Amnézia (Laxus x Natsu)
- De mi társak vagyunk! Egy csapat! – szólt oda Natsu sértődötten.
- Igen, de ez csak S osztályú mágusoknak szól – mondta Happy. – Veled nem mehetek oda!
- Különben is, mi már elvállaltuk – szólt oda Gray. – És a mester is beleegyezett.
Csúf nap volt az Natsu számára, amikor egy sötét céh belerondított az S osztályú vizsgába és Gray még meg tudta csinálni a vizsgát, ő viszont már nem. Pedig biztos volt benne, hogy képes lett volna rá. Happy és Lucy úgy tettek, mintha egyetértettek volna vele, de érezte rajtuk a lesajnálást. Ezért gyakran össze is veszett a szőke lánnyal, akivel mára szinte teljesen elhidegültek egymástól. Happy megmaradt a barátjának, de igyekezett mindenkivel jóban maradni. Ellenben rózsaszín hajú barátjával, aki viszont érdekes módon egyedül Laxusszal ápolt bensőségesebb viszonyt. Ellene küzdött épp, mikor a sötét céh belerondított az egészbe. Ő ismerte az ő tényleges erejét és ő nem sajnálta le, nem nézett rá szánakozva. Nem fintorgott, mikor azt mondta, ő is képes lett volna az S vizsgát letenni és nem csak Gray.
- Én is meg tudok csinálni egy S osztályú munkát! – ugrott fel dühösen és villámló szemekkel nézett Happyre. – Gyere velem, Happy! Te leszel a tanúm!
- Én nem akarok tanú lenni… Ahova Erzáék mennek, ott van hal! – mondta Happy.
- Jól van – dohogott Natsu. – Akkor megyek egyedül!
- Ne tedd, ez nem jó ötlet! A mester amúgy sem engedné! – mondta Erza.
A sárkányölő felpattant és a munkákat tartalmazó táblához lépett. Meglátott egy különösen magas fizetéssel kecsegtető S osztályú munkát és azonnal le is kapta. Elolvasta a részleteket és nem hitt a szemének. Tényleg csak ennyi? Meg kell szabadítani egy tanyát az ott csövező sötét mágusoktól? Hát ez menni fog neki! Már indult is az ajtó felé vele.
- Natsu, ne! Ne akard, hogy megállítsalak! – kiáltott utána Erza.
A rózsaszín hajú megtorpant és végigmérte a lányt, aki harcra készen ugrott be elé. Vajon le tudná győzni őt? Nem kockáztat. Még egyszer a papírra meredt és megjegyezte az adatokat.
- Rendben – kezdte hamis mosollyal. – Itt a papír – nyújtotta át, majd kikerülte Erzát és kilépett a céh fogadójából. Azonban az utána rohant.
- Ne csinálj hülyeséget! – mondta, elkapva a felkarját.
- Jól van, jól van! – morogta vissza és kitekerve saját karját a másik kezéből elindult.
Hazaérve összeszedte az úthoz szükséges felszerelést és nekivágott a munka teljesítéséhez. A térkép szerint nagyon messzire kellene mennie. Több napba is beletelhet az út, ezért mielőbb neki akart vágni. Ráadásul az ő tájékozódási képességei nem a legmegfelelőbbek. Szívesen magával hívná Laxust is, de a férfi most épp egy küldetésen van és nem tudni, mikor ér haza. De Natsu szívből remélte, hogy le tudja majd nyűgözni a szőkét teljesítményével.
Amikor a vizsgán egymás ellen küzdöttek, többször is látta Laxus szemében az elismerést megcsillanni és utána mondta is neki a másik, hogy egészen meglepte őt. Sokat jelentett a dicsérete. Igaz, hogy egyszer Gazille-lal együtt már legyőzték, de egyedül soha nem lett volna képes. És most se volt benne biztos, hogy végül nyert volna, de már komoly ellenfelet jelentett neki.
Ahogy az erdőben caplatott, még mindig kissé sértődötten, azon gondolkodott, vajon mikor tűnik fel a többieknek, hogy ő eljött otthonról?
A válasz az lett volna, hogy két nappal később. Happy első nap nem ment haza, második nap pedig úgy gondolta, Natsu megsértődött és elment valahova duzzogni. De harmadik nap reggel már aggódva közölte Erzáékkal, hogy Natsu eltűnt. Ennek ellenére senki nem indult a keresésére. Balgának tartották, hogy nekiindult a küldetésnek egyedül és úgy vélték, ha odavész, az ő felelőssége. Ők mindent megtettek érte. Így is elviselhetetlen volt már a vizsga óta, hát még ha meg kell őt menteni! Nem akarták fokozni az önbizalomhiányát. Még hat hónappal később sem. Egy S osztályú küldetés amúgy is eltarthat ennyi ideig. Laxus akkor már a második küldetésről tért vissza ugyan, de azért ne hasonlítsuk össze a kettőt.
- Natsu? – kérdezte jókedvűen. Előzőleg mondták neki, hogy egy nagyobb küldetésre ment, de sajnos akkor nem tudta megvárni, pedig már hiányzott neki a kis lökött hiperaktivitása.
- Küldetésen – felelte Gray és a lehető legmélyebben beletemetkezett az újságába. Laxus meglepetten nézett felé.
- Már megint? Na, mindegy, most van időm megvárni.
- Öhm… még mindig – jegyezte meg Erza zavartan. – Szerintem már nem fog visszatérni.
- Hogy tessék? Mikor ment el arra a küldetésre? – kérdezte a szőke gyülekező haraggal a szemében.
- Hát olyan hat hónapja…
- Miféle munkára mehetett NATSU, hogy fél év alatt nem ért még haza?! – fakadt ki dühösen. A vörös hajú nő egy lapot nyújtott felé.
- Erre.
Laxus egyre sápadtabban olvasta a hirdetést.
- Ez nem igazi munka – nyögte végül. – Ez egy csapda S osztályú mágusoknak… Már több városból is hallottam, hogy elfogták és elvitték a mágusaikat és pár hónap múlva csak az eltorzult hulláikat kapták vissza….
A fogadóra néma csend telepedett. Senki nem mert megszólalni, Laxus kezében pedig megremegett a papír.
- MÉRT HAGYTÁTOK ELMENNI? MIÉRT?! ÉS MIÉRT NEM MENTETEK MÉG UTÁNA?! HAT HÓNAPJA TŰNT EL!! LEGALÁBB NEKEM SZÓLTATOK VOLNA! LEGALÁBB TE, HAPPY! – üvöltötte torka szakadtából. Szíve szerint felborított volna mindent. – Utána megyek – jelentette ki zihálva.
- Ne, Laxus! Nem akarunk elveszíteni! – kiáltott fel Mirajene.
- Natsunak is mondtatok ilyet? – kérdezte fenyegető hangon.
- Hát… azt mondtam neki, hogy ne csináljon hülyeséget… - suttogta Erza. Akármilyen erős volt, egy dühös Laxusszal ő se mert volna ujjat húzni.
- Ja, mert az általában hatott rá, igaz?! – vetette oda keserűen és még kifele menet belebokszolt egyet az ajtófélfába. Jó életbe bele! Natsu egy forrófejű idióta, ezek meg még bele is hajszolják a hülyeségbe! Miért kell ennek így lennie?
Nem tudott normálisan a felkészülésre koncentrálni. Igazából abban sem volt biztos, hogy van rá esélyük, hogy megússzák élve. Lehet, Natsu már nem is él. Erre a gondolatra görcsbe rándult a gyomra. Nem, ilyen verzió nem lehetséges! Natsu tökös gyerek, ő biztosan túlélt mindent, amit mások nem! Őt egy sárkány nevelte!
Mikor Natsu elérkezett a kijelölt helyre, tanya helyett csak egyetlen betonkockát talált, egy ajtóval. Kissé bizonytalanul lépett a küszöbre.
- Hahó! Van itt valaki? Natsu Dragneel vagyok, a munkára jöttem… - mondta és ebben a pillanatban egy kéz meglökte hátulról. Nem látta ki volt az. Hirtelen sötét lett és ő hiába kiabált. Kezdett megijedni. Kis fény se szűrődött be sehonnan és ő egyre gyengébbnek és gyengébbnek érezte magát. Pánikroham tört rá. Fulladni kezdett és ő zihálva kapkodta a levegőt. Arra botorkált, amerre az ajtót sejtette. Dörömbölni kezdett és a fémes visszhang kitöltötte a szobát.
Észbekapott, hogy tűzmágus és kis lángot varázsolt a kezével. A teremben semmi nem volt. Betonfalak, beton padló és fém ajtó. De a láng egyre gyérebben és gyérebben égett, míg végül kialudt és ő érezte, hogy zuhanni kezd.
Csak később tért magához és csukott szemhéjain keresztül is érezte, hogy valami nagyon erős fény világít a szemébe. Nyitogatni kezdte a szemeit és egy lámpát látott maga felett. Próbálta eltakarni a kezével az éles fényt, de kikötözték. Hirtelen éles fájdalmat érzett a hasánál. Próbált lenézni, de fejét is leszíjazták. Azonban így is látta azt, amit nem akart: saját bélrendszerét állványokra kipakolva, felfüggesztve, lábai a vizsgálószékhez tartozó tartókra kötötték.
- M…mi ez? – nyögte rekedten és egy fehér köpenyes, maszkos, sapkás férfi lépett a feje mellé. Megsimogatta a fejét és reszelős, mély hangon mondta:
- Semmi gond. Csak pár vizsgálat. Nem fog sokáig tartani, alig pár nap…
Pár nap?! Lekötözve és élve kibelezve? Egy perc is sok lenne belőle! Amennyire tudott körbenézett. Karjaiból infúziók lógtak, az egyik transzfúzió volt. A vércsoport megjelölésénél azonban D+M+0RH+ volt és nem az általa ismert jelölés…
- Mi az a D+M+0RH+? – kérdezte kábán.
- Majd megtudod… - újabb simítás. Egy nővér lépett mellé és a kipakolt gyomorba egy kis aranyszínű folyadékot fecskendezett. Natsu a „hasában” iszonyatos forróságot érzett, mintha csak lávát evett volna. Tulajdonképpen jól is esett neki. Látta, ahogy a fénylő folyadéktól felragyog a bélrendszere, amerre csak megy.
- Lenyűgöző – morogta az orvos. Feljegyzéseket készítettek, majd végül otthagyták. A lámpát a feje fölött ugyan kikapcsolták, de száját kipeckelték és némi nyugtatót fecskendeztek a karjába, amitől úgy érezte, egyik izma megnyúlik, a másik görcsbe rándul. Nyála oldalt csorgott az arcán, elegyedve a könnyeivel. A sötét teremben csak a beleiben mozgó aranyló folyadék fénylett és tulajdonképpen mást nagyon nem is látott.
Nem tudta, hány nap telt el így. A háta kisebesedett a kemény műtőasztaltól és a sebek elfekélyesedtek. Ezt egy nagydarab nővér durva mozdulatokkal, csípős fertőtlenítővel hozta helyre leginkább és egy-két helyen pár öltés is kellett hozzájuk. Egy tolószékbe ültették és egy fehér szobába vitték, ahol már ablak is volt, bár rácsokkal ellátva. A négy felső sarokban kamerák figyelték, mi történik, az ablak alatt pedig egy rácsos ágy állt. Szintén fehér, akár csak az egész szoba. Lefektették és betakarták. Mivel a sebeivel komoly fájdalmai voltak, bekötöttek neki egy újabb infúziót. Az előző napokat fekete foltok jelezték a karján.
Patakzó könnyekkel figyelte a csöpögő folyadékot. Kár volt eljönnie. Most otthon lehetne, talán már Laxus is visszaért… Ő is elmondhatta volna a többieknek, hogy ő igenis, hogy van egy S osztályú szintjén. Vagy talán mégse? Hamarosan erre választ is kapott. Egy orvos csapat jött be a szobába. A legöregebb lehúzta róla a takarót és benne csak ekkor tudatosult, hogy meztelen. Az öreg kicsit megnyomkodta a hasát és ő erőtlenül felnyögött.
- Lenyűgöző – morogta az öreg. – Mennyit kapott?
- A maximális mennyiséget sikerült beadnunk, doktor úr- mondta egy fekete szakállas, szemüveges orvos. Talán középkorú lehetett és kopaszodott. – Nagyon szépen befogadta a szervezete. Más mágusok hiába S osztályúak, már a felénél meghalnak. Persze a kritikus időszak majd most következik, de eddig úgy látszik, hogy ő alkalmas lesz a kísérletekre.
Összeszedte minden erejét és megtámaszkodott a könyökén.
- Elnézést… Megmondanák, hol vagyok? – kérdezte halk, hörgős hangon.
Az öreg szeme kikerekedett.
- Ez fantasztikus! Még mindig ilyen erőben van? – nézett a mögötte állókra, majd visszafordult. – Mi a neved, fiam?
- N…Natsu… Natsu Dragneel.
- És még emlékei is vannak! Hihetetlen!
Nem méltatták válaszra, csak otthagyták. Fáradtan hanyatlott vissza. Hasából egy cső vezetett egy zacskóig, amiben gennyes vér gyülekezett. Kissé elfintorodott a látványra, majd elaludt végül.
Azt mondták, a neheze még csak most jön… Vajon mi fog majd történni?
Laxusszal álmodott. Vidáman pecáztak és beszélgettek. Arról, hogy végre ő is megcsinálta a vizsgát. Olyan szép álom volt.
Mikor felébredt, orvosok és nővérek álltak körülötte. Róla beszélgettek. Gyors visszacsukta a szemét és hallgatózni kezdett.
- Akkor először infúzióba kapja majd a készítményt és utána tabletta formában.
- Mit várunk tőle?
- Valószínűleg a mágiaszintjének jelentős megnövekedését és végtelen engedelmességet. Ha sikerül a megfelelő mennyiségeket kikísérletezni, akkor az agresszivitása is jócskán megnő majd, de nem mesterei ellen. Valószínűleg ő lesz a prototípusunk.
Szóval ez valami kísérleti labor és jelenleg ő a nyúl… Ahha.
- De előtte még mindent meg kell tudnunk a biológiai működéséről. És főleg az elméjét kell kondícionálnunk.
Ijedten nyitotta ki a szemeit. Mit kell az elméjével csinálni?
- Jó reggelt! – mosolygott rá az orvos, majd biccentett a nővérke felé, aki most odament és durván felrángatta az ágyból. Sebei megfeszültek és neki könnybe lábadtak a szemei. Egy pillanatra megesküdött volna, hogy fel is szakadtak. Szinte reflexszerűen próbálta megtámadni az őt bántalmazó nőt és kezéből lángcsóva indult útnak. Azonban a tűz nem ért el a nőig és kialudt.
- Nahát… Nagyon lenyűgöző – igazította meg az orvos a szemüvegét. – De sajnos ezt a fajta viselkedésmódot nem engedjük meg az intézetünkben. Kérem, kisasszony, mutassa meg az úrnak, hogy felénk mi a szokás.
Nagyon megbánta, hogy megtámadta a nővért… Most egy kicsempézett helyiségben egy kádba dobták és mire ő megmozdulhatott volna, nagy nyomású jeges vízzel locsolták le, tetőtől talpig. Szinte állatiasan visított fel. A kötései leáztak és az egész hasán végigszaladó vágás kicsit kivérzett. Karjaival fejét próbálta védeni. Pár perc múlva elzárták a vizet és ő szűkölve húzta össze magát a hideg kádban. Csendesen zokogva tűrte, hogy kiszedjék onnan és durva mozdulatokkal szárazra töröljék. Végül kapott egy papucsot és egy hosszú, kerek nyakú, rövid ujjú hálóinget, ami a lábszárát verdeste. Mindkettőt fehér színben. Karjára egy gumi karkötő került D+M+0Rh+ Pro felirattal. Sebeit még az öltöztetés előtt újrakötözték. Ismét egy műtőasztalra fektették és kikötözték, majd különböző injekciókat adtak be neki. Úgy érezte, apró üvegszilánkok száguldoznak az ereiben és lassan szétvágják belülről. Sírva kiabált, hogy fáj neki, de szájába ismét kapott egy pecket, amit most hátul rögzítettek a fején. Nyöszörögve sírdogált tovább a fájdalomtól, de nem tudott ellene tenni, csak próbált kitartani. Ismét nem tudta, mennyi ideig volt ott, de nyilván kevesebbet, mint először, mert most kicsit sem lett sebes. Visszakísérték a szobájába és hagyták, hogy pihenjen, de a szájpecket még nem vették le róla. Nem értette, miért nem. Hiszen a fájdalom már rég enyhült.
Este azonban rájött. Minden izma egyszerre kezdett görcsölni és ő szűkölve vonaglott az ágyon. Lassan a görcsölés átment ritmikus rángatózásba, ami nem akart szűnni, ellenben iszonyatos fájdalmakkal járt. Sokáig ment ez így, már derengett az ég alja, mire elmúltak a görcsök és ő végre álomba sírhatta magát.
Másnap ismét elvitték és injekciókat kapott. Az egész nap megismétlődött, majd az éjszaka is. Lassan kezdte elveszíteni ép tudatát. Mikor harmadik nap is érte jöttek, meggondolatlanul nekirontott a nővérnek. Persze nem maradt megtorlás nélkül és ismét a kádban kötött ki. Megfogadta, hogy nem adja fel. Amint abbamaradt a jeges fürdő és rendesen kapott levegőt, ismét támadásba lendült. Nem tudta feltartóztatni az újabb jeges fürdő sem. Rózsaszín tincsei vizesen hulltak az arca elé, miközben két nagydarab őr a karjainál fogva visszatartotta. Te jó ég… A tincsek már az álláig értek… Mióta van ő itt? Ez a gondolat épp elég időt szolgáltatott az őröknek, hogy kikötözzék egy asztalra. Az orvos ciccegve állt a feje mellé.
- Nem kellett volna ezt csinálnia… Most durvább büntetési folyamathoz fogunk folyamodni.
Két elektródát vezettek a halántékaira és észbe kapni se volt ideje, máris erős áramütés cikázott át rajta. Majd még egyszer. Nem tudta, hányszor történhetett meg, de a végére egyszerűen tehetetlenül, lógó nyelvvel feküdt az asztalon.
- Na, most már kezes bárány lesz – mondta az orvos.
Ismét megkapta az injekcióit és az előző napok és éjszakák megismétlődtek.
Már nem emlékezett tisztán az előző napokra, csak homályosan derengett neki egy-két dolog. Azonban nem akarta annyiban hagyni. Ismét nekifutott, hogy kiszabadítsa magát, de izmai jobban elsatnyultak, mint gondolta. Nem is olyan sokára ismét a kicsempézett helyiségben találta magát, de ezúttal nem a kádban, hanem a falhoz bilincselve. Karjait a feje fölé bilincselték, majd nagy nyomású hideg vízzel kezdték locsolni. Közben kiabáltak vele, azt kérdezték, fog-e még próbálkozni? Ő először nem akart reagálni, de a nagy nyomás fájt, verés mértékű volt, ahogy a vízsugár a testének csapódott, a jeges folyadék pedig összehúzta a tüdejét és hiába kapott levegő után, fulladt és szúrt az oldala, mintha csak kést forgattak volna benne. Végül sírva kiabált, hogy jó lesz, csak engedjék el.
Ennek ellenére időnként még fellázadt. Pár naponta megpróbált kitörni, de mindig jeges fürdő és elektrosokkos kezelés lett az eredménye. Sebei már begyógyultak nagyrészt. Egyik alkalommal, amikor fürdetni vitték és kivételesen nem a jegesfürdőbe, hanem a normálisba, megpillantotta magát a tükörben. Hirtelen nem tudta, ki áll ott. Csont és bőr volt, medence csontjai kimeredtek csípőjéből. Válla keskeny volt, bordái kilátszottak, felkarjaitól pedig egy nő alkarja is vastagabb volt. Arccsontja kiállt, haja csapzottan, zsírosan lógott a lapockái alá.
- Ilyen régóta vagyok itt? – kérdezte rekedten. Kivételesen kivették a szájpecket, hogy fogat moshasson.
- Nem, ezek a szérum mellékhatásai – mondta a nővérke mogorván. – Majd helyre jössz.
Este újabb és újabb rángógörcsök jelentkeztek. Általában az első pár rándulás után ő eszméletét vesztette és mikor magához tért, kisebb nyáltócsa és habfoszlányok borították a párnáját. Ilyenkor az ágy oldalsó rácsait valaki felhúzta és reggelig le se engedték. Amikor nappal épp nem a laboratóriumban szenvedett a folyadékoktól, akkor különböző infúziókat kötöttek be neki, valószínűleg volt közöttük táplálék- és folyadékpótló is, mert se nem evett, se nem ivott amióta idehozták. Szája a peckektől és a szárazságtól kisebesedett, felhólyagzott. Állkapcsa fájt, nem volt benne biztos, hogy néhány nyöszörgésen túl képes lenne még valamilyen hangot kiadni.
Fogalma sem volt, mennyi ideig folytatódtak a kísérletek így, de végül egyik reggel nem jöttek érte. És utána egész nap egyedül hagyták. Este pedig egy kedvesnek látszó nővérke jött be egy gurulós kocsival, amin egy tányér leves és egy bögre tea gőzölgött. Óvatosan levette a szájpecket és a haját feltűzve felültette az ágyon.
- Gyere, egyél – mondta halkan.
Nem sokat tudott enni, de jól esett neki a táplálék. Evés után a nővérke a fürdőbe kísérte és ő nem csak egy gyors mosdatás alá vetette, de haját is megmosta, lábáról levágta megnőtt körmeit, a kezén lévőket meg lereszelte. Tiszta hálóinget húzott rá és ezúttal egy alsót is kapott.
- Köszönöm – rebegte hálásan. A nő kezét az arcára simította és mosolyogva bólintott.
Másnap reggel megint kapott enni. Majd délben is és este is. És ennek ellenére nem vitték sehova. Lassan erősödni kezdett, bár még így is messze volt eredeti kinézetétől, épp csak a csontja látszottak ki kevésbé. A hatalmas hegek a testén azonban mindenhol ott voltak.
Egy reggel aztán újra eljöttek érte. Ismét úgy csodálták, mintha valami kiállított darab lenne, majd elhurcolták.
- Ha ellenkezel, tudod, mi vár rád – mondta az egyik őr. – Bzzzz! – utánozta az áram hangját és ő szinte ösztönösen kapta karjait a fejéhez, hogy védje magát. – Jól van, jól van, még nem.
Most nem a műtőbe vitték. Egy edzőteremre emlékeztető szobába léptek be vele. Először is kapott egy injekciót – mert az már régen volt…
Utána egy futópadra állították és különféle drótokat kapcsoltak rá. Kicsit félt, hogy megint áramot fog kapni, de szerencsére ezek az ő szervezetét voltak hivatottak megfigyelni. Futnia kellett. Sokat. Nem állhatott meg. Azt észrevette, hogy jobban bírja, mint régebben, de mégis egy idő után minden izma égni kezdett és minden vágya az volt, hogy megálljon. Látta a kijelzőn: akkor már vagy negyvenöt órája futott. Mikor már végleg nem bírta és ájultan esett össze, valószínűleg visszavihették a szobájába, mert az ágyában ébredt, infúzióval a karjában. A nap szépen sütött be az ablakon és a kedves nővérke benyitott. Levette a szájpecket és reggelit nyújtott felé.
Nem sokára ismét érte jöttek. Ezúttal varázsolnia kellett. Egyre erősebb és erősebb varázslatokat, olyanokat, amikről nem is tudott. Megtanult tűzszárnyakat varázsolni magának, amikkel nem csak repülni tudott, de más varázslatokat kivédeni is. Képes volt kék lángot előidézni, amely apró kis lángocskákra osztódva körbelengték, és míg ő a föld felett lebegett, kékes fénysugarakkal perzseltek fel szinte bármit a harminc méteres körzetében. Még a fémet is megolvasztották. Tenyerével meg tudta olvasztani a köveket, lávát varázsolva ezzel.
De minden egyes varázslat elsajátításáért vért izzadt. Embertelen teljesítményeket hajtottak ki belőle és mikor kicsit is ellenkezett, azonnal elektrosokkot kapott. Nem tudta, mennyi ideje volt már ott. Nem tudta, hol volt előtte. Nem tudta, ki volt előtte. És nem tudta, ő most kicsoda.
Egy idő után egy furcsa ruhadarabot adtak rá, amivel mindjárt hátra is kötözték a kezeit. A szájpecket is csak a laborban vették ki a szájából és másik szobába került. Olyanba, ahol a falak is puha, gumis borításúak voltak és nem tartalmazott bútorokat. A földön aludt, de nem látott ablakot. A fényt csupán a plafonon világító, erős fényű lámpa biztosította.
Egy nap azonban nem őrök jöttek be a szobájába, hanem egy ismeretlen, szőke férfi, villám alakú folttal a szemén.
- Natsu! – nyögött fel az illető elképedve. Ő pedig értetlenül nézett rá. Kényszerzubbonyban volt, mivel az orvosok féltek hatalmas erejétől és száját is kipeckelve tartották. Most már csak a kísérleti kamrában engedték el, így nem tudta a szőke értésére adni, hogy fogalma sincs, ki ő. – Gyere, kiviszlek innen – mondta a nagydarab és odalépett, hogy eloldozza a kényszerzubbonyt. Csakhogy a ruhadarabot rúnák védték, és ő nem tudta megfejteni.
