Asylum
Dr. Uchiha kezdte úgy érezni, hogy belefásul a sárgás neonfénnyel gyéren világított, morfiumszagú folyosóba. Mindig ugyanaz a lemez. Néha kezdte úgy érezni, hogy minden beteg egyforma, hiába a pszichiátriai betegségek szivárványszerű sokszínűsége.
Most azonban meglepetten torpant meg a vizsgáló ablaka előtt. A szobában egy félhosszú hajú, szőke fiú ücsörgött, kényszerzubbonyban, hatalmas, kék szemei dühösen vizslatták a tükröződő üvegfelületet, melyen ő nem láthatott át.
- Hát ő meg…? – kérdezte halkan a mellé érő ápolónőtől.
- Deidara Stjörngberg, norvég származású páciens. Skizofréniával hozták be. Hallucinációk gyötrik.
- Miféle hallucinációk?
- Szájakat lát a tenyerein és azt képzeli, hogy egy hang folyamatosan arra buzdítja, hogy robbantson fel mindent. Mert szerinte az a legművészibb dolog.
Dr. Uchiha egy szó nélkül figyelte tovább a bolondot és penge vékonyra préselte az ajkait. Igazán sajnálta a fiút, úgy érezte, kár érte. Persze, mindenkit sajnált, de ez a jelenség egészen lenyűgözte. Egy hangtalan sóhajjal belépett a terembe és leült az asztal másik oldalára.
- Jó napot! – köszönt halkan, de a szőke csak elfordította a fejét. – Nem szabad köszönnie? – kérdezte, de nem kapott választ. – Játszhatjuk ezt… De magának lesz rosszabb. Ha tud viselkedni, levesszük a kényszerzubbonyt is.
Továbbra sem jött semmilyen válasz és ő nem erőltette. Egy ideig ücsörgött, figyelve minden egyes kis rezdülését a fiúnak és időnként jegyzetelt valamit. Mikor véget ért a „vizsgálat”, kevesebb eredménnyel bár, mint egyébként, de elhagyta a helyiséget.
Felírta a nővérkének a gyógyszerelést, majd visszavonult az irodájába. Próbált mással is foglalkozni, de a kis hallgatag „művész” minden aprócska gondolatába befészkelte magát. Több kis trükköt is kipróbált, hogy szóra bírja, de semmi sem használt. Szíve szerint visszament volna, hogy újra megpróbálja, de tudta, hogy kell idő hozzá.
Ez napokig ment így. Sőt, már harmadik hete játszották, hogy Itachi bement a vizsgálóba és egy órán keresztül, szinte pislogás nélkül vizslatta a másikat. Időről időre próbálta szóra bírni, de nem sikerült. Végül egyik este, mint isteni szikra, jött a megoldás, hogy ha a fiú művésznek hiszi magát, akkor egy művész logikájával gondolkodik és… rendelkezik azzal a mérhetetlen hiúsággal a „művei” iránt, amivel minden meg nem értett művészpalánta.
Másnap aztán ismét ott ült vele szemben.
- Szóval. Maga egy terrorista, ha jól látom a mentősök jegyzőkönyvéből – mondta tárgyilagosan, remélve, hogy majd ezzel megsérti a fiú kreált világába illő önérzetét. Számításai be is jöttek.
- Én művész vagyok!!! – kiáltotta a vékony kis teremtés meglepően mély hangon, nagyon enyhe skandináv akcentussal.
- Művész? – szaladt fel az egyik sötét szemöldök kissé lenézően. – Az épületrobbantás nálunk egyszerű bűncselekmény. Méghozzá tömeggyilkosság. Ez semmiben sem művészet.
- Mert magának fogalma sincs, hogy mi a művészet! – kiáltotta dühtől tajtékozva.
- Valóban, Mr. Stjörnberg? – hajolt előre az orvos és szemeit mélyen a kékségekbe fúrta. – Akkor meséljen nekem róla! - A páciens még utoljára levegő után kapott, majd lélegzet visszafojtva állta a pillantást. A tajtékzó düh lassan elcsendesedett a kék tengereken és pár néma pillanat után már csak csodálkozás és riadtság tükröződött bennük.
- Én… én… - hebegte a fiú elbizonytalanodva. Esküdni mert volna, hogy a fekete íriszek egészen vörösesen csillogtak. – A művészet… az… a robbantás. Mert… Mert attól szép minden…
- Valóban? – egy aprócska, gúnyos félmosoly kúszott az ajkaira. – És ezt ki mondta?
- Hát… ő…
- Ki az az ő?
- Senki… Nem mondom meg…. – fordította el durcásan az arcát.
- Deidara…
- Hol marad a Mr. Ströjnberg? – fordult vissza fölényes mosollyal a szőke. Tincsei a szeme elé hullottak a mozdulattól és szinte ösztönösen próbált megmozdulni, hogy kiseperje, de a kényszerzubbony nem hagyta.
- Engedje meg, kérem – mosolyodott el az orvos és előre nyúlva a füle mögé tűrte a félhosszú tincseket. – A Mr. Stjörnberghez pedig visszatérhetünk, ha akarja, vagy maga is hívhat engem Itachinak. Melyiket választja?
A fiú arcára egészen gyengéd, már-már angyali kifejezés ült ki.
- Azt hiszi, megetethet a „maga a barátom” szöveggel? Tudom, miért vagyok itt. Az egyszerű halandók azt hiszik, bolond vagyok, csak mert én látom őt és hallom a szavait.
