A Róka, a kígyó és a hipotézis
FIGYELMEZTETÉS: ez a történet nem kifejezetten a yaoira fektet hangsúlyt, annak ellenére, hogy a vége Drarry lesz.
*
Draco és Astoria Malfoy élete immáron négy teljes hónapja csodálatosnak volt mondható. Miután Voldemort eltűnt, és az ifjabb Malfoy kiharcolta a világ szemében, hogy ne apja tettei alapján ítéljék meg őt, és hagyjanak neki egy lehetőséget a jóvátételre, vagy legalább hagyják élni, lassan gyarapodni kezdtek.
Eleinte testőrként dolgozott. Elsősorban mugli származású ügyfeleket szolgált ki. Mivel jó képességű varázslónak született, gyorsan a legjobbak között találta magát és alig két év alatt aurorokat megszégyenítő képességek birtokába jutott. Mikor húsz évesen elvette élete szerelmét, Astoriát, már alkalmazottai is voltak. Néhány hozzá hasonló varázsló. Persze, ennek ellenére Malfoy maradt mindig. Adott a külsőségekre és hihetetlenül jó pénzügyi érzékkel forgatta vissza a vagyont a kis vállalkozásba. Először csak egy gyönyörű kis házacskát vettek London külvárosában. Egy irodát… Egy épületet. Nem keresett sokat, de a szükségleteiket tudta fedezni belőle.
Aztán érkezett az örömhír: Astoria gyereket várt. Ennek ellenére a leendő anyukát kevésbé dobta fel a hír.
- Draco, én nem akartam gyereket! – kiáltott dühösen és az örökölt porcelántányért a falhoz vágta. A férfi csak rezzenéstelen arccal figyelte a jelenetet.
- És mit hittél, hogy én család nélkül akarom leélni az életemet? Szerinted miért gürcölök sokszor éjszakába nyúlóan?!
- Mi ketten voltunk egy család!!!
- Nem, Tori, mi ketten egy pár voltunk, most leszünk család, ha a kicsi megszületik!
- De én nem akarom megszülni, képtelen vagy felfogni ezt? Nem kényszeríthetsz egy olyan életre, amit nem akarok! – szinte hisztérikusan őrjöngött, nekiesve a csészéknek is.
- És mégis mit akarsz ez ellen tenni? A gyerek már ott van, él! – kiabált most már Draco is.
- Van egy mugli módszer. Abortusz a neve. Utána néztem, teljesen veszélytelen. Kiszedik a gyereket.
- Mit beszélsz? – teljesen lesápadt a gondolattól. Értelemszerűen a kicsi nem élné túl, hisz neki kell a kilenc hónap a pocakban. – Mégis hogy tudnák onnan kiszedni?
- Darabokban.
Egészen megrémítette élete szerelmének kegyetlen, hűvös arca, ahogy arról beszélt, hogy a közös gyermeküket valaki darabokban kitépi a hasából. Egy valamiben biztos volt: ő nem ezt az Astoriát szerette meg. Nem ezt a nőt vette el feleségül.
- Tori, ezt gondold át még egyszer, kérlek! Az a kicsi a hasadban a szerelmünk gyümölcse, kettőnk vére! Semmi ösztön nincs benned, ami arra sarkallna, hogy óvd azt a pici élőlényt?
- Nincs. Draco, te könnyen beszélsz. Neked semmit nem kell feladni érte. Nem a te tested táplálja, és nem te szakadsz majd szét, mikor megszületik!
- De én dolgozok meg azért, hogy nektek jó legyen! Hogy ne szenvedjetek hiányt! Így is rengeteget kell dolgoznom, azt hiszed, ha hárman leszünk, nem kell majd többet?
- Olyan nem lesz, hogy hárman leszünk! Van olyan, hogy maradunk ketten és olyan, hogy ha ragaszkodsz hozzá, hogy ti maradtok ketten a fiaddal! – csattant fel a nő idegesen.
- Fiú? – tudta, hogy nem ez a mondat lényege, de amióta tudja, hogy apa lesz, csak ez körül forog minden gondolata.
- Igen, fiú! És ahogy elnézem, már választottál!
- Tori, én azt akarom, hogy hárman legyünk! Nem véletlen, hogy kell egy anya és egy apa a gyerek megcsinálásához, a felneveléshez is szükség van mindkettőre!
- Akkor kezdj el anyát castingolni, mert én nem fogom feláldozni az életemet egy ilyen kis ványadt fattyúért! – sziszegte Astoria, szinte megőrülve, azonban amikor Draco ráemelte viharszürke, dühös tekintetét, elhallgatott.
- Ha nem lennél terhes, most visszakézből akkora pofont kaptál volna, hogy a szépítő medimágus se rakott volna össze!
- Megütöttél volna egy nőt?! Merlinre, én meg hozzád mentem…
- SEMMI nem mentség arra, ha valaki a gyerekemet szidja. Semmi sem szent, ha a gyerekem védelméről van szó – emelte fel a hangját, hogy a falak is beleremegtek. Felesége láthatóan megijedt felszínre törő dühétől és befejezte a vitát. Azonban a házasságukban érezhetően bekövetkezett egy törés. Nem is olyan sokára már úgy éltek egymás mellett, mint két idegen. Draconak sokszor hiányzott Astoria, de mindig, mikor találkozott vele, csupán undort és kegyetlenséget látott az arcán, ami a gyerekük ellen irányult, így a végére az ő számára a nő egyet jelentett a gyerekre veszélyes dolgokkal.
A szülés nem teljesen ment komplikációmentesen. A baba nem akart felsírni. Draco csak azt látta, ahogy a mediboszorkák és gyógyítók rohangálnak a folyosón és azt magyarázzák, hogy talán a gyermek halva született. Soha nem érzett görcs szorította össze a belső szerveit és egészen összegörnyedt ültében. Érezte, ahogy forró könnyei csorogni kezdenek és ő némán kapott levegő után. Nem lehet, hogy a fia halva született, nem. Bármit feláldozott volna érte, nem veheti el a sors tőle! Mondják, hogy balszerencse a születés előtt nevet választani és ruhát venni, de az a minibakancs annyira tetszett neki… Babonaságokban soha nem hitt. Talán kellett volna?
Végül éktelen sírás hasított a váróterem csendjébe. Kisgyerek sírás. Másfél óra elkeseredett küzdelem és földi pokol után. A gyógyító fáradtan támolygott ki a szülőszobából.
- Mr. Malfoy? – kérdezte álmosan. A szülés egészen hajnalig húzódott.
- Igen? – állt fel Draco és gyorsan letörölte az arcáról a könnyeket.
- Gratulálunk! Kisfiú… Bár, azt hiszem, ezt már tudja… - mosolygott a férfi, ő pedig megkönnyebbülten felzokogott, térdre borulva a sárgás linóleumon.
- Köszönöm! – suttogta sírva.
Scorpius gyönyörű kisbaba volt. Nagy, egészséges és mosolygós. Mindenben hasonlított az apukájára, leszámítva zöld szemeit. Azt az anyjától örökölte. Mindenki rajongott érte, az idősebb Malfoyokat el se lehetett rángatni onnan. Csupán Astoria ücsörgött fintorogva a kanapén és láncba szívta a cigarettát.
- Kérlek, Astoria, már százszor mondtam, hogy ne a házban! – szólt rá Draco. – A gyereknek nem egészséges a füst. Egyáltalán te mióta dohányzol?
- Amióta megszültem azt a kis parazitát…
- Ne beszélj így a gyerekemről! – kiáltott dühösen a férfi.
- Az én gyerekem is, úgy nevezem, ahogy akarom!
- Nem, nem nevezed úgy! Sőt, talán te inkább ne nevezd magad anyának! Amióta hazahoztuk, szoptatni se vagy hajlandó!
- Megmondtam, hogy nem akarok gyereket, nem?
- Gyerekek! – lépett be Narcissa a szobába. – A kicsi érzi, ha veszekedtek! Legyetek felelősségteljesek!
- Anyámnak igaza van. Légy felelősségteljes ANYA!
- Ó, igen? Úgy, mint ő? – kérdezte dacosan Astoria. – Kényszerítsem rá Scorpiust, hogy valami sötét varázslót szolgáljon és muglikat öljön?!
Az idősebb nőnél ez a megjegyzés láthatóan betalált. Fájdalmasan lehunyta a szemeit és a kabátja után nyúlt.
- Draco, én most megyek… - mondta megsemmisülten. Végül a férfi sajnálkozva kikísérte. Visszaérve azonban újult dühvel esett feleségének.
- Hogy vagy képes így gondolkodni?! Még a legelvetemültebb halálfalók is gondoskodnak a gyerekükről!
- Mint te?
- Astoria, elég! Mondd, mégis mit vársz tőlem?
- Én soha nem akartam anya lenni! Neked kellett a kölyök! Hát fogd azt a kis ványadékot, és húzzatok el innen! – kiabált a nő villámló tekintettel.
És Draco ott megértette. A felesége soha nem lesz anya. Ők soha nem lesznek egy család. Fáradtan biccentett és visszament a gyerekszobába, hogy felsíró kisfiát megnyugtassa.
Lucius és Narcissa kissé meglepetten figyelte a két bőröndöt és a hangosan síró csecsemőt az ajtóban álló fiuk karjában. Draco segélykérően pillantott feléjük.
- Csak pár nap. Esküszöm…
- Fiam… - kezdte volna az idősebb Malfoy, de végül félreállt és beengedte leszármazottait. A fiatal férfi még mindig meglepetten nézett végig az apró bérlakáson, pedig nem először járt itt. Tekintete bejárta a zsúfolt helyiségeket. Amit tudtak, megmentettek anno a kúriából, amit az Aurorátus elkobzott tőlük. Néhány antik szekrényt, ülőgarnitúrát, asztalt. Narcissa előre sietett és gyorsan még egy terítéket tett a nappaliban álló, kerek asztalra. A kis konyhából levest hozott és kihúzva a széket intett fiának. Draco megkönnyebbülve ült le és továbbra is ringatva Scorpiust próbálta megszüntetni a sírást.
- Nem akarsz valamit tenni? – nézett rá a nő és pillantása a pólyásra siklott.
- Csak megviseli a környezetváltozás. Másfél órája úton vagyunk, nem tudott aludni. Fáradt szegény. De kisbabával nem lehet hoppanálni.
- Nem volt babakocsi, vagy legalább egy Mózes kosár, amiben tudott volna aludni?
Draco vékony ajkai szinte eltűntek, ahogy összepréselte őket, majd az asztal erezetét bámulva halkan beszélni kezdett.
- Astoria őrjöngött. Elkezdett törni-zúzni, azt mondta, tönkretettem. Semmi más nem lebegett a szemem előtt, csak kimenekíteni a kicsit, mielőtt még hülyeséget csinál. Már a kezében volt a pálcája.
- Hogy mi…? – nézett rá elképedve az anyja.
- Azt mondta, hogy a gyerek miatt már elcsúnyult és azzal, hogy én elhagyom, teljesen tönkreteszem… Szerintem megőrült, de nem tudtam, mit tegyek. Küldtem egy patrónust a Szent Mungóba, de nem maradhattam a házban… - kicsit megremegett a hangja, majd elhallgatott.
Nem tudta, hogy mit tehetett volna másképp. Semmi esetre sem akarta elhagyni, minden tőle telhetőt megtett, hogy Scorpiusnak legyen anyja, de egyszerűen nem tudta tovább elviselni Astoria megváltozott személyiségét.
- És most mi a terved? – kérdezte egy fáradt sóhajjal Lucius. Draco szíve szerint felhorkant volna, hogy apja még ebben a helyzetben is erre koncentrál első sorban.
- Nyilván keresek valami lakást. Munkám van. Meg fogunk élni.
- Draco, te állandóan dolgozol. Mikor lesz időd a gyerekre?
Megrántotta a vállát.
- Mivel már nem kell pénzelnem Astoriát, kevesebb is elég lesz. Nem kell annyit dolgoznom.
- A gyerek nem két fontba kerül… És…
- Tudom, mibe kerül egy gyerek, és tudom, mivel jár! A feleségem eddig sem vett részt benne, mindent egyedül csináltam, nem fog gondot okozni!
A szülők végül elhallgattak és a lakásban csak a csecsemő fáradt sírdogálása hallatszott. Végül Draco felkelt és a vendégszoba ágyára fektette az apróságot, aki végre stabil talajt érezve maga alatt lassan álomba szenderült.
