Amikor Konan Stonyval álmodik...

Stony

 

Steve Rogers még mindig elfelejtette néha becsukni a száját, mikor a XXI. századi New York utcáin bolyongott. Annyi fény és robaj örvénylett körülötte, hogy sokszor ez miatt aludni sem tudott és kialvatlanságának eredményeképpen egy idő után fáradni kezdett. Persze, nem pár nap után, mint holmi szérumtalan halandó, de azért egy-két hónap után már észlelhető volt a változás. Mindenre ugrott, azonnal védekező pozíciókat vett fel, sőt, mikor egyszer Tony Stark úgy gondolta, jó móka lesz a karikás szemű, kávézgató szuperkatonát megijeszteni, még a pajzs is útjára indult és Tony egyetlen szerencséje az volt, hogy páncélt viselt. Mondjuk utána kidobhatta. Pedig teljesen új volt. Steve sűrű bocsánatkérések közepette elhagyta a termet, majd egy-két perc múlva visszatért a pajzsáért és újra elhagyta a termet. Három napig senki sem látta.

Adódott hát egyszer, hogy Steve sétált az utcán és az egyik kirakatban meghallotta a következő szavakat: "... Amerika szimbólumai!... A szuperkatonák!" Meglepve emelte tekintetét a kijelzőkre, hogy megpillanthassa Tony Stark legújabb modelljeit, amiket a hadsereg rendszeresíteni akart. Szuperpáncélok átlag embereknek és az egyik kék-piros-fehér színekben pompázott, csíkokkal és egy csillaggal a mellkasán. Szerencse, hogy senki nem járt arra, különben biztosan furcsálta volna a meredten bámuló férfit, aki most mindennél jobban úgy érezte, hogy itt ragadt a múltból, holott már rég nem itt lenne a helye.

- Ezeket a páncélokat bárki tudja irányítani, nem kellenek hozzá szuperképességek! Jelentkezz Te is a hadseregbe! Hidd el, hogy képes vagy rá! - magyarázta a műsorvezető, Steve-et pedig kezdte irritálni a dolog. Tényleg? Nem kell hozzá szupererő? Ma már biztos nem utasítanák el ötször, mire felvennék a seregbe. Ma csak ráhúznának egy páncélt és máris sokkal többre lenne képes, mint így, szérummal. Hiszen ő még most se tud rakétát kilőni a vállából... Ő már megint kevés lenne a sereghez?

Maga se tudta, hogy volt képes ilyen gondolatokat kihozni abból, hogy Stark idióta páncéljait akarja rendszeresíteni a sereg, de ő személyes támadásnak vette ezt Starktól. Hiszen Tony tudott róla. Hogy mennyire keservesen jutott csak be a seregbe és mennyire sokat jelent neki, hogy katona lehet. Erre ilyen páncélokat tervez? Pedig már egészen megkedvelte a milliárdost, aki elég sokszor került véletlenül az útjába. Mindig összefutottak valahol, és a barna hajú olyankor mindig végigsimított a karján, mosolyogva köszönt neki, meghívta egy kávéra. Meglepetéseket adott neki, mindig úgy téve, mintha "csak meglátta és mivel tudta, hogy Steve szereti/éppen ezt keresi/mindig akart egy ilyet, elhozta". Az igazat megvallva Steve már néha azon gondolkodott, hogy talán Stark barátkozni akar vele. Hát nem!

Dühösen caplatott fel a lakására, összeszedte a holmijait és szép, új harci öltözékét magára öltve megindult a bázis felé. Megvolt a maga terve. A S.H.I.E.L.D. bázisán belopózott a laborba és ellopott egy tablettákkal teli zacskót, amelyre az volt írva: "Nyugtató Hulknak". Ezt jó mélyen elrejtette, majd lazán végigsétált a folyosókon. Út közben találkozott a vörös ördöggel is, mosolyogva köszönt neki, a nő pedig vissza.

- Bevetés? - kérdezte Natasha.

- Igen, a Sziklás-hegységben. Van most pilóta szolgálatban?

- Kell egy fuvar? Én ráérek!

- Kösz, az jó lenne - mosolygott vissza és önmagát is meglepte a saját higgadtságával.