- Ki az az ő? – kérdezte Itachi ismét, egészen halkan, győzködve a másikat. – Kérem, Deidara. Könnyítsük meg egymás dolgát.
- Miért, olyan sokkal közelebb jutna bármihez is,ha elmondanám, hogy az Úr beszél hozzám?
- Az Úr? – visszhangozta döbbenten. – Mármint Isten?
- A Mindenség Ura. A Teremtő Atya, aki azt a feladatot adta nekem, hogy a Földet pusztító emberi létesítményeket változtassam művészetté. És azt is elmondta, hogy csináljam. Segítőket is küldött. És elmondom, csak azért, mert ezzel a zubbonnyal hátrakötözték a kezemet, nem fognak eltűnni!
- Persze, persze… Mi ezt nem is hittük soha – felelt nyugodtan. Ismét jegyzetelni kezdett, míg a másik dühösen meredt rá. Szeme sarkából látta, ahogy lassan a düh helyét átveszi a kíváncsiság. A fiú kissé előrébb dőlt, hogy rálásson a papírra.
- Mit ír? – kérdezte végül.
- A magáról alkotott véleményemet – közölte őszintén és ez az őszinteség meglepte a beteget. Visszahőkölve pislogott kissé.
- És… az mi?
- Úgysem értené. Félig latinul van… - vigyorodott el kissé kajánul és meglepetésére a szőkéből is kibukott egy kis nevetés.
- Maga szerint tényleg hülye vagyok, igaz?
- Nos, minden kétséget kizáróan vannak problémái, de a hülye, az szellemi fogyatékot jelent. Maga legfeljebb őrült.
Összecsapta a mappát és felállt. A páciens riadtan meredt rá.
- Már megy?!
Itachi szemöldöke a magasba szaladt.
- Csak nem bánná?
Deidara észbekapott és kissé felfújt pofazacskókkal, duzzogva elfordult. A fekete hajú felnevetett kissé, majd fejét megrázva az ajtóhoz lépett.
- Holnap találkozunk, Mr. Ströjnberg!
A páciens ismét nem felelt.
Késő estig benn maradt az irodában. Újra és újra átolvasta a jegyzeteit Deidaráról. A fiú határozottan skizofréniától szenvedett, de nem tudatosult benne a betegsége.
Azonban mégis meglepő módon, két beszélgetés alatt kötődni kezdett. Ez a pszichiáter számára erős traumáról árulkodott, ami akár a betegség kiváltó oka is lehetne. Feltétlenül utána kell járnia.
Hozzátartozó után kutatva lapozgatta a mappát, mikor megpillantotta az egyik oldalon a család fényképét.
„Az anya, Ingrid, szobrász volt. A család nem tudta, hogy művészi alkotásait a tudatmódosító szereknek köszönhette, amik végül őrületet okoztak és Ingrid Stjörnberg hidegvérrel felgyújtotta a házat, melyben férje és három gyermeke aludt. Erik Stjörnberg és fél éves kisfiuk, Harold halálra égtek, míg Ino és Deidara könnyebb sérülésekkel kerültek kórházba. Az anya öngyilkos lett.”
Ha jól számolta, Deidara itt nyolc éves lehetett. Kezdte megérteni a motivációit. Persze, még meg kell tudnia, hogy Deidara pontosan hogy viszonyult édesanyjához, de a „robbantás az igazi művészet” elméletből kiindulva igen élénk érzelmek fűzték hozzá. Vagy pozitív, vagy negatív, az mindegy volt, de az intenzitása mindenképpen elsöprő lehetett. És mivel a húga, Ino még élt, célszerűnek tűnt megkeresni.
Másnap reggel fel is hívta a lányt, aki azonban nem fogadta kitörő örömmel az orvos hívását.
- Szóval azt mondja, Deidara azt hangoztatja, hogy a robbantás az igazi művészet?
- Igen. Mond ez magának valamit?
- Nem.
- És az édesanyjuk kapcsán?
Pár hosszú pillanatig csend ült a vonal túl végén.
- Anyánk mindig azt mondta, hogy ő művész és minden, amit csinál, a művészettől átitatott. Deidara imádta őt, mivel ő is nagyon szeretett rajzolni meg gyurma szobrokat csinálni. Az elején anyánk el is ismerte. De utána… Semmi sem volt már elég jó neki. Aztán egyszer csak felrobbantotta a házat.
- Felrobbantotta? Nem felgyújtotta?
- Egy gázrobbanás okozta a tüzet.
- Értem. Ez sokat megmagyaráz…
- Doktor úr?
- Igen?
- Meggyógyulhat a bátyám?
- … Azt hiszem. De még nem mondok semmi biztosat.
Pár kedves, biztató szó után letette a telefont és egy mély sóhajjal meredt a gyülekező papírstócra. Már most eleget tudott ahhoz, hogy megértse, mibe bolondult bele a fiú. De tudta, hogy ezt egy iszonyúan hosszú terápia segítségével lesz csak képes kikezelni. És akkor sem biztos, hogy kellőképpen.
A gyógyszerek hatására Deidara hallucinációi megszűntek. Pár hét múlva már a kényszerzubbonyt is levehették róla és Itachinak csak most tűnt fel, hogy milyen törékeny kis szerzet. Kicsit meglepetten nézett végig rajta. Remegő kezével hátratúrta a tincseit, majd kissé kábán rápillantott.
