akaKonan's Wonderworld (Crossover és paródia)
A nő kényelmesen hátradőlt márványpódiumra emelt, félhomályba burkolózó királynői trónján és egy gonosz mosollyal a szája sarkában csettintett egyet. Hat alak jelent meg előtte és ő elégedetten pillantott végig rajtuk.
- Üdvözlet – kezdte vigyorogva. – Gyors bemutatkozás következik! – csapta össze két tenyerét és az első páros felett egy lámpa gyulladt ki. – Első párosunk Draco Malfoy és Harry Potter, méghozzá az Aramisz-hadművelet univerzumából. Nagy tapsot kérünk nekik! – valahonnan a félhomályba burkolózó háttérből taps hangzott fel, mintha csak egy közönség figyelné őket.
- Ki vagy te? – hunyorgott az egyenruhás férfi, maga mögé tolva az alacsonyabb, fekete hajút.
- Még nem tartunk ott – legyintett a nő, majd a következő lámpa is kigyúlt. – Második párosunk Itachi és Deidara a Naruto fandomból! Tapsot nekik is!
A hosszú, fekete hajú férfi védelmezőn ölelte magához, szőke társát és mindketten gyilkos tekintettel méregették a sötét emelvényt.
- A harmadik páros pediiiiig… Laxus és Natsu a Fairy Tail mágusai! – ismét felhangzott a taps és a harmadik páros tagjai szintén mogorva ábrázattal, támadásra készen álltak. – A játékmester pedig nem más, mint én! – kigyúlt a fény a trón felett és egy idiótán vigyorgó nő pózolt rajta, derékig érő, kék loknikkal, hajában papírrózsa virult.
- Juvia? – kérdezte Laxus és Natsu egyszerre.
- Nem, ez… Konan? – vizslatta a nőt Itachi összeszűkült szemekkel.
- Igen – kontrázott Deidara. – Ott a papír rózsa!
Most mind a négyen az első páros felé tekintettek.
- Most mi van? – kérdezte Draco értetlenül. – Nekünk nincs kék hajú ismerősünk…
- Arrgh… - temette az arcát a kezébe a nő.
- Az én nevem akaKonan – felelte fáradtan. – És ez itt az én Csodaországom…
- Engem nem érdekel ki vagy, de aki a Fairy Tail tagjait bántja, az bűnhődni fog! – kiáltotta Natsu és lángoló praclikkal vetődött a trón felé, majd egy láthatatlan gömbről visszapattant.
- Még egyszer megismétlem… - sóhajtott a lány. – Ez az én világom. Támadhatatlan vagyok.
Natsu a földön térdelve pillantott fel a trónusra, majd elég gyorsan elterelődött a figyelme.
- Jé, miért van hosszú hajam? – emelete meg derékig érő rózsaszín tincseit.
- Hogy ne lógj ki az ukesorból.
- Ja, értem… Várj, mi van?
Azonban a nő válaszra sem méltatta, csupán folytatta a mondókáját.
- Nos, ti vagytok a három kedvenc párosom – jelentette ki még ünnepélyesen. – Még Scorpius Malfoyt és George Weasleyt vehetném ide, de az nem lenne szerencsés, lévén, Harry és Draco abból az idősíkból valóak, amikor ez a kettő még csak gondolat se volt.
- És ez miért lényeg? – kérdezte a tábornok gyanakodva.
- Scorpius majd a fiatok lesz.
A két varázsló meglepetten pillantott össze, majd a katona folytatta:
- Végül is, logikus, hogy majd lesz utódom… De mégis mi köze lenne egy Malfoynak egy Weasleyhez? Biztos, hogy a fiam nem fog a vörösökkel szóba állni!
AkaKonan egy pillanatig láthatóan zavartan kereste a megfelelő választ.
- Eeee…. Ebbe most inkább ne menjünk bele, jó? – legyintett idegesen nevetgélve, majd újra megkomolyodott. – Szóval… Ez az én világom, most kifejezetten húsvéti díszbe öltözve, csak nektek. A lényeg a következő: a világ három különböző pontján doblak le titeket. Persze, nem így, hanem összekeveredett párokkal. A feladat a következő: érjetek vissza negyvennyolc órán belül, vagy a páros másik fele a kínok kínját fogja kiállni… Érthető voltam?
- Ennyi? – kérdezte Itachi gyanakodva. – Meg kell találni az utat vissza?
- Ja, persze, majd kihagytam, vannak ellenségek is. Mindegyik fandomnak megvannak a megfelelő ellenfelei. A gond csak annyi, hogy nem biztos, hogy ez illeni fog a kialakult pároshoz. Na, de ne húzzuk az időt! Játék indul! – újra felhangzott a tévéműsor szerű taps, ezúttal ujjongással és alattuk cirkuszi zenére forogni kezdett a talaj. A végére teljesen elszédültek és mire észbe kaptak, már ragyogó kék ég alatt feküdtek, egymástól különválva…
Első páros – Itachi és Natsu
Itachi még mindig szédült és a gyomra is kavargott a sok forgástól. Lassan feltápászkodott a fűben és körbe nézett. Mindenféle színes, alkar nagyságú tojások ültek a zöldellő réten. Nem sokkal messzebb a rózsaszín hajú fiú is ébredezni kezdett.
- Laxus! – ugrott fel tettre készen. – Laxus! Merre vagy?! Válaszolj! – kiabált torka szakadtából és ez a ninja fejfájásának kicsit sem tett jót.
- Hallgass már, te szerencsétlen. Nem érted, hogy egymástól baromi messze vagyunk? Nem hallja.
- Arrgh! – mérgelődött Natsu. – Esküszöm, ha megtalálom azt a nőt, én a fogait az agyába robbantom! Teljesen felpörögtem! Ezt mégis hogy képzeli?! A Fairy Taillel nem lehet csak úgy szórakozni!