Hála a S.H.I.E.L.D. szuper gépeinek elég gyorsan elérték a Sziklás-hegység széleit. Még nem sokkal az után, hogy magához tért mirelit-korszakából, vásárolt itt egy kis vadászházat, hogy a nehéz napokon legyen hova menekülnie. Senki nem tudott róla. Honnan tudtak volna? Nem is kérdezték. Arra azért ügyelt, hogy az ügynök ne lássa, hova is megy ő pontosan, így mikor már látta a házhoz vezető kis ösvényt, akkor előre szólt:

- Kössz, itt jó lesz!

- Rendben, jó mulatást és szólj, ha végeztél, érted jövök!

- Még egyszer köszi! - s ugrott.

 

Natasha a maga lelki békéjével fordította meg a gépet s közben unottan végigszemlélte a tájat. Fenyőerdők, patakok, tisztások... És egy zavaró tényező: itt nem volt semmi. Persze, lehet, hogy valami rejtett bázis, de akkor is kezdett neki gyanús lenni. Ahogy visszaért, azonnal Fury-t kereste.

- Heló, főnök, kérdezhetek? - nyitott be az irodába.

- Kérdezzen, Romanov ügynök!

- Milyen akció van most a Sziklás-hegységben?

- A hol?

- A Sziklásban. Most vittem oda a Kapitányt.

- Nincs ott semmilyen akció, amiről tudnék...

A rossz érzés egyszerre fogta el mindkettejüket. Bár ők azt gyanították, Amerika Kapitány magánakciózik, ezt a gyanújukat gyorsan megcáfolta Bruce Banner, aki zihálva esett be az ajtón, láthatóan a pánik kellős közepén.

- Eltűntek a nyugtatók!

- Hogy mi?! - kérdezte a másik kettő egyszerre.

- A nyugtatók. Hulknak. Ott voltak az asztalon. Hatalmas dózis, egy falut ki lehet vele írtani...

- Nézzék vissza a biztonsági felvételeket!

Ó, igen, a biztonsági felvételek, amikről kedves Kapitányunk koránál fogva folyton megfeledkezik. Így most is szépen besétált a kamerák kereszttüzébe és szép látványosan, egy körbenézés után, jól láthatóan elvette a nyugtatókat.

A kedves bosszúálló tagok és Fury döbbenten nézték a monitort.

- Ez tényleg ilyen hülye?! - szólalt meg pár perc döbbent csend után Clint.

- Az a kisebb baj, a nagyobbik, hogy nem tudjuk, mire készül. Natasha, milyen volt, amikor kiugrott?

- Semmi különös, nyugodt volt. Kicsit szomorú volt a tekintete, de semmi extra nem volt rajta.

- Te jó ég, ez egy pszichopata! - jegyezte meg Banner. - Teljes nyugalommal megy el tömegmészárolni?!

- Nem - szólalt meg végre a Vasember is. - Steve senkit nem ölne meg. Szerintem... szerintem öngyilkos akar lenni.

- HOGY MI VAN?! - kicsit úgy érezte, a többiek hülyének nézik, pedig tudta, hogy igaza van.

- Ti nem vettétek észre, mennyire szét van esve? Hogy nem találja a helyét, hogy senkiben nem mer megbízni? Nem tud aludni, ráadásul két hónapja egy kisebb bevetése se volt, ez egy katonának maga lehet a pokol! Nincs mivel lefoglalja magát, nincs senkije, egyedül van a gondolataival...

Pár perc döbbent csönd következett, majd szép lassan mindenki arcán kigyúlt a felismerés, majd a zavart szégyen vette át a helyét. Végül Fury mondta ki azt, ami mindenkinek megfogalmazódott a kis fejében:

- De ha tényleg öngyilkos akar lenni, és azt a mennyiségű nyugtatót bevette, akkor mostanra már halott. És mi nem is tudjuk, hogy hol van.

- Megkeresem! - kiáltott a kelleténél kicsit szenvedélyesebben Tony.

 

A kis faház abszolút régiesen volt berendezve. Mint egy darabka múlt. Kandalló, előtte medvebőr, egy terű elrendezés, a nehéz, faragott fa ágyon még néhány farkasbunda is díszelgett. Bakelit lejátszó, régi rádió...