- Jól van? – kérdezte az orvos.
- Nem tudom.
- Látja még a szájakat?
A kis beteg megrázta a fejét.
- És hallja még a hangokat? – ismételt fejrázás. – Még mindig állítja, hogy maga nem beteg?
Nem érkezett válasz, azonban a kék szemekben végtelen szomorúság tükröződött.
- Azt hiszem, már maga is látja, hogy azok a hangok és azok a szájak nem voltak valódiak.
- Hm…
- Mióta voltak jelen az életében?
- Hm…
Itachi mélyet sóhajtva túrt bele a hajába.
- Nézze. Szükségem van bizonyos információkra és meg is fogom őket kapni. Addig maga nem megy sehova, amíg nem válaszol rájuk. Csak magán múlik, meddig fogunk itt ülni.
Megrántotta vékonyka vállát.
- Van olyan opció is, hogy bezártatom egy gumiszobába és otthagyom élete végéig – közölte ridegen. – Maga azt hiszi, nekem öröm, ha több a munka?
Deidara riadtan meredt rá. Végül kissé zavartan kapkodva a tekintetét, halkan motyogva válaszolt:
- Kilenc éves korom óta…
- És kinek a hangja beszél magához?
- Hát eleinte anya volt, de… aztán már egy ismeretlen hang, amely a mindenség teremtőjének vallotta magát…
- Soha nem merült fel magában, hogy esetleg a hang nem igazi?
- Nem – suttogta megsemmisülten. Kényelmetlen motoszkálásba kezdett, majd az ajtó felé pislogott. Menekülni próbált.
- Kényelmetlenül érzi magát? Miért?
- Hagyjon békén…
- Nem a maga hibája, hogy beteg.
- Ki akarok menni…
- Deidara, kérlek, nézz rám! – kiáltott rá erélyesen és átnyúlva az asztalon, tenyerét a selymes arcra simítva fordította maga felé.
- Nem! – csapta el a kezet a szőke és ingerülten ugrott fel a székről. – Azt mondtam, hagyjon! – kiabált dühösen.
Tehetetlenül intett az ápolóknak, hogy vigyék vissza a beteget a szobájába. Nem tudott már ez alkalommal tovább haladni. Értette, hogy Deidara lelkiismeretét nagyon bántja, hogy „bedőlt” annak a hangnak, de sajnos nem fogja vele egyhamar megértetni, hogy gyakorlatilag nem tehetett ez ellen semmit. Viszont a szégyenérzet miatt menekülni akar, hogy ne szégyenüljön meg jobban. Nem tehetett mást, mint hogy várt egy-két napot, amíg hagyta a beteget. Mikor legközelebb találkoztak a vizsgálóban, a szőke szemeiben egy pillanatra öröm csillant. Meglepődött, nem is tudta hirtelen, hogy hallucinált-e, vagy a jelenség valóban ott volt, de azért helyet foglalt.
- Hogy van? – kérdezte, mint egy mellesleg, de nem nézett a fiúra, csak mikor néhány hosszú perc után még mindig nem érkezett válasz. – Na, mi van, elvitte a cica a nyelvét?
A kékségek szomorúan néztek rá és olyan végtelen csalódottsággal, hogy az a pajkos kis fél mosoly, ami eddig a szája sarkában ült, roham sebességgel hervadt le.
- Napok óta nem láttam… - mondta halkan a beteg.
- Öhm… igen… - megköszörülte a torkát és kényelmetlenül kezdett fiszkolódni a székén. Ilyen még soha nem történt vele, hogy felcserélődjenek a szerepek. – Időt akartam hagyni magának, hogy feldolgozza… a történteket kissé…
Nem jutott eszébe azzal érvelni, hogy a másik épp a legutóbb kiabálta neki, hogy hagyja békén. Tudta, hogy egy bolond esetében nem lehet elvárni a következetes gondolkodást.
- Értem… - suttogta a fiú és kezeivel hálóingje szélét kezdte gyürkélni.
- Deidara… mondja… gondolkodott? Jutott valamire?
Aprót biccentett fejével, de nem nézett vissza az orvosra és Itachi egy megsemmisült sóhajjal dőlt hátra a széken. Elvesztette volna azt az aprócska bizalmat, amit hosszú hetek kemény munkájával harcolt ki a fiúnál? Ugye ez nem lehet?
- Elmondja?
Újabb biccentés.
- Én… nem hiszem, hogy bolond vagyok – mondta halkan a szőke. – Hiszen… a hang… nem össze-vissza mondott dolgokat, hanem mindig következetesen. Én hiszem, hogy jól cselekedtem.
Végül felemelte a fejét és dacosan fúrta kék szemeit a döbbenettől kimeredő feketeségekbe.
- Na ne… - nyögött fel Itachi és kínjában a hajába túrt. – Deidara… Magát már hetek óta kezeljük, egészen pontosan… - gyorsan kotorni kezdett a mappájában - … egészen pontosan két hónapja. Ez alatt a gyógyszeres kezelésnek hála már elmúltak a hallucinációi és mélyen megdöbbent, hogy maga még így sem tudja felismerni a problémát. Más skizofrének ekkorra már eljutnak abba az állapotba, hogy tudják, a hangok, képek csak hallucinációk voltak és segítségre van szükségük. Maga meg azt mondja nekem, hogy az valóság volt?! – kiabált a végére már. Tudta, hogy nem lenne szabad, és más betegnél biztosan nem vesztette volna el az önuralmát, de a szőke esetében egyszerűen akarta, hogy mielőbb meggyógyuljon. Már amennyire lehet. Hiszen egy skizofrén soha nem gyógyul meg, de ha szedi a gyógyszereket, akkor tünetmentes lehet.
