Az Uticensis család dicsősége, egyetlen fiú örököse, Iticius, aki az V. Alaude légió legatus legionisa büszkén nyomult előre a Rajna partján. Egészen messzire kellett a germán területekre hatolnia a parancsok szerint. Összébb húzta magán a farkas szőrből készült, bundás palástját és fekete szemeivel a horizontot kémlelte. Ez a táj egész sík volt kivételesen, messzire ellátott. Hátrapillantva felmérte légiója állapotát. A katonák fáradtan és kissé kábán figyelték a földet maguk előtt, hogy ne essenek fel semmiben. Persze, ő egészen jól tartotta magát fekete csődörén ülve, de azért ő is jó néven vett volna egy kis pihenőt. Újra körbenézve úgy döntött, jobb híján a Rajna mellett táboroznak le.

Másnap reggel kémeket küldött szét, hogy mérjék fel a lehetőségeket. Még ebéd előtt visszatért legtöbbjük és ugyan apróbb falvakról számoltak be leginkább, az egyikük érdekes hírrel szolgált.
- Nagyobb, fából épített erődítmény magasodik alig félnapi járásra északnak, ahol a folyó ketté ágazik, és kis szigetet alkot. Fegyveresek, főként íjászok védik.
- Nagyon jó, ezek szerint megtaláltuk a királyt.
- Ha szabad megjegyeznem, dominus, Kőfogú Erik magát vezérnek hívatja és megtagadja a királyi címet.
Egyik szemöldöke gúnyosan szaladt feljebb.
- Kőfogú Erik? Miért ver Jupiter bárkit is ilyen névvel? Na, de sebaj! Hívom én vezérnek, ha akarja, csak jussunk egyezségre. A tábornok kifejezetten hangsúlyozta, hogy Tiberius császár határozott kívánsága békét kötni és Mars a tanúm, hogy nem rajtam fog múlni. Persze, ha nem beszélünk közös nyelvet… - ördögi vigyorra húzódtak ajkai és már érezte is szájában a vér ízét. Megnyalta ajkait és villanó tekintettel nézett abba az irányba, ahonnan a követ érkezett. – Kőfogú Erik fogai vajon harapják-e olyan jól a füvet, mint másoké?
Az emberek nevettek körülötte, de tudta jól, hogy magukban mind az asszonyokra és a kincsekre pályáztak. Ő már rég nem élt a háború adta lehetőségekkel, hogy tagját valamilyen barbár asszonyba mártsa, miután látta, hogy nagybátyját egy ilyen hadjárat során összeszedett asszonyi nyavalya ragadta magával. Soha nem fogja elfelejteni a férfi utolsó napjait és akkor megfogadta, hogy ő csak szüzekkel fog hálni, így aztán a Vesta templomok rendszerint félték közeledtét. Most kissé keserűen gondolt arra, hogy a legközelebbi Vesta templom is kéthavi járóföldre van, az Alpok déli tövénél. Talán majd megnézi a felhozatalt.
Délután futárt küldetett a germán vezérhez, és ha őszinte akart lenni, kissé csalódottan hallgatta a választ, hogy másnap déltájt lakomával várja őket a vezér.
- Hogyaza… - morogta a futárt hallgatva. – Most mit mondok az embereknek? Ha nincs lehetőségük zsákmányhoz jutni, elégedetlenek lesznek.
- Kőfogú Erik biztosított róla, hogy sem asszonyokban, sem kincsekben nem lesz szűkmarkú.
Csodálkozva fordult vissza.
- És utána számolt már, hogy hány emberről beszélünk? Egy légió tíz kohorsz! Majd ötezer embert akar kinccsel és asszonnyal ellátni?! – mérgesen legyintett. – Hagyjuk…!

Másnap délelőtt prefektusára hagyta az állomásozó légiót és néhány jobb katonájával megindult az erőd felé. A vezér valóban várta őket, szép, szőke asszonyokkal és roskadásig megpakolt asztallal. A legátus csodálkozva vette észre, hogy ebben a törzsben minden férfi hosszú, majd derékig érő hajjal rendelkezik, akár csak asszonyaik. Néhány perc fecsegés után már csak megkérdezte.
- Hogy-hogy ilyen hosszú minden férfi haja?
- A haj az élet, az egészség és az erő szimbóluma.
- Értem – bólintott és elgondolkodva nyúlt saját tarkójához. A borbély nélkül töltött hónapok alatt sokat nőtt a haja, már szinte zavarta, így hátul kis lófarokba kötötte, amennyit bírt. A többi kissé csapzottan lógott az arcába. Örült volna már egy kiadós fürdőnek. – Térjünk is a tárgyra! Tiberius császár a szövetségeteket kéri. Hűségetekért cserébe megígéri, hogy vízvezetékeket és utakat épít nektek, erős templomokat saját isteneiteknek.
- Mit jelent a hűségünk? – kérdezte a germán gyanakodva.
- Szenátornak nevezné ki az elöljáróitokat, köztük téged is. És azt kéri, támogassátok a szenátusban.
Kőfogú Erik ajak biggyesztve csóválta a fejét.
- Anno nagyapámat is szenátornak nevezték ki. Még Cézár idejében. A szenátus nem örült nekünk.
Ititius fáradtan forgatta meg a szemeit, majd kedves vigyort erőltetett az arcára.
- Ez most más – felelte és igyekezett, hogy vigyora ne torzuljon vicsorrá.
- Hm… Rendben – felelte a vezért, majd tengerkék szemeit a fekete hajúra emelte. – Azonban kérnék valamit a Római Birodalomtól.
A római arcára enyhe lenézés költözött és gúnyosan mosolyogva dőlt hátra a karosszékben.
- És mégis mit?
- Van egy fiam... Elrabolták és Rómába vitték rabszolgának tíz évesen… Ennek már hét éve. Kérlek, ha még él… Engedjétek vissza hozzám!
Bólintott, de az aranyszínű alkoholos folyadék, amit itattak vele, már épp eléggé elbódította az agyát. Abban sem volt biztos, hogy erre valaha is emlékezni fog. A több órás tivornya után még pár óra alvásra is szükségük volt, de utána végre megindulhattak vissza, Rómába. A hosszú út során igyekezett minél több lehetőséget adni az embereinek zsákmányszerzésre.

Azonban Itália északi határainál, mikor megpillantotta az első Vesta templomot, ő kért türelmet a légiótól és súlyos, döngő léptekkel vonult végig a templom bejárati csarnokában. Ahogy a főterembe lépett, azt hitte, valami túlvilági éneket hall. Odapillantva egy csodálatos teremtést látott, derékig érő hajzuhataggal, amely folyékony aranyként omlott a hátára. Vékony, karcsú testét hófehér bőr fedte, és ahogy a kupola résén beáradó fény rásütött, a szálló hajszálaktól olyan hatást keltett, mintha arany fény övezné őt. Az ének abbamaradt és a lehunyt szemek kipattanva rászegeződtek. Mesebeli zafírok villantak rá minden tenger mélységével.
Ititius érezte, hogy a lelkében megmozdult valami. Olyan elemi vágy kelt életre benne a szűz iránt, amelyen alig tudott uralkodni. Nem csak egyszer akarta magának. Örökre a tulajdonaként akarta tudni, elrejteni a világ borzalmai elől ezt a törékeny csodát és csak magának megtartani. Már indult volna felé, mikor a templom vezetője, egy idős papnő rohant felé.
- Legátus, kérlek, ne! Bárkit vihetsz, de őt ne! – kiáltotta kétségbeesetten és ő unottan mérte végig a termetes asszonyt.
- Nekem ő kell. Miért ne vihetném?!
- Mert… Ő Vesta istennő leendő főpapja! Az istennő haragja súlyt majd rád, ha megbecsteleníted ezt a szépséget, akit az ő tiszteletére nevelünk itt! – felelte a papnő dacosan, konokul állva a fekete szemek pillantását.
A katona felnevetett.
- Én Mars pártfogoltja vagyok és hidd el, a hadisten tudja, milyen szükségletei vannak egy férfinak. Majd ő kimagyaráz Vesta istennőnél – s újabb lépést tett a tündér felé.
- Nem! – kiáltott a papnő és kitárt karokkal állt kettejük közé, ezzel csak feldühítve őt.
- Az életeddel játszol, főpap! –sziszegte.
- Minden isten haragja sújtson rád, ha bántani mersz egy főpapot!
- Állj félre és nem bántalak! Ne aggódj, élvezni fogja!
- Keress mást! Sok szép lány van még itt!
- De nem kell más, hát nem érted?! – rántotta elő a kardját. Utólag nem tudta volna megmondani, miért reagált így. Hiszen neki eddig is mindegy volt, hogy melyik paplányt vitte az ágyába. A főpap tanoncokat mindig békén tudta hagyni. De ez a szőke teremtés megbabonázta őt. Azonban az asszony még mindi kettejük között állt, és már épp lecsapni készült, mikor a vékony, törékeny kezecske a feljebbvaló vállára csúszott.
- Köszönöm, Lucia. De nem kell értem az életed áldoznod – mondta egy halk és lágy hang. Csak valami jóságos teremtménynek lehet ilyen hangja, ebben Ititius egészen biztos volt. És most a két ékkő ráemelkedett. – Megteszem, amit kérsz, dominus! – azzal lehajtotta a fejét és megindult az egyik oldalsó ajtó felé. – Kérlek, kövess!
- Nem, ne tedd! – hallották még az asszony könyörgését, de mind hiába. Aztán a hosszú folyosó egyik ajtajánál a szőkeség megállt és ismét felé fordult.
- Dominus, kérlek… Biztos engem szeretnél? – kérdezte szelíden és a római még mindig megbabonázva bólintott. – Akkor kérhetek valamit?
- Bármit…
- Hadd kössem be a szemed…
Szíve szerint nemet mondott volna, hiszen ha beköti a szemét és nem láthatja ezt a szépséget, akkor mi értelme az egésznek? Ráadásul tartott tőle, hogy esetleg átverik. De annyi kérést látott a másik tekintetében, hogy mire döntésre jutott volna, már bólintott is, mintha csak valami felsőbb erő mozgatta volna. Beléptek a helyiségbe és ő levette a páncélját, majd ruháit is. Nem tagadta, egy fürdés éppen nem ártott volna, de félt, hogy elszalasztja a pillanatot, ha mással is foglalkozik most.  Már lépett is a szűzhöz, hogy megcsókolja, de az egy selyemkendőt vett elő és lágyan mosolyogva bekötötte a szemét, majd lefektette az ágyra.
- Egy pillanat, dominus és már jövök is! Csak előkészülök… - hallotta a másik édes hangját és ő elégedett mosollyal tette a kezeit a tarkója alá, pucéran várva, hogy mi fog történni.
Pár halk, elfojtott, tompa nyögést hallott, néhány kéjes sóhajt, aztán érzékelte, ahogy a másik fölé mászik. Soha nem tapasztalt forróság szorult tagja köré, olyan, amilyet még egy szűznél sem érzett. Jóleső kéjjel hördült fel és csípőjével felfelé döfött egy fájdalmas sikoltást kicsikarva ezzel a másikból.
- Bocs… - zihálta.
- Se…semmi baj… Csak várj egy… kicsit…
Így tett és nem sokára azt érezte, hogy a szorítás kissé lazul és a pap mozogni kezd rajta újabb és újabb gyönyörhullámokkal borítva el őt. Kezeit felsiklatta a vékony, selymes combokon, hallgatva a vágytól fülledt zihálást, majd a csípőn folytatva kezei útját egészen a mellekig nyomult.
Csakhogy nem találta őket…
A kendőhöz kapott és letépte a szeme elől, dühösen meredve a másikra, aki egy fiú volt.
- Te… te…
- Eunuch vagyok, dominus – cincogta a másik megilletődötten.
- Teee… - kezdett éktelen haragra gerjedni és ez megérezve a másik leugrott róla, kisebb fájdalmat okozva neki.
- Kérlek, bocsáss meg, dominus, mi próbáltunk lebeszélni erről! – kiáltotta, vékony karjait az arca elé emelve védelmezőn.
- Hogy lehet ez? – üvöltött. – Téged akartak főpapnak, vagy az hazugság?!
Megrázta a fejét.
- De ha fiú vagy, akkor hogyan?!
- Titokban akartuk tartani… Hiszen lánynak nézek ki! Nem derült volna ki soha…
Felállva kezdett ide-oda sétálgatni az aprócska szobában, hogy kissé lenyugodjon. Dühösen méregette a másikat, aki azonban most összeszedte minden bátorságát és felállt, büszkén a szemeibe nézve. Állták egymás tekintetét, majd végül Ititius szakította el magát a kékségektől és végigmérte az előtte állót. Nőies vonalai voltak, széles csípője, vékony, hosszú lábai, karcsú dereka, keskeny vállai. Tényleg nem lehetett látni, hogy nem nő. Ha megfelelő ruha van rajta, senki nem veszi észre. És ami a legszörnyűbb, hogy még így is gyönyörűnek találta. Csodálatos teremtésnek, aki megbabonázza. Elkeseredetten nyögött fel és hátrahajtotta a fejét.
- Ez hát Vesta istennő bosszúja? A sok szűz lány után elintézi, hogy nekem egy kasztrált fiú kelljen?! – mondta hangosan, tengernyi cinizmussal a hangjában. Mikor ismét áldozatára pillantott, édesen döbbent arcot látott maga előtt. – Na, mi van? – kérdezte mosolyogva.
- Kellek neked, dominus? – kérdezte megszeppenve és kissé elpirulva a fiú.
Csak jobban mosolygott és bólintott.
- Mi a neved, szépségem? – kérdezte halkan.
- D… Deidra – felelte a szőke.
- Deidra – ízlelgette a nevet. – Szépen hangzik.
Közelebb lépett hozzá és ujjait a szőke tincsek közé siklatva húzta magához a papot egy lágy, kedveskedő csókra, és ami azt illeti, igazán meglepődött, mikor a vékony karok a nyaka köré fonódtak és Deidra boldogan viszonozta a csókját. Testük összesimult, majd egymást ölelve az ágy felé haladtak, ügyelve rá, hogy a csókot ne szakítsák meg. Először kedveskedve, majd egyre vadabbul és szenvedélyesebben cirógatták, csókolták egymást, apró foltokat hagyva a másikon. Ititius lassan, de biztosan nyomult az alatta fekvőbe és úgy érezte, bele tudna őrülni abba a gyönyörbe, amit a fiú teste ad neki. Egyre nagyobbakat lökött és egyre mélyebben, míg nem eltalált egy pontot, amitől Deidra felsikoltott gyönyörében. Ez a látvány annyira tetszett a katonának, hogy újra és újra megismételte, míg végül a Vesta szűz csak kéjes nyöszörgésre és vonaglásra volt képes, csípőjével minél inkább ellen mozogva neki. Ő maga is közel járt a csúcshoz, de egy pillanatot sem akart elszalasztani, olyan gyönyörű látványt nyújtott az élvező fiú alatta. Azonban az egyik durvább lökésnél a forróság olyan erővel szorult köré, hogy azt hitte, benne szakad, Deidra pedig még hangosabban sikoltott fel. Minden izma megfeszült, háta ívbe hajlott, majd egy-két hosszú pillanatig úgy maradt, átlökve ezzel Ititiust is a gyönyör kapuján, majd fáradtan omlottak a heverőre.
- Úgy élvezel, mint egy nő – jegyezte meg mosolyogva.
Zihálva-pihegve meredtek a plafonra és a fekete hajú olyat érzett, amit eddig még soha az életben. Bűntudatot. Oldalra fordult és a kipirult, verejtékben úszó szőkét figyelte, aki lassan, fáradtan felé fordult, majd elmosolyodott. Egyszerre mozdultak egymás felé, hogy lágy csókolózásban forrhassanak össze végül. Mikor elválltak, a legátus bűnbánóan nézett a még mindig ártatlanul csillogó kék szemekbe.
- Most mihez kezdesz majd? – érdeklődött.
A másik megrántotta a vállát, de szemein szomorúság futott át.
- Nem tudom. Gondolom, maradhatok esetleg szolgálónak. Vagy szakácsnak. Talán megengedik. Ha meg nem, akkor eladnak szajhának.
Kikerekedtek a szemei a választól. A fenébe is már, ő ezt nem akarta! Deidra… Alig ismeri ugyan, de abban biztos volt, hogy szajhának nem való! Se szolgálónak. Ő ahhoz túlságosan is gyönyörű. Nem. Azt nem fogja hagyni.
Valószínűleg az elborzadt döbbenet kiülhetett az arcára, mert a másik most felnevetett.
- Mit hittél, jó uram, mi lesz, ha belém hatolsz tagoddal? – kérdezte keserű mosollyal.
Hogy mit gondolt? Nem gondolkodott. Ahogy most se.

Felöltözve haladtak már a folyosón, Ititius Deidra kezét fogva húzta maga után, nem foglalkozva a fiú kétségbeesett magyarázásával. Mikor a főtermen haladtak át, a főpap és még jó pár pap próbálta útjukat állni, de ő gondolkodás nélkül rántott kardot.
- Deidra mától hozzám tartozik! – jelentette ki komoran. – Aki ellenszegül, meghal!
Nem volt ellenszegülő. A szőke egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy azért ez kicsit rosszul esik neki. Tehát tulajdonképpen itt mindegy, hogy elviszik-e őt vagy se? De aztán rájött, hogy Vesta istennő szemében ő már semmit sem ér. És ettől a gondolattól csak még jobban elkeseredett.
Amióta gyerekként az otthonából kiszakították, egyedül ez a templom tudott értelmet adni az életének. Azonban nem akarta, hogy a második otthonában a második családjából bárki is megsérüljön miatta, ezért hát úgy gondolkodott, hogy jobb, ha megadja magát a katonának. Azt legvadabb rémálmaiban sem gondolta volna, hogy a legátus magával viszi. Vajon milyen sorsa lesz? Szexrabszolgát csinál belőle a másik? Vajon ha a saját házában van, akkor is ilyen szenvedélyes és gyengéd egyszerre, vagy akkor ő már csak egy egyszerű szajha lesz a szemében? És mi lesz, ha már megunta őt? Ha majd a feneke nem lesz már annyira kívánatos a férfi számára? Vagy ha csak egyszerűen feleségül vesz majd valakit?
Megannyi kérdés, de most semmire sem jutott elég ideje. Szoknyáját ujjai között szorongatva rohant a férfi után, aki a kezénél fogva húzta, majd felrántották egy fekete csődörre. Háta a legátus hideg, fém páncéljának dőlt és ő egy pillanatra felszisszent.
- Indulás! – hallotta a füle mellől a katona mély hangját üvölteni, és ahogy kíváncsian hátrapillantott az erős vállak felett, ötezer katonát látott tengerként mozdulni erre az egy szóra. Kürtök harsantak és zászlók emelkedtek a szélbe. Kikerekedett szemekkel nézte a tömeget, majd félve a markáns arcra, fekete szemekbe pillantott. Persze, elméletben tudta ő, mit jelent a legatus legionis, de most, hogy élőben tapasztalta az erejét, beleborzongott. – Mi a baj? – kérdezte kedvesen mosolyogva a római és ő úgy érezte, mintha nem is ugyanaz az ember lenne.
- Semmi – felelte halkan és szégyenlősen elmosolyodott. Hagyta, hogy a férfi odahajolva megcsókolja, sőt, viszonozta a csókját, majd elgondolkodva meredt az előttük álló útra.