**
Az idő gyorsabban telt, mint azt Draco hitte. A pár napból egy hónap is lett, mire sikerült fedelet szereznie magának és a gyereknek. Senki nem akart albérletet adni egy volt halálfalónak és a fattyának. A férfi keserűen gondolt bele, hogy pár évvel ezelőtt ő se könyörült volna egy mugli származásún, még csecsemővel a karján sem. Utólag azonban már hiába vetette meg kamaszkori énjét, ez nem tette jóvá az elkövetett bűnöket, amik láthatóan a gyerekén csattantak most. Végül mély levegőt vett és átlépte a bűvös határvonalat, a mágikus falat, ami a varázsvilágot választotta el a mugli világtól. Elképedve bámult a száguldó, nyüzsgő, világító Londonra. Az egész élt, pulzált és lélegzett, a feliratok villództak az éjszakában, a zaj szinte bántotta a fülét és Scorpius is felébredt a száguldó csodák lármájára. Gyorsan megnyugtatta a kicsit, aki most hatalmas, zöld szemekkel kukucskált ki a kötött sapka alól, dühös méltatlankodással méricskélve azt, ami felébresztette.
Olyan szemei vannak, mint Potternek… - gondolta magában egy kis hitetlenkedéssel, majd egy pillanatnyi döbbenettel adózott magának, hogy nem Astoria dühös, fűzöld tekintete jutott először eszébe, hanem jóságos Szent Potter smaragdjainak megbocsátó csillogása.
Fogát csikorgatva idézte fel magában az utolsó alkalmat, mikor találkozott iskolai riválisával. A tárgyalás végén, mikor kijelölték a büntetését, és a szüleiét is, mikor már teljesen megtörve ültek a padon a tárgyalóterem előtt és teljes kilátástalansággal gondolkodtak azon, hogy mihez kezdjenek, akkor odalépett eléjük.
- Megbocsátok nektek! – mondta, szinte már-már kedvesen és az egészben a legdühítőbb az volt, hogy a szemeiben őszinteség csillant. Ő ezt a mondatot komolyan gondolta…
Fogalma sem volt róla, mi lett az óta a Varázsvilág Hősével. Ha olvasna olyan bulvár szennyeket, mint a Reggeli Próféta, biztos lenne valami elképzelése, de sajnos az említett vécépapír róluk is írt, nem mondhatni, hogy hitelesen, így inkább rá se nézett azokra a lapokra.
Most, mikor az újságosnál meglátta a lapokat, meglepődött. Annyira ismeretlen dolgokról szóltak, hogy akár kínaiul is írhatták volna. A pénzt sem igazán ismerte, így viszonyítani sem tudott, hogy drágák, vagy olcsók az újságok.
Inkább tovább ment hát. Igaz, hogy még bőven volt ideje a megbeszélt időpontig, de nem ismerte a környéket, így hát inkább szánt rá időt. Amúgy is lépten-nyomon megállt bámészkodni, habár próbálta malfoyosan elnyomni a csodálkozást, ami benne viszont csak nőtt és nőtt.
Az emberek elmentek mellette, figyelemre sem méltatták, csak néhányan rámosolyogtak a kisbabára, vagy éppen mindkettejükre. Ez egészen megrepesztette fensőbbséget sugárzó álarcát és kissé zavarodottan, néha már-már elpirulva viszonozta a mosolyt, nem tudva, mit kellene ezzel tennie. Soha nem mosolygott rá senki. Persze, a muglik nem ismerik őt. Itt senki nem fog utána köpni, senki nem akarja majd megátkozni, megverni. Itt ő csak egy senki. És ez a szó még soha nem hangzott ennyire édesen az ő számára.
Végül megérkezett az ég felé törő épülethez, amiben talán egy szebb jövő várt rá. Kissé feszülten nézett körbe, majd egy elegáns, harminc körüli nő sétált oda hozzá.
- Mr. Malfoy? – kérdezte mosolyogva kalapja alól. Élénken rúzsozott ajkai biztató mosolyra húzódtak.
- Igen. Ön pedig…
- Miss Heathfield. Örvendek – nyújtotta ki kesztyűs kezét, Draco pedig elfogadta, de nem rázta meg, hanem egy leheletnyi csókot hintett rá. A nő felnevetett. – Ó, kedvesem, maga egy igazi úriember!
A férfi egy pillanatig csak meredt rá, értetlenül, mire inkább csak intett és miközben folytatta a beszédet, az épület felé indult.
- Igazából eladni akartam. De mikor megírta a helyzetét, hogy a kicsivel sehol nem kap otthont, úgy döntöttem, inkább kiadom. Ki tudja, talán egyszer majd meg is tudják venni.
Idő közben beszállt a liftbe, majd mikor Draco is benn volt már a gyerekkel, megnyomta a húszas számot.
- Remélem, tetszeni fog magának, és hogy őszinte legyek, az ingatlanárak figyelembe vételével bizton mondhatom, hogy szinte ingyen fogják használni. De az meglepett, hogy nincs telefonja. Mai világban egy huszonéves mobil nélkül? Elég elvarázsolt figura lehet –vigyorgott rá, majd hosszú ujjait végigfuttatta az izmos karon. – Bár ezt ránézésre is meg lehet mondani. Ritkán látok fiatalt ilyen fizikai erővel…
Fekete szemei szinte felperzselték a hideg ujjak érintésének vonalát, ahogy követte tekintetével. Draco kezdte magát kissé kényelmetlenül érezni. Habár a muglik világában igencsak ismeretlen volt, azért az emberi reakciókat jól tudta értelmezni és a nő szándékai felől semmi kétsége nem maradt. Mégis próbált szótlanul, pókerarccal nézni a nőre, nem mutatva semmiféle reakciót, vagy véleményt. Egyelőre még nem tudta, függni fog-e az illetőtől, így inkább nem akarta befolyásolni.
A lift végre egy hangos csingeléssel megállt, és ők kiszálltak. Egyre feszülő mellkassal követte a nőt, azon gondolkodva, vajon mi lesz a lakás tényleges ára?
Mikor Miss Heathfield végre kinyitott előtte egy ajtót és ő belépett, minden méltósága ellenére is sikeresen eltátotta a száját. A lakás hatalmas volt, egybefüggő terekkel. A padlót fekete, erezett kőlapok borították, a pultot fekete márvány és hatalmas ablakokon át ráláttak a kivilágított városra is.
- Nos? Mi a véleménye? – kérdezte a tulajdonos egy magabiztos fél mosollyal.
- Hát… öhm… gyönyörű… - felelte némi torokköszörüléssel, miközben bepillantott a luxus fürdőszobába is és a hálószobákba, amik egy fél emelettel magasabban helyezkedtek el. Ezt nem kifejezetten értette, hogyan lehetséges, így végül a nő válaszolt rá.
- Eredetileg két lakás volt. Két emeleten. De anno mindkettőt megvettük és egybenyitottuk a párommal. Így lett ekkora belmagasság és félemelet.
Most, hogy említette, a belmagasság valóban abnormálisnak tűnt, de mivel a varázsvilágban gyakori a térnövelő mágia, hirtelen nem tűnt fel neki. Mindenesetre határozottan tetszett neki a hely. Főleg hogy annyira, de annyira mágiamentes volt az egész.
Bútorokat egyáltalán nem tartalmazott, leszámítva a beépített szekrényeket valamint egy furcsa, széles valamit, amit régebben már látott egyszer valahol. Ez azonban nagyobb volt.
- A tévé is marad. Grátisz a lakáshoz – mosolygott Heathfield. Draco egy pillanatig értelmezte a mondatot, majd gyorsan helyre tette, hogy a tévé az a dolog, amit éppen bámul. – Nos, mi a véleménye?
- Kell – felelte szűkszavúan és komoran.
Az üzlet megköttetett és Draco Malfoy hivatalosan is megkezdte életét a mugli világban.
Mindig is egyszerű, lenézendő népnek tartotta a muglikat, akik biztosan fejletlenebbek a varázslóktól. Azonban gyorsan rájött, hogy ez nem igaz. Annyira primitívnek, butának és elmaradottnak érezte magát a rengeteg elektronikai eszköz és a hatalmas információáradat közepette, hogy végül rászánta magát a nagy lépésre. Beiratkozott egy mugliismeret tanfolyamra és bőszen remélte, hogy senki nem fogja felismerni. Persze, nem így lett, még egykori évfolyamtársakkal is találkozott ott, akik anno hollóhátasok vagy hugrabugosok voltak és jelenleg feltett szándékuk volt valamiféle üzleti kapcsolat a mugli világ és a varázsvilág között. Persze, kíváncsiskodtak is, hogy mit keres ott a Malfoyok gyöngye, de nem válaszolt. Végül pár hónap intenzív tanulással sikerült annyira képbe kerülnie, hogy már el tudta magát adni a mugli világban is. Mégis, még további hónapok kellettek, mire az okos telefon, a 3D-s tévé és az internet világában is el tudott igazodni felhasználói szinten.
- Hazudtál nekem – nézett az apja szemébe nagyon komolyan, miközben karjait a mellkasa előtt összefonva hátradőlt a széken.
- Mégis miben? – nézett rá Lucius méltatlankodva.
- A muglik lenyűgözőek – jelentette ki teljes nyugalommal, majd ugyanazzal a nyugalommal végignézte, ahogy apja gyorsan kihord egy kisebb szívinfarktust.
- Draco, ezt nem gondolhatod komolyan…
- Tényleg? – vonta fel az egyik szemöldökét, mint egy igazolva vérvonalát, majd elővette a telefonját és megkereste a legutóbbi videót, amit Scorpius első lépéseiről készített. – Ezt nézd! – és odatolta az öreg orra alá. – Ezek az unokád első, önálló lépései.
Lucius csak tátogott, miközben Narcissa egy „Én is!” sikoltással a nyakába vetődött és a kis kijelzőre meredt. Szemei gyorsan könnybe lábadtak, és szipogva próbálta elfojtani meghatott sírását. A szobában a kis Scorpius gyöngyöző kacagása hallatszott.
- Hogy lehet?! – kérdezte az idősebb férfi még mindig döbbenettel küszködve. – Miért zártad be oda?
- Nem bezártam. Ez egy felvétel. Videó. Scori ott alszik a szomszéd szobában, ha nem tűnt volna fel. Egy szó, mint száz… A kedves aranyvérű varázslók rendesen el vannak tájolva. Nem gondolod?
- Egyáltalán mi ez a szerkezet? – forgatta meg ujjai között a kis készüléket.
- Telefon. De hadd ne kezdjem magyarázni! Iratkozz be egy mugliismeret tanfolyamra, addig meg legyen elég annyi, hogy messze lévő emberekkel tudsz kapcsolatba kerülni.
- Olyan, mint az oda-vissza tükör?
Draco kicsit meglepetten pillantott a csodálkozó szemekbe. Valóban lehetett párhuzamot vonni a két eszköz között, de a tükör egészen elmaradottnak tűnt. Valami kezdetleges kütyünek.
Azonban a gondolat annyira befészkelt az agyába, hogy teljesen elmerült benne.
Mi lenne, ha a mugli eszközöket mágiával szerelnék fel? Illetve mi lenne, ha a varázstárgyakat a mugli eszközök működési elve nyomán készítenék? Például milyen lenne egy oda-vissza tükör, ami képes több másik tükörrel is szinkronizálódni, így nem csupán a másik darabbal tudna kommunikálni, hanem bármelyikkel, amivel összehangolják?
Elmélyülten majszolgatta az alsó ajkát, miközben a félig kómás Scorpiussal a karján lesétált a kocsihoz. Mikor rájött, hogy új élőhelyén nem szerencsés hoppanálgatni és kisgyerekkel amúgy is veszélyes, úgy döntött, új szintre emeli mugliismereteit és leteszi a jogsit. Mosolyogva gondolt bele, hogy a volt iskolatársai mennyire kiakadnának, ha meglátnák most őt, a volán mögött ülve, hátsó ülésen bekötött kisfia. Annyira muglinak tűnhet. Annyira varázstalannak. De mit tehetne? Csak így tud túlélni, és ő már nem csak magáért él túl.
Felérve a lakáshoz azonban az ajtó előtt kellemetlen látogatót talált.
- Miss Heathfield, minek köszönhetem a váratlan látogatást ezen a késői órán? – kérdezte kissé vontatottan a folyosó órájára pillantva, ami éppen elütötte a kilenc órát.
- Oh, kérlek, Draco, kértelek már, hogy hívj Lynne-nek.
Egy ideges mosoly villant át az ajkain, ami inkább tűnt valami akaratlan rándulásnak, mint tényleges mosolynak, de nem tudott mit tenni. Csupán várt a folytatásra. A nő a bundát kissé lejjebb engedte a vállán és félig lehunyt pillái mögül vizslatta a szőke férfi impozáns látványát.