- Mintha nem is cseréltünk volna párt – forgatta a szemeit Itachi. – Hallod, bosszút nem akarsz esküdni valaki ellen? – vetette oda foghegyről. – Úgy még kisebb lenne a hiányérzetem.
- He? – pillantott rá a másik, majd hirtelen elvigyorodott. – Hé, úgyis érdekelt, milyen erős lehet egy másik fandom szereplője. Küzdj meg velem!
- Na, baszd meg… - morogta Itachi, majd szóra sem méltatva a másikat, továbbállt. Azonban ez a kisebbnek nem tetszett és nem is olyan sokára már lángolva állt meg előtte.
- Ne merj lenézni! – sziszegte dühösen.
- Néz a halál, de az előbb még nem a szerelmedet akartad megmenteni? – tette fel a logikus kérdést, mire a másik körül kialudt a láng és meglepetten pislogott rá.
- Laxus nem a… szerelmem… - pislogott értetlenül. – Csak a céhtársam. A barátom.
- Ahha… Barátság extrákkal, mi? Semmi gond, értem én… Dei-jel mi is így kezdtük…
- Nem! Nem, mi nem…! Nem!...
- Tudsz mást is mondani? Bár, az arcod pirosságából ítélve épp agyvérzésed van.
- Mi tényleg nem… - motyogta maga elé a rózsaszín hajú.
- Csak szeretnéd? – biccentette félre a fejét egy gúnyos fél mosollyal, de a sárkányölő nem vette túl jó néven a dolgot és felüvöltve támadásba lendült.
Könnyedén szökkent el a lángcsóva elől, majd úgy döntött, rövidre zárja a küzdelmet és egy Amaterasuval visszatámadt. Arra azonban nem számított, hogy a másik megeszi a lángokat… Az Amaterasu lángjait… Amik mindent szétégetnek… De mindent… Ez meg megette őket… MEG-ET-TE!
- Hm… Kicsit csípős volt, de nem baj! Köszi a kaját! – vigyorodott el Natsu, és jókedvűen elsétált a tátott szájú Itachi mellett.
- Mégis mi a franc vagy te? – kiáltott rá a fekete hajú.
Látva a teljes értetlenséget, a mágus vigyorogva kezdett magyarázni, amíg békésen folytatták útjukat, beérve egy csarnokszerűségbe, amelynek tetejét hatalmas oszlopok tartották. A földön kisebb-nagyobb gombák nőttek, mint tavaszi réten a színes virágok. A szivárvány összes színében pompáztak és akadt köztük gömbszerű, pöttyös pöfeteg is, amelyek bizonyos időközönként porból képződött gombafelhőt eregettek és olyankor öt méteres körzetben nem lehetett megmaradni a szagtól.
- Gombááák… - nézte őket Natsu csorgó nyállal. – Éhes vagyooook…
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne… NATSU, KÖPD KI A GOMBÁT! – késő volt… Épp ekkor nyelte le az utolsó falatot egy szép, sötétbarna gombából. A következő pillanatban egy széles bomba tetején akaKonan jelent meg, csillogó, fekete nagyestélyiben, melyet combtőig felslicceltek. Hason feküdt, egyik, fehér kesztyűs alkarján támaszkodva, másik kezében hosszú szipkából fehér füst gomolygott. Magassarkús lábait jókedvűen lóbálta és mosolyogva nézte Natsut, akinek addigra egy hatalmas, barna gombakalap nőtt a fejére.
- Nem hiszem el, hogy újra bedőltél a gombás trükknek – mondta gonoszul.
- Mi van?!
- Egyszer, mikor a Pókháló-kanyonban eltévedtetek, akkor is bezabáltál gombából, bár akkor egész gombák nőttek a fejeden. Na, mindegy. Siessetek és keressétek meg az ellenszert! Három óra múlva teljesen gombává változol, szóval csipkedd magad! – azzal gomolygó füstté alakulva elillant.
- Az ellenszert? – ismételte Itachi döbbenten. – Mégis honnan kéne tudni, hogy mi az ellenszere ennek a gombának? – látszott, hogy lassan már remeg a dühtől. – Esküszöm, ha miattad nem érünk vissza időben és Deinek baja esik, én cafatokra szedlek! – morogta maga elé.
- Itachi – nyöszörögte elvékonyodó hangon a rózsaszín hajú és mikor odanézett, majdnem felröhögött. Gyakorlatilag egy arccal és végtagokkal rendelkező barna gomba állt előtte, Natsu ruhájában.
- Megérdemled – nyögte ki, nevetéssel küzdve. – Na, menjünk!
Mikor kiértek a gombák lakta furcsa csarnokból, akkor vették észre, hogy tulajdonképpen a csarnok óriási gombák alkotta erdő volt. A gombák tetején pedig furcsa, fehér szárnyas emberkék lakta város terpeszkedett.
- Gyanítom, ők tudják az ellenszert – jegyezte meg Itachi, majd ahogy Natsura nézett, az újból elfojtott röhögő görcstől bekönnyezett a szeme. Kicsit nézelődött, majd észrevett egy létrát az egyik óriás gomba szárának támasztva. Felmásztak, és megdöbbenve konstatálták, hogy az angyalszárnyas lények törpék. Mikor Natsut meglátták, nem kérdeztek semmit, csak miután könnyesre röhögték magukat, a kezébe nyomtak egy üvegcse rózsaszín folyadékot és még mindig kuncorászva mutogatták, hogy igya meg. A lötty édes volt, szóval nem okozott gondot húzóra leküldeni. Alig egy perc múlva a rózsaszín hajú visszanyerte eredeti kinézetét. Itachi halkan rázkódott az elfojtott nevetéstől, majd uralkodva magán megköszönte a segítséget és elhurcolta a dühös, támadásra kész Natsut, aki vérig sértve érezte magát, amiért kiröhögték.