Laxus napokig lapult a bozótban, várva, hogy valaki felbukkanjon a betonépület körül. Végül jött két terepmintás ruhát viselő alak és ledobtak egy zsákot a földre, majd nevetgélve, beszélgetve távoztak. Gyorsan odalopózott és megnézte, mi az. Egy eltorzult hulla volt. Láthatóan sokat szenvedett halála előtt. A szőke a szája elé kapta a kezét és elfojtott egy öklendezést. Szemei bekönnyeztek a látványtól.
„Ajánlom, hogy Natsu még éljen!” – gondolta magában és nem tudta, kit fenyeget. Az elrablókat, vagy Erzáékat.
A két őr után osont és egészen a laborig követte őket. Ott kiszúrt magának egy magányosan járőröző férfit és elkapta. Némán, gyorsan, hatékonyan kiütötte, majd terepmintás kabátját és sapkáját ellopva elindult befele. A nadrágja alapvetően is katonai nadrág volt, így azzal nem kellett bajlódnia. Óvatosan sétált végig a folyosókon, a szembejövő őröknek a már ellesett módon köszönve, míg végül megtalálta, amit keresett. Az ajtónál újabb két őr állt. Fogalma se volt róla, mivel tudná őket leszerelni, míg végül feltűnt neki a szemközti raktárhelyiség. A terv kész volt: leütni és a raktárban kikötözni őket. Gyors, egyszerű, hatékony. Mikor végzett a kivitelezéssel és belépett a szobába, megdöbbent. Natsu még élt de… Száját kipeckelték, kényszerzubbonyba kötözték. Egy gumiszoba padlóján ücsörgött és döbbenten pillogott rá. Hihetetlenül vékony volt és haja derékig ért. Szemei óriásinak tűntek a beesett arcban.
- Natsu! – kiáltotta döbbenten és látta a másik szemében az értetlenséget. – Gyere, kiviszlek innen! – tette a felelőtlen ígéretet, de mikor meglátta, hogy a kényszerzubbonyt rúnák védik, keserűen elfintorodott. – Natsu, megismersz engem? – kérdezte kétségbeesve. A másik azonban lassan megcsóválta a fejét. – Laxus vagyok… Tudod, második generációs sárkányölő, a mester unokája, Laxus Dreyar! Bzzz! – tette hozzá kényszeredetten viccelődve, utalva rá, hogy ő villámmágiát használ. De a hatás nem olyan lett, mint várta, mert Natsu összegömbölyödött és szűkölni kezdett. Még egy könnycsepp is kiszökött a szeméből. Annyira sokkolta a látvány, hogy hirtelen azt se tudta, mit tegyen. Végül nem gondolkodott, csak ösztönösen cselekedett. Leült az ágyra és gyengéden magához vonta a vékony, reszkető fiút.
- Sajnálom, Natsu – suttogta. – Nem tudom, mit tettek veled, de én nem vagyok olyan, én a barátod vagyok – suttogta a fülébe és egy lágy csókot lehelt a fiú feje tetejére. Nyugtatgatón simogatta a hátát és úgy tűnt, ez a módszer működik, mert a rózsaszín buksi a vállára dőlt és gazdája megnyugodva simult az ölelésbe. – Annyira szeretném, ha emlékeznél rám – suttogta, de hirtelen az idillt berontó őrök zavarták meg. Az egyik gonoszul elvigyorodott.
- Ejnye, ejnye, ez elég sok elektrosokkot jelent majd…
Laxus elképedt… Hát ezért félt Natsu attól a hangtól! Most is összehúzódott és szűkölve reszketett. Óvatosan lerakta maga mögé a puha talajra.
- Nyugi… megvédelek – súgta oda és még egy kacsintással is nyomatékosította. Visszafordult az őrökhöz. – Ha itt valaki kap egy kis elektrosokkot, akkor azok ti lesztek – sziszegte és minden erejét latba vetve elintézte az őröket. Mire megfordult, azt látta, hogy Natsu felült a földön és döbbenten nézett rá. – Elszöksz velem? – kérdezte vigyorogva. A rózsaszín hajú bólintott, majd felállt. Úgy rohantak végig a folyosókon, ahogy csak bírtak. Már látták a bejáratot, mikor Laxus a nyakához kapott és egy kis injekciós tűt vett el onnan. Szinte azonnal szédülni kezdett. Nyugtató volt. Riadtan nézett Natsura.
- Fuss! – hörögte neki, de a rózsaszín hajú nem mozdult. Dühösen meredt a közeledő orvos brigádra. Mikor újra becélozták a földön térdelő szőkét, hatalmas tűzszárnyak takarták el őt, és védték ki a támadásokat. Döbbenten nézett fel barátjára, aki most elszánt tekintettel, lábait megvetve állt mellette és hátából nőtt ki a jelenség.
- Nem lehet – suttogta elhűlve a professzor. – A zubbonynak blokkolnia kellene a varázslatokat!
Azonban úgy tűnt, ez nem sikerült, mert ahogy a szárnyak eltűntek, megjelentek az apró kék kis lángok a levegőbe emelkedő fiú körül, hogy aztán mindent porig égessenek.
Laxus nem hitt a szemének. Tudta jól, hogy ez nem lehet természetes varázserő. Ezeket Natsu itt kapta a laborban. Utolsó erejével még összeszedte magát és felállt az éppen földet érő sárkányölő előtt.
- Menjünk haza – suttogta mosolyogva.
A hazaút rosszabb volt, mint gondolta. Először neki kellett pihenő a nyugtatók miatt. Aztán Natsu esett össze, mert napok óta nem evett semmit a szájpecek miatt, amit szintén nem tudtak leszedni, így Laxus a karjaiban vitte el barátját a céhig. Mikor a céhtagok meglátták az új Natsut, teljesen ledöbbentek. Némelyikük felhördült.
- Mi történt vele? – kérdezte Erza, már-már aggódva, de Laxus pillantására elhallgatott.
- Hol van Levy?
- Itt vagyok – jött a megilletődött felelet, majd Laxus átfordította az ájultat.
- Rúnák védik, nem tudtam kioldani. Meg tudod oldani?
- Persze – felelte a lány, majd munkához is látott. Alig fél óra múlva lehulltak a béklyók és Natsu szájából ki tudták venni a pecket és le tudták róla venni a zubbonyt is. Láthatóvá vált milyen vékony is valójában és karjait fekete foltok díszítették mindenhol, ahol injekciókat, vagy infúziókat kapott, sőt, jobb alkarján több folt összeolvadt egyetlen hatalmas feketeséggé.
- Köszi – morogta Laxus rosszkedvűen. – Innentől átveszem.
Hazavitte magához az ájult fiút és lefektette az ágyba. Kevés cukros vizet csepegtetett a szájába, hogy legalább a vércukra helyreálljon. Natsu ösztönösen lenyelte a pár kortyot, de nem ébredt fel. Laxus ellátogatott a sárkányölő régi hajlékába, ami mára egy pókhálókkal beszőtt, omladozó viskó lett. Összeszedett néhány pólót és egy-két nadrágot. Sajnálta, hogy nem volt Natsunál a sálja. Tudta, hogy mennyire fontos volt a fiúnak és hogy azt Igneeltől kapta. Bár jelenleg nem volt benne biztos, hogy emlékszik is rá…
Mikor visszaért, a rózsaszín hajú már ébren volt és riadtan próbálta felfedezni szálláshelyét.
- Jó reggelt! – mondta mosolyogva és az egyik rózsaszín-fehér pólót és egy fehér halásznadrágot a kezébe nyomta. – Gondolom, szeretnél a saját ruháidban lenni.
Azonban a fiú csak bizonytalanul nézegette a két ruhadarabot és Laxus úgy érezte, hogy valami jeges folyadékkal telik meg a gyomra. Ezek szerint nem tud felöltözni? Gyengéden ráfogott Natsu kezére és odahúzta magához, majd lehúzta róla a hálóinget. Elborzadva figyelte, ahogy a törékeny test összegörnyedt a félelemtől. Mély sóhajjal ült le és vonta az ölébe a fiatalabbat. Lágy cirógatásokkal nyugtatgatta, és mire végül sikerült, Natsu apró mosollyal a szája sarkában simult hozzá.
- Szeretnél mosdani? – kérdezte a szőke. Bólintás. Megmutatta neki a fürdőhelyiséget. – Addig… Csinálok reggelit… - motyogta bizonytalanul. Vajon otthagyhatja Natsut?
Mire az asztalra odakészítette az ételt, a másik is előkeveredett, az előzőleg odaadott ruhákban, fején egy törölközővel, a haját törölgetve. Minden kicsit lógott rajta, de viselhetőnek tűntek. Bizonytalanul pillantott rá, miközben leült az asztalhoz.
- Miért nevezel Natsunak? – kérdezte halk, rekedtes hangon. – Ki az a Natsu?
Laxus kezéből kiesett a vajazó kés és döbbenten meredt rá.
- TE vagy Natsu… Nem emlékszel?
A másik a szemöldökét ráncolta, láthatóan gondolkodott, majd megrázta a fejét.
- Nem igazán emlékeszek semmire se. Olyan, mintha mindig a laborban éltem volna. Te ki vagy?
- Laxus – felelte elhaló hangon. – Mielőtt a laborba kerültél, barátok voltunk… A vizsgára se emlékszel?
- Vizsga, mint vizsgálat? – nézett rá bizonytalanul.
- Nem… - egy fáradt sóhajjal felállt, majd pár perc múlva egy fényképpel tért vissza, ahol a Fairy Tail tagjai sorakoztak. Rámutatott egy rövid, rózsaszín hajú fiúra. – Ez te vagy.
Natsu bizonytalanul meredt a képre, majd visszaadta.
- Hasonlít. De szerintem összekeversz valakivel. Nekem sokkal hosszabb a hajam is, meg ő izmosabb is…
- Natsu… fél éve tűntél el… - suttogta Laxus.
- Akkor biztos, hogy ez nem én vagyok – mosolygott a másik. – Én már régebb óta éltem ott.
- Biztos vagy ebben? – kérdezte a szőke, majd készített néhány szendvicset. Vendége egyet elvett és lassan kezdte majszolni.
- Nem vagyok biztos – felelte letörten. – De ott megszűnik az idő létezni… Kedves vagy – mosolygott a házigazdára.
- Nekem be kell mennem a céhhez – szólalt meg Laxus néhány perc csend után. – Velem jössz? Hátha visszajön valami emlék.
- Mehetek – vonta meg a vállát a másik. – De nem hiszem, hogy bármiféle emlékeim lehetnének.
Reggeli után felhúzta a papucsát, majd egész jókedvűen követte a Laxus nevű fiút. Jól érezte magát a szőke társaságában és a kis városka is nagyon elnyerte a tetszését.
- Mindig kíváncsi voltam, mi van a rácsokon túl – mondta könnyedén vigyorogva, de a másik csak szomorúan nézett rá. – Jaj, ne vágj már ilyen fejet –bokszolt játékosan a másik vállába. – Most már kinn vagyok, te szabadítottál ki, már nem kell sajnálni.
A szőke arcán halvány mosoly futott át, de nem szólt semmit. Mikor a céh épületébe léptek, megfagyott a levegő. Mindenki lélegzet visszafojtva nézte őket, majd egy kék macska repült oda hozzá.
- Szia Natsu! – szólította meg, de ő csak értetlenül nézett rá, majd tekintete Laxusra vándorolt.
- Látom, nem csak te keversz össze a barátotokkal. De rossz hírem van, a laborban nem is láttam.
- Tessék? De hát te vagy Natsu! – kiáltott a macska. – Hát semmire sem emlékszel? Erzára, Lucyra, Makarovra? Rám?! Igneelre?! – kiabálta.
Nem szerette, ha kiabálnak vele. Bizalmatlanul húzódott Laxus széles háta mögé.
- Ne kiabálj! – suttogta. – Hagyj békén!
- De Natsu! Te a Fairy Tail tagja vagy! – repült hozzá közelebb a macska, majd pólója ujját felhúzta. – Itt kell lennie a jel..nek… Hol a jel? – nézett meglepődve egy vaskos, fehér hegre.
- Miféle jel? – kérdezte kétségbeesve és hátrálni kezdett. – Ti mind őrültek vagytok! – kiáltotta. – Hagyjatok békén! – ösztönösen kezdte magát védeni. Megjelentek körülötte a kék lángok, a teste pedig fél méterrel a föld felett kezdett lebegni. Olyan volt, mintha számára megszűnt volna a gravitáció. A kék fénysugarak elkezdték az asztalokat becélozni és felgyújtani.
Laxus először ijedten nézett rá, aztán odarohant elé.
- Natsu, hagyd abba!!
- Nem vagyok Natsu! – kiáltott dühösen.
- Akkor ki vagy? Mi a neved?
- Nem érdekel! – visította, de a következő percben áramütés szaladt át a testén és ő a földre zuhant. A kék lángok eltűntek és ő hüppögve húzta össze magát. Laxus mellétérdelt.
- Sajnálom… Nem tehettem mást… - megsimogatta a vékony hátat és a rózsaszín üstököt. Felsegítette a másikat és leültette egy még ép asztalhoz. – Hagyjátok békén! – kiáltott a többieknek. A társaságon halk moraj futott át. Láthatóan mindenki Natsuról beszélt. A rózsaszín hajú szipogva törölgette pergő könnyeit. Sajnálta őt. Leült mellé és magához ölelte. Ujjait végigfuttatta a jel helyén húzódó hegen. – Kivágták a karodból a céh jelét – magyarázta halkan. – Ide tartoztál te is. Ők akarták, hogy ne emlékezz, ki vagy.
A kisebbik félve elhúzódott.
- Nem akarok több áramot…
- Ha nem támadod meg a céh tagjait, nem is fogsz kapni.
- Nem volt szándékos… - vallotta be.
- Tessék? – néztek rá kérdőn a borostyán íriszek.
- Ha nagyon félek, akkor megvéd a varázserőm.
- Értem… - bólintott a szőke. – Dereng valami a múltadból?
Megrázta a fejét.
- Akkor gyere, hazaviszlek…
Visszavitte Natsut a saját lakására, majd visszatért a fogadóba, ahol persze Erza és Gray azonnal nekiestek.
- Ez nem Natsu volt! – mondta a férfi.
- De igen, ő volt.
- Ilyen varázslatokkal?! – kérdezte most a nő.
- Erza, egy kísérleti laborban tartották fogva fél évig. Higgy nekem, elég sok mindent stimuláltak rajta. Viszont most hol van a nagyapám? Beszélnem kell vele.
- Itt vagyok, Laxus – szólalt meg az öreg mögüle. – És én is láttam Natsu kis bemutatóját. Nagyon megnőtt az ereje.
- Igen, de most nem ez a lényeg. Natsunak nincsenek emlékei, és beteg is. Egy ideig vigyázni kell rá és én szeretném vállalni ezt a feladatot, ha lehet.
- Nem hiszem, hogy bárki más jelentkezne a feladatra, szóval bátran! – bólintott az öreg. – Ráadásul úgy vettem észre, hogy az árammal eléggé kordában lehet tartani.
- Igen – felelt szomorúan. – Árammal kínozták. Vagyis… azzal is….
Mikor visszatért a lakásba, Natsut nem találta sehol. Aggódva nézett körbe a konyhában, ebédlőben, de nem találta. Egyik hálóban sem látta. Végül a fürdőszoba padlóján bukkant rá, miközben a rózsaszín hajú épp rángatózva adta vissza gyomra tartalmát. Letérdelt, hogy lefogja a rángatózó fiút, de a görcsök, amelyek a testét megfeszítették, túl erősek voltak és félt, hogy esetleg eltöri valamely tagját, így csupán arra próbált vigyázni, hogy a fiú a fejét ne verje be sehova. Mikor hosszú, napoknak tűnő percek múltán a rángás csillapult, óvatosan odanyúlt, hogy a visszajött gyomortartalomtól megtisztítsa a másikat, amennyire lehetett, majd egy nedves törölközővel áttörölte.
Látta, ahogy lassacskán kissé magához tér Natsu, de szinte rögtön utána el is ájult a fáradtságtól. A szőke kissé meglepve látta, hogy a másik a roham közben bevizelt. Beharapta az alsó ajkát és óvatosan lehúzta róla a koszos nadrágot és alsót, majd lángoló arccal letörölgette ott is. A ruhákat a mosásba dobta, majd egy tiszta alsót húzott rá és a karjaiba vette.
„Milyen kicsi és törékeny…” – ámult el, ahogy tartotta az ernyedt testet. Bevitte a hálószobába és lefektette, betakarta, majd hátát a támlának vetve mellé telepedett. Egy könyvet kezdett olvasni, amíg várta, hogy Natsu felébredjen, de közben ő is elálmosodott, így alsóra vetkőzve melléfeküdt. Hamar elnyomta az álomtalan álom és már egészen sötét volt a házban, mikor egy különös jelenségtől magához tért. Natsu feje és karja az ő mellkasán nyugodott, míg combja a lábai közé siklott. Gyakorlatilag az egész testével hozzásimult és valószínűleg furcsa álmot láthatott, mert ezt a bújást csak fokozni próbálta. Az enyhe mozgás és dörgölőzés azonban nem tett jót a szőke ágyékának és egy perc múlva már jelentős altáji problémákkal küzdött. Próbált óvatosan arrébb csúszni, de nem tudott, így megfogta a vékony derekat és egy mozdulattal megfordította magukat. Azonban ettől a rózsaszín hajú magához tért és félálomban a karjait a nyaka köré fonta.
- Ne hagyj itt! – kérte kábán és kicsit megemelve magát egy lágy csókot lehelt a férfi ajkaira. Laxus teljes döbbenettel figyelte az eseményeket, alkarjain támaszkodva. A csók hatására elfelejtette tartani magát és csípőjét kissé lejjebb engedte. Ezt Natsu megérezte és szinte azonnal hozzádörgölte saját ágyékát, ami szintén rendelkezett egy kisebb problémával.
- Na… Natsu! – nyögött fel kétségbeesetten, de nem azt a hatást érte el, amit szeretett volna. A rózsaszín hajú ugyanis előre lendült és szenvedélyesen megcsókolta őt. Döbbenetében kissé elnyíltak az ajkai, amit a másik ki is használt.
Egy pillanatra belefeledkezett a csókba, de mikor az egyik vékony kis kezecske lesiklott az alsójához, majd belenyúlva rámarkolt, már észhez tért és ellökte magát a kisebbtől, vékony nyálcsíkot húzva maga után. Kirántotta a kezet a nadrágjából és erősen megrázta a másikat.
- Natsu! Ébresztő! – kiáltotta hangosan, mire a rózsaszín hajú felriadt. Ijesztő módon úgy tűnt, akkor ébredt fel és elborzadva nézett végig magukon.
Arra ébredt, hogy kiabálnak vele és rázzák. Kinyitva a szemét, Laxus tetovált, kidolgozott felsőtestét pillantotta meg, felső nélkül. A férfi arca kipirult, szemében furcsa zavarodottság csillant. Kábán mozdult meg, de combjai között valami akadályt érzett. Lepillantva aztán Laxus csípőjét és alsó testét látta a lábai között, kiszabadított merevedéssel. A saját férfiassága is bőven ágaskodott, és ő nem tudta ezt mire vélni. Hevesen dobogó szívvel, kissé zihálva pillantott fel a szőkére.
- Mit csinálsz? – kérdezte remegő hangon.
- Én… én… nem tudom… - jött az elkeseredett válasz. – Rohamod volt, rángatóztál és hánytál. Aztán rendbe tettelek és felhoztalak ide, hogy kialudd magad. De én is álmos lettem. Aztán arra keltem fel, hogy félig rajtam fekszel és dörgölőzöl hozzám és az egésznek ez lett a vége… Én… nem tudom, mi történt… sajnálom…
Azzal feltápászkodott és láthatóan zavart állapotban elhagyta a szobát. Natsu egy pár pillanatig még pislogott az ajtóra, ami mögött a szőke eltűnt, majd még mindig széttárt lábakkal a plafonra meredt.
Nem tudta volna megmondani, miért nyúlt magához és hogy miért képzelte az egész alatt azt, hogy Laxus benne mozog, de egyszerűen semmi más nem járt az eszében, csak a másik.
Azt nem tudhatta, hogy Laxus ugyanebben a percben a zuhany alatt állva, elfojtott nyögésekkel éppen a furcsa ébredést próbálja feldolgozni.
- A francba! – bokszolt a falba dühösen. „Miért gondolok úgy rá?! Én nem vagyok olyan, aki… a saját neméhez… A francba is már, miért kell Natsunak ilyen szépnek lennie?! És mióta tartom őt szépnek?!”
Mikor végre sikerült magukat rendbe hozni a konyhában találkoztak össze újra. Laxus továbbra is csak egy alsót viselt, Natsu az alsón felül még a pólóját is, bár neki a boxer rövidnadrágnak is beillett. A szőke feszengve támaszkodott a pultnak és bizonytalanul pillantott fel a belépő vendégre.
- Szia – mondta halk zavartsággal. A hosszú hajú azonban nem válaszolt, csak odasétált hozzá és lábujjhegyre állva egy gyors puszit nyomott a szájára. Aztán szépen leült az asztalhoz.
- Kérhetek enni? – kérdezte úgy, mintha semmi furcsa nem történt volna.
A férfi úgy érezte, a szíve átszakítja a bordái alkotta ketrecet, olyan vágtába kezdett a puszitól. Erőltetnie kellett a helyes légzést, de közben bólintott és készített egy szendvicset a másiknak.
- Ha éhes vagy, nyugodtan szolgáld majd ki magad – jegyezte meg, mikor végre képesnek érezte magát a hangképzésre. – Érezd magad otthon! Végül is… Ez most a te otthonod is…
Válasz helyett egy hálás pillantást és mosolyt kapott.
Hosszú percekig nem szóltak egymáshoz, majd Natsu az evés befejeztével felé fordult:
- Alhatok veled? – tette fel a kérdést.
- Mi?! Miért aludnál?! – kérdezte Laxus, tőle szokatlan módon rémülten.
- Mert úgy biztonságban érzem magam – jött a szégyenlős válasz. – Ha a közelemben vagy, tudom, hogy már nem vihetnek vissza oda és nem kínozhatnak többet…
Nem tudta, erre mit lehetne mondani. Nem akarta, hogy Natsu féljen, azt semmiképp. De a fél órával korábbi jelenet miatt viszont nem tudta, mennyire lenne bölcs dolog egy ágyban aludniuk. Végül úgy döntött, majd az ágy két szélén alszanak és ennyi.
- Aludj… - egyezett bele sóhajtva.
Éjszaka lévén nem sokat tudtak tenni, szóval némi pakolászás és egymás kínos kerülgetése után ismét visszafeküdtek az ágyba. A szőke hanyatt fekve bámulta a mennyezetet, amit nem is olyan sokkal korábban még Natsu figyelt, de végül egy rózsaszín üstök rángatta ki a semmidobozából. A tűzmágus ugyanolyan könnyedén, mint a konyhában, az ajkaira hajolt és egy gyengéd puszit lehelt rá, azonban most nem húzódott el olyan gyorsan.
- Köszönöm, hogy vagy és segítesz! Mindent köszönök! – suttogta a puszi után és ajkaik még súrlódtak, ahogy beszélt.
Laxus nem gondolkodott, csak ösztönösen cselekedett. Mire felfogta, mi történt, már megölelte a törékeny kis testet.
- Nincs mit megköszönnöd – mondta komolyan, mire a másik szája lágy mosolyra húzódott. Natsu visszafeküdt mellé. Nem beszéltek többet. Hagyták, hogy az álom elnyomja őket.
Mikor reggel magához tért, Natsut ölelte. Nem tudta, hogy kerültek abba a furcsa pozícióba, de a kisebb a hátával az ő mellkasának simulva aludt, míg az ő karja a derekán pihent és a tenyere a póló alá csúszva a lapos, puha hasat érintette. Másik keze a fej alatt volt és ő kábán pislogott, miközben továbbra is egyenletesen lélegzett, magába szívva a hosszú tincsek kellemes illatát, ami a nyári esőkre emlékeztette. Óvatosan mozdította meg a tenyerét, de ujjai egy furcsa heget tapintottak ki. Kíváncsian követte a vastag forradás vonalát végig a hason. Eszébe jutott, hogy már látta ezt, de akkor nem volt ideje ezzel foglalkozni. Pedig a vágás hatalmas volt.
- Jó reggelt – szólalt meg a másik álmoskás hangon és vékony kezével a vágáson randalírozó ujjakra fogott. – Csikizel – közölte, hangjában nevetés bujkált.
- Ez mi? – kérdezte aggódva.
- Élve felboncoltak – felelte Natsu, már-már természetesen. – Mert?
- Csak érdekelt – válaszolt, majd elhúzta a kezét és felkelt. Erre a rózsaszín hajú is megfordult és tekintetük összeakadt. Szinte biztosra vette, hogy megőrült, de a másik zavart tekintetéből azt olvasta ki, hogy nem tudja hova tenni, hogy ő most csak úgy kiugrott mellőle szóval odahajolt és most ő lehelt gyors csókot a másik ajkaira.
- Majd gyere reggelizni – mondta, majd felöltözve megindult a konyha felé.