- Nem akarsz beengedni?
Nem. – villant át a férfi agyán, de végül csak kinyitotta az ajtót és előreengedte a nőt, aki macskajárással belibegett. Ledobta bundáját a fekete bőr kanapéra, megvillantva lenge öltözetét, a pánt nélküli, már-már szemérmetlenül rövid fekete ruhácskát, amely a testéhez simulva emelte ki nagy melleit, karcsú derekát, kerek fenekét. Draco szinte biztosra vette, hogy nem a kemény edzéseknek és nem is a genetikának köszönheti a korát meghazudtoló kinézetet, sokkal inkább élettársa pénztárcájának.
Lynne ledobta magát a kanapéra és egy íves mozdulattal keresztbe dobta a lábát.
- Meg se kínálsz egy itallal? – nézett rá kacéran, mint ragadozó a prédára és ő szinte ösztönösen szorította magához kisfiát.
- Lefektetem a gyereket – szűrte a fogai között, amik abszolút nem fűllöttek a kellemetlen betolakodóhoz. Felsétált a lépcsőkön, megállva a fém csőkorlát mellett egy pillanatra, tekintete menekülő utat keresett. Scorpius már szinte ájultan aludt a karjaival, a délutánt aktív játékkal töltötte a nagyiéknál. Végül tehetetlenül befektette a kiságyba és visszatért a boszorkányhoz. És jelen esetben a mesebeli vasorrú bábára gondolt. – Scotch?
- Martini.
Megforgatta a szemeit és a bárszekrényhez lépve elkészítette a rendelést. Elfogta a kísértés, hogy fogjon egy tálcát és pincérest játsszon, de végül ellenállt. A nő azonban elég határozott céllal érkezett. Belekortyolt az italába, de tekintetével egy pillanatra sem engedte el az ezüst íriszeket.
- Draco… - kezdte végül. – Én úgy gondolom, közöttünk van valami…
Igen, két méter távolság és szerintem ez elég kevés… - gondolta magában, de végül ismét ellenállt a kísértésnek. Mindenesetre feljegyezte a naptárba, hogy ideje új lakás után nézni, mert a tényleges bérleti árat nem tudná kifizetni és megvenni se tudja.
- Nem értem, mire gondolsz… - játszotta inkább az ártatlant. A nő fülsértően felkacagott.
- Ugyan. Ne add elő, hogy nem kívánsz. Láttam, ahogy múltkor végigmértél. Szerintem nagyfiú vagy már ahhoz, hogy felesleges köröket fussunk.
- És akkor mit szeretnél? – szaladtak fel a szemöldökei. – Otthagyod a párod és velem akarsz lenni, vagy hogy képzeled?
A nő arcára kiült egy finom undor.
- Ne nevettess, kérlek! Nem gondolod, hogy otthagyom a dúsgazdag vőlegényem, hogy egy magadfajta csóróval éljek?! Helyes vagy és szeretőnek tökéletes, de ettől többet te sem várhatsz…
Draco magában elfintorodott. Sose gondolta volna, hogy ezt egyszer megéri egy mugli szájából. És főképp azt nem gondolta, hogy le kell majd nyelnie az egészet, mert függni fog az említett muglitól.
- Szeretők? – kérdezte lehunyt szemekkel, megadva magát.
- Méghozzá szenvedélyesek! – felelt a nő elégedetten és hagyta, hogy a szőke férfi odalépve az ajkaira marjon.
Draco nem is tudta hirtelen, mivel élessze fel saját férfiasságát. Mert azt biztosan tudta, hogy Lynne csak hallucinált, mikor azt látta, hogy neki bejönne. Nem… Kifejezetten nem volt az esete. Próbált Torira gondolni, de sehogy sem sikerült. Mikor azonban a nő megfordult és vállig érő, fekete tincsei arcul csapták, elfogta egy ismerős érzés. Igen, így kifejezetten tetszettek neki a csontos vállak, a fehér, sápatag bőr, a fekete, összekócolt haj. Nem foglalkozott a kiváltó okkal, csak élt a lehetőséggel és tette a dolgát. Akkor is, ha Miss Heathfield távozásával egyszerűen elhányta magát. Talán az alkohol tette, amit magába döntött, hogy képes legyen megalázkodni, talán a gondolat, hogy mit tett. Mindenesetre fogalma sem volt, hogyan fog majd elaludni és hogyan fogja ezt az egészet feldolgozni.
Végül valahogy sikerült álomba szenderülnie, de igazán nem tudta, hogyan. Másnap borzalmas fejfájással és émelygéssel ébredt arra, hogy Scorpius sír a másik szobában. Ez kifejezetten nem segített az állapotán, de végül kimászott és eleget tett apai kötelességeinek. Néhány gyógyhatású bájitalt leküldve végül sikerült rendesen magához térnie és emberi külsőt varázsolnia magára. Felöltözött az egyenruhájába, ami nem sokban különbözött a mugli biztonsági őrök egyenruhájától és beengedve érkező édesanyját elindult a céghez. Minden félelőtt és délután benntöltött pár órát, de amikor csak tudott, hazatért kisfiához.
***
Ez azonban nem így történt azon a bizonyos tavaszi délutánon, mikor is kifejezetten belemerült a munkába. Mikor elkészült a nagy tervvel, szinte azonnal kotorni kezdett a telefonkönyvében és már tárcsázott is.
- Halló? Draco? – hallotta a kissé nyekergő, róka ugatásra emlékeztető hangot a telefonban.
- Szia, Rókicám! – felelt mosolyogva, miközben csillogó szemekkel firkálni kezdett az előtte fekvő határidő naplóba. Semmi különöset, csupán a számok alkotta kis hurkokat, köröket színezgette ki.
- Draco Malfoy… Mármint aranyvérű, exhalálfaló Draco Lucius Malfoy mobiltelefont használ?! – a lány hangja egészen sértő magasságokig szökött a döbbenettől.
- Nem értem, mit vagy úgy oda, egy biztonsági őrnél általában van telefon… - válaszolta, előre vigyorogva a várható reakción, ami persze be is következett.
- Biztonsági őrként dolgozol?!
- Igazán nem értem, miért lepi meg ez a tény az Apple egyik titkos fejlesztőjét…
- Ezt meg mégis honnan tudod? – kezdett aggódni, hogy a nő elájul a vonal túloldalán. Elfojtott egy röhögést és a kezébe támasztotta a homlokát.
- Mindent tudok! Viszont azt az egyet nem, hogy lenne-e kedved összefutni valamikor egy üzleti vacsorára?
- Mindjárt elájulok – nyögte Pansy. – Draco Malfoy felhív mobilon, miközben közli, hogy tudja, hogy az Apple-nek dolgozom és üzleti vacsorára hív?! Sok információ ez az én kis agyacskámnak…
- Kis – horkant fel a férfi a szemét forgatva. – Te vagy a legokosabb ember, akivel valaha is találkoztam! Még a sárvérű Grangert is felülmúltad, csak te nem villogtattad a tudásodat lépten-nyomon.
Nem érkezett válasz és Draco tudta miért. Ő maga is egy keserű fintorral emlékezett vissza a borzasztó Roxfortos évekre. Mindenre. Az Arany trióra, akik miatt állandóan megjárták, a szüleikre, akik annyira tévúton jártak, Voldemortra, aki annyira megkínzott mindenkit, még a saját embereit is. Őket is. Egyszerűen egy perc néma hallgatás kellett, hogy az évek alatt felgyülemlett düh és keserűség ne törjön ki belőlük. Hogy újra rendesen kapjanak levegőt, hogy újra beszélni tudjanak.
Az évezred vicce volt, hogy ők pont az általuk annyira gyűlölt muglivilágban találtak megnyugvást és menedéket. Az utóbbi napokban utána járt, hogy régi barátai mit csinálhatnak és így tudta meg, hogy az általa mindig is sokra becsült Pansy Parkinson a világ egyik legmuglibb nagyvállalatánál fejlesztő.
- Szóval találkozunk? – kérdezte kis hallgatás után.
- Persze, Sárkány, veled mindig – felelte a nő, nosztalgiától ellágyulva.
- Add meg a címed, és ha jó, akkor holnap hétre érted megyek…
Nem véletlenül jutott eszébe megkeresni a nőt. Pedig Voldemort bukása után biztosra vette, hogy soha többet nem akar találkozni egykori iskolatársaival. Nem azért, mert nem szerette a barátait. Hanem pontosan azért, ami akkor történt, mikor Pansy és ő meglátták egymást. Csak egy szoros öleléssel kezdődött, ami azonban nem akart véget érni és nem is olyan sokára némán rázkódó vállak árulkodtak a csendes zokogásról, ami mindkettejükből előtört. A varázsvilág emléke, a megaláztatások, az elutasítások, a kiközösítés. Ahogy ellehetetlenítették a családokat. Soha nem kérdezte meg tőlük senki, hogy miért tették amit. Soha nem mondták el senkinek, hogy látták anyjaik testét megfeszülni a Crutiatus fájdalmától. A büszke családapákat koszosan, szinte nyüszítve heverni a Nagy úr lábánál, hogy családtagjaik épségéért könyörögjenek. És ők gyerekfejjel végignézték. Példaképeik, a szüleik, akik eddig az egy igaz utat mutatták, szemük láttára törtek meg és vedlettek emberből féreggé, maró undorral telítve meg mindenki gyomrát. Hogy akarták-e? Soha. Akárhogy gyűlölték bizonyos iskolatársaikat, ők soha nem kívántak halált senkinek. Gyűlöletük sem volt igazi. De ez senkit nem érdekelt, az ő kálváriájuk mindig is kevesebb volt, vagy épp semmi a jó oldal „mártírjaihoz” képest. Mert Potterék az igazért küzdöttek, annyi mindent feláldozva és ők is választhattak volna. Választhatták volna Dumbledoret és Harry Pottert, otthagyva a családjaikat, a szeretteiket, a barátaikat, hogy aztán a Nagy úr az ő árulásukért is őket büntesse. Mert a világos oldal szerint ez helyénvaló lett volna.
De Draco erre soha nem volt képes. Apja akárhogy fetrengett is a porban, az apja maradt. Az anyja akármennyi Crutiatust viselt is el, nem szűnt meg őt szeretni és akár saját testével óvni. Hogy hagyhatta volna ott őket?
Lenyelte a keserű emlékeket, amik a másik látványával a felszínre törtek és megtörölve a szemeit, lassan elhúzódott a nőtől, mosolyogva mérve végig a róka arcot, a fekete loknikat, a karcsú alakot.
- Gyönyörű vagy – mondta mosolyogva. Pansy elpirult és elnevette magát.
- Zavarba hozol – szipogta. Végül megnyugodva indultak a kiszemelt étterem felé, ahol Draco néhány perc után rá is tért a lényegre. Elmesélte azon ötletét, hogy miként képzeli a mugli technológiák ötvözését a mágiával és kikérte a másik véleményét, aki azonban csak tátott szájjal hallgatta.
- Persze, számomra elsősorban a biztonságtechnikai eszközök lennének az érdekesek… - fejezte be a férfi és láthatóan zavarba jött az őt bámuló kék szemektől.
- És még azt mondod, én vagyok a zseniális?! – nyögte végül Pansy. – Ez fantasztikus ötlet! Ha előadom a főnökeimnek, szerintem még a talpadat is megcsókolják!
- Nem kifejezetten arra vágyom – vigyorgott kényszeredetten. Erre azért mindketten kissé nevetni kezdtek, majd Draco a tenyerébe támasztotta az állát és mosolyogva bámult a vele szembeülőre.
- Mi? – kérdezte a fekete hajú pár perc kínos csend után.
- Mi mi?
- Annyira bámulsz… - zavartan a füle mögé tűrt egy kósza tincset.
- Tényleg meseszép vagy…
- Jaj, Draco!
- Tudom, tudom, a te szíved Notté! – emelte fel a kezeit védekezőn, azonban ettől minden mosoly lehervadt a bájos arcról és a zafír színű gömbök kiürülve meredtek a tányérra. – Pansy, rosszat mondtam? Otthagyott? Megcsalt? Bántott?! – dőlt előre a szőke aggódva, azonban a lány csak a fejét rázta.
- Nott meghalt.
- Ó. Mikor?
- A háború után. Halálra ítélték. Illetve… dementorcsókra.