Hatalmas villába vitték. Az Uticensis család óriási vagyonnal és nagy rangokkal büszkélkedhetett már az első császár uralkodása óta és nem úgy tűnt, hogy Ititius fogja ezt a vagyont elherdálni.
Az előcsarnokban két nő fogadta őket.
- Drága fiam! – lépett hozzá az idősebb. – Üdvözlünk itthon!
A fiatalabb, fekete hajú lány erősen emlékeztette Deidrát a férfira, főleg fekete, szúrós tekintete, amivel most őt méregette.
- Ez mi? – mutatott felé fintorogva. – Valami rabszolga?
- Nem – felelt a dominus komoran.
- Azért, mert rabszolgához képest elég szép ruhában van…
- Ő Vesta szűz volt.
- Csak volt? Mi történt?
- Arra jártam.
- Édes fiam, kértelek, hogy ne hordj haza mindenféle kóbor jószágot! – csattant fel az anya.
- Mondtam, hogy Vesta szűz volt, nehéz felfogni? – rivallt rá a fia durva, mély hangon és ő megilletődve lépett egyet hátra.
- Jól van, Ititius, mi lelt téged?
- Ajánlom, hogy bánj vele rendesen, tisztelettel! – a fekete szemek fenyegetően szűkültek össze. – Ő nem egy szolgáló. Ő hozzám tartozik.
- Mármint a szeretőd?
- És talán a jövendőbelim – felelt vigyorogva, tudva, hogy mennyire bosszantja most ezzel a felvetéssel édesanyját, de tudta nagyon jól, hogy anyja és húga két vérbeli római nő, igazi viperák. Talán még egymást sem szeretik igazán. Az anya azonnal fel is lázadt.
- Fiam, nem gondolod, hogy jobb lenne talán egy politikailag előnyösebb házasságot kötni, mint elvenni egy… ilyet?
- Egy ilyen tiszta és gyönyörű és tanult Vesta szüzet?
- Már nem szűz…
- De miattam nem az…
- Igaz… És hogy hívják a lányt?
- Fiú. És Deidra.
- Hogy… hogy micsoda? – még mindig jól tudott mulatni anyja felháborodott és döbbent tátogásán. – Ő egy fiú?!
- Mit számít az? – kérdezte mosolyogva.
- Nem házasodhatsz egy fiúval!
- Miért ne? – azzal megelégelte a beszélgetést és Deidra kezét megfogva a lakosztályába vezette őt, meghagyva két emberének, hogy ne engedjék be se a testvérét, se az anyját hozzá. Végül mosolyogva a szőkéhez fordult. – Szeretnél fürdeni?
A pap tétován bólintott. Szolgákért küldetett hát és fürdőt készíttetett, majd ő maga kísérte oda Deidrát, hogy vele együtt ő is megfürödjön. Megkönnyebbülve merültek el a jólesőn meleg vízben, elgondolkodva játszva a rózsaszirmokkal, majd mikor újra egymásmellé kerültek, Ititius mosolyogva fogta meg a vékony kis kezet és vezette saját, ágaskodó férfiasságára. A szőke kissé elpirult zavarában, de lassan simogatni kezdte a merevedést. Engedelmesen viszonozta a mohó csókot, amivel az ajkait ostromolták, és ha őszinte akart lenni, nem csak engedelmeskedett. Ő is akarta ezt az egészet, mert nagyon tetszett neki a férfi és az együtt töltött alkalom emléke is kellemesen bizsergette végig a gerincét. Egyre szenvedélyesebb és szenvedélyesebb lett, már-már vakmerő, ahogy szabad kezével a félhosszú tincsekbe markolt.
Ititiust meglepte a fékezhetetlen tűz, ami a kék szemekben lángolt, mikor felnyitotta szemhéjait. Mintha csak lángra kapott volna a tenger, megbabonázta a látvány. Érezte, hogy a másik a szenvedélyével kezd uralkodni rajta és lassan átveszi az irányítást, ha hagyja, de ő ezt nem akarta. Azt akarta, hogy Deidra tudja, hol a helye az ő szemében. Mindenki más felett, de mégis alatta. Gyorsan kerekedett felül ismét és újra ő diktálta a tempót, ezúttal egy kissé durvábban, mint előző alkalommal, de még mindig vigyázva, hogy ne okozzon kárt új kedvesében. A hangos nyögdécselések, amelyek kitöltötték a fürdő visszhangzó termét a legédesebb zeneként hatottak rá. Még akart belőle.

Mire elhagyták a helyiséget, bőrük kiázott és fáradtan, de mosolyogva sétáltak a hálóig, ahol hatalmas ágy terpeszkedett hívogatóan.
- Dominus… lefekhetnék? Ha már nincs rám szükséged – érdeklődött Deidra, illően leszegett fejjel. Azonban a férfi az álla alá nyúlt és kényszerítette, hogy ránézzen. Mosolyogva figyelte őt, ő pedig akaratlanul is viszonozta a gesztust.
- Fejezd be ezt a dominuszozást. Ititius vagyok. És én is szeretnék pihenni. Igazából három napja nem aludtam többet egy-egy óránál.
Egy ásítással ledobta a törölközőt és befeküdt az ágyba, majd várakozón pillantott az ácsorgó szőkére.
- Te nem jössz? – kérdezte meglepetten.
- A te ágyadba?
- Ez már a te ágyad is. Mit hittél, kivel fogsz aludni, ha nem velem? – kérdezte nevetve, de tényleges választ nem várt. Mikor végre a kis tündére is melléfeküdt, álmosan még magához húzta és elmerült az álmok tengerében.

Mikor felébredt, Deidra még mélyen aludt és ezt annyira nem is bánta. Tulajdonképpen egészen addig azt hitte, álmodta az egészet, amíg ki nem nyitotta a szemét és meg nem pillantotta az arany hajzuhatagot. Viszont akkor kezdett kissé kétségbeesni.
Belegondolva, mégis mit hitt? Valószínűleg a fáradtságának köszönhette, hogy ilyen meggondolatlanul berontott egy Vesta templomba, és nem figyelve arra, hogy a főpap mit mond, hagyta magát megbabonázni. Bár ahogy oldalra pillantott és meglátta a tökéletes arcot, az élénkrózsaszín ajkakat és az aranyszínű hajtengert, eszébe jutott, miért is őrült meg teljesen. Akár hogy próbált emlékezni, soha nem látott még szebb teremtést, mint Deidra. És ő értette, miért akarták Vestának áldozni a fiút. De nem bírt magával és miután tudatosult benne, mekkora bajba sodorta szegényt, ezt látta az egyetlen megoldásnak. De mégis milyen megoldás ez? Nem tarthatja maga mellett szeretőjeként. Egy-két napig, hétig… talán hónapig. De utána? Hitvese nem lehet, hiszen fiú. Ha esetleg tegnap kibírta volna, hogy nem hergeli az anyját és elhallgatja, hogy Deidra fiú… Akkor talán… De így soha…
Az egyetlen mód, hogy maga mellett tudhassa mindig, ha rabszolgájává teszi. De akkor az anyja és a húga azonnal nekiesnek, amint ő kiteszi a lábát a házból.
Nehézkes sóhajjal felkelt és a paraván mögött sorakozó ruhákból egy fekete tógát akasztott le, melyet arany övvel kötött meg a derekán. Kifésülte a haját és a tükörbe pillantva azon gondolkodott, küldessen-e borbélyért. Végül úgy döntött, a haját megtartja. Valamiért egészen megfogták Kőfogú Erik szavai arról, mit is jelent a hosszú haj. De a szakállát leszedette. Mire Deidra felkelt, már régi, ápolt római pompájában üdvözölte és egy mélykék ruhát adott neki.
- Szerintem jó lesz rád. A húgom egyik ruhája, de mindenképpen szereznünk kell újakat neked. Vállalom a felelősséget, hogy minden holmid a templomban maradt és épp ezért természetesen pótolok mindent – mondta komolyan. Ijesztően komoly, kimért és határozott hangon. Deidra kissé megszeppenve nézett rá.
- Van valami baj… dominus? – nem akarta hozzátenni, hogy dominus. Vesta látja a lelkét, nem akart szembeszegülni a másikkal, de úgy érezte, a helyzet egyszerűen megköveteli.
- Kértelek, hogy ne hívj dominusnak! – csattant fel a férfi ingerülten és ő akaratlanul is összébb húzta magát lesütött szemekkel.
- Ahogy kívánod, Ititius – felelte halkan.
A fekete hajúnak megesett a szíve a kis szőkén, hiszen ő semmiről sem tehetett. Ő rontott be a templomba és szentségtelenítette meg nem csupán Vesta házát, de az ő testét is. Aztán még el is rabolta. Nehézkes sóhajjal ült le kedvese mellé és egy védelmező ölelésbe vonta. Meghatva figyelte, ahogy a vékony, törékeny kis test az ő mellkasához simul, enyhén megreszket és a kék szemek kétségbeesett kérleléssel néznek fel rá.
- Kérlek, ne haragudj! – suttogta vékonyka kis hangján és ő egy szadista állatnak érezte magát, holott még nem is tett semmit.
- Nem a te hibád. Nem haragszom rád. Magamra haragszom – felelte halkan, majd lágy csókot hintett a rózsaszín ajkakra. – Csupán most fogtam fel a tetteim súlyát. Hogy elhoztalak, de velem mégsem maradhatsz…
A pap riadtan meresztette rá a szemeit.
- És akkor most mi lesz velem? – kérdezte remegő hangon és félő volt, hogy mindjárt elsírja magát.
- Még nem tudom… Talán az lenne a legjobb, ha visszavinnélek oda, ahonnan gyerekként elhoztak. Honnan jöttél?
- Nem tudom, pontosan – felelte letörten a szőke, majd felállt és ő maga is felöltözött. A kék ruha tökéletesen állt rajta és szépen kiemelte kecses, fehér vállait, vékony nyakát, karcsú alakját. Haját kifésülte, de nem kötötte fel. A legtöbb római nő haja göndörödött, és feltűzve hordták barna fürtjeiket, ő az egyenes, világosszőke hajával különlegesnek számított.  – Csak arra emlékszek – folytatta zavartan a paraván mögül előlépve – hogy nálunk sokkal hidegebb volt, farkasbőr ruhákban jártunk sokszor. És a tűzhely előtt egy medve bőre feküdt kiterítve, ott játszottam mindig a fa játékokkal, amiket apám emberei faragtak nekem – tekintete egészen a távolba révedt, miközben mesélt, karjaival átölelte saját derekát és az ablakhoz sétált. – A mi ablakaink szűkek voltak és magasra tették őket. Apám nehéz, faragott karosszékben ücsörgött, fölötte hatalmas szarvasagancs díszítette a falat.
- Nem emlékszel, hogy hívták apádat? – kérdezte Ititius halkan, hogy a múlt varázslatát ne törje meg a szőke körül, csupán kissé irányítsa az emlékeket. De a másik lebiggyesztett ajkakkal megcsóválta a fejét.
- Nem, sajnos, nem. Arra emlékszek, hogy sokan félték őt, ő volt a vezér, vagy valami ilyesmi. És anyám mindig perelt vele – nevetett fel halkan saját emlékén. – Mondták is, hogy a legtöbben apámtól félnek, de anyámtól még apám is fél.
- Édesanyád nevére sem emlékszel? – fejrázás. – A saját, régi nevedre?
- Mindig Deidra voltam. Mikor kicsiként elraboltak, már akkor is hosszú hajam volt. Tudod, nálunk ez erény volt, mint a legtöbb germán törzsnél. Aztán azt mondogatták, hogy olyan szép vagyok, hogy eladnak Vesta szűznek. Így kerültem a templomba. De persze előtte még kasztráltak – fejezte be a történetét egy keserű fintorral.
- Tény, hogy soha nem láttam még tőled szebb jelenséget – biccentett Ititius. A másik elpirult és elmosolyodott. De ez a mosoly teljesen más volt, mint eddig bármilyen másik. Őszintén szívből jött, szégyenlősen, de boldogan. A szép vonalú orron finom ráncok jelentek meg és a zafírok szinte felragyogtak a boldogságtól. Még mindig nem értette, hogy lehet valaki ennyire gyönyörű. Csak figyelte, ahogy a napsugarak beragyogják az elálló hajszálakat, aranyos felhőbe burkolva a másikat, ahogy a vékony karok úgy próbálják megadni az öleléssel a szeretetet tulajdonosuknak, mintha azzal pótolhatnák a magányosan töltött évek szomorúságát. Egy pillanatig megbabonázva meredt a jelenségre, majd felállva odalépett és gyengéden magához ölelte a teremtést. Semmit nem tud még róla, de már nem lát a rajongástól. Kezdett biztos lenni benne, hogy ez valami boszorkányság, de most nem foglalkozott vele. – Éhes vagy? – kérdezte a kisebbet, majd az igenlő választ hallva kikísérte őt az átriumba.
A napot Deidrával töltötte. Ígéretéhez híven elvitte egy szabóhoz, sőt, ékszereket és lábbeliket is vásárolt neki. Útközben sokat beszélgettek és meglepve döbbent rá, hogy a pap igencsak járatos a politikában és a filozófiában is, emellett ért a csillagászathoz, az íráshoz és olvasáshoz, sőt, mivel kiváló logikája van, hamar átlátja a stratégiai döntéseket is. Ezen felbuzdulva Ititius vett néhány társas játékot is, amelyhez szükséges a logika, és mikor hazaértek, a déli étkezés után azonnal leültek játszani. A szőke igazi kihívást jelentett neki és ez különösen meglepte, mivel a játékokról egy ideje azért szokott le, mert már nem akadt ellenfele.
- Okos vagy – mosolygott a szemben ülőre, aki nőket megszégyenítő tartással ült már vagy két órája. Most finom mosollyal az arcán bólintott, miközben lesütötte egy pillanatra a szemeit, ezzel köszönve meg a bókot. A férfi a keze után nyúlt, hogy ujjaikat összefűzhesse, miközben azon gondolkodott, hogyan másszon ki az egyelőre vesztes helyzetből. Gondolatait azonban egy nyájasan mosolygó Livia zavarta meg.
- Édes fiam! Meghívást kaptunk a Domitius házból, visszatérésed örömére egy vacsorával szeretnének kedveskedni – mondta ünnepélyesen. – Természetesen, már el is fogadtam a meghívást.
Ititius azonban nem lelkesedett az ötletért és most dühösen mordult az anyjára.
- Miért nyilatkoztál a nevemben?
- Ugyan kérlek – hebegte a nő. – Egy politikailag ilyen jelentős család meghívását nem szokás elutasítani!
- Tudom, miért akarsz odavinni! – kiáltott ingerülten és az asztalra csapva öklével felállt. A hangos csattanás megijesztette Deidrát, aki eddig maga elé meredve próbálta feldolgozni az eseményeket. – Ott van Cornelia! Házasulandó korban és jelentős politikai befolyást adna, igaz?!
- Nos… mi tagadás, jó parti lenne – kezdte Livia.
- NEM LESZ! – üvöltött közbe. – Mikor fogod már fel végre, hogy nem kell politikai befolyás? Katona vagyok! Jupiter pöcsére, értsd már meg, nekem nem kell érdekházasság! Én megengedhetem magamnak, hogy szerelemből esküdjek!
- És kit akarsz elvenni? – kiabált most már hisztérikusan a domina is. – Talán ezt a kis barbár szajhát?! – mutatott a szorongva ücsörgő szőkére, azonban Ititius a következő pillanatban arcul ütötte. A padlóra zuhant és arcát masszírozva, döbbenten nézett fel gyermekére.
- Ebben a házban én vagyok a férfi, a dominus! – kezdte a fekete hajú kimérten. – Ha én azt mondom, hogy ez a… barbár szajha… ahogy te nevezted… fontos számomra és bánj vele tisztelettel, akkor te úgy is fogsz cselekedni, akkor is, ha ő tényleg egy barbár szajha. Érthető voltam?
A nő megilletődve bólogatott, majd felállt és elsietett. Ititius kedvese mellé lépett és felhúzta magához egy ölelésbe.
- El kell innen mennünk – sóhajtotta állát a szőke fejtetőn pihentetve.
- Miért? – kérdezte a pap halkan.
- Mert most esküdött ellened örök bosszút. Ismerem már. Istentelen egy vipera, csak úgy, mint a legtöbb római asszony.
- Sajnálom, hogy gondot okoztam…
- Ugyan! Ha nem lennél, akkor más általam választott személynél bukott volna ki.
 