A reggeli étkezés némán telt, kínosan kerülték egymás tekintetét és a zavarral telt hangulatot az is fokozta, hogy néha-néha kis köhécselésekkel próbáltak beszélgetést kezdeményezni, de ez mindig kudarcba fulladt.
Végül egy szó nélkül váltak el, Natsu a lakásban maradt, Laxus pedig kusza gondolataiba mélyedve a céhhez indult.
Úgy érezte magát, mint valami hatalmas csata közben. Folyamatosan a rózsaszín hajú történetén gondolkodott. Olyan természetességgel közölte a fiú, hogy élve felboncolták, hogy az szinte megbotránkoztatta. Vajon még miket műveltek vele? A furcsa, rángásos roham is biztosan a kísérleteknek tudható be. Szíve szerint visszarohant volna és magához ölelte volna a másikat, hogy megnyugtassa, most már nem lesz semmi baj, de ettől az érzéstől csak összezavarodott. Natsu valami olyan érzelmet és gondolatokat váltott ki belőle, amik eddig ismeretlenek voltak számára és nem feltétlenül érezte helyesnek, hogy ilyen irányú dolgok kerülgetik most. A józan esze azt diktálta, tartsa meg a távolságot.
Azonban ez a belső harc, ez az elmélkedés úgy lefoglalta, hogy észre se vette, a Raijinshuu tagjai már odaültek hozzá az asztalhoz és épp beleéléssel ecseteltek valamit a legutóbbi küldetésről.
- Laxus, figyelsz te rám egyáltalán?! – fakadt ki Eva sértetten.
- Hogy tessék? Mondtál valamit? – kapta fel a fejét, mikor magához tért.
Döbbent tekintetekkel találkozott, majd Freed kissé bátortalanul megszólalt:
- Már egy órája magyarázunk. Ennyire nem figyeltél?
- Bocsássatok meg, kicsit el vagyok havazva…
- Natsu? – érdeklődött a nő megértően, ő pedig sóhajtva bólintott.
- Nagyon megkínozták, borzalmas dolgokat műveltek vele és már rég nem önmaga. Nehéz ezt… Hiányzik a régi Natsu és az, aki most nálam lakik, annyira merőben más… Nem tudok mit kezdeni a helyzettel, csak ő jár a fejemben – vallotta be kissé megtörten. Ahogy felpillantott, a zöld hajú villámló tekintetével találkozott.
- Natsu nálad lakik? – kérdezte kimérten.
- Az hagyján, tegnap óta velem is alszik – jegyezte meg nevetve. Mindig bízott három barátjában, ha valamiben, hát az ő diszkréciójukban biztos volt, azonban most nem várt reakcióval szembesült. Bickslow és Eva csupán döbbenten pislogtak, azonban Freed szinte felrobbanni készült a dühtől. Örült neki, hogy még csak nem is utalt a csókokra, amik köztük csattantak el tegnap óta… Ami őszintén megvallva, nem egész huszonnégy óra alatt elég soknak bizonyultak egy baráti viszonyhoz képest.
- Veled… alszik? – ismételte a betűmágus sziszegve.
- Srácok… ő a barátom… - kezdte a szőke, de közben szépen, lassan felállt. – És azt hittem, ti is azok vagytok. Ha közületek bárkit is fél évig tartanának fogva egy kísérleti laborban és kínoznának az őrületig, ugyanezt megtenném érte…
- Szóval fél évig kell kínoztatnom magam, hogy velem aludj? !
Nem tudta mire vélni társa mérhetetlen dühét.
- Te megőrültél – suttogta döbbenten, majd sarkon fordult és elhagyta a céhet.
Hazafelé menet azon gondolkodott, tényleg annyira rossz-e az a furcsa viszony, amibe Natsuval keveredtek? Vajon tényleg van valami beteges abban, hogy ők együtt aludtak? Az igaz, hogy nem volt teljesen érzelemmentes a dolog, de ez csak rájuk tartozik, nem? Joga van ahhoz, hogy folytassa ezt az egészet, ha ő élvezi, nem?
Az ajtón belépve erre választ is kapott. Natsu állt előtte, azonban egyetlen, fekete inget viselt csupán, ami eredetileg az ő tulajdonát képezte. A vékony fiú megszeppenve nézett rá és kissé összébb húzta a ruhadarabot maga előtt, amit eddig egyetlen gomb tartott csak össze.
- Bocsáss meg! – kezdte rögtön. – Sikeresen magamra borítottam a paradicsomlét és a ruhám most mosásban van. És… nincs másik. Így kölcsönvettem egy ingedet…De ha gondolod…
Nem gondolta. Egy ujját a másik szájára illesztve elhallgattatta a hosszú hajút, majd egy reszkető sóhaj után egyszerűen saját ajkaival forrasztotta belé a további magyarázkodást. Hosszú, érzéki csókot váltottak, majd a csokoládé színű szemek döbbenten pillantottak rá. Kérdés azonban nem hangzott el. Natsu a konyha felé ment, majd tányércsörgés hallatszott és mikor követte, akkor látta meg, hogy a fiú főzött.
- Nem mondom, hogy jó is – mondta a fiatalabb mosolyogva.
Meghatotta ez a helyzet. A gondolat, hogy Natsu tenni akart érte, hogy főzött neki és hogy ők egy közösséget alkotnak, melegséggel töltötte el. Ráadásul furcsa módon tetszett neki a látvány, ahogy a tűzmágus az ő ingjét viselte. Még nem döntötte el magában, hogy mit is jelent ez pontosan, csak élvezte a látványt…
… Ami most közeledett és végül az ölébe ült.
- Natsu, mit csinálsz? – kérdezte megdöbbenve. A másik csak vigyorogva átkarolta a vállait és a füléhez hajolt.
- Mondjuk úgy, hogy teljesen felpörögtem – azzal megfogta az idősebb kezét és csupasz, selymes combjára vezette, egészen felig.
- Natsu… - Laxusból egy kétségbeesett nyögés szakadt ki, de azon túl, hogy borostyán szemeit a fiúra meresztette, nem ellenkezett jobban. A rózsaszín hajú elégedett vigyorral hajolt rá az ajkaira és most ő csókolta meg a döbbent szőkét.
- Mi a baj? Te kezdted, mikor hazaértél… - suttogta a csókba, majd elmélyítette a tevékenységet.
Laxus úgy érezte, elveszett. Natsu szemből ült az ölében és most semmi másra nem volt képes, mint hogy görcsösen kapaszkodjon a két selymes, vékony combba, és élvezettel tűrje a puha, mézédes ajkak puhatolózó csókjait, a nyelvek vidám táncát és az ölének feszülő mérhetetlen vágyat. Nem tudta, hogyan szakítsa meg ezt az egészet, pedig a tudata szinte ordított, hogy meg kell állnia, de teste nem engedelmeskedett neki.
Végül egy ajtó nyitódó hangja és Freed kiáltása állította meg az ostromot, de az csupán megállt. Natsu ujjai még mindig a szőke tincsek között pihentek, ágyéka még mindig az övének feszült, sőt, nyelvét sem húzta vissza, így viszont nyáluk keveredve csordult végig állukon, miközben hangos zihálások közepette, félig lehunyt pilláik alól néztek egymás vágytól ködös szemébe.
A váratlan látogató a konyhába lépett és cseppet sem váratlan módon, kiakadt a látványtól.
- Szóval ezt bármelyikünkért megtennéd?! – kiáltotta dühösen.
Laxus válaszolni akart, de az ölében ülő tekintete mérgesen megvillant és csípőjével előrébb lökött, így a szőke érdemleges válasz helyett csupán a szájába nyögött. Végül megemberelte magát és hátrébb húzódott.
- Freed, kérlek, menj el! – mondta komolyan. – Ehhez nincs semmi közöd. Ez csupán… Egy baráti csók volt…
- Baráti csók… - ismételte a zöld hajú döbbenten. – Hát tudod, mit? Rohadj el, Laxus Dreyar! Rohadj el!
Azzal sarkon fordult és elhagyta a házat.
Kissé nehéz szívvel pillantott volt társa után, mert abban biztos volt, hogy ezek után nem hogy barátok, társak se lesznek, de nem ment utána. Csupán visszapillantott az ölében ülő, elégedetten mosolygó Natsura.
- Mi az? – kérdezte rosszkedvűen.
- Semmi.
- Többet nem alszunk együtt – közölte elfordított tekintettel. – Sajnálom, Natsu. Ez nem én vagyok. Megzavarodtam kicsit, igaz, de most már tisztán látom a helyzetet. Nem helyes, amit teszünk.
- Miért, mit teszünk? – kérdezte a fiatalabb szem forgatva.
Erre a kérdésre nem számított. Most mondja ki azt, amit maga előtt se mer teljesen elismerni? Azonban a másik folytatta, miközben kissé ingerülten felállt az öléből és leült az asztal túloldalára.
- Ez csak egy baráti csók volt. Csak úgy, mint a többi. Ezt bármelyik barátodért megtennéd…
Nem akarta ennyire kifordítva viszonthallani a saját szavait. Akármennyire is küzdött, be kellett ismernie, hogy kicsúsznak a kezéből a dolgok és ő csak tehetetlenül figyeli, ahogy az érzelmei és ösztönös reakciói eluralkodnak rajta. Minden áron véget akart ennek vetni.
- Nem. Nem csókolnék meg mást rajtad kívül. De… normál körülmények között téged se csókolnálak meg.
A másik elképedve nézett rá.
- Már megbocsáss, de mégis mit nevezel normál körülménynek?! Azt, hogy ha én lennék a haverod, akit kerestél? Natsunak hívsz, amióta elhoztál a laborból, az ő helyére próbálsz betuszkolni, de mikor fogod már fel?! Én nem ő vagyok! Hálás vagyok a segítségedért, és kedvellek is, de ez tarthatatlan. Ha akarsz tőlem valamit, tedd meg! Tégy magadévá! De a haverod iránti beteges hajlamaidat ne rajtam éld ki!
- Tegyelek magamévá?! Mi van?!
- Látom, felfogtad a lényeget, gratulálok! – kiáltott a tűzmágus dühösen, majd felugrott az asztaltól és elrohant. Laxus még hallotta a lakásban csörömpölni és durrogni, de nem ment utána. Csupán az asztalra borult és próbálta feldolgozni a nap eseményeit. Egyre kevésbé tudta ezt a nyomást elviselni. Végül, nem sokkal Natsu távozása után ő is elhagyta a házat. Megkereste nagyapját és fáradtan mesélte el neki a történteket.
- Szerinted van rá esély, hogy ő nem Natsu? – kérdezte aggódva. – Lehetséges lenne, hogy valóban valaki mást hoztam el onnan?
- Nem gondolnám – felelte az öreg a távolba révedve. Békésen pöfékelt a pipájával, majd unokájára mosolygott: - Én inkább azt mondanám, a te érzelmeid azok, amik nem is annyira új keletűek, mint hiszed.
- Tessék?
- Jól hallottad. Natsu és közted mindig volt egy fajta különös kapcsolat és ez az S-osztályú vizsga után csak erősödött. Talán nektek fel se tűnt, mennyire összetartoztok. Pedig ez volt az igazság.
- De… nem voltam szerelmes Natsuba… Soha nem vonzódtam hozzá.
Nem tudta elhinni, amit az öreg mondott. Vajon tényleg annyira szoros volt az ő kapcsolatuk?
- Gondolj csak bele! Gondolkodás nélkül gyalogoltál a halálba azért, hogy ha kis esély is van rá, hogy még él, visszahozd.
- Ezt bárkiért megtettem volna…
- Valóban?
Nem. Nem tette volna meg bárkiért. Szerette volna ezzel áltatni magát, de ennyire esztelenül senki után nem rohant volna. Ha Freed, Eva vagy Bickslow kerülnek ilyen helyzetbe, mentőcsapatot szervez. Zsoldosokat fogad. Bármi. De nem rohan egyedül a bázis ellen, papírkéssel a kezében. Csoda, hogy túlélte.
Érezte, hogy valami a torkát kezdi kaparni, ahogy belegondolt, mi lett volna, ha már holtan találja meg a rózsaszín hajút. Nem volt benne biztos, hogy túlélte volna. Hogy nem hal bele ott azonnal. Vagy nem adja fel magát, tudván, hogy az élete már soha nem lehet boldog.
Felállt és rámosolygott a mesterre.
- Kösz, nagyapa. De most mennem kell! – azzal megindult, hogy megkeresse Natsut.
Natsu egészen messzire rohant az erdőben. Maga sem tudta, merre, de közben, amit csak tudott felgyújtott, felrobbantott. Végül egy tisztáson állva figyelte a maga körül lángoló erdőt és meglepetten állapította meg, hogy éhes lett. Belső ösztöneire hallgatva odasétált az egyik égő bokorhoz és megpróbálta megenni a tüzet. Meglepte, hogy sikerült neki. Elkapta a hév és falni kezdte a lángokat.
Pár perc múlva az erdő helyén fekete csonkok álltak és hamutól súlyos füst kavargott minden felé. Kibírhatatlan álmosság kerítette hatalmába és szinte ájultan zuhant a szürke porral takart földre, nagy felhőt kavarva maga körül.
Rengeteg pillanatot élt át újra álmában a laboratóriumban töltött hónapokból. Fájdalmas, keserű perceket idézett fel. Tű hatolt a bőre alá, feszült a kifeszített hasfal, égtek az izmai a túlhajszoltságtól. Jeges vízsugár nyomta a falhoz, áram rázta, gyógyszerektől megnyúltak, majd görcsbe rándultak az izmaik.
„Natsu Dragneel vagyok” – nyöszörögte az álmában felidézett emlékben. A doktor mellette állt és csodálkozott, ő pedig emlékezett rá, hogy ő Natsu. Igneel fia. Igneel… egy sárkány. Laxusnak igaza volt.
Levegő után kapva nyitotta ki a szemeit a kitisztult égre bámulva, mely enyhe vörös fényben derengett a lenyugvó nap vérétől. Zihálva kapkodott levegő után és kiürült elméjében már csak egyetlen gondolat visszhangzott: Ő Natsu Dragneel.
Kába szédüléssel feltápászkodott ülő helyzetbe, majd átkarolva felhúzott térdeit, szemeiben gyülekező könnyekkel kezdett megbarátkozni az emlékeivel. Nem sokra emlékezett még. Csupán arra, ahogy a kórházban ezt mondta. És hogy már akkor is Laxus után vágyott. De ettől korábbi emléke nem maradt. Törölgetni kezdte kicsorduló könnyeit, és megindult vissza a városba.
Nem sokat kellett sétálnia, hogy Freedbe ütközzön.
- Nocsak, a kis imposztor! – kiáltotta a zöld hajú.
- Tessék? – nézett rá meglepetten.
- Jól hallottad! Tudom, hogy csak átvered Laxust! Te nem vagy Natsu! Mit akarsz tőle?
- Én… nem vagyok imposztor – felelte fáradtan, majd megpróbálta kikerülni a mágust, de következő pillanatban a betűk fogságában találta magát. – Mit csinálsz? – kérdezte riadtan.
- Ha Natsu lennél, tudnád! – kiáltotta a másik.
- De miért akarsz velem küzdeni?!
- Mert megküzdök a szerelmemért!
Nem gondolta volna, hogy Freed szerelmes Laxusba. Persze, hogy a labor előtti időkben mit gondolt és mit nem, arra nem emlékezett. Rossz érzés kerítette hatalmába. Bizonytalanul gondolt arra, hogy esetleg belerondított Laxus és Freed kibontakozó kapcsolatába, de aztán eszébe jutott, amit a szőke mondott arról, hogy még vele sem csókolózott volna anno, nem hogy mással. Szóval ezt a szerelmet csak a betűmágus képzelte.
Elkeseredett harc vette kezdetét. Nem akart ölni, így hát visszafogta magát, azonban a másiknak láthatóan nem ez volt a szándéka. Ő holtan akarta látni a rózsaszín hajút.
Natsu amúgy sem öltözött túl az alkalomhoz, a fekete inget leszámítva csak egy kis alsót viselt, de ezek a támadások következtében gyakorlatilag porrá égtek.
Kellemetlenül ismerős érzés fogta el, mikor a fájdalom megalázó meztelenséggel társult. Nem tudott tovább gondolkodni. Elsötétült előtte minden és érezte, ahogy a teste lebegni kezd a semmiben.
Következő emléke szerint már a porban feküdt ismét. Koszosan, sebesülten, ruhátlanul. Arca könnytől volt maszatos és ő félve pillantott körbe, Freed holttestét keresve. Sejtette, hogy bekapcsolt a védekező mechanizmus és látva a környezetében a nyomokat, a kék lángok ismét mindent felperzseltek. Azonban a másik hulláját nem látta. Megkönnyebbülten sóhajtott. Akkor talán túlélte.
Feltápászkodott és megindult a városba. Ezúttal sikeresen hazajutott, bár már jócskán éjszaka volt. Viszont a házban senki nem tartózkodott.
Laxus a nagyapjától elindult, hogy felkutassa a lökött rózsaszín hajút, de sehol nem találta. Egyre kétségbeesettebben kutatott a másik után, de semmi. Végül hosszas keresés után felfedezte az erődben a leégett tisztást.
- Natsu? – szólongatta a másikat. Megtalálta azt a helyet, ahol a fiú feküdt, majd onnan követni kezdte a nyomokat, amennyire tudta. A félreeső földes úton aztán egy helyen vértócsa feketedett, körülötte apró égésnyomok éktelenkedtek. Egy-két apróbb ruhacafatot is látott, fekete szövetet és tudta, hogy ez az ő ingjéből van. A szorongó érzés a mellkasában és a kaparás a torkában egyre erősödött és ő mélyeket lélegezve rohant tovább, reménykedve benne, hogy Natsu volt az, aki felállt és Magnólia felé vette az irányt. Berohant a céhbe is, ahol egy sérült Freed fogadta a Raijinshuu másik két tagjával közrevéve.
- Laxus! – kiáltotta a zöldhajú kétségbeesetten és kitárta karjait. Fogalma sem volt, mit várt az illető, de ő nem ölelte magához.
- Mi történt? – förmedt rá kissé ingerülten és rossz előérzete be is igazolódott, amikor társa választ adott:
- Natsu megtámadott. Minden ok nélkül! Én csak annyit mondtam neki, hogy szerintem ő nem Natsu…
- Nem igaz! – vágta rá dühösen és a fogadóban megfagyott az élet. Mindenki biztosra vette, hogy ő majd melléáll, ehelyett ő a tűzmágust választotta. – Biztos, hogy nem támadna meg csak úgy.
- De igen! Harcoltunk! – kiabált kétségbeesetten a másik.
- Azt elhiszem, de hogy nem Natsu kezdte, az biztos! – elkapta a kabát nyakát és felemelte a padról. – Hol van most Natsu?! – sziszegte.
- Ott hagytam, ahol volt!
- Ott nincs.
- Akkor nem tudom… Talán… talán nem halt meg…
- Ez a szerencséd…
Visszalökte a padnak és az asztalnak Freedet, majd sarkon fordulva az otthona felé sietett.
Mikor végre hazaért és benyitott az ajtón, meghallotta a másik zokogó hangját. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. A nappaliba lépve aztán végre meg is pillantotta, koszosan, véresen, hamuval fedve, ahogy a szoba közepén ülve zokogott. Mikor meglátta a szőkét, keservesen csak annyit mondott:
- Tényleg én vagyok Natsu…
Hatalmas kő esett le a szívéről a síró fiút látva. Ledobta ruháit a földre és a karjaiba vette a törékeny testet, majd a fürdőbe vitte. Leültette a sámlira és segített neki letakarítani magát, majd a kezénél fogva az addigra már gőzölgő fürdőbe húzta.
- Hallottad, amit mondtam? – kérdezte könnyes szemekkel a másik a karjai között. – Emlékszek, hogy mikor a laborba kerültem, akkor azt mondtam mindenkinek, hogy én vagyok Natsu! Natsu Dragneel!
- Ez jó – felelt mosolyogva, majd magához ölelte a másikat, aki most már lenyugodva a mellkasára hajtotta a fejét.
- Már akkor is utánad vágytam – vallotta be Natsu fáradtan. – Sokáig küzdöttem azért, hogy újra láthassalak. Csak aztán… már nem volt erőm küzdeni. És feladtam…
Mély csend telepedett rájuk. Laxus szorosabbra fonta a karjait a vékony test körül és a rózsaszín tincsek tövébe egy csókot lehelt.
- Hiányoztál – mondta végül rekedten. – Nagyon.
- Te is nekem.
A fürdőből kilépve Laxus adott egy pólót lakótársának egy boxerrel együtt, majd ő maga is felvett egy alsót. Még soha nem csinált ilyet, senkivel nem került még ennyire közeli viszonyba és nem is tudta, hogy tudná jól csinálni. De összeszedte minden bátorságát és a másikhoz lépve megfogta a vékony kis kezet.
- Aludj velem! – kérte halkan és szemeivel a padló egy igen érdekes foltjára meredt. Csak akkor emelte fel tekintetét, amikor a fiú halkan felkuncogott.
- Rendben.
Szinte ösztönösen simult a takaró alatt Natsu hátának. A kisebb hátrafordult és lágyan csókot váltottak, majd mély álomba merültek.
Senki nem tudott arról, hogy ők ketten milyen viszonyban éltek. Főleg, mivel ők maguk sem tudták megmondani, mi is ez az egész kettejük között. Minden éjjel együtt aludtak, összebújva. Nem mondták ki, mit éreznek vagy gondolnak, pedig néha egy-egy csók is elcsattant közöttük. Egy teljes hónapig boldog nyugalomban éltek és nem foglalkoztak azzal, hogy definiálják a kapcsolatukat.
Natsu elgondolkodva ült az ablak mellett, reggeli kávéját kevergette és élvezte a tavaszi nap lágy sugarainak simogatását. Gondolatai most csendesen szunnyadtak valahol az agya hátsó kis zugában és nem traktálták mindenféle baljós megérzésekkel vagy szorongó félelemmel.
Halk, de súlyos léptek közeledtek a hálószoba felől, majd egy tompa ásítást hallott a háta mögött. Szó nélkül nyújtotta hátra a másik gőzölgő bögrét, amit Laxus el is vett tőle, de nem szólt semmit, csupán egyik kezét a vékony kis vállra csúsztatta. Pár percig továbbra is mozdulatlanul meredtek az apró virágokkal borított kis udvarra, majd a szőke letette a már üres bögrét az asztalra és ujjait a hosszú, rózsaszín tincsek közé fűzve kezdett játszadozni velük.
- Hogy vagy? – kérdezte végül és Natsu végre megmozdult. Hátradöntötte fejét a lila inggel borított izmos hasfalnak, felpillantva a férfi kissé aggódó, de mégis kemény vonású arcára. Pillantása rövidke ideig elidőzött a villám alakú sebhelyen, majd kinyújtotta a karját és ujjával megérintette a végét.
- Jól vagyok most – felelt mosolyogva. – Honnan van ez a sebhely?
- Harci sérülés – vigyorodott el a szőke, majd egy puszit nyomva a fiatalabb homlokára, átsétált a szemközti székhez.
- Mesélj nekem! – kérlelte Natsu. – Milyen voltam anno? Azt tudom, hogy rövid hajam volt és izmosabb is voltam. Tényleg, vágjam le a hajam? Szeretnéd?
- Öhm… ne… - válaszolt Laxus kissé zavartan. Nem kifejezetten értette, ezt miért neki kell eldöntenie. És ami azt illeti, neki tetszettek a derékig érő tincsek. Főleg hogy aki most vele szemben ült, már rég nem az a Natsu volt, aki elment anno. És ő annyira nem is bánta ezt. Ha mindez nem történik meg, talán nem ismeri be saját maga előtt, hogy ő szerelmes a fiúba és nem kerülnek soha ilyen közeli kapcsolatba. Ettől függetlenül azért mesélni kezdett: - Régen elég szeles voltál. Hirtelen haragú és szenvedélyes. És nem tudtál belenyugodni, hogy nem sikerült az S-osztályú vizsgád, mert egy sötét céh belerondított a vizsgába – nevetett halkan az emlékek hatására, majd elkomorodott. – Ezért is mentél el arra a küldetésre, ami csapda volt… De visszatérve… Happy volt a legjobb barátod, egészen a vizsgáig.
- Az a kék repülő macska?
- Igen… És mikor a vizsgába belepofátlankodtak, akkor onnantól senki nem hitte el, hogy te is vagy olyan erős, mint Gray, hogy az S-osztályúak közé tartozz. Én tudtam, mert ellenem küzdöttél. Tudtam, mire vagy képes. Akkor kezdtünk sokat együtt lógni. Csak aztán egyik alkalommal, amikor hazaértem, nem voltál itt. Azt mondták, küldetésen vagy. Nem tudtalak megvárni. Pedig meg kellett volna. Aztán mikor legközelebb hazaértem, még mindig nem értél haza és akkor vallották be, hogy mi történt. Akkor mentem utánad.
- És… a többiek közül senki nem akart megmenteni? – kérdezte szomorúan. Furcsa, görcsös feszítés kezdett a gyomra tájékán növekedni, ahogy arra gondolt, hogy ebben a céhben őt lenézték és hagyták volna meghalni. Még az is, akit barátjának hitt.