- Már ne is haragudj – kezdte Itachi, mikor már ismét a földön sétáltak – de úgy néztél ki, mint egy hatalmas, két lábon járó fa*….
- Hmpf.
Egy erdőbe érve folytatták útjukat, nem is szólva egymáshoz. Natsu még duzzogott, Itachi pedig békésen emlékezett a gombára. Úgy érezte, rossz kedve már nem lehet, és ő már mindent látott.
Persze, az óriási füstölt sonkákat bunkóként használó trollra nem számított…
- Ő lenne az ellenség? – kérdezte Natsu kissé kétségbeesetten, miközben félreugrott a sonka elől.
- Nagyon úgy tűnik – tért ki a másik csapás elől Itachi. – Próbálkozzunk két oldalról támadni tűzzel!
- Oké!
Próbálkoztak, de nem hatott. Csupán kormos lett a troll arca és sült szalonna illat terjengett.
- Hogy lehet valaki immunis a tűzre? – üvöltötték kórusban.
- Mi lenne, ha megennénk a bunkóját? – kérdezte Natsu.
- Te semmiből se tanulsz? Nem fogok egy beszélő kötözött sonkával rohangálni!
- De jó az illata!
- Natsu, ha beleharapsz, visszaviszlek az angyalszárnyas törpöknek húsvéti ajándéknak, Laxusszal meg közlöm, hogy sajnos gomba lettél! – kiáltotta dühösen, miközben a csapásokat próbálta elkerülni.
A rózsaszín hajú sértődötten felfújta a képét, de nem harapott a felé lendülő sonka-bunkóba.
- Akkor van ötleted, zsenikém?
- Talán! – felelte a fekete hajú és a magasba lendülve, egy szaltó közben egy halom shurrikent és kunait hajított a troll felé. Az egyik kunai felrepült az orrába, a hatalmas monstrum pedig felüvöltve elájult. Zihálva érkezett a földre, figyelve, ahogy valami futónövény elhúzódik, megnyitva egy utat egy ragyogó kristálykastély felé. – Gyanítom, oda tartunk – mutatott az épületre, majd Natsura vetve egy mosolyt, megindult előre.
Második páros – Draco és Deidara
Mikor Deidara magához tért, érezte, hogy figyelik. És fáj az oldala.
- Csak ha… - hallotta Draco mély hangját. – Már vagy fél órája rugdoslak. Jó az alvókád.
Gyorsan összetette, hogy ezért fáj az oldala. Felkelt és dühösen meredt a férfira.
- Szemét – sziszegte. – Mindjárt kómába robbantalak, köcsög! – és már nyúlt is a táskája felé, de a katona lazán otthagyta.
- Hogy mersz semmibe venni?!
- Nem látok nálad bombát. Nem hiszem, hogy tudnál robbantani.
- Ah, majd mindjárt megmutatom én neked a legújabb fejlesztésemet! A C4 művészetem legzseniálisabb vívmánya!
- C4? – ismételte lesajnálóan. – Hiszen azt már vagy húsz éve használjuk.
- Mi?! Nem! Nem lehet! – kiáltotta a hosszú hajú és utána rohant. – A C4 művészetem kiteljesedése! A legnagyobb alkotásom! Nem lehet, hogy ti…
Hirtelen Draco megfordult és egy fegyvercsövet nyomott a beszélő szájába.
- Kussolsz, Picasso, vagy impresszionista festményt festek az agyaddal a fára! - sziszegte dühösen.
A terrorista kikerekedett szemekkel figyelte a számára ismeretlen eszközt. Nem tudta hova tenni, de félt tőle. A másik elvette és tovább folytatta az útját. Ő jobb híján morogva követte.
- Ha ezt Itachi megtudja, szétrúgja a segged! Hm…
- Ej, de bátor harcos vagy te, egyem a zuzádat! – fordult meg Draco elképedve. – Érzem, hogy katonai előmenetelre hajtasz…
- Ch… Ha tudni akarod, én terrorista vagyok! És a robbantás a művészetem! Hm…
A katona egyik szemöldökét kérdőn felvonta, majd végigmérte a kisebbet.
- És mivel terrorizálsz? A természeteddel?
Látszott, hogy a hosszú hajú épp felrobbanni készül a dühtől és ő bizony nem bírta tovább. Vigyorogva még hozzátette:
- Azért ha robbanásról van szó, én a helyedben maradnék a C4-nél…
- ARRGH! – hörögte a kisebb és dühösen elcaplatott Malfoy mellett, aki csak jókat derülve követte. – Van egy ötletem! – fordult meg hirtelen. – Váljunk szét! Úgy legalább nem akadályozol.
- Akadályozlak… - ismételte meg Draco döbbenten.
- Igen!
- Zavarom az erdő fengshuiját? Vagy mi?
- Az én lelki világomat zavarod!
Csak megrántotta a vállát és elsétált a dühöngő őrült mellett.
- Jól van, de én erre megyek – jelentette ki. Gyors szemügyre vette a kék dzsungelt, amin át kell magát küzdenie és számításba vette a nála lévő túlélő felszerelést. Három, különböző méretű kés, egy kézi gránát, egy pisztoly, néhány tár golyó és pár fiola bájital esetleges mérgezések ellen. Tulajdonképpen lehet esélye. Tovább is lépdelt, kabátja palástként lobogott utána. Ő ugyan nem fog foglalkozni Miss Picasso Bombaszakértővel!
Azonban a következő pillanatban egy fürdőkád jelent meg és a habok között fürdősapkában egy nagyon mérges akaKonan ücsörgött.