Steve gondolatok nélkül ült az ágy szélén, élvezve a csendet, kezében a zacskó nyugtató. Úgy gondolta, bőven van ideje megtenni, amit szeretne, de előtte talán kicsit pihenhetne is. Miután kedvenc lemezét feltette a lejátszóra, hogy az halkan és nosztalgikusan sercegve játssza a katonai sanzonokat, végignyúlt az ágyon és kibontotta a zacskót. Egy tablettát az ujjai közé fogott és alaposan szemügyre vette. Semmi extra, kis fehér gyógyszer, akár csak valami fájdalomcsillapító. Majd úgy gondol rá, mintha cukorka lenne. Visszadobta és a plafont bámulva élvezte kicsit a múltat. Lassan lecsukódtak a szemhéjai és álomtalan álomba merült.

 

- Steve! Steve! Basszus, ne csináld ezt velem, mennyit ettél ebből a szarból?! - a gyógyszerek hangos koppanásokkal értek földet és szétszóródtak a deszkákon. A hang ismerős volt, mintha csak Stark lenne a páncéljában. De ő biztos nincs itt, ez csak valami rossz álom. Hideg fém érzés árasztotta el a nyakát. Lassan kinyitotta a szemeit és egy sárga arcot látott, világító szemekkel. Szinte reflexszerűen húzott be neki, mire a robot átrepült a szobán, leverve egy képet a szemközti falról, neki pedig megfájdult az ökle.

- Áu, Steve, én vagyok az Tony! - Vasember levette a sisakját és lőn, valóban egy Tony Stark állt előtte.

- Te mi a szart keresel itt?! - kiáltott dühösen.

- Én is örülök, hogy látlak és azért jöttem, hogy megmentselek az élménytől, hogy csúnya, habzó szájú hulla legyél, akit a vadállatok falnak fel két hét bűzölgés után!

- De én nem akarom, hogy megments, ez nem jutott eszedbe?! Egyáltalán honnan tudtad, hogy itt vagyok és hogy mire készülök?!

- Két szó: biztonsági kamera.

- A francaba... - motyogta maga elé Steve kissé zavarodottan. - Mindegy, akkor sincs jogod helyettem dönteni!

- Egyáltalán mi a szarért akarsz öngyilkos lenni, te vagy Kibaszott Amerika Kapitány! - persze, sejtett ő valamit, hogy miért, de a válasz, amit kapott, meglepte.

- Igen, és hála neked, ez már kurvára nem jelent semmit!

Tonyban bennszakadt a levegő, és tágranyílt szemekkel meredt a mgasabb férfira.

- Mi van?

- Láttam a szuperkatonáidat! Az egyik még szép amerikai zászló mintás is! Valóban szükség van rám, mit ne mondjak, csak egy robottal sose érhetek fel! De elvégre is, ezt akartad bebizonyítani, nem? Hogy elavult vagyok...

- Mi? Nem! Soha! Steve, nem azért...

- Akkor miért? Miért kellett legyártanod egy rakat robot Amerika Kapitányt a hadseregnek?!

- Ennek semmi köze hozzád, megrendelték őket...

- És ezért kellett olyanra festeni, mint amilyen az én ruhám?!

- Az nem azért...

Steve lehajolt, a zacskóban még maradt egy szűk maréknyi gyógyszer, majd az ajtóra mutatott.

- Nem érdekel, miért. Nincs jogod itt lenni. Takarodj!

Tony a zacskóra meredt és érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemében. Nem tudta, hogy az idegességtől, dühtől, félelemtől, vagy mitől.

- Kérlek... - kezdte remegő hangon, majd kilépett a páncéljából. Lassan a kinyújtott karú Steve felé araszolt. - Az a festés egyáltalán nem azért van, amire te gondolsz, én azt meg akartam neked mutatni...

- Tényleg? Az országnak előbb mutattad meg, mint nekem. Hagyj lógva a hülyeségeiddel, fogd a vasadat és menj innen!

- Nem, Steve, kérlek! Tudom, hogy ezt nem így kellett volna, de azok a páncélok sose fognak téged helyettesíteni! Egy gép sose léphet az ember helyébe, ezt te is tudod! Azokat átprogramozhatják, lemerülnek, de ezek veled sose fordulnak elő!

- Menj innen, amíg szépen mondom!