Laxus csak keserűen megrázta a fejét. Talán nem ezt kellett volna elmesélnie, de neki is csak ez jutott eszébe, ahányszor a múltra gondolt. Az, ahogy Natsu dühösen törölgette a könnyeit és nem értette, miért kellett így járnia és miért nem kaphatott még egy esélyt a vizsga letételére. Az, hogy Natsu minden szó nélkül a homlokát az ő mellkasának támasztja és elkeseredetten azt motyogja, el akar menni. Amikor a fiú könnyes szemekkel bámul utána, mikor küldetésre megy, mert tudja, hogy most újabb magányos hónapok következnek számára…
Ahogy ezeken gondolkodott, észre se vette, hogy a másik már egészen odasétált elé. Felé fordult egy kérdő pillantással, de a tűzmágus csak mosolyogva az arcára simított, majd magához húzta. A szőke fejét a keskeny mellkasnak támasztotta, hallgatta, ahogy Natsu szíve egyenletesen, lassan ver.
- Nem a te hibád – mondta minden előzmény nélkül és ő tágra nyílt szemekkel hallgatta őt. – Emlékszem, hogy a laborban is mindig hozzád akartam visszatérni. Hiányoztál. Szóval biztos vagyok benne, hogy te nem rontottál el semmit.
Régen érezte már a könnyek marását a szemében, nem is emlékezett rá, hogy ez ilyen rossz érzés. Magához szorította a karcsú derekat és arcát a másik mellkasához fúrta.
- Tennem kellett volna valamit – válaszolta remegő hangon, de a kis kéz csak kitartóan simogatta a fejét. – Nagyon fontos vagy nekem. Nem tudom, mit tennék, ha elveszítenélek.
- Hát reméljük, hogy ez sose derül ki – hallotta a másik vidám hangját és most kérdőn felpillantott. Natsu szinte boldogan vigyorgott, majd lehajolt hozzá és szájon csókolta őt. Nem ellenkezett. Ez már náluk amúgy is egy általános jelenség volt. De már rég nem akarta magát azzal hülyíteni, hogy ez egy baráti csók.
Elgondolkodva nézegette a banki értesítőt. Az ékkőtartaléka vészesen fogyott, akkor is, ha még azért nem kellett szűkölködniük, de már érezte a sürgetést, hogy küldetésre kellene mennie. Sóhajtva összehajtotta a papírt és a fiókba mélyesztette. Megigazította bordó ingjét és fekete nadrágját, majd tincsei közé túrva az ajtó felé fordult.
- Mehetünk vásárolni? – dugta be a fejét Natsu a dolgozó szobába. A fiú vidáman mosolygott, majd hátrafűzött kezekkel belibbent a helyiségbe. Fekete, testhez simuló trikót viselt, ami kiemelte karcsú, törékeny alakját és fekete halásznadrágot papuccsal. Hosszú tincseit lófarokba kötötte, ennek ellenére pár, kissé rövidebb tincs az arcába hullott. Vigyora már egészen hasonlított a régi önmagára és életkedve is teljesen visszatért. Most odasétált a férfihoz és átölelve őt egy incselkedő puszit nyomott a nyakára. Laxus elvigyorodott és viszonozta az ölelést.
- Mehetünk – felelte jó kedvűen, el is felejtve a közelgő küldetés ijesztő fellegeit.
A bevásárlás jó hangulatban telt, Natsu viselkedésén már napok óta semmi nem mutatta a jelét, hogy valaha is nagy megrázkódáson ment volna át. Sokat nevetett, szenvedélyessége is visszatért, amit a szőke kicsit sem bánt. Most is épp valamin felhúzta magát, ha jól értette, az dühítette fel, hogy ő csokoládés süteményt akart, de az utolsót egy kisgyerek elvette előle. Még idejében rántotta magához a mágust, mielőtt egy tűzgömböt küldött volna a gyerek után. Kiérve a parkba még mindig nevetett Natsu puffogásán, majd egy önfeledt mosollyal a karjaiba húzta és megcsókolta. Úgy tűnt, ettől a rózsaszín hajú lehiggadt kissé és most enyhén pirulva pislogott fel rá.
- Akkor is csokis sütit akarok – morogta durcásan, de Laxus csak vigyorgott. Aztán a barna szemek elködösültek kissé.
- Mi a baj?
- Laxus, rosszul vagyok – nyögte a fiú és lábai elgyengültek, így csupán az erős karok tartották már. – Szédülök… És… jácint… jácint…
- Micsoda? – kérdezte értetlenül, de a következő pillanatban már el is ájult a copfos és épp, hogy letette a földre, rángatózni kezdett. Nem volt számára ismeretlen a helyzet, de azért megijedt. Leült a másik fejéhez, és próbálta kivédeni, hogy a rángatózás következtében komolyabb sérülés érje a beteget. Amikor tudta, kitakarította a száját a hányástól és nehéz szívvel, aggódva figyelte a rohamot. Nem is olyan sokára Mirajene sétált arra, és mikor megpillantotta a párost, meglepve sietett oda hozzájuk.
- Laxus! – kiáltotta futva. – Mi történik?
- Natsunak rohama van – felelte a férfi fáradtan. – Nem ez az első.
- De, Laxus! Ez epilepsziás roham! Kórházba kell vinni!
- Addig nem tudjuk, amíg el nem múlik. Nem lehet mozgatni.
Így hát Mirajene is leült melléjük a földre és aggódva pillantott végig a rángatózó fiún, majd a mellette ülő férfira pillantott.
- Biztos nehéz neked – jegyezte meg szelíden mosolyogva, majd kezét az erős alkarra csúsztatta. – Natsura vigyázni… mintha lenne egy gyereked… Ha esetleg segítségre lenne szükséged… rám számíthatsz.
Laxus döbbenten húzta el a kezét.
- Te most kikezdtél velem?
- Hát… beszélték, hogy szép pár lennénk – felelte a lány pirulva. – És nekem se lenne ellenemre.
- De nekem igen! – kiáltott a férfi felháborodottan. Közben Natsu rohama elcsitult és már csak ájultan feküdt a fűben. Gyorsan mellé térdelt, és míg egyik kezével a verejtékes arcot cirógatta, másikkal kitakarította a száját. Mira keserű mosollyal nézte őket.
- Elég lett volna ám, ha azt mondod, hogy Natsut szereted… - mondta kissé csalódottan. A szőke meglepetten kapta fel a fejét.
- Tessék?
- Látszik abból, ahogy hozzáérsz, ahogy ránézel… De mindegy, most az a fontos, hogy ellátást kapjon.
Bólintott, majd gyengéden felkarolta az ájult testet és a kórházhoz sietett vele.
Natsu megtörten nyitogatta a szemeit a lemenő nap fényében. Fáradtan tudatosította magában, hogy egy kórházi ágyon fekszik, de mikor ez ténylegesen eljutott a tudatáig, ijedtség töltötte el. Felült az ágyon és már épp azon gondolkodott, hogy tudna megszökni, mikor szinte a semmiből Laxus az ágy szélére ült és megölelte.
- Nyugodj meg, kérlek! Én hoztalak be a kórházba. Ez nem a Labor.
Zihálva kapkodott levegő után, majd lassan megnyugodva bújt oda a férfihoz, a bordó ing hátába kapaszkodva.
- Mikor mehetünk haza? – kérdezte félve.
- Te csak holnap reggel, ha addig nem lesz baj.
- Ezek szerint itt hagysz? – nézett fel rá kétségbeesett szemekkel.
- Cicám, nem maradhatok benn…
Meglepetten tartotta vissza a levegőjét egy pillanatra, majd önkéntelenül is egyre szélesebb vigyorra húzta a száját.
- Minek szólítottál?
A másik ijesztően vörös arca arról árulkodott, hogy feltehetőleg ő sem gondolt bele a kimondott szavakba.
- Véletlen volt…
- Igen?
A szőke is vigyorogni kezdett.
- Most mit vársz tőlem?
Ujjait a rövid tincsek közé túrva, félrebiccentett fejjel nézte a férfit.
- Mondd ki, hogy szeretsz! – közölte jókedvűen.
- Mondtam már, hogy fontos vagy nekem…
- De most azt mondd ki, hogy szerelmes vagy belém!
Laxus se köpni, se nyelni nem tudott. Teljesen meglepte a fiú ilyen szintű nyíltsága. Szíve hevesen dobogott, gyomrában pillangóhad repkedett, de abban biztos volt, hogy most nem fog elmenekülni az érzelmei elől.
- Szerelmes vagyok beléd – felelte rekedten és örömmel figyelte a másik arcán egyre szélesedő vigyort, az éjszakai eget megszégyenítő csillogást a szemében és egyszerűen nem tudta visszatartani magát. Szenvedélyes csókkal bitorolta a puha ajkakat, egészen magához szorítva a törékeny kis testet. Mikor levegő után kapva elváltak, még mindig magához szorította párját és pihegve kérdezte meg:
- És veled mi a helyzet? Te mit érzel irántam?
- Te vagy számomra az élet – válaszolta a csóktól megrészegülten a fiatalabb.
Ezek után végképp nem akart hazamenni. Abban teljesen biztos volt. Natsu mellé feküdt az ágyra és odavonta magához kedvesét. Lágyan cirógatta, puszikkal halmozta el, majd lassan az álom a szemhéjára ült. Már nem érdekelte, ki mit mond, a szerelmével akart maradni.
Nem tudta, mennyit aludtak, de már sötét éjszaka volt, a kórteremben csupán a folyosóról beszűrődő fény adott némi világosságot. Suttogásokat hallott az ajtó mellől.
- Igen… ő biztosan az… hosszú, rózsaszín haja van…. Ott vannak a vágások is rajta… Magnóliában van. Rendben, itt fogom tartani…
Ezek után az illető visszasétált a szobába és óvatosan megpróbálta kihúzni Natsu karját, hogy egy injekciót beadjon neki. Azonban nem járt sikerrel, mert Laxus hirtelen rákapott a fecskendőt tartó kezére.
- Mégis mire készülsz?! – kérdezte dühösen, de nem várt igazi választ. – Mit szólnál egy kis elektrosokkos kezeléshez?
Egy pillanat múlva már ájultan feküdt a földön a férfi, viszont Natsu is felébredt a villanásra.
- Mi történt? – ült fel az ágyon ijedten, de párja már a kezébe is nyomta a ruháit.
- Öltözz fel! El kell tűnnünk innen. Most értesítették a labort, hogy itt vagy.
- Tessék?! – kérdezte döbbenten, de közben azért öltözködött. – A labort?
- Igen. Érted jönnek. Kész vagy, szívem? –a fiú épp ebben a pillanatban lépett bele a papucsaiba, teljesen felöltözve. Megragadta a kezét és rohanni kezdtek.
Nem haza mentek, mert a kórházban megadták a lakcímüket és így félő volt, hogy ott rájuk találnak, hanem a céhhez. Még néhányan lézengtek a fogadóban, mikor zihálva, a futástól kipirultan beestek az ajtón, egymás kezét még mindig görcsösen szorongatva.
- Hát ti? – kérdezte Mirajene a pult mögül.
- Natsut kiengedték – zárta le a témát Laxus röviden és tömören, nem foglalkozva kedvese kérdő tekintetével. Magával húzta a lépcsők felé, egészen fel az emeletre, azonban a másik megtorpant a lépcsőkön és áhítattal figyelte a karzatot. – Mi a baj, szívem? – kérdezte Laxus halkan, hogy ne hallják a többiek.
- Erre emlékszem! – kiáltotta a rózsaszín hajú boldogan. – Mindig fel akartam oda jutni! De nem lehetett… Bár arra már nem emlékszem, miért…
Szeretett volna válaszolni, de ekkor Erza jelent meg előttük a lépcsőn.
- Natsu nem jöhet fel ide! Laxus! A szabály, az szabály! – kiáltotta szigorú arckifejezéssel.
- Nem érdekel a szabály! Ha a Mester megtudja, milyen helyzetben vagyunk, felengedi Natsut is. Vállalom érte a felelősséget.
- Ez akkor sem így megy…
- Erza, ne akarj velem küzdeni – mondta fenyegető hangon és elengedve a vékony kezet növekvő dühvel tornyosult most a nő fölé.
- Értesítem a Mestert! – jelentette ki Titánia, de azért mégis félreállt.
Újra megragadta Natsut és az egyik emeleti hátsó szobába vezette. Ott körbe polcok fedték a falakat, könyvektől roskadozva és egy hatalmas, terebélyes kanapé terpeszkedett a szoba közepén. Laxus elővett egy plédet és kedvese köré terítette.
- Feküdj le aludni, szépségem! – mondta szerelmesen és egy csókot nyomott a homlokára. – Szeretlek!
Natsu még mindig kissé ámulva bólintott és elhelyezkedett a kanapén.
- Te mit fogsz csinálni?
- Nekem még van egy kis dolgom. De te aludj, mert reggel korán indulunk.
- Hova megyünk?
- Küldetésre. Illetve én megyek küldetésre… Te pedig velem jössz. Remélhetőleg, mire visszaérünk, elmennek.
- Csókolj meg! – kérte a rózsaszín hajú és kitárta a karjait.
Laxus mosolyogva hajolt oda és magához ölelve őt egy szerelmes csókban részesítette. A műveletnek azonban ajtónyitás vetett véget, és mire felnézett, nagyapja már mellettük állt.
- Nagyapa! – kiáltott meglepetten és kissé hátrébb húzódott, de kezei még mindig a fekvő testén nyugodtak. – De jó, hogy itt vagy, beszélni szerettem volna veled!
- Hallgatlak, Laxus. Remélem, arra is magyarázatot adsz, hogy mit keres itt Natsu.
Bólintott, majd rámosolyogva az említettre, felállt.
- Menjünk ki!
Natsu figyelte, ahogy szerelme elhagyja a helyiséget a Mesterrel. Szeretett volna velük tartani, de tudta, hogy nincs hozzá köze most. Szóval csak valami furcsa, megmagyarázhatatlan nyugalommal vizslatta a könyvespolcokat. Biztonságban érezte magát a céh védelmében, tudván, hogy Laxus szereti őt. Ha a szőke férfi a közelében volt, úgy érezte, senki se bánthatja már és az egész világ az övé. Végül ezekkel a gondolatokkal merült álomba.
A szomszéd helyiségben a Mester épp róla kérdezte Laxust.
- Mit keres itt?
- Kórházban voltunk, mert rohama volt. De hallottam, ahogy az egyik dolgozó felhívta a labort, hogy értesítse őket, hol van Natsu. El kellett hoznom. De mivel megadtuk a lakcímünket, így nem mehettünk haza. De reggel elindulunk.
- Hova akartok menni? – kérdezte gyanakodva Makarov.
- Én küldetésre megyek. És elkísér.
- Nem viheted el egy S-osztályú küldetésre!
- Márpedig el fogom vinni! Nem hagyom itt! És ha megtalálják?!
- Majd vigyázunk rá!
- Nem… - rázta meg a fejét. – Nem bízok senkiben. Benned igen, de nem akarok neked gondot okozni. Ez az egyszerűbb megoldás. Mire hazaérünk, talán elmennek.
Az öreg mindenttudóan elmosolyodott.
- Úgy látom, békét leltél – jegyezte meg pár perc csend után.
Laxus félszeg mosollyal biccentett.
- Ennyire szereted?
- Mindennél jobban – vallotta be nagyapjának csendesen.
- És ő is szeret?
- Úgy hiszem.
Makarov meglepve figyelte az idült vigyort, ami egyetlen unokája arcára ült ki és egy mély sóhajjal vette tudomásul, hogy hacsak nem történik valami csoda, nem lesznek dédunokái.
- Sok sikert nektek! És Laxus… Gyere vissza élve! – mormogta a bajsza alatt, majd kinyitotta az ajtót, jelezve, hogy a férfi hagyja el az irodáját.
A szőke visszasétált alvó kedveséhez és a földre telepedve figyelte egyenletes légzését, megfogta a kezét, összefűzte ujjait. Végül őt is elnyomta az álom a földön ülve.
Mikor Natsu felébredt, a kanapéra borult, alvó Laxus látványa fogadta és ez valahogy olyan melegséggel töltötte el, ami teljesen ismeretlen volt számára. Megsimogatta a szőke fejet, mire annak tulajdonosa ébredezni kezdett és ráemelte szemeit.
- Jó reggelt! – köszönt a rózsaszín hajú mosolyogva. – Tudsz róla, hogy csodálatos szemeid vannak?
- ’Reggelt. Hm? Mire gondolsz?
- Alapvetően acél szürkék, de amikor jó kedved van, az egészbe borostyán foltok vegyülnek.
Boldogan rámosolygott a fiúra.
- Tessék, most az egész borostyán színű – kiáltott vigyorogva Natsu.
- Édes vagy – szaladt ki a száján, de nem hagyta, hogy a másik ezen lovagoljon, azonnal betapasztotta a száját egy csókkal. Felkelve még visszatértek az otthonukba, hogy pár dolgot magukhoz vegyenek, de Laxus sejtése beigazolódni látszott. A házat feltörve és felforgatva találták. Morcosan nézett körbe a lakásban, hogy lett-e nagyobb anyagi kár a kupin kívül, de semmi nem hiányzott. – Gyorsan szedd össze, ami kell! – utasította Natsut, aki most szó nélkül engedelmeskedett, pedig egyébként biztos felfújta volna magát a hangnemen.
„Ennyire félne?” – kérdezte magától gondolatban a férfi, de gyorsan ő is összekapta, ami kellett. A küldetést már hajnalban kinézte, mielőtt elaludt volna. Vállára terítette szokásos prémszegélyű kabátját és a málhazsákját fogva várta a fiút. Pár perc múlva azonban kezdett aggódni és felsétált az emeletre a hálószobához.
- Natsu, minden rendben? – kérdezte, de nem kapott választ. Mikor benyitott a szobába, egy pillanatra megállt a szíve. A rózsaszín hajút egy székhez kötözték és a száját kipeckelték. Félelemtől patakzó könnyekkel nézett fel rá. Három férfi állt mögötte, mágikus fegyvereket szegezve Laxusra, akinek egyre jobban kidagadt az ér a homlokán.
- Maguk mégis mi a frászt csinálnak? – kérdezte fenyegető hangon. – Betörnek az otthonunkba, elrabolják és kísérleti alanynak használják a páromat, ezt… ezt hogy képzelik?! – ledobta a málhazsákot a földre és harcra készen nézett szembe az egyre jobban reszkető ellenséggel.
- A D+M+0RH+ Prototípus a Labor tulajdona. Azért jöttünk, hogy elvigyük. És biztosíthatjuk, a Labor tulajdonát nem hagyjuk elveszni! Ha nem mi visszük el, akkor más!
Laxus tajtékzott. Dühében nem fogta vissza magát, csak úgy, mint amikor Natsu és Gajeel ellen küzdött még régen, most is többszörösére növelte saját erejét, az ing cafatokban szakadt le róla és vérben forgó szemei szinte felnyársalták a célpontokat. Ellene nem használtak a gyenge fegyverek. Egyetlen csapással robbantotta ki a ház falát és lőtte ki a támadókat. Azonban sajnos Natsut is eltalálta, aki fájdalmasan felüvöltött.
Mikor újra minden elcsendesült, bűnbánóan térdelt le a felborult szék mellé és eloldozta a kisebbet.
- Sajnálom – suttogta, ölelésébe húzva a reszkető testet. Lágy csókokkal hintette tele a homlokát. – Nem fogom engedni, hogy elvigyenek. Nincs az az ég!
Natsu a vállaiba kapaszkodott és lassan a sírása is abbamaradt. Viszonozni kezdte a puszikat, aminek hamar szerelmes csókolózás lett a vége.
- Szeretlek – suttogta a kisebb két csók között. – Mindenkinél jobban!
- Én is téged – felelte egy boldog mosollyal. A másik tulajdonképpen most mondta ki először, hogy szereti őt, akkor is, ha eddig is tudta. Hallani egészen más élmény volt, olyan, ami az égig emelte. Felsegítette kedvesét a földről és segített neki összepakolni, majd felvéve egy fehér pólót és visszavéve a kabátját, elindultak. Ezek után biztosra vette, hogy hosszabb időre el kell hagyniuk Magnóliát, de azt se tartotta kizártnak, hogy egész Fiorét. A város határában azonban ismerős arcokat láttak. Natsu egészen a háta mögé húzódott és rózsaszín pólójának az alját gyürkézte.
- Natsu, kicsim! – kezdte a szőke vigyorogva. – Tőlük nem kell félned! – megfogta a másik kezét és előre húzta.
Erza, Gray és Lucy kissé meglepetten figyelték a jelenetet. Happy pedig hangot is adott döbbenetének:
- Azta, Laxus úgy beszél Natsuval, mint Gray szokott Juviával!
- Happy, ez titok volt! – kiáltott az említett férfi dühösen, azonban a két lány mindenre elszánt vigyorral fogta közre.
- Szóval Juvia és Gray már egy pár? – kérdezte Lucy túlságosan is közel hajolva.
- És mióta? – érdeklődött Erza a másik oldalról.
- Ezt inkább most ne firtassuk, jó?! – védekezett a jégmágus különösen zavartan.
Az egész jelenetnek csak akkor lett vége, mikor a meglepett Laxus mellett ácsorgó Natsu hangos nevetésben tört ki. Akkor mindenki feléjük fordult.
- Mi olyan vicces? – kérdezte a fekete hajú és már támadásra készen állt. Azonban régi riválisa csak mosolygott.
- Az egész jelenet. Megyünk? – nézett fel párjára csillogó szemekkel. A szőke bólintott és kikerülve a bandát, tovább sétáltak kézen fogva.
- Várjatok! – kiáltott utánuk Titánia. – Merre mentek?
- Brúziába – felelte bizonytalanul az idősebb, de már tényleg nem mert megbízni másokban, így ettől pontosabbat nem mondott.
- Mi is! – felelte a vörös hajú vidáman. – Mehetnénk együtt! Gondolom, ti is vonattal mentek…
Megrántotta a vállát, majd párjára nézett.
- Zavar, ha ők is jönnek? – kérdezte halkan.
- Nem. Viccesek – felelt mosolyogva a tűzmágus.
Nem sokkal később már a vonaton ültek, amely éppen indulni készült. Natsu az ablak mellett foglalt helyet, és kifelé bámult, de mikor Laxus leült mellé, automatikusan hátradől az izmos mellkasnak, és megragadva az egyik kezet maga köré húzta, úgy kémlelt kifelé.
- Már nem vagy rosszul a járműveken? – kérdezte Lucy gyanakodva.
Megrázta a fejét, majd felnézett a párjára.
- Régen rosszul voltam a járműveken?
- Ahha – jött a válasz és egy puszit is kapott a homlokára. – De úgy látom, ez már szerencsére elmúlt. Nem is baj, van ezer más bajod…
- De Laxus, neked is rosszul kellene lenned, nem? – szólt közbe Erza gyanakodva. – Végül is, sárkányölő vagy.
- Igen, de a vonatokat valamiért jól tűröm – mosolyodott el a férfi. – De csak ezt.
- Ti szerelmesek vagytok? – érdeklődött ismét a csillagmágus, viccnek szánva, és meglepődött, mikor Natsu komolyan válaszolt.
- Igen. Baj?
- Gondolom, nem – válaszolt bizonytalanul a lány, majd jelentőségteljes pillantást váltott döbbent társaival. Laxusnak nem kerülte el a figyelmét a jelenet és élvezvén a megbotránkoztatást, lehajolt és egy igen szenvedélyes csókban részesítette a bámészkodót. Leírhatatlanul élvezte a döbbent arcok látványát, de nem szólt egy szót sem, csupán elégedett mosollyal ő is kibámult az ablakon.
- És tegnap nem lett abból baj, hogy felvitted Natsut az emeletre? – kérdezte Erza pár hosszú és kínos pillanatnyi csend után.
- Dehogy lett! – válaszolta. – Megmondtam a Mesternek, Natsu veszélyben van és én, ha kell, az életem árán védem meg!
A vörös hajú lány bólintott, és innentől kezdve a két csapat egymással nem igazán beszélt. Natsu néha elcsodálkozott a felhőkön, vagy egy-egy legelésző marhacsordán, amivel mosolyt csalt párja arcára, időnként egy-egy puszival megtoldva.
- És mi dolgotok Brúziában? – érdeklődött pár óra múlva Gray, szinte csevegő hangnemben.
- Nyaralni megyünk – felelte Laxus mosolyogva. Ebből a többiek megértették, hogy nem fognak bővebb tájékoztatást kapni.
- Miért érzed úgy, hogy titkolóznod kell előttünk, Laxus? – kérdezte Erza gyanakodva.
- Senkiben sem bízok – jött az egyszerű válasz. – Bíztam a Raijinshuuban, de elárultak. Bíztam az orvosokban, de értesítették a Labort. Többet nem kockáztatok. Bocs. Nem személyes.
Natsu álmosan kezdett pakolászni. A vonat vészesen közeledett a megállóhoz, ahol ők le fognak szállni. Felkelt és követni szándékozta Laxust, azonban egy női kéz fonódott a karjára. Megfordult és kérdőn pillantott Lucyra, aki most pirulva nézte a földet kettejük között.
- Segíthetek? – kérdezte a tőle telhető legkedvesebben.
