ahogy Harryre nézett. Ajkai enyhén elnyíltak a csodálkozástól és ő tudta, hogy Malfoy is tudja, ez egy második esély. És most felismeri őt. A sírás kaparni kezdte a torkát és félrelökve a felé nyújtott kezet, mindenki nagy döbbenetére a szőke nyakába ugrott.
- Draco! Draco! - kiáltotta. - Kérlek, soha ne engedj el!
- Nem foglak - suttogta a másik, kócos tincsein át a fülébe. - Szeretlek, Harry!

 

Tizenöt évvel később

 

- Köszöntöm a kedves tévénéző mágusokat és boszorkányokat, Rita Vitrol vagyok, a Mágus 1 Csatorna riportere és élőben jelentkezem Draco Malfoy tábornok és Harry Potter külügyi képviselő esküvőjéről! A két férfi sokadszorra ír történelmet a mágia világában, hiszen a Sötét Nagyúr legyőzésén túl, amit ketten vittek véghez, a mágikus technológiák forradalmasításán keresztül, egészen az Egyesült Mágikus Nemzetek Szövetségének megalapításáig sok újat tettek egy jobb, igazabb, biztonságosabb világ megteremtéséért és most ők az első homoszexuális pár, akik hivatalosan egybekeltek. De láthatod, kedves Cassidy, hogy a hadsereg egyáltalán nem bánja, hogy tábornokuk egy férfit vett feleségül, ugyanúgy megadják a tiszteletet, nem sokára majd eldördülnek az ágyúk is, hogy a megbűvölt golyók virágszirom esőt zúdítson a szentélyből kilépő párra, ahol is egy druida pap adta össze őket a mágia szent kötelékével...
Rita Vitrol beszámolóját számtalan ágyúdörrenés és hangos harangszó törte meg, majd hatalmas éljenzés és taps tört ki a szentély előtt várakozó tömegen. A szirmok közül pedig kibontakozott a pár, Draco Malfoy tábornok a díszegyenruhájában és Harry Potter, aki már Harry Malfoyként lépett a napsütésbe, fehér kosztümben, hosszú, fekete tincsei feltűzve, kezében fehér liliom csokor.
- És már itt is a pár, Harry ruhája gyönyörű szép, egyszerű, de elegáns és most fogja eldobni a csokrot...
"Három... kettő... eeeegy!" - skandálta a tömeg, majd elrepült a bokréta és Draco szerelmesen húzta magához egy csókra hitvesét...

Rachmaninov parancsnok kikapcsolta a tévét és mosolyogva felesége felé fordult, aki épp lányukkal, a zafír szemű, vörös hajú Natashaval játszott.
- Csak megcsinálta ez a gyerek - mondta jókedvűen.
- Hm? - pillantott fel rá Tatjana.
- Elfogadtatta a kapcsolatát a Potter gyerekkel.
- Sok boldogságot nekik!
- Én is így vélem.
- Mellesleg, Igor... Tudtad, hogy Ciel Malfoy fia egyidős a mi lányunkkal? Hogy is hívják a fiút?
- Scorpius Draco Malfoy.
- Igen... Kíváncsi leszek, fognak-e valaha találkozni...

VÉLEMÉNY