- Tudom, hogy a teremtő beszélt hozzám! – kiabált Deidara vissza dühösen. – Ahogy anyámhoz is! Anyám nem tudta véghezvinni a feladatot, mert egy küldetés során meghalt, ezért választott ki engem ezután!
- Az Isten áldja meg, Deidara, az anyja nem volt kiválasztott! – ordított Itachi és dühösen az asztalra csapott.
- Honnan tudja?!
- Onnan, hogy őt is mi kezeltük! Ez van, az anyja az őrületig drogozta magát, majd pedig magukra robbantotta a házat, mert ki akarta nyírni a családját! Semmiféle kiválasztottság nincs ebben! – szinte torka szakadtából üvöltötte az igazságot a megszeppent szőke arcába, egészen felemelkedve a székről. Látta, ahogy fájdalom gyűlik a másik tekintetében, és ha őszinte akart lenni, élvezte ezt. Nem azért, mert szadista volt. Nem tudta megmondani, miért. Ápolók rohantak be és ezúttal nem a beteget kellett lefogni, hanem őt és őt rángatták ki a szobából. Azonban benne az önuralom gátja teljesen átszakadt és még kiabálva hozzáfűzött egy mondatot: - Jobb, ha beletörődik, Deidara, az anyja csak egy drogos bolond volt és nem művész, ne akarjon rá hasonlítani!
Még látta, hogy Deidara zokogva temeti a tenyereibe az arcát, látta, ahogy tekintete dühösen villan a könnyek mögül felé, de ő csak elégedetten elvigyorodott. Ezt valakinek el kellett mondania. Akármennyire is fájt a szöszinek az igazság.
Újabb napok teltek el anélkül, hogy találkozott volna a szőkével. Messziről figyelte és látta, ahogy a gyász öt fázisa szépen átmegy a betegen.
Az elutasítás. Ahogy Deidara mindenkinek megpróbálta elmesélni, hogy az anyja kiválasztott volt. És ő is az. Ápolóknak, betegeknek, más orvosoknak. Nem volt választási lehetősége, megértette mindenkivel, hogy a beteg érdekeit szolgálja, ha szembesül az igazsággal, mert csak így van lehetősége felismerni, hogy beteg. Így hát senki nem akarta meghagyni hazugságában a szőkét. És a tehetetlenségtől aztán elég gyorsan el is jutott a második fázisig.
A düh. A pszichiátria az őrjöngő skizofréntől és a csattanó fém bútoroktól volt hangos. Itachi szinte látta, ahogy repkednek a fehér zománcdarabok, de nem avatkozott közbe, csupán annyira, hogy mások ne sérüljenek. Azonban, mikor a tombolás kezdett átmenni ön- és közveszélyességbe, akkor már gumiszobába zártatta a fiút. Napokig nem lehetett kiengedni. Még az is gondot okozott, hogy hogy pótolják a folyadékveszteséget. Mire sikerült lehiggadnia, olyan állapotba került, hogy Itachi nem tudott a monitorra nézni, amin keresztül a beteget figyelte. Aztán egyik alkalommal hallotta, amint a fiú kiabálni kezd.
- Oké, én elismerem, hogy talán anyám nem volt kiválasztott, de ez még nem bizonyítja azt, hogy én is bolond lennék! – hát elérkezett az alkudozáshoz. Nem reagált neki senki, amitől persze csak újabb dührohamot kapott, őrjöngve csapódva a gumifalaknak. Kiabált, hogy itt senki nem tud semmit és mindenki dilettáns, és engedjék ki. – Jól van, jól van, hülye vagyok, kiengedsz végre, te kretén?!
Persze, nem volt értelme reagálni. Reakció híján persze ez a fázis is meglepően gyorsan szaladt át a fiún és nem sokára halk szipogás hallatszott a hangfalakból.
- Hát eljött a leghosszabb fázis – sóhajtott egyet és a naptárra nézett. Karácsony estéje volt. A családjával lehetett volna, ehelyett ő itt ül a megfigyelőben és nézi, amint a betege egy zokogó gombóccá gömbölyödik a gumipadlón. Három hét telt el azóta, hogy elmondta neki az igazat. Az első három fázison gyorsan átesett a fiú, hiszen a körülmények kikényszerítették belőle. De a depresszió? Hosszú folyamat lesz. Mindenesetre ő mára végzett. Az ápolók majd lemosdatják a fiút és tiszta ruhába bujtatják. Aztán infúziót kötnek be neki, hogy pótolják a különféle veszteségeket és ágyba dugják. Deidara most sokat fog aludni. Nagyon sokat.
Megtiltotta, hogy kedélyjavítót adjanak neki egyelőre. Fontosnak tartotta, hogy a fiú a megfelelő mértékben megélje a gyászt. Csak így látta esélyét, hogy a fiú végül felismerje a betegséget.