Nem sokkal később Ititiushoz látogató érkezett. Lucius Vitus szenátor gyerekkori jó barátjának számított, akivel a mai napig különösen jó viszont ápolt, és ezúttal a legatus számára fontos hírekkel tudott szolgálni. Az átriumban sétálgattak, hogy a ház asszonyai ne tudjanak olyan könnyen hallgatózni. Már mindketten megtapasztalták, hogy bizony, szokásuk.
- Szóval miért is nem jössz el a vacsorára? – kérdezte Lucius a rá jellemző derűs mosolyával.
- Mert anyám azt erőlteti, hogy vegyem el Corneliát.
- Politikailag előnyös házasság lenne – bólintott a szenátor.
- Igen. De nekem erre nincs szükségem. Jól érzem magam legatus legionisként, nem török politikai célok felé.
- Attól még elveheted.
Gúnyos félmosoly költözött a szája sarkába, ahogy barátját a lakosztály ablaka felé vezette.
- Nézz be! – mondta, mikor odaértek, majd elégedetten figyelte a Lucius arcára lassan kiülő döbbenetet.
- Gyönyörű – lehelte Deidra felé bámulva.
- Az. És okos és művelt és illedelmes –bólintott rá.
- De hát akkor meg van a megoldás! Miért nem veszed el őt?
- Mert ő egy fiú.
Igazán jól szórakozott azon, ahogy Lucius arcára bamba, értetlen kifejezés költözött, majd felváltva pislogott hol a szőke felé, hol rá.
- Ő? Fiú?
- Pontosan.
Percekig nem tudott tovább érdemben kommunikálni. Végül jobbnak látta témát váltani.
- Egyébként Tiberius császár is tiszteletét teszi. Tudtad, hogy északkelet felől nomád barbár csapatok támadnak minket? Félő, hogy ha összefognak és szerveződnek, Pannónia felől éket verhetnek az északi provinciák és a birodalom közé. Holnap dől el, melyik légiót küldi oda a császár… - mesélte csevegő hangon, azonban hirtelen azt vette észre, hogy Ititius megtorpant mellette és csillogó szemekkel figyelte őt.
- És azt mondod, ma a császár tiszteletét teszi a vacsorán? – ismételte meg a kérdést, már-már őrült csillogással a tekintetében.
- Azt – bólintott bizonytalanul Lucius, majd megrendülten tűrte, hogy barátja magához szorítsa, néhány bordáját ijesztően megroppantva.
- Köszönöm, Lucius! El sem tudom mondani, mennyit segítettél! Van egy tervem! – azzal megindult az épület felé, de pár lépés után még visszafordult. – Ugye, Deidra ügyében számíthatok a diszkréciódra?
- Hát persze…
Berontott anyja lakosztályába és szerencsére húgát, Lidiát is ott találta.
- Elmegyünk a vacsorára – jelentette ki határozottan.
- Ez nagyszerű! – állt fel anyja a szövőszéktől. – Tudtam, hogy megjön az eszed…
- A kísérőm Deidra lesz – vágott közbe ellentmondást nem tűrő hangon, majd összeszűkült szemekkel végignézett a két, döbbent nőn. – És most mondom, ha valamelyiktek is el meri szólni magát arról, hogy Deidra fiú… Gondolkodás nélkül kitagadom a családból és mehet szajhának Appiához!
Appia Róma leghíresebb bordélyházának vezetője volt és különösen nagy hírre tett szert azzal, hogy megszégyenült, kitagadott polgárasszonyokat kínált. Így hát a két nő kénytelen-kelletlen beleegyezett a dologba és megfogadták, hogy megtartják a szőke titkát.

Este a vacsorán Deidra messze kitűnt szépségével, számos római asszony lelkében gyújtva ezzel olthatatlan gyűlöletet és sok, tisztes római polgár küzdött erkölcstelen gondolatokkal a fejében. Láthatóan Tiberius császár is kedvét lelte a csodálatos jelenségben és mikor Ititius a kérésével hozzáfordult, mosolyogva szabta meg feltételeit.
- Szóval az V. légióval az északkeleti barbárok ellen vonulnál… Rendben. Kaphatsz egy várost, egy villával együtt Pannóniában, ha a kísérőd velem marad – felelte.
A legatus akaratlanul is lesápadt és érezte a fejében dübörögni a vért. Nem tudta, mit mondhatna hirtelen. Hátra pillantott a méregzöld, elegáns ruhában ácsorgó angyalra, aki riadt szemekkel figyelte hol őt, hol a tömeget és benne megfogalmazódott egy gondolat. Amikor magához vette, felelősséget vállalt érte. És a tünemény megéri a küzdelmet.
- Sajnálom, császárom – emelte tekintetét dacosan az uralkodó arisztokratikus arcára. – Rendelkezz velem kedved szerint, szeretlek és szolgállak halálomig, de Deidráról nem vagyok hajlandó lemondani az életem árán se.
Tiberius meglepetten pillantott a fekete szemekbe.
- Ellenszegülsz nekem? A császárodnak?
- Sajnálom…
- A fejedet vetethetném ezért, azt tudod?
- Tudom, császárom.
- Hát ennyire szereted ezt a nőt?
- Igen, császárom, mindennél jobban – hazudta. Tény, hogy már most kötődött a paphoz, de nem szerette. Hiszen csak tegnap ismerte meg. Fontosabb volt, hogy felelősnek érezte magát, amiért feldúlta a fiú életét és nem volt benne biztos, hogy más férfiak is úgy reagálnának, mint ő, mikor kiderül, hogy az általuk gyönyörű nőnek hitt személy igazából egy kasztrált fiú.
A császár lemondóan sóhajtott.
- Jó kedvemben találtál – morogta. – Bár hála neked, már elmúlt. Megkegyelmezek és a provinciákat is megvédheted. De most tűnj a szemem elől, amíg meg nem gondolom magam!
Megkönnyebbülve sóhajtott és elmosolyodott.
- Köszönöm! Ave Tiberius! – tisztelgett, majd megfordult és Deidrához sietett. – Mennünk kell! – suttogta és a derekánál fogva kivezette a villából kedvesét. Az anyja és a húga még maradtak, ami számára kifejezetten kapóra jött.

Hazaérve még mindig nem tudta abbahagyni a vigyorgást. Az este sikeres volt, akkor is, ha ezzel nem sikerült végleg elnyernie a császár szeretetét. Magához rántotta egy csókra Deidrát, de kivételesen nem engedett a vágyainak és nem csábult el a puha ajkaknak, selymes bőrnek.
- Kezdj el csomagolni! – kiáltott, majd rákacsintott a megzavarodott szőkére és elsietett a lakosztály felé.
Deidra nem értette, mi történik. Tegnap érkezett… Már is pakoljon? Most ki fogják tenni? Az utcára küldik? Mi történik körülötte?
Kétségbeesetten rohant Ititius után, majd mikor utolérte, térdre borult előtte és leszegett fejjel fogta könyörgőre.
- Kérlek, ne küldj el! Könyörgök! Bármit megteszek, szolgállak életem végéig, csak ne küldj el!
Nem érkezett válasz és bár rettegett, mégis kíváncsian pillantott fel végül. A férfi megrökönyödve meredt rá.
- Mi… miről beszélsz? Nem akarlak elküldeni… Elköltözünk… Ennyi… Megyek én is veled.
A szőke megkönnyebbülve sóhajtott fel, majd felkelve, még mindig az ijedtségtől remegve odabújt a rómaihoz.
Nem mondhatni, hogy eget rengetően mély érzelmei ébredtek volna az elmúlt másfél nap alatt, de megkedvelte Ititiust és ami még fontosabb: jelenleg senkije nem maradt rajta kívül. Félt elveszíteni.
Pannónia ebben az időszakban hűvös és kissé nyirkos volt. Az ott élő emberek eleinte kissé mogorván fogadták a légiót, félve, hogy esetleg ismét olyan pusztításokat végeznek majd, mint legutóbb, de ezúttal a római katonák nagyobb zsákmányra pályáztak.
Aquincumban állt a villa, amely a legatus legionis és kísérete számára rendelkezésre állt, azonban az építkezések anno félbe maradtak, és még befejezésre várt a jobb szárny, de mivel Livia és Lidia nem tartottak velük, így annyira nem tűnt zavarónak ez a hiányosság. A villa többi része bőven rendelkezett a szükséges helyiségekkel, többek között egy hatalmas hálóval és egy szintén tekintélyes méretű fürdővel.
- A festést és berendezést rád bízom – mondta fáradtan Ititius, mikor Deidrával az oldalán körbejárták az épületet. –Dönts mindenben belátásod szerint! Nekem egyedül a dolgozó szobára van szükségem, viszont arra mihamarabb.
A hosszú, több hónapos út során volt idejük kiismerni egymás hibáit is. Például Deidra kitapasztalta, mikor ajánlatos a legatust békén hagyni és mikor vágyik inkább társaságra dühe ellenére is. A római pedig megtapasztalta, milyen az, amikor egy sértődékeny Vesta szűz a pillantásával akarja belefojtani egy kanál vízbe. Furcsa mód, amikor a fiú vérig sértődött valamin és magában átkok hadát zúdította a fekete hajúra, olyankor mindig csak az oroszlánt piszkálta és általában heves szerelmeskedés lett a vége, őrjöngő élvezéssel.
Most azonban még ahhoz se maradt erejük, hogy egymásnak essenek, csupán fürdőre és ágyra vágytak és mélységesen elkeserítette őket a gondolat, hogy a villa eddig üresen állt, így gyakorlatilag kifosztották. Így hát kényszerből felállították a sátrat az udvaron, és a felújítási munkálatok alatt abban háltak.
Deidra ízlése Ititius véleménye szerint messze felülmúlta a római asszonyokét. A falakat fehérre festette, helyenként pedig ő maga pingált szépen keretezett freskókat a falra, vagy épp mozaik képeket készített. A padlót szép formájú, csiszolt kőlapokkal fedette be és több helyen medvebőröket terített le. A karosszékeket, heverőket puha birkabőrökkel fedte, szőttesekkel borította a falak alját, amelyek megtartották a meleget. Nagy, kőből készült tűzhelyeket építtetett a helyiségekbe, amelyek a római számára eddig elég ismeretlenek voltak, de mikor beköszöntött a tél, hóval, mintha csak a hegyekben lettek volna, megértette funkciójukat és mérhetetlenül hálás volt a másik előrelátása miatt. Még a néhol elhelyezett szarvasagancsokkal is megbarátkozott, ahogy a hatalmas, faragott fa asztallal és padokkal is, azonban az ágy fölé helyezett állati koronát leszedette.
- Ne haragudj meg, szerelmem, de mindig attól félek, hogy leesik és felnyársal minket álmunkban! – magyarázta ellentmondást nem tűrően, mégis Deidrának mosolyt csalt az arcára ezzel. Így került egy igen perverz freskó a fejük fölé, amely kettejüket ábrázolta, mondhatni, bensőséges viszonyban. A katona pedig visszasírta a szarvasagancsot. – Mi vagy te, egy hetéra?! Hát mi lett itt, hetérák háza, hogy ilyen illetlen freskót festettél oda? – kérdezte kétségbeesetten, ugyanakkor érezte, hogy ezt a csatát elvesztette. Azt a freskót onnan már csak a tűz szedi le. A szőke viszont csak kacagott rajta és lágy csókot lehelt az ajkaira.
- Addig, amíg csak engem döngetsz ebben az ágyban, addig ez nem tartozik senkire. Ha sokakat hozol az ágyunkba, akkor valóban hetérák háza lesz, de nem miattam! – mondta szelíden. Elgondolkodva túrt a fekete tincsekbe és álmodozva játszott velük, miközben hallgatta a tűz ropogását. – Szép hosszú már a hajad – mondta ábrándozva. – Már az én törzsem is elismerne erős férfiként… - szemei pajkosan csillantak és száján csintalan mosoly játszott. Tudta, hogy Ititiust mennyire fel tudja hergelni azzal, ha a férfiasságán viccelődik, bár arról fogalma sem volt, más férfiakra hogy hatna ugyanez. Itt viszont tudta, hogy az egésznek az lesz a vége, hogy a puha szőrökkel letakart ágyra hajították és még felocsúdni sem volt ideje gyakorlatilag, máris magában érezhette a másikat. Szeretett szeretkezni. Legalábbis Ititiusszal. Szerette a férfi illatát, az ízét, az érintését… Mindenét. Nem csupán együtt háltak, de barátok is lettek. Nagyon sokat beszélgettek, vagy ha idejük engedte, játszottak és ami Deidrát különösen meghatotta: a férfi magával teljesen egyenrangúként kezelte mások előtt. Ő is kapott egy lovat, egy hófehér kancát és mellette lovagolhatott végig. Igen, határozottan merte állítani, hogy beleszeretett Ititiusba. És tudta, mert érezte, hogy érzései viszonzásra találtak. Akkor is érezte volna, ha fülledt, szerelmes éjszakákon nem suttogják százszor s még többször a fülébe.
A legatus pedig igyekezett minden létező jóval elhalmozni kedvesét. Ruhákat, ékszereket hozott neki, a legjobb ételeket készítették a szakácsok.
Egyik alkalommal azonban úgy tűnt, a szokottnál is nagyobb örömet tudott okozni a másiknak, mikor egy irhából készült, meleg ruhát hozott neki, vastag, prém szegéllyel és bőrből készült, magas szárú, bélelt cipővel. Deidra szinte magán kívül volt az örömtől és boldogan pördült meg a ruhában.
- Ez… ez olyan, mint, amit a népem hordott! – kiáltotta boldogan. – Pont olyan, nálunk az asszonyok ilyenben jártak!
Ititius elgondolkodva méregette őt. A ruhát Kőfogú Erik területéről hozta. Most halványan derengeni kezdett neki, hogy valamikor még másfél évvel ezelőtt, mikor nála járt, az öreg említette, hogy elrabolták a fiát. Vajon Deidra lenne az? Végül is… baj nem lesz belőle, ha a következő hónapban magával viszi a szöszit. Legfeljebb kicsit nosztalgiázik, jobb esetben pedig újra látja az apját. Bár nem volt benne biztos, hogy a számára barbárnak minősülő germán törzsfőnök mennyire tobzódna az apai szeretetben, ha kiderülne, hogy egyszülött fiát igazából már régen kasztrálták és jelenleg is nőként él. Mindenesetre most elégedetten ölelte magához a meghatottságtól könnyekre fakadt fiút és ölébe vonva csókolt az ajkaira szerelmesen.