- Draco, drága, kedves, Dracocska! – kezdte kissé ingerülten és a férfi arca megrándult a megszólítástól. – Szerinted azért vagytok párban, hogy egyedül folytasd? Menj szépen vissza Dei-chanért, amíg még szépen mondom! Ne feledd, ez az én világom és nem nekem lenne rossz, ha egy lapulevéllel az öleden kellene végigmenned, mert a ruháid egyik pillanatról a másikra eltűnnének.
Nem szólt semmit, csak a fogát csikorgatta, majd sarkon fordult és visszatrappolt „Dei-chanért”. Nem hagyta, hogy a másik megszólaljon, csupán felkapta a vállára, mint valami zsákot, és újra elindult.
- Hé, tegyél le, te idióta! – üvöltözte a hosszú hajú.
- Kuss és ne kapálózz, mert eltöröm a végtagjaid! – förmedt rá kényszerutasára, aki nyomban el is hallgatott.
Kiérve a kék dzsungelből egy lila-rózsaszín sakktáblára érkeztek. Itt már letette Deidarat, aki most fáradtan pillantott körbe.
- Ez meg mi? – tette fel mély értelmű kérdését.
- Egy sakktábla.
- Na, ne mondd… Azt hittem, tojásleves.
Gyilkosan villantotta ezüst tekintetét a fiúra, majd megindult. Magában azon morfondírozott, lesz-e köze a dolognak a varázsló sakkhoz. Azonban az első, lila kockára lépve rájött, hogy ez csupán kinézetre sakktábla. Megjelent előtte egy nyúl, felöltőben és kalapban, orrán kis, kerek, csiptethetős szemüveggel.
- Üdvözöllek, Vándor, ki a húsvéti naptárra léptél! – közölte hevesen mozgó nózival.
- De édes! – szólalt meg mögötte Deidara.
- Köszönöm – hajolt meg a nyúl és Draco kezdte magát egyre furcsábban érezni. Főleg, hogy a nyúl is lila volt. – Engedelmetekkel elmondom, hogyan működik a húsvéti naptár – biccentettek, jelezvén, hogy mondhatja. – Minden kocka alatt, amire léptek, egy nyúlüreg van, amelynek a tulajdonosa ad nektek egy feladatot. Annak megfelelően, hogy milyen jól teljesítitek, megmondják, mennyit léphettek tovább. Kezdhetjük?
- Jobb híján – morogta a katona, de kezdte kilátástalannak érezni a dolgot.
- Nagyon jó. Akkor az első feladat: itt ez a tojás, fessétek be úgy, hogy szebb legyen, mint amit én csinálok! – egy strucctojás jelent meg előttük is és a nyúl előtt is. A férfi szívesen megjegyezte volna, hogy a nyúl a szakmai gyakorlatának hála előnyből indul, de aztán rájött, hogy neki külön bejáratú Picassoja van.
- Májsztró! – állt félre. – A színpad az öné!
- Mit csináljak, robbantsam fel?
- Nem. Fesd ki. Művész vagy, vagy mi a szösz. Bár a fejedet elnézve, inkább mi a szösz.
- Hm – húzta fel fitos nóziját a ninja és megragadva az ecsetet és a palettát alkotni kezdett. Igazából egészen elkapta a hév és gyönyörű, kacskaringós virágokkal borította az egészet arany és ezüst színben. Mikor a nyúl meglátta, szinte magán kívül volt. A hátára vetette magát és hátsó tappancsaival a levegőben kapálózva ujjongott.
- Gyönyörű! Bravissimo! Csodás! Tíz négyzetet mehettek előre! – kiáltotta és ők megkönnyebbülten sétáltak arrébb. Ott egy rózsaszín lap alól egy rózsaszín nyúl ugrott elő, aki különben ugyanolyan volt, mint az előző.
- Üdvözletem! – köszönt illedelmesen.
- Üdv – biccentett Draco, Deidara pedig kissé kábán intett.
- Ez a feladat roppant egyszerű lesz! Húsvéti nyúlnak öltözve kell elrejteni a tojásokat előlem úgy, hogy én ne találjam meg őket!
A tábornok hulla fehérre sápadt a nyuszijelmez hallatán és előre tolta társát.
- Ő lesz a nyuszi – közölte komolyan.
- Hé, az előző feladatot én csináltam! – elégedetlenkedett Deidara.
- Biztos, hogy nem öltözök be nyuszinak!
- Elnézést… Mindketten nyuszik lesztek – szólt közbe a nyúl, hamiskásan mosolyogva.
Nagyot nyelve és fülig vörösödve kezdtek öltözködni. Tulajdonképpen Draco még örülhetett, mert egy kezes-lábas, kapucnis nyuszijelmezt kapott, Deidara azonban szexis-bolyhos playboy ruhában kellett, hogy feszítsen, magassarkúval.
- Ez iszonyúan megalázó – nyüsszögte a kis kosarat szorongatva, amelyben színes tojások sorakoztak.
- Tudom, nekem is az.
- Te hallgass!!! – förmedt rá a másik, majd megpöckölte a fenekén meredező kis pamacsot.
- Szerintem Itachinak tetszenél így – rántotta meg a vállát Draco.
- Gondolod? – pirult el Deidara.
- Aha… Legalábbis, szerintem jól áll. És ha Harry ilyet húzna fel… hát… én… öhm…
- Oké-oké, vettem! – kiáltott közbe a „nyuszilány”.
- Nos – szólalt meg a nyúl, majd félreállt. Mögötte egy kovácsolt vas kapu mögött egy virágos park húzódott. – Ha el tudjátok rejteni úgy a tojásokat, hogy fél óra alatt ne találjam meg az összeset, akkor tovább mehettek.