- Csak veled együtt! - már csak egy karnyújtásnyira volt a kapitánytól. Szemeiből kicsordultak az első könnycseppek, be kellett harapnia az ajkait, hogy ne zokogjon fel. - Ne csináld, Steve, nem akarlak elveszíteni!

Azonban a férfit ez nem hatotta meg.

- Nem tudsz elveszíteni. Soha nem is voltunk olyan viszonyban.

- De lehetnénk...

- Ezek után?!

- Oké, figyelj! - Tony könnyei még mindig folytak, de nem merte letörölni őket, semmi hirtelen mozdulatot nem mert tenni, lévén, hogy a pajzs Steve kezétől csak pár centire volt. - Rám vagy dühös, nem igaz? Akkor vezesd le rajtam, de ne öld meg magad! Ölj meg engem, bánom is én, Steve én bármit megteszek neked, csak... csak ezt ne csináld!

Steve arcán gonosz vigyor terült szét.

- Istenem, te most még azt is megengednéd, hogy megdugjalak.

Aktívan bólogatott.

- Ennyire mindent, csak hogy engem életben tarts?

Fejrázás.

- Nézd, Steve... Az a festés... Nem azért volt, mert rosszat akartam neked... Hanem, mert... Mert... Fogalmazzunk úgy, hogy nagyon mély benyomást tettél rám.

Egy pár szemöldök szaladt a magasba.

- Tessék?

- Steve, a francba már! Beléd vagyok zúgva! Nem tűnik fel?! Rohadt életbe...

Hatalmas szemeket meresztett az előtte zokogó kisebb férfira. Nos... Ez merőben új megvilágításba helyezett mindent. Leeresztette a karját, amiről már el is feledkezett, hogy ki van nyújtva, majd ledobta a gyógyszeres zacskót az asztalra, Tony mögé. Mélyet sóhajtva leült az ágyra. Még nem tudta, mit kezdjen ezzel a szerelmi vallomással, se a megkönnyebbült zokogástól rázkódó férfival. Soha nem gondolt rá, hogy azonos neművel kezdjen bármit is, ami túllépi a barátság határait, szóval most csak pislogott maga elé. Pár perc múlva Stark kissé megnyugodva, de legalábbis már nem sírva, letérdelt elé és kezeit óvatosan az ő térdeire helyezte. Látszott, hogy a saját határait feszegeti, hogy mit enged meg neki Steve és mikor löki el. Fáradtan pillantott a meleg barna szemekbe.

- Kérlek, gyere velem haza! - suttogta a milliárdos.

Mély sóhaj, többre nem volt képes, csak elfordította a fejét. A két tenyér feljebb csúszott a combján és őt valami furcsa, ismeretlen melegség árasztotta el. Mikor az egyik kéz combjáról áttért a kezére és végigfutott a karján, már határozott sürgetést érzett rá, hogy maga alá gyűrje a másikat és nem éppen közelharc értelemben. Ez az új érzés meglepte.

- Tony... - lehelte a másik nevét és mikor odafordult, két puha ajkat érzett a sajátjainak nyomódni. Puhatolózva, óvatosan mozdultak, várva rá, hogy lesz-e viszonzás. Ő tényleg nem akarta viszonozni. Ő nem tartotta helyesnek a melegek kapcsolatát. Tényleg nem... De a tudatalattija másképp döntött és lassan, de biztosan visszacsókolt. Két kar fonódott a nyaka köré, ő pedig lassan lecsúszott az előtte térdelő elé. Nem szakították meg a csókot, csak a hátára fektette Tonyt és ő maga a szétnyíló lábak közé csúszott. Mikor merevedésük összedörgölőzött, egyszerre nyögtek a másik szájába. Steve úgy érezte, az összes vére a fejében dobszólózik, lüktetett a halántéka, férfiassága fájón feszült a nadrágjának, ami folyamatos mozgásra késztette.