- Holnap rakd majd el az irha ruhád! – mondta lefekvéshez készülődve Ititius. A szőke meglepetten pillantott rá.
- Miért?
- Mert velem jössz egy kis kirándulásra – kacsintott vigyorogva.
- Hova megyünk?
Még mindig le tudta nyűgözni a másik gyermeki lelkesedése, amivel a világhoz viszonyult. Minden szép volt és igazi csoda és nagy kaland a fiatalabb számára, pedig már a tizenkilencedik évét töltötte.
- Majd meglátod. Meglepetés – morogta mosolyogva, mikor már a takaró alatt feküdt.
A germán törzsek kétheti járásra voltak lovon. Most is ugyanolyan szívélyesen fogadták őket, mint régebben. Ititius azonban végig a szőke arcát figyelte, aki most tátott szájjal bámészkodott a várban. Elmélázott a magasan nyíló, szűk ablakokon, ujjait végighúzta a hosszú, faragott faasztalon. Kőfogú Erik azonban nem kezelte másképp őt, mint bármelyik vendégét, bár megjegyezte, hogy nagyon szép ruhája van. Deidra erre felkapta a fejét és enyhén remegő ajkait mosolyra húzta és bólintott. Más nagyon nem is láthatta, hogy a sírás kerülgeti, csupán párja, aki már ismerte minden mozdulatát és most óvón-vigasztalón egy ölelésbe vonta.
- És mi járatban vagy nálunk, legatus legionis? – érdeklődött a vezért, már a megpakolt asztalnál ülve.
- A fiad ügyében járok – felelt kimérten.
A germán először nagy szemeket meresztett, de végül lemondóan sóhajtott.
- Már kilenc éve annak. Minden bizonnyal meghalt…
- Ellenkezőleg. Mondd csak, véletlenül nem Deidrának hívták? – kérdezte szemöldök ráncolva és állát a tenyerébe támasztva az asztalra könyökölt. Szinte hallani vélte az öreg felgyorsult szívverését.
- De… igen… megtaláltad?
- Itt ül mellettem – felelte mosolyogva és karját a szőke vállaira ejtve odahúzta magához az említettet, aki addigra már nem győzte törölgetni a könnyeit.
Kőfogú Erik először csak döbbenten pislogott a törékeny teremtésre, majd szemében megcsillant a gyanakvás.
- De… ő nem egy lány?! – kérdezte hitetlenkedve.
Deidra megrázta a fejét, majd szipogva szólásra erőltette magát.
- Kicsiként… kasztráltak… - zokogott fel szégyenkezve és Ititius arcáról leolvadt a vigyor. Nem gondolt bele, mennyire megalázó a másiknak az apja elé állni így. Nyugtatgatóan húzta magához és csókolt rá az aranyszínű fejre.
- Nem tehetett róla – nézett komolyan a vezérre, aki még mindig tátott szájjal és kimeredt szemekkel figyelte utódját. – Amint innen elvitték, kasztrálták és lányként adták el Vesta templomába.
Pár percig csend ült a várra. Az emberek az asztal körül elborzadva néztek rájuk, mintha Deidra valami torzszülött lenne és a szoba csendjét csak a tűz ropogása és a fiú egyenetlen zokogása törte meg. Végül nem bírta tovább és elkeseredett kifakadt. – Jupiter pöcsére, ember! Visszahoztam a fiadat! – kiáltott a vezérre. Ő azonban csak bizalmatlanul méregette tovább a szőkét.
- Ő most a te szeretőd? – kérdezett rá végül és Ititius elkerekedett szemekkel bámult vissza rá.
- Komolyan ez a legfontosabb? Nem olyan rég még azt se tudtad él-e!
- Kérdeztem. Ő a szeretőd?
Már épp válaszolt volna, mire a karjaiban zokogó szinte hisztérikusan felkiáltott.
- Igen! A szeretője vagyok! És?! – nézett a könnyein át az elsötétült tekintetű apjára. – Nem volt más lehetőségem! És különben is… beleszerettem már… - hüppögte, visszabújva az erős mellkashoz, aminek a tulajdonosa azonban nem tudta, mi tévő legyen. Szíve szerint azon örömködött volna, hogy párja végre kimondta, hogy szereti, de a fennálló helyzet súlyossága ezt nem tette lehetővé. Végül úgy döntött, véget vet ennek az egésznek. Felállt, magával húzva kedvesét és komolyan a vezérre nézett.
- Ha túl tudsz lépni azon, hogy Deidra önhibáján kívül ebbe a helyzetbe került és képes leszel örülni annak, hogy legalább él, akkor Aquincumban megtalálsz minket – mordult rá, majd megindult az ajtó felé. – Mi most távozunk!
A szőke szipogva hagyta, hogy kezénél fogva maga után húzza. Az út hazafelé néma csendben telt, csupán a lovak egyenletes lépkedései és néha egy kis hüppögés hallatszott.
- Bocsáss meg! – kérte könyörgő hangon, mikor már nem bírta tovább a megtört fiú látványát. – Gondolkodnom kellett volna, mielőtt odaviszlek… De csak az járt a fejemben, hogy esetleg visszaadhatom a családodat…
- Tudom, és nagyon hálás vagyok – mosolygott rá, de tekintete olyan végtelenül üres és megsemmisült volt, hogy Ititiusnak fájt belenéznie. – Köszönöm a jó szándékod, nem tehetsz róla, hogy ez lett a vége…
- Ahogy te sem! Nem tudtad megakadályozni, hogy azt tegyék veled!
Deidra keserűen elmosolyodott.
- De arról tehetek, hogy szeretlek. Hogy férfi létemre egy másik férfit szeretek és nőként élek mellette… Ha nem kasztráltak volna, akkor sem lennék már férfi apám szemében.
Ebbe még nem gondolt bele. Tulajdonképpen germán szemmel ő most kasztrálta másodszorra Deidrát. Most még csak a szerelmi vallomásnak sem tudott örülni. Keserű szájízzel lovagolt tovább és inkább nem rontott tovább a saját helyzetén.
Azt sem értette, hogy tud ennyire elrontani mindent? Pont ő, aki olyan zseniális stratégosz, aki háborút nyer háború után! És tessék, ehhez egyszerűen úgy áll neki, mint valami megvadult csődör a kerámiaárusnál. Tudná még fokozni? Biztosan, de nem akarja.
Mikor végre hazaértek és kipihenték az út fáradalmait, mindenképpen kedveskedni akart valahogy a másiknak. Kiment az agórára és az árusok között nézelődve keresett valami megfelelő ajándékot. Végül egy farkasra emlékeztető állaton akadt meg a szeme.
- Farkast árulsz? – kérdezte a férfit.
- Farkaskutyát. Kicsit vadabb, mint a vadászkutyák, de kiváló házőrző.
Úgy döntött, egy ilyen kis szőrgombóc pont megteszi majd. Kifizette, majd hazafelé vette az irányt. A villába lépve azonban azt hallotta, hogy Deidra egy végtelenül szomorú dalt játszik a hárfáján. Sajgó szívvel indult a hang forrásának irányába és egy kiüresedett szemű szőkét pillantott meg, ahogy szinte önkívületben játszik a hangszeren. Odalépett mellé és végigsimított a hajtengerrel borított fejen.
- Kedves… - kezdte halkan, de a másik így is megijedt és nagyot ugorva kapott a szívéhez.
- Ave, dominus – mondta mosolyogva. Már nem abban az értelemben használta a dominus szót, mint régen. Most inkább játékosan, szeretettel nevezte az urának a másikat. Ez az ő kis titkos játékuk volt. Erre a férfi rendszerint így válaszolt, mint most is:
- Ave, domina – ezzel fejezték ki, hogy tulajdonképpen egymás rabszolgái lettek és soha nem fognak elválni.  Átnyújtotta a kis állatkát és a várt hatás nem maradt el. A szép arc felragyogott, ahogy elmosolyodott és a szemeiben újra élet csillant, mikor a kis gézengúz megnyalta az arcát.
- Köszönöm – rebegte hálásan, majd teljesen belefeledkezett az állattal való játékba. – Hogy nevezzük el? – kérdezte valamivel később.
- Hogy szeretnéd?
- Legyen Cézár… - mondta elgondolkodva.
- Cézárnak hívni egy kutyát? – kérdezte elfintorodva az idősebb. – Nem fura ez?
A szőke tettetett sértődéssel felhúzta az orrát.
- Meglásd, eljön majd az idő, amikor minden második kutyát Cézárnak fognak nevezni!

Tavaszodni kezdett és a hótakaró megmaradt foszlányai között a hirtelen zöld fűben apró, színes virágok kezdték bontogatni szirmaikat. A juhászok újra kiterelték állataikat a legelőkre és reggelente vonuló rackajuhok bégetése, kolompok csörögése töltötte meg a szűk utcákat, hogy aztán a nap végén visszafelé jőve elhozzák a csillagos, hűvös estéket. A nap sugara erőtlenül, de langyosan cirógatta az éledező földet, finom érintéseivel rügyeket fakasztva az ágakra és madarak üdvözölték a kikeletet hangos dalaikkal. Deidra úgy érezte, Aquincum és Pannónia most mutatja meg igazán a kincseit. Rómában nem volt ilyen tavasz soha, igaz, hófödte tél se járt arra. Vastag, puha köpenyébe burkolózva nézte Cézár játszadozását az átriumban, ahogy egy korán ébredő pillangót kergetett, mikor az egyik szolgáló jelent meg az ajtóban.
- Domina… látogatója érkezett – hajolt meg a lány. A szőke kérdőn pillantott idős szolgálójára, aki mindig, mindenhova követte. Még Rómából hozták magukkal és mivel nagyon összebarátkozott a terebélyes, idős, afrikai nővel, Ititius azt mondta, legyen az ő saját, személyi szolgája.
- Várunk valakit, Névia? – kérdezte csodálkozva.
- Nem tudok róla, domina.
Visszafordult a fiatal lányhoz.
- A dominust keresi vagy engem?
- A dominát.
Nem tudta, mi tévő legyen. Ititius már egy hete elhagyta a villát, mert északon barbártámadás indult és habár rövid csatában gyors győzelmet aratott, még több napba telik, mire hazaér. Hiába vannak itt a gladiátorai, akiknek az egyetlen feladatuk az ő életének a védelme, akkor is tartott a váratlan vendégtől. Végül bizonytalanul megindult az előcsarnok fele, közben jelezte, hogy ott fogadja a vendégeket. Vastag köpenyét egy másik szolgálónak adta, majd Néviával a nyomában megindult. Lila, római ruhát viselt a legfinomabb kelmékből, az anyag szélét széles, aranymintás szegéllyel szegték be. Lábát bőr saru védte a sérülésektől és finoman kidolgozott arany ékszerek díszítették a nyakát és csuklóit.
Mikor az előcsarnokba ért, a lélegzete is elakadt a különös látogatóktól. Három, hosszú hajú, prémes viseletű germán ácsorgott a sekély medence mellett. Az egyikben a saját édesapját ismerte fel, de a másik kettő ismeretlen maradt számára.
- Apa… - szaladt ki a száján a megszólítás, majd pirulva kapta gyűrűs kezét a szája elé. – Bocsáss meg – mondta lehunyt szemekkel, majd a közeledő lépések zajára felpillantott. Kőfogú Erik már egészen előtte állt, könnyes szemekkel. Karjait lassan kinyújtotta felé és remegő hangon megszólalt:
- Te bocsáss meg, kérlek! Ostoba voltam, Ititiusnak igaza volt. Annak kellene örülnöm, hogy élsz… Mondd, meg tudsz nekem bocsátani?
Meglepetten és kissé hitetlenkedve nézett az öregre. Persze, hogy szeretett volna megbocsátani! De azt is tudta, hogy nem áldozná fel az életét a rómaival, még az apja kedvéért sem.
- El tudod fogadni, hogy őt szeretem? – kérdezte kissé rekedten és nagyokat pislogott, hogy a maró könnyek csillapuljanak.
- Igen. Elfogadom – felelt halkan az apja, és lassan elkezdte leengedni a karjait, lemondva arról, hogy megölelje a fiát. Azonban Deidra csak erre várt és most boldogan ugrott a germán vezér nyakába, csókot nyomva a szakállas arcra.
- Akkor üdvöz légy nálunk, apám! – suttogta boldogan és úgy érezte, többet el sem akarja engedni őt. Magában hálát adott Vestának, a család védőistenének, hogy ha majd’ tíz év után is, de visszakaphatta az apját.  – Hála minden isteneknek, hogy itt vagy és hála, hogy a villát épp a múlt héten fejezték be! Remélem, maradtok, amíg Ititius vissza nem ér! – mosolygott rájuk boldogan, azonban az apja csak bólogatott és a szemét törölgette. Végül rekedten hozzátette:
- Ha nem zavarunk…
- Dehogy zavartok! Névia, szólj a szakácsnak, hogy három vendégünk is van, estére lakomát készítsen! – a néger asszonyság mosolyogva bólintott, majd szipogva megtörölte a szemét. – Miért sírsz, Névia? – kérdezte nevetve az asszonyt.
- Annyira örülök, hogy a domina kibékülhetett az édesapjával! – felelte hüppögve. – A szívem szakadt meg, mikor sírni láttam! – azzal eldöcögött a konyha irányába. Deidra csak mosolyogva megforgatta a szemét. Aranyosnak találta, hogy az asszony minden érzelmet ilyen intenzíven él meg, majd apjába karolva vezetni kezdte a vendégek számára fenntartott fogadó helyiség felé. A másik két germán bámészkodva követte őket.
- Sírtál miattam? – kérdezte Erik bűnbánóan. Csak bólintott egy aprót, de nem akarta ezzel terhelni a légkört. Elmúlt és most itt vannak. – Sajnálom.
- Már jóvátetted azzal, hogy eljöttél hozzám – mosolygott rá szelíden.
- Gyönyörű helyen élsz – nézelődött most a vezér is. – Bár néhány szeglet ismerős – tette hozzá mosolyogva, fejével a kandalló és a medvebőr fele intve.
- Emlékeztem – mondta vigyorogva, majd hellyel kínálta vendégeit.
- Mesélj, milyen életed volt! – kérte az apja. – Jól bántak veled, legalább viszonylag?
Deidra bort hozatott az egyik szolgálóval, de Névia ezúttal vele maradt. Ő is helyet foglalt az egyik heverőn és mély sóhajjal fogott saját történetébe.
- Hát miután felépültem a… kasztrálásból… Vesta, a család és az otthon védőistenének templomába kerültem. Ott azt mondták, annyira szép vagyok, hogy nem eunuchként nevelnek fel, hanem papnőnek. Mivel Vestának mindig a legszebb a főpapja. És az szerintük én voltam… A templomban jó életem volt. Rendszeresen étkeztünk, sokat tanultam, nagyon sokat. Aztán egy nap… -itt kicsit zavarba jött. Mégis hogy folytassa a történetet? Rárontott Ititius és úgy meghágta, hogy ő csak sikoltozni tudott az élvezettől, majd elrabolta? Bizonytalanul pillantott az apjára és két társára és érezte, hogy arca kipirul a zavart szégyentől.
- Folytasd, gyermekem –biztatta az apja, majd az elé tartott poharak közül elvett egyet. Mind követték példáját, majd Deidra mosolyogva felemelte a sajátját.
- Bacchusra, hogy bőséges szőlőtermést adott és Vestára, hogy most van miért örvendeznünk! – mondta római asszonyokat megszégyenítő tartással.
A három germán kérdőn pillantott össze, de végül úgy vélték, vendégségben mindig a vendéglátó istenének kell köszönetet mondani, hát ők is emelték poharaikat. Miután ittak, Erik újra a fiához fordult.
- És hogy kerültél a templomból ide? – kérdezte újra.
- Nos… Ititiusnak megtetszettem. Mert… azt hitte, nő vagyok… és… magával vitt.
- Tehát elrabolt? – kérdezte növekvő haraggal a vezér.
- Nos, ami azt illeti, annyira nem ellenkeztem… - vallotta be pirulva végül. – Mivel nem tudtam, mennyire veszélyes egy katonának nemet mondani, így védeni akartam a templom lakóit és engedtem neki. És ő maga mellett tartott és mikor idehelyezték Pannóniába, vele tartottam – fogta rövidre a mesét, majd kissé dacosan apja szemeibe nézett. – És igen, azóta egymásba szerettünk.
Kőfogú Erik sok mindent kérdezett volna és még több mindent mondott volna. De megfogadta, hogy nem teszi. Deidra az egyetlen gyereke és örül, hogy visszakapta.

A fiú úgy érezte, életének egyik legszebb hetét töltötte, amíg apja nála vendégeskedett. Mint megtudta, édesanyja akkor halt meg, amikor megtámadták őket és őt elrabolták. Az apja azóta is magát hibáztatja, amiért nem volt akkor mellettük és talán megbocsátásának egyik legfontosabb kulcsát jelentette a bűntudata. Hiszen így vállalta törzse esetleges megvetését, amiért fia eunuch lett. És Deidra végtelen hálát érzett iránta. Mikor Ititius is megérkezett a hadjáratból és megtudta, milyen események történtek távolléte alatt, csak elégedetten elmosolyodott és ennyit reagált:
- Tudtam.
Utolsó este Deidra a hárfáján játszott és énekelt. Ititius már régen hallotta utoljára énekelni párját, még a templomban, ahol először megpillantotta. Utólag már úgy gondolja, első pillantásra beleszeretett a jelenségbe, amit a szőke jelentett. Mert ő nem csupán egy személy volt, hanem egy egész fogalom a fekete hajú szemében: a tökéletesség.
Mikor Kőfogú Erik és emberei elhagyták a villát, Deidra boldogan mosolyogva ölelte át a legatust.
- Jó téged boldognak látni – csókolt a nyakába a férfi.
- Örülök, mert most nem tudnék uralkodni a boldogságomon – felelt vigyorogva, majd húzni kezdte a háló fele az idősebbet. –Egyedül az bánt, hogy tudom, ettől boldogabb már aligha lehetek, és ez csak azt jelenti, hogy nem sokára rosszabb idők következnek.
- Sssh! – tette a mutatóujját a lágy ajkakra. – Ne mondj ilyeneket! Amíg rajtam múlik, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy te boldog légy…
- Tudom – mosolygott a másik és szemeiben huncut fény csillanta, ahogy kioldotta a ruháját összetartó szalagot és hagyta, hogy a selymes kelme a földre csússzon. Immár meztelenül feküdt végig a puha szőrökkel borított ágyon és elégedetten vette tudomásul, hogy Ititius szemeiben szinte már nem is vágy, hanem inkább őrület lángol. Gyorsan ledobálta ruháit és a vékony, formás combok közé ereszkedve remegve merült el újra és újra az alatta fekvő, törékeny testben, áhítattal figyelve, ahogy a karcsú hát íjként feszül meg és a fej a kecses nyakon hátranyuklik, a puha ajkak közül pedig kéjes sikolyok törnek az égre. Szerette, hogy Deidra soha nem fogta vissza a hangját, és a szolgálókkal, őrt álló gladiátorokkal sem foglalkozott, mikor szerelmeskedtek. Ugyanúgy, ugyanolyan kéjesen vonaglott, sikoltozott, mozgott, mintha csak nem lenne ott senki. És őt ez valamiért csak még jobban tüzelte. Mikor elélveztek, az egész házban visszhangzottak sikolyai és Ititius hörgő üvöltése.
Gyakran tréfálkoztak vele, hogy ha valaki elmegy a ház előtt, biztosan azt hiszi, valami bordély működik itt, míg végül akaratlanul is a házon ragadt a Hetérák Háza név. De boldogok voltak.
A szolgálóik szerették őket, mert Deidra gondoskodott jó sorukról. Azt találta ki, hogy mind ugyanolyan mintájú és szabású ruhát kapott, lányok persze nőit, a férfiak pedig férfiruhákat. Kényelmeseket, egyszerűeket, de puha anyagút, amely nem dörzsölte ki a bőrüket. Rendszeresen és bőségesen étkezhettek és a domina figyelt rá, hogy soha ne alázza meg szolgálóit. Mindig kedvesen kért és mindent megköszönt. Nem csoda hát, hogy a házban mindenki szerette őt.

