A Szépség és a Szörny (KakuDei)
Kakuzu elszorult szívvel nézett körbe a konyhában. Édesanyja szomorúan mosolyogva simogatta meg az alkarját.
- Kicsi fiam, nincs meleged? Miért öltözöl be ennyire még itthon is? – kérdezte lágy hangon. A fia ugyan már a tizennyolcadik életévét töltötte, de még mindig ő állt hozzá a legközelebb, lévén, hogy egyetlen barátja sem volt. Ezért csak ő ült az asztalnál, míg a tortán vidáman lobogott a tizennyolc gyertyaláng.
- Nincs, anya – felelte szomorúan a fiú, de végül mégis levette a pulcsiját. Megrázta félhosszú, fekete tincseit, majd lehúzta a kendőt az arcáról. Így karján és arcán láthatóvá váltak a csúf hegek, ami nagyban közrejátszott hatalmas termete mellett abban, hogy az iskolában mindenki szörnynek gúnyolta. Régen történt a baleset, még egészen kicsi volt. Az édesapja egy nagygazdaságban dolgozott és őt látogatták meg az édesanyjával, ez volt a születésnapi ajándéka. Nagyon kíváncsi természettel áldotta meg a sors, így mindent meg akart nézni és mindent közelről. Bőven kihajolt a korláton, hogy láthassa a cséplőgép hatalmas késeit forogni, de elvesztette egyensúlyát és zuhanni kezdett. Habár érezte, hogy valami elkapja, a legfelső kések így is elérték őt és mélyen összekaszabolták a testét. Fájdalmában felüvöltött és még látta, hogy az apja tartja őt, hallotta, ahogy azt kiabálja: „Kapaszkodj, fiam!”. Aztán lengetni kezdte, hiszen egyik kezével ő is kapaszkodott, csak így tudta őt elkapni. Majd a lengetéssel elég lendületet nyerve egyszerűen felhajította őt a felüljáróra, ahol édesanyja már orvos után kiabált, azonban ennek az volt az ára, hogy a férfi beesett a kések közé és meghalt. Ő maga rengeteg műtétet esett át, transzfúziót kapott és orvosi csodának számított, hogy túlélte. Így telt a kilencedik születésnapja.
Azóta az egész testét vastag hegek borítják, mint egy fehér háló, erősen elütve eredetileg barna bőrétől. Még az arcát is keresztezi egy, mert az egyik kés szájba találta és mélyen belevágott az arcába. Most Jokernek gúnyolták az iskolában, vagy csak egyszerűen szörnyetegnek. Zombinak, Frankeinsteinnek… És bármi másnak, amit egy gonoszkodó kamasz agya kiadhat.
Édesanyja egyszerű gyári munkás volt, az anyagi megélhetést nehezen biztosította, így Kakuzu éjszakai rakodómunkásként próbált hozzájárulni a kiadásokhoz. Nem volt nehéz iskola mellett dolgoznia. A barátok nem vették el az idejét.
Álmaiban azonban Kakuzu születésnapján még valaki jelen lenne: Deidara.
A hosszú, szőke hajú fiú hatalmas kék szemeivel, hófehér bőrével igazi szépségnek számított. Vékony, karcsú teste minden mozdulata olyan kecsességet és bájt árasztott, amivel elbűvölte őt és ezzel nem volt egyedül, ugyanis a fiú az egyik leghíresebb androgün modellként élte mindennapjait, azonban ez miatt sokat hiányzott az iskolából is. De mikor felbukkant, szinte az egész intézmény felbolydult. Mindenki vele akart találkozni, mindenki látni akarta őt, a szépséget. Hallani akarták hegedülni és látni akarták táncolni, mert ő profin hegedült és ír táncban is jeleskedett. És akkor még meg sem említettük, hogy ezek ellenére rajzszakra járt, tehát csodálatos festményeket és rajzokat is készített.