Január végére azonban enyhe, kis mennyiségű kedélyjavítót már felírt neki. A fiú olyan mozdulatlanul feküdt az ágyban nap-nap után, hogy félt, felfekvéses lesz. Aztán egyik nap betelt a pohár. Felállt az asztala mellől és átsétált a kórterembe. Elkapta a vékony karocskát és talpra rángatta Deidarat. Hirtelen megcsapta valami orrfacsaró bűz és ő elfintorodott.
- Na, jó, irány fürdeni! – közölte, majd a fürdőbe rángatta áldozatát. Az ápolókkal hozatott tiszta ruhát, azonban meghagyta, hogy ne hálóinget hozzanak. Így kapott a szőke alsónadrágot és pizsama nadrágot, pólót. A haját is megmosták és megszárították. Végül egészen kulturált kinézetre tett szert, már amennyire egy pszichiátriai beteg kulturáltan tud kinézni.
- Na, jobb? – kérdezte Itachi az ebédlőben, miközben Deidara kiüresedett tekintettel kanalazgatta a levest. Nem sokat evett, sőt. De mivel Itachi megfenyegette, hogy visszakötik az infúziót, és mivel a karjain már minden véna eldurrant, így a lágyékánál keresnek helyet, így inkább megerőltette magát.
Némán biccentett, de nem nézett fel az orvosra.
Innentől kezdve Itachi nap nap után látogatta betegét. Kényszerítette rá, hogy minden reggel felöltözzön. Nem sokára utcai viseleteket is hozott neki. Farmert, pulcsit, zoknit, cipőt…
Egyik reggel, mikor belépett a kórterembe, Deidara már felöltözve ült az ágy szélén. Szomorúan rámosolygott a meglepett orvosra.
- Jó reggelt! – köszönt rekedten és Itachi döbbenten sétált felé.
- Jó reggelt! – viszonozta.
- Azt hiszem, segítségre van szükségem…
Mire kitavaszodott, úgy tűnt, hogy a fiú feldolgozta az eseményeket annyira, amennyire lehetett. Rendszeresen szedte a gyógyszereit és segítő csoportokba járt.
Mosolyogva ücsörgött a kanapén, felhúzott térdeit átkarolva és csillogó szemekkel figyelte a karosszékben jegyzetelő dokit.
- Most azt is leírja, hogy azt mondtam, talán veszek egy kutyát? – kérdezte vigyorogva.
- Most erre mit mondjak? – kérdezte megjátszott drámaisággal Itachi. – Magával kapcsolatban minden fontos. Még ez is…
- Akkor esetleg a telefonszámomat is felírhatná – jegyezte meg incselkedve Deidara és játékosan kiöltötte a nyelvét.
A dokiban megakadt a levegő és meglepetten pillantott fel.
- Maga a férfiakhoz vonzódik? – érdeklődött meglepetten.
- És maga is.
Nem tudta, mit feleljen. Ennyire nyíltan még soha, egy betege sem tett neki ajánlatot. Sőt… De ami még rosszabb volt…. Még soha, egy betege miatt sem dobbant akkorát a szíve, hogy az fájjon.
- Nem lenne szabad. Maga a betegem…
- Értem – felelte a szőke letörten. Leengedte a lábait és felállt. – Bocsásson meg… Én… most megyek.
Itachi nem reagált elsőre, csak figyelte, ahogy a másik az ajtóhoz sétál. Már két hete nem volt az intézet lakója, csupán kezelésekre és foglalkozásokra járt be. Egyébként a húgánál és a családjánál lakott. Ezt tudta jól.
- Várjon! – kiáltott utána. A beteg érdeklődve fordult meg. – Végül is… fontos lenne, hogy tudjam a telefonszámát – mosolyodott el végül, megadva magát a kísértésnek. A szőke vigyorogva lépett visszább és diktálta le a számot. Majd tényleg távozott, de ezúttal jó kedvűen.
Itachi otthon sokáig bámult a papírlap azon pontjára, ahol a fiú telefonszáma állt gyorsan lefirkálva. Mennyivel is idősebb? Hümm... Ott azt olvashatta, hogy Deidara 1985 szeptemberében született. Bizony, ő valamivel korábban… Úgy 10 évvel. Persze,ez bizonyos tekintetben lényegtelen. Egy orvos kora a pácienséhez viszonyítva miért lenne már lényeges?
Végül dühösen csapta össze a mappát, ahol igazából többet nézte a fényképeket, mint az írott részt, és leoltva a villanyt befeküdt az ágyba.
Dühösen fordult a hátára és mérgében kicsorduló könnyeivel küzdve ujjai becsúsztak az alsónadrág korca alá. Ő, mint pszichiáter nagyon is jól tudta, hogy min megy éppen keresztül. Próbál megfelelni a szociális normáknak, miközben a teste hevesen próbálja egy kis devianciára rábeszélni. Fogalma sem volt, mit tehetne. aHHHHHHHHa keres egy másik orvost Deidaranak, akkor elvileg járhatnak, de mi a garancia rá, hogy az az orvos is annyi türelemmel és odaadással fogja őt kezelni, mint ő? Valójában már ezen is elgondolkodhatott volna, hogy miért kezelte a kis szöszit annyira kitüntetett figyelemmel már az első pillanattól kezdve? Hiszen az esetében nem sok különlegesség volt. Skizofrénia. Minden második lakó az intézetben a skizofrénia valamely fajtájával küzd. Persze, súlyos volt, hiszen évek óta nem tartották kordában és Dei már nem tudta a valóságot és a hallucinációkat megkülönböztetni, de azért még nem kellett lobotomizálni. De más orvos talán rászánta volna a hosszú hónapokat, hogy legalább egy viszonylag tűrhető szintre elhozza? És belegondolva… Ő most egy beteg emberbe szerelmes. Hiszen a fiú még mindig jelentős gondokkal küzdött…
Nem értette miért, de engedett a kísértésnek és miközben a fiú vékonyka, hófehér testét képzelte maga elé, ahogy kéjesen megvonaglik az ölén, magához nyúlt. Hiszen erről senki se fog tudni. Csak ő. Ez még nem bűncselekmény.