- Csak… szerettem volna megkérdezni, hogy tényleg semmire nem emlékszel? – végre felemelte rá gesztenye szemeit, amiből végtelen szomorúság áradt. – Natsu, mi valamikor nagyon fontosak voltunk egymásnak. Nem tudom elfogadni, hogy ebből semmire sem emlékszel! Én azt hittem… én azt hittem, hogy köztünk… van valami különleges… - remegve letörölte az arcán végigcsorgó könnycseppet.
- Olyan különlegesre gondolsz, mint Laxus és köztem? – kérdezte gyanakodva, a lány pedig bólintott. - Erről ő semmit se mondott.
A lány láthatóan fájdalmasan fogadta, hogy nem emlékszik rá.
- Mondd, Natsu, nem emékszel arra, hogy szerettél volna engem valaha is?
- Nem – felelte határozottan.
- És olyanra emlékszel, hogy Laxusba szerelmes voltál? – ez a kérdés már inkább hangzott dacos bizonyításnak, mint őszinte kíváncsiságnak, de azért válaszolt még rá, komoly arccal, a sötét szemekbe nézve.
- Csak arra emlékszek. A laborban töltött időről az egyetlen használható emlékem, hogy Laxust akarom látni. Másra nem emlékszem.
Lucy lemondóan sóhajtott, majd sarkon fordult és visszasétált a többiekhez. Natsu kissé rossz érzésekkel sétált a szőke után, aki kérdő pillantással figyelte őt.
- Tényleg szerettem régen Lucyt? – szegezte neki konokul a kérdést. – Úgy, mint ahogy most téged szeretlek?!
A férfi arcán döbbenet tükröződött. A vonat hangos füttyszóval megállt, gőz csapott fel a szerelvényből. A megálló hangosbemondójában egy férfi hang mantrázta monoton szövegét.
Nem válaszolt, csupán kinyitotta az ajtót és leszállt. Nyújtotta a kezét, hogy segítsen a rózsaszín hajúnak, de az nem fogadta el a segítséget. Leugrott és újra megállt a magasabb előtt.
- Szóval? Szerettem Lucyt?
A másik egy szomorú sóhajjal állta a tekintetét. Szemei most egészen kiszürkültek.
- Nézd, szerelmem. Lehet, hogy szeretted. Nekem nem szóltál róla. De az utolsó időkben már nem voltatok jóban… Natsu, figyelj… Amikor megkértél, hogy meséljek arról, milyen voltál, nekem csak rossz emlékek jutottak eszembe. Amikor sírtál, amikor bántottak… és nekem mindent tehetetlenül kellett végignéznem! Nem volt az az ölelés, vagy együtt töltött idő, ami megvigasztalt volna… De nem tudom, hogy az egész előtt mennyire volt mély a barátságod Lucyval és hogy éreztél-e előtte szerelmet iránta… - egyre kétségbeesettebben próbálta menteni a menthetetlent. Natsu tekintetébe enyhe csalódottság és kétely vegyült és habár elmosolyodott, de nem volt őszinte.
- Mesélned kellett volna erről – mondta kissé szemrehányóan, majd megindult az állomás épületén át. Laxus azonban meglepő módon kétségbeesetten rohant elé és megállította.
- Oké, mesélek! – kiáltotta, majd idegesen hadarni kezdett: - Te voltál a céh kedvence! Mindenki szeretett. Hirtelen haragú, szenvedélyes kölyök voltál, aki folyton le akart győzni mindenkit, hogy bizonyítson. Nem tudtál egy percig se nyugton ülni a fenekeden. Mindenki a barátjának tartott, és ha meg kellett volna fogalmaznom, hogy mi a Fairy Tail lényege, azt mondtam volna, nézz rá Natsura! Te tanítottad meg nekem is, mit jelentett valóságban a céhhez tartozni. Te hoztál vissza a valóságba, te állítottál meg, amikor az agyam elborult! Miattad mentem a Tenrou-szigetre, bár azt hazudtam, hogy Mavis sírjához mentem, de tudni akartam, hogy megy a vizsgád. Mert téged nem lehetett nem szeretni!
- Laxus, kérlek, ne csinálj jelenetet! – sziszegte a rózsaszín hajú kínosan pillantgatva körbe a döbbenten bámuló emberekre. A szőke azonban csak ledobta a málhazsákját a földre és folytatta:
- De, igen, jelenetet csinálok! Ugyanis amikor a második S-osztályú vizsga következett, egy sötét céh belerondított a képbe és te már nem tudtad letenni. Mindenki azt mondta, azért, mert nem vagy olyan jó. Onnantól kezdve senki nem állt melletted, csak én, mindenkinek elege lett belőled! Arra a rohadt álküldetésre is azért mentél el, hogy nekik bizonyíts! De én voltam az egyetlen, aki utánad ment! – zihálva meredt a kisebbre, szemei szinte villámokat szórtak a dühtől. – Könnyű arra hivatkozni, hogy régen milyen jó volt, amikor nem emlékszel arra, hogy milyen rossz volt, mikor ebbe ahelyzetbe kerültél! – kiáltotta végül.
Natsu azonban csak értetlenül és kissé riadtan nézett a fölé magasodó férfira.
- Miért csinálod ezt? – kérdezte halk, kissé sírós hangon.
- Mert megijedtem, hogy elveszíthetlek – vallotta be halkan a másik. – Mert úgy jött le az egész, mintha szándékosan hallgattam volna el részleteket előled. Pedig nem így volt.
- Mindig ilyen jeleneteket rendeztél?
- Nem. Még soha nem buktam ki ennyire – Laxus már szinte csak motyogott maga elé, de a másik még hallotta és valahol meghatotta, hogy ez a férfi ennyire ragaszkodik hozzá. Megölelte és lágy csókot nyomott a szájára.
- Nem fogsz elveszíteni – súgta a fülébe kedvesen. – De most menjünk, mert küldetésen vagy, én meg éhen halok.
Az idősebb csak bólintott, majd csomagját megfogva elindult előre. Pár lépés után Natsu rohant mellé és kezét a nagy, érdes tenyérbe csúsztatta, összefűzve ujjaikat. Mikor kérdőn pillantott rá, csak ezt kapta válaszul:
- A párom vagy – és egy magabiztos mosolyt.
A küldetés elég bonyolultnak hangzott és veszélyesnek. Brúzia fővárosában a kormányt egy sötét céh, a Devil Horn tartotta sakkban. Gyakorlatilag maffiaként nyomorgatták a várost, kiszipolyozva belőle mindent, amit lehetett. Iszonyúan magas védelmi pénzeket szedtek be és teljes káoszt hoztak a városra. Próbálták őket elkergetni, de mindenkitől erősebbnek bizonyultak.
Laxus első útja a kormányzóhoz vezetett, aki most egy kis házban bujkált a várostól nem messze. Ő rakta ki a hirdetést, miután elkergették. Natsu vele tartott, mivel nem volt hajlandó egyedül hagyni. A rózsaszín hajú azonban alig tudott viselkedni. Folyton korgott a gyomra, de nagyon hangosan és amikor csak lehetőség adódott rá, azért nyúzta Laxust, hogy menjenek már. Ezt a férfi nem annyira bánta, mert a régi, önfeledt, vidám Natsura emlékeztette őt. Csak mosolygott az egészen, majd döbbent vigyorral figyelte a hihetetlen mennyiségű kaját, amit az étteremben a fiú felfalt.
- Mi a baj? – kérdezte a másik lenyelve az utolsó falatot.
- Semmi – rázta meg a fejét mosolyogva.
A küldetés egyértelmű volt: felszámolni a céhet. Visszaállítani a rendet. A céh tagjairól szinte semmit se lehetett tudni.Volt egy vezető, akit Kurotzukinak, vagyis Fekete Felhőnek neveztek, de ezen túl semmit sem tudott mondani a kormányzó. Viszont nem is kellett olyan sokat várni, hogy megjelenjenek. Még épp kifizette a számlát és eltette a maradék ékkövét, mikor három rossz arcú, fekete csuklyás alak bemasírozott. Elég gyorsan megértette a pincér remegéséből, hogy ők lesznek az ellenfél egy része. Natsura pillantott, aki láthatóan szintén megértette mi a helyzet. Mikor elsétáltak mellettük, a fiatalabb felállt, hogy távozzanak, azonban a zajra megfordult az egyik és meglátva a hosszú tincseket és a vékony, kecses testet, egy perverz vigyorral lépett vissza.
- Szia, szépségem! – köszönt a fülébe duruzsolva és közben rámarkolt a formás fenékre. Az áldozat eltorzult grimasszal próbált arrébb lépni, de átkarolták a derekát. Itt azonban már Laxus se tudta magát türtőztetni. Felugrott és egy jobb egyenessel kiütötte a férfit, magához rántva a frissen szabadult tűzmágus. Direkt nem használt mágiát, még nem akarta magát leleplezni. Megragadva kedvese kezét húzni kezdte, majd együtt rohantak végig az utcákon. Szerencsére a három jó madárnak dolga volt az étteremben, így nem követték őket, csupán egy-két utcát, de azért tudták jól, hogy ha nem vigyáznak, akkor könnyen bosszú célpontjai lesznek. Végül egy panzióban szálltak meg, ahol több vendég is megfordul naponta, arra számolva, hogy talán kevésbé jegyzik meg így az arcukat. A tulaj sajnálkozva közölte, hogy már csak egy francia ágyas szoba van, és habár nem igazán értették, mi problémát lát ezzel az asszonyság, nem próbálták meg felvilágosítani arról, hogy tulajdonképpen ők együtt vannak.
- Hát, várost nézni nem fogunk – jegyezte meg a hosszú hajú nevetve, majd hanyatt vetette magát az ágyon.
- Nem – morogta Laxus, majd mellé ült. Elgondolkodva kezdte simogatni a rózsaszín kobakot, majd gondolataiból párja rángatta ki.
- Na, mi lesz, megcsókolsz végre? – kérdezte incselkedve, mire a másik vigyorogva az ajkaira hajolt. Arra azonban nem volt felkészülve, hogy Natsu egészen elmélyíti a csókot, lelökve a vállairól a prémszegélyes kabátot, majd őt hanyattdönti az ágyon és az ágyékára ül. Kéjesen nyögött fel, ahogy addigra már félmerev tagja Natsu fenekéhez dörgölőzött. – Mit csinálsz? – kérdezte kábán, de azért felemelte a felső testét, ahogy a másik a pólójától próbálta megszabadítani.
- Nem egyértelmű? Szerelmeskedni próbálok veled…
Laxus a gondolattól fülig vörösödött, de ennek ellenére megragadta a vékony karocskát és lerántva magához szenvedélyesen megcsókolta. Lesimogatta róla a ruhákat, az alsót is, végigcsókolva minden felszabaduló kis bőrfelületecskét, majd magáról is lerugdosta a maradék ruhát és visszahelyezkedve Natsu fölé azonnal birtokba vette a puha, szépívű ajkakat. A vékony combok úgy tárulkoztak szét, mintha a Mennyország kapujának szárnyai lennének. Laxus valóban a fellegekben járt, mikor csípőjén érezte a bársonyos felületek súrlódását. Egyik alkarján támaszkodott, másik kezével a rózsaszín selyemszálak közé túrt, nyelve utat tört magának a másik nyelvéhez, vad táncba hívva.
Natsu a csókba nyögött, háta ívbe feszült, ahogy megérezte a férfi forró vágyát az ágyékának feszülni. Nem volt rá felkészülve, habár minden porcikája vágyott az érintés után, erre nem tudott felkészülni. Benne szakadt a levegő egy pillanatra, kitágult szemekkel nézett a másikra, akinek borostyán íriszeiben huncut fény csillant.Végül ő is félszegen elmosolyodott és kezeivel végigsimított a széles hát feszülő izmain.
Halkan nyögött fel, ujjai az izmokba mélyedtek, körmei kissé a húsba vájtak. Húrként feszült meg az egész teste és az ágy halkan nyikordult a férfi mozdulatára. Egy fájdalmas szisszenés szakadt ki a kisebből és Laxus aggódva megállt.
- Ne hagyd abba! – suttogta nehézkesen. A szőke újra mozdult és valamivel később kéjes nyögdécselés zavarta meg a szoba nyugodt csendjét.
Álmosan pillantott fel a lehunyt szemű szőkére. Nem tudta eldönteni, hogy alszik-e már a másik. Óvatosan felemelkedett az izmos mellkasról és törökülésbe helyezkedve fürkészte a rezzenéstelen arcot.
- Mondd! – szólalt meg a férfi, arra se méltatva a helyzetet, hogy legalább az egyik szemét kinyissa.
- Alszol? – kérdezte suttogva.
- Szerinted?!
- Te tudod.
- Bolond vagy – állapította meg, de ajkai akaratlanul is boldog vigyorra húzódtak.
- És így szeretsz – felelte magabiztosan a rózsaszín hajú, majd nevetve a másikhoz bújt, lágy puszit lehelve az arcára.
- Igen – jött a halk válasz és az erős karok a törékeny test köré fonódtak.
Másnap reggel Natsu morcosan sétált ki a fürdőbe. Iszonyúan fájt a dereka, pontosabban kicsit lejjebb. Az sem segített a hangulatán, hogy kedves párja viszont frissen és kipihenten ébredt, kifejezetten jó kedvűen.
- Mi a baj? – kérdezte gonoszul vigyorogva, mire a rózsaszínhajú egy sértett horkantással otthagyta. – Fáj valamid?
- Mintha nem tudnád! – csattant fel mérgesen. – Ne haragudj, de tegnap karóba húztak, most leszel szíves békén hagyni!
- Te akartad – vonta meg a vállát még mindig vigyorogva az idősebb.
- Nem tudtam, mire vállalkozom…
Ettől függetlenül egy kis reggelivel és főként némi zamatos tűzzel – bár Laxus még mindig nem jött rá, hogy egy fáklya tüze hogy lesz zamatos – egészen jól helyre lehetett rázni a morcos sárkányölő kedvét. Nem sokkal később már az utcákat rótták kézenfogva a sötét céh bármi jelét kutatva, azonban mindenütt béke honolt. Próbáltak kérdezősködni, de mindenki kényszeresen vigyorogva csak annyit felelt, hogy ők nem értik, miről beszélnek.
- Itt valami nem stimmel… - jegyezte meg Natsu, mikor már az ebédjüket fogyasztották az egyik vendéglőben.
- Nyomozónak készülsz? – kérdezte egy gúnyos mosollyal Laxus.
- Tehetsz egy szívességet, jó? – sziszegte a hosszú hajú villámló szemekkel, de a másik csak nevetett.
- Jól van, te kis szexmániás – azzal megkócolta a rózsaszín üstököt, melynek tulajdonosa dühében kezdett egy tátogó gömbhalra hasonlítani. Felettébb szórakoztató látványt nyújtott. Nem bírta ki, hogy ne nevessen.
- Te és én… Utca… Harc… Most! – nézett rá Natsu gyilkos tekintettel.
- Jaj, ne már! Tudod, hogy nyernék – forgatta meg a szemeit, de a másik hajthatatlan maradt. Végül nehézkesen felállt és kicammogott az egyik hátsó sikátorba. Nem sokat kellett csinálnia, a legkisebb áramütés a földre küldte és sírva nyüsszögő gömböccé formálta a fiatalabbat. Fájó szívvel lépett oda hozzá és próbálta meg a karjaiba venni, de a másik eltolta magától és a könnyeit törölgetve felállt.
- Ez övön aluli volt! – mondta dühösen. – Hogy volt képed áramot használni?!
- Kicsim, emlékszel még, hogy villámmágiám van? – kérdezte döbbenten. Nem is értette, Natsu mit várt. Vizet?! Vagy egy bájos mosolyt?!
-De… akkor is… Ez… - látszott, hogy nem teljesen van képben és már maga sem tudta, mit akar mondani. Végül durcásan a másikra nézett: - Akkor lehet, mi nem illünk össze! – kiáltotta, mire a szőke eltátotta a száját meglepettségében.
- Ezt mégis hogy hoztad össze?!
- Úgy, hogy én nem akarok egy olyannal együtt lenni, aki képes áramot vezetni belém! – szipogta.
- Natsu, most te is tudod, hogy baromságokat beszélsz. Te… te ezt most azért csinálod, mert nem nyertél, de ennek így semmi értelme! Soha nem használnám az erőmet rajtad csak úgy. Most is te akartál párbajozni, én győzködtelek, hogy ne!
- Nem gondoltam, hogy képes vagy ilyen aljasságra!
A vita kezdett eldurvulni, ráadásul a tűzmágus úgy gondolta, drámaian elvonul, viszont Laxus nem engedett, így veszekedve vonultak végig a városon.
- Ez már csak hiszti, mert nem tudod belátni, hogy nincs igazad! – kiabált a szőke dühösen.
- Ó, valóban? És mégis miben nincs igazam?!
- Abban, hogy ellenem akartál küzdeni, pedig tudtad, hogy esélytelen!
- Ha tisztességes lettél volna, nyertem volna!
- Natsu, az ég áldjon meg, nem érted meg, hogy nekem ilyen a mágiám?!
Észre sem vették, hogy tőlük két méterre egy egész bandányi rossz arcú varázsló sorakozott fel, élükön Kurotzukival, aki most kaján vigyorral figyelte a szócsatájukat, majd mikor biztosra vette, hogy ezek ketten nem fognak kibékülni, közbe szólt:
- Bocs a zavarásért, de lenne itt egy kis elintézni való!
- Ne most! – kiáltott a szőke ingerülten, majd visszafordult a párjához. – A mágiát nem választjuk, nem tudok csak úgy vízre váltani!
- Még jó, tuti kiláncolnál a falhoz és úgy locsolnál!
- Elnézést, de épp leszámolnék veletek – szólalt meg ismét a bandavezér, de ezúttal Natsu oltotta le:
- Nem megmondtuk, hogy ne most?! – majd visszatért a veszekedéshez. – Szóval, ha kérhetem, próbálkozz valami kedvesebb dologgal… Például lehetne virágmágiád!
- Persze, és gyilkos szirmok kilövésével védenélek meg, nem igaz?!
- Itt csak és kizárólag tőled kell megvédeni engem!
- Igen, mert a laboros emberkék a legjobb barátaid, nem?!
- Hé! Ne nézzetek le! – kiabált közbe a főnök ismét és ezúttal támadásba is lendült, azonban Natsu és Laxus mérhetetlen dühvel fordult felé, apait-anyait beleadva egy ellentámadásba.
- Nem megmondtuk, hogy ne most?! – ordították egyszerre.
A kétféle mágia összefonódott és olyan elsöprő erővel tarolt végig az ellenségen, hogy gyakorlatilag megsemmisítette őket. Az utcán éljenzés és tapsvihar tört ki, a kormányzó könnyes szemekkel rohant oda gratulálni nekik és az őrség elszállította a kiütött bandatagokat.
- Csodálatos volt! – áradozott a kormányzó. – Fantasztikus! Nagyon jó párost alkottok! Igazán!
A két mágus csak pihegve nézett egymásra. A hatalmas felfordulásban hirtelen jelentéktelen lett, amiért veszekedtek és végül Natsu mosolyodott el először. Szerelmesen pillantott a másikra, majd az erős kéz után nyúlt.
- Jó páros vagyunk – suttogta szelíden. – Én… sajnálom, hogy veszekedtem. Nem tudom, mi ütött belém.
Laxus megvakarta a tarkóját, majd komolyan a barna szemekbe nézett.
- Nem akarlak bántani. Soha.
- Tudom.
Megkönnyebbült sóhajjal húzta magához a rózsaszín hajút és szorosan az ölelésébe zárta. A tömeg már nem foglalkozott velük, estére ünnepséget akartak rendezni, hogy meghálálják a két mágus hőstettét. Ők pedig ezúttal nem javították ki a róluk szóló pletykákat.
Laxus nem szerette a nagy felhajtásokat. Főleg azóta, amióta a Fantázia napján rúgták ki a céhből, mert elszállt az agya. Most azonban úgy tűnt, választása nem maradt, mert Natsu gyermeki lelkesedéssel rohant a tömeg felé, magával húzva őt is. Még a prémes kabátját se tudta a vállára teríteni, pedig az már lassan az imidzse lett.
- Natsu, lassíts! – kiáltotta a másik után bukdácsolva, de az szinte nem is hallotta. Kitépte a kezét a másik fogásából, hogy megálljon, de mintha a rózsaszín hajú valami narkotikum hatása alatt állna, nem foglalkozott ezzel, csak újra ráfogott és tovább rángatta. – Meg se fordult a fejedben, hogy én nem akarok jönni?!
- De, megfordult! – jött a vidám válasz.
- Akkor?
- Nem érdekelt.
Tátott szájjal figyelte az előtte lobogó rózsaszín sörényt és úgy döntött, feladja. Mikor leültették az asztalhoz, megpróbált vigyorogni, de mivel csak vicsor lett belőle, abbahagyta. Oldalra pillantott lelkes párjára, aki viszont élvezettel figyelte az ételek végeláthatatlan sorát.
“Legalább nem adományozza az összes ékkövet egy étteremnek a fogyasztásával.” – gondolta magában, majd egy pillanatig elmerengett azon, hogy Natsu étvágyával mennyire természetes az, hogy még mindig nem nyerte vissza eredeti alakját. Igazából a délutáni veszekedés valahol annyira nem volt ellenére. Újra látta a régi tüzet lángolni a másikban és egészen úgy érezte, hogy visszakapta az eredeti Natsut, aki önfejű, makacs, lobbanékony. Annyira elmélyült a gondolataiban, hogy fel se tűnt neki, hogy már egy ideje egy félmosollyal a szája sarkában, ábrándozva figyeli a mellette ülőt. A kisebbnek azonban feltűnt a mustráló tekintet és most egy perverz vigyorral a füléhez hajolt.
- Ha hajlandó vagy jó képet vágni a bulihoz, akkor a hotelszobába érve olyat művelek veled, hogy az egész város hallani fog – mormogta halkan.
Laxus azonban kissé értetlenül nézett rá. Szívesen értelmezte volna perverz értelemben a mondatot, de igazából nem nézte ki a kis rózsaszín fiúból, aki ezt látva azonban újra odahajolt.
Olyan dolgokat suttogott a fülébe, hogy akaratlanul is felnyögött, tenyerét éledő ágyékára nyomva.
- Áll az alku?
- Ühüm – nyögte kínlódva, majd mosolyt erőltetett magára és véleménye szerint kiválóan alakította a szerepet ezek után. Mikor fáradtan visszaértek a szobába, úgy döntött, ezt kedvesének is megemlíti és egy perverz vigyorral megállt előtte.
- Szerintem nem lehet panaszod…
Natsu felnevetett, majd lehúzta egy szenvedélyes csókra a férfit.
Azon az estén a közelben lakók még a nap első sugarai előtt felébredtek arra, hogy a szállodában egy medve bömböl valahol.
Másnap hazafelé indultak, Natsu nagy bánatára. Jól érezte magát Brúzia fővárosában, sőt, néha úgy érezte, egészen kezd magára találni. Felszabadultan tudott viselkedni, önfeledten örülni és Laxus mellett tényleg sokszor elfogta az az érzés, hogy övé a világ. Említett pedig nem is értette, hogy tudta a tűzmágus félúton rábeszélni arra, hogy szedjék a nyakukba a világot és meg se álljanak többé. Aztán persze rájött, hogyan. Szerelmes volt. Életében először és igazán. Semmit nem akart jobban, mint Natsu szemében látni a régi szenvedély tüzét, amivel a horizontot kémleli egy újabb kaland vagy kihívás után.Ez a Natsu más volt, mint a régi, de most már nem a sajnálatos értelemben. Gyönyörű volt, vad és szenvedélyes, megállíthatatlan, életerős. És igazán meglepte, hogy ehhez az kellett, hogy mindentől távol legyen.
Pár nap múlva már Brúzia keleti határán húzódó hegyeken vágtak át. Amikor tudtak, küldetéseket teljesítettek. A kormányzó nem tévedett, zseniális párost alakítottak együtt, szinte legyőzhetetlennek bizonyultak.
Natsu elől sétált és ő alaposan végigmérte. A lófarokba fogott hosszú hajat, a fehér pólót, a fenéken pont megfelelően tapadó, szürke nadrágot, a fa talpú papucsot. Úgy lépekedett előtte, mintha felhőkön járna, pedig biztos volt, hogy kettejük közül ő jár a fellegek között. A tűzmágus egyszer csak megfordult és rámosolygott.
- Laxus, felmegyünk a hegy tetejére? – kérdezte.
- Minek mennénk?
- Miért ne?! Fel akarok menni a legmagasabb hegycsúcsra! Ott állni biztos olyan érzés, mintha a világ ura lennék! Még a gondolattól is felpörgök!
Nevetve megforgatta a szemeit, majd odalépve megcsókolta.
- Menjünk! – mondta megadóan. – Nekem már mindegy!
Különben is… Natsu gesztenye szemeinek ragyogása, mikor valamit megkapott egészen függővé tette. Az egész világot neki akarta adni.
Brúziai barangolásaik során több sötét céhet vagy épp törvénysértő bandát számoltak fel, kisebb-nagyobb pénzekért, ezzel biztosítva, hogy Laxus bankszámláján legyen még valami, amikor majd visszaérnek Magnólia városába. Persze, többször is hallották az “Ezt még megkeserülitek!” és “Csak kerüljek ki innen!” kezdetű szidalmakat, de soha nem tulajdonítottak nekik nagyobb jelentőséget. Mágusok lévén már mind hozzászoktak az efféle mondatokhoz és általában nem volt folytatás.