És Kakuzu már másfél éve szerelmes volt belé. Teljes szívéből rajongott a szőkeségért, aki talán nem is tudja, mennyit jelentett neki, mikor másfél évvel ezelőtt összefutottak a fiú mosdóban és kedvesen viselkedett vele.
Épp az iskola legeldugottabb vécéjében gubbasztott, hogy ne kelljen elviselnie az osztálytársai gúnyolódását, mikor kinyílt az ajtó. Ösztönösen ugrott be az egyik fülkébe, de csak akkor észlelte, hogy rossz a zár, mikor már az illető ott járt a belső helyiségben. Hiába kapott az ajtó után, az lassan kinyílt és a szőke sztár ott ácsorgott a túloldalon, csodálkozó szemekkel nézve rá.
- Szia! – mosolygott kedvesen. Lágy hangja nem tűnt se rémültnek, se undorodónak. – Ne haragudj, ha megzavartalak, csak már nem kaptam kinn levegőt egyszerűen! – magyarázta csevegő hangon. – És te mit csinálsz itt?
Épp válaszolni akart volna, mikor kinyílt az ajtó és egy középkorú, szemüveges, kopaszodó ember lépett be rajta, öltönyben, nyakkendőben.
- Deidara, itt vagy?
A szőke erre egy gyors mozdulattal beslisszolt a fülkébe mellé és behúzta az ajtót, majd a vécére állva, ujját a szájára nyomva mutatta, hogy hallgassanak. A férfi körbement a mosdóban, kinyitva az ajtókat is, de persze nem találta a szőkét. Kakuzu most lehúzta a kendőt az arca elől és hátralökte a kapucniját, majd mikor kinyílt az ajtó, odafordult a férfihoz. Jóval magasabb volt tőle és pont teljesen kitakarta Deidarat.
- Segíthetek? – dörmögte mély hangján. Persze az öltönyös megijedt és egy sikoltással kirohant a helyiségből. A szőke viszont hangos nevetésben robbant ki és kezével végigsimított az ő felkarján. Döbbenten nézett a másikra. – Te nem félsz tőlem? – kérdezte meglepve.
- Kellene? – pillantott fel rá a másik meghökkenve. Ő bizonytalanul végighúzta az ujját az arcát keresztező sebhelyen. A kékségekben megcsillant a felismerés, majd újabb kuncogás tört ki belőle. – Nem. Nem gondolom, hogy egy sebhely miatt félnem kellene tőled. Sőt, szerintem tök menő. Heath Ledgerre emlékeztetsz a Batmanből. Hogy is hívják a tagot? – gondolkodott szemöldök ráncolva.
- Joker… - felelte kissé mogorván. Persze… megint ez… - És ő volt a rosszfiú…
- Ja, igen, Joker! Ő rosszfiú volt? – csodálkozott őszintén a szöszi. – Basszus… Csak részleteket láttam, de szerintem ő volt a legállatibb karakter – vigyorodott el szélesen. – Mindegy, a lényeg, hogy szerintem nem gáz. Na, de most mennem kell, örülök, hogy találkoztunk! De aki az előbb benn volt, az a menedzserem volt és most már lassan a nyakam kitekeri, ha nem kerülök elő.
- Akarod, hogy megvédjelek? – tört fel belőle az ösztönös kérdés, de rögtön rájött, mekkora butaságot kérdezett és vörösödve hajtotta le a fejét. A szőke megint csak nevetett.
- De édes vagy! – kiáltotta, majd egyik vékony kezét az arcára simítva odafordította a fejét, hogy egymásra nézzenek. – Nem szükséges megvédeni, de ha kell, szólok… Oké? Nahát… neked milyen szép, zöld szemeid vannak!
Ez nem tett jót a zavarának, mert csak még jobban elvörösödött. Annyit se bírt kimondani, hogy köszi… A fiú pedig egy lágy puszit nyomott az arcára, pontosan a hegre! Majd távozott.