- Van valami szabály? – kérdezte Draco, akiben már kezdett valami körvonalazódni.
- Nincs.
- Rendben – azzal megindult, de a nyúl ismét megállította őket.
- Ácsi. A nyuszik szökdelnek.
Megnyúlt képpel meredtek a fülesre. Szökdeljenek?! Végül nem volt mit tenni. Páros lábbal ugráltak tovább a parkba.
- Ez így nem lesz jó – nyafogott Dei. – A magassarkúm sarka a földbe süpped és mutatja, merre járok.
- Akkor maradj itt! – felelt a katona, majd kicsit csalva (ugyanis nem páros lábbal szökdelt) villámgyorsan szétszórta a tojásokat.
Mikor ismét a kapu előtt álltak, a nyúl bement. Nagy részét elég gyorsan megtalálta, kis részét ugyan kereste, de háromnegyed óra múlva dühösen jött ki.
- Nem találom! Hol az utolsó! Hol van?! – kérdezte tőlük, Dei pedig kérdőn meredt a vigyorgó Dracora, aki most a jelmezéből előhúzta az utolsó hímes tojást.
- Megkérdeztem, hogy van-e szabály, azt mondtad nincs. És nem volt kikötve, hogy csak a parkban lehet elrejteni.
A nyúl láthatóan majd felrobbant, de végül elismerően bólintott.
- Rendben van. Túl jártatok a eszemen. Előre mehettek nyolc kockát. De büntetésből, amiért ilyen aljas módon átvertél, a jelmezek maradnak.
- Annyi baj legyen – válaszolt Deidara, akinek még mindig az járt a fejében, vajon Itachi mit szólna hozzá most. Jókedvűen indultak tovább egy nagy pacsit csapva a levegőben. Azt nem láthatták, hogy a nyúl egészen elmosolyodik kezdődő összhangjukat látva.
A következő kockán ismét lila nyúllal találkoztak.
- Nálam három találós kérdésre kell válaszolnotok – közölte a feltételeket. – Ha egyet is elbuktok, visszakerültök a pálya elejére.
Szó nélkül bólintottak.
- Az első kérdés. Üvegfalon sosem lengó, fenyők, zúzmok, meseerdő. Ezüst erdő, kristály-lombok, napsütésben gyönggyé omlók. Mi az?
A két szőke döbbenten nézett össze. Agyuk gyorsan kezdett kattogni. Draco első körben végigvette a húsvéti jelenségeket, de nem tudott mit mondani. Deidara közben már a haját tépte.
- Áááá, nem fogjuk tudni – pánikolt. – Draco, én nem akarok itt megpenészedni! Mi vagyok én, penészvirág? Túl szép vagyok ahhoz, hogy itt rohadjak meg.
- Penészvirág? – nézett rá meglepetten, majd hirtelen beugrott neki. – Jégvirág! – kiáltotta a nyúlnak, aki elismerően bólintott.
- Akkor a következő… Reggel négy lábon mászik, délben két lábon jár, este három lábon botorkál. Mi az?
Deidara csillogó szemekkel kiáltott fel:
- Ezt tudom! Még régen hallottam valahol. Ember!!!
- Úgy van – bólintott a nyúl. – Már csak egy van hátra.
Draco elismerően mosolygott a hosszú hajúra, aki most kissé pirulva viszonozta a vigyort.
- Lába van, de mégsem jár, víz felett visz, nem madár. Nem rab, mégis láncot hord, minden utat összetold.
Ismét gyorsan kattogtak az agykerekek. A katona gyorsan pörgette magában a lehetőségeket, mi köthet össze utakat, majd egészen gyorsan jött rá a megoldásra.
- Híd!
- Helyes – vigyorodott el a nyuszi és mellső tappancsaival tapsikolni kezdett. – Tíz négyzetet előre mehettek és a jelmezeket is levehetitek!
Megkönnyebbülten bújt ki a nyúl jelmezből, majd észrevette, hogy a másik kissé fintorogva kezd visszaöltözni eredeti ruháiba.
- Bocs – fordult a nyúlhoz. – Deidara megtarthatja a jelmezt?
- Hát… öhm… Gondolom… Még nem nagyon volt rá példa, hogy valaki elkérte volna… Végül is tartsa! Kellemes Húsvétot!
- Köszönöm! – kiáltott lelkesen a hosszú hajú, majd a katonára vigyorgott. – Neked is köszi! – mondta mosolyogva, majd otthagyva a döbbent férfit, folytatta az utat.
Dracot egészen meglepte, hogy a fiú barátságát ennyivel elnyerte, legalábbis most úgy tűnt… Mondjuk, ha igaza lesz és Itachi úgy reagál a nyuszi-Deidarara, mint ő reagálna egy nyuszi-Harryre…
- Öhm… Bocs. Nincs még egy ilyen jelmezetek? – kérdezte ismét a nyulat, aki gyanakodva mérte végig a nagydarab szőkét. – Nem nekem! A páromnak… - magyarázta gyorsan. A nyúl azonban csak megcsóválta a fejét és eltűnt. – Akkor tartsd meg magadnak, hülye répazabáló – morogta, majd követte a kis bombaszakértőt, aki már a rózsaszín tapsifüles előtt ácsorgott karba tett kézzel.
- Ideérsz ma még? – kérdezte felvont szemöldökkel, de Draco szóra se méltatta.
- Nos, ez egy egyszerű feladat lesz – mosolygott a nyúl. – Csupán énekelni kell.
- Mindegy mit? – kérdezte Draco szórakozottan.
- Nem. Azt a dalt, ami jelenleg a lelketek dala. Illetve azé, aki énekelni fog. Melyikőtök vállalja?