Natsu jó kedve és hiperaktivitása szinte teljesen helyre állt.
Mikor beléptek egy hónappal később a céh ajtaján, a helyiségre döbbent csend ereszkedett. Csak a két mágus kedélyes nevetése visszhangzott a fülekben, ami még az ajtóban elhalt ugyan, de nyomait még látták a széles, önfeledt vigyorokon.
A bárpulthoz sétáltak és Laxus mindkettejüknek rendelt, de ő nem ült le a bárszékre, csupán a rózsaszín hajú mögött állva ölelte át. Nem kerülte el a figyelmét Mirajene féltékeny tekintete, de nem tudott vele mit kezdeni. A kisebbnek azonban semmi se szúrt szemet, csupán boldogan kortyolgatta az üdítőt, párja hátának dőlve. Már ő is vágyott egy kiadós fürdőre, lehetőleg persze a szőkével, egy jó adag főtt ételre és egy puha ágyra. És most mindez elérhető közelségbe került.
A villámmágus úgy vélte, talán a fennálló körülmények végett nem lenne szerencsés a céhnél elfogyasztani a vacsorájukat, már csak azért is, mert a tagok megfulladnának. Amióta betértek, szinte senki nem vett levegőt. Néma csendben figyelték minden egyes kis rezdüléseiket.
Megfogta Natsu kezét és magával húzva elhagyták az épületet, még utoljára szép mosolyt villantva mindenkire.
- Miért kellett olyan gyorsan eljönnünk? – kérdezte kissé nyafogva a fiatalabb és teljes nyűglődéssel a másik kezébe csimpaszkodott.
- Elfelejted, hogy lerombolva hagytuk itt a házat. Ha ma aludni akarsz, akkor még pakolni is kell – hazudta morogva, de a valódi indokot, miszerint őket ott valószínűleg egy ideig még biztosan nem fogják elfogadni, megtartotta magának. Ennek ellenére a lerombolt ház is az érvek között szerepelt és láthatóan meggyőzte a rózsaszínhajút. Azonban mikor a házhoz értek, meglepetten rendezett külsőt láttak. A homlokzatból egy tégla sem hiányzott és az ajtó is a helyén feszült. Belépve kellemes illatok kúsztak az orrukba és mindent a helyén találtak. – Mi történt? – csodálkozott az idősebb és gondterhelten ráncolva szemöldökét a konyha felé vette az irányt. Ott azonban nagyapját látta tevékenykedni.
- Nagypapi? – kérdezte Natsu megrökönyödve, mikor követte párját, aki viszont most döbbenten nézett rá.
- Emlékszel? Emlékszel rá? – kérdezte izgatottan, de csak fejrázást kapott válaszul.
- Csak a nevére és hogy ő a mester.
- Ó.
- Üdv itthon! – kiáltott az öreg egy sámlin állva, köténnyel és sapkával. – Mindjárt kész a vacsora, addig pakoljatok le! – mondta vigyorogva és a fakanál fenyegetően perdült meg az ujjai között.
- Nagyapa… Te… mit csinálsz itt? – érdeklődött a szőke pislogva, de levette és a fogasra akasztotta kabátját, majd hajszálcsíkos ingjét megigazítva leült az asztalhoz.
- Felmondták a lakásom – jött az egyszerű válasz. Közben Natsu is visszaért és kíváncsian figyelve az öreget, minél közelebb húzta párjához a székét. Az erős kéz szinte automatikusan siklott fel a combján, ő pedig reflexszerűen rásimított.
- És… a céhben nem tudsz lenni? – folytatta a faggatózást Laxus, mire a mester szomorú, már-már könnyes szemekkel fordult felé.
- Kiraknád a nagyapádat? – szipogtam.
- Nem, nem! Dehogy! Végül is van vendégszobám, csak… Tudod… - zavartan pillantottak össze Natsuval, de Makarov megértette a dolgot és elvigyorodva jegyezte meg:
- Azt hiszed, nem tudom, hogy mivel jár, ha két szerelmes együtt van? Mit gondolsz, apád honnan lett? Az exceedek hozták?!
- Erre nem akartam gondolni – morogta az idősebb, de azért megkönnyebbülten sóhajtott, hogy nem kell ecsetelnie, hogy a saját otthonukban nem akarnak bujkálni, és ha ők csókolózni akarnak, akkor ott és akkor fognak egymás szájára tapadni ahol és amikor akarnak. A szexszel talán kibírják az ágyig. – Na jó – egyezett bele végül. – De ha panasz lesz, a céhben alszol.
- Persze, persze – bólintott az öreg, majd az asztalra tette az időközben elkészült vacsorát. A két fiatal csillogó szemekkel nézett a gőzölgő edényre, de egy szigorú mondat elképesztette őket: - Először kézmosás! Irány a fürdő! Gyerünk, gyerünk!
- Ennyit arról, hogy az otthonunkban én vagyok a főnök – morogta Laxus, miközben feltápászkodott és párjával együtt elindult kezet mosni.
- Amúgy is én voltam – rántotta meg a vállát a rózsaszín hajú vigyorogva. – Te csak azt hitted, hogy te vagy a főnök.
Válaszul csupán egy fáradt pillantást és egy hitetlenkedő félmosolyt kapott.
Másnap reggel Natsu jó kedvűen, kipihenten és nagyon boldogan ébredt fel. Persze, miért ne tette volna? Biztonságban volt, élete párja mellette még az igazak álmát aludta. Ráadásul a földszintről már ínycsiklandó illatok szállingóztak és hangosan korduló hasa jelezte, hogy bizony, az öreg eltalálta, mire van szüksége. Kimászott a takaró alól és felöltözve a szag után csoszogott, édes kábulatban túrva hosszú tincsei közé.
- Jó reggelt! – motyogta egy ásítás közben. Makarov elvigyorodott, majd tejeskávét és sült szalonnát pakolt a fiú elé, friss kenyérrel.
- Tojást kérsz?
- Azt hiszem…
Nem sokára tojással és paradicsommal bővített reggelijét majszolgatta, miközben a mester mindenféle semmiségekről mesélt neki. Szívesen hallgatta, mivel emlékei még mindig nem voltak a Labor előtti időkből, a kísérletekről pedig inkább fájdalmas és homályos dolgok maradtak meg.
- Van kedved eljönni velem vásárolni? – kérdezte végül az öreg és ő boldogan bólintott. – Meg majd a céhbe is be kell néznünk.
Igazából tetszett neki a céh. Jó hangulatú helynek tűnt és vidám emberek tanyáztak ott napközben. Nem is értette, Laxusszal miért nem jártak oda többet, vagy ilyesmi. Persze, egy-két taggal volt néhány kisebb összezördülése, de például a pultos lány, Mirajene is nagyon kedves és aranyos volt vele. Most is mosolyogva adott neki egy sütit, majd megtámaszkodva beszélgetni kezdett vele. Semmi különösről, csak hogy hogy van, visszatértek-e már az emlékei, meg ilyenek.
- Sajnos nem – felelte elfintorodva. – De Laxus sokat mesélt. Mondjuk persze, neki se jut minden az eszébe, de szerintem a fontos dolgokat elmondja.
- Biztosan – mosolygott a lány. – Végül is, nagyon szerelmes beléd. Jó ideje ismerem már Laxust és soha, senki iránt nem rajongott még így, mint irántad.
Lágyan elmosolyodott és elgondolkodva nyúlt végig a pulton.
- Én is nagyon szeretem őt.
- Gondolom. Engem is meghatott, mikor a múltkor mondta, hogy bármit megtenne, hogy maga mellett tartson.
- Annyira nem kell erőlködnie, nem megyek én sehova – nevetett elpirulva. Azért jól esett ezeket a dolgokat visszahallania.
- Annak biztos örül! Mikor régen mindig az apád után kutattál, aggódott is érted.
Meglepetten pillantott a fehér hajú lányra.
- Az apám után? Igneel után? – kérdezte megrökönyödve.
- Persze – bólintott Mira. – Hiszen eltűnt. És feltett szándékod volt megkeresni és utána menni. De jó, ha erről letettél. Laxus biztosan megnyugodott, mikor erről beszéltetek.
- Nem mondott ő nekem egy szót se Igneelről – közölte növekvő gyanakvással a mellkasában.
- Nem? – képedt el a pultos, talán kissé túl látványosan is, de ez a fiúnak nem tűnt fel. – Pedig ez volt életed célja, ezt mindenki tudja! Megtalálni az apádat.
Nem szólt semmit már, csupán szomorúan nézte a polcokon sorakozó poharakat. Próbálta elnyomni a mellkasában szorító kételyt, lehiggadni, és nem sírni. Feltett szándéka volt először megkérdezni a szőkét arról, hogy miért tette ezt, de Mira szavai mérges tüskeként hatoltak a szívébe.
“… bármit megtenne, hogy maga mellett tartson.”
A férfi elhallgatott egy ilyen fontos dolgot csak azért, hogy ő ne akarjon elmenni?
Nem bírta tovább. Felpattant és a szemét törölgetve száguldott ki a céhből, hazafelé véve az irányt. Mirajene elégedetten elmosolyodott és visszatért a munkájához, de ezt már Natsu nem láthatta.
Hazaérve szinte berúgta az ajtót. Őrjöngve üvöltött a lakás közepén.
- Laxus! Hol vagy?! Beszélnünk kell!! MOST!!! – tajtékzott a dühtől, mivel út közben nem hogy lehiggasztotta volna magát, de csak még keserűbb lett a szájíze.
A férfi meglepetten sétált elő a fürdőből, derekára csavarva egy törölközőt.
- Mit kiabálsz így? – kérdezte értetlenül. – Kicsim, minden rendben?
- NE… hívj így! – emelte fel a kezét elutasítóan. Szemei villámokat szórtak a haragtól.
- Natsu, mi a baj? – ült le Laxus a kanapéra, de tekintetét nem vette le a tajtékzó fiúról. Igazán kezdett aggódni.
- Miért nem meséltél Igneelről? – sziszegte Natsu.
- Mit meséltem volna? Én nem is láttam őt!
- De azt tudtad…. nagyon is tudtad, hogy életem célja volt, hogy felkutassam őt, miután eltűnt…
Laxus úgy érezte, gyomorszájon vágták. Kezdett kirajzolódni benne a kép, hogy mi is Natsu problémája és nagyot nyelve, kissé hebegve próbált védekezni.
- Az utóbbi időkben már nem foglalkoztál annyit a témával… Nem tartottam annyira fontosnak…
- Nem tartottad fontosnak?! – őrjöngött a tűzmágus torka szakadtából. – Az apámról van szó!!! Neked ez nem volt fontos?!
- Natsu, én nem az emlékkönyved vagyok! – fakadt ki kétségbeesetten. – Nem egy napló vagyok, amiben minden megmaradt, csak egy ember, aki nem feltétlenül tudja, hogy neked mi volt a legfontosabb!
- Az egész céh tudta! Mindenki tudta, hogy ez a célom! Megtalálni az eltűnt apámat!
- Mondom, hogy az utóbbi időkben nem foglalkoztál annyit a témával!!
- Azt bezzeg fontosnak tartottad elmondani, hogy te voltál a hős, aki mellettem állt mindig!
- Tessék?!
- Arra volt idő, hogy magadat fényezd, csak arra nem, hogy megemlítsd, hogy az apám eltűnt!
- Natsu! Számtalanszor indultál a keresésére, de soha nem találtad meg! Azt hittem, már feladtad! Mi értelme lett volna elültetni benned a reményt újra? És aztán megint nekiindultál volna és csak fájt volna, én meg nem tudtam volna, hogy segítsek, csak néztem volna, hogy a számomra legfontosabb ember szenved!
- Tudtam, hogy ez volt a lényeg! Hogy magadhoz láncolj!
- Natsu, nem ezt mondtam…
- Mirának igaza volt! Neked csak az a lényeg, hogy itt legyek és ennek érdekében bármit megteszel! Akár még ilyen dolgokat is eltitkolsz! De nekem ebből elegem van. A Lucys dolgot megbocsátottam, de ez most nagyon sok! Nem tudok már rád úgy nézni, mint eddig.
- Mit akarsz ezzel mondani? – érezte, ahogy valami jeges folyadék kúszik le a gyomrába, belemarkolva görcsösen. Lesápadt és zakatoló szívvel, a mellkasában növekvő szorítással, rettegve nézett a fiúra.
- Azt hogy elmegyek. Vége. Soha többé nem akarlak látni, Laxus! Soha többé!
- Ne, ezt ne csináld! Natsu, most dühös vagy és megértem, de te is próbálj megérteni – fogta könyörgőre. – Én nem akartam rosszat. Én csak… elfelejtettem…
- Elfelejtetted közölni a legfontosabb dolgot velem kapcsolatban?! – a rózsaszínhajú elképedése arról árulkodott, hogy csak maga alatt vágja a fát. Kínjában felállt és a másik elé lépett.
- Nem tűnt fontosnak – suttogta remegő hangon, de a megvillanó barna szemek megadták neki a kegyelemdöfést.
- Nem tűnt fontosnak, hogy eltűnt az apám?! – ismételte meg döbbenten, majd kitépte csuklóját a bizonytalanul köré fonódó ujjak gyűrűjéből és hátrált két lépést. – Rohadj meg, te szemét! – sziszegte és felrohant a szobába, hogy pár, fontosabb dolgot magához kapjon. Egy táskába tömködte a ruháinak egy részét és elrakta a megtakarított pénzét, majd sietve megindult kifelé a lakásból. Laxus időközben már magára húzott egy fekete nadrágot és most a szűk bejárati folyosón elé vágva állta el az útját.
- Ne csináld ezt! – kérte kétségbeesve. – Kérlek, beszéljük meg!
- Mit lehet ezen még megbeszélni?! Fogd már fel! Vége! Elszúrtad! Elegem van belőled meg az aljas kis játékaidból! – azzal sarkonfordult és a nappalin átvágva kitárta az ablakot és kiugrott az utcára. Még mindig dühösen indult útnak. Nem tudta, hogy merre is induljon pontosan, de abban biztos volt, hogy első körben ki akar jutni Magnóliából. Hallotta ugyan, hogy Laxus még az ő nevét ordítja, de nem foglalkozott vele.
A szőke hitetlenkedve meredt a padló azon pontjára, ahol pár perce még Natsu üvöltötte, hogy elege van belőle és vége. Tudta, hogy felesleges most utána mennie. Levegő után kapva próbálta meg elfojtani a könnyeit, de sikertelenül. Azok megállíthatatlanul kezdtek végigfolyni az arcán és ő egy pillanatra elcsodálkozott rajta, hogy a stress így manifesztálódott nála. Végül megtörölte az arcát és felhúzva egy pólót idegesen kattogva kezdett fel-alá járkálni a szobában. Aggódott a másikért, hisz ha a Laborból megtalálják, akkor nagy bajba jut, de fogalma sem volt, hogy hozhatná helyre ezt az egészet. Egyáltalán honnan is tudta meg Natsu, hogy mi a helyzet Igneellel? És ekkor villant be neki, hogy Natsu Mirajenere hivatkozott. Iszonyatos düh öntötte el az agyát és gondolkodás nélkül indult a céhbe. Mire odaért, a lány vérét kívánta. Kisütve, hagymásan. Nem tudott elképzelni olyan kínzási módszert, amivel kellően érzékeltetni tudná, hogy a lány a kotnyelességével mekkora fájdalmat okozott neki. A céhben, mikor meglátták, többen is próbáltak vele kommunikációt kezdeni, de amikor észrevették elsötétült, szinte tébolyult tekintetét, remegésig feszült izmait és csikorgó fogait, inkább meghátráltak, utat nyitva a pultig.
A lány először rámosolygott és integetve üdvözölte, de végül ő is ijedten nyelt egyet és hátrálni kezdett, bízva abban, hogy a pult kellő távolságot fog közöttük tartan. Azonban a szőkének nem okozott gondot egyetlen, jól irányzott ütéssel lerombolni belőle egy részt és egy pillanat múlva már Mira előtt állt. Kezét a vékony nyakra fonta, majd ujjait az állkapcsába mélyesztve felemelte őt.
- Te rohadt kis kétszínű kurva… - sziszegte, mire persze Elfman nővére védelmére akart kelni.
- Hé! Ne nevezd így a nővéremet, Laxus! – kiáltotta, de a másik rá sem pillantva, egyetlen csapással kiütötte.
- La-Laxus! Mit tettem? – kérdzete levegő után kapdosva az áldozat.
- Sikerült elmarnod Natust! Gratulálok! – felelt megvetően. – Most számolj a következményekkel!
- Laxus, állj! – kiáltott most Erza és harcra készen állt meg mellette. – Ha kell, az egész céh összefog ellened, mint a múltkor is, szóval ne húzd ki a gyufát!
- Natsu nélkül semmire se mentetek volna ellenem! – kiáltotta őrjöngve. – De Natsu nincs, mert hála ennek a büdös kurvának, elindult megkeresni Igneelt!
Nem bírta tovább. Gyorsan fogást váltott és a tarkónál markolva a fehér tincsekbe a lányt a pult maradványaiba vágta, majd felemelte, megmutatva mindenkinek a véres arcot.
- Mellé akartok állni? – kérdezte fenyegetően. – Úgy gondoljátok, hogy Mirajene helyesen cselekedett, hogy elkergette tőlem Natsut, azt, aki miatt egyáltalán normális voltam?! Rendben! Legyen! Hiszen ti mind felhatalmazva érzitek magatokat, hogy a másik érzelmeit felülbíráljátok, igaz?! – hangos kiabálása betöltötte az egész csarnokot.
- Nem, erről szó sincs – kiáltott közbe Juvia és bátran a másik elé sétált. Laxus tajtékzása, vérben forgo szemei nem tántorították el, és kitartott kezével jelezte a védelmére induló Graynek, hogy maradjon ki ebből. – Elítélem Mirajenet, amiért szándékosan a kapcsolatodba rondított – jelentette ki határozottan és a szőke meglepetten vet visszább a tényre, hogy valaki mellé állt. – Tudom, milyen érzés évekig sóvárogni valaki után. Titkon szeretni és remélni, hogy majd egyszer viszont szeret minket. És tudom, milyen, amikor ez a rettegve titkolt vágyálom valóra válik. Ezt senkinek nincs joga tönkretenni! Igazad van, Laxus! De nem az a megoldás, hogy összeversz bárkit is! Ezzel nem hozol helyre semmit. Biztos vagyok benne, hogy ha Natsu lehiggad, meg tudjátok beszélni, mert ő tényleg szeret téged!
Laxus keze megremegett és lassan leengedte a lányt. Leszegett arcán nem láthatták a többiek a fájdalmat és reménytelenséget, csupán megrázkódó vállai és néhány lecsöppenő könnycsepp árulkodott a helyzet súlyosságáról.
- Natsu elment – felelte a férfi rekedten. – Azt mondta, soha nem jön vissza…Úgy érzem… értelmetlen lett az életem… - elengedte a fehér tincseket és nehéz léptekkel kifelé indult a céhből. Az esőasszony azonban váratlanul elé toppant és barátságosan megölelte.
- Sajnálom. Ha meg szeretnéd keresni, Gray és én veled tartunk! – mondta halkan, de biztatóan. A jégmágus bólintott, mikor meglepetten felkapta a tekintetét.
- És én is megyek – lépett melléjük Erza. – Tudom, milyen érzés elveszíteni a szerelmedet. A jó emberek nem érdemlik meg azt a sorsot!
- Happy is jön! – kiáltotta a kis kék macska, felszállva Lucy mellől, aki most kissé pirulva állt meg a többiek mellett, csatlakozva hozzájuk.
Meghatottan nézett végig egykori barátain, akik talán most döbbentek rá, hogy értetlenségükkel mennyi fájdalmat és bajt okoztak. Jól esett neki, hogy helyre akarták hozni, de nem tudta, mennyit segítene. Fiore hatalmas, a világ pedig még nagyobb. Fogalmuk se lenne, hogy merre induljanak.
- Nem tudom, merre indult – ismerte be halkan.
- Akkor azt hiszem, rám is szükséged lesz – emelkedett fel Gajeel az egyik asztaltól egy önelégült vigyorral. – Natsu után nekem van a legjobb szaglásom a céhben. Megyünk a szag után!
Végre elmosolyodott és bólintott. Meg akarta köszönni a segítséget, de egyszerűen képtelen volt kinyini a száját és hangot kiadni. A kis társaság a házáig vele ment, ahol magához vett pár fontosabb holmit, majd várakozón pillantott Gajeelre.
- Komolyan hiszed, hogy ez működhet? – kérdezte kissé kétkedve.
- Persze! – bólintott a vasmágus és mélyet szippantott a levegőből. – Arra! – kiáltotta, majd sietve megindultak Natsu keresésére.
Natsu eközben már messze járt. Lábai égtek feje kavargott a rengeteg zavaros gondolattól és fáradtan nézett körbe a tisztáson. Zokogni támadt kedve, ahogy arra gondolt, hogy a férfi, akit szeretett és akiben megbízott átverte őt, manipulálta, magához láncolta önző módon.
Végül eszébe jutott, hogy a Laborban kapott egy új képességet is, a tűzszárnyakat, amikkel repülni is tud. Levette hátáról a zsákot, hogy ne égesse szét, sőt, a pólóját is lehúzta, majd előhívva a hatalmas szárnyakat elrugaszkodott a földtől és a magasba emelkedett. Ez az érzés messze fölülmúlt eddig mindent. Ahogy kényelmesen csapkodott a levegőt szelve, és a felhők gyors szertefoszlását figyelte a tűz hatására, mosolyra húzódtak ajkai. Elméje kitisztult, szinte el is felejtette, mennyire dühösen hagyta el Magnóliát és bizony, most már Fiorét is. Egyszerűen csak kiürült elmével, kábán meredt a horizontra, majd úgy érezte, valami felébredt benne. A szíve nagyot dobbant a mellkasában, mintha csak először ütött volna a születés óta, majd forróság áradt szét ereiben. Maga se tudta, miért kanyarodik el élesen, hogy miért követ egy bizonyos útvonalat, márpedig érezte, hogy amit csinál, egy ősi, eleledett ösvény követése. Úgy érezte, valami furcsa, eddig szunnyadó ösztön vezérli.
Nem tudta, mennyi ideig repült, ahogy azt sem, merre. Szinte transzban volt az egész teste, ahogy egyre gyorsabban és gyorsabban hajszolta magát célja felé, de egyszer csak úgy érezte, elájul. Zuhanni kezdett. Minden ereje kiszállt belőle egy csapásra, szárnyai elhamvadtak és őt elnyelte a jól eső sötétség.
Minden tagja fájt, amikor magához tért. Kábán pislogott körbe. Mindenhol füst és hamu illata szállingózott, de ezek neki úgy hatottak, mint a legfinomabb étel illata. Összefutott a nyál a szájában, ahogy a tábori tűz füstös ízére gondolt. Nagyot ásítva emelkedett fel ülő helyzetbe, majd lábait felhúzva vette szemügyre, hogy merre is van. Puha, langyos talajon feküdt, ahogy jobban szemügyre tudta venni, egy kihűlő lávadarabon. Egészen ágyszerűen kényelmesnek bizonyult. Kicsit messzebb tüzek lángoltak mindenfelé és hatalmas sárkányok szelték át az eget oda-vissza. A háta mögül mély, mennydörgésszerű hangot hallott felmordulni.
- Hát felébredtél… fiam?
Könnyek szöktek a szemébe a felismeréstől és mikor megfordult, már vetődött is a sárkány nyakába.
- Apukám! – kiáltotta boldogan, Igneel pedig alig észrevehetően elmosolyodott.
- Hogy találtál ide, Natsu? – kérdezte egészen ellágyulva a fiú ragaszkodásától, majd egy kiszáradt fát rakott elé és meggyújtotta. A rózsaszín hajú hálásan megköszönte és miközben hozzálátott a lakomához, elmesélte a repülés közben tapasztalt érzelmeket.
- A sárkányok honvágya, mely mindig hazavezet – biccentett Igneel. – Gratulálok, fiam, felnőttél! A sárkányok nagy próbatétele, hogy meg kell találniuk a fészket segítség nélkül.
- Ezek szerint ezért hagytál el anno? – kérdezte szomorúan. A sárkány lehajolt és orrával finoman megbökte őt.
- Ezért is. És mert az emberek üldözni kezdtek minket. Jobbnak láttam, ha akkor nem velem vagy, mert bajod eshetett volna. Viszont említetted, hogy repültél. Hogyan? – kérdezte gyanakodva.
Amennyit tudott, elmesélt a Laborban töltött időkről, majd utána Laxusról is. Az apja elgondolkodva hallgatta. A kísérleteknél érezni lehetett forrongó dühét, azonban mikor a szőkéről mesélt, szinte szórakozott fia heves előadásmódján.
- Szerintem igazságtalan vagy vele szemben – jegyezte meg a mancsaira hajtva a fejét.
- He?! Hogy lennék már igazságtalan? Ő volt az, aki eltitkolt egy ilyen fontos dolgot!
- Ha most elveszítené az emlékezetét… Te meg tudnád neki mondani, mi élete célja?
Rá akarta vágni, hogy persze, de ahogy jobban belegondolt, nem igazán tudta megmondani, mi volt Laxus szíve vágya. Neki a legtöbbször csak arról beszélt, hogy vele akar maradni. Vele akarja leélni az életét. Laxus… Létezne, hogy a férfinak valóban ő volt a legfontosabb?