Nem tudott mit mondani. Egyszerűen érezte, hogy megölte az estét. De hát honnan tudhatta volna? Ezek nem hozzáférhető adatok. Nem találja meg itt vagy ott, az interneten, vagy valamilyen adatbázisban. Pansyre csak azért akadt rá, mert mugli cégnél dolgozik.
Az est hátralevő része kínosan telt, de igazából Draco nem is nagyon számított másra. Hiszen évek után ez volt az első találkozásuk és bizony kínosabbnál kínosabb témákat kellett feszegetniük. Kivel mi történt azóta, hogy a varázs társadalom kivetette magából? Rossz emlékek hada rohamozta meg őket. Így aztán kisebb-nagyobb hallgatásokkal, de túlestek a tűzkeresztségen és mikor hazavitte Pansyt – aki még akkor sem jutott túl a kocsit vezető Malfoy látványán – egész jól elszórakoztak. Végre nevettek is, nem csak fájdalmasan hallgattak, összepréselt ajkakkal, visszanyelve a könnyeket.
- Jó volt látni téged, Sárkány! – mosolygott a lány, mikor a kocsi végül leparkolt. – Ha lehet, most már ne tűnj el!
- Nem fogok! – mosolygott vissza. – Vigyázz magadra, Róka! Majd hívlak! – azzal odahajolt és egy puszit lehelt a selymes arcra. Hirtelen úgy érezte, valami aprócska villám szaladt át rajta. Kissé meglepetten, erősen dobogó szívvel húzódott el, leplezve minden érzelmét. Pansy végül kiszállt és a lakótömb elnyelte. Még figyelte, ahogy felkapcsolódik a villany a lépcsőházban és látta a nő karcsú alakját felsietni a lépcsőkön. Végül egy réveteg sóhajjal hazahajtott, hogy édesanyja is végre lefekhessen aludni. Mivel későn érkezett, így az asszony a vendégszobában tervezte tölteni az éjszakát.
Azonban, mikor leparkolt a felhőkarcoló előtt, egy ingerülten cigiző Lynne-nel találta szemben magát.
- Csak nem randin voltál? – kérdezte a nő flegmán.
- Neked is szép estét és nem hiszem, hogy be kellene számolnom az éjszakámról. Gyanítom, én sem kérhetlek számon arról, te mit csináltál ma.
- Az igaz, viszont nem is én lakok a te lakásodban!
- Bérleti díjat fizetek.
- De mennyit?!
- Amennyit mondtál! – emelte meg kissé a hangját. Kezdett elege lenni. Zsinórban ez lenne az ötödik este, amit a nővel kellene töltenie és egyszerűen nem akarta. Teste minden porcikája tiltakozott az elkerülhetetlen ellen. – Ha kevés, akkor kérj többet! Ha nem tudom kifizetni, elköltözök, de amit te művelsz, az undorító és erkölcstelen!
A nő szemöldökei finoman megemelkedtek kissé, ahogy meglepetten pillantott a fölé tornyosuló férfira.
- Nos, nem úgy néztél ki, mint aki ellenkezik. De hidd el nekem, Draco Malfoy, nem akarsz magadra haragítani! Hosszabb a kezem, mint hinnéd!
Említett csak gúnyosan felhorkantott, arra gondolva, hogy ha ő úgy akarja, a nő többé az életben nem találja meg, de nem akarta leleplezni magát. Inkább csak hátrébb lépett és az ajtó felé vette az irányt. Azonban vendége kérdés nélkül csatlakozott.
- Vendégem van. Most nem alkalmas.
- Nő az illető?
- Igen – morogta szem forgatva.
- Nem hiszem, hogy megengedtem, hogy nőket vigyél fel…
Kezdett elpattanni nála a húr. Elege volt Lynne terrorjából, zsarnokoskodásából. Akit anno személyes megmentőjének hitt, most undorítóan visszaélt a hatalmával és olyan dolgokra kényszerítette, amiket soha nem tett volna meg, ha nem akart volna fedelet biztosítani Scorpius számára.
- Az a nő az anyám, aki a gyerekemre vigyázott, amíg dolgoztam! – sziszegte végül villámló szemekkel és Merlin látja lelkét, nagyon kevés hiányzott, hogy megüsse a nőt.
- Jó – felelte Lynne kissé durcásan. – Akkor holnap este eljövök. Ajánlom, hogy ne legyen programod! – nem várta meg a választ, csak megfordult és távozott. Draco fortyongó dühvel lépett be a liftbe. Dühében szíve szerint szétvert volna valamit, de nem lehetett, így csak visszafogott erővel, gyengén belebokszolt a szerkezet fém falába és hagyta, hogy minden mérgének esszenciája egyetlen könnycseppként végigfolyjon az arcán. Szerencsére sikerült magát megnyugtatnia, mire a huszadik emeletig elért. Belépve édesanyja aggódó tekintetével találkozott.
- Minden rendben? – kérdezte halkan, mint egy köszönés helyett szinte. Csak bólintott. Nem volt kedve semmit elmesélni vagy elmagyarázni, főleg nem az asszonyt terhelni. Leült Narcissával szemben és ebben a pillanatban jött rá, hogy az utóbbi években nem is nézte meg őt rendesen. Annyira az emlékeiben élő, mosolygós, gyönyörű nő lebegett mindig a szemei előtt, hogy nem vette észre a beesett, sápadt arcot. Nem látta meg a szemek alatt húzódó táskák vetette árnyékokat, az éles, mély barázdákat, amik az asszony homlokán végigszántottak. A sok mosoly két határozott ráncot gyűrt az egykor feszes bőrre. Sokat fogyott, szinte csak a csontok és a bőr maradt meg egykori alakjából, kezein barna foltok terjengtek. A kínzó átkok ezüstösre festették az egykor szőke tincseket és nagyon sokat ki is téptek belőle.
Az ajkak hiába húzódtak mosolyra, egy kis gúny az élet felett, némi megfáradtság és meggyötörtség mindig ott ült a sarkakban, fáradt lemondás és beletörődés csillogott a szemekben.
- Minden rendben? – kérdezte Narcissa és kissé oldalt döntötte a fejét, hogy kizökkentse gyermekét az elrévedésből.
Draco becsukta a száját. Nem is vette észre, hogy nyitva maradt. Nyelt egyet, hogy a gombócot megszüntesse. A beszélgetés Pansyval mély sebeket tépett fel, amiket eddig erővel elnyomott magában. Hiába tudta, hogy mennyit szenvedtek a szülei, de nem akart ezzel foglalkozni, nem érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy szembenézzen az áldozatukkal, amit az ő védelmében hoztak. Most azonban látta. Mindent látott és nem tudta, hogy segíthetne. Előre lendült és szoros ölelésbe vonta a törékeny, öreg asszonyt.
- Mondd, hogy mit tehetek érted! Mondj valamit, amivel szebbé tehetem a hátralévő életed! – suttogta rekedten.
- Draco… Már szebbé tetted! Csodálatos ember lett belőled és egy csodálatos unokával áldottál meg. Semmi többet nem kérhetne egy anya az élettől.
Elkeseredetten gondolt Lynne-re. Vajon a nő akkor is csodálatos embernek tartaná, ha tudna erről? Mindenesetre nem akarta neki most elmondani. Csupán még jobban ölelte édesanyját és életében először elfogta az a félelem, hogy nem tudja, meddig teheti ezt meg.
- Ugye tudjátok, hogy nagyon szeretlek titeket? – kérdezte elfúló hangon. – Apát is! És nagyon hálás vagyok azért, amit értem tettetek.
Narcissa csak értetlenül simogatta az erős hátat, majd egy csókot lehelt a szőke tincsek közé.
- Mi is nagyon szeretünk téged…
Csodálatos reggelre ébredt. A nap boldogan ragyogott be az ablakon, a fehér, vaskos paplan lágyan ölelte körbe és apró talpak szapora topogása hallatszódott az ébresztő óra egyre hangosodó csipogásának megszűnésével.
A talpak tulajdonosa néhány hangosabb szusszanással felmászott az ágyra, majd mászókának képzelve a paplan alatt félig lehunyt szemekkel pihenő sárkányt addig furakodott, amíg hatalmas zöld szemeivel meg nem találta, akit keresett.
- Ébjesztő! – közölte ellentmondást nem tűrő hangon, és komoly ábrázatával kezdett egy hörcsögre emlékeztetni kerek kis orcácskái miatt. Platina szőke tincsei a világ összes égtája felé meredtek. Draco akaratlanul is felnevetett és magához rántotta a pizsamás kis ördögfiókát. Bosszúból alaposan megcsikizte, hangos visítást generálva, majd megölelte kisfiát.
- És miért is van ma ébresztő… hét órakor? – pillantott az órára morcosan. Persze, csipogott. Minden reggel csipogott. De attól még vasárnap nem kellett felkelnie korábban…
- Mejt megyünk kutyát venni! – nézett rá értetlenül a csöppség. – Ugye nem felejtetted el?
Imádta, amikor Scorpius próbált felnőttet játszani. Attól édesebb látványt még soha nem látott. Ilyenkor a vigyor egyszerűen levakarhatatlan volt a fejéről, malfoytalanság ide vagy oda.
- De én azt a születésnapodra ígértem… - ellenkezett az önkéntes ébresztő órával.
- És nem lehetne most a szülinapom? – meredtek rá a smaragdok könyörgőn. Úgy tett, mint aki elgondolkodik az ajánlaton.
- Szóval most lenne a szülinapod és jövő héten nem lenne semmi?
- Hát… nem így gondoltam… - rázta meg a kis buksiját. – Hanem most elmegyünk a kutyuséjt és aztán meg akkoj eszünk tojtát.
- Tortát… - javította ki utódját. Az pedig lelkesen bólintott.
- Azt.
- Mondd utánam! Torta.
- Tojta.
- Torta.
- Azt mondom! Tojta.
Feladta. Mély sóhajjal visszahanyatlott a párnák hívogató mélységébe, azonban a kis ördög ezzel feljogosítva érezte magát, hogy apját trambulinként alkalmazza a közeljövőben és hangos kiabálásokkal ugrálni kezdett rajta.
- Apa! Apa! Apaa!
Azonban a válasz csak egy mély nyögés volt.
Draco aggódott kissé Scorpius beszédhibája miatt, de a logopédus megnyugtatta, hogy ki fogja nőni. Amúgy is későn kezdett beszélni, így ezek a periódusok kicsit csúszhatnak nála. Igazából azon is aggódott, hogy a csöppség másfél évesen még nem beszélt. Meg se szólalt.
Aztán egyszer, mikor nagyon dühös volt Lynne miatt, és úgy érezte, majd felrobban a méregtől, a kis pelenkás odatipegett az ajtóhoz és gyengécske hangon megszólalt:
- Apa!
Hirtelen minden dühe és más jellegű gondolata elszállt és könnybe lábadt szemekkel térdelt le a picike elé. Hallott ő legendákat arról, hogy mikor a gyerek első szava elhangzik, az a szülőnek egy eufórikus élmény, főleg, hogy ha az első szó apa vagy anya, de ezt soha nem tudta elképzelni. Fogalma sem volt róla, hogy egy ember képes ennyi örömöt és büszkeséget érezni egyetlen szó elhangzása miatt.
Mindenesetre Scorpius azóta elégségesen pótolta az ijesztő hallgatásban telt hónapokat, mert szinte be nem állt a szája.
- Jól van! Jól van, megyünk! – adta meg magát nevetve, majd kikászálódva az ágyból, karján a még mindig magyarázó gyerekkel megindult a konyhába, hogy valami reggelire emlékeztető dolgot hozzon össze. – De Pansy is jön, nem baj?
- Nem – rázta meg a fejét Scorpius. – Őt szeretem. Csak Lynne-t nem.
- Szereted Pansyt? – vonta fel az egyik szemöldökét kérdőn.
- Igen, ő kedves.
Valóban, a nő sokat foglalkozott a kisebbik Malfoyjal is, sőt, olykor gyerekfelügyeletet is szívesen vállalt. Játszott vele, mesét olvasott neki, elvitte fagyizni, vagy ami éppen a kis herceg – ahogy ő nevezte – szíve vágyása volt.
És ha őszinte akart lenni, ő is szerette Pansyt. Sokkal békésebben és letisztultabban, mint anno Astoriát. Egykori iskolatársát elsősorban emberként szerette. Egyszerre érezte barátnak, testvérnek a sorsközösség miatt és ugyanakkor hódolattal adózott gyönyörű megjelenésének. Pansy tipikusan az a nő volt, akinek jól állt a kor. Míg az iskolában mindig csak kereste önmagát és esetlenül próbálta megtalálni a nőiesség titkát, addig felnőttként magabiztos, okos, sugárzó személyiség lett, akit a múlt csak megedzett és olyan tudással vértezett fel, amivel a korabeliek nem tudtak versenyre kelni.