Deidara védekezőn emelte meg a kezét.
- Nem értek a zenéhez, különben is, én festettem tojást.
A varázsló kelletlenül nézett a nyúlra.
- Jobb híján én fogok vernyogni. De előre szólok, borzasztóan énekelek.
- Nem baj – mosolygott az állat, majd egy karkötőt tett a csuklójára. – Hallgasd a belső hangod. Amikor megtalálod a lelked dalát, a karkötő zölden fog világítani. Akkor kezdj énekelni! Ha a mérőóra túlmegy a piros rovátkán, tovább mehettek.
A mérőórára pillantott, ahol a következő feliratot látta: borzasztó, tűrhető, elmegy, egész jó, szép, csodás. A rovátka pedig az elmegynél jelezte a határt.
Megvakarta a tarkóját és gondolkodni kezdett. A lelke dala? Felidézte magában azokat a dolgokat, amiket szeretett… Harry… Hadsereg… Harry… Fegyverek… Harry… Tankok… Harry…
Végül hát jobb híján egy katonai dal ötlött az eszébe, amire a katonái menetelnek általában és a karkötő, láss csodát, zölden kezdett villogni. Hát ha ezen múlik! Elvigyorodott és úgy döntött, őt nem érdekli, ha borzasztó az énekhangja, katonai nótát csak harsogva lehet énekelni. Szóval nekiállt:
„Ugye gondolsz néha rám
Csillagfényes éjszakán.
Mikor nyugszik minden,
Szépen csendesen,
Csak a honvéd nem pihen.
Ugye hallod, angyalom?
Hozzád száll a sóhajom
Messzi, távoli széllel néked üzenem,
Te leszel a kedvesem.”
És így harsogta, mély, basszus hangján a menetelő nótát, közben arra gondolva, hogy vajon Harry mit csinálhat most?
Deidara egészen meghatva figyelte a másikat. Mikor befejezte a dalt, mosolyogva kérdezte meg:
- Nagyon szereted, igaz? – a tábornok bólintott, majd a ráugró nyúllal próbált meg kezdeni valamit.
- A hangod… bezengte az egész helyet… és gyönyörű basszus hangod van! – áradozott a nyúl őt ölelgetve. – Végigmehettek a pályán!
Egy mély sóhajjal indult tovább mikor végre levakarta magáról ezt a húsvéti lidércnyomást.
A pálya szélén azonban megtalálták az „ellenséget”. Egy két méter magas, emberszabású nyúl lépett eléjük. Kezében fekete, mágikus gömb képződött és szinte azonnal támadásba lendült.
- Mágikus nyúl? – kérdezte Deidara döbbenten, ahogy elugrottak a támadás elől. – Nem túlzás ez egy kicsit? Bár, várj, te varázsló vagy! – kiáltott fel boldogan.
- Zseniális memóriád van, művészkém, de ez másfajta mágia… Ez Laxus és Natsu súlycsoportja.
- Akkor most mi lesz? – kérdezte a hosszú hajú ijedten, főleg, hogy most egy óriási, fekete gömb indult feléjük. Mindenre felkészülten hunyta be a szemét, de nem fájt. Pár pillanat múlva érdeklődve nyitotta ki és egy hatalmas acélsárkányt látott maga előtt.
- Jól vagy? – jött a sárkányból.
- Ez te vagy? – kérdezte döbbenten.
- Ahha – azzal a lény támadásba lendült. Így már nem tartott sokáig a dolog és Deidaranak semmi tennivalója nem maradt, csak az, hogy csodálja a fenséges teremtményt. Igazából belegondolva, más nem is illett volna a katonához. Hősies, erős, büszke… Meg épp eléggé pökhendi és zsarnok is, hogy a házisárkány elnevezés passzoljon hozzá…
A harc véget ért és a napraforgó föld, ami eddig előttük állt, most egyszeriben ketté nyílt, egyenes utat mutatva a kristálykastélyig. Deidara boldogan ugrott fel, csakhogy a fölsője beakadt az egyik torzsába és egyszerűen leszakadt róla. Kétségbeesetten fogta a ruhacafatokat és a tábornokra nézett.
- Most mit csináljak?! – kérdezte elvékonyodó hangon.
- Van egy nyuszijelmezed, nem?
- Igen, és hogy magyarázom meg?! Ha?!
- Majd megmondod, hogy a harci nyúl letépte. Gyanítom, épp elég hihetetlen dolog történik a többiekkel is ahhoz, hogy ne akadjanak fenn ilyeneken – morogta Draco és megindult a lemenő nap fényében vörösen tündöklő kastély felé.
Nem sokra rá Deidara magas sarkúban tipegve utána követte.
- Ez még megkeserülöd, esküszöm! Ez irtó megalázó!!!
Harmadik páros – Laxus és Harry
A fekete loknik tulajdonosa vígan szökdécselt a fáradtan cammogó szőke mellett.
- De komolyan – folytatta a szövegelést. – Egészen hasonlítotok Dracoval! Ahogy a kabát lobog utánatok, meg termetre, meg szőkeségre, meg… meg ő is ilyen fejet szokott vágni általában!
- Igen? – dörrent rá Laxus idegesen. – Akkor hadd ábrándítsalak ki, az azért van, mert fárasztod!
- Azt nem hiszem – mosolygott Harry és a szőke itt feladta.
- Jó, akkor nem – mordult és próbálta lehagyni a fenyőerdőben a másikat. Esélye sem volt. – Mondd, te nem akarod újra látni Dracot?
- Dehogy nem… Ja, meg mellesleg… Ő is pálca nélkül használ mágiát.
- Pálca nélkül? – ismételte értetlenül.
- Igen, ilyen nélkül – és elővett egy botot. Legalábbis a Fairy Tail tagnak az bot volt.