- Nos? – mosolygott rá Igneel és szemei mindenttudóan villantak meg.
- Nem hiszem. Nekem csak annyit mondott mindig, hogy én számítok neki a leginkább.
- Végül is… Lehet…
- Tessék? – kapta fel a fejét és riadtan hallgatta tovább apja érvelését.
- Sokat kockáztatott érted. És biztos vagyok benne, hogy most sem akarja annyiban hagyni a dolgot.
- Gondolod, hogy értem jön? – valahol, a szíve mélyén remény fogta el. Most, hogy Igneelt megtalálta, már koránt sem haragudott olyan hévvel. Inkább csak sértődött volt. de határozottan szerette volna visszakapni a szőkét.
- Azt mondtad, hogy ő is sárkányölő, ugye?
- Igen… Villámsárkány.
- Akkor nem tud sajnos… A villámsárkányok fészke nem itt van. Ha elő is tudja magából hívni az ösztönt, nem fogja megtalálni a mi fészkünket.
Natsu szomorúan hajtotta hátra a fejét, tekintete a füstfelhőktől súlyos égre irányult. Hát nem jön el érte. Sőt. Talán többet nem is látja őt, hiszen fogalma sincs, merre kellene hazamennie.
- Itt maradhatok? – kérdezte halkan az apjától.
- Igen. Amíg akarsz, és akkor térsz vissza, amikor akarsz. Most már mindig haza fogsz találni.
Megnyugtatták ezek a szavak. Elnyúlt a bazaltpamacson, élvezve, hogy kissé bele is süpped a melegbe, majd egyszerűen elnyomta az álom.
Laxus és a többiek elérték a tisztást, ahol Natsu felrepült az égre. Gajeel még szimatolt kicsit, majd szomorúan fordult a szőke felé.
- Innentől nem érzem a szagát.
- Nézzétek! – kiáltotta Gray pár méterről. Ahogy odamentek, két hosszú, kiperzselt csíkot láttak a talajon és Natsu kék pólója, amiben elindult, egy közeli bokorra akadva lengedezett. Laxus magához szorította a ruhadarabot, de semmi nem segített a mellkasából kiszakadni készülő fájdalmán és térdre rogyott a csíkokat nézve. Juvia megértően a vállára tette a kezét, összepillantva Erzával, aki azonban most a reszkető sóhajokkal birkózó férfi elé térdelt.
- Laxus… - kezdte óvatosan. Úgy tűnt, a férfit könnytelen sírás rázza. Már nem tudott tényleg zokogni, pedig úgy érezte, könnyebb lenne talán.
- Már soha nem fogom látni, igaz? – kérdezte rekedten, de a vörös hajú nő csupán lehajtotta a fejét.
- Nem tudhatjuk – mondta Lucy elszánt tekintettel. – Natsu erős. Makacs és önfejű, de nagyon erős és hűséges. Bármi legyen is most vele, hiszem, hogy vissza fog térni.
Fájdalmasan csóválta meg a fejét.
- Elrepült – suttogta és a többiek meglepetten pillantottak rá.
- Hogyan? – kérdezte Happy.
- A Laborban… Az egyik képesség, amit ott szerzett… hatalmas tűzszárnyak voltak. Azok perzselték fel így a földet.
Néma csend borult a társaságra. Senki nem tudott már biztató szóval kecsegtetni. A férfi lassan felállt és nehéz, súlyos léptekkel vonszolta magát visszafelé. A többiek néma csendben követték és megtisztelték azzal, hogy nem bámulták, miközben arcát az ég színű textilbe temette, hogy legalább még egy kicsit érezhesse Natsu illatát.
Hazaérve vert seregként vonultak végig Magnólia utcáin. A lakásnál a többiek elköszöntek tőle és magára hagyták, amiért ő nagyon hálás volt. Belépve fájdalmasan pillantott nagyapjára.
- Sajnálom, Laxus – mondta Makarov bűnbánóan, de unokája szeméből már semmi érzelmet nem tudott kiolvasni, csupán fásultan bámult rá, mintha valami halott lélek lenne benne. – Nem kellett volna Natsut magammal vinnem akkor reggel…
- Nem a te hibád, nagyapa – felelte halkan. – Mira volt, aki szándékosan rondított bele a kapcsolatunkba. De most… Megint ketten maradtunk – megtört félmosoly kúszott a szája sarkába. – Mint régen, emlékszel még? Amikor apám elment és te neveltél egyedül…
Rászorított a ruhadarabra, amit azóta se tudott elengedni. Nem tudott már a lábain állni. Lassan elvánszorgott a kanapéig és végignyúlva rajta érezte, ahogy egyetlen könnycsepp kiszökik a szeméből, égető savként marva végig a halántékát. Nem törölte le, nem érezte szükségét. Csupán fájdalmasan pillantott a mennyezetre.
- Nem vagy éhes? – kérdezte nagyapja.
- Nem – felelte, majd érezte, ahogy a mellkasára fájdalmas, nehéz súly telepszik, beléfojtva minden szót és elhessegetve minden jó gondolatot és reményt, mintha csak egy démon lenne ott, amely nem engedi a sötétből kilépni őt többé.
Amikor azt hitte, hogy a bosszút esküdő brúziai banditák és sötét mágusok fenyegetőzése csupán üres frázis, még nem tudta, mekkorát tévedett.
Hetek teltek el, amióta Natsu elment. Az ősz lassan télbe fordult és leesett az első hó. Pulóvere kapucniját a fejére húzta, ahogy kilépett az üzletből és tekintetét egy pillanatra a szürke égre emelte. Még mindig szenvedett. Fájt még az is, hogy reggel ki kellett nyitnia a szemét és megpillantotta az üres kispárnát maga mellett. Natsu illata már rég elszállt a lakásból, de ő még esküdni mert volna, hogy érzi a nyári záporok utáni friss illatot, amit anno a fiú is árasztott magából. Alig evett, csak mikor nagyapja összeveszett vele, akkor erőltetett le pár falatot. Próbálta magát edzéssel lefoglalni, néha segített is, elment boltba, vagy egy-egy rövidebb munkára, de legtöbbször csupán feküdt a hálószobában és magában arról álmodozott, hogy a rózsaszín hajú beront a szobába és szokásos vigyorával közli, hogy meggondolta magát és mégis szereti őt. Azonban ez soha nem következett be.
Mikor hazaért, egyetlen szó nélkül tette le a szatyrot az asztalra, majd havas csizmáit lerúgva visszavonult a szobájába.
- Laxus! – kiáltott utána nagyapja aggódva, de válaszra sem méltatta. – Nem csinálhatod ezt egész életedben! Nem fekhetsz mindig az ágyban!
Borzasztóan sajnálta az unokáját, hogy így kell látnia, de nem tudott segíteni a fájdalmán.
Gondterhelten ment be a céhhez, de egy pillantásra sem méltatta a fehér hajú pultos lányt, aki az eset óta már nem tartozott a közkedvelt mágusok közé. Persze, akadt, aki nem foglalkozott az üggyel, de akkor sem volt jó véleménye Mirajeneről. Freed közben elhagyta a céhet, mert nem tudta feldolgozni Laxus iránt érzett szerelmét. Eva Elfmannal alkotott egy párost ezek után és Bickslow egyedül maradva egy másik csoporthoz csatlakozott. Általában a céhben csend és kedvetlenség uralkodott. Megoszlottak a vélemények a történtekről és így megoszlott a régi család is. Az egyik csapat Laxus és Natsu pártján állt, míg a másik csapat kifejezetten értékelte, hogy a szalamandra elhagyta a várost. A villámmágus semmit sem tudott a miattuk folyó küzdelmekről, nem is nagyon ment az épület közelébe, csak mikor munkát akart, de akkor sem beszélt senkivel.
Most azonban vadidegenek léptek be a tágas csarnokba, gonosz nevetéssel üdvözölve a céh tagjait.
- Üdvözletünk! Kurotsuki vagyok, ő pedig a bátyám, Aotsuki. Egy bizonyos Laxus Dreyart keresünk és a kis ágyasát, Natsu Dragneelt! – kiáltotta egy magas, erős férfi, kusza fekete tincsekkel és sötét bőrrel.
- Minek keresitek őket? – kérdezte Erza harcra készen.
- Van velük egy kis leszámolni valónk! – mondta Aotsuki vigyorogva. Kihátráltak az ajtón, magukkal csalva a tündéreket, hogy azok szembesüljenek egy hatalmas bűnöző sereggel. – Megfogadtuk, hogy visszafizetjük a tartozásunk. De hogy megkönnyítsük a dolgotokat és megelőzzük a hősködést, napnyugtára várjuk Dreyart és Dragneelt a város északi határán, vagy bejövünk és Magnóliában mindenkit lemészárolunk!
- Natsu már nincs itt – felelte a nő halálra váltan. Soha nem próbált még ekkora túlerő ellen küzdeni. Habár erősebb ellenfelei akadtak már, de itt biztosan a sok lúd disznót győz elmélet érvényesülne. Még Makarov sem akart nekimenni a seregnek, amely most kivonult az utcákról, pedig ő puszta kézzel tartotta fel Acnologiát a Tenrou-szigeten.
- Szólok Laxusnak – morogta Makarov rossz kedvűen. – Wendy! Kérlek, beszélj Polyuskával. Ő tudja, merre találni Igneelt. Ha Natsu vele van, akkor értesítse a történésekről! – adta ki a parancsot és a kis sárkányölő bólintott.
Nehéz léptekkel közeledett Laxus háza felé. Most mit tegyen? Nem akarja a halálba küldeni az unokáját, de ő, mint mester, felelős az emberekért. Végül gondterhelten leült az ágy szélére, és mindent elmondott Laxusnak. A férfi nem reagált semmit. Rá sem nézett.
Komolyan kezdett azért aggódni, hogy talán a szőke már meghalt, vagy éberkómába került, annyira nem utalt semmi arra, hogy még élne. Azonban mikor eljött az idő, a sárkányölő komoran sétált le az emeletről. Felhúzta a cipőit, majd kapucniját a fejébe húzva megindult. Nem köszönt el, egy szót sem szólt. A céh tagjai a város különböző pontjain széledtek szét, hogy ha mégis megindulna a támadás, akkor mindenhol tudják védeni a helyet. Juvia és Lucy sokatmondó pillantást váltott, mikor a kapucnis férfi elsétált előttük.
- Nem tetszik ez nekem – felelte a szőke lány aggódva.
- Juvia sem érti. De Laxusnak biztosan van valami terve…
Ennek ellenére követték őt.
Laxus megállt a hadseregnyi bandita előtt és lehúzta a fejéről a ruhadarabot. Tovább sétált, míg oda nem ért Kurotsuki elé. A férfi gonoszul elvigyorodott és kiadta a parancsot a támadásra. Rengeteg villanás és csattanás hallatszott, úgy tűnt már-már, hogy sorban állnak, hogy behúzhassanak a férfinak, azonban Laxus nem védekezett.
- Mi ez? – fakadt ki Juvia. A többiek is értesültek a teleporton keresztül az eseményekről és most felsorakoztak az esemény előtt. – Meg akarja tán öletni magát?!
- Laxus! – üvöltött Makarov kétségbeesetten. – Küzdj! Vagy hadd segítsünk!
Azonban a szőke négykézláb támaszkodva kinyújtotta a karját, kezével megálljt intett.
- Ez így jó! – kiáltotta, majd a következő hasbarúgás hatására végignyúlt a földön. Látta az aggódó arcokat, de nem tudott mit tenni. Se kedve, se ereje nem maradt harcolni.
- Milyen könnyen feladod! – hallotta Natsu hangját a fejében visszhangozni. Lépések közeledte csattogott. Nem tudta, ki az, aki ilyenkor papucsban van…
Natsunak már nagyon hiányzott Magnólia és azon belül is egy bizonyos szőke. Nem tehetett róla, hiába szerette a sárkányokat, hiába érezte jól magát a fészekben, a szíve már egyre inkább hazahúzott. Azonban a büszkesége mindig elnyomta honvágyát és inkább makacsul kényszerítette magát, hogy másra gondoljon.
Azonban mikor Polyuske szelleme megjelent egy fénylő gömb formájában, görcsbe ugrott a gyomra.
- Egy egész sereg vár Laxusra napnyugtakor. Szinte biztos, hogy meg fog halni. A céh kérte, hogy tájékoztassalak erről és te pedig tégy majd belátásod szerint.
A gömb amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is. Igneel kérdőn pillantott egyetlen fiára, aki most összeszorított fogakkal, megfeszülve meredt maga elé.
- Mi legyen? – kérdezte, bár már előre tudta a választ.
- Én… Én…
- Szeretnél neki segíteni?
- Persze, hogy szeretnék! – kiáltott kétségbeesve. – De már nem érnék oda időben.
Nem tudta visszatartani a könnyeit és zokogásban tört ki. Arcát a kezei mögé rejtette.
- Annyira gyűlölöm magam! Az én hibám minden… Ha én nem akarok Brúziában csatangolni, nem lett volna ennyi ellenség.
- Hallottad, mit mondott Polyuske. Nem is akar küzdeni. Nélküled élni sem akar.
- De hogy jussak most oda? – nézett tanácstalanul a sárkányra, aki azonban most felrepült és egyetlen üvöltéssel összehívta a tűzsárkányokat. Natsu értetlenül figyelte a hatalmas robajjal földre érkező óriási teremtményeket, majd kérdőn apjára pillantott.
- Magnóliába megyünk! Készüljetek! – harsogta a tűzsárkányok királya. A rózsaszínhajú boldog, hálás vigyorral ölelte meg őt, majd felmászott a hátára és út közben onnan figyelte a tájat. Valóban nem talált volna vissza egyedül. Azonban mikor Magnólia széléhez értek és meglátta a rengeteg banditát, akik Laxust ütötték-verték, ahol érték, megszeppenve kapta a kezét a szája elé.
- Lerepülök – kiabálta Igneelnek, a sárkány pedig bólintott. Ők a leszálláshoz még egy nagyobb kört tettek.
Natsu, amint földet ért a céh tagjai előtt egy vigyorral intett nekik, majd expárja felé fordult.
- Milyen könnyen feladod! – kiáltotta, majd feléjük futott. Épp Kurotsuki készült egy újabb támadást bevinni, mikor végre odalépett a földön fekvő elé és egy jól irányzott rúgással arrébb tessékelte a banditát. – Le lehet szállni a pasimról! – kiáltotta dühösen.
- Hah! Azt hiszed, segíthetsz? Egyedül kevés vagy ellenünk! – kiabált rá a másik vezérnek tűnő alak.
Gonoszul elvigyorodott, majd az égre mutatott.
- Nem vagyok egyedül!
A következő percben a lenyugvó nap előtt fekete foltok kezdtek növekedni és mire a banditák észbekaptak, már hatalmas lényekből jövő lángcsóvák tizedelték meg a tömeget. A sárkányok fel-alá kőröztek a banditasereg felett, nem kímélve őket lángjaiktól.
Natsu vigyorogva pillantott le a most ülésbe tápászkodó Laxusra.
- Nem is köszönsz apósodnak? – kérdezte nevetve, bele sem gondolva, hogy Laxus már rég nem az ő pasija. Legalábbis hivatalosan. Csak remélni merte, hogy ennek ellenére a szőke még mindig úgy szereti őt, mint régen. Megfordult és leguggolva a kábán ücsörgő, tátott szájú szőkére vigyorgott. – Mi lesz, harcolunk végre?
- Natsu! – suttogta a szőke hitetlenkedve, majd végignézett a fiú kissé nyárias öltözékén. – Nem fogsz megfázni?
- Á! – legyintett a szalamandra. – Teljesen fel vagyok tüzelve! Különben is, apukám begyújtott! – kacsintott, majd a másik kezét megfogva felrántotta magával. Mosolyogva fúrta szerelmes tekintetét a szürke szemekbe, melyekben lassan-lassan borostyán foltok kezdtek megjelenni. Laxus is elvigyorodott, majd egy biccentéssel jelezte, hogy készen áll a harcra.
Egyestített mágiájuk ismét tarolt az ellenség soraiban és a céhből többen is döbbenten figyelték, mennyit jelent, ha két mágus között ennyire erős kötelék feszül. Mert bizony az az úgy nevezett kötelék, az ott feszült közöttük, még a vak is láthatta.
Azonban nem sok idejük maradt a csodálkozásra, legalábbis miután Juvia, Gray és Erza nagy lelkesedéssel vetették magukat a csatába, már cikinek érezték, hogy nem csatlakoznak.
Amikor a csatának vége lett, a sárkányok leszálltak a felperzselt területre, élükön Igneellel, aki most kétkedve méregette az összevert, de mégis idülten vigyorgó villámmágust.
- Szóval róla beszéltél? – kérdezte Natsut, aki viszont hasonlóan idült boldogsággal bólintott, majd szerelmesen pillantva a magasabbra, odavonszolta.
- Ő Laxus! Ő pedig Igneel, az apám! – mutatta be őket egymásnak. A sárkány nagyon közel hajolt most a mágushoz és onnan dörmögte.
- Mondd csak, szereted a fiamat? – kérdezte fenyegető hangnemben, mire viszont már a szőke is megkomolyodott.
Nem szólt, csak állta a sárkány tekintetét és kimérten bólintott. Feleslegesnek érezte, hogy túlragozza a dolgot, vagy áradozzon. Natsu az élete, az éltető oxigén számára. De ezt szavakkal úgysem tudná kellőképp kifejezni. Úgy tűnt, a sárkány ezzel megelégedett, mert most a fiához fordult.
- Becsüld őt meg, Natsu! Ő meghalna érted bármikor – mondta szelíden. A fiú bólintott, majd odalépve megölelte a sárkányt.
- Szeretlek, apa! – suttogta, de a lény hallotta őt.
- Én is téged, Natsu – felelte, majd markában fény gyúlt és szinte azonnal ki is aludt, egy sálat hagyva maga után. Fehér, kockás sál volt. – Látom, elvesztetted. Tessék egy másik! – mondta, majd megfordult és a klánnal felszállni készült, mikor azonban Gajeel és Wendy rohantak oda eléjük.
- Várj, kérlek! – kiáltotta a vassárkányölő. – Metalica és Grandine… Ők merre vannak? – kérdezte kétségbeesett reménnyel.
Igneel elmosolyodott, majd Natsura pillantott.
- A fiam majd elmondja nektek, hogy találhatjátok meg a fészkeket. Biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy várnak titeket, mint ahogy régen én vártam Natsut! – azzal felemelkedett az égbe, a többiek pedig sorban követték, elköszönve klántársuktól.
- Azonnal el kell mondanod a titkot! – kiáltott Gajeel a rózsaszín hajú felé fordulva, de ő csak nevetett.
- Én is örülök, hogy látlak! Nyugodj meg, el fogom mondani! De előtte van egy kis dolgom – mosolygott rá Laxusra, akinek most halvány érzelem futott át az arcán, majd hirtelen elsápadt és összeesett. Többen is odarohantak, míg végül Makarov vette a karjaiba – használva persze erőnövelő mágiáját – és vitte haza az ájult férfit.
Natsu aggódva követte, majd otthon, az ágyban megszabadította vértől csatakos ruháitól és lemosdatta. Fertőtlenítette és bekötözte a sebeket, majd hagyta, hadd pihenjen párja. Majd holnap mindent megbeszélnek. Ő is lefürdött, majd vizes haját egy törölközőbe tekerte és ajkát beharapva állt meg a szekrény előtt, teste körül egy másik törölközővel. Végigmérte a lehetőségeit, majd megtalálta Laxus egy régi ingjét. Sárgászöldnek nevezhette talán? Barna háromszögek díszítették és ha őszinte akart lenni, akkor szívesen felgyújtotta volna “véletlenül”. Aztán úgy gondolta, a véletlen felgyújtás legjobb alibije, ha hordja, így felvette hálóing gyanánt. Ahogy megfordult, egy gyengén mosolygó Laxus félig nyitott szemeivel nézett farkasszemet.
- Imádom, amikor felhúzod valamelyik ingemet – morogta, majd nehézkesen az oldalára fordult és kitárta a karját. Natsu elégedetten elmosolyodott, majd leterítve a székre a vizes törölközőket, elfoglalta helyét az erős karok között.
- Hiányoztál – suttogta a szőke a fülébe. Natsu rosszul érezte magát ettől. Nem gondolta volna soha, hogy ez ekkora fájdalommal jár kedvesének. Nehézkes sóhajjal fordult szembe vele, majd az ajkaira lehelt egy puszit.
- Szerelmes vagyok beléd – suttogta őszintén.
- Pedig én azt hittem, többé nem látlak – vallotta be remegő hangon Laxus és alsó ajka vészesen megremegett, ahogy szaggatottan kifújta a levegőt. A hosszú hajú riadtan bújt oda az erős mellkashoz, minél inkább magához szorítva választottját.
- Annyira sajnálom – cincogta sírásra hajló hangon. – Igazságtalan voltam veled. Meg tudsz bocsátani? – kérdezte, de a könnyei már az arcán csorogtak.
- Soha nem is haragudtam rád.
-Én annyira megijedtem, amikor megtudtam, milyen veszélyben vagy… és hogy nem akarsz küzdeni…
- Csst! Kicsim, már vége! – csitítgatta szerelmét, majd az álla alá nyúlva kényszerítette, hogy nézzen rá. – Már itt vagyunk! És most már semmi sem állhat közénk! – mondta mosolyogva, majd a remegő kis ajkacskákra hajolt. Keze szinte azonnal utat talált magának az ing alá, bejárva az összes négyzetmiliméterét a selymes, feszes bőrnek. Csókjuk egyre szenvedélyesebb és szenvedélyesebb lett, majd forró, vágytól égő ágyékuk egymásnak feszült. Kéjesen nyögtek a csókba, ajkaik között vékony nyálcsík húzódott egy pillanatra.
Ujjai Natsu farpofái közé siklottak és végighúzódtak a nyílásán, amitől a fiú háta ívbe feszült és szajhaként dörgölőzött az ágyékának nyomódó hatalmas férfiasságnak. Mikor megérezte az egyik érdes ujjat felcsúszni, élvetegen felsikkantott, majd mély sóhajokkal igyekezett minél inkább ellazítani magát. Nem sokára már az ujjak helyét Laxus férfiassága vette át és Natsu kezei végig futottak a fölötte támaszkodó, izmoktól dagadó karjain, megkapaszkodott a széles vállakban és ösztönösen húzta fel lábait, még inkább széttárva a combjait.
- Annyira hatalmas vagy – nyögte jólesően és önkéntelenül.
- Milyen értelemben? – kérdezte Laxus egy magabiztos vigyorral, majd lassan, de biztosan nyomulni kezdett a testbe, amelyre már hetek óta vágyott.
- Ahh… Minden értelemben – mosolyodott el Natsu lehunyt szemekkel, majd halk nyöszörgéssel kezdett ellenmozogni a másiknak…
Másnap reggel Natsu jó kedvűen igazgatta a sálját a nyakában, majd végigsimítva pólóján, befejezettnek érezte az öltözködést. Hátrapillantott Laxusra, aki épp egy széles mozdulattal kanyarította prémszegélyes kabátját a válla köré. Lágyan elmosolyodott a látványra. Örült, hogy párja szintén visszatért régi önmagához.
A férfi megfordult, majd felvont szemöldökkel végigmérte.
- Nem lesz ez kicsit túl lenge? – kérdezte a halásznadrágot és a papucsot méregetve.
- Dehogy! – legyintett vigyorodva. – Nekem jó lesz így. És van sálam is…
Cserébe csak egy szúrós pillantást kapott, majd nem sokára mégis csak felöltözve várta, hogy indulhassanak.
- Így jobb – morogta a szőke, elégedetten mustrálva a prémes csizmát, hosszú, fekete nadrágot és az övéhez hasonló prémszegélyes kabátot, amit még nagyon régen ő hordott. Valamikor, olyan ötven kilo izommal korábban… Natsu karbatett kézzel, durcásan fordította el a fejét, majd kicsattogott a hóesésbe.
- Amúgy is jó lett volna – morogta és megindult a céh felé.
Aznap ismét kapott egy jelet, de ezúttal feketét és a derekára bal oldalt.
- Miért ide? – kérdezte a mester gondolkodva.
- A hasam tele van hegekkel – felelte vállat vonva. – A vállamra meg azért nem akarom, mert már nem ugyanaz vagyok, mint akkor.
- Értem – bólintott Makarov.
Natsu visszaengedte a pólóját, majd kíváncsian fordult a mellette lévő asztalon ácsorgó, zavart Happyre.
- Szeretnél valamit? – kérdezte tőle kedvesen. A macska bólintott, de nem nézett rá. Végül mondhatni, hogy pirulva kibukott belőle a mondandó:
- Szeretnék veled kibékülni, Natsu! Sajnálom, hogy gonosz voltam veled és hogy megbántottalak. Nagyon hiányzol!
Könnyek gyűltek a cica szemében és keservesen sírni kezdett, hogy a fiúnak a szíve szakadt meg tőle. Karjaiba vette a kis állatot és kedveskedve megsimogatta.
- Semmi baj, Happy! Szívesen leszek újra a barátod!