Tony volt az, aki tovább lépett és elkezdte róla lesímogatni a ruhát. Nem maradt le sokáig, azonnal viszonozta a gesztust, majd mikor már mindketten meztelenül feküdtek a medvebundán, akkor jött rá, hogy egy dolog, hogy még szűz, de arra soha nem volt felkészülve, hogy egyszer egy férfi testét fogja maga alatt látni. Persze, Tony teste szép volt, szálkás, karcsú, arányos és a reaktor úgy ragyogott a mellkasában, mint valami gyönyörű ékszer, de akkor is sokkolta a látvány. Főleg, amikor a másik ágaskodó merevedésére siklott a tekintete. Ezt Tony is észrevehette, mert visszafordította az arcát, hogy újra egymás szemébe nézhessenek. Meglepte a barna szemek szerelmes tekintete. Nem emlékezett rá, hogy valaha is így nézett volna rá bárki is. Önkéntelenül hunyta le a szemét és csókolta meg az elváló selymes ajkakat. Egyszer csak egy kéz fonódott a férfiasságára és ő döbbenten nyögött fel. A férfi kéz nem hozzá tartozott és ettől bizony bűntudata lett kissé. Azonban pár mozdulat után úgy döntött, elég volt a gondolkodásból és végigsimítva a másik merevedésén, golyóin elveszítette minden maradék önuralmát. Ujjaival végigsimított párja száját, mire az készségesen bevette őket. Levezette kellően nedves ujjait a másik nyílásához majd minden figyelmeztetés nélkül az egyiket belevezette. Tony háta ívbe feszült egy pillanatra, de nem mondott semmit. Mikor érezte, hogy a másik készen áll, bevezette a második és a harmadik ujjat is, hogy kellően kitágítsa. Egyre kevésbé érzékelte a valóságot. Saját pénisze már lüktetően fájt és oda vágyott, ahova józan ész szerint nem kellett volna neki. De hol volt itt már a józan ész?!

Nem bírta tovább, kihúzta ujjait és két mozdulat múlva már tövig süllyedt Tony Stark testében, aki a fájdalomtól felüvöltve feszült ívbe ismét.

- Hagyjam abba? - kérdezte, de az igazat megvallva nem volt komoly a kérdés. Ha Tony igent mondott volna, talán meg is erőszakolja, annyira vágyta már. De szerencsére csak fejrázást kapott válaszul, így mozogni kezdett. Lassan, de hosszan, nagyokat lökve a szűk forróságba. Nem akart belegondolni, hogy tulajdonképpen most veszíti el a szüzességét. Nem is olyan sokára az alatta fekvő izmai meglazultak és torkából kéjes nyögdécselések szakadtak fel. Érezte, ahogy a másik ellenmozog, ezzel is növelve a behatolás mértékét.

- Ah, Steve! - kiáltott fel - Gyor... gyorsabban..

Nem tudta, hogy tulajdonképpen miért lett dühös. Nem volt egy szadista alkat, de most, hogy Tony miatt került ebbe az idióta helyzetbe, nem akarta, hogy ne fájjon neki, legalább egy kicsit. Felsőtestét felemelve, merőlegesen helyezkedett a másikhoz és olyan gyors és vad tempót kezdett diktálni, hogy utólag belegondolva, szerencse, hogy a másik nem szakadt szét. Azonban a barna hajú úgy tűnt, élvezi az aktust minden fájdalma mellett is. 

Nem tudta, mennyi ideig tartott ez a vad hajsza, de egy örökkévalóságnak tűnt, míg végül a forróság egészen ráfeszült hímtagjára és Tony élvezete a saját hasán kötött ki. A kisebb férfi minden izma megfeszült az orgazmus pillanatában és Steve kezdte úgy érezni, hogy bele fog szakadni. Alig pár másodperccel Tony után ő is elérte a csúcsot, ennek minden bizonyítékát mélyen beléengedve. Mikor vége lett, még utolsó erejével feltette az ájulás szélén álló zsenit az ágyra és egy zsebkendővel letörölte, majd magát is és melléfeküdt.

Még nem tudta eldönteni, mit is érez pontosan. Az egész szituáció annyira új volt neki, hogy nem tudta, mit hoz majd a holnap. Minden esetre egy dologban biztos volt: ezt rohadtul élvezte és a kezdeti furcsa érzés, hogy kell neki Tony, hogy hozzá akar érni, benne lenni, csókolni, ölelni... nem hogy elmúlt volna, de felerősödött.

- Steve... - hallotta párja gyenge, fáradt hangját.

- Igen? - fordult felé és tekintetük találkozott.

- Hazajössz velem?

- Persze. Csak előtte pihenjünk kicsit, jó? - mosolyodott el, majd magához húzta. A másik csak bólintott és elmerült az álmok tengerében, ahová nem sokra rá Steve is követte.