- Wáo, micsoda képességek – morogta.
- A mi fandomunkban az! Ő a legerősebb. Ő csak egy féle varázspálcát használ, ha érted, mire gondolok – nevetett a fiú és a szőke kezdte elveszíteni a fonalat.
- Nem, nem értem.
- Hát… tudod… amivel csodákat tud művelni… A rózsaszín hajú még nem mondta neked egy átkefélt éjszaka után, hogy „hát szívem, ez varázslatos volt?” – kérdezte értetlenül, de arra nem számított, hogy a másik fejének főtt rák színe lesz és gőz csap ki a fülén.
- MI VAN?! Én nem kefélek át semmilyen éjszakát semmilyen Natsuval!!! – hőbörgött a magasabb.
- De hát itt vagytok… Vagyis, gondolom, együtt vagytok…
- NEM! Nem vagyok együtt Natsuval! Nem is leszek! Nem! – kezdett egy dacos kisfiúra emlékeztetni, de jelenleg ez érdekelte a legkevésbé. Akaratlanul is elképzelte, ahogy Natsuba mélyed, míg a másik teste íjként feszül meg alatta… egyszerre nyögnek a csendbe… és neki ez sok volt. Hörögve őrjöngve kezdett kiabálni.
- AKAKONAN! GYERE ELŐ, TE SZÁNALMAS JUVIA-UTÁNZAT!
- Mi az, hogy szánalmas Juvia-utánzat?! – jelent meg előtte a lány kerek motoros szemüvegben, cilinderben és fűzőben. Kissé értetlenül pillantott a furcsa kinézetre. – Mi van?! Steampunk vagyok, ne szóljál be!
- Nem érdekel, mi vagy! Mi az, hogy én meg Natsu?! Semmi közöm nincs Natsuhoz!
- Ja, persze – nézegette unottan a körmeit.
- Te most gúnyolódsz?!
- Csak egy kicsit. Nézd, Laxus-sama. Szeretlek, becsüllek, cunci vagy és a kedvencem… De… Kétszer ugrottál be Hades elé, hogy megvédd Natsut. Amikor valakit egy napig megkaphattál volna, Natsut akartad. Amikor Acnologia elől menekültetek, Natsut vitted, aztán Natsu beszélt rá, hogy menjetek vissza, aztán Natsura gondoltál, miközben Jura ellen küzdöttél. Majd Natsut hiányoltad, mikor győztetek, majd nem akartad otthagyni Atlas Flame-mel, mert féltetted… sorolhatnám… sőt…
- Ez mind nem úgy van, ahogy… - kezdte volna Laxus a magyarázkodást, de akaKonan közbeszólt:
- ÉS ki ne hagyjam az Ichiya vírust, ami során egyértelműen kiderült, kinek az illatára indulsz be…
- Muszáj volt felhozni az Ichiya vírust? – kérdezte egy bedepizett Laxus a fa előtt guggolva, ujjával köröket rajzolva a homokva.
- Ismerd el, hogy szerelmes vagy Natsuba – követelte akaKonan szigorúan.
- De…
- Maaaaan!
- Oké, oké, imádom! Igen! Szerelmes vagyok belé! És?! Ez nem fog semmin se változtatni, mert nem viszonozza!
AkaKonan félig felvont szemöldökkel nézett kedvenc seméjére, majd fáradtan megcsóválta a fejét.
- Natsu is szeret. De ezt csak akkor tudod megbeszélni vele, ha visszaértetek a kastélyba. Szóval csipkedjétek magatokat! – azzal szó szerint köddé vált.
Harry értetlenül bámulta eddig a jelenetet, de most tényleg megsajnálta a szomorú szőkét.
- Kipróbálok valamit – jelentette ki. – Bár nem tudom, fandomok között működik-e – azzal suhintott egyet a pálcájával. – Invito, Tűzvillám!
Pár percig csak álltak némán egymással szemben, míg egy tücsök szolid szerenádot biztosított nekik. Aztán suhogást hallottak és egy repülő seprű állt meg Harry előtt. A fiú felugrott, majd elkapva a másik karját elindult, magával rángatva társát.
- Gyerünk, Luxus! – kiáltotta. – Meg kell mondanod Tatunak, hogy szereted!
Azonban a másikból, aki a seprű után lobogott, csupán őrjöngő üvöltés hallatszott, valamint valami olyasmi, hogy „Nem bírom a járműveket!”
Mikor végre megálltak, Laxus konkrétan összeesett egy fa tövében. Nem szólt semmit, csak szolidan a közeli bokorba kiabált, majd száját megtörölve gyilkos pillantást vetett Harryre.
- Te meg akarsz ölni?! – kérdezte fenyegető hangnemben, majd felkelt és a fiú elé állt. – Egyrészt. A nevem Laxus. LÁÁÁÁKSZÚÚÚÚSZ, érted?! A rózsaszín hajú neve pedig Natsu. Nem Tatu!!! NAAAACCCUU! Érted?!
- Értem – cincogta a kisebb egészen összehúzva magát.
- És mi sárkányölők vagyunk, mi nem bírjuk a járműveket!!!
- Sárkányölő? – csillantak meg a smaragdok. – De jó, Draco meg sárkány…
- MÉG EGY szó Dracoról és esküszöm, ha visszaértünk, kiherélem, aztán pápá varázspálca!
A fekete hajú sértődötten fordult meg és indult el a közeli tisztás felé. A másik kelletlenül követte. Az egész rét virágoktól tarkállott. Méhek és pillangók szálldostak a színfoltok között, sütött a nap és minden annyira idilli volt. Túl idilli. Nem is kellett sokat sétálni, hogy ez boruljon!