Pannónia a végletek földje volt. A nagy téli hideg után a nyári nap szinte perzselte a bőrt és a földet is, mégis a rendszeres záporoknak hála bőséges és jó termést hozott az év. A villa vastag kőfalainak köszönhették egyedül, hogy lenge ruháikban valamennyire legalább el tudták viselni a világot. A domina szinte átlátszó, fátyolszerű, bő ruhát viselt, a dominus szinte még annyit se, csupán egy ágyékkötő fedte el azon részeit, amelyeket egyébként egyáltalán nem kellett szégyellnie.
Kora délután fáradt, megviselt követ érkezett Rómából, egyenesen a császártól és miután átadta a tekercset, úgy tűnt, felesküdött, hogy Aquincum összes vizét megissza.
Deidra mosolyogva figyelte, és észrevétlenül eloldalgott átöltözni, mivel egy római követnek nem kell tudnia, hogy ő igazából nem egy nő. Mire visszaért, Ititiust igazán rossz kedvében találta. Aggódva simított a markáns arcra, melyet most borús felhők árnyékoltak.
- Kedvesem, mi a baj? – kérdezte aggódva.
- Rómába kell utaznom. Tiberius hívat – felelte a másik.
- És ez olyan nagy baj?
- Rossz előérzetem van. Ráadásul több hónapig távol leszek tőled – felelte szomorúan és leült, ölébe vonva a másikat, majd homlokát a fiú mellkasának támasztotta. – Szeretlek… - suttogta, mintha úgy érezné, többet nem mondhatja ki.
Másnap már indulnia kellett az útra, de nehéz szívvel hagyta ott szerelmét. Kíséretével igyekezett minél gyorsabban haladni, hogy minél hamarabb megtérhessen majd otthonába.
Az út hosszú volt. Ititius érzékei szerint hosszabb, mint eddig bármikor, pedig nem először tette meg ezt a távolságot, de még soha ilyen unalmasnak és véget nem érőnek nem érezte.
Mikor végre Rómába ért, szinte megkönnyebbülve sietett Tiberius császár elé. Az uralkodó mosolyogva fogadta és borral kínálta hatalmas villájának átriumában ücsörögve. Pannóniáról kérdezte őt és a csatákról meséltette, majd a legatust kezdte a hatalmába keríteni az érzés, hogy valami sokkal komolyabb dolog miatt hívatta az uralkodó. És nem is tévedett. Nem sokára Tiberius egy mély sóhajjal a tárgyra tért.
- Múlt hónapban volt szerencsém édesanyád és húgod vendéglátását élvezni – nézett a fekete íriszekbe egy gúnyos, magabiztos mosollyal és a katona úgy érezte, lepereg előtte az élete. – Érdeklődtem hogyléted felől és kedves kísérődről kissé. Ititius, meg kell, mondjam, mélységesen csalódtam benned. Miért nem említetted, hogy Deidra egy eunuch tulajdonképpen?
Lehunyta a szemét és nagyot nyelt.
- Bocsáss meg, császárom. Nem szerettem volna megalázni azzal, hogy leleplezem.
- Nos, én meg már azt hittem, hogy a jegyesed lesz – nevetett szárazon Tiberius. – De akkor ezek szerint, ő csupán egy szerető és te még házasodhatsz…
- Hát, bocsáss meg, császárom, de én felelősnek érzem magam a fiú iránt…
- Érzelmeket táplálsz iránta? – kérdezte gyanakodva a császár és ő szó szerint érezte szorulni a hurkot a nyaka körül. A római társadalom elfogadta, ha egy férfi egy fiút tart szeretőnek, de azt már nem, ha a fiú iránt érzett érzelmei miatt nem nősül meg.  Érezte, hogy arca lángolni kezd, de csak némán lehajtotta a fejét. Most mindennek vége lesz. – Mindegy – legyintett a másik. – Ez most lényegtelen. Elvárom, hogy megszabadulj tőle. Mindegy, hogyan. Úgy döntöttem, nagy megtiszteltetésben részesítelek és hozzád fogom adni feleségül unokahúgomat, Corneliat. Ugyan! – emelte fel a kezét, mikor a legionárius szólásra nyitotta a száját. – Ne hálálkodj! Cornelia fejgörcseinek úgyis jót fog tenni a hűvösebb levegő – nyájasan elmosolyodott, pedig tudta jól, hogy a fekete hajú most sok mindent érez iránta, de hálát éppen nem.
Ititius szinte remegett a dühtől. Már épp kezdte megfogalmazni magában azt, hogyan utasítsa el a császárt, mikor az ismét megszólalt:
- Ha nem veszed el az unokahúgomat, lefejeztetem Deidrát csalásért. Érthető voltam?
Kikerekedett szemekkel, összeszorított fogakkal meredt szeretett uralkodójára. Minden izma megfeszült, kezei ökölbe szorultak és összepréselt ajkai szinte egyetlen vonallá váltak, miközben nehézkesen, lassan bólintott.
- Remek. Akkor most térj vissza és készítsd elő a villát unokahúgom érkeztére. Még az ősszel oda fog költözni.
Ismét bólintott, de most már csak valami belső ösztön súgta, hogy bólintson. Darabos mozdulatokkal hagyta el a helyet, kiüresedett tekintettel bámulva a nyüzsgő tömeget Róma koszos, szemetes és bűzös utcáin. Csodálkozva döbbent rá, hogy Aquincum mennyivel tisztább, légiesebb és nyugodtabb. Deidra sokkal inkább való oda, mint ebbe a hetérák és hermafroditák paráznaságától bűzlő mocskos, szuszogó bűntanyába. Deidra… szinte látta maga előtt, ahogy boldogan mosolyogva rohan felé, arany szálai hajának táncolnak a lágy szélben, szemei lángra kapott tengerként égetik az ő sötét íriszeit, miközben az ágy felé húzza. Hogy magyarázza el az ő szerelmének, hogy el kell majd mennie, mert egy némbert kényszerítettek oda, és ha nem tesz eleget a kérésnek, akkor megölik őt?
Hirtelen éktelen haragra gerjedt családjának nő tagjaival szemben és őrjöngve indult meg régi villájuk felé. Fellökte az őröket és az ajtókat berúgva indult megkeresni élete megkeserítőit. Mikor megtalálta őket, elvette az egyik legyezőt az egyik szolgától és kettétörve a térdén, az így nyert bottal kegyetlenül és teljes erőből kezdte ütni a két megszeppent nőt.
- Fiam! Fiam! Mondd, mit csinálsz? – kiabálta Livia kétségbeesetten.
- Ne nevezz a fiadnak! – üvöltötte vissza torkaszakadtából, de az ütlegelést nem hagyta abba. – Azok után, amit tettél, nem csak hogy ne nevezz a fiadnak… De többet ne lássalak! Kitagadlak! Nem vagy az anyám! Te pedig, kis hetéra – fogott húga arcára – szintén tűnj el innen! Menjetek oda, ahova valók vagytok! Bordélyba! Az ilyen szívtelen némbereknek ott a helyük!
Mire kidühöngte magát, a két nő vérben úszott és remegve bújtak össze a földön. Elkeseredetten leköpte őket és elhajítva a botot kiviharzott a villából.
Pannónia felé minden pillanata azzal telt, hogy próbált megoldást találni a helyzetre, de minél inkább nézte a dolgokat, csak egy választási lehetőség maradt. Deidrát el kell küldenie.
Nehéz, fájó szívvel lépett be a villába és mikor meglátta a szőkét, nem bírt visszatartani egy-két könnycseppet. Dühösen letörölte az arcáról őket, és mikor párja boldogan megölelte volna, hidegen hátrébb lépett és eltolta magától. Nehezen tartotta magát, mikor megpillantotta a szemekben feltűnő, mérhetetlen fájdalmat, de úgy érezte, ha kegyetlenül bánik vele, az megkönnyíti az elválást.
- Mi történt? – kérdezte kétségbeesetten Deidra. – Mi lelt téged?
- Szedd a holmid és tűnj innen! – jelentette ki, mély, dörgő hangján. – Már nem vagy kívánatos a számomra. Két hónap múlva megnősülök.
Szinte látni vélte, ahogy a képzeletbeli tőr belefúródik a fiú szívébe és a lelke holtan bukik el. Annyira, de annyira sajnálta. De nem volt mit tennie. Mogorván megindult a dolgozószobája felé, hogy hagyja a szőkét összecsomagolni. Nem foglalkozott a döbbenten és elítélően bámuló szolgákkal. Felőle akár Deidra az összest magával vihette volna. Bármit elvihetett volna, csak kevésbé legyen szomorú. Azonban a fiú ahelyett, hogy sértődötten pakolni kezdett volna, zokogva rohant utána.
- Ititius! Kérlek! Nem értek semmit! Alig voltál oda három hónapot, mi történt veled? Könyörögve kérlek, Vestára, mondd el, mi volt Rómában!
- Semmi! – förmedt rá, lerázva magáról a karjába kapaszkodó törékeny kis teremtést. – Megismertem egy nőt és feleségül fogom venni! – hazudta.
- Hát már tényleg nem szeretsz? – a két vékonyka kéz orcáira csúszott és a könnyáztatta arc kétségbeesetten nézett rá. – Kérlek, szerelmem, ha nem szeretsz, inkább ölj meg! Ha magam ölöm meg, elkárhozom, de nélküled nem bírok már élni! Amióta elhoztál a templomból, te vagy az életem, te vagy a mindenem! Én ezt nem bírom! – könyörgött olyan elveszett zokogással, hogy a férfi attól félt, megfullad a kisebb. Nem bírta magát tovább tartani. Nem volt ő ehhez elég erős. Hiába volt ő az V. légió legatusa, most elvesztette a harcot maga ellen. Elkapta a vékonyka testet és magához szorította, míg rekedt, remegő hangon a fülébe suttogta:
- Venusra mondom, férfi még úgy nem szeretett, ahogy én imádlak téged, de nincs más választásom! Könyörgök, menj vissza apádhoz!
- De miért?
- Mert Tiberius rájött, hogy fiú vagy… és azt mondta, ha nem veszem el az unokahúgát feleségül, akkor lefejeztet téged csalásért…
Lassan abbamaradt a zokogás, de Deidra nem engedte el őt, csak kétségbeesett remegéssel kapaszkodott belé, mintha lezuhanhatna, ha elengedi az erős vállakat.
- Vállalom – suttogta megtörten. – Ezért ne nősülj meg… Ha elhagysz, én akkor is meghalok… Akkor már inkább gyorsan.
- Dehogy vállalod – felelt, arcát a puha, aranyszínű tincsek közé fúrva. – Nem bírnék a tudattal, hogy halott vagy. Költözz apádhoz, ott jó sorod lesz és ígérem, gyakran meglátogatlak!
- Nem akarok elköltözni tőled! – most elhúzódott és kisírt, kék szemeit a másikra emelte. – Bármit megtennék, hogy itt maradhassak!
- Értsd meg, nincs más lehetőség!
- És ha a rabszolgád lennék? – kérdezte felcsillanó szemekkel. – Kötelezhetnének, hogy eladj engem?
- N… nem… - felelt tétován.
- Akkor leszek a rabszolgád! Ha ez kell ahhoz, hogy veled maradjak, akkor bélyegezz meg!
- Deidra, ezt te se mondod komolyan! – kiáltott fel Ititius döbbenten. – Cornelia nem lesz olyan kegyes domina, mint te vagy!
- Ha így a közeledben maradhatok, akkor az sem érdekel, ha mezítláb járat a legrongyosabb ruhákban és naponta megkorbácsol – mondta konokul.
A katona lágyan elmosolyodott és megcsókolta kedvesét.
- Tudod, hogy azt nem hagyom – suttogta az ajkaira.

Deidra remegve kapaszkodott meg az asztal szélében, előre hajolva, meztelenül. Hallotta a hevített fém sistergését, a kovács eszközök csilingelő találkozását. Megremegett kissé. Félt. Rettegett, hogy fájni fog, de akkor is akarta. Ititius vele szemben állt, az asztal túlsó oldalán és most egyik kezén támaszkodva, a másikkal az arcára simított.
- Nem kell ezt tenned…
- De én ezt választom – felelt mosolyogva. Látta, ahogy a férfi biccent, mégsem tudott felkészülni a fájdalomra. Üvöltése szinte az egész házat megrázta. Feneke felett kissé vörös, égett seb jelölte, hogy ő most már Ititius Uticensis Tranquillus Marci filius tulajdona. Ez a jel pedig egy I és egy U betű volt egymáson, így gyakorlatilag egy háromágú villát formázva. A dominus választotta ki a helyet, hogy ha esetleg egyszer felszabadul majd, akkor ne lássák a sebét. Selyemköpenybe bújtatta, majd átkarolta szerelmét és kivezette a műhelyből a bicegő sérültet. Azonban a villába lépve azt látták, hogy az összes szolga és gladiátor összegyűlt az előcsarnokban. Ititius döbbenten pislogott a jelenetre, míg végül Névia lépett előre, dacosan felemelt fejjel és konokul a szemébe nézve kijelentette:
- Dominus! Fellázadunk!
- Te..tessék? – kérdezte döbbenten a ház ura és mikor oldalra pillantott, a szőke arcán is ugyanilyen meglepettséget látott.
- Ha Deidra úrnő nem lehet a dominánk, akkor tegyen velünk, amit akar, de mi más dominát soha nem fogunk szolgálni! Tudjuk, hogy a domina fiú, de ő jól bánik velünk és mi szeretjük őt!
- Névia… - az említett a meghatottságtól szipogva nézett egykori szolgálójára. – Kedves Névia… Már nem vagyok a dominátok! – elhúzta a selyem köpenyt és megmutatta a billogot a fenekén. – Én is egy lettem közületek.
- Nem! – rázta a fejét a néger asszony. – A domina túl szép és kecses ahhoz, hogy rabszolga legyen! És művelt és előkelő! Minket nem érdekel, hányszor és milyen módon jelölik meg! Mi azért szolgáljuk a dominát, mert szeretjük! Ahogy a dominus se tud majd soha másra igazi hitvesként tekinteni!
Talán kissé félve pillantott párjára, hiszen azzal, hogy magához édesgette a szolgákat, gyakorlatilag lázadást szított. Azonban Ititius elgondolkodva pillantott rá vissza.
- Igaza van – szólalt meg pár másodperc csend után. – Tulajdonképpen a jel a fenekeden van, el már nem vehetnek. De ettől még nem kell, hogy változzon semmi – majd visszafordult Néviához: - Majd akkor is álljatok ki ilyen hevesen a dominátokért, ha ideér Cornelia – mondta mosolyogva, de ha őszinte akart lenni magához, nagyon is hálás volt a szolgák viselkedéséért.

Cornelia egy hónap múlva érkezett, díszes kísérettel, kényeskedő szolgákkal és rengeteg holmival. Ititius úgy érezte, háborúra készül. Mögötte a gladiátorai szinte falat álltak, kemény sziklaként, azok mögött a szolgálók, Deidra pedig mellette állt büszke tartással, mégis szelíden mosolyogva.
A gladiátorokat még miatta vette és persze, nála már nem harcoltak az arénában. Testőrként alkalmazta őket és Deidra kérésére, az a gladiátor, aki becsülettel leszolgálta az öt évet, elnyerte szabadságát. Először az jutott erről eszébe, hogy ez nagyon költséges lesz, de mikor ezt bejelentette, a harcosok viselkedésében valami megváltozott. Készek voltak az életüket is áldozni, hogy megvédjék gazdáikat, mert a biztos szabadság ígérete hálára sarkallta őket. Ititiust lenyűgözte a másik politikai tehetsége. Életében először elgondolkodott rajta, hogy talán mégis nekifut a politikának, ha Deidra tanácsait tudja követni.
Azonban ez nem következett be. Helyette most itt álltak és fogadták a gyaloghintóból kiszálló, fintorgó nőt. Felszabadították számára a villa új szárnyát, ahonnan minden „barbár” kelléket eltávolítottak, hogy ne lehessen oka panaszra. De még Tiberius sem kötelezhette arra őket, hogy Deidra az ágyban átadja a helyét Cornelianak. A hölgy egyébként hórihorgas, csontos termettel és kissé lovakra emlékeztető fogazattal rendelkezett. Apró, barna szemei gyűlölettel néztek végig a szőke szépségen és bár látszott, hogy hosszú, fényes és dús hajkorona díszíti a fejét, az arany díszekkel teleaggatott, nevetséges frizura elvonta róla a figyelmet.
- Szép a bőre – súgta oda Deidra párjának, aki azonban csak gúnyosan felhorkantott. Ő kicsit sem találta szépnek a nőt, bár ebben nagyrészt közrejátszott az is, hogy erre kényszerítik.
Egyszerre indultak meg egymás felé és Ititius kicsit sem bizonyult szívbajosnak.
- Üdvözlünk, Cornelia. Bemutatom Deidrát, ő ennek a villának a dominája.
A leendő ara, aki eddig boldogan mosolygott, most döbbenten meredt a kisebbre, csak hogy hasonlóan meglepett arckifejezést lásson a szép arcon is.
- Ititius, kérlek! – vágta oldalba a könyökével a szőke, de a férfit ez nem érdekelte.
- Kötelezhetnek, hogy elvegyelek – folytatta mogorván. – De az ő helyét sehol nem veheted át.
- Ititius!
- A villa új szárnya teljesen a rendelkezésedre áll, ott lakhatsz szolgálóiddal és oda soha nem lép majd be egyikünk se. De a régi épületben neked nincs semmi jogosultságod, főleg nem Deidra szavával szemben.
Pár pillanatig mindenki csak meredt a másikra, majd Cornelia törte meg a kínos csendet.
- Először is, ave, dominus! Másodszor… Úgy tudtam, arra is köteleztek, hogy távolítsd el innen ezt a kis szajhát…
Ha folytatni akarta, hát nem tudta, mert Ititius dühösen csapta arcul.
- Elég silány nevelésben részesültél, ha nem tudod, hogy a ház úrnőjét a saját házában nem illik így rágalmazni!
- Milyen úrnő?! Hiszen fiú! – kiáltott vissza kétségbeesetten. – Ha ezt a bácsikám megtudja, ez a kis féreg lefejeztetik! – mutatott zihálva Deidrara és mintha csak erre vártak volna a gladiátorok, kettő közülük kardot rántva ugrott elé.
- Azt nem hiszem – mondta vigyorogva a fekete hajú. – Az én drága párom befolyásosabb, mint hittem és sokkal, de sokkal befolyásosabb, mint azt a te bácsikád gondolná!
És ez valóban így volt. Miután a szolgálók és gladiátorok fellázadtak ellene Deidra védelmében, gondolkodóba esett. Ha a kis szőke így az ujja köré tud csavarni bárkit a szelídségével, kedvességével, jóságával… Akkor mit tett a légióval? Puhatolózni kezdett a katonák körében és megdöbbenve konstatálta, hogy bizony, ha Deidra páncélt ölt és ők ketten választás elé állítják a légiót, neki nem marad katonája. Aquincum lakói is mind szerették őt, arról pedig már ne is ejtsünk szót, hogy senkinek sem hiányzik, hogy a germán törzsek egyesített erővel átálljanak a barbár hordák mellé.
Csodálkozva állapította meg, hogy a nagy birodalom északi részének egysége egyetlen, kasztrált fiú boldogságától függ. És azt is jól tudta, hogy ugyanezzel az édes mosollyal még számos provinciát tudna szinte percek alatt maga mellé állítani. Hát ezek után nem lehet őt elítélni, amiért az utolsó csepp vére árán is vele akar maradni, mert annyira megbabonázta.
Cornelia belátta, hogy vesztett. Megígérte, hogy értesíteni fogja erről Tiberius császárt és elvonulta számára kijelölt lakrész felé. Mikor az utolsó szolgáló is eltűnt az előcsarnokból, Deidra hangosan felkacagott. Csak nevetett és nevetett, Ititius pedig úgy érezte, apró gyöngyök szóródnak szét a márványpadlón. Megkönnyebbülten elmosolyodott és magához ölelte a jókedvűen nevetgélő fiút. A szolgálókon és őrökön halk moraj futott végig, ahogy mindenki kuncogássá fojtotta kitörni készülő nevetését, majd szépen lassan mindenki visszatért a napi rutinjához.