Az állat nagy szemekkel meredt rá, majd egészen befészkelte magát a mellkashoz és csendben sírdogált tovább még egy pár percet. A rózsaszín hajú mosolyogva indult meg vele a kijárat felé.
- Gyere – sóhajtott. – Szerzünk neked halat!
- Aye! – kiáltott az exceed boldogan.
Happy innentől kezdve ugyanúgy Natsuhoz volt nőve, mint annak idején. Laxus először csak mosolygott a kék cicától megbolondult párján, de mikor az ágyban fekve épp a fölötte vonagló testét simogatta hörögve az élvezettől és egyszer csak Happy ott állt mellettük, akkor azért majdnem lányosan sikerült felsikítania és ledobnia magáról a másikat.
- Happy, ilyenkor… Ilyenkor nem jöhetsz be! – kiáltott a rózsaszín hajú a teste elé rántva a takarót. Zihálva nézett dühös párjára, aki most dühösen meredt a kis szőrcsomóra és a féktelen haragtól még azt is elfelejtette, hogy eltakarja magát. Happy azonban véletlenül rossz helyre nézett és elhülve pillantott fel barátjára.
- Laxus azt mind beléddugta? – kérdezte elvékonyodó hangon.
- HAPPY!!! – kiabált elvörösödve. – Erre nem kérdezünk így rá! Menj ki! Most!
A cica értetlenül kisétált, Natsu pedig hozzáfogott, hogy lehiggassza és kiengesztelje kedvesét az előző incidens miatt.
Újabb napok teltek békességben és a céh tagjai az újévi tűzijátékot figyelve már nem is gondoltak az elmúlt év borzalmaira. Natsu, karjában Happyvel, hátradőlt Laxus izmos mellkasának és elmerengve figyelte a színes puffogó jelenséget.
- Boldog új évet – suttogta Laxus a fülébe és egy lágy csókot nyomott a fül mögötti selymes területre.
…
Néhány nap múlva Natsu és Happy a céhből sétáltak hazafelé – pontosabban Happy repült -, jókedvűen beszélgetve, mikor egy suhanó hang után Happy lezuhant a földre. A rózsaszín hajú ijedten kapta fel kis barátját, aki azonban ájultan simult a karjaiba. A hátából egy kisebb injekció állt ki. Ahogy megszaglászta, ismerős és ijesztő szagot érzett. Még gyorsan a kis állat köré tekerte a sálát és egy kuka mögé rejtette a testet, majd szárnyait előhívva felrepült, hogy fentről figyelve a várost megtalálja az ellenséget. Azonban nem látott semmit. Lassú köröket írt le a házak felett, de senkit sem talált. Aztán újra hallotta a suhanó hangot és valami a combjába fúródott. Látta a kis injekciót és néhány csapással próbált minél közelebb jutni az otthonához, de nem érte el. Lassan sötétült el előtte minden, izmai elernyedtek és ő zuhanni kezdett. Keserűen gondolt arra, hogy mostanában kicsit túl sokszor ájul el repülés közben és ez nem biztos, hogy egészséges. A becsapódást nem érezte, ahogy azt sem, hogy utána emberek fogták meg és egy kocsiba tuszkolva elszállították.
Mikor magához tért, már egy fehér rácsos ágyhoz kiláncolva találta magát. Lassan tudatosult benne, hol is van pontosan. Kiáltani akart, de a szájpecek fémes ízét megérezve, feladta. Hát mégis visszakerült. Lassan kezdtek folyni a könnyei. Soha nem érezte még ennyire kilátástalannak az életét. Annyit küzdött ő is és Laxus még többet, hogy többet ne kelljen ide visszajönnie, erre tessék, megint itt van. Karjába megint infúzió folyik, száját megint kipeckelték. Érzi az égetést az ereiben, de már nem is érdekelte.
Mire az orvosok bevonultak hozzá, már minden élniakarás kiveszett belőle és ő csak üres tekintettel meredt a fehér köpenyes alakokra.
- Fokozott tempóban kell végeznünk a kísérleteket. Kezdjük a kamrával – magyarázta a vezető. A nővér biccentett, majd egy injekciót adott be neki. Érezte, ahogy szívverése felgyorsul, gondolatai száguldani kezdenek. Izmai megfeszültek tettre készen, pedig nem akart tenni semmit.
Eloldották a kezeit és felrángatták. Durván fogták a felkarját, tudta, hogy meg fog maradni a nyoma, de nem tette szóvá. Már nem érdekelte, ha bántják, a fájdalmat legalább érezte. Onnan tudta ezen a helyen, hogy még él, hogy fájt valami.
Most egy olyan picike kamrába zárták, hogy az szinte szekrénynek is kevés volt. Erős fény világított az arcába mindenhonnan, de megfordulni nem tudott. Próbált lecsúszni a fal mentén, de még az ő vékony testéhez képest is kicsinek bizonyult a hely. Nekidőlt hát a falnak és némán tűrt. Közben a feje mellett hangszórókból különböző hangok különböző hangerővel szavakat, félmondatokat soroltak.
“Engedelmes vagyok. Hiszek vezetőimben. Hűség. Alázat. Szolga vagyok. Eszköz vagyok.” – és hasonlókat. A sorrend mindig változott, így nem tudta megjegyezni és mantrázni őket. Nem tudta kizárni az elméjéből ezeket a hangokat, mert mindig más és új ingerként érkeztek, amire az agya akaratlanul is figyelt. Az erős fény még lehunyt szemhéján keresztül is irritálta a szemét. Nem tudta, mennyi ideje lehet benn, de izmai már sajogtak. Lábai remegtek a megerőltetéstől. Aludni akart. Összeroskadni. Pihenni. Laxusra gondolt és a többiekre a céhből. Erőltete magát, hogy emlékezzen, de egyre nehezebben sikerült.Izmai görcsös rángatózásba kezdtek az állás miatt, majd mikor már nem bírta tovább és a szervezete feladta, egyszerűen elájult.
…
Elgémberedett nyakkal ébredt fel egy székhez kötözve. Fejét szintén rögzítették és szemellenzőt tettek a fejére.Gyakorlatilag csak előre tudott nézni a fehér fény felé, ami előt fekete árnyként egy kereszt feszült. Hamar rájött, hogy az valójában egy propeller, amely lassú forgásba kezdett. Közben a kamrában hallott hangok ismét belekezdtek a mondókákba és ő lassan akaratlanul is elkezdte velük együtt mondani a szöveget, miközben az egyre gyorsuló villódzásba bámult. Hiába próbálta megőrizni öntudatát, hogy emlékezzen, Laxusra, Happyra, nagyapóra… Igneelre… Már egyre kevésbé sikerült neki. Csak az keringett a fejében, hogy engedelmes és hűséges legyen vezetőihez.
Mikor Happy magához tért, kábán bontakozott ki a puha sálból. Egy fecskendő esett ki mellőle, ő pedig egy pillanatig értetlenül meredt a tárgyra. Mikor aztán eszébe jutott, mi történt, kétségbeesetten indult barátja keresésére, szorongatva a sálat és a fecskendőt. Mindenhova benézett és a nevén szólongatta, de nem érkezett válasz.
- Natsu! Natsu! – kiáltozta kétségbeesetten. – Most nem voltam rossz, ugye, Natsu? Akkor miért mentél el? – szipogta, leereszkedve egy padra. Maga köré terítette a sálat és halkan sírni kezdett. Egy öreg néni sétált arra és megesett a szíve a szipogó kis lényen.
- Mi a baj, aranyoskám? – kérdezte aggódva és mellé telepedett. Happy szipogva kezdett mesélni.
- A legjobb barátom! Elment… Lehet, hogy elrabolták, nem tudom. De nagyon hiányzik! Tetszik tudni, én mindig vele voltam. És egyszer már elment és akkor úgy jött vissza, hogy nem emlékezett rám. És nagyon félek, hogy megint ez lesz.
A néni megértően hümmögött, de nem tudott jó tanáccsal szolgálni.
- Van hová hazamenned? – érdeklődött végül.
Happy bólintott, majd leugrott a padról.
- Ne tessék haragudni, de meg is indulok! Már sötétedik és aggódni fognak.
A néni csak mosolyogva bólintott.
- Köszönöm, hogy kedves volt – integett Happy, majd a céh felé vette az irányt. Biztos volt benne, hogy ott találja majd Laxust. Nagyot nem is tévedett, ugyanis a szőke épp utánuk érdeklődött. Mikor meglátta őt, megkönnyebbülten kiáltott fel:
- Happy! Már aggódtam! Hol a francba… - benneszakadt minden szó és kitágult szemekkel meredt a szomorú arcra és Natsu sáljára. – Mi törént? – lehelte megsemmisülten és leroskadt az egyik padra.
- Nem tudom – vallotta be Happy. – Egyszer csak szúrást éreztem a hátamban. Aztán mikor magamhoz tértem, a sálba voltam tekerve és ez volt mellettem – azzal átnyújtotta a fecskendőt. Laxus megvizsgálta, majd elkeseredetten a kezébe támasztotta a homlokát.
- Pedig már azt hittem, vége… - suttogta.
- Mi történt? – kérdezte Erza megállva az asztaluk mellett.
- Natsut visszavitték a Laborba – felelte elkeseredve.
- Az nem lehet! Biztos vagy benne?
Felmutatta a fecskendőt, majd elvéve a sálat az arcához simította.
- Ki kell hoznom onnan! Bele se merek gondolni, hogy mennyire félhet most.
- De tudod, hogy merre van a Labor? – kérdezte Gajeel, mikor Levivel melléjük telepedtek.
- Persze, már voltam ott.
- Igen, le is romboltátok, ha jól emlékszem. Szerintem biztos, hogy van egy másik épület is valahol.
Belegondolva, a vasmágusnak igaza volt. Már biztos, hogy nem ugyanott vannak. De mire megtalálja a másik épületet… Ki tudja, mennyi idő telik el addig? Dühösen szorította ökölbe a kezeit, fogai megcsikordultak.
- Van valami ötletetek, hogy merre induljak? – kérdezte végül tanácstalanul.
- Kitalálunk valamit – felelte határozottan Erza. – És megmentjük Natsut! Ezúttal számíthatsz ránk!
Végül egy egész felderítő csapat alakult és megbeszélték hogy Warren telepatikus segítségével tartják majd a kapcsolatot. Mindenki más irányba indult és ha valaki megtalálta, akkor bevárja a többieket a megadott helyen.
Több, mint egy hétig tartott a kutatás, pedig Laxusnak és Happynek se éjjele, se nappala nem volt. Akit csak tudtak, megkérdeztek, de senki nem hallott, nem látott semmit.
- Happy, repülj fel és nézd meg, hogy van-e a közelben valami gyanús – kérte fáradtan a szőke, miközben egy nagyobb kőre roskadt.
- Ha gondolod, téged is felvihetlek…
Hangosan felnevetett az ötletre.
- Cicus, én más súlycsoport vagyok ám, mint Natsu valaha is volt…
Ezzel az exceed se tudott vitatkozni, azonban a körútról visszatérve sem tudott jó hírekkel szolgálni.
- Semmi – mondta elszomorodva. Laxus egy pillanatig együttérzőn nézte, majd egyszerűen felvette és magához ölelte a kis teremtést.
- Ugye tudod, hogy nem adom fel és újra visszahozom? – kérdezte a kis kék buksit simogatva.
- De mi lesz, ha megint nem fog ránk emlékezni?
- De fog!
Végül a nyolcadik napon kapták Warrentől a hírt, hogy Cana megtalálta a Labort, valahol az ellenkező irányban, mint ahol ők jártak. Erőltetett menet kezdődött mindenki részéről, hogy minél előbb odaérjenek. Számításaik szerint, mire összegyűlt az egész banda az épület mögötti bokrok között, Natsu már két hete a markukban volt. Laxus komoran figyelte a magas betonfalakat.
- Most jelzem, aki úgy érzi, nem tud ölni, menjen haza! Mert ezt a helyet teljesen el kell pusztítani – nézett határozottan a társaságra. – Ha egyetlen tűlélő is marad, akkor nem is olyan sokára ismételhetjük meg az egész mentőakciót. Értve vagyok?
Mindenki bólintott, majd harcra készen megindultak. Laxus ment elöl, el se tudta volna képzelni, hogy másképp legyen. Az ő szerelme, az ő párja. Neki kell először kockáztatnia. Berúgta az ajtót, majd minden szó nélkül egy csapással megölte az előtérben kódorgó dolgozókat. Senkit nem rázott meg az ismeretlenek halála. Tudták, hogy a férfinak igaza van, ha most hagynak túlélőt, ennek soha nem lesz vége. Azonban az egyik orvost Laxus nem ölte meg, csupán a torkánál elkapva felkente a falra.
- Hol van Natsu? – kérdezte fenyegető hangnemben, miközben intett a többieknek, hogy fésüljék át és tisztítsák meg az épületet.
- Itt nincs semmilyen Natsu! –nyögdécselte a doki.
- Dehogy nincs… Hosszú, rózsaszín haj, vékony… Erőltesd meg szépen az agyadat.
- Mondom, hogy nincs…
Kegyetlenül a lába közé térdelt, majd a fájdalomtól eltorzult arcba meredve sziszegte:
- Fussunk neki még egyszer! Hol.Van.Natsu?!
- Nincs Natsu… De ha Prototípusra gondolsz, ő ott jön – vigyorodott el a férfi és jobbra mutatott. Laxus követte az irányt és valóban. Natsu látszólag sértetlenül sétált a világos folyosón felé. Szeme előtt furcsa, sötét szemüveg húzódótt, haja palástként úszott utána. Fém páncélszerűséget viselt, ami a lágyékát és a mellkasát védte, valamint a végtagjait.
A szőke döbbenten meredt a látványra. Még egy utolsó csapással a túlvilágra segítette a kutatót, majd szerelme felé fordult.
- Natsu? – kérdezte bizonytalanul, de a fiú nem felelt, csupán folytatta felé az útját. – Kicsim, hallasz? Kérlek, mondj valamit!
- Engedelmes vagyok – hallotta a másik hnagját, de az egész úgy hangzott, mintha nem lenne magánál. – Hűséges vagyok teremtőimhez és vezetőimhez. Megsemmisítem a teremtőim ellenségeit. Megsemmisítés…
- Natsu, ez egy nagyon rossz vicc, ha annak szánod! – kiáltotta még, de a páncéllal védett kéz most felemelkedett és egymás után több kisebb tűzgömböt küldött felé. Kitért a támadások elől és riadtan figyelte a másikat. Az azonban követte őt és újabb támadásra készült.
- Nem fogok ellened harcolni! – kiáltotta kétségbeesetten. – Érted jöttem! Laxus vagyok! Emlékezz!
- Feltétlen hűség. Vezetőim parancsa szent.
- Ez nevetséges, olyan vagy, mint valami robot! – üvöltötte, majd ismét kitérve egy csapás elől a másik előtt termett és a olyan erővel rúgta arrébb, hogy az a falra kenődött. – Tessék – zihálta. – Kellett ez neked?
Azonban robot Natsu egyszerűen kiegyenesedett és követhetetlen sebességgel termett ő előtte és nyomta fel a falra a torkánál fogva.
- Ellenség – mantrázta. – Megsemmisítem az ellenséget.
- Nem! – küszködött levegő után. – Natsu, nem vagyok az ellenséged! – azonban folytatni nem tudta, mert a levegő teljesen kifogyott a tüdejéből. Hiába próbálta lefejteni magáról az ujjakat, a fém védelem miatt esélye sem volt. “Bocsáss meg!” – gondolta magában és egy nagyobb adag áramot vezetett az őt tartó kézbe. Azonban a páncélnak hála hatástalan volt az ellentámadása. Kitágult szemekkel meredt a kisebbre. Komolyan nem fogja tudni legyőzni?
Ebben a pillanatban azonban Erza vetődött oldalról a fiúnak és felkészült, hogy támadjon.
- Ne! – ugrott be közéjük kétségbeesve. – Ő Natsu!
- Ő? – kérdezett vissza hitetlenkedve a nő. – Dehát… megtámadott…
- Nincs magánál! De ő az.
Közben a másik ismét felkelt a törmelékekből.
Már nem is mantrázott robotszerűen, csupán támadásba lendült, ezúttal Erza ellen. Laxus nem tehetett mást, mint hogy ismét bevetődött a támadás elé. Érezte, ahogy a falnak csapódik, majd a páncélos kéz felé nyúlva újabb támadásokat indít. Nem akart ellentámadni. Nem is tudott volna, de mást sem akart, hogy Natsunak támadjon. Nem maradt más lehetősége, mint hogy addig beszélt a fiú lelkére, amíg csak tudott, hát ha magához tér.
- Emlékezz, te vagy Natsu! Kérlek! Térj magadhoz! Azért jöttünk, hogy segítsünk! Natsu!!! – azonban nem volt semmi hatása. A többiek már mind visszatértek.
- Lehet, hogy a páncél irányítja, nem? – vetette fel Juvia
- Nem tudom! – kiáltott Laxus, újra elugorva egy csapástól. – Ha így van, akkor van irányító központja. Keressétek meg!
Juvia bólintott és Grayjel megindultak a keresésre.
Már szinte romokban állt mindent. Natsu gépszerűen rombolt és pusztított, nem volt tekintettel semmire és senkire. A szőke egyre fáradtabbnak és kétségbeesettebnek érezte magát. Már berekedt a sok kiabálástól, ahogy próbált a másik szunnyadó tudatáig eljutni. Végül megpillantotta azt, amit a legkevésbé akart látni ebben a helyzetben: a tömeges pusztításra képes kék lángocskákat a lebegő fiú körül. Gyorsan mérlegelt. Beszéddel semmire se megy. Az ellentámadás reménytelen. Viszont így egyszerre tud mindenkit megtámadni Natsu és ezek elől a lángok elől, a romos falak mögé sem lehet elbújni. Olyat kellett tennie, ami annyira meglepi a fiút, hogy kizökkentse a támadásból. Végignézett a romok mögött bujkáló céhtársain és előugorva rejtekéből lélekszakadva rohant a levegőbe emelkedő szalamandrához. Mikor odaért, karjait összefonta a karcsú derék körül és száját a puha ajkakhoz nyomta, szenvedélyesen megcsókolva a másikat. Natsu megfeszült a karjai közt, majd érezte, ahogy a másik a csókba nyög és ezzel együtt valami égető hasított a hasába és a derekába. Ahogy lenézett, még látta a kék sugarat keresztül hatolni a testén, de felpillantva még a sötét lencsék mögött is jól látta, ahogy a kimeredt tekintet újra életre kel.
- Laxus – lehelte a rózsaszín hajú döbbenten.
- Szeretlek – nyögte elmosolyodva, majd érezte, hogy valami végtelen súly hátrahúzza.
- LAXUS! – sikított fel Natsu kétségbeesetten és elkapta zuhanó párját, hogy ne verje be a fejét a törmeléken. Óvatosan lefektette és a sebre nézett. Az égett részből fekete vér szivárgott, át az ingen, egyre nagyobb foltban befestve azt. – Miért csináltad? – zokogott fel a hatalmas tenyeret szorongatva. A többiek is előbújtak rejtekeikből és aggódva sereglettek a földön fekvő köré.
Elborzadva nézték, mi történt, míg Natsu, feltolva a fején a szemüveget, sírva pillantott körbe.
- Mi történt? Miért támadtam meg?! – kérdezte zokogva. Happy odasétált hozzá és az ölébe mászva megölelte.
- Nem tudtad, hogy ő az – felelte szomorúan. – De ő nem akarta, hogy bajod essen, vagy hogy minket bánts. Ezért rohant bele a támadásodba.
- Nem! – zokogott fel a hosszú hajú. – Nem, nem, NEM!
A többiek szomorúan figyelték hisztérikus őrjöngését, de nem tudták, mit mondhatnának valakinek, aki megölte a saját szerelmét.
Egy perc múlva azonban Natsu érezte, ahogy Laxus keze megmozdul.
- Még él! – mondta reménykedve. – Habár alig… De él!
- Begyógyítom a sebét! – kiáltotta Wendy és már oda is térdelt a férfi mellé. Szerencsére a lány rengeteget fejlődött gyógyítás terén és a seb szépen behegedt néhány éveknek tűnő perc után. – Most már jobb lesz – mosolyodott el megkönnyebbülten a lány. – Szállítható és mire visszaérünk Magnóliába, Polyuske is oda tud érni. Charle szól neki.
- Már indulok is! – kiáltotta a fehér macska, és elrugaszkodva a földtől elrepült.
- Én pedig elviszem Laxust, hogy mielőbb megfelelő kezelést kapjon – közölte Lily és megnövelve termetét az eredetire, felemelte a férfit és Natsu bólintását látva távozott.
- Gyere, Natsu – nyújtotta felé a kezét Erza. – Menjünk haza!
A szalamandra hálásan elfogadta a mosolygó lány kezét és feltápászkodott.
- Ugye túl fogja élni? – nézett könnyes szemekkel a barátaira.
- Biztosan! – felelte Juvia. – A legerősebb ember, akit valaha láttam…
- Kehemm – köszörülte meg a torkát mellett Gray.
- Azt nem mondtam, hogy a legszexibb is – vigyorodott el a lány incselkedve, mire a jégmágus elkapta a derekánál fogva és megcsókolta. A többiek éljeneztek és fütyültek, az esőasszony pedig olyan erősen elpirult, hogy egészen párologni kezdett. – G-Gray-sama! – sikoltotta elhalóan.
Mindenki nevetett a jeleneten és még Natsu arcára is felkúszott egy halovány mosoly, miközben minden élőhöz és holthoz fohászkodott, hogy Laxus túlélje ezt az egészet.
Már fél úton lehettek Magnólia felé, mikor Warren jelezte Erzának, hogy Laxus Polyuske kezelésének hála felébredt a céh gyengélkedőjén. Natsu elsírta magát a megkönnyebbüléstől, aminek az lett az eredménye, hogy Levi kezdhette előről a páncél lebűvölését róla, mert hogy azokat is rúnák védték.
Mikor visszaértek, a rózsaszín hajú azonnal a gyengélkedőre rohant és sérült szerelme nyakába vetve mantrázta bocsánatkéréseit, amit addig az úton fogalmazott meg.
- Annyira sajnálom – összegezte végül könnyes szemekkel. – Ugye tudod, hogy soha nem bántanálak?
- Persze – mosolyodott el Laxus szelíden. – Meg aztán… a páncélod nélkül esélyed se lenne ellenem – kacsintott kihívóan, mire persze a másik gömbhallá változva felfújta a pofazacskóit.
- Ez nem igaz!
A villámmágus keze a másik formás fenekére vándorolt és egy incifinci kis árammal megcsípte, jót vigyorogva azon, hogy a hosszú hajú szinte a plafonig ugrott egy lányos sikítás következtében.
- Oké – kezdte a szalamandra zihálva, a fenekét masszírozva. – Ezt most megérdemeltem… De többet ilyet ne csinálj!
A szőke azonban csak nevetett, ahogy csak a sérülése engedte, majd magához húzva a másikat, berántotta az ágyba. Egymással szemben fekve, mosolyogva bámultak a másik feneketlennek tűnő szemeibe.
- Most már vége, igaz? – kérdezte halkan Laxus.
- Vége – biccentett Natsu.
- Akkor jó – morogta a másik lehunyt szemekkel. – Mert ha még egyszer eltűnsz, tuti bekattanok és tudod, hogy olyankor mindig a Fairy Tail életére török…
3 hét múlva
A hó olyan gyorsan olvadt el, mint ahogy jött. Nem sokára már foltok maradtak csupán a fehér lepel után és apró, színes virágok bujkáltak a harsányzöld fűben. Játékos szél rohant a fák között, tovaűzve minden felhőfoszlányt.
Gajeel, Lily, Wendy és Charle repülésre készen álltak Magnólia északi kapuja mellett a domboldalban. Natsu bal kezével összefogta a prémszegélyű, sötétbordó kabátot és másik kezével a füle mögé tűrte szálló tincseit, melyekkel a tavaszi szél előszeretettel játszadozott.
- Akkor, ahogy megbeszéltük! – kiáltotta a többieknek. – Figyeljetek a belső hangotokra! Érezni fogjátok, merre vannak a fészkek! Sok sikert!
- Aye! – kiáltotta Happy is a lába mellől, a fekete, magas szárú csizmába kapaszkodva. – Hiányozni fogsz, Charle!
A lány exceed azonban csak bólintott. Társaikkal együtt felemelkedtek és a távoli horizont felé vették az irányt. Natsu jó kedvűen integetett nekik, majd a közeledő Laxus felé fordult. Mosolyogva elé sétált és hagyta, hogy a férfi elkapja a derekát és megcsókolja, benyúlva a fekete póló alá.
- Szerinted meg fogják találni a fészkeket? – kérdezte Laxus elmerengve.
- Remélem. Szívből drukkolok nekik – felelte Natsu mosolyogva.
- Natsu és Laxus szerrrrrelmeseeek! – gurrogta Happy a lábuk mellett, de ők csak nevettek ezen.
- Így van – felelt a szőke mosolyogva, majd a gesztenye szín szemekbe merült a tekintete. Szerelmesen tette hozzá: - Már egy éve.
A szalamandra csak bólintott, majd összefűzve ujjaikat, visszafelé indultak a céhbe, hogy Gray és Juvia eljegyzési partijára még odaérjenek.
~×Vége×~