Deidara karba tett kezekkel ült a kanapén, hosszú lábát keresztülvetette a másikon és lebiggyesztett ajkakkal, sértődötten figyelte a fehér köpenyes alakot, aki most fáradtan masszírozta az orrnyergét, kissé feljebb tolva a keret nélküli szemüveget.
- Nem hívott – jelentette ki a szőke, nem titkolt csalódottsággal és értetlenséggel a hangjában. – Elvesztette a számom?
- Dehogy vesztettem – morogta Itachi. – Nulla-nulla-egy, tizenöt-hét, három-három, öt-hatvanegy – darálta fejből. Az utóbbi egy hétben ezt annyiszor tárcsázta már be a kis készülékébe, hogy egyszerűen megtanulta. A zöld kis telefont mégse tudta megnyomni.
- Akkor? – vonta fel fél szemöldökét kérdőn a páciens és az orvos határozottan kezdte úgy érezni, hogy itt ő a vallatott.
- Deidara, te a betegem vagy – felelt halk lemondással, észrevétlenül váltva ismét a tegeződésre. Már elcsigázottságában nem is a fiút akarta a tényállás felől meggyőzni, mint inkább magát. Hogy ne érezze a késztetést arra, hogy elkapja a vékony csuklót és az ölébe húzza a másikat, szenvedélyesen marva a cseresznyevirág ajkakra, az aranyló fürtök közé túrni, és… Reszketeg sóhaj szakadt fel a tüdejéből, de hatalmas önuralomról téve tanúbizonyságot, nem mozdult a kívánt irányba.
- Azt akarja, váltsak kezelőorvost? Megkérhetem a húgomat, hogy írja alá a papírt…
Persze… Deidara nem beszámítható. A testvére a hivatalos gyámja… Ez olyan, mintha pedofil lenne… Undorító.
Ugyanakkor… A másik láthatóan nem kisfiú.
- Nem, ezt nem mondtam… Én… maradok a kezelőorvosod – morogta elnyűtten. – Voltak hallucinációid?
Deidarat kezdte feldühíteni az orvos viselkedése. Tisztán látta, hogy a férfi kívánja őt, nem hülye! Na, jó, de, de nem vak! Nem értette, miért nem mozdul már…
Végül elhatározta, hogy ha a hegy nem megy Mohamedhez… A kérdésre felállt és egy csábosnak szánt pillantással és fél mosollyal a karosszékben ücsörgőhöz lépett.
- Hallucinációk nem. Ábrándok annál inkább… Arról, hogy megcsókolsz… - pofátlan módon kivette az írótáblát a döbbent férfi kezéből és az asztalra dobta, ő maga pedig kecsesen a másik ölébe csúszott. Karjai a nyaka köré fonta, egészen közel hajolva a kívánt ajkakhoz, ott suttogta tovább. – Arról, hogy végigcsókoljuk egymás testét… Hogy belém hatolsz…
Itachi a tervek szerint nyögött fel és erőtlenül megpróbálta eltolni a másikat a csípőjénél fogva, de természetesen nem sikerült.
- Ezt az ellenkezést te sem gondolod komolyan – vigyorodott el Deidara, majd megszüntette a távolságot ajkaik között. Lágy csókolózásba invitálta az orvost, aki úgy adta meg magát, mint öngyilkos a híd alatti mélységnek. Érezte, ahogy az erős karok a dereka köré csúsznak, még közelebb húzva vékony testét, ő pedig készséggel dörgölte magát az érezhető merevedéshez.
Itachi úgy érzete, mintha húzóra ivott volna meg fél liter töményet, amely most beütve sötétséget eresztett az agyára. Egyszerűen hagyta, hogy manipulálják. Mindig is tudta, hogy a szőke okos, intelligens, hiszen a robbanószerkezeteihez másoknak egyetem kell, de azt soha nem gondolta volna, hogy így az ujja köré tudja majd csavarni. Pont őt, akinek az emberi agy a szakterülete! Erre most?
Semmi másra nem képes, mint szenvedélytől berekedten nyögdécselni Deidara nevét és mély lökésekkel mozogni az annyira óhajtott forróságban. Egyszerűen fel nem fogja, hogy csinálta…
Annyira heves, annyira szenvedélyes természet a másik, mindenben az ellentéte. Talán, ha ép elméjű lenne, még ki is egészíthetnék egymást. De ő gyakorlatilag egy ön- és közveszélyes őrülttel, egy súlyos skizofréniában szenvedő beteggel szerelmeskedik éppen, akit csak néhány tabletta tart vissza attól, hogy tömeggyilkosként épületeket robbantson fel, mert „az művészet”. Talán neki, Itachinak is kéne pár hét kezelés a saját intézetében… Végül is, a pszichiátert csak az különbözteti meg a kezeltektől, hogy nála van a kulcs…
Kifáradva nyúlt végig a kanapén és magához ölelte a vékonyka kis angyalt, mert abban biztos volt, hogy a fiú alapjáraton egy angyal, és lágy csókot lehelt az arany tincsek tövébe.