Az elkövetkezendő napokban senki nem érzékelte, hogy Cornelia a ház másik felében él. Minden ugyanolyan volt, mint régen, csak néha, mikor Deidra Cézárral játszott az átriumban, akkor látta a nőt étkezni, vagy épp ruhát varratni. Olyankor előbújt belőle a kisördög és mosolyogva odaintett neki. Azonban egyik alkalommal, mikor azt látta, hogy a nő szomorúan és magányosan ül az asztalánál, odahívta magához Néviát és megkérte, hogy a római szokások szerint, szolgálókon keresztül kérje meg Corneliat, hogy találkozzanak az átrium közepén.
Pár perc múlva így is lett és ő mosolyogva állt a nővel szemben.
- Ave, Cornelia! – köszönt neki és meghajtotta a fejét, megadva a tiszteletet. Azonban a másik csak fintorogva nézte őt.
- Mit akarsz? – förmedt rá, mire Névia felháborodottan a védelmére kelt.
- Már megbocsásson, asszonyom, de a ház úrnőjének úgy köszönünk, hogy Ave, Domina!, főleg, ha a domina volt olyan kedves és előre megtisztelte magát! – mondta csípőre tett kézzel, azonban nem a várt hatást érte el.
- Hallatlan! Egy senkiházi szolga így beszéljen velem! Ez a ház undorítóan erkölcstelen!
Már épp nyitotta volna a száját, hogy szolgálója védelmére keljen, de az erkölcstelen szóra eszébe jutott, hogy milyen freskó díszíti a falat az ágyuk felett, és hogy ugyan mit szólna Cornelia, ha azt látná és akaratlanul is felnevetett. Kezét Névia vállára tette és mosolyogva, szelíden kérte:
- Kérlek, Névia! Kedves vagy, hogy meg akarsz védeni, de most nem kell! Köszönöm neked! – az asszony pedig végtelen szeretettel viszonozta a pillantását és egy olvadozó mosollyal bólintott.
- Kérlek? Köszönöm? És még te mondod magad a ház urának? – rikácsolt a nő és itt már Deidra is kezdett haragra gyúlni.
- Néviát úgy szeretem, mintha a második anyám lenne, de erről te biztosan nem tudsz semmit, hiszen ti, római nők, csak magatokat tudjátok szeretni! – förmedt rá idegesen, de rögtön meg is bánta. A homlokára simítva tenyerét, lehunyt szemmel sóhajtott. – Cornelia, nem kell ennek így lennie! Ititius nagyon goromba volt veled, mikor megérkeztél, de én most felajánlom a barátságom! Lehetnénk jóban, nem kell egyedül töltened minden percet! – nézett rá nagy, könyörgő szemekkel.
- A barátságomért könyörögsz? – kérdezte fölényeskedve a másik, azonban a néger asszonyság megint nem tudta tartani a száját.
- Nem, a józan eszedért könyörög, te beképzelt liba! – forgatta meg szemeit és Deidra gyorsan lehajtotta a fejét, hogy elrejtse előtörő mosolyát. Majd ismét a szolgához fordult.
- Névia, kérlek szépen, most… többet inkább ne szólalj meg! Jó?
Az asszony kelletlenül bólintott. A szőke visszafordult beszélgető partneréhez.
- Szóval… szeretném felajánlani a barátságomat. Mindenkinek jobb lenne így!
Cornelia fölényesen elmosolyodott.
- Nem szorulok egy barbár, herélt szolga barátságára! – sziszegte undorodva. – Igen! Láttalak! Láttam a jelet a feneked felett! Mint valami szajha, akit a bordély megjelölt! Én nem süllyedek le a szintedre!
Azzal megfordult, magára hagyva a bambán, könnyes szemekkel maga elé meredő szőkét.
- Most megszólalhatsz… - suttogta Deidra megsemmisülten, mire Névia nagy hangon a nő után kiáltott:
- Te csak szeretnél egy szinten lenni a dominával! De érted soha, senki nem állt még ki és nem is fog, mert egy undorító hárpia vagy, akit még a saját szolgái is utálnak!
A nő felháborodott hápogás közepette még visszafordult egy pillanatra, majd látták, ahogy zokogva a vastag kőfalak rejtekébe fut. Deidra lehunyta a szemeit, engedve, hogy egy-két könnycsepp az útjára induljon.
- Annyira rosszul érzem magam, hogy jól esett sírni látnom őt – mondta halkan, mire Névia magához ölelte őt és csitítgatóan kezdte simogatni a hátát.
- Deidra, kincsem, te olyan végtelenül jó és tiszta vagy. Ő bántott téged és te így is rosszul érzed magad? – duruzsolta a fülébe, mire a szőke keservesen felzokogott, mint egy kisgyerek, aki nem érti, miért gúnyolják a többiek.
- Én csak jót akartam! – hüppögte a puha mellkashoz bújva.
- Tudom, kincsem, tudom…
Névia bekísérte őt és fűzfa teát készített neki, majd néhány szolgálólánnyal vidám dalokat énekeltek, hogy jobb kedvre derítsék. Deidra hátát a falat védő szőrnek vetette, ahogy az ágyon ücsörgött és hagyta, hogy Cézár az ölébe hajtva a fejét mellé telepedjen. Nem sokára már el is felejtette az átrium túloldalán élő boszorkányt, aki viszont most egyedül zokogott a hálójában és magában kegyetlen bosszút forralt ellene.

Hetek teltek el és lassan beköszöntött a tél. A barbár hordák szervezkedni kezdtek, hogy Pannónia termékeny földjét megszerezhessék. Ititius nem értette a stratégiájukat, hiszen a légió már teljesen alkalmazkodott az ottani időjáráshoz. Marhabőrből készítettek zárt, magas szárú cipőket, germán mintára, meleg, irha ruhákat hordtak a katonák és ennek megfelelően nagyon jól bírták a hideget. Most azonban kemény összecsapás ígérkezett az V. légió és a barbár hordák között az északi hegyeken túli fennsíkon.
Ititius fájdalmasan gondolt arra, hogy el kell hagynia szeretett Deidráját, de nem volt más lehetősége. Ha nem tette volna meg, akkor a barbár hordák mindent lerohantak volna és mindenkit megöltek volna.
Hosszú volt az út a hegyeken át, három hétbe is beletelt, míg elérték a fennsíkot. Ledöbbenve nézte az embertömeget. Ha tippelnie kellett volna, azt mondja, a barbárok kétszer annyian voltak, mint a rómaiak.
- Most mi lesz? – kérdezte a prefektus és félelem csillant a szemében. A legatus egy mély sóhajjal intett, hogy alakítsák ki a táborukat. A katonák bizonytalanul kezdték kijelölni a mélyárkok vonalait és láttak neki az ásásoknak.
- Most bízunk benne, hogy szervezettebbek és okosabbak vagyunk, mint a barbárok – felelte a legatus.
Alig öt óra elteltével egy szokásoshoz képest is jelentősen megerősített tábor magasodott a fennsíkon, csakhogy most nem négy, hanem két kapuval. Ititius nem óhajtott váratlan látogatókat és ennek érdekében minél kevesebb lehetőséget adott a besurranásra.
Hosszú és véres küzdelmek elé néztek és nem látott kiutat. Keserűen gondolt arra, hogy lehet, többet nem is látja az ő szeretett Deidráját.

Ititius három napja ment el és a domina egyre kedvetlenebb lett már akkor. Rossz előérzetei voltak és mindenhol baljós omeneket látott, amelyek azt mondták, nagy veszély közeleg. Ő úgy hitte, a legatus van veszélyben.
Azonban nem is olyan sokára megtudta, hogy ez egyáltalán nem így van. Cornelia zsoldosokat fogadott és egy havas téli reggelen bemasírozott a villa régi épületébe. Deidra csodálkozva állt fel a hárfája mellől és kezét automatikusan a morgó Cézár fejére csúsztatta.
- Mi történik itt? Elfelejtetted, mi a szabály? – gladiátorai kivont gladiusokkal álltak be elé és még Névia is saját testével próbálta védeni.
A nő fülsértően felröhögött.
- Édesem, a hülye kis szabályaidnak vége! Te egy rabszolga vagy, nem járja, hogy egy római arisztokrata nő egy rabszolga szabályai szerint éljen! – majd a zsoldosaihoz fordult. – Öljétek meg a gladiátorait! És a szolgáit is! – adta parancsba szárazon.
A gladiátorok harcra készen álltak és az egyikük mosolyogva hátrafordult:
- Fusson, domina! Mentse az életét!
Azonban ő dermedt állt csak és tágra nyílt szemekkel, rémülten figyelte, ahogy a zsoldosok megindulnak és összecsapnak az embereivel. Végül nem bírta tovább és kétségbeesetten felkiáltott:
- Elég! Állj! Nem akarom, hogy meghalljanak! Teljesítem a feltételeidet! – mondta könnyes szemekkel, Cornelia pedig elégedetten elmosolyodott.
- Hogy szólítasz engem, szolga? – kérdezte gőgösen.
- Domina, asszonyom – felelte lehajtott fejjel.
- Pontosan! És most! Térdre!
Engedelmeskedett. Hallotta, ahogy a nő visszahívja a zsoldosokat.
- Az első az, hogy Néviát eladjuk! A második, hogy a te hajadat rövidre vágjuk. És felejtsd el ezeket a drága ruhákat! Többet nem hordhatsz ilyeneket. És persze nem fogsz ezentúl a hitvesi ágyban aludni. ÉN vagyok Ititius felesége, nem te!
Némán hagyta, hogy könnyei lecsorogjanak az arcán és összepréselte remegő ajkait. Végül megtörten, de felemelkedett.
- Domina, kérlek! Légy kegyes és engedd meg, hogy másik gazdát keressek Néviának és hogy a hajamat én magam vágjam le! – nézett rá kérlelőn és mivel a nő igazán nyeregben érezte magát, kegyesen megengedte neki. Deidra felállt és meghajolt, majd a négert is magával húzva hátra ment a cselédeknek fenntartott szobákba, amiknek volt egy hátsó kijárata is.
- Domina, miért csinálta ezt? – kérdezte Névia zokogva.
- Ssh! – csitította Deidra, de az ő könnyeit se tudta megállítani semmi. – Jó helyed lesz, ne aggódj! És biztos vagyok benne, hogy ha Ititius visszajön, minden rendben lesz! De most… Kérlek, menj és hozz nekem egy parókát, ami olyan színű, mint a hajam! Tessék, itt egy tincs belőle – mondta és levágott egy ujjnyit a hajából. – Siess, kérlek!
Névia bólintott és kirohant a hátsó kapun. Addig Deidra pergament vett elő és körmölni kezdett egy levelet. Mikor befejezte, felkötötte a haját és befonta, majd a fejére tekerte, amit egy kendővel rögzített. Mire Névia visszaért, elkészült.
- Köszönöm! – mondta mosolyogva és feltette a parókát, a lehető legjobban rögzítve. Annak a tincseit nyírta rövidre, a lehető legszedett-vedettebben, hogy Cornelia örömét lelje majd a látványban. Levette drága ruháit és egy zsákot vágott szét, abból készített magának tunikát. Mikor elkészült, Névia elsírta magát.
- A dominának nem lenne szabad így kinéznie! – szipogta, kezét a szája elé kapva.
- Jól van, jól van! De most menned kell! Vidd Cézárt is! És Tituszt! – azzal egy gladiátort hívott be a konyhába. – Titusz! Menjetek apámhoz! Te tudod, merre visz az út, már voltál ott velem. És ezt adjátok át neki! – nyújtotta át a tekercset. Névia gondosan a tarisznyájába rejtette és magára terítette a bundás köpenyt. Titusz ugyanígy tett a sajátjával és fájdalmasan pillantott a szőkére.
- Nekem maga a domina. És ez így is fog maradni! – mondta még búcsúzóul és magához ölelte a törékeny fiút. Névia csak sírt és hogy ne keltsen nagy zajt, inkább nem mondott semmit, csupán megharapta az ujját és a kiserkenő vérrel egy jelet rajzolt Deidra homlokára. A szőke már ismerte ezt. Ez azt jelentette, hogy Névia a saját istenével áldatta meg őt. Igazán meghatotta ez a rítus. Megölelte és arcon csókolta az asszonyt, majd az útjukra bocsátotta őket. Ő pedig mély levegőt véve megindult Cornelia felé. Mikor a nő meglátta, elégedetten elmosolyodott, majd egy tőrrel odalépett és lekaszabolta róla a ruhát.
- Ezentúl csak ágyékkötőt hordhatsz, megértetted? – kérdezte hidegen. – Nem akarom, hogy bárki is nőnek nézzen… És nem alhatsz ágyban. Ezentúl a földön fekszel. Ha megtudom, hogy felmásztál valaki ágyába… Korbácsot kapsz. Hogy megtudd, milyen is az, már el is kezdem.
Riadtan nézte, ahogy az új domina a korbácsért nyúl, de mikor meglátta, hogy a gladiátorok már mozdulnának a védelmében, egy pillantással nyugalomra intette őket.
A bőr szíj égetve vájt a húsába és érezte, ahogy kiserkenő vére forró lávaként csorog végig meztelen hátán. Könnyek csípték a szemét, de igyekezett némán, összepréselt szájjal tűrni a fájdalmat. Nem akarta megadni a boszorkánynak, amire vágyott. Mikor vége lett a verésnek, már nem érezte a hátát. Már semmit nem érzett. Megsemmisülve és megalázva, meztelenül tántorgott a konyha felé.
- Amint mondtam, csak a földön! – kiáltott utána Cornelia, ő pedig erőtlenül bólintott. Mikor odaért, összeesett és végignyúlt a hideg kövön. Fázott a koszos padlón, de érezte a tűzhelyből áradó meleget, így erőtlenül közelebb kúszott, majd összekuporodva csendesen álomba sírta magát.

Végül nem kellett a padlón aludnia. A szolgák és gladiátorok nem hagyták. Minden éjszaka valaki más adta át a helyét neki és habár a domina megtiltotta, hogy tisztálkodjon, titokban mindig letörölgették vizes ronggyal. A szakács mindig lopott neki egy keveset az ételből, habár csak vizet és száraz kenyeret kaphatott volna. Szerencsére az nem derült ki, hogy parókát hord. Biztos volt benne, hogy Ititius előbb-utóbb hazaér és a rémálomnak vége lesz majd.
Általában Cornelia azért tartotta maga mellett, hogy gyönyörködhessen abban, amit tett vele. Azonban, mikor egyik alkalommal az egyik vendége láthatóan szemet vetett az akkor már koszos és csont sovány Deidrára, nagylelkűen felajánlotta a fiú szolgálatait. Ezt a gladiátorok már nem tűrték és a szőke csitítgatása se tudta feltartani őket. Végül a vendég visszalépett az aktustól és Deidra mások által érintetlen maradt. Csak hogy ez már neki is túl sok volt és könnyes arccal sziszegte:
- Egyszer Ititius vissza fog térni és te minden egyes tettedet sokszorosan meg fogod bánni.
Persze, korbácsot kapott érte.