Arról nem is beszélve, hogy ő volt Draco minden reménysége. Egy éve próbáltak saját lábra állni, mint az Apple egy titkos, muglik számára teljesen ismeretlen alvállalata, akik a varázsló világ számára készítettek termékeket. Habár a férfi anno abban reménykedett, hogy talán az ötleteit majd el tudja adni és annak árából megveheti a lakást, ami az otthonuk lett, de nem így történt. A cég nem akart bizonytalan befektetésre szánni úgy, hogy nem tudták mi lesz a végeredmény. Viszont ígéretesnek tartották az ötletet, így hát inkább bevonták az ötletgazdát a tervbe.
Draco beszélt Pansyval a helyzetéről. Őszintén elmondta, hogy Lynne mivel zsarolja és habár a lány először nem értette, a férfi miért hagyja magát, a lakást látva csak elismerően hümmögött.
- Lehet, én is megdugnám párszor… - vallotta be.
- Hah, párszor! A heti kettő az pont heti két alkalommal több, mint ami egészséges lenne… - morogta a szőke. – Arról nem is beszélve, hogy Scorpius ismeri Lynne-t. Tudja, hogy ide jár és egyszer majd rá fog jönni, miért.
- De… igazából, azért ha feláll rá, akkor annyira nem lehet ellenedre a dolog…
Draco malfoyosan felvonta az egyik szemöldökét.
- Hát azért…
Tulajdonképpen egy ideig erőltetnie kellett magát, hogy másra gondoljon közben. De aztán… valahogy az orgazmusokkal lépésről lépésre megszépült a nő. Persze, tudta ő, hogy Lynne minden értelemben, tagadhatatlanul szép, de eleinte neki nem tetszett. Most már azonban ez kezdett változni. Elgondolkodva vizsgálta belső lelki világát. Lehet, hogy kezd beleszeretni a nőbe?
- Figyelj, Draco! – rángatta vissza Róka hangja a valóságba. – Ha nem okoz neked lelki törést, tőlem aztán azt csinálsz, amit akarsz. Engem nem veszítesz el, ezt garantálom, mindig a barátod maradok. De a saját lelkiismereteddel neked kell elszámolnod.
Miközben elgondolkodva majszolta a pirítóst, elgondolkodva a nem rég történteken, Scorpius elkezdett előtte kalimpálni.
- Apa, figyelsz?
Ez a kérdés visszahozta őt a jelenbe és most mosolyogva kócolta meg – még jobban – a platina tincseket.
- Ne haragudj, kincsem, apa még álmos és az előbb majdnem elaludt – füllentette.
- Hát azt láttam – fonta össze karocskáit a mellkasa előtt a kisfiú.
- Elmondod újra? – nézett bűnbánóan egyetlen utódjára.
- Na, jó! – azzal újra mesélni kezdett. Imádni valónak találta, hogy milyen gyorsan ki lehetett engesztelni a csöppséget.
Még be se fejezték a reggelit, mikor csengettek. Pansy megérkezett és miután beengedték, szinte otthonosan mozogva csatlakozott a reggelihez. Természetesen egy sor puszit nyomott a nutellától maszatos Scorpius ennivaló pofijára, és alaposan kifaggatta az álmairól, új játékáról, kedvenc meséjéről, de Draco érezte a nőn, hogy majd felrobban, annyira szeretne vele négy szem közt beszélni. Végül útközben, mikor már a kocsiban ültek, a kék szemek csillogva néztek rá.
- Beszélnünk kell! – suttogta egy széles vigyorral. – Jó híreim vannak.
Ezzel a férfi agyában is elindult a hangya és ügyesen cselezve felvetette Scorpiusnak, hogy akár meg is állhatnának az élményparknál, ahova viszont kutyával nem lehet bemenni, így visszafelé nem megoldható. A gyerek kapott is az alkalmon és alig húsz perc múlva már a körhinta egyik lováról integetett apjának és Pansynek.
- Mondjad! – mondta Draco, miközben visszaintegetett.
- Ugye a múlt hónapban piacra dobtuk a mágikus cuccokat. Mágikus mobil, mágikus laptop, minden, amit akarsz…
- Igen?
- Akkora bevétellel zárta a hónapot az Apple, hogy úgy döntöttek, megvásárolják tőled a jogokat tízmillió fontért. Ha elfogadod…
- Viccelsz? – érezte, hogy a vigyor véglegesen is odanő az arcára. – Naná, hogy elfogadom!
- De Draco, ha nem írod alá, akkor hosszú távon többet is kaszálhatsz.
- Az engem nem érdekel! – legyintett boldogan. – A lényeg, hogy végre ki tudok fizetni mindent. A lakást, a kocsit, a cég telephelyét…
- Na, jó! – vonta meg a vállát Pansy. – Lynne biztos szomorú lesz, hogy elveszti a kis szexrabszolgáját…
Hangjában egy jó adag gúny is csendült, de Draconak abban a pillanatban nem tűnt fel. Szinte szórakozottan válaszolt:
- Arra gondoltam, talán lehetne valami Lynne és köztem. Tudod, a múltkor elgondolkodtam azon, amit mondtál, és valóban nincs már ellenemre a dolog. Azt hiszem, megkedveltem…
Róka teljesen ledöbbenve meredt a szőke férfira. Egyszerűen nem tudta feldolgozni a hallott információt, de mielőtt teljesen kiakadhatott volna, véget ért a kör a ringlispílen és Scorpius visítva rohant oda hozzájuk.
- Láttál, apa, láttál? Olyan gyorsan forgott az egész! – kezdte azonnal a magyarázást, miközben az apja a karjába vette és nevetve bólogatott.
Pansy csak figyelte a jelenséget, ahogy régi barátja ezzel a kis csöppséggel bánik. Anno soha nem tudta volna elképzelni, hogy a már-már egoista, elkényeztetett fiúból egy odaadó, szerető apuka legyen. Most azonban kifejezetten szép látványt nyújtottak együtt az angyalbőrbe bújt kis ördöggel. Mintha csak egy reklámot nézett volna, annyira idillinek tűnt a két Malfoy együtt. Személyesen nem ismerte Lynne-t, csupán egyszer látta messziről, de valahogy nem tudta elképzelni ebben az idilli képben.
Késő délután, mikor Scorpius és a németjuhász kölyök kifáradva aludtak a kanapén egy egész napos hajkurászós játék után, Pansy felállt, hogy készülődjön.
- Mész is? – lépett oda Draco mosolyogva.
- Igen, Sárkány. Még dolgoznom kell kicsit. Holnap az ülésen beszámolót tartok, át akarom nézni az anyagot – felelte fáradt mosollyal.
- Nahát… Ez nagyon vagányul hangzott – vigyorodott el a férfi.
- Hát… vagány is! – mosolygott vissza kacéran, majd pár pillanat csend után kezét az enyhén borostás arcra simította. – Ne szokj le a borotválkozásról! Egyike volt a kevés jó szokásodnak – csipkelődött.
A szőke felnevetett.
- Minek nekem ellenség, ha itt vagy te?
- Az ellenségek nem őszinték, csak gonoszak. Én legalább őszinte is vagyok! Na, csók, Sárkányom, jó legyél! A héten valószínűleg akkor majd utalják a pénzt.
- Szia, Róka! – búcsúzott el Draco is.
Megkapta a beígért összeget és szinte megkönnyebbülve hívta fel Lynne-t. A nő persze megjelent a megbeszélt időpontban, bundája alatt ismét csak egy falatnyi, szexi kis ruhát viselve, vastag ajkait vérvörösre rúzsozta és Draco úgy döntött, az adásvételi szerződés ráér. Ő maga is megdöbbent azon, hogy valóban elkezdett érzelmileg kötődni a nőhöz. A szíve nagyot dobbant, mikor meglátta és legközelebb csak akkor volt hajlandó újra működni, mikor meg is csókolhatta. Ki tudja, talán szerelmes lett belé.
Mohón mart a nő ajkaira, durván fogott rá a tökéletes testre, igyekezett minél inkább kiélni minden vágyát és közben teljesíteni Lynne minden kívánságát is. Véleménye szerint fergeteges éjszakát töltöttek együtt és egészen hajnalig szinte nem is beszéltek érdemben.
- Hát ez tökéletes volt – kelt fel a nő, nagyot nyújtózkodva.
- Már mész is? – nézett rá ezüst szemeivel Draco.
- Miért? Talán nem ez a bevett rendszer?
- De… De talán most maradhatnál…
A fekete szemöldök kissé lenézően szaladt feljebb.
- Mégis minek?
A férfi gyomrát egy borzalmas érzés kezdte kerülgetni, időnként rá-rá markolva. Talán az érzelmek csak az ő oldaláról szökkentek szárba és Lynne valóban semmit nem érez? Létezhet, hogy lassan két és fél éve szeretők és a másik részéről semmi érzelmi töltet nincs az egészben?
- Megvan a pénz a házra – jegyezte meg kicsit ridegen. Utálta a bizonytalanságot, ami most azonban agya minden kis szegletét kitöltötte.
A vörös ajkakról lehervadt a mosoly.
- Hogy mi van? – kérdezte döbbenten.
- Megvan a pénz a lakásra – ismételte meg türelmesen. – Szeretném megvenni ezt az ingatlant tőled.
- Már nem eladó – felelte a nő dacosan.
- Akkor elköltözünk.
Állta a fekete szemek perzselő, dühös tekintetét. Nem érdekelte. Elege volt abból, hogy feküdjön a langyos pocsolyában, mert félt a hidegtől is és a melegtől is. Lépni akart és már mindegy volt merre. Stabilitást akart az életébe, egy biztos otthont, egy biztos párt.
- Jó, eladó. De többet kérek érte! – törte meg végül a csendet Lynne és Draco hitetlenkedve horkant fel.
- Akkor elköltözünk! – ismételte meg, kissé megemelve a hangját. – Azt hiszed, szórakozhatsz velem? – kezdett kifejezetten ideges lenni a helyzettől.
- És akkor velünk mi lesz? – tért végre a lényegre az idősebb.
- Rajtad múlik – vonta meg a vállát. – De én komoly kapcsolatot szeretnék. Ha velünk akarsz maradni, nincs ellene kifogás. Mi szívesen látnánk…
- Ti? – kérdezte a nő teljes felháborodás közepette. – Te komolyan azt hiszed, hogy engem érdekel a kölköd? Mit gondolsz te, hogy én majd más fattyát fogom istápolni? Úgy nézek én ki, mint aki anya akar lenni?!
Malfoy csak hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Nem fogom megérteni, miért hajtottál rám anno. Hiszen semmiféle érzelmet nem tudtam belőled kihozni.
- Draco, csak hogy tisztázzuk, nekem a farkad kell! A tested. Nem érdekel a lelked, a szíved, és főleg nem a gyereked.
- Rendben – bólintott, majd egy pillanatig szinte penge vékonyra préselte az ajkait. – Akkor ezt a kapcsolatszerű gennyedző valamit MOST fejeztük be – dühösen felállt az ágyból, magára rángatva alsóját és az ajtóhoz lépett. – Két választásod van – kezdte ellentmondást nem tűrően fagyos hangon. – Vagy holnap kettőkor aláírjuk az adásvételi szerződést, vagy holnapután reggel nyolccal felmondtam a bérleti szerződést!
Lynne csak elképedve bámult a nyitott ajtónál álló, szigorú férfira, majd felrángatta a ruháit magára és kiviharzott a lakásból.
Draco iszonyú ürességet érezve állt meg a hatalmas ablakok előtt, alkarjaival a hideg üvegnek támaszkodva. Lebámult a villódzó városra, az utakon világító hangyaként nyüzsgő autókra és úgy érezte, meghalt benne valami. Vagy talán nem is halt meg, csupán véget ért és eltűnt, nyomasztó, mégis békés ürességet hagyva maga után. Remélte, hogy Lynne valóban eladja majd a lakást. Úgy érezte, épp eléggé megszenvedett érte. De azt biztosan tudta, hogy most megszabadult a boszorkánytól, aki mindenféle varázserő nélkül is veszélyesebbnek bizonyult, mint bármelyik valódi boszorka. Talán még Potter se bírna vele…
Saját poénjától keserű mosolyra húzódtak az ajkai.
Potter… Azért érdekelne, mi van veled… Élsz-e még valahol? – tekintete úgy cikázott a fényfoltokon, mintha úgy megtalálhatná valahol a fiút. De persze, nem lelte.
****
Furcsa módon az első pár napban egész jól érezte magát. Már kezdte azt hinni, hogy a „szakítás” nem is viselte meg. Azonban napokkal később, mikor már az adásvételit is aláírták és már nyugodtan élhette tovább az életét abban a tudatban, hogy soha többé nem látja a nőt, kezdett egy furcsa, görcsös hiányérzet növekedni a mellkasában, amit még Scorpius sem tudott feledtetni vele. Annyira kikészült néhány nap múlva az érzéstől, hogy nem tudott jobbat kitalálni, felhívta az egyetlen személyt, akitől segítséget várt.
- Róka? – nyöszörögte a telefonba, mikor a kapcsolat létrejött.
- Sárkány? Mi a baj? – hallotta a lány édes hangját. Vajon mindig ennyire szép hangja volt?
- Át tudsz jönni? Nagyon nagy szükségem lenne rád…
- Azonnal indulok.
A vonal megszakadt és ő még pár percig meredt a kijelzőre, mintha várna tőle valamit. Végül azonban édesanyját is felhívta és megkérte, hogy egyetlen estére vigyázzon Scorpiusra. Nem tudta, mit fog csinálni, de abban biztos volt, hogy azt a méreggócot, ami az elmúlt két hetet megkeserítette, most kiadja magából valahogy. Jobbnak látta, ha a fia ennek nem lesz szemtanúja.
Narcissa egy pillanat alatt ott volt, valószínűleg hoppanált. Aggódva fürkészte fiának az arcát, de nem tudott belőle semmi továbbit kiolvasni.
- Ugye tudod, hogy rám bármikor számíthatsz? – kérdezte végül.
- Igen, anya. És hálás is vagyok. Nem lesz baj, ne aggódj! – mosolygott rá fáradtan, majd mikor meglátta a nő mögött Pansyt, a szíve fájdalmasan dobbant egyet és valószínűleg szemei akaratlanul is megcsillantak, mert édesanyja azonnal az adott irányba nézett. Rámosolygott a régi ismerősre, majd feltételezve egy bizonyos szituációt, amely Draco szerint teljesen alaptalan volt, gyorsan elbúcsúzott és Scorpiussal együtt beszállt a liftbe.
A fekete hajú nő aggódva lépett be a lakásba.
- Mi történt? – kezdte köszönés helyett, majd meglepetten ölelte vissza a férfit, aki most elkeseredetten borult a nyakába.
- Róka, én egy akkora rakás szerencsétlenség vagyok!
- Mi? Miért?!
- Megmondtam Lynne-nek, hogy normális kapcsolatot akarok vele…
- És? – kérdezte a nő egyre hevesebben dobogó szívvel.
- Szerinted, ha itt nyüsszögök a nyakadban, mint valami lúzer a középsuliból?
Pansy megkönnyebbülten felröhögött.
- Már megijedtem, hogy összejöttél azzal a hárpiával!
- Jó fej vagy… - morogta Draco, fel sem nézve, csak még jobban ölelve barátját.
- Tönkretenné az életedet. Jobban jártál így. Na, gyere! Ami neked kell, az most egy éktelen berúgás, egy borzasztó másnap és egy őrült buli…
Mindenféle gátlás nélkül bemasírozott a férfi szobájába és túrni kezdett a szekrényben. Végül egy fekete farmert és egy fekete inget hozzávágva belökdöste a fürdőszobába.
- Fürödj, borotválkozz, készülj! – kiabált be az ajtón, majd nem törődve a férfi méltatlankodásával a bárszekrényhez sétált, hogy kiszolgálja magát. Mikor Draco immár elkészülve kilépett a fürdőből, ez hosszú füttyel jutalmazta a látványt.
- Az nem semmi! Igazán vaginarángató látvány vagy – vigyorodott el egy whiskeyt nyomva a férfi kezébe, akinek csupán a magasba szaladt az egyik szemöldöke.
- Igazán nem szükséges költői magaslatokba emelkedned – jegyezte meg kissé vontatott hangon és Pansy el tudott volna olvadni a régi, nagyon igazi Draco Malfoytól.
- Ez az, Sárkány, alázz! – vigyorgott, majd kacsintva megindult az ajtó felé.
- És ki fog vezetni?
- Taxit hívunk! Nem gondolod, hogy ma megúszod anélkül, hogy mocskos részegre innád magad!
Csak megforgatta a szemét, ahogy követte a terapeutáját.
Nem, a zenének abszolút nem volt értelmes szövege. De már neki se! Ráadásul határozottan emlékezett rá, hogy egy nőneművel aznap este már létesített közelebbi viszonyt. De ez a lány, aki előtte táncolt, a fenekét az ő ölének dörgölve, se volt épp csúnya és neki már annyira mindegy volt! Mikor a puha kéz az övére fogott és húzni kezdte, kábán rávigyorgott a kacarászó Pansyra, aki láthatóan jól érezte magát egy jól fésült, öltönyös úriember társaságában. Ezek szerint mindkettejük éjszakája szuper…
Azonban valamivel később már a felhőkarcoló előtt állt és hányt a bokorba. Pansy röhögve magyarázott és a hátát simogatta közben. Valahogy még fel is jutottak, meg el is másztak a szobáig. De hogy mi történt, fogalma sem volt.
Másnap alsógatyában ébredt a saját ágyában, egy bugyiban és melltartóban alvó Pansy mellett és iszonyúan fájt a feje. Semmire, de semmire nem emlékezett, viszont a nő látványa igazán megijesztette. Nem is merte hirtelen felkelteni. Kimászott az ágyból és néhány bájital után nézett, hogy elmulassza a hasogató érzést.
- Mi történt? – kérdezte fáradtan, kávét kortyolgatva, mikor Róka kisétált a hálóból.
- Becsajoztál – vigyorgott a kérdezett. – De úgy nagyon… Csak aztán annyira kiütötted magad, hogy haza kellett hoznom téged. Pedig még nekem is akadt udvarlóm.
Nevetett, halkan, zavartan, azt is érezte, ahogy elpirul, de valahogy mégis egy kis keserű szájízt érzett. Talán a másnaposság tehetett róla. Végül, mint megtudta, fele annyira sem csinált ciki dolgokat, mint gondolta, viszont barátja késő délutánig maradt és egy kifejezetten kellemes másnapot töltöttek együtt.
Nem tudta mikor, vagy hogyan kezdődött, de érezte, ahogy benne átalakul valami Pansy irányába. Lassan szinte függni kezdett a lánytól, akit mintha csak az ő családjába teremtettek volna. A szülei szerették, Scorpius szinte imádta, ő pedig egyre többször kapta magát azon, hogy vágyakozva pillant a mosolygó ajkakra, a lassan emelkedő és süllyedő mellkasra, a feszes fenékre. Igen, határozottan kezdett szexuális jellegű vágyat érezni. Talán csak a hormonok tették, hogy már hónapok óta nem volt nővel, de az igazság szerint nem is nagyon akart másik nővel lenni. Amikor csak lehetett, hívta Pansyt is, hogy töltse velük az idejét.
Most is egy ilyen eseményen ücsörögtek, pontosabban egyik beosztottjának az esküvőjén. Mosolyogva figyelte az önfeledten beszélgető násznépet, majd a mellette ülő lányra pillantott. Gyönyörű volt halvány rózsaszín ruhájában. Scorpius az ölében aludt édesdeden, teljesen elfáradva az eddigi rohangálások miatt, amit a korabeli gyerekekkel bonyolított.
- Jó, hogy legalább itt vannak barátai – jegyezte meg kissé szomorkásan. – A bölcsiben nem rajonganak érte a többiek…
- Hogy –hogy? – kérdezte Róka halkan és kicsit szorosabbra vette az ölelést a fiú körül. – Hiszen Scori egy angyal!
- Szerintem is. De nekik furcsa. Pedig olyan bölcsödébe jár, ahol vannak hozzá hasonló mágus gyerekek, de valahogy mégis ő a csodabogár. Mert nincs anyukája, mert furcsa dolgok történnek vele, mert a nagyi megy érte… mindig van valami, ami miatt kiközösítik.
- Ez borzalmas… - suttogta a nő. – De ha felnő, erre már szinte nem is fog emlékezni…
- Dehogy nem! – méltatlankodott a férfi. – Te talán nem emlékszel rá, hogy mi volt veled az óvodában? Talán nem határozta meg a későbbi viselkedésedet egy új közösségben az, hogy mit tapasztaltál előtte?
- De… Persze. De akkor is, ez még csak a bölcsőde. Ahogy egyre többen lesznek körülötte a hozzá hasonlók, egyre jobban be tud majd illeszkedni. Mire a Roxfortba jut, elfelejti ezt a helyet.
A szürke szemek kissé zavartan pillantottak az asztalra.
- Nem akarom, hogy a Roxfortba járjon. Az egy borzalmas hely…
Pansy kissé felvont szemöldökkel, csodálkozva pillantott partnerére.
- Harry Potter erről másképp vélekedne.
- Harry Potter egy szerencsés csoportba lett beosztva. De én nem hagyom, hogy egy hülye sapka predesztinálja a fiam sorsát és az határozza meg, hogy más diákok mit gondolnak róla, hogyan bánnak vele. Köszönöm, de azt hiszem, én inkább valami normálisabb iskolába iratom. Mondjuk valami mugli magániskolába.
A nő akaratlanul is felkuncogott. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer ezt hallja majd Draco Malfoy szájából, de ami a leginkább megdöbbentette, az a tény volt, hogy a férfi komolyan gondolta, amit mondott.
Teltek a hetek és Dracoban az érzelmek egyre inkább kikristályosodtak. Nem tudta, Pansy hogy érez, vagy hogy sem. De biztosra vette, hogy itt az idő beszélni vele. Fel is hívta a nőt azzal, hogy fontosat akar neki mondani, találkozzanak. Róka hangja azonban túl izgatott volt, mikor azt válaszolta, hogy neki is fontos mondandója van.
A férfi gyomra szépen, lassan, finoman görcsberándult és úgy maradt, miközben idegesen topogott a lábával. Kifelé bámult a kávézó ablakán, várva, hogy a lány felbukkanjon és figyelmen kívül hagyta a szomszéd asztalnál ücsörgő nénit, aki kifejezetten rosszalló pillantásokat küldött felé, lába keltette zaj miatt.
Végre felbukkant a várt személy és ő ez őszinte vigyorral emelkedett fel az asztaltól, hogy aztán a nyakába ugró Pansy visítása az egész hely figyelmét magukra vonja.
- Jaj, Sárkány, olyan boldog vagyok! Olyat mesélek, hogy lehidalsz, de először! Mondd te! Mit szeretnél? – kérdezte pihegve, kipirultan. Akár hogy nézte, még soha nem látott ettől szebbet és egyszerűen nem akarta megtörni a varázst.
- Nem, én kibírom, de te mindjárt felrobbansz! Mit szeretnél mondani?
- Igazából… Ez egy kérés… - kezdte Róka elpirulva és Draco szíve akaratlanul is össze-vissza kezdett verdesni a mellkasában, mint valami kis madárka. Talán…? Talán ő is azt akarja? – Azt szeretném kérdezni, hogy lennél-e az esküvői tanúm?
Nem értette a mondatot. Úgy érezte, egy buborék nőtt köré és azon kívül egyszerűen megszűnt a világ mozogni. Minden megállt. Csak Pansy beszélt arról, hogy Ishida, a japán üzletember, akivel nagyon régen, szinte egy éve ismerkedett meg, abban a buliban, ahová elrángatta Dracot, szóval ez a japán férfi milyen csodálatos. És hogy megkérte őt. És elviszi majd Japánba.
A tekintete előtt lassan összefolyt minden, majd egyszerűen elsötétült a világ, pedig nem ájult el. Nem sajnos. Minden egyes rohadt szót hallott, ott visszhangzott a fülében, de csak amit Róka mesélt, a világ többi zaja eltompulva döcögött a háttérben. Végül hátradőlt a széken és mosolyogva ennyit mondott:
- Persze, hogy leszek a tanúd!
- És te? Mit akartál mondani?
- Már elfelejtettem – hazudta. – Hát nem volt ennyire fontos, az biztos…
És Pansy Parkinson ragyogott a boldogságtól. Olyan tisztán és gyönyörűen, hogy Draco Malfoynak nem volt ereje ezt összetörni. Csak gyönyörködött benne és remélte, hogy még legalább egy kis ideig megőrizheti titkát. Még egy kis ideig a nő közelében maradhat, hogy csodálhassa. Hogy elképzelhesse, milyen lett volna, ha nem annyira vak.
Az esküvő csodálatos volt. Draco ígéretéhez híven tanú volt, teljesen hitelesen játszva az őszinte örömöt barátja boldogsága felett. Ishida jó ember volt, nem tudta letagadni, pedig szerette volna. Szerette volna, ha a vőlegény egy megátalkodott gonosztevő, akitől ő majd megmenti álmai nőjét és elvágtatnak a naplementébe hárman, Scorpius, Róka és ő. De a lány már nem az ő rókája volt többé.
- Pedig reméltem, hogy te leszel az új anyukám – motyogta Scorpius, mikor a rendezvény végén elbúcsúztak Pansytől. A nő most kimeredt szemekkel pillantott fel az apára, aki fülig vörösödve, zavartan nevetett.
- Ugyan, Scori, ezt honnan vetted?
- Mert ő úgy szeretett minket. És te is szeretted őt – mondta a kisfiú durcásan és lehajtott fejjel előre baktatott, át a kerten, ahol elvarázsolt szentjánosbogarak lebegtek, apró kis csillagokként a sötét bokrok között.
- Nem… nem tudom, ezt honnan vette – hebegte zavartan. – Viszont még egyszer! Sok boldogságot! – kissé zavartan nevetgélt, próbálva visszaszerezni malfoyi méltóságát, de szinte nulla sikerrel.
- Draco… - suttogta a lány és mindent látó tekintettel végigmérte az előtte állót. –Te… akartál tőlem valamit?
- Mi? Én? Dehogy! – tiltakozott hevesen. Talán kicsit túl hevesen.
- Miért csinálsz úgy, mintha nem ismernélek több, mint tíz éve?
Végül feladta. Megadóan hunyta be a szemeit és egy mély sóhajjal válaszolt.
- Igen. Igen, Pansy, szerelmes vagyok beléd. De nem kell aggódnod, mert amint látod, nem próbálok a boldogságod útjába állni. Csak azt hiszem… most egy kis időre van szükségem.
A lány levegő után kapott, de végül csak bólintott. Nem tudta, mit mondhatna, vagy hogyan reagálhatna a férfi mondatára. De nem is kellett, mert a szőke összekaparva maradék büszkeségét megfordult és a gyereke után indult.
Otthon Draco addig tartotta magát, amíg Scorpius el nem aludt, bár tény, hogy a kisfiút se lehetett sehogy megvigasztalni. Végül levetkőzött és beállt a forró zuhany alá, elhitetve magával, hogy az arcán folyó cseppek mindegyike a vízvezetékből jött és nem a szeméből. Ugyan már! Felnőtt férfi. Huszonnégy éves. Ráadásul nagyon jó helyzetből. Luxuslakás, autó, jól menő biztonsági cég… És a világ legédesebb kisfia. Akarhatna ő bármit is még a boldogsághoz? Nem. Hiszen mindene a gyerek. De akkor miért érzi ezt a betömhetetlen űrt a mellkasában, ami egyre csak nő és nő, mint valami fekete lyuk, felemésztve mindent maga körül? A boldogságot, az örömöt… De ahogy arra gondolt, hogy valaki is a közelébe megy és kinyújtja a kezét, megriadt. Rettegett, hogy ismét fájni fog, hogy ismét Scorpius fog szenvedni, mert azt hiszi majd, hogy lehet egy új anyukája, de ez butaság. Ez nem fog megtörténni.
Elhatározta magát. Soha többet nem akart senkit Scorpius közelébe engedni. De önmagához közel se.
*****
Teltek az évek és Scorpius már hetedik életévét töltötte. Születésnapján édesapja valami különlegessel akart neki kedveskedni, de nem igazán tudta kihúzni belőle, hogy minek örülne. Játékok, édességek és egyéb ilyen dolgok tekintetében már mindene megvolt, unta az összes vidám- és kalandparkot. Egyetlen egy dolgot kért tőle, hogy az egész napot töltsék együtt, így hát Draco szabadnapot vett ki. Közölte a cégnél, hogy elérhetetlen lesz több, mint 24 órán keresztül és kíváncsian várta, mit fog kitalálni a kicsi fia. Aki most bemászott mellé az ágyba pizsamában. Álmosan vonta magához az aprócska testet és egy puszit nyomott az arany tincsek közé.
- Apa – hallotta Scorpius vékonyka hangocskáját. – Apaa!
Érdekes mód fia soha nem affektált úgy, mint ő kicsiként. Pedig kifejezetten elkényeztetett kis kölök volt. De az iskolában jól teljesített, mindig szépen viselkedett és semmiért sem hisztizett.
- Mondjad, kincsem! – mormogta félálomban.
- Apa, kelj fel, induljunk! – rángatta a pólója ujját.
- Hova akarsz indulni? – nyitotta ki a szemét kíváncsian.
- Keresni egy anyukát! – nézett rá dacosan kisfia a hatalmas, zöld szemeivel.
- Kicsim, anyukát… nem lehet csak úgy keresni… Az… nem ilyen egyszerű…
- De egyszer majdnem találtunk egyet! Pansyt! Lehet, hogy most sikerül!
Draco elkeseredetten préselte össze ajkait. Mély sóhajjal szorította magához kisfiát.
- Nem biztos ám, hogy jó ötlet lenne erőltetni.
- Honnan tudod? Lehet, hogy valahol egy anyuka éppen családot keres, mert neki nem lehet, vagy mert az övé elveszett.
- Scori… kicsim, hidd el, hogy nem valószínű ez.
- És az igazi anyukám? Ő nem akart engem? – nézett fel rá a csöppség nagy, szomorú szemekkel és Draco úgy érezte, valami kiszakad a mellkasából, felkerekedik és cafatokra szaggatja Astoriát.
- Nem arról van szó, hogy nem akart, csak… - van egyáltalán értelme tovább hazugságban ringatni a kisfiát? Hogy reménykedjen és majd esetleg felnőttként megkeresse az anyját és akkor szembesüljön az egésszel? Nyilván nem az hetedik születésnapján kellene ezt közölni vele, de egyszer muszáj lesz.
Azonban Scorpius megelőzte. Elmosolyodott, de tekintete mégis könnyben úszott.
- Csak nem akart… - mondta elcsukló kis hangocskáján. – Miért nem? Rossz voltam?
- Nem, dehogy! - kétségbeesetten ölelte és csókolta a fia homlokát. – Te mindig is szuper voltál, a tökéletes gyerek!
- Akkor?
- Ez nem ennyire egyszerű… Tudod… Vannak rossz emberek is. És nem mindig törvényszerű, hogy egy anya szereti a gyerekét… Van, hogy képtelen rá. De az nem a gyerek hibája.
- Szóval anya nem tudott szeretni engem?
Lassan megcsóválta a fejét.
- Nem tudom, kit tudott szeretni, ha még téged se – motyogta megsemmisülten.
Scorpius kicsit még szipogva hajtotta a fejét apja erős mellkasára.
- Akkor nekem soha nem lesz anyukám?
- Hát… - erre nem tudott mit mondani. – Nem tudnál most valami mást kérni születésnapodra? – kérdezte végül rekedten.
- De… - felelte halkan a kisfiú. – Nézzük meg a legújabb mesét a mozikban.
- Rendben! – biccentett megkönnyebbülten. – És tudod, mit? Elhívhatod a barátaidat is! – kacsintott fellelkesülve. A kicsi majd kiugrott a bőréből, ahogy ezt meghallotta és szinte már rohant is, hogy mindenkit megkérdezzen. Persze Draco tudta, hogy ma délután úgyis átjöttek volna Scorpius születésnapját ünnepelni. Nem sok barátja volt, csak kettő, de ők olyan igazán igazinak tűntek. Mint neki volt régen Blaise és Pansy. Blaise meghalt, Arról tudott. Róka pedig boldogan élte az életét Japánban.
Délután a nagyszülők, az apuka és a két barát vígan énekelték a Boldog Szülinapot kezdetű nótát, miközben Scorpius egy igazán boldog és önfeledt vigyorral figyelte a gyertyákat.
- És most kíván valamit és fújd el! – mondta Narcissa. – Ha sikerül az összest egy fújással, akkor teljesül a kívánságod!
Egyedül az apja vette észre a furcsa csillanást a zöld szemekben, majd a kis rosszcsont lehunyta a szemét és nagy levegőt véve elfújta a lángokat. Mindenki tapsolt.
Valamivel később a mozi bejáratánál lassan haladt a sor. A három gyerek égedelem rossznak bizonyult, hangosan kiabáltak, viszont nem ők voltak az egyetlenek. Az Öt legenda című animációs filmre szinte csak szülők és gyerekek jöttek… meg egy vékony alak, aki most nekiment Draconak.
- Bocs! – nézett fel az újságból elgondolkodva, és ahogy a zöld szemek az ezüstökkel találkoztak, kölcsönösen meglepték egymást.
- Potter? – nyögte Draco.
- Malfoy?! – jött a válasz, kissé fülsüketítő magasságokba szárnyalva. – Mit csinálsz egy mugli moziban?!
- Megnézek egy filmet a fiammal és a barátaival? – pislogott értetlenül.
Harry meglepetten pillantott a kis szőkeség felé, aki semmit sem vett észre a háta mögött zajló beszélgetésből.
- Ő a fiad? – kérdezte és meglepetten túrt vállig érő, fekete tincseibe, amik még mindig ellentmondtak a gravitáció és úgy ámblokk a fizika törvényeinek.
- Igen – válaszolt a szőke, jót derülve a másik döbbenetén. Igazából egész nosztalgikusnak érezte ezt a helyzetet. – És te mit csinálsz itt?
- Hát… én… - a másik láthatóan zavarba jött és igyekezett kerülni az ezüst szemek vesébe látó pillantását. – Az a helyzet, hogy nem tudom. Két napja bolyongok az utcákon…
Malfoynak leesett az álla az információtól.
- Hogy-hogy?
- Öhm… Mert felmondták a lakásom bérleti szerződését… Ugyanis… nem tudtam fizetni…
- Te? – emelkedtek egészen magasra a szőke szemöldökök.
- I-igen… De… nem lényeges, hagyjuk! – morogta a kis hős és megpróbált elsurranni, de Draco elkapta a derekát és visszahúzta. Ekkor érezte meg, hogy a fiú még önmagához képest is hogy le van fogyva.
- Na, figyelj! Beültetem a tökmagokat a filmre, aztán eszünk valamit és elmeséled, mi történt, rendben? – nézett komolyan egykori riválisára. A smaragdok bizonytalanul méregették őt. Talán neki most örülnie kellene, hogy így láthatja egykor gyűlölt iskolatársát, de nem ez jutott eszébe. Egyáltalán nem. Sajnálta a másikat és segíteni akart. Az alacsonyabbik végül bólintott, de miközben megállt mellette, látszott, hogy kényelmetlenül feszeng.
Mikor végre mindenki benn ült a mozi teremben és Draco biztonságban tudta a gyerekeket, Harryvel beültek a mozihoz tartozó gyorsétterembe.
- Hallgatlak – dőlt hátra a széken, miközben összefonta a karjait a mellkasa előtt.
- Nem volt munkám – rántotta meg a vállát Potter, miközben nekiesett az elé tett pizzának.
- Hogy nem volt munkád? Te vagy Harry Potter! Mindenki alkalmazni akar…
Harry azonban úgy nézett rá, mint egy fogyatékosra.
- Senki sem alkalmaz egy homoszexuálist.
Most Dracon volt a kiakadás sora.
- Te… Te meleg vagy?
- Sajnos nem annyira, hogy spóroljak a fűtésszámlán – húzta el a száját. – De igen. Hol éltél, ember? Az összes újság erről cikkezett, mikor kiderült!
- Azt hiszem, épp a muglik között… - válaszolta.
- Te? Muglikkal? Mi van?
- Az hagyján – vigyorgott önelégülten. – Okos telefonom is van és kocsim is…
Harry Potter fejét ebben a pillanatban szerette volna megfesteni. Vagy lefényképezni. De legalábbis valahogy megőrizni az utókornak.
Végül a fekete hajú becsukta a száját, majd némi tátogás után inkább visszatért a kajájához.
- De mégis hogy?! – kérdezte pár perc csend után.
- Úgy, hogy a varázs világ finoman szólva kiutált.
Potter most lehajtotta a fejét és a sápadt arcon enyhe pír jelent meg.
- Sajnálom.
- Ne tedd! – vonta meg a vállát. – Ha nem így történik, sose tudom meg, mi az a PlayStation, szóval hálával tartozom. A netes pornóról nem is beszélve…
Harry röhögni kezdett, de ez étellel a szájában veszélyesnek bizonyult és egy hangos krákogás lett a vége.
- Te nagyon hülye vagy – felelte vigyorogva.
- És akkor te ma hol tervezel aludni? – kérdezte gyanakodva legújabb pártfogoltját.
A vékony fiú azonban csak megrántotta a vállát.
- Weasleyék? – kérdezett rá a nyilvánvalóra.
- Homofóbok – húzta el a száját. – Hermione nem, de ő meg hozzáment Ronhoz. Szóval…
- Szerintem nagyobb bajuk volt azzal, hogy nem vetted el Ginnykét, mint azzal, hogy buzi vagy.
- Elvettem – pislogott fel értetlenül az utolsó negyed pizzából. – Csak fél év után lebuktunk Terryvel…
- Terry?
- Terry Boot. Hollóhát.
- Ó, igen, emlékszem – húzta el a száját fintorogva. Nem tartotta soha jó pasinak.
Állj! Miért tartanék én bárkit is bármikor is jó pasinak?!
- És hozzá nem mehetsz?
Harry csak elhúzva a száját csóválta a fejét és látszott, hogy ezt a témát inkább nem kellene feszegetni.
- Oké, akkor nálam alszol! – jelentette ki Malfoy, majd nem foglalkozva a fekete hajú tiltakozásával kifizette a számlát, majd ujját a bársonyos ajkakra tapasztotta. – Csst! Van vendégszoba! Elférsz.
Harry eleinte kissé kellemetlenül érezte magát a három gyerek pislogás nélküli bámulása közepette. Úgy tűnt, várnak tőle valamit, de ő egy elfúló hellón kívül mást nem tudott kinyögni. Végül inkább kotorni kezdett a táskájában, amibe az egész életét próbálta belezsúfolni több-kevesebb sikerrel és előszedte azt a kis Mennydörgő makettet, amit még negyedévben kapott a Trimágus Tusán. A kis sárkány most nagyot ásítva kezdett nyújtózkodni.
- Azt hallottam, ma van a szülinapod. Tessék! Fogadd el tőlem szülinapi ajándékként, kérlek! – nyújtotta át a kis szöszke fiúnak. Scorpius hatalmasra kerekedett szemekkel átvette, majd egy boldog köszi!-t kiáltva, barátaival a nyomában elrohant a szobája felé. A fekete hajú egy megkönnyebbült sóhajjal rogyott le a kanapéra.
- Aranyos, nem? – hallotta Draco hangját. Ijedten kapta oda a tekintetét.
- Mármint Scorpius?
- Hát vagy Astoria. Amelyik tetszik – vonta meg a vállát mosolyogva.
- Astoria nem a feleséged volt? – ráncolta össze a szemöldökét.
- De… De most a kutyánkat hívják így – bökött a fejével a békésen szuszogó, hatalmas német juhász felé.
- Ó. Szuka?
- Nem. De Scorpius azt mondta, akkor is Astoria lesz.
Harry nem tett fel több kérdést. Nem mert.
Amíg Draco ágyba tette a kicsiket – mivel természetesen ott alvós buli volt – Harry megfürdött, majd pizsama nadrágban és pólóban ücsörgött a kanapén.
- Tudod, az évek alatt többször is eszembe jutottál – ült le mellé vendéglátója, immáron felső nélkül, csupán egy farmernadrágban. – Hogy mit csinálsz, merre járhatsz. Nem tudom, miért. Csak néha mintha hiányoztál volna… - a végén felnevetett a dolog abszurditásán, azonban mikor a másik nem nevetett vele, rá pillantott és azt látta, hogy a fiú résnyire tátott szájjal figyeli kidolgozott felsőtestének minden egyes izmát. – Tetszik, Potter?
A szólított zavartan kapta fel a fejét.
- Öhm… Bocsi.
- Semmi gond, bóknak veszem.
- Veheted is – morogta az orra alatt, elfordulva. – Figyelj, ha nem gond, akkor én most lefekszek aludni, jó?
- Ahogy gondolod… Vagy ihatunk is valamit és dumálhatunk.
Harrynek elege lett. Bizonytalan volt és félt, nem tudta legyűrni az előítéleteit, a feltételezéseit. Végül kirobbant belőle:
- Draco, miért hoztál ide? – mikor az ezüst szemek értetlenül pislogtak rá, folytatta: - Komolyan úgy gondolod, hogy mi lehetünk valaha is barátok? Lehetnénk ennél ellentétesebbek?! Te halálfaló, én kibaszott kiválasztott, te mardekár, én griffendél, te gazdag, én szegény, te heteró, én meleg… Mégis miért vagyok én itt?
- Nos… - kezdte Draco egy pillanatnyi távolba révedős gondolkodás után. – A halálfaló-kiválasztott ellentétet szerintem hanyagoljuk a francba. Most úgy komolyan, te hova jutottál azzal, hogy kiválasztott voltál? Én meg már megkaptam a büntetésemet. Több soron. Ami a házakba való besorolást illeti… Egy koszos sapka megmondta, hova menjek, majd ez alapján kijelentették, milyen vagyok. Nálad detto. És tudod, nem is ez a legszörnyűbb. Hanem az, hogy mi ezeket elhittük, mert a szüleink azt mondták, igaz. A te esetedben a Weasley szülők. Tudod, Harry, mikor megszületünk, a szüleink vezetni kezdenek azon a bizonyos úton minket. Az élet útján. És te azt hiszed, hogy az egy igaz ösvényen jársz, ezért amikor elengedik a kezedet, akkor nem is nézel körbe, csak figyeled, hogy azon az úton maradj. Majd pedig idővel rájössz, hogy az élet nem egyetlen út. Az élet egy erdő. Dzsungel. Amiben vannak utak. És amiben vághatsz magadnak ösvényt, ha elég bátor vagy. De lelépni a szülők és ősök által kitaposott útról veszélyes és bizonytalan. Én leléptem arról az útról. És tudod, mit tapasztaltam? A társadalom nem hitt nekem. Azt mondták, úgyis visszajövök majd. Úgyis visszamegyek arra az útra, mert a Malfoyok azon az úton járnak generációk óta és nem, nem lehet, hogy valaki egy másik útra lépjen. És főleg nem lehet, hogy magának vágjon ösvényt a dzsungelben. Csakhogy én nem fordultam vissza. Ennek eredményeképpen a társadalom azon része, akik akkor láttak, még mindig várják, hogy megfutamodjak és visszatérjek. Míg egy másik részével ott találkoztam, ahova az általam vágott ösvény vezetett. Ők már rég elfogadták, hogy útjaik mellett én is ott vagyok.
- Ez mind szép és jó, Malfoy, de hogy jön ez ide? – nézett fel rá a zöld szemű.
- Az a hülye sipka mást se csinál, csak előre megmondja, melyik gyerek milyen úton fog járni. Anélkül, hogy a gyereket megkérdezte volna. Aztán a tanárok a házak szerint kerítést emelnek az ösvények mellé, hogy nehogy le merj jönni arról az útról. A diákok pedig a tanárok által emelt kerítések mögül dobálják egymást. Van ennek értelme?
- Nincs – motyogta elgondolkodva. Végül is, volt értelme annak, amit Draco mondott. Ő nem egyszer gondolt már arra, hogy mi lenne, ha megpróbálna vele összebarátkozni, de mindig meggondolta magát azért, amit a többiek vagy épp a tanárok állítottak. És őszintén, ez így utólag elég gyáván hangzott.
- Ami pedig a homoszexualitásodat illeti – folytatta a mély basszus – te ezzel léptél le arról a bizonyos útról. Megindultál te is a dzsungel felé épp úgy, mint én. Nem gondolod, hogy talán mégis több bennünk a közös, mint azt elsőre gondoltad?
Az ezüst íriszek őszintén, nyíltan meredtek most rá és ő egyszerűen akaratlanul is elmosolyodott.
- De… lehet… - felelte halkan. Érezte, hogy kezd felengedni. Már leengedte a lábait, amit eddig a mellkasához húzva átölelt és testével kissé a másik felé fordult. Újra végigmérte a kidolgozott felsőtestet. – Biztos, heteró vagy? – kérdezte nem titkolt csalódottsággal.
- Ennyire tetszek? – vonta fel az egyik szemöldökét a másik, amolyan malfoyosan.
- Ne mondd el senkinek, de ötödik óta – vigyorodott el a fekete hajú és Draco döbbent pislogását látva fel is kuncogott. – De ne aggódj, nem fogok belőled akaratod ellenére buzit csinálni!
- Potter, senkiből se lehet buzit csinálni. Vagy az, vagy nem az. Legfeljebb biszex – forgatta meg a szemeit, de azért az ajkain játszó mosoly elárulta, hogy értette a viccet.
- Jó, akkor nem fogok rád mászni akaratod ellenére!
Most a szőkén volt a sor, hogy egy mustráló pillantással végigmérje vézna vendégét.
- Azért próbálkozhatnál – kacsintott vigyorogva, majd ráfogva a csontos kis praclira húzni kezdte maga után a háló felé.
- Mit csinálsz? – kérdezte Harry hitetlenkedve, de mégis követte a másikat.
- Ha már ennyit filozofáltunk, volna egy hipotézisem.
- És mi lenne az? – érdeklődött, miközben a hatalmas és puha ágyra lökték, de már sejtette, mire megy ki a játék.
- Az, hogy nem hiába ment el a kamaszkorom arra, hogy mindig csak veled foglalkozzak. Szűz voltam, mikor elvettem Astoriát. Gondoltad volna, Potter? – mosolyodott el keserűen. – Annyira lekötöttél, hogy nem volt időm csajozni. És képzeld, Astoria fekete hajú, zöld szemű. Pansy, a másik nő, aki iránt mélyebb érzelmekkel viseltettem, szintén vállig érő, fekete hajú, bár el kell ismernem, az ő szeme kék… Hipotézisem szerint a nemi identitásom eredetileg Potter-szexuális… És a te feladatod, hogy ezt direkt módon bizonyítsd. Most.
A fiú, aki eddig kikerekedett zöld szemekkel figyelte őt, most végre elmosolyodott és felnyúlt, hogy lehúzza magához egy csókra.
Draco reggel kipihenten és végtelenül nyugodtan ébredt. Méghozzá olajsercegésre és édes gyermeke hangos magyarázására. Ez viszont kissé meglepte. Lassan tette össze magában a képet, hogy mi is történt előző éjszaka, pedig nem is ivott.
Potter… Ó, igen… A fiú nagyon is hatékonyan bizonyította a hipotézisét. Többször is.
Szemét dörgölve felkelt és miután meggyőződött róla, hogy van rajta boxer, kicsoszogott a konyhába, ahol Harry pizsamában épp palacsintát sütött, miközben Scorpius a kedvenc rajzfilm figurájának szupererejét ecsetelte nagy hangon.
- Hát a barátaid? – lépett oda hozzájuk némi alig érthető köszönés után.
- Elvitték őket a szüleik reggel – nézett Scorpius az apjára úgy, mint aki nem érti, az öreg miről beszél. Aztán Harryre mutatott. – Ő az új anyukám? –kérdezte csillogó szemekkel és a fekete hajú majdnem eldobta a serpenyőt.
- Scori, ezt honnan vetted?! - kérdezte ijedten és a testbeszéd lehető legtöbb formájával próbálta közölni a döbben idősebbik Malfoynak, hogy neki ehhez semmi köze.
- Onnan, hogy tegnap azt kívántam, bárcsak lenne egy anyukám. És sikerült elfújni egyszerre az összes gyertyát. És mikor reggel kijöttem, te itt voltál. És tudsz kakaót és palacsintát csinálni. Olyat csak az anyukák tudnak!
- Hé, én is tudok kakaót csinálni! – háborodott fel Draco, de Scorpius csak fáradtan pillantott rá, majd odanyújtotta a saját bögréjét.
- De nem ilyet – mondta.
Apja belekortyolt a felé nyújtott italba, majd elképedve meredt vendégére.
- Ezt hogy csináltad? – kérdezte döbbenten.
- Nem tudom… Kakaó. Semmi extra…
- Megtartalak… - motyogta, majd ő is odaült a bárpulthoz az egyik székre. – Én is kérek reggelit!
Harry egy pillanatig csak döbbenten meredt a két Malfoyra, majd kibukott belőle a nevetés. Az értetlen pillantásokra nem mondott semmit, csupán feltálalta a reggelit újdonsült családjának. Mert ha ez a kijelentés korainak is tűnt, egy valamit biztosan tudtak, mind a hárman: elkezdődött egy szebb korszak.