A rét közepén tarthattak, amikor egy ember nagyságú csirke ugrott eléjük. Laxusnak még bevillant, hogy egy hasonló mintha lett volna valamelyik sötét céhben, de hamar rájött, hogy ez nem a mágus-csirke, hanem a ninja-csirke. Shurrikenek és kunaiok repkedtek ide-oda, ő pedig hiába próbálkozott villámokkal, minden elől elugrált. Aztán néhány kézjel – illetve itt tolljel – után vagy húsz példányra osztódott.
- Mi a…? – nézett Laxus döbbenten. – Ez osztódással szaporodik?!
- Nem, ezek csak klónok! – kiáltotta Harry, miközben egy piros fénysugárral kilőtte az egyiket, ami szertefoszlott.
- De örülök! És melyik az igazi?!
- Nem tudom! De várj! IMMOBILUS! – kiáltotta és egy nagy, kék fényáradat után az összes ninjacsirke megdermedt. – Most van három perced kisakkozni – közölte ünnepélyesen a szőkével.
- Ha ilyenek az örömhíreid, mi van, ha rossz hírt hozol? – morogta a villámmágus, majd egy erőteljes csapással egyszerre tarolta el az összeset. Egyetlen egy maradt, azt még egyszer becélozta és ezúttal sikerült.
- Há! Grillcsirke lett belőled, kiscsibém! – kiáltotta a zöld szemű a földön fekvő, megpörkölt, kissé még szikrázó lénynek. Társa fáradtan pillantott rá.
- Hallod… Inkább… Inkább csak… Ne szólalj meg, rendben? – morogta, majd a szétnyíló erdő felé vette az irányt. Mikor meglátta a kristálykastélyt, egészen megkönnyebbült. – Végre – morogta és futni kezdett a kastély fele. Harry seprűre pattanva követte, majd mellette repülve megkérdezte:
- Ne vigyelek el?!
- Hát biztos hogy én ahhoz a pokolparipához hozzá se nyúlok!
A kastélyban
AkaKonan elégedetten figyelte a nagy kijelzőkön, ahogy a három bejáraton befut a három páros, majd a trónterembe lépnek. Eltüntette a kivetítéseket egy intéssel és figyelte, ahogy a hat ember arcára kiülnek az érzelmek.
Draco, mikor meglátta a seprűt szorongató fekete hajút, megkönnyebbülten elmosolyodott, majd nehéz, döngő léptekkel megindult feléjük. Laxus akaratlanul is arra gondolt, hogy bizonyos dolgokban kicsit tényleg hasonlítanak. Egy fél mosoly költözött a szája sarkába, mikor látta, milyen gyengédséggel és szerelemmel öleli magához az idegesítő varázslót. Végül is, másnak biztos Natsu lenne idegesítő…
Közben a rózsaszín hajú és társa is megérkeztek. Itachi döbbenten meredt a nyuszi jelmezben toporgó Deidarara, majd odalépve, hitetlenkedve karolta át a derekát.
- Mi a franc ez rajtad?! – kérdezte nevetve.
- Hát… majd elmesélem. Volt benne sok nyuszi, többek között egy harci nyúl is… - vigyorgott a szőke és szerelmesen a másikhoz simult, remegve forrva az ajkaira.
Már csak ők maradtak. Natsu és ő. És a másik most kissé szégyellősen tűrte egyik hosszú tincsét a füle mögé, miközben időnként a villámmágusra pillantott. Talán akaKonannak igaza volt és tényleg szereti – gondolta Laxus, majd odasétált a másik elé.
- Jól áll a hosszú haj – mondta fáradtan.
- Köszi – suttogta Natsu, majd erőteljesen küzdve a megkönnyebbült sírással a mellkasnak dőlt és odabújva kezdett szipogni. Az idősebb védelmezőn ölelte át és kezdte cirógatni a hátát.
- Na, semmi baj! Natsu! Te soha nem sírsz…
A kisebb karjai a nyaka és válla köré fonódtak és könnyes arcát az erős vállnak támasztotta.
- Haza akarok menni – suttogta. – Haza akarok menni és veled lenni. És soha el nem válni többé…
- Hát, ez az érzés kölcsönös – felelte Laxus egy elégedett vigyorral, majd finoman kényszerítette, hogy a másik ráemelje a tekintetét. Lehunyt szemekkel közelített a puha ajkakhoz és végtelen boldogsággal konstatálta, hogy csókja szenvedélyes viszonzásra lel.
- Na, ugye! – szólalt meg akaKonan pár perc boldog romantika után. – Mondtam én, hogy jó lesz ez!
- MEGÖLLEK! – fordult felé egyszerre öt ember, egyedül Harry örült vele együtt.
- Éljen, nekem tetszett! Menjünk még egy kört! – kiáltotta vidáman, mire Draco fejére kiült az a kifejezés, ami eleinte Laxus arcát is uralta és utóbbi ezt meglátva hangos nevetésben tört ki.
Ennek ellenére a lincs hangulat nem akart szűnni és a játékmester a következő pillanatban egy karba tett kezű Draco és egy karba tett kezű Laxus között találta magát. További hasonlóság volt még a düh mértéke, amivel felé fordultak most.
- Juj, ti tudtátok, hogy mennyire hasonlítotok? – kérdezte a kék hajú megszeppenve.
- Tudtuk – jött az egybehangzó válasz.
- Szuper, akkor azt hiszem, most mindenki visszatérhet a saját fandomjába…
Még egyszer csettintett, csak úgy, mint az egész elején és a párosok eltűntek.
- Huh, ez meleg volt – nézett maga elé megkönnyebbülve. – Kíváncsi vagyok George Weasley is ilyen agresszív lett volna….Hm… Meg mondjuk jöhetne Tony Stark és Steve Rogers…