Ititius kezdte kilátástalannak érezni a csatát. Az ő stratégiája a túlerővel szemben csupán annyit jelentett, hogy viszonylag kevés halottal döntetlenre állt a csata. Egyre rosszabb és rosszabb kedve lett, már kezdte elfelejteni, milyen a puha ágy, a selymes, ölelő karok melege, az otthon illata.
Egy nap aztán egy harmadik, hatalmas sereg bukkant fel a hegyek alkotta horizonton és Ititius megkönnyebbülten ismerte fel a vezér személyében Kőfogú Eriket.
- Marsnak legyen hála, hogy itt látlak! – kiáltotta megkönnyebbülten, azonban a germán köszönés helyett ököllel behúzott neki egyet. Arrébb tántorgott kissé és fájó arcát masszírozva kérdőn nézett a másikra. – Mit tettem?
- TE semmit nem tettél – üvöltött Erik. – A FELESÉGED csinált RABSZOLGÁT az ÉN FIAMBÓL! És miért? Mert NEKED nem volt több eszed, mint MEGBILLOGOZNI!!! A fejedre ejtettek? Hogy jutott eszedbe ez egyáltalán?!
- Hogy mi? – nézett döbbenten maga elé. Deidrat rabszolgasorba kényszeríti Cornelia? Bele se mert gondolni, hogy az a gonosz boszorkány mit tett azzal a szerencsétlen fiúval. Soha nem érzett gyűlölet lángolt fel benne és olyan gyilkolási vágy, amelyre soha nem nyer majd bocsánatot, de semmi nem érdekelte. Elszántan nézett a vezérre.
- Segíts megnyerni ezt a háborút és a fiad soha, de soha nem kerül hasonló helyzetbe! – kérte és Kőfogú Erik kimérten bólintott.
Az így nyert túlerővel már könnyedén győztek. A barbár hordák nagy része megsemmisült, a többi pedig menekülőre fogta. A katonák pedig örültek, hogy végre tábort bonthatnak, és hazafelé indulhatnak.
Mikor Ititius végre hazaért, már tavaszodott. Dühösen rontott be a villába, ahol rosszabb látvány fogadta, mint számított. Deidra koszosan, soványan, egy szál ágyékkötőben, rövid hajjal térdelt a szoba közepén, hátán egy finomságokkal roskadásig pakolt tálca nyugodott és Cornelia arról csemegézve beszélgetett az anyjával és húgával.
- Drága fiam! – köszönt mosolyogva Livia. Lidia csak unottan bólintott és egy újabb szőlőt vett el a tálcáról. – Látom, végre minden a helyére került! Cornelia biztosított róla régen, hogy majd ő intézkedik a kis barbár szajhád ügyében, de lenyűgöző a hatékonysága.
Ititius kimeredt szemekkel figyelte a jelenetet, majd intett két katonájának.
- Fogjátok le Corneliat! – utasította őket halkan. A két legionarius odament és lefogták az értetlenkedő nőt. Ititius pedig elővette a gladiusát és odalépve levágta róla a ruhát. – Szóval te intézted el ezt az egészet Tiberius császárnál? – kérdezte elborult tekintettel, halk hangon, de választ nem várt. A bal mell alatt hosszú vágást ejtett, majd benyúlt rajta és mikor egy perccel később kirántotta a kezét, a nő utolsót dobbanó szíve csúszott ki vértől sikamlós ujjai közül. Most az anyjához fordult.
- Nem küldelek titeket Appiához – mondta mosolyogva, majd Cornelia ostoráért nyúlt. A két nő közé lépve két suhintással metszette le róluk a ruháikat, majd egy őrült tekintetével nézve rájuk, azt mondta: - Fussatok!
Persze a két értetlen római nem mozdult, mire ő csak meglendítette az ostort és végigvágott mind kettőjükön. Így már megértették, mi történik és futni kezdtek, meztelenül, végig a villán, ki az utcára. Ititius követte őket és ahányszor csak elérte a két menekülőt, végigvágott rajtuk az ostorral. Az emberek nevettek rajtuk, mert mindenki értesült arról, mi megy az Uticensis villában és sajnálták szegény Deidrát. Az egyik lakó, aki trágyával kereskedett, még a portékájából is áldozott, hogy még jobban megalázhassa a két boszorkányt és egy –egy lapáttal megdobta őket.
A legatus egészen a város széléig kergette őket, de ott már összeestek a fáradtságtól. Nem sajnálta leszúrni és otthagyni a két ájultat. Úgy gondolta, majd a vadállatok megeszik őket.
Mire hazaért, Deidrát már felültették az egyik heverőre és egy köpenyt terítettek a vállára. Ititius nem tudta, mit mondhatna, hogyan kérhetné a fiú bocsánatát. Egyszerűen csak térdre esett előtte és a földre borulva suttogta:
- Bocsáss meg domina! Kérlek, bocsáss meg!
- Ugyan, Ititius – szólalt meg a fiú, rekedt, halk hangon, hiszen már több hete nem beszélt. – Állj fel, kérlek!
- Nem érdemlem meg, domina!
- Akkor parancsolom.
Tétován felemelte a fejét, de a szelíd, szeretetteljes mosoly csak még jobban szíven szúrta. Deidrának gyűlöletet kellene iránta éreznie, nem pedig szerelmesen mosolyogni rá! Keservesen kezdett zokogni és szerelme lábaihoz kúszva megcsókolta a koszos, sebes lábfejeket.
- Bocsáss meg! – könyörgött. – Szerelmem, kérlek, bocsáss meg!
- Megbocsátottam már! – felelte a szőke és a karjánál fogva gyengéden próbálta felhúzni őt magához. Ő azonban csak még szomorúbb lett, mikor a rövid tincseket meglátta.
- De a hajad! A gyönyörű hajad!
- Megvan még, ne aggódj! – nevetett a fiatalabb, majd leszedte a parókát és kioldotta az alatta lévő kendőt. Hosszú, aranyszínű fonat hullott le kígyózva a fejéről és mellkasa előtt lógva egészen az öléig ért. Ititius tátott szájjal csodálta a fiú leleményességét. A másik azonban bizonytalanul pillantott a vérző mellkasú hulla és a földön heverő élettelen szív felé. – Nem volt ez egy kicsit túlzás? – kérdezte egy félszeg mosollyal.
- Nem. Láttad volna, amit anyámékkal tettem – felelte komoran.
- De Cornelia csak szerelmes volt beléd… És mikor meglátott velem a vacsorán, akkor addig itatta a húgodat, amíg meg nem tudta, én ki vagyok.
- Olyan, mint ha védenéd…
- Nem védem csak… sajnálom… - megrántotta a vállát. – Biztos rossz lehet, ha valakit nem szeretnek viszont. Ki tudja, lehet belőlem is szörnyeteg válna, ha nem szeretnél engem – a csontos kis kezecske a katona borostás arcára siklott, majd a hosszú, fekete tincsekbe túrt.
- Nem – felelte a férfi. – Te akkor se lennél gonosz. Ilyen mértékű jóságot képtelenség kiírtani…
Ámulattal töltötte el, hogy Deidra még mindig tudta sajnálni Corneliat. Annak ellenére, hogy olyan súlyos sebeket szerzett, hogy hetekig tartott, amíg felépült belőle. De lassan visszaköltözött a házba a régi rend. Kőfogú Erik Névia és Titusz társaságában látogatta meg őket pár nap múlva és maradt is vendégségbe, Deidra nagy örömére. A házban ismét boldogság és öröm uralkodott. Vidám dalok szóltak a vacsoráknál és nevetés töltötte meg a teret.

Utolsó este, mikor vacsoránál ültek, Kőfogú Erik szeretettel figyelte gyermekét, ahogy még kissé gyengécskén ugyan, de már ő is végig tudta ülni a vacsorát és az ételből is többet tudott fogyasztani, mint egy tál leves. Újra drága, selyem és egyéb különleges kelmékből készült ruhákat viselt, most épp egy barack színűt, haja arany patakként omlott vállaira és kék szemei végre a régi boldogsággal csillogtak. Ititius a vacsora alatt többször is magához húzta és az arcára csókolt, megölelgette.
- Mondd, Ititius! Hallottál már a vikingekről? – kérdezte az asztalra könyökölve Erik.
- Az északi népekről? Hallottam. De még eggyel sem találkoztam, soha.
- Akkor itt az alkalom! Arnaldr, a viking vezér gyerekkori jó barátom volt, mert apám sokat kereskedett velük. Most meghívott magához vendégségbe. Eljöhetnétek velem!
- Ezt most csak kirándulásnak szánod? – kérdezte kissé gyanakodva a legatus és Erik elmosolyodott.
- Gyorsan vág az eszed. Nem csak. De ha utána gondolsz… megölted a császár unokahúgát. Tiberius nem bocsát meg neked!
- Erre már én is gondoltam – bólintott Ititius. – De mit tegyek?
- Mondom, vikingek.
- Vagyis?
- Visszavonom. Nem vág gyorsan az eszed – legyintett az öreg. Majd lassan, tagoltan kezdett beszélni. – Köss velük szövetséget!
- Jól van, nem vagyok bolond!
- Biztos?
- Hn… Mindenesetre jó gondolat. Mikor indulsz?
- A jövő hónapban. Van időtök felkészülni.
Ititius bólintott, majd Deidrára nézett.
- Addigra te is felépülsz rendesen. Mert ezentúl soha, de soha nem hagylak itt! Ettől még a csatatéren is jobb neked.
- Nem fogok ellenkezni – kacsintott vigyorogva a szőke.

Kőfogú Erik és kísérete másnap reggel távozott, ott hagyva persze Néviát és Tituszt. Mivel kora hajnalban indultak, Deidra és Ititius álmosan integettek nekik a villa kapujából, majd A szőke összébb húzta magán a selyem köntöst és megindult vissza az ágy felé. Kicsit még visszaaludtak, de Deidra rémeket álmodott. Amióta Cornelia meghalt és minden visszatért a régi kerékvágásba, gyakran álmodott arról, hogy Ititius ismét hadba vonul, és Cornelia szelleme visszatér a másik két nőével és ismét rabszolgasorba taszítják. Amióta annyiszor megalázták és megverték, még kedvesebb lett a szolgálókkal. Úgy érezte, azt az embertelen sorsot senki nem érdemli meg.
Zihálva ébredt fel, felkeltve ezzel párját is, aki már tudta, mi a baj és azonnal magához ölelte. Lágy csókokkal, cirógatásokkal nyugtatgatta meg, majd a puszik, simogatások egyre bensőségesebbek, egyre szenvedélyesebbek lettek, míg végül igazán erotikus izgatássá fajultak. Deidra azonnal megadta magát az ostromnak és cédaként nyúlt el a férfi ölelő karjai között, ujjait a hosszú tincsekbe túrva. Invitálón tárta szét lábait, hogy a keskeny, erős csípőt selymes combjainak fogságába ejtse, azonban Ititius most nem helyezkedett közéjük, hanem egy titokzatos mosollyal és perzselő tekintettel hasra fordította a fiút. Kissé megemelte a fenekét és ujjait végighúzta az elváló farpofák között. A szőke kéjesen sóhajtott fel, ahogy az ujj átsiklott járata felett, majd mosolyogva figyelte az érzést, ahogy végigtapintja a kasztrálás után maradt heget.
- Hiányoznak? – kérdezte, hátrapillantva a válla felett.
- Nekem ugyan nem – mosolygott a katona, majd formás fenék felett húzódó jelre csókolt. – Tudod, azért ez a jel azt is jelzi, hogy az enyém vagy – mondta elgondolkodva. – Soha másé nem lehetsz…
- Nem is akarok másé lenni – vallotta be, majd mikor egy ujj belésiklott, élvezkedve nyögött fel. Azonban a tágítás gyors tempója hangos sikoltásokra sarkallta. – Azt akarod, hogy megint tőlem legyen hangos a villa? – kérdezte zihálva, majd mikor az ujjak helyére Ititius már a tagjával nyomult, az ágy fejtámlájába kapaszkodva tartott ellent.
- Az nem kifejezés – suttogta a füléhez hajolva az idősebb, majd mély, határozott lökésekkel kezdte meghágni őt. – Azt akarom, hogy egész Aquincum visszhangozzon attól, ahogy kéjesen nyögöd a nevem! Sikolts az élvezettől!
És Deidra úgy tett, ahogy kérték tőle. Nem azért, mert kérték. Hanem, mert másra nem volt képes. Szemei előtt elsötétült a világ és csupán a két súrlódó felület létezett számára, majd ez is egy pontba összpontosult, hogy végül egy hatalmas robbanás és őrjöngő nyöszörgés közepette kiteljesedjen.
Névia megtorpant a háló ajtajában és egy pillanatra a vadul szeretkező párra meredt, majd egy mindent tudó mosollyal az arcán visszavitte a reggelit a konyhába.

Ititius rettentően fázott. Hiába tombolt Pannóniában Apolló virágfüzérrel díszítve a világot és hiába készülődött Pomena gyümölcsökkel áldani a fákat és terméssel a kerteket, északon még mindig bundából varrt köpenybe kellett burkolóznia, és a hófoltok között előbukkanó gyér növényzet apró színfoltjai jelezték egyedül, hogy lassacskán a tél innen is visszahúzódik.
A vikingek vastag rönkökből és kövekből építették otthonaikat, fa borította a padlót és a rómainak kifejezetten tetszettek az agancsokkal, bőrökkel, pajzsokkal díszített otthonok. A szőrmék fedte ágyak, székek kényelmesnek és hívogatónak tűntek. Maguk a vikingek pedig érdekes népségnek bizonyultak. Hosszú hajukat fonatokba fogták, sisakjaikat szarvak díszítették. Hangosan beszéltek és rengeteget tudtak inni és mi tagadás, kissé halszagúan bűzlöttek, de egy idő után már meg sem érezték. Persze, Ititius egy szót sem értett abból, amit beszéltek, de Deidra anyanyelve sokban egyezett velük, legalábbis láthatóan sokat megértett és így ő segített neki.
Az már meg sem lepte, hogy a kis szőke milyen gyorsan csavarta az ujja köré az egész viking hordát, ami mókásnak ígérkezett. Az északi népek magasra és erősre nőttek, Deidra a legtöbbnek épp a mellkasáig, ha ért és bizony, fele olyan széles volt. Ennek ellenére mindenki úgy kezelte, mint valami núment. Ezt mondjuk teljesen meg tudta érteni.
Az asztalnál ücsörgött, előtte egy korsó aranyszínű folyadékkal, amit sörnek hívtak, mint megtudta és mosolyogva figyelte, ahogy Deidra azon a furcsa nyelven magyaráz valamit, míg tíz viking, köztük Arnaldr, a vezér, áhítattal figyelték őt.
Még egyszer belekortyolt a sörbe és kissé furcsállva méregette a korsót. Ivott ő már sört, az egyiptomiak is készítettek, de annak nem ilyen íze volt. Meg ez kissé inkább barnás, nem pedig sárga, de üsse kő, neki mindegy, ezen a kietlen tájon úgyse maradt más szórakozása. Alkohol elemzői gondolataiból végül Erik rángatta ki, ahogy mellé ülve jókedvűen átkarolta a vállát.
- Mi a bajod, édes fiam? Olyan búsan méricskéled azt a korsót, tán üres? – kérdezte nevetve.
- Még nem – vigyorodott el. – Csupán kezdem érteni, milyen a siketnek, mert hiába látom, hogy beszélnek, semmit nem értek belőle.
- Ne aggódj, Deidra épp azt meséli, milyen hősiesen verted ki a római hetérákat a házadból.
- Hősiesen?! – kapta fel a fejét csodálkozva. – Annyira elborult az agyam, hogy alig emlékszem bármire is. Inkább volt őrült, mint hősies. Különben is. Nőket megverni…
- A hősies rész ott kezdődik, hogy vállalod a császár haragját Deidráért – felelte Erik egyszerűen, és vélhetőleg igazat szólt, mert most mind a tíz viking odajött, majd szép sorban, egyesével hátba csapkodták őt, valószínűleg biztatóan, bár ő inkább érezte gyilkossági kísérletnek. Mikor a szőke végre leült mellé, megkönnyebbülve ölelte át a szerelmét. Arnaldr erre rájuk mutatott és kérdezett valamit, ő pedig kíváncsian pillantott párjára, aki most elpirult és lesütött szemmel mosolygott.
- Azt kérdezi – kezdte végül felé fordulva. – Hogy mikor házasodunk össze?
- Házasság? – pislogott értetlenül. – Rómában nem engedik két férfi frigyét. Ha engednék már rég a feleségem vagy mim lennél.
A fiú ellágyulva mosolygott rá, majd egy lágy csókot lehelt az ajkaira. Ezután Arnaldr felé fordult és elmondta neki is a választ. Pár percig megint érthetetlen nyelven társalogtak, majd ismét Ititiushoz fordult:
- Arnaldr azt mondja, van egy sziget nem messze, ahol kelta papok összeadnának minket, ha akarjuk. Ők elvisznek hajóval. Szeretnéd? – kérdezte bizonytalanul, de a fekete hajú csak elvigyorodott, majd csillogó szemekkel magához szorította.
- Ne tréfálj velem, én lennék a legboldogabb, ha lehetne!
Valószínűleg Deidra elmondta a vezérnek, hogy élnének a lehetőséggel, mert Ititius körül hirtelen nagy mulatozás tört ki. Lenyűgözte, hogy néhány kiabálás után különböző sültek és finomabbnál finomabb ételek kerültek az asztalra, és valahonnan még az asszonyok is előbújtak és most vígan énekelve adták körbe a tálakat. A legatus számára valahol itt kezdett teljesen összemosódni minden és a nagy forgatag közepette egyszer csak minden elsötétült.

Hasogató fejfájással ébredt a puha ágyban és semmi kedve nem volt megmozdulni. Határozottan érezte a hozzá simuló vékonyka test bársonyos, forró bőrét és nem, ő meg sem akart mozdulni. Fél szemmel a szőkére pillantva elégedetten elmosolyodott, majd elhatározta, hogy örökké így maradnak. Persze, ez nem jött össze.
De ahogy feküdt, elégedetten cirógatva a karcsú hátat és a mindenfelé kúszó arany fürtöket, eszébe jutott az előző este és az, hogy tulajdonképpen eljegyezte Deidrát. Az most lényegtelen, hogy a szimbolikus teljesítés elmaradt, vagyis nem adott gyűrűt – egyébként is kapott már elég gyűrűt az ő kedvese tőle – de akkor is, ők pár héten belül össze fognak házasodni. Vajon ezt Névia tudja már?
Lassan erőt vett magán és kikászálódott szerelme mellől, majd elindult, hogy megmosakodjon és felöltözzön. A zord időjárásra való tekintettel kapott a helyiektől egy furcsa találmányt, amit ők nadrágnak hívtak. Bizarr egy viselet volt, arra emlékeztette, amit a harcban viseltek, csupán ez hosszabb volt és melegebb. A csizma nevű lábbelibe tűrték. Ititius felöltözött a kapott ruhákba és kissé kóvályogva megindult, hogy megkeresse Néviát. Amúgy is szeretett volna valami gyógyteát vagy gyökeret kérni, bár neki már az se ártott volna, ha sarat kell nyalnia, csak múljon el az iszonyú fejfájása. Kopogás nélkül nyitott be a szolgáló lakhelyébe.
- Névia, kérlek, tudnál… - bármivel is akarta folytatni a mondatot, az most a torkára forrt. Döbbenten, kigúvadó szemekkel meredt a helyiségbe befelé, majd egy hangos kiáltással kiesett az ajtón és a szemét takarva rohant vissza a saját kunyhójukba.
Nem sokára Erik nyitott be az ajtón.
- Khm… - kezdte bizonytalanul. – Nézd, Ititius… Tisztában vagyok a beállítottságoddal, hiszen a fiammal készülsz frigyre lépni. De tudod, hogy azért a férfiak alapvetően a nőkkel szeretnek közösülni és nem egymással, nem?
Ititius megnyúlt képpel bámulta apósát.
- Persze, hogy tisztában vagyok vele! – csattant fel. – De már megbocsáss, se Névia teste, se a tiéd nem szerepelt a látnivalók mielőtt meghalok listán!
- Rendben, rendben, bocsánat! – emelte fel védekezőn a kezét. – Ráadásul tudom, hogy más szolgáját nem hágjuk meg, de… Névia és én… szóval szeretjük egymást…
A római szem forgatva gondolt bele a párosba. Kőfogú Erik, aki termetre akár viking is lehetett volna és szőke haja majd’ a derekáig ért, szakálla pedig a köldökéig és Névia, a néger rabszolganő, a maga alacsony, kissé széles, de kebles termetével, mosolygó arcával és rövid, fekete hajával… Soha, a legvadabb rémálmaiban sem képzelte volna, hogy ez a két ember egymásra talál.
- Hogy? – nyögte ki döbbenten.
- Talán Deidra iránt érzett végtelen szeretete miatt figyeltem fel rá – vonta meg a vállát az öreg.
- Kire? – jelent meg a lépcsőn a selyem köntösbe burkolózó szőke.
- Néviára – felelte a fekete hajú, mire elkönyvelhetett magának egy gyilkos pillantást apósa részéről.
- Te és Névia? – meredt apjára Deidra.
- Nézd, fiam… Anyád már régen meghalt és… a szívnek nem lehet parancsolni. De ezt te tudod a legjobban – mutatott kétségbeesetten Ititiusra, aki most szinte figyelmen kívül hagyva az öreget és csak a jövendőbelijére koncentrálva az ölébe húzta a fiút. Most kissé értetlenül pillantott a hadonászó vezérre.
- Igaz – biccentett a szőke, majd rámosolygott vőlegényére. – És mit szólt Névia a hírhez, hogy férjhez megyek? – kérdezte csevegő hangon szülőjét.
- Örült neki, nagyon – felelt az öreg.
Ititius – mint a vikingek között annyiszor – ismét elvesztette a kapcsolatot a külvilággal, csak hogy most nem egy korsó sör volt a ludas, hanem az ölében ücsörgő szépség. Elbűvölve, réveteg mosollyal simított egy tincset a füle mögé, figyelte ajkainak a mozgását, szemének apró csillanásait. Amikor Deidra nem vette észre, mindig megbabonázva figyelte, emlékezetébe vésve a gyönyörű jelenség legapróbb részleteit is. A vékony, hosszú ujjakat, amikkel finoman pengette hárfája húrjait. A csodálatos fürtöket, ahogy leomlottak a karcsú háton. A hosszú, selymes combokat, amelyek olyan szorosan ölelik körül a derekát…