- Miért csináltad ezt? – suttogta lehunyt szemekkel.
- Mit?
- Miért csábítottál el?
- Ugyan már… Egy bolond nem tudja elcsábítani a kezelőorvosát – mosolygott huncut módon Dei.
Itachi halkan felnevetett és még inkább magához szorította őt.
- Szeretsz? – szakadt ki belőle a kérdés, amely eddig gyötörte. Egyszerűen megborult nála a tudomány, jött a szerelem és úgy rúgta seggbe, hogy orra bukott, majd fejre állt. Hiszen melyik pszichiáternek jutna eszébe ilyen érzelmekről faggatni egy teljesen irracionális világban élő elmebeteget?!
- Igen – jött a halk vallomás és Dr. Uchiha, mint valami inkompetens, laikus egyszeri, elhitte. Boldog mosollyal vallotta, hogy ő is szereti a szőkét.
Forró csókokkal és simogatásokkal búcsúztak a „kezelés” végén és megbeszélték, hogy telefonon beszélnek másnap.
Azonban a várt hívás elmaradt és Itachi gyomrában a pillangók lassan összegömbölyödött sündisznóvá sűrűsödtek. Nem értette, Deidara miért nem hívja. Kezdett aggódni, hogy talán baj történt a fiúval. Talán nem vette be a gyógyszereket? Szorongva böngészte a híreket, robbantás után kutatva, de semmi.
Már a rendelési idő végénél járt, mikor kopogtattak az iroda ajtaján. Fáradtan kiáltott ki, s az ajtón két rendőr lépett be.
- Dr. Itachi Uchiha? – kérdezték filmbe illően komoran.
- Igen…
- Letartóztatjuk Deidara Stjörnberg megerőszakolásáért. Kérjük, lépjen előre az asztaltól feltartott kezekkel. Amennyiben nem működik együtt, erőszakot alkalmazunk. Jogában áll hallgatni, amennyiben nem él ezzel a jogával, minden, amit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon. Jogában áll védőügyvédet fogadni, ha nincs rá lehetősége, az állam kirendel maga mellé egyet… - darálták a szokásos szöveget, de Itachi úgy érezte, bedugultak a fülei, mintha víz alatt lett volna. A szöveget csak tompán, messziről hallotta és lassan kezdett minden elhomályosodni előtte. Szédelegve támolygott a biztos urak felé, hagyta, hogy megbilincseljék és elvezessék. Megerőszakolta?! Hát az sok minden volt, csak erőszak nem…
Ellenben a vallatószobában elé tárták a bizonyítékokat, Ino Stjörnberg feljelentését és a fényképeket arról, ahogy bizony, láthatóan együtt van a szőkével. Semmit nem értett.
Talán a testvér gyanakodott valamire és rossz következtetésre jutott? Deidara biztos nem hagyná… Mi lehet vele?
Egyszer telefonálhatott. Az összes vér a halántékánál és fülénél dübörgött, szíve hatalmas dobbanásokkal próbálta feltépni a mellkasát, amíg fejből tárcsázta a telefonszámot és várt. Búgás. Majd egy kissé rikácsoló női hang szólt bele.
- Hee? Mivan? Kijaz? – hallotta a förtelmesen kulturálatlan beszédet.
- Jó napot, elnézést, én Deidara Stjörnberget keresem – hebegte kissé zavartan.
- A’nem t’om ki. Én tanátam eztet a kukában, szóval mán az enyim! Nem loptam! Haggyon! – azzal a nő kinyomta a telefont. A foglalt jelzés még pár, hosszú másodpercig ott visszhangzott a vonalban, miközben Itachi üveges tekintettel meredt a falra kifüggesztett jogszabályra, amely kijelenti, hogy egyetlen darab kimenő hívást indíthat a letartóztatáskor. És bizony, ezt ő most eljátszotta.
Mikor rángatni kezdték, megfordult a fejében, hogy megpróbál az őr lelkére beszélni, de rájött, hogy ő itt most kiszolgáltatott elmebetegeket erőszakoló szemét disznó és aligha lennének vele elnézőek. Az pedig, hogy Deidara telefonja egy kukában talált új gazdára, épp elég igazolás arra vonatkozóan, hogy valóban nem kellett volna bedőlnie egy elmebetegnek.
A tárgyalás elég gyorsan zajlott. Mivel Deidara beszámíthatatlan, így vallomást se kellett tennie, a képek beszéltek magukért. Hiába tudta volna Itachi bebizonyítani, hogy Deidara épp úgy akarta az egészet, mint ő, a tény, hogy a páciensével folytatott viszont, már elég lett volna, de az, hogy ez a páciens ráadásul nem hozhat felelős döntéseket a hivatalos gyámja nélkül, már kimerítette az erőszak fogalmát. Hét év fegyházra ítélték és bevonták az engedélyét. Soha többé nem praktizálhat. Ráadásul, mint megállapította, a narancssárga nem az ő színe. Bár ezt a cellatársa, egy hatalmas darab gyilkos másképp gondolta.