Kakuzu azóta rajong a szőkéért. Meggyőződése, hogy ő az egyetlen, aki képes lenne őt emberként szeretni, de ennek ellenére azt is tudja, hogy soha nem fogja elnyerni a modell szívét. Hiszen annyian rajonganak érte! Fiúk, lányok… Nem fog egy magafajta csúfsággal szóba állni, ha mindenféle helyes és szép emberekkel is járhat. Arról nem is beszélve, hogy azóta se beszélt vele a másik. Mondjuk nem is nagyon jutott a közelébe… Amikor az iskolában járt, akkor is csak messziről figyelhette. Így aztán arról ábrándozva, hogy talán majd egyszer ismét összefutnak a harmadik emeleti fiú mosdóban és majd ismét beszélhetnek pár szót. Ettől többet soha nem mert remélni.
Elfújta a gyertyákat, édesanyja pedig mosolyogva megcsókolta a homlokát.
- Isten éltessen, kisfiam! – mondta, de Kakuzu látta, hogy a mosoly mögött a gyász is ott bujkál. Kilenc éve pont ezen a napon zuhant bele az apja a cséplőgépbe.
Másnap ismét egy unalmas hétfő következett az iskolában és ő szokásosan beöltözve caplatott végig a folyosón az osztálya felé. Mindig azzal nyugtatta magát, hogy már nem sok van hátra. Jövőre ballag. Igen, egy évet kihagyott a balesete miatt.
Az osztály elé érve azonban meglepetten torpant meg. Az ajtó előtt nem más beszélgetett nevetgélve egy csapat diákkal, mint Deidara. Tágra nyílt szemekkel meredt a csodálatos szépségre, aki könnyed, szinte már-már légies mozdulatokkal megindult a másik irányba. Úgy tűnt, észre sem vette őt. Így hát kiengedve a benntartott levegőt, továbbment. Nem sokáig jutott, mert megjelent a suli menő gyereke, a jó sportoló, helyes fiú, aki nem mellesleg szintén odáig volt Deidaraért. Szinte azonnal meglátta a lehetőséget, hogy felsőbbrendűségét bizonyítsa a szőke előtt, és belekötött Kakuzuba.
- Helló, Szörnyike? Mi újság a Szörny Egyetemen?
Csak megforgatta a szemeit és próbált besurranni a tanterembe, de a srác a haverjaival az útját állta. Hangosan beszéltek, hogy Deidara biztosan meghallja, de el is érte a célját, hiszen a célszemély megfordult és érdeklődve figyelte a jelenetet.
- Mi van, Frankeinstein, még mindig nem találtál plasztikai sebészt? – röhögött rajta Shin, a sztárdiák. Közben rámosolygott Deire és kacsintott is. – Nagyon széteshettél anno, hogy úgy kellett összevarrni. Mi van, apád rosszul rakott össze?
Itt volt az a pillanat, mikor Kakuzunak elfogyott a türelme. Már épp verekedést kezdeményezett volna, mikor egy szőke hajzuhatag libbent meg előtte és egy hatalmas csattanás után zaklatója kiterült a földön.
- Undorító köcsög vagy, Shin! – kiabált Deidara. – Van fogalmad egyáltalán arról, mi történt Kakuzuval? Tudtad, hogy az apja meghalt abban a balesetben, amiben a sebeit szerezte?!
- Te…tessék? – nézett rá a földön ücsörgő kikerekedett szemekkel.
- Jól hallottad! Itt te vagy a szörnyeteg és nem ő! Undorodom tőled! – majd megfordulva elkapta Kakuzu csuklóját és húzni kezdte magával. – Sajnálom – mondta, mikor az udvarra értek, de ő csak kérdőn pislogott rá.
- Mit sajnálsz?
- Hogy ilyen primitív köcsögök – igazából aranyosnak találta, ahogy még mindig puffogva dühöngött, pedig nem is őt gúnyolták. Aztán eszébe jutott valami.