Az út a szigetre hosszú volt és fárasztó. Ititius nem tudta, hogy ő tengeribeteg is tud lenni. Az egész útból csupán a vödörre emlékezett, amibe háborgó gyomra ontotta panaszát és a hajó falára, aminek támaszkodott, valamint egy szabályos időközönként a fedélközbe lerohanó, ujjongó Deidrára. Mikor végre partot értek, valószínűleg a sziget szó miatt, de feltételezte, hogy jobb idő vár rájuk, mint a vikingeknél volt. Tévedett. A szigeten fagyos szél süvített és még az északi fagyállók is felvették melegebb ruháikat. Kissé dideregve húzta össze magán a szőrme palástot, csuklyáját a fejére húzva. Deidra is vacogott, így magához ölelte és úgy vezette a többiek után. Egy nagy fa épületbe vitték őket, ahol középen hatalmas tűz lobogott, fölötte kondérban gyógynövénytea forrt és a tűz füstje a magas kupola közepén lévő lyukon tekergőzött az ég felé. Körben kényelmes, fekhelynek is bőven beillő padok sorakoztak, puha szőrökkel letakarva. Hellyel és forró teával kínálták őket, és amíg átmelegedtek, Arnaldr és Erik elmondták, miért jöttek. A nagy szakállú, vékony, fehér csuhás druida végigpillantott rajtuk és bólintott.
A szertartás a szabadban került megrendezésre. Ititius nem értette minden egyes mozzanatát, de azt igen, hogy Deidra a szokottnál is gyönyörűbben ragyogott, kék ruhájában, amit fehér hímzéssel díszítettek, hajába virágokat tűztek és virágkoszorú fonta körbe a homlokát. Boldogan mosolygott rá és tudta, hogy neki ez minden pénzt megér. Az sem zavarta, hogy pogány szertartás szerint kötik össze életüket. Ha az ő istenei elutasítják az ő szerelmüket, akkor ne vessék meg, amiért ezt teszi. Furcsa mód, a hideg idő ellenére, mindenhol virágok nyíltak. Apró, színes foltok bújtak a fűben, óvatosan merészkedve a télből újraéledő világra. Végigpillantott magán, de római önmagát már alig tudta felfedezni. Ruhája egy vikingé volt, arca a borostájával és hosszú hajával egy gallé, házassága egy keltáé, a szíve pedig egy germáné.
Megfogták egymás kezét és a druida, miközben ismeretlen szavakat mormolt, átkötötte kezeiket egy szalaggal, majd így felszólította őket, hogy mondják el fogadalmaikat. Ezt Erik fordította neki és azt is hozzátette, hogy kérjék a természetet, hogy segítse őket. Először Deidra felé fordult a pap, hogy a fiú példát mutathasson.
A szőke egy pillanatig csak mosolyogva nézte őt, majd belekezdett:
- Fogadom, hogy amíg a szívem dobogni fog és még az után is, mindig hű leszek hozzád. Szerelmemet semmi ki nem oltja irántad. Ha háborúba mész, az oldaladon harcolok majd én is. Ha fogságba ejtenek, rab leszek én is. Ha meghalsz, veled halok, hogy a túl világra együtt hajózhassunk el. Érted élek és tiéd vagyok, és ezen semmi nem változtathat.
Érezte, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe a meghatottságtól, de nem sírt, csak révetegen mosolygott élete párjára. Most felé fordult a druida és ő hirtelen azt sem tudta, mit mondjon. Végül megpróbálta összeszedni a gondolatait.
- Fogadom, hogy mindig szeretni foglak, halálig és túl is. Soha többé semmi és senki nem választhat el tőled és fogadom, ha Tiberius császárnak ez nem tetszik, még Rómának is nekimegyek – elvigyorodott saját szavain, a másik pedig halkan felkuncogott, pedig mindketten tudták, hogy az igazat mondja. – Te lettél az életem, és ha téged elvesznek, a szívem vágják ki. Mindennél jobban szeretlek.
Ezután a pap még mondott pár szót, de ők azt már nem figyelték, csupán egymás szemébe mélyedve próbálták szavak nélkül elmondani azokat a bennük rejlő érzéseket, amelyekre még nem alkottak emberi szavakat. Mikor irányították őket, kábán ugrották át a seprűt, majd Ititius egy természetes anyagokból készült nyakláncot kötött Deidra nyakába, de már nem tudta, mit mért tesz és őszintén szólva nem is érdekelte. Ha azt mondták volna neki, hogy tótágast kell állnia, hogy a másik a felesége legyen, hát megtette volna! De mikor végre kimondták, hogy ők már házastársak, boldogan és szerelmesen csókolta meg választottját. Hirtelen úgy érezte, egy buborék pukkant ki körülötte, élesebben hallotta a zajokat, a madarakat, a fák susogását, Névia zokogását, Arnaldr kacagását. Élesebben érezte a szelet, ami a hajukba kapott és összefonta a szőke és a fekete tincseket, és mindenki ámulva figyelte, hogy a természet miként adja áldását erre a különleges frigyre.
A druida halkan, szinte meghatva mondott valamit, majd Erik megköszörülte a torkát és lefordította:
- Azt mondja a druida, hogy titeket a természet házasított meg és soha, ember el nem választ már titeket. És hogy ő még nem látott olyat, hogy az ősi erők, melyek a földet, a természetet uralják, ilyen nyilvánvalóan fejezzék ki örömüket egy nász felett.
Deidra, miközben az összegabalyodott tincseket próbálta szétszedni, szégyenlős mosollyal bújt oda férjéhez.
- Szeretlek – suttogta az ajkaira, majd megcsókolta hitvesét.

Sokáig tartott a hazaút. Valahogy minden annyira másnak tűnt számára, mint előtte, pedig már évek óta élt Ititiusszal és elég sok mindenen átmentek, de valahogy az esküvő óta mégis másképp tekintettek egymásra. Érezte magán is és látta a másik szemében, hogy már nem ugyanaz semmi. Jobb lett minden. Már nem rettegnek, hogy elveszítik egymást, hogy elválaszthatják őket egymástól. Tudják, hogy örökre együtt maradnak, és ez megnyugtatja őket. Már egy családnak számítanak.
Lassan sétált végig a villa poros helyiségein. Sokáig voltak távolt. Ráfér a helyre egy alapos takarítás. Az átriumot ellepte a gaz. És az előző esti záporból talán, vagy csupán Pomena sírdogált, de harmatcseppek ülnek a magasra nőtt füvön, egészen térdig bevizezve a szoknyáját. Soha nem érezte még ennyire nőnek magát. Vesta szűzként el kellet játszania, hogy ő nő, de most… Most tényleg szeretne az lenni. Hogy gyermekkel ajándékozhassa meg Ititiust és igazi családdá válhassanak. De ez soha nem fog bekövetkezni, tudta jól és a férfi is tudta. Csak ketten maradnak egészen a végéig. Névia az apjával maradt. Az apja felszabadította.
Leült a szökőkút peremére és figyelte a kiszáradt medencét. Olyan furcsán halott a ház. Rossz érzése van tőle. A repedések mentén végigfuttatva tekintetét egy gyíkocskát vett észre, ahogy a napon sütkérezett. Minden olyan nyugodt volt.
Tudta, hogy nem sokára megjelenik majd a futár egy papírtekerccsel. Ititius arca gondterheltté válik majd és őt megpróbálja az apjához küldeni. De már nem lesz lehetősége. A sereg majd Aquincum kapuján fog kopogtatni pár nap múlva és ő ott fog ülni táltosa hátán, férje mellett. Tudja, hogy már most kellene Arnaldrnak szólni. Olyan messze vannak. Olyan sokára érnek majd ide. Vajon kitartanak ők addig?
Az egész egy furcsa látomásra emlékeztette. Hirtelen tért magához és, mint aki rossz álomból riadt fel, gyorsan rohant a dolgozó szobába. Ititius a hálóban pihent, ő pedig körmölni kezdett. Apjának és Arnaldrnak, segítséget kérve egy olyan ellenség ellen, aki még ide sem ért.

Két hét telt el az óta, hogy elküldte a leveleket. Válasz is érkezett, segítenek. De a római sereg nem volt sehol. És ő kezdett aggódni, hogy feleslegesen hívta ide a barátaikat.
Azonban nyár végén egy fülledt, száraz napon, mikor már a vidéket kopárrá égette a nap és még az állatok is szenvedtek a hőségtől, futár érkezett Rómából, pontosabban Altinumból, Pannónia déli vidékéről. A római hadsereg három légiója Tiberius császár személyes vezetésével ott táborozott és ultimátumot adott Ititius Uticensis Tranquillus legatus legionisnak, hogy megadja magát, így csupán ő és hetéra szeretője, Deidra vesztik fejüket és a katonák, szolgálók kegyelemben részesülnek.
A legatus gondterhelt arccal nézett Deidrara, majd egy mély sóhajjal beszélni kezdett:
- Ha megadjuk magunkat, akkor másoknak megkegyelmeznek. De én nem akarlak a halálba vinni. Szeretném, ha visszamennél apádhoz. Én pedig vállalom tetteim következményét, ahogy az római katonához illik.
A szőke keserűen felnevetett.
- Tudtam, hogy ez lesz. De megnyugtatlak, nem lenne időm még Arrabonát sem érném el, már megölnének. Maradok veled és harcolok az oldaladon.
- Deidra, kérlek, a háború nem való neked…
- A FÉRJEM VAGY – emelte fel a hangját ingerülten és a fekete hajú meghökkenve hátrált egy lépést. – A hitvesem vagy és megfogadtam, hogy melletted megyek a csatában, ha még emlékszel rá, a világ őserői áldásukat adták fogadalmainkra!
- Igen, ez igaz, de…
- Nincs de! Ititius Uticensis Tranquillus! Te engem ne akarj innen erőszakkal eltávolítani! – összeszűkült szemekkel állta a férfi döbbent tekintetét, aki végül elismerően bólintott.
- Rendben van. Ha ennyire velem akarsz halni, akkor nem tudok mit tenni, azt hiszem. Azt sem akarom, hogy a város határában öngyilkos légy.
- Na, látod! – mosolyodott el végül és odalépve megölelte. Viszonozták ölelését, majd mikor kicsit hátrébb húzódott és tekintetük találkozott, szinte egyszerre mozdultak egymás felé. Mintha mindketten ugyan azt akarták volna, egy utolsó, szenvedélyes szeretkezést, ahol a gyönyör sikolyaiba beleremegnek a villa kő falai.

Nem is olyan sokára Deidra ott találta magát a sereg elején, Ititius mellett, páncélban, harcra készen. A római sereg óriási volt. Nem látta a végét a három légiónak és ez megijesztette, de nem akart meghátrálni. Bízott benne, hogy párja nem vette észre és abban főleg, hogy a felmentő seregek időben megérkeznek. Kábán bámult maga elé, majd minden olyan furcsán távolinak és tompának tűnt. Ahogy felhangzottak a kürtök, a lábak ütemes dobogása, a lovak prüszkölése. Sodródott az emberárral, próbálta védeni magát. Feltartották a nyomuló légiókat, és néhány kisebb vágást leszámítva még sérülése se volt, ahogy férjének se. Azonban kezdett fáradni, égtek az izmai, lábait a fáradtság ólom súlya húzta le és annyira nehezen emelte őket.  Lovát, Apollót egy lándzsa ölte meg, társai közül sokan haltak meg és ő annak ellenére is vérben fürdött, hogy még nem szenvedett komolyabb sérülést.
Még akkor is távolinak tűnt minden, amikor valaki elkapta a haját és húzni kezdte. Nem tudta kitépni a szorításból, és a mellette küzdő bajtársa úgy gondolta, segít neki és egy csapással elvágta a hosszú szálakat. Kissé megdöbbenve figyelte a szétszóródó arany fonalakat, de nem maradt ideje meggyászolni őket.
Térdhajlatába nyilalló éles fájdalom pukkasztotta ki a háború alkotta buborékot, és miközben megfordult, a földre rogyott. Lepillantva meglátta, hogy lábát térdtől levágták. Elborzasztotta a csonkból áradó vér mennyisége és egy pillanatig azt sem tudta, mivel tudná elállítani a vért. Végül gyorsan letépett a ruhájából egy csíkot és olyan szorosan kötötte meg a térde fölött, amennyire csak tudta. A műveletben egy hangos és fájdalmas kiáltás zavarta meg, amely a feje fölött hangzott el. Ahogy felnézett, Ititiust látta, ahogy egy rátámadó legionárius és közé ugrik, őt védve. A kard lesújtott és Ititius karja a porba hullt.
- Ne! – kiáltott kétségbeesetten és saját gladiusát a támadó hasába döfte. Könnybe lábadt szemekkel fordult férje felé és próbálta minél hatékonyabban bekötözni a vérző sebet. Látta, ahogy a fekete hajú arca elfehéredik és verejtékezni kezd, miközben ő a kötést próbálta rögzíteni. – Bírd ki! Könyörgök! Bírd ki! – mantrázta zokogva szerelmének.
Ititius megmaradt kezével erőtlenül próbálta lerántani és tekintete riadtan meredt a feje mögé, így ő kábán fordította arra a fejét. Ennek hála azonban a felé repülő nyíl a szemébe fúródott.
Üvöltött a fájdalomtól, őrjöngve kapott a fejéhez és ép szeme tágra nyílva meredt furcsa, nyálkás vérrel borított kezeire. Bármennyire is fájt, de ráfogott a nyílra, hogy minél kevésbé rezegjen a fa pálca és minél közelebb a sérült szemhez eltörte. Könnyei csorogtak fájdalmában, még a nyíl ellenére is. Émelygett, hányinger gyötörte és annyira szeretett volna engedni a gerincén felkúszó sötétségnek, de nem hagyta magát. Visszafordult Ititiushoz és segített neki felülni, majd egy pár pillanatot elgondolkodott azon, hogyan bírja magát és párját járásra, hogy a tábor falainak védelmébe mehessenek, amíg ellátják sérüléseiket. De a sebeikből már rengeteg vért veszítettek és látta, hogy Ititius épp annyira van saját határán, mint ő. Kilátástalannak érezte a helyzetüket és ez görcsbe rántotta a lelkét. Dühösen fakadt sírva, dühösen magára, mert ha ő jobban figyel, nem kerülnek ebbe a helyzetbe. Homlokát a másik homlokának támasztotta és elkeseredetten kiáltotta:
- Annyira szeretlek! Annyira sajnálom!
Még látta, ahogy az egyik katona a fekete hajú mögött felkapott a földről egy buzogányt és meglendítette. A volt legatus feje előre bukott és a száján vér buggyant ki. Deidra őrjöngve emelkedett fel, lendületét kihasználva a római felé lódult és győzött, de hogy hogyan, már nem tudta. Azonnal visszabukott a földre és csendesen sírdogálva kúszott vissza férjéhez. Még élt a másik.
Ismeretlen kürtök harsantak és ő könnyein át látta, ahogy a viking sereg a dombokról lezúdulva a római légióknak ront. Sokan jöttek el. Megkönnyebbülten elmosolyodott és erőtlenül bukott hitvese mellkasára.
- Szerelmem… nyertünk! – suttogta erőtlenül, ahogy az északi hordáktól megfutamodó légiókat nézte. – Könyörgök, tarts ki! Könyörgök…
Látta, ahogy apja és Arnaldr feléjük rohannak, de egyre homályosabban és a hangok is eltompultak, míg végül teljesen elsötétült előtte minden.

Epilógus

Fa koppant a fán, kétszer is, de különféleképp. Már ismerte, az egyik a bothoz tartozott, a másik a falábhoz. Nem fordította arcát a hang irányába, csupán bámult a fénybe, élvezve a nyári délután lágy napsugarait. Mást nem látott, csupán fehér fényt és sötétséget. Nehézkes sóhaj szakadt fel Deidra mellkasából, ahogy leült mellé a padra.
- Ülj át a másik oldalamra – morogta mosolyogva. – Itt nem tudlak átölelni.
A szőke kis mormogással átbicegett a másik oldalra. Odabújt férje mellkasához és élvezte, hogy az erős ujjak a rövid tincsekbe túrtak.
- Mindig vártam, hogy megnöveszd újra – mondta elgondolkodva. – Most milyen színű?
- Fehér. De néhol még akad egy-egy szőke tincs.
- Megöregedtünk.
- Hm.
- Boldog voltál velem?
- Most is az vagyok.
- Egy nyomorék mellett?
- Én is nyomorék vagyok.
Nem szóltak többet. Némán, szavak nélkül osztották meg egymással szívük legmélyebb titkait. A germán vezér kastélyában most különösen nagy csend uralkodott. De ez nem az aggasztó, feszült csend volt, inkább a gyászoló nihil egy nagy vezér halála felett. Nekik most jól esett ez a nyugalom. Az öreg pár fáradtan ült egymás mellett, összesimulva, a némán gyászoló világ sóhaját hallgatva.

Mert te vagy az én szemem és én leszek a te mankód…