A Felkelő Nap Háza (ItaDei)
„Viselkedj végre komolyan! Az Akatsuki tagja vagy!” – mondták mindig. Egyfolytában csak ezt hallgattam. Deidara ne legyél ilyen, ne legyél olyan… Erősebbé kell válnod! Jobban kell csinálnod!… Higgadtabbnak kell lenned! Mi a frászért erőlködtek annyira, hogy közéjük tartozzak, ha aztán csak nonstop belém kötöttek?
Gyűlöltem már a végén az egész bandát. Senki nem tudta, hogy lefekvéskor sokszor még órákig küzdöttem a bennem feszülő haraggal és szégyen, nem szégyen, egy-egy dühös könnycsepp is kicsordult. Mit tegyek? Ez volt. Aztán jött Sasuke, aki tudta nélkül tálcán kínálta fel számomra a lehetőséget, hogy eltűnjek. Ó, boldogság! Mindenki azt hitte, felrobbantam. Mind!
Több hétig dolgoztam a rejtekhelyemen a hegyekben. A fenyvesek tövében egy kis ház, terasszal, ahova ha kiülök, hajnalban, mindig megcsodálhatom a felkelő napot a havas hegytetők és magasra nőtt fenyőerdők mögött. Nyugodtan, lelassult szívveréssel csodálom kitartását, mellyel nap, mint nap felkapaszkodik ezeket az ormokon, hogy pár órára a magasba szökkenjen. Figyelem és bennem is új időszak virrad. A jelenséggel együtt lényem is újjá születik minden hajnalban és éreztem, ahogy az arany sugarak lassan kimossák lelkemből a haragot. Haragot a világ iránt, az Akatsuki fölött érzett gyűlöletem, mindent elvitt a lángoló égitest és éjszaka a milliárdnyi csillag gyémánt ragyogása balzsamozta sebesült lelkem, hogy végül úgy éreztem, megtaláltam a békémet. Furcsa mód már a szobraimat sem robbantottam fel. Mintha a művészet is megszelídült volna. Vagy csupán az otthonom féltettem? Igen. Minden bizonnyal. A hegyek nyújtotta biztonságot és oltalmat féltettem, a csendben lapulás óvott meg a Pain-féle szörnyetegektől és nem akartam ezt kockára tenni.
Végül már lelkemben a teljes nyugalom mellett csupán egy vörösen izzó szempár bújt meg. Az a szempár, amelyik arra késztetett, hogy a csodálatos napfelkelték után erőt véve magamon a közeli kis tisztásra sétáljak és a genjutsumat fejlesszem. Az a szempár, amely mögül egy mély basszus mindig további munkára szólított fel. Sokáig szenvedtem tőle, míg végül megbarátkoztam vele. Együtt éltem Uchiha Itachi mindent látó tekintetével.
Biztosra vettem, hogy ő tette ezt velem. Mikor annyiszor alkalmazta rajtam azt a flancos technikáját, egyik alkalommal történhetett! Örökre megbélyegzett. De a felkelő nap tisztasága ezen is segített. Ezt is megbocsátottam. Igaz, már csak ez maradt, de végül életcélt adott, hogy befogjam a hang száját a fejemben, hogy ne tudjon már tovább követelőzni, mert megtegyem a maximumot.
Aztán beszélni kezdtem hozzá és valami furcsa okból kifolyólag hallottam Itachi válaszait. Lehunyva a szemeimet láttam, ahogy a vörös tekintet szúrósan méreget, vagy épp kikerekedik egy pillanatra… Kommunikáltunk. És nem éreztem magam bolondnak tőle. Megbarátkoztam vele, sőt, megszerettem, úgy hiszem. Az életem része maradt.
Egy éjjel aztán borzasztó álmot láttam. Itachi jelent meg előttem. Nem beszélt, csupán egy halovány fél mosoly játszott ajkain és a vörös szemek elfeketültek. Szomorúan nézett rám, mintha búcsúzna, majd intett és elsétált. Úgy éreztem, magával visz egy darabot belőlem, hogy kiszakad a mellkasomból valami és utána repül.
Károgó hangra ébredtem.
Az ablakom szokás szerint nyitva volt. Az ágyon és a párkányon pár, fekete tollpihe feküdt. Nem tudtam volna megindokolni, mitől kezdtem rettegni. Behunytam a szemem és hangosan kiabáltam utána.
- Itachi! Itachi!
De a szemek nem jelentek már meg elmém előtt, a hangot már nem hallottam tovább.
Forró, égető könnycsepp csordult végig az arcomon és én ijedten kaptam levegő után. Belső feszítés, kényszer hajtott, ami miatt magamra rángattam ruháimat, ami feltépette velem az ajtót. A házamat nyitva hagytam, nem is érdekelt és nem tudtam, hova rohanok, de futottam, ahogy csak a lábam bírta. Nem is tudtam már, milyen messze lehetek a rejtekemtől.
A sors iróniája, hogy a pusztítás hangjait követve találtam rá a párbajozó Uchihákra. Megbújtam a bokrok takarásában és tágra nyílt szemekkel figyeltem a jelenetet, ahogy Itachi lassú, lomha léptekkel közelít remegő testvéréhez. Kinyúl, megböki a homlokát és… összeesik…
Egyetlen szó sikoltott elmémben velőt rázóan, hogy a lelkem is begörcsölt tőle:
Meghalt…
Hosszú, világot jelentő pillanatokig csak álltam, megkövülve bámultam a jelenetet, míg az ifjabbik is bátyja teste mellé zuhant és a sikoltott szó egyre halkuló visszhangjait hallgattam, mire végre elkezdtem ellenkezni. Először halkan suttogtam, hogy nem, az nem lehet, míg végül már ordítottam és lábaim megindultak felé.
Miért fáj ennyire a gondolat, hogy nincs már?
Mert nem vesztheted el… - felelte a tudatalattim.
De ez nem lehetett igaz. Nem tartozott hozzám. Én se hozzá. Elveszíteni nem tudom.
Odaérve térdre borultam. A porcok fájdalmasan találkoztak a sárgás löszből évszázadok alatt préselődött kővel, de nem érdekelt. Zokogva húztam a karjaimba az ernyedt testet, egészen magamhoz ölelve.
Miért teszem én ezt? Ki vagyok én, hogy ezt tegyem?! Milyen jogon siratom őt?
Gyengécske, alig érezhető, meleg fuvallatot éreztem a nyakamon, ahol az orra van és egy pillanatra a szívem megállt, hogy aztán újult erővel essen bordáim alkotta ketrecének.
Él…
Ez a két betű jelentett nekem abban a pillanatban mindent. Él. Ismételgettem magamnak, mint egy bolond, aki már saját magával beszél, de hisz nem voltam én tényleg az? Gyanítottam, hogy mégis. A bolond a hegyekből… Tökéletesen megfelelt nekem. Megkönnyebbült sírásom közepette jó bolondhoz híven nevetni kezdtem. Felnyaláboltam az Uchiha testét. Nem is tűnt nehéznek annyira, sőt… Hátamra ráncigálva indultam meg vele vissza. Gondoltam rá, hogy egy agyagmadár hátán egyszerűbb lenne, de nem kockáztathattam meg, hogy lássanak. Nem mehettem vissza és Itachit sem engedhettem már közéjük. Mikor összeesett, láttam, ahogy tőlem nem messze Zetsu eltűnik, gondolom, ment jelenteni.
Hosszúnak tűnt az út, hosszabbnak, mint lefelé. Mikor végre a fenyvesek árnyékában a kis házhoz értem, megkönnyebbülten fektettem a tornác deszkáira.
Azon az éjszakán a csillagok együtt aggódtak velem és a felkelő nap szomorúan vette tudomásul, hogy nem képes az aggodalmat kimosni a lelkemből. Mikor másnap reggel nem talált a kis padocskán, elküldte az esőt maga helyett. Estére meg is érkezett, lágy suhogással és monoton kopogással próbált alvásra bírni, azt susogva, ő majd vigyázza az Uchiha álmát. De én megmakacsoltam magam és ott maradtam az ágy mellett ülve, szorongatva a hideg kezet, melynek tövénél haloványan még éreztem gyengécske szívverését. Az eső azonban szelíd erőszakkal tovább ringatta elmém és végül pilláim elnehezültek, én pedig a matracra buktam.
Ha álmodtam is, nem emlékszem, csupán a ragyogó fényre, mely mindent elárasztott ébredésemkor és az esőcseppek kristály ragyogására, ahogy kipillantottam a kitárt ablakon. A közeli fára visszaszállt a bagoly és néhány álmatag huhogás után a finoman rezgő ág álomba ringatta.
Kábán pillantottam a párnára, de Itachi nem volt ott. Kissé riadt bizonytalansággal ténferegtem ki a tornácra, ahol az én padomon ott ült Ő. Félmeztelenül, kiengedett hajjal, hátradőlve. Szemeit lehunyta, arcán béke tündökölt. Néztem őt egy pillanatig, mire a feketeségek kipattantak és felém fordultak. Mint két kis foszlánya az éjszakai égboltnak, úgy tündököltek. Az univerzum végtelen csillagmezői mind ebbe a két gömbbe sűrűsödtek össze.
- Késtél – mondta színtelen hangon, ahogy régen is mindig, mindent. Érzelemtől mentesen, mert ő a nagy Uchiha. Régen dühös lettem volna, őrjöngtem volna. Most azonban csak elfojtottam egy halk kuncogást és mellé telepedtem.
- Honnan? – kérdeztem halkan. – Hiszen most már tengernyi időnk van.
Nem felelt, de az én szívem kis kolibriként csapkodott a boldogságtól. Figyeltem a lábunknál elterülő völgy fenyőfáit, melyeket az esti eső most tisztára mosott. A hűvös, tiszta hegyi levegő mindenem átjárta, a tüdőm, az agyam, a lelkem. Lehunyt szemmel mélyet szippantottam és megújult békével pillantottam ismét a horizontra.
- Jót tesz a hegyi levegő nekem – hallottam Itachi basszus hangját és egy pillanatig olyan volt, mint pár nappal ez előttig, mikor még a fejemben élt.
- Akkor maradsz? – kérdeztem és egyik szememmel lopva felé lestem.
Ő csak elmerengve bólintott egyet.
Éreztem, ahogy ujjai kissé bizonytalanul végigsimítanak a hátamon, majd hosszú tincseimmel kezdenek játszani. Nem mondott semmit, nem is mozdult jobban felém.
A hegyekre szent csend borult. Semmi sem törte meg, még a sas madár is az égen némán siklott prédát kutatva.