- Honnan tudod a nevem és azt, hogy mi történt? – érdeklődött dobogó szívvel.
- Hát… - kezdte a szöszi és fülig vörösödött, majd a cipőjét szuggerálva a földet kezdte rugdosni. – Tudod… Mikor másfél éve egyszer összefutottunk a vécében… akkor utána meséltem rólad anyumnak, hogy milyen kedves voltál velem… És mikor a hegedről beszéltem, akkor mondta, hogy ismeri anyukádat, és hogy innen tudja, mi történ. Aztán elmondott pár dolgot, hogy két éve éjszakai rakodómunkásként dolgozol… meg hogy orvos szeretnél lenni… Tudod, anyáink barátnők. Szóval… én… nagyon felnézek rád és… szóval… tetszel is… - az utolsó két szót szinte csak cincogta, olyan bátortalanul ejtette ki őket, de Kakuzu hallotta és kezdte biztosra venni, hogy mindjárt szívinfarktust kap. Végül levette az arca elé kötött kendőt és a pulcsiját is, ami alatt a nagy meleg miatt egy trikó volt csupán. Látszott, hogy az egész testét behálózzák a vaskos, fehér hegek.
- Komolyan mondod, hogy tetszek? – kérdezte kissé remegő hangon. Félt, hogy most majd a másik megijed és mindent visszaszív. Ez azonban nem történt meg. A másik csak felnézett rá és a kék szemekben őszinte vágy csillant. Lassan bólintott, Kakuzu pedig szélesen elvigyorodott, a balesete óta először. És rájött, hogy a hegesedés miatt elég nehézkesen vigyorog. Közelebb lépett Deidarahoz és magához húzva lassan, kicsit talán félénken megszüntette az ajkaik közti távolságot. Szinte el se merte hinni, hogy a másik visszacsókolt és a vékony karok a nyaka köré fonódva húzták őt még közelebb a boldogság kiapadhatatlan forrásához. Soha nem érzett még ehhez fogható boldogságot. Mikor elváltak és levegő után kaptak, nagy lépésre szánta el magát.
- Te is nagyon tetszel… - vallotta be pirulva. – Tulajdonképpen másfél éve… azt hiszem, szerelmes vagyok beléd…
És a szőke nevetett. Nem kinevette. Csupán boldogan kacagott az örömtől és még szorosabban odabújt, a hajába túrt és csókokkal halmozta el az arcát. Nem mentek órára. Ahhoz túl szép volt az idő és túl nagy volt a boldogság, hogy elszeparálva üljenek egy-egy tanteremben.
- Tényleg, neked tegnap volt a születésnapod – ült fel Deidara csillogó szemekkel, mikor már egy ideje a fűben feküdtek összebújva.
- Igen, és?
- Isten éltessen! Volt tortád? És gyertya? Elfújtad? Kívántál?
- Igen – felelt nevetve. – És teljesült is! De honnan tudod, hogy születésnapom volt?
- Hát… - ismét sikerült elvörösödnie zavarában. – Talán nem csak te vagy belém szerelmes másfél éve…
Erre már igazán kikerekedtek a szemei. Dei szerelmes belé? De hát…
- De akkor miért nem jelezted? Nem is beszéltem veled azóta!
- Nem tudom… féltem, hogy elutasítasz…
Ő is felült, de nem válaszolt, csak egy lágy csókba húzta a párját. Hát ha valamit, akkor ezt az érzést megértette. Még akkor is, ha abszurdnak találta, hogy a Szépség félt a Szörny elutasításától…
Ha bárki megkérdezné Kakuzut, hisz-e a mesékben, azt felelné nem. Hiszen hiába szeretik viszont, hiába lett övé a Szépség, belőle soha nem lett szőke herceg. Ő mindig is Szörny maradt. És Szörnyként szerették viszont. Pedig se kastélya nem volt, se éneklő gyertyatartója…