A börtönöknek sajátos rendszere van. Az intézeten belül a rabok is büntetik egymást. Például az erőszak tevők erőszak áldozatává válnak. Ezt a fegyőrök nagyon is jól tudták, ilyenkor közel s távol nem volt egy sem, aki meghallotta volna az „áldozat” sikolyait. Itachi pedig ezt nagyon is jól tudta, hiszen a munkája során elég aktív munkakapcsolata volt a börtönökkel. Mikor megpillantotta a cellatársát, magában már keresztet is vetett.
- Hogy hívnak? – kérdezte egy aranyló –szó szerint, mert egyik foga arany fog volt – vigyorral a gyilkos.
- Itachi Uchiha –felelte mogorván, de másik felugrott.
- Ne baszd! Engem Madara Uchihának! Akkor mi rokonok vagyunk?!
Nem tudta eldönteni, hogy Madara hangjában csalódottság vagy izgatottság van-e túlsúlyban. Mindenesetre ő személy szerint nem bánta volna a rokonságot, mert a másik láthatóan meggyőzhető lett volna arról, hogy rokonok közötti szextől leszárad a farka.
Azonban akár hogy túrtak a családfákban, sajnos csak névrokonok, vagy pedig nagyon-nagyon távoli rokonok voltak, így bizony pár napon belül sor került arra, amitől Itachi tartott.
Itachi Uchiha egy erős ember volt. Szinte soha nem sírt. Egészen addig, míg a kemény priccsen a fal felé fordulva meg nem dörgölte fájó derekát. Itt azonban fogcsikorgatva felzokogott. Inkább dühösen, semmint szomorúan. Hiszen ő valóban beleszeretett a kis szöszibe, aki viszont tőrbe csalta és még csak azt sem tudja, miért. Hiszen nem lehet az mindig a magyarázat, hogy azért mert elmebeteg!
Már egy hónapja volt a sitten. Lassan ahhoz is hozzászokott, hogy Madara rendszeresen megdugja. Igazából, ha lazított, akkor akár még élvezni is tudta, mert szerencsére a másiknak nem a durvaság volt a fő szempont. Mikor először élvezett el a másik farkától, riadtan pillantott hátra, hogy vajon ezért mit fog kapni, de Madara épp oly döbbenten nézett rá, mint ő, aztán feldolgozva az eseményeket, folytatta, amit elkezdett. Tulajdonképpen annyira nem is tűnt szörnyű embernek. Lassú volt kissé és buta is, de viselhető.
Azonban az egykori orvosban a világ kipusztulni látszott. Napról napra élte át a „nincs tovább” élményt és ez felőrölte.
Egy nap aztán látogatója érkezett. Nem igazán tudta, ki lehetne az, hiszen szülei régen meghaltak egy autóbalesetben, öccse külföldön élt, a világ túl felén, nem is tudta, mi van vele… Azonban, mikor megbilincselve leültették az asztalhoz és a szőke ült le vele szembe, az utolsó kis lélekdarabka is kihunyt benne.
- Szia! – köszönt Deidara, halkan. Remegő ajkait egy félénk mosolyra húzta, szemei kisírtnak tűntek.
Itachi nem válaszolt, csupán póker arccal meredt a másikra. Szemei teljesen élettelen feketévé váltak.
- Csak most mertem eljönni hozzád… - felelte a másik, és láthatóan feszengett a kínos helyzetben. Egykori orvosa azonban semmit sem szólt. Továbbra is csak meredt rá. – Bo…bocsánatot akarok kérni. Én… Meg akartam bosszulni, hogy elvetted az életem értelmét… Hiszen be kell látnod, ezt tetted! Skizofrén vagyok, nem lesz soha normális életem, de azt az abnormálisat is elvetted tőlem, ami volt! – fakadt ki a szőke és dühösen letörölgette a könnyeit. – Gyűlöltelek érte! Megfogadtam, hogy én is elveszem az életed. De utána, mikor már sikerült és visszafordíthatatlan volt minden, rájöttem, hogy hiba volt. Mert tényleg szeretlek. És… mert veled tényleg boldog lehettem volna. Meg… Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezte szipogva, majd hatalmas, könnyes kék szemeit az Uchihára emelte, aki még mindig rezzenéstelen arccal meredt rá. Ki akarta nyújtani a kezét, hogy megfogja a férfi kezeit, de érezte, hogy nem lelne válaszra. A hideg, fekete szemek minden érzelem nélkül meredtek rá és a rövid válasz pengeként suhant át a termen, egyenesen a szívébe fúródva:
- Nem.
Azzal Itachi felállt és jelzett az őrnek, hogy vissza szeretne térni a cellájába. Már nem érezte a veszteséget. Volt ideje elgyászolni az elrontott lehetőségeket, mást se csinált a deszkákon fekve.
Nem érzett veszteséget, nem érzett fájdalmat. Már nem érzett semmit, ahogy megfordult és az összeomlott, zokogó fiút otthagyta. Tudta, hogy Deidara minden szava igaz volt. Tudta, hogy bánja, amit tett. És nem is az ő hibája volt. Kettejük közül nem Deidara volt a beszámítható. De a történeteket senkinek sem tudta megbocsátani. Sem Deidaranak, sem magának és csak azt remélte, hogy a hetedik év végére mégis sikerül majd és terhek nélkül léphet ismét a szabad ég alá